Népszerű bejegyzések

2016. március 24., csütörtök

Dei Filius hittani rendelkezés a katolikus hitről

I. Vatikáni zsinat
XX. Egyetemes zsinat

A „Dei Filius” hittani rendelkezés a katolikus hitről


1869. december 8. – 1870. október 20.
3. ülés, 1870. április 24.

Előszó


[3000] … Most pedig, mivel
·         az egész földkerekség püspökei tekintélyüknél fogva a Szentlélekben ezen az egyetemes zsinaton velünk tanácskozásra összegyűltek és ítélkeznek, Mi –
·         Isten írott és
·         hagyományozott igéjére támaszkodva,
·         amint azt a katolikus Egyháztól szentül megőrzötten és tisztán értelmezve átvettük -,
elhatároztuk, hogy
·         Krisztus üdvhozó tanait Szent Péter eme tanítói székéről mindenkinek színe előtt megvalljuk és kinyilvánítjuk,
·         az ellenkező eltévelyedéseket pedig Istentől vett hatalmunknál fogva elvetjük és kárhoztatjuk.

1. fejezet. Isten, minden dolgok teremtője

[Az egy, tökéletes, a világtól megkülönböztetett Isten. – A teremtés cselekménye: tökéletessége, célja és hatása. – Az isteni gondviselés.]

[3001] (1.) A római, szent, katolikus, apostoli Egyház hiszi és vallja, hogy egy igaz és élő Isten van,
·         aki mennynek és földnek teremtője és ura,
·         mindenható,
·         örökkévaló,
·         mérhetetlen,
·         fölfoghatatlan,
·         végtelen
o   értelemre és
o   akaratra és
o   minden tökéletességre nézve;

(2.) akit, minthogy
·         egyes-egyedül való,
·         egészen egyszerű és
·         változhatatlan
·         szellemi
·         szubsztancia,
·         a világtól tárgyilag és lényegileg különbözőnek,
·         önmagában és önmaga által legboldogabbnak és
·         mindenek fölött, ami csak kívüle van és elgondolható, kimondhatatlanul fölségesnek
kell vallanunk [1-4. kánon].

[3002] (3.) Ezen egyedüli igaz Isten,
·         jósága és mindenható ereje által,
·         nem saját boldogságának növelése,
·         nem is tökéletességének létrehozása, hanem
·         annak a teremtményeknek nyújtott jótéteményekben való megnyilvánítása okából,
·         teljesen szabad elhatározása folytán
·         „az idők kezdetén a semmiből egyidőben kétféle teremtést alkotott,
o   a szellemit és a testit, vagyis
o   az angyalokat és a világot,
·         s azután közbülső teremtményként az embert, aki szellemből és testből egyaránt áll” [IV. Lateráni zsinat, 2. és 5. kánon].
[3003] (4.) Mindazt pedig, amit megteremtett, Isten gondviselése által oltalmazza és kormányozza, „erejét kifejtve elér a (világ) egyik végétől a máikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” [Bölcs 8,1]. Mert minden födetlenül és kitárva van szemei előtt [Zsid 4,13], az is, ami a teremtmények szabad akaratából történni fog.

2. fejezet. A kinyilatkoztatás

[A természetfeletti kinyilatkoztatás ténye. – Szükségessége. – Forrásai. – Magyarázója: az Egyház.]

[3004] (1.) Ugyanezen Anyaszentegyház hiszi és tanítja, hogy Isten, aki minden dolog kezdete és vége,
·         megismerhető
o   a teremtett dolgokból
o   az emberi ész természetes világosságával biztosan, mert „ami benne láthatatlan a világ teremtésétől fogva, műveiből megérthető és látható” [Róm 1,20];
(2.) mindazonáltal bölcsességének és jóságának úgy tetszett, hogy
más, éspedig természetfeletti úton is
·         önmagát és
·         akarata örök végzéseit
az emberi nemnek kinyilatkoztassa,
·         amint az Apostol mondja: „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az Atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk” [Zsid 1,1sk; 1. kánon].
[3005] (3.) Eme isteni kinyilatkoztatásnak tulajdonítható ugyan, hogy ami az isteni dolgokra vonatkozólag
·         az emberi ész számára önmagában nem fölfoghatatlan,
·         azt az emberi nem jelenlegi helyzetében is megismerheti
o   mindenki
o   könnyen,
o   erős biztonsággal és
o   minden tévelytől mentesen[1].
(4.) A kinyilatkoztatás föltétlenül szükségesnek azonban mégsem ezen okból mondható, hanem azért, mert Isten a maga végtelen jóságában az ember számára természetfeletti célt tűzött ki,
·         azt ti., hogy olyan isteni javakban részesüljön, amelyek az emberi elme felfogóképességét teljességgel fölülmúlják, minthogy valóban: „szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” [1Kor 2,9; 2. kánon].
[3006] (5.) Ez a természetfeletti kinyilatkoztatás pedig, az egyetemes Egyháznak a tridenti szent zsinaton kijelentett hite szerint
·         „azon írott könyvekben és
·         azon meg nem írt hagyományokban foglaltatik,
amelyeket
·         vagy magának Krisztusnak az ajkairól vettek át az apostolok,
·         vagy a Szentlélek sugalmazása folytán az apostolok által
·         mintegy kézről-kézre adva jutottak hozzánk” [DH 1501].
(6.) Mely Ó- és Újszövetségi könyveket teljes terjedelmükben, minden részükkel együtt, ahogyan ugyanezen zsinat határozatában fel vannak sorolva, és ama régi latin, ún. Vulgata kiadásban maradtak fenn, szenteknek és kánoniaknak kell elfogadnunk.
(7.) Az Egyház azonban nem azért tartja azokat szenteknek és kánoniaknak, mert
·         a puszta emberi törekvés azokat összeállította, és utólag, saját tekintélye által szentesítette;
·         pontosan azért sem, mert a kinyilatkoztatást minden tévedéstől mentesen tartalmazzák;
·         hanem azért, mert
o   lévén, hogy a Szentlélek sugalmazása alapján foglaltattak írásba,
o   szerzőjük Isten, és
o   magának az Egyháznak a birtokába így kerültek [4. kánon].
[3007] (8.) Minthogy azonban a tridenti szent zsinat által a Szentírás értelmezéséről arcátlan elmék megfékezése végett kiadott rendeletet némelyek félremagyarázzák, mi, megújítván ugyanezen rendeletet, ama zsinattal összehangzólag kijelentjük, hogy
·         a keresztény tanítás épületéhez tartozó
·         hitbeli és erkölcsi kérdésekben
·         azt kell a Szentírás igaz értelméül venni,
·         amit az Anyaszentegyház, amely
o   a Szentírás helyes értelmezésére és a szent könyvek értelmezésének meghatározására jogosult,
·         magáénak vallott és vall;
(9.) és ezért senkinek nincs megengedve, hogy a Szentírást ezen értelmezéssel szemben vagy a szentatyák egybehangzó felfogásával ellenkezőleg magyarázza.

3. fejezet. A hit.

[A hit fogalma. – A hit összhangban van az értelemmel. – A hit Isten ajándéka. – A hit tárgya. – A hit szükségessége. – Istennek a hit megszerzéséhez adott külső és belső segítsége.]

[3008] (1.) Mivel az ember teljes mértékben Istentől, mint teremtőjétől és Urától függ, és a teremtett ész a nem teremtett igazságnak tökéletesen alá van rendelve, a kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk.
(2.) Ez a hit azonban, mely az ember üdvének kezdete [vö. DH 1532], a katolikus Egyház hitvallása szerint
·         természetfeletti erény,
·         amelynél fogva mi
o   Isten ihlető és segítő kegyelmével
·         hinni tudjuk, hogy mindazt, amit kinyilatkoztatott, igaz, de
o   nem azért, mivel a dolgok benső, igaz-voltát természetes eszünk világánál képesek lennénk átlátni,
o   hanem magának a kinyilatkoztató Istennek a tekintélyéért, aki sem tévedni, és sem tévedésbe ejteni nem tud [vö. DH 2778.; 2. kánon].
(3.) „A hit ugyanis” az Apostol szerint „a reménylendő dolgok alapja, meggyőződés arról, amit nem látunk” [Zsid 11,1].
[3009] (4.) Hogy azonban mindazonáltal hívő „hódolatunk ésszerű legyen” [vö. Róm 12,1] Isten a Szentlélek benső segítségéhez kinyilatkoztatásának külső bizonyítékait is csatolni akarta, isteni tényeket ti., éspedig
·         főleg csodákat és jövendöléseket;
o   amelyek, mivel Isten mindenhatóságát és végtelen tudását világosan megmutatják,
§  az isteni kinyilatkoztatás egészen világos és
§  senki felfogóképességét meg nem haladó jelei [3. és 4. kánon].
(5.) Miért is
·         mind Mózes meg a próféták,
·         mind pedig legfőképpen Krisztus Urunk maga
o   sok és egészen nyilvánvaló csodával és
o   jövendöléssel léptek fel; és
·         az apostolokról ezt olvassuk:
o   „Azok pedig elmentek, mindenütt hirdették az evangéliumot, az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” [Mk 16,20].
o   És ismét írva van: „A prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásokra” [2Pét 1,19].
[3010] (6.) Még ha
·         a hit igenlése legkevésbé sem a lélek vak cselekedete, mindazonáltal
·         az evangélium hirdetését úgy, amint az az üdvösség elnyerésére szükséges, senki el nem fogadhatja,
·         „hacsak a Szentlélek, aki
o   az igazság elfogadását és
o   a benne való hitet mindenki számára édessé teszi,
·         meg nem világosítja és erre nem indítja” [II. Orange-i zsinat: DH 377].
(7.) Ennélfogva a hit,
·         még ha nem a szereteten keresztül hat is [vö. Gal ,6],
·         Isten ajándéka,
·         és gyakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet,
o   amellyel az ember magának Istennek engedelmeskedik,
§  amennyiben kegyelmével – melynek ellen is állhatna – egyetért és azzal közreműködik. [vö. DH 1525sk; 5. kánon]
[3011] (8.) Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy
·         mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és ,
·         amit az Egyház akár ünnepélyes határozat,
·         akár rendes és egyetemes Tanítóhivatala útján
o   Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát,
·         higgyük.
[3012] (9.) Mivel pedig „hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni Istennél” [Zsid 11,6], sem pedig gyermekeinek társaságába eljutni nem lehet,
·         nélküle soha senki meg nem igazult, és
·         senki az örök életet el nem nyerheti, ha abban (a hitben) „mindvégig állhatatosan nem marad” [Mt 10,22; 24,13].
(10.) Hogy tehát kötelességünknek, mely az igaz hit elfogadásában s az abban való állhatatos megmaradásban áll, eleget tehessünk, Isten az ő egyszülött Fia által
·         Egyházat alapított, s
·         annak intézményét olyan nyilvánvalóan jelölte meg, hogy az mint a kinyilatkoztatott Ige őre és tanítója, mindenki által felismerhető.
[3013] (11.) Ugyanis csakis a katolikus Egyházra vonatkozik mindaz, amit a keresztény hit szembeszökő hihetőségének előmozdítására Isten oly nagymértékben és oly csodálatosan létrehozott.
(12.) Sőt az Egyház
·         a maga csodálatos elterjedése,
·         kiváló szentsége és
·         minden jóban való kifogyhatatlan termékenysége,
·         katolikus egysége és
·         rendületlen maradandósága által
már magában is hatalmas és örökös, hitre indító ok, és isteni küldetésének cáfolhatatlan bizonyítéka.

[3014] (13.) Ekként történik, hogy az Egyház,
·         mintegy a nemzetek közt felemelt jel, [vö. Iz 11,12]
·         mindazokat, akik még nem hisznek, magához hívja,
·         mind gyermekeit biztosítja afelől, hogy a hit, amelyet vallanak, igen szilárd alapokon nyugszik.
(14.) Ehhez a tanúskodáshoz a felülről jövő erő hathatós támogatása is hozzájárul.
·         Legkegyelmesebb Urunk egyrészt ugyanis
o   kegyelmével felserkenti és segíti a tévelygőket, hogy
§  „az igazság ismeretére eljussanak” [1Tim 2,4], másrészt
o   azokat, akiket a „sötétségből csodálatos világosságába áthozott” [1Pét 2,9; Kol 1,13], kegyelmével megerősíti, hogy
§  ugyanazon fényben állhatatosan megmaradjanak, és
§  azt el ne hagyják, hogy el ne hagyassanak [vö. DH 1537].
(15.) Emiatt
·         azok helyzete, akik
o   a hit mennyei ajándéka által
§  a katolikus igazsághoz ragaszkodnak, és azoké, akik
o   emberi vélemények által vezettetve
§  hamis vallás követnek,
·         legkevésbé sem azonos;
·         azoknak ugyanis, akik hitüket az Egyházi Tanítóhivatalnak köszönik,
o   soha semmi okuk nem lehet ezt a hitet
§  megváltoztatni vagy
§  kétségbevonni [6. kánon].
(16.) S minthogy ez így van, „hálát adva az Atyaistennek, aki minket a szentek osztályrészére méltatott a világosságban” [Kol 1,12], becsüljük meg az ily nagy üdvösséget [vö. Zsid 2,3], és „emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” [Zsid 12,2], és „tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” [Zsid 10,23].

4. fejezet. A hit és az értelem

[A megismerés kettős rendje. – Az ész részesedése a természetfeletti igazság kidolgozásában. – Semmi ellentét nincs a hiz és az értelem között. – A hit és az értelem kölcsönös segítségnyújtása. – A fejlődés mibenléte a teológiai tudományban.]

[3015] (1.) A katolikus Egyház állandó egyetértés alapján azt is vallotta és vallja, hogy
o   az ismeretnek két különböző rendje van
§  nemcsak elvi,
§  hanem tárgyi szinten is:
(2.) elvi szinten azért, mert a megismerésre
·         az egyikben természetes ész,
·         a másikban pedig az isteni hit vezet el bennünket;
(3.) tárgyi szinten pedig, mert
·         azon túl, amire a természetes ész képes eljutni,
·         olyan, Istenben elrejtett misztériumok is elénk kerülnek, hogy higgyünk bennük,
o   amelyek egyedül isteni kinyilatkoztatás révén jöhetnek tudomásunkra [1. kánon].
·         Ezért mondja az Apostol, tanúsítva, hogy a népek Istent „az ő műveiből megismerték” [Róm 1,210], ama kegyelemről és igazságról, amely „Jézus Krisztus által lett” [Jn 1,17], így szólva: „Hirdetjük az Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, melyet Isten a világ kezdete óta elrendelt a mi megdicsőülésünkre, és melyet senki, e világ fejedelmei közül nem ismert fel …, nekünk pedig kijelentette Isten az ő lelke által; mert a Lélek ugyanis mindent átlát, még az Isten mélységeit is” [1Kor 2,7sk 10]. És maga az Egyszülött dicséri az Atyját, mivel ezeket a bölcsek és okosok elől elrejtette, és a kisdedeknek kinyilatkoztatta [vö. Mt 11,25].
[3016] (4.) Ugyan
·         a hit által megvilágosított ész,
o   ha gondosan, jámborul és józanul kutat,
·         Isten segítségével
o   mind a természetes ismeretek analógiájából,
o   mind maguknak a hittitkoknak
§  egymás közti és
§  az ember végcéljával való összefüggése alapján
·         a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut;
mindamellett
·         sohasem lesz alkalmas azokat annyira átlátni,
·         mint azon igazságokat, amelyek az ő saját tárgyát képezik.
·         Az isteni titkok ugyanis
o   már természetüknél fogva
o   annyira fölülmúlják a teremtett értelmet, hogy
o   még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is
o   mindig magának a hitnek fátyola fogja takarni és
o   egyfajta homály burkolni
o   addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk az Úrtól;
§  mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” [2Kor 5,6sk].
[3017] (5.) Ám, még ha a hit fölötte is van az észnek, a hit és az ész között mégsem lehet ellentét soha; mivel
·         ugyanazon Isten,
o   aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti,
o   az embernek az ész világosságát is megadta;
(6.) Isten azonban önmagát meg nem tagadhatja, így az igazság sem ellenkezhetik soha az igazsággal.
·         Egy ilyen ellentétnek alaptalan látszata azonban főképp vagy abból származik, hogy
o   a hit dogmáit nem az Egyház felfogása szerint értelmezték és adták elő, vagy abból, hogy
o   bizonyos agyrémeket az ész megnyilatkozásainak tekintenek.
(7.) Ennélfogva „minden olyan állítást, amely a megvilágított hit igazságaival ellentétes, teljesen hamisnak nyilvánítunk”. [V. Lateráni zsinat, vö. DH 1441].

[3018] (8.) Az Egyháznak továbbá, mely
·         a tanítás apostoli tisztével együtt
·         parancsul kapta, hogy a hitletéteményt őrizze,
·         Istentől kapott
o   joga és
o   kötelessége
·         az áltudományt [vö. 1Tim 6,20] kárhoztatni,
·         nehogy bárki is megcsalatkozzék a világi bölcsesség és hiú ámítás által [vö. Kol 2,8; 2. kánon].
(9.) Ennélfogva minden keresztény hívőnek
·         nemcsak, hogy tilos a tudomány valódi vívmányaiként védelmezni ilyetén, a hit tanával ellenkezőnek megismert véleményeket,
o   főleg ha azokat az Egyház már elvetette,
·         hanem egyenesen kötelességük azokat az igazság hamis színezetével bíró tévedéseknek tartani.

[3019] (10.) Nemcsak, hogy az ész és a hit egymással soha ellentétben nem lehet, de egymást még kölcsönösen is segítik [vö. DH 2776; 2811],
·         hiszen a józan ész
o   a hit alapjait bizonyítja, s
o   a hit fényétől megvilágosítva előmozdítja az isteni dolgok tudományának művelését;
·         a hit pedig
o   az észt szabadítja s védi meg a tévedésektől, és
o   gazdagítja sokféle ismerettel.
(11.) Ezért téves azt gondolni, hogy az Egyház az emberi művészetek és tudományok művelésének útjában állna, inkább többféle módon pártolja és elősegíti azt.
·         Nem ismeretlen ugyanis előtte és nem megvetendő ezeknek az emberek életére gyakorolt sok előnye; sokkal inkább
·         azt vallja, hogy azok, amennyiben helyes módon alkalmazzák őket, minthogy „Istentől, a tudomány Urától” erednek [1Kir 2,3], kegyelme segítségével el is vezetnek Hozzá.
(12.) Azt se tiltja meg, hogy ezek a tudományok saját területükön belül saját elveiket és saját módszerüket alkalmazzák;
·         azonban ezen indokolt szabadság elismerése mellett is
·         buzgón ügyel arra, hogy
o   ezek az isteni tanításokkal ne ellenkezzenek, és ezáltal tévtanokat ne tartalmazzanak, vagy
o   saját határaikat áthágva ne sajátítsák ki és ne keverjék össze azt, ami a hité.[2]
[3020] (13.) Az istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy
·         az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse,
·         hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze.
(14.) Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad [3. Kánon].

„Hadd növekedjék tehát, és haladjon gyors léptekkel előre az idő és évszázadok során az értelem, tudomány és bölcsesség, úgy minden egyes lényben, mint mindenkiben, úgy az egyes emberben, mint az egész Egyházban; de csak kiben kiben a megfelelő módon, ti. ugyanazon tanításban, ugyanazon értelemben és ugyanazon értelmezésben”[3].

KÁNONOK


1. Isten, az összes dolgok teremtője

[1. kánon: A teremtő Isten létezésére vonatkozó összes tévedés ellen. – 2. kánon: A materializmus ellen. – 3-4. kánon: A pantheizmus és annak különleges formái ellen. – 5. kánon: (a) A pantheisták és materialisták ellen; (b) a güntheriánusok ellen; (c) a güntheriánusok és hermesziánusok ellen.]

1.       Ha valaki tagadja
·         az egy igaz Istent,
·         a láthatók és láthatatlanok teremtőjét és Urát,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3001].
2.       Aki nem szégyelli azt állítani, hogy
·         az anyagon kívül semmi más nem létezik,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3002].
3.       Ha valaki azt mondja, hogy
·         Isten és a mindenség szubsztanciája vagy lényege egy és ugyanaz,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3001].
4.       Aki azt mondja, hogy
·         a véges dolgok – mind a testi, mind a szellemi, vagy legalábbis a szellemi lények – az isteni szubsztanciából áradnak ki,
·         vagy, hogy az isteni lényeg önnön megnyilvánulása vagy kifejlődése által lesz mindenné,
·         vagy végül, hogy az Isten az egyetemes illetve meghatározatlan lét, mely önmaga meghatározása által hozza létre nemekre és fajokra, és az egyedekre elkülönülő világegyetemet,
·   legyen kiközösítve.
5.       Ha valaki azt vallja, hogy
·         Isten a világot és minden dolgot, amit az magában foglal – úgy a szellemieket, mint az anyagiakat –, lényegüket tekintve nem a semmiből hozta létre;
·         vagy azt mondja, hogy Isten nem minden kényszertől mentes szabad akarattal teremtett, hanem abból fakadó szükségszerűségből, hogy szükségképpen szereti önmagát;
·         vagy tagadja, hogy a világ Isten dicsőségére van teremtve,
·   legyen kiközösítve.

2. A kinyilatkoztatás

[1. kánon: A természetes teológia tagadói ellen. – 2. kánon: A deizmus ellen. – 3. kánon: Az abszolút racionalizmus ellen. – 4. kánon: A racionalisták bibliakritikája ellen.]

1.       Aki azt állítja, hogy
·         az egy, igaz Istent, a mi teremtőnket és Urunkat
·   az emberi ész természetes világával
·   az ő műveiből
·   bizonyossággal
·         felismerni nem lehet,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3004].
2.       Aki
·         lehetetlennek vagy
·         feleslegesnek mondja, hogy az ember
·   az Istenről és
·   az őt megillető tiszteletről
·         az isteni kinyilatkoztatás révén tanítást nyerjen,
·   legyen kiközösítve.
3.       Aki azt mondja, hogy
·         az ember
·   olyan ismeretre és
·   tökéletességre,
·         amely meghaladja a természetet,
·         Isten által fel nem emelkedhetik,
·         hanem folytonos haladás útján pusztán önmagától köteles és képes eljutni minden igazság és jó birtokába,
·   legyen kiközösítve.
4.       Aki
·         a Szentírás
·   minden könyvét,
·   azoknak minden részével együtt
·   úgy, amint azokat a tridenti zsinat felsorolta, [DH 1501-1508]
·         szentnek és kánoninak el nem fogadja, vagy
·         azok isteni sugalmazását tagadja,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3006].

3. A hit

[1-2. Kánon: Az ész öntörvényűsége ellen. – 3. Kánon: A fideizmus ellen. – 4. Kánon: Az agnoszticizmus és a mitologizmus ellen. – 5-6. Kánon: A hermesziánusok ellen.]

1.       Aki
·         az emberi észt annyira függetlennek mondja, hogy neki az Istenben való hitet megparancsolni nem lehet,
·   legyen kiközösítve. [vö. DH 3008].
2.       Aki azt állítja, hogy
·         az isteni hit nem különbözik az Istenre és az erkölcsre vonatkozó természetes tudástól, s azért
·         az isteni hithez nem szükséges, hogy a kinyilatkoztatott igazságot a kinyilatkoztató Isten tekintélyéért higgyük,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3008].
3.       Aki azt mondja, hogy
·         az isteni kinyilatkoztatás külső jelek által hihetővé nem válhatik, s ennélfogva
·         az embereknek csak saját belső tapasztalatukból fakadóan vagy személyes sugalmazásra kellene a hithez eljutniuk,
·   legyen kiközösítve. [vö. DH 3009].
4.       Aki azt mondja, hogy
·         csodák nem történhetnek, s ezért
·         minden róluk szóló elbeszélés, ha a Szentírásban található is, a mesék vagy mítoszok közé sorolandó, vagy, hogy
·         a csodákat soha bizonyossággal felismerni nem lehet, s
·         azok a keresztény vallás isteni eredetét megfelelően nem bizonyítják,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3009].
5.       Aki azt mondja, hogy
·         a keresztény hit elfogadása nem szabad cselekvés, hanem
·   az emberi észérvek szükségképpen hozzák létre; vagy, hogy
·         a szeretet által ható élő hithez csak Isten szükséges,
·   legyen kiközösítve [vö. Gal 5,6; DH 3010].
6.       Aki azt mondja, hogy
·         a hívők helyzete és azoké, akik az egyedül igaz hitre még nem jutottak el, azonos; úgy, hogy
·         a katolikusoknak jó okuk lehet arra, hogy hitüket, melyet az Egyházi Tanítóhivatal kebelén már elfogadtak, beleegyezésük felfüggesztése mellett kétségbe vonják mindaddig, míg hitük hihetőségét és igazságát tudományos érvelés útján be nem bizonyították,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3014].

4. A hit és az értelem

[A szabadelvű filozófiai és teológiai iskolák ellen.]

1.       Aki azt mondja, hogy
·         az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett misztériumok, hanem
·         a kellően művelt ész a hit összes dogmáját pusztán természeti alapelvekből kifolyólag megértheti és bebizonyíthatja,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3015sk].
2.       Aki azt mondja, hogy
·         az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kell lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani,
·         s azokat az Egyház sem kárhoztathatná,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3017].
3.       Aki lehetségesnek mondja, hogy
·         az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít,
·   legyen kiközösítve [vö. DH 3020].
Zárszó


[3044] Mi tehát főpásztori kötelességünkhöz híven, Krisztus szerelmére minden keresztényt, legfőképpen azonban az elöljárókat, illetve tanítói hivatalt viselőket arra kérjük, s egyszersmind ugyanazon Istenünk és Üdvözítőnk tekintélyével nekik azt parancsoljuk, hogy ezen tévedéseket az Anyaszentegyháztól távoltartani és azt tőlük megtisztítani igyekezzenek és fáradozzanak, s egyszersmind arra is törekedjenek, hogy a legtisztább hit világossága nyilvánvalóvá váljék.
[3045] Minthogy azonban nem elég az eretnekég gonoszságát kikerülni, ha nem óvakodunk azon tévelyektől is gondosan, amelyek azzal többé-kevésbé összefüggésben vannak; mindenkit figyelmeztetünk azon kötelességére, hogy azon határozatoknak és dekrétumoknak, amelyekben a Szentszék elvetett és megtiltott ilyesfajta visszás, itt részletesen fel nem sorolt véleményeket, engedelmeskedjék.




[1] Vö. Aquinói Szt. Tamás, Summa theologiae I,q.1, a. 1 (Editio Leonia 4,6b).
[2] Ez a rész hiányzik a DH-ból. A szöveg az internetről származik. http://www.freeweb.hu/katolikus-honlap/060313/zaby.htm
[3] Lérins-i Szt. Vince, Commonitorium primum 23, no. 3 (R. Demeulenaere: CpChL 64 [1985] 1777-17812 / PL 50,668A).