XI. PIUS MORTALIUM ANIMOS

MORTALIUM ANIMOS

„Az emberi szíveket”

XI. PIUS PÁPA APOSTOLI KÖRLEVELE

A RÓMAI SZENTSZÉKKEL KÖZÖSSÉGBEN ÉLŐ PÁTRIÁRKÁKHOZ,

PRÍMÁSOKHOZ, ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS RENDES

JOGHATÓSÁGÚ FŐPAPOKHOZ

AZ IGAZI VALLÁSEGYSÉG ELŐSEGÍTÉSÉRŐL

(forrás: Szent István Társulat)

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

Az emberi szíveket talán soha máskor nem szállta meg akkora vágy, mint éppen napjainkban, hogy megerősödj ön és az emberi társadalom közös javára váljon az a testvéri viszony, amely minket, embereket az azonos származásnál és természetnél fogva egymással egyesít és összeköt. A nemzetek még nem élvezik teljesen a béke áldásait, sőt sok helyütt a régi és újabb meghasonlások lázadásokban és polgárharcokban törnek ki. A népeknek nyugalmát és boldogulását érintő igen számos ellentét másképpen meg nem oldható, mint az államfők és a kormányok összhangzatos tárgyalásai és törekvései által. Könnyen érthető tehát, – annál is inkább, mert az emberiség egysége felől már nincsen véleményeltérés – miért kívánják mindig többen, hogy az általános emberi testvériség ösztönéből a különböző nemzetek napról-napra szorosabban összetartsanak.

    Ugyanazt a célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is. Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.

Egyeseket az igazságnak álarca mégis annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó. Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek? Mert kicsoda meri mondani, hogy Krisztust szereti, ha teljes erejéből nem igyekszik annak óhaját teljesíteni, aki az Atyát kérte, hogy tanítványai mindnyájan eggyé legyenek. (Jn 17,21) S Krisztus ugyebár azt akarta, hogy tanítványai azzal az ismertetőjellel ékeskedjenek, és abban különbözzenek többiektől, hogy szeretik egymást? „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,35) Bár az összes keresztények – teszik hozzá – egyek volnának: mert akkor többet tehetnének a hitetlenség mételyének elfojtására, amely napról-napra tovább terjedve, az evangéliumot elerőtleníteni készül.

    Ilyeneket és más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek. Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!

    Ezért apostoli hívatásunk lelkiismerete kötelez, hogy az Úr nyáját veszedelmes ábrándok zsákmányául ne engedjük. Tisztelendő Testvérek! A veszedelem elhárítása céljából fölhívjuk buzgóságtokat. Bízzunk benne, hogy ti írott és élő szóval könnyebben a néphez férkőztök, s a néppel megértetitek azokat a most fölsorolandó elveket és okokat, amelyekből a katolikusok megtanulják, mit kell gondolniuk és tenniük, mikor arról a mozgalomról van szó, hogy az összes keresztények bármiféle alakban egy közös egységben tömörüljenek.

Isten, a világ teremtője, a végből alkotott minket, hogy Őt megismerjük és Neki szolgáljunk. Tehát a Teremtőnek teljes joga van a mi szolgálatunkhoz. Megtehette volna Isten, hogy az ember valláserkölcsi vezetése céljából csak a természettörvényt írja elő, amelyet a teremtésben az ember lelkébe vésett, s ennek a törvénynek kifejlődését a rendes Isteni Gondviselés útján szabályozza. De Ő inkább parancsokat is adott, amelyeknek engedelmeskednünk kell, s az idők folyamán – az emberi nem létének kezdetétől Jézus Krisztus eljöveteléig és tanításáig –, az embert Ő maga tanította a kötelességekre, amelyekkel az eszes lények a Teremtőnek tartoznak. „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk.” Ebből következik, hogy az igaz vallás nem lehet más, mint amely Isten kinyilatkoztatott igéjén alapszik. Az Isteni kinyilatkoztatás már kezdetben megindult, az Ószövetségben folytatódott s Jézus Krisztus által az Újszövetségben jutott befejezéshez. Már pedig ha Isten szólott – s hogy szólott, a történelem tanúsága bizonyítja – akkor egészen világos, hogy az ember köteles a nyilatkozó Istennek teljes hitelt adni s a parancsoló Istennek engedelmeskedni. S hogy úgy a hitet, mint az engedelmességet Isten dicsőségére és saját üdvünkre helyesen gyakoroljuk, Isten egyszülött Fia a földön Anyaszentegyházat alapított. S úgy hisszük, azok közt, akik magukat keresztényeknek nevezik, nem is lehet kétség az iránt, hogy Krisztus tényleg egyházat alapított, mégpedig egyetlen Egyházat.

    De ha már föltesszük a kérdést, vajon az Alapító szándéka szerint milyennek kell lennie az egyháznak, már nem mindnyájan értenek egyet. Számosan tagadják például, hogy Krisztus Egyházának láthatónak kell lennie, legalább is abban az értelemben, hogy az egyház, mint az egy és azonos tanban, az egy tanítóhivatal és kormányzó hatalom alatt élő hívek egységes testülete mutatkozzék. Hanem ellenkezőleg a látható és érzékelhető egyház alatt a különböző közösségekből alakult szövetséget értik, amelynek tagjai egyenkint különböző s egymással ellentétes tanokat vallanak. Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak – kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által. Azért hasonlatot mondva azt állította, hogy Egyháza hasonló az országhoz (Mt 13), a házhoz (Mt 16,18), az akolhoz (Jn 10,16), a nyájhoz (Jn 21,15-17).

    S ez a csodálatosan megszervezett Egyház az Alapító s az apostolok, mint első terjesztők halála után nem szűnhetett meg, nem halhatott ki, mert megbízatása van, hogy időben és térben minden korlátozás nélkül az összes népeket az örök üdvösségre vezérelje: „Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt 28, 19) S vajon a hívatás örök teljesítésében veszíthet-e az Egyház valamit erejéből és hatásából, mikor benne állandóan jelen van maga Krisztus, ki ünnepélyes ígéretet tett: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”? (Mt 28,20) Tehát az Egyház most és mindenkor nemcsak fennáll, hanem szükségképpen ugyanaz is marad, ami az apostoli időkben volt, ha nem akarjuk azt a lehetetlenséget állítani, hogy Krisztus Urunk nem valósíthatta meg szándékát, vagy tévedett abban az állításában, hogy Egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt. (Mt 16, 18)

Ezzel kapcsolatban kell megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés forog, és amelyből a nem-katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: „Hogy mindnyájan eggyé legyenek. Legyen egy akol és egy pásztor” (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége – Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg eddig sem s most is hiányzik. Kívánatos volna ugyan és kölcsönös hajlandósággal valamikor talán meg is valósítható, de eddig csak eszményi állapotnak tekinthető. Továbbá szerintük az egyház önmagában és természeténél fogva részekre oszolt, azaz több egyházból vagy részleges közösségekből áll, amelyek különállnak, s bár egyes hittételeik közösek, másokban mégis különböznek: az egyes részeket megilletik ugyanazok a jogok. Az Egyház legföllebb az apostolok korszakától az első általános zsinatokig volt egy és egységes. Szükségesnek tartják azért, hogy az avult viszályok és véleményeltérések kikapcsolásával, amelyek a kereszténységet a mai napig széttagolják, a közös tantételekből valami közös Hiszekegyet szerkesszenek, és elfogadásra ajánljanak, amelynek megvallásában valamennyien egymást testvérekként nemcsak fölismerjék, hanem érezzék is. Ha a különböző egyházak és vallási közösségek valami általános szövetségben egyesülnek, akkor már legalább az az eredmény is elérhető, hogy szilárd és eredményes ellenállást tanúsíthatnak a hitetlenség terjedésével szemben.

Ilyenformán beszélnek, Tisztelendő Testvérek, nagy általánosságban. Vannak olyanok, akik megállapítják ugyan, hogy az úgynevezett protestantizmus oktalanul elvetette a hitnek egyes tanait és a külső istentiszteletnek némely szertartásait, amelyek pedig elfogadhatók és hasznosak, és amelyeket a Római Egyház megtartott, ugyanakkor azonban azt is hozzáteszik, hogy ez az Egyház is megrontotta a régi vallást, mert hozzáadott s hittételekként előadott az Evangéliumtól nemcsak idegen, hanem azzal merőben ellenkező tanokat is.

    Többi közt első helyen említik a Szent Pétert és a Római Széken utódait megillető legfőbb joghatóságról szóló tant. Akadnak ugyan köztük – bár igen kevesen –, akik a római pápának a tisztelet elsőbbségét, sőt bizonyos joghatóságot vagy hatalmat is hajlandók tulajdonítani, de ezt nem az isteni jogból származtatják, hanem a hívek akaratából akarják levezetni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy tarka gyűléseiken a római pápa elnöklését kívánják. Ámde bármennyi nem-katolikus keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a Római Egyházzal szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül tévelyegnek.

    Éppen azért egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet és a katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem támogathatják, mert ha ezt megtennék, úgy egy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó! Az Úr Jézus Krisztus az apostolokat azért küldötte az egész világra, hogy az Evangéliumot hirdessék minden nemzeteknek. S hogy eközben semmiben ne tévedjenek, előbb a Szentlélek által kioktatta őket minden igazságra. (Jn 16,13) Vagy talán az apostolok tanítása egészen megromlott vagy valaha is elhomályosult az Egyházban, mikor ennek kormányzója és őrzője maga Isten, állandóan jelen van? Mikor Megváltónk világosan kijelentette, hogy az Ő Evangéliuma nemcsak az apostolok korának, hanem minden időknek szól, miképpen válhattak volna idők folyamán annyira homályosakká és bizonytalanokká a hitigazságok, hogy ma már a legellentétesebb véleményeket is meg kell tűrni? Ha ez igaz volna, meg kellene állapítanunk, hogy a vigasztaló Szentléleknek leszállása az apostolokra s ugyanennek a Szentléleknek az Egyházban állandó jelenléte, valamint az Úr Jézusnak tanítása már századokkal ezelőtt elvesztette minden hatását és hasznát. Pedig az ilyen állítás hajmeresztő káromlás volna! Mikor Isten egyszülött Fia az Ő követeinek meg parancsolta, hogy tanítsanak minden nemzeteket, akkor az embereket kötelezte, hogy mindazt elhiggyék, amit nekik „az Istentől eleve rendelt tanúk” (ApCsel 10,11) hirdetnek, s parancsához ezt a záradékot fűzte: „Aki híszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem híszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)

Már pedig Krisztusnak ezt a két parancsát s az örök üdvősség elnyeréséhez szükséges hitnek másik parancsát még megérteni sem lehet, ha az Egyház az evangéliumi tanítást nem teljes épségben és világosan tanítja, s ha a tanításban nem mentes minden tévedéstől. Azért még azok is messze eltérnek az igazságtól, akiknek véleménye szerint a földön megvan ugyan a hitigazságnak Isteni letéte, de azt fáradságos munkával, hosszas és tudományos kutatásokkal kell megkeresni, úgy hogy annak megtalálására és átértésére alig elegendő az emberi élet. Mintha bizony a jóságos Isten a próféták és az Ő Egyszülötte által azért szólott volna, hogy az általuk kinyilatkoztatott igazságokat csak néhányan, csak a komoly öregek értsék, és nem azért, hogy olyan valláserkölcsi oktatást adjon, amely az embert egész halandó életén át vezérfonalként kalauzolja?

A pánkeresztények, akik az egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet apostola, Szent János – aki evangéliumában a Úr Jézus Szentséges Szívének titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten alapszik.

    Azért Krisztus tanítványai szükségképpen a hit egységében, mint legszorosabb kötelékben kapcsolódnak össze. Miképpen képzelhető tehát olyan természetű keresztény szövetség, amelynek tagjai kifejezetten a hitigazságok tárgyában ragaszkodnak a maguk sajátos fölfogásához és lelkületéhez, még akkor is, mikor ezek egymással szögesen ellenkeznek? S hogyan is léphetnek egységes szövetségbe azok az emberek, akik homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Például, akik a szent hagyományokat a kinyilatkoztatás egyik hiteles forrásának elismerik s akik ezt tagadják. Akik a püspökökből, papokból és szerpapokból álló egyházi hierarchiát Isteni intézménynek tartják s akik azt a történelem folyamán a szükség szerint fokozatosan kialakultnak vallják. Akik a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor csodálatos átváltozása, vagyis az úgynevezett átlényegülés után a valóban jelenlevő Krisztust imádják s akik azt állítják, hogy Krisztus teste csak a hit által, vagy jelképileg és a Szentség hatása által van jelen. Akik az Oltáriszentségben áldozatot és szentséget látnak s akik azt kizárólag az utolsó vacsora emlékének vagy emléke megülésének tekintik. Azok, akik jónak és üdvösnek tartják a Krisztussal megdicsőült szentek, különösképpen a Boldogságos Szűz Máriának segítségül hívását és képeik tiszteletét s azok, akik ezt a tiszteletet elvetik, mint amely állítólag ellenkezik a Jézus Krisztust, az „Isten és emberek közt egyetlen közvetítőt” megillető tisztelettel? A vélekedések ekkora zűrzavarából hogyan vezethet az út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk, hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivatalból, a hit egységes szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre.

    De azt meg nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.

Holott hit dolgában semmiképpen nem szabad a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló tant, az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói tekintélyét abban az értelemben, amint azt az (első) vatikáni általános zsinat megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.

    Az Egyház tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni, vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással kihirdessenek. A tanítói tekintélynek ez a rendkívüli gyakorlata azonban semmiféle emberi találmányt, vagy új tételt nem csatol az igazságoknak ama összegéhez, amely a kinyilatkoztatásnak Istentől az Egyházra bízott letétében legalább hallgatag benn nem foglaltatik, hanem vagy olyan igazságokat magyaráz, amelyeket eddig homályosnak tartottak, vagy kötelező hittételként előír olyasmit, amely felől eddig egyesek kétségeket támasztottak.

Mindezekből érthető, Tisztelendő Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a nem-katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által felismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga Krisztus alapította minden ember üdvösségére. Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: „Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.” S ugyanez a szent vértanú joggal csodálkozik azon, hogyan képzelheti valaki, hogy „ezt az egységet, amely Isten erejéből származik és égi szentségekkel fonódik össze, az Egyházban meg lehet tépni és ellentétes akaratok szétválása folytán megosztani”? Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos teste, azaz az Egyház, egy (1 Kor 12,12), összekötött és egybefoglalt (Ef 4,15), akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja s nem függhet össze a fejjel, Krisztussal. (Ef 5,30)

    Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja. Nem engedelmeskedtek-e a római püspöknek, a lelkek legfőbb pásztorának azok ősei is, akiket a hitújítók tévedései ma fogva tartanak? Ezek elhagyták az apai házat, amely azonban emiatt nem dőlt össze és nem pusztult el, mert Isten örök oltalma támogatja. Térjenek vissza a közös Atyához, aki az Apostoli Szentszéket ért méltatlanságokat feledve, őket áradó szeretettel várja. Mert, ha amint mondják, Velünk és híveinkkel társulást keresnek, miért nem sietnek az Egyházba, „az összes keresztény hívek anyjához és tanítómesteréhez”. Hallják meg a feléjük kiáltó Laktanciust: „Egyedül a katolikus Egyház őrzi az igaz vallást. Ő az igazság forrása, a hitnek otthona, Isten temploma. Aki be nem lép, vagy belőle távozik: az élet és üdvösség reményétől távolodik. Senki ne áltassa magát makacs vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.” Jöjjenek tehát az elpártoltak az Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a „katolikus Egyház gyökere és anyja”. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy „az élő Isten Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15) a hitnek sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.

Ami sok elődünknek eddig nem sikerült, bárha sikerülne nekünk, hogy atyai keblünkre ölelhessük azokat, akiket mint gyászos viszály folytán tőlünk távolállókat fájdalmasan siratunk. Vajha az Isteni Megváltó, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”, meghallgatná azt a könyörgésünket, hogy az összes tévedőket az Egyház egységébe visszavezetni méltóztassék. E végtelenül fontos ügyben kérjük a Boldogságos Szűz, az Isteni malaszt anyja, minden eretnekség legyőzője és a keresztények segítsége pártfogását s kérje mindenki, hogy eszközölje ki minél előbb annak a boldog napnak az eljövetelét, amelyen minden ember meghallja Isten Fiának szavát, „igyekezvén fenntartani a Lélek egységét a béke kötelékével”.

Ti, Tisztelendő Testvérek, tudjátok, mennyire szívünk vágya ez. Akarjuk, hogy gyermekeink is megtudják, nemcsak a katolikusok az egész világon, hanem a tőlünk elszakadtak is. Ha ezek alázatos imádságban kérik az Ég világosságát, bizonyosan fölismerik az Úr Jézus egyetlen igaz Egyházát s velünk tökéletes szeretetben egyesülve, végre az Egyházba be is lépnek. Ebben a reményben, az Isteni kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk jeléül szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra s híveitekre apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. január 6-án, Vízkereszt ünnepén, pápaságunk hatodik évében.

                                                                                                                XI. Pius pápa

XI. PIUS Ubi arcano Dei consilio

Ubi arcano Dei consilio

XI. PIUS PÁPA

APOSTOLI KÖRLEVELE KRISZTUS BÉKÉJÉRŐL,

MELYET KRISZTUS ORSZÁGÁBAN KELL KERESNI.

Tisztelendő Testvérek! Üdv és apostoli áldás!

1. Amikor Isten kifürkészhetetlen terve és rendelése Minket az igazságnak és szeretetnek ezen székébe emelt, anélkül, hogy Minket erre bármilyen érdemünk ajánlott volna, mindjárt szándékunkban volt, Tisztelendő Testvérek, a legnagyobb szeretettől sugallt levélben mindnyájatokhoz szólni: hozzátok és szeretett gyermekeinkhez, akik közvetlenül a ti gondjaitokra vannak bízva.
Ezen szándékunknak nyilvánvaló jelét adtuk mindjárt megválasztásunk után, midőn a vatikáni bazilika emelkedett helyéről igen nagy sokaság előtt a Városra és a földkerekségre szent áldásunkat adtuk; s ti ezt az áldást a bíborosok testületének vezetésével mindenütt oly nagy örömmel fogadtátok és üdvözöltétek, hogy a váratlanul ránk háruló kötelmek súlyától való félelmünkben, de az isteni segítségben bizakodva a legalkalmasabb időben igen nagy vigasztalás fakadt Számunkra belőle.

2. Most végre Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak születési ünnepe közeledtével, egy új esztendő megkezdése előtt a mi szánk megnyílik hozzátok;(2Kor 6,11)  legyen a mi szózatunk számotokra olyan, mint az ünnepi ajándék, mellyel a szülő jó kívánságait adja át fiainak.

3. Visszatekintés a pápaságának eddigi idejére. Miért késett eddig az enciklika megjelenése? Különböző okok akadályoztak meg eddig abban, hogy ezt a szándékunkat nem tudtuk előbb végrehajtani. Először is meg kellett válaszolnunk a katolikus hívek figyelem nyilvánításait, kiktől naponta számtalan levél érkezett hozzánk, melyekben a leglelkesebb kegyeletnek minden kifejezésével üdvözöltek Minket, mint Szent Péternek új utódját.

4. Majd ránk nehezedett az, amit már az apostol említ: az én mindennapi szorongásom, valamennyi egyházak gondviselése. (2Kor 11,28)  Hivatalunknak állandó gondjait azonfelül a következő ügyek tetézték: az, hogy előbbre vigyük azokat az ügyeket, melyeket a szentföldnek, az ott élő keresztényeknek s az ottani igen jeles egyházaknak érdekében már előbb megindítottak; továbbá az, hogy a győztes államok értekezletein, melyeken népek sorsáról határoztak, kötelességünk tudatában megvédjük a szeretetnek és egyúttal az igazságosságnak ügyét s felemeljük intő szavunkat főként azért, hogy kellő méltánylásban részesüljenek a lelki érdekek, amelyeknek értéke, a többiekhez viszonyítva, nem csekélyebb, hanem ellenkezőleg fontosabb; azután az, hogy minden képességünkkel segítségére siessünk a távoli vidékek mérhetetlen sokaságú népeinek, kiket éhínség és mindenfajta egyéb nyomorúság senyveszt; s ezt megtettük egyrészt azzal, hogy eljuttattuk hozzájuk, ami saját szegényes segélyforrásainkból kitelt, másrészt az egész föld népeihez intéztük segélykérő szavunkat; végül pedig arra is fordítottuk igyekezetünket, hogy abban a népben, melynek gyermeke vagyunk s melynek körében Isten elhelyezte Péter székét, lecsillapítsuk a gyakori egyenetlenségeket, melyek már régen dúlnak kíméletlenséggel és erőszakossággal, s melyek láthatólag végveszély felé sodorták nagyon szeretett nemzetünket. Eközben azonban sok rendkívüli örömre is volt okunk. A huszonhatodik nemzetközi eucharisztikus nagygyűlés és az ünnepségek a Propaganda Fidei Szent Consiliuma alapításának háromszázados évfordulója alkalmával, oly napok voltak, melyek lelkünket a  mennyei vigasztalásoknak nagy bőségével árasztották el. Pápaságunk kezdetén alig reméltük, hogy ilyenben részünk lesz. Ezen alkalmakkor módunkban volt majdnem minden bíborosunkkal külön értekezni, hasonlókép oly sok tisztelendő püspök-testvérünkkel, hogy aligha fogjuk őket hamarosan ennél nagyobb számban együtt láthatni. Abban is volt részünk, amire igen vágyódtunk, hogy Magunk elé bocsáthattuk és atyai szavakkal buzdíthattuk a keresztény híveknek nagy tömegeit, mint az Úrtól ránk bízott szinte végtelenül nagy családnak képviselőit, amiként a Jelenések Könyvében írva van : minden nemzetből és nemzetségből, népekből és nyelvekből.(Jel 7,9 4) Isteni látvány tárult szemünk elé, mikor az Oltáriszentség színe alatt rejtőzködő Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, Róma városában körülvitetett. A mindenünnen összesereglett jámbor hívek sűrű tömegei kísérték őt ekkor, s úgy tűnt elő, mintha ő valóban visszahelyeztetett volna ekkor a neki kijáró tiszteletbe, mely őt, mint az emberek és államok királyát, megilleti. Ugyanakkor a papok és a jólelkű világiak oly lelkületről tettek tanúságot a nyilvánosság előtt, mely az imádság lelkétől és az apostoli buzgóságtól szinte lángra gyúlt, mintha csak a Szentlélek újból leszállott volna rájuk, s ugyanez alkalommal a római nép hitbuzgalmának híre, mint egykor régen, újból szétterjedt az egész világon (Rom 1,8)  előmozdítván az Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét.

5. Szűz Mária, Istennek szülője, mindnyájunknak legkegyesebb anyja Felénk mosolygott egykor a czensztochowai és osztrabramai szent hajlékaiból, hasonlókép a lourdes-i csodás barlangból, főként pedig Milánóban, a templom égbenyúló magaslatáról, valamint az onnan nem messze fekvő rho-i szentélyből, most pedig ő igen szívesen és kegyesen látszott fogadni az iránta való kegyeletünktől parancsolt tettünket, hogy az ő tiszteletreméltó szobrát visszahelyeztettük a tűzvész pusztítása után helyreállított loretói szent házba, miután itt a közelünkben művésziesen újból elkészíttettük, saját-kezűleg megszenteltük és koronával felékesítettük. Azt kell mondanunk, hogy a dicsőséges Szűz is. nagyszerű és fényes diadalmenetet tartott, mert ahol csak átvitték a szent képmást, a Vatikántól Lőre-tóig, mindenütt a vallásos hívek szakadatlan sora köszöntötte és tisztelte őt, miközben a környező vidékek minden társadalmi osztályából feléje özönlöttek, hogy Szűz Mária és Jézus Krisztus helytartója iránt jámbor buzgalmuknak kifejezést adjanak.

6. Ezeket a részben örvendetes, részben szomorú eseményeket az utókor emlékezetébe ajánljuk. Minket figyelmeztettek és értésünkre adták, hogy pápaságunk alatt mit kell leginkább szívünkön viselnünk és miről kell első írásunkban hozzátok szólanunk.

I. A bajok Milyen a népek helyzete a háború után?

7. Nincs igazi béke Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a háború csapása után sem az egyes emberek, sem a társadalom, sem a népek nem nyerték vissza a valódi békét. A tevékenységre sarkaló és termékeny nyugalom még hiányzik, pedig mindenki vágyódik utána. Mindenekelőtt a baj nagyságát és fokát, valamint okait és gyökereit kell annak megvizsgálnia, aki — mint ahogy Mi is akarjuk — az alkalmas gyógyszert kívánja igénybe venni. Sohasem fogunk felhagyni ezen feladat végzésével, jelen levelünkben azonban hozzá akarunk fogni, mert apostoli tisztünk lelkiismeretben kötelez rá.

8. Hiszen tovább tartanak ugyanazon idők, melyek felejthetetlen elődünknek, XV. Benedeknek lelkét pápaságának egész ideje alatt gondokkal eltöltötték, következéskép Nekünk ugyanazon gondolatokat és szándékokat kell átvennünk, melyeket ő ebben a tekintetben táplált. Kívánatos azonban, hogy minden jólelkű ember ugyanazt érezze és akarja, amit Mi, s Velünk együtt arra törekedjék és azon munkálkodjék, hogy az Istentől kieszközöljük az emberek igaz és tartós kiengesztelődését.

9. Csodás módon illenek rá korunkra a próféták szavai: Békességet vártunk, és nem jő semmi jó; a gyógyulás idejét, és íme a félelem.(Jer 8,15) A gyógyulás idejét, és íme a rettegés.(Jer 14,19) Világosságot várunk, és íme a sötétség; fényességet és homályban járunk. (Iz 59,9)

10. Várjuk az ítéletet és nincs; a szabadulást és messze távozott tőlünk. (Iz 69,11( Ugyanis, bár Európa régen letette a fegyvereket, mégis, amint tudjátok, a közeli keleten új háborúk veszedelme fenyeget; ugyanott mérhetetlen földterületeken, ahogy mondottuk, minden telve van rémségekkel és nyomorúsággal, úgy hogy naponta az ínségesek szörnyű nagy száma, főként öregek, asszonyok és gyermekek áldozatául esnek az éhségnek, a járványoknak és kegyetlenségeknek; amerre pedig a közeli múltban háborúskodtak, még sehol sem pihentek el a régi ellenségeskedések, hanem tovább folynak vagy titokban politikai téren, vagy leplezetten a pénz értékének egyenlőtlenségével, avagy nyíltan a napilapokban és időszaki folyóiratokban; az ellenségeskedés betört még olyan területekre is, aminők a művészet és irodalom kérdései, melyeknek pedig természetüknél fogva kívül kellene esniük az elkeseredett harcok körén.
11. Ellenségeskedések a nemzetek között Az államoknak egymás közötti ellenségeskedései és egymásnak kölcsönös bántalmazása oka annak, hogy a népek nem tudnak lélegzethez jutni. Nemcsak a legyőzőitek és a győztesek ellenségeskednek egymással, hanem a győzők is egymás között, mivel egyik részen arról panaszkodnak, hogy a nagyobbak elnyomják és kifosztják őket, a másik részen pedig arról, hogy a kisebbek gyűlölködése és fondorkodásai zaklatják őket. Az összes államok kivétel nélkül érzik az elmúlt háború súlyos következményeit, leginkább azok, melyek a küzdelemben alul maradtak, de nem csekély mértékben azok is, melyek nem avatkoztak bele a háborúba. S e következmények napról-napra elviselhetetlenebbek lesznek, mivel az orvoslás késik, s főként mivel az államférfiaknak a helyzet javítását célzó többszöri értekezletei és kísérletei mindeddig semmiféle, vagy pedig rosszabb eredménnyel jártak, mint gondolni lehetett. Emiatt folyton nő a félelem, hogy új, végzetesebb háborúk fognak kitörni, ezért azután minden állam szinte rákényszerül, hogy hadi felkészültségben éljen; az államkincstárak kimerülnek, a nemzet életereje felőrlődik, a tudományos munkálkodás, a vallás gyakorlata és az erkölcsi fegyelem válságba jut.

12, Ellenségeskedések a társadalmi osztályok között Az osztályharc A népek külső ellenségeskedéseihez járulnak még a belső viszálykodások, melyek még károsabbak,mert veszélyeztetik az állami és társadalmi rendet. Itt első helyen említenünk kell a társadalmi osztályok harcát egymás ellen. Ez mint valami vészes fekély, belevette magát a nemzetek testébe és sebet ejt a munkán, a művészeten, a kereskedelmen, szóval a magánosok és a köz boldogulásának minden tényezőjén. Ennek a bajnak a veszedelmességét fokozza egyik oldalon az anyagi javak után való növekvő sóvárgás, a másik oldalon az azokhoz való makacs ragaszkodás s mindkét részen ugyanaz a törekvés a vagyonra és a hatalomra. Innen erednek a gyakori önkéntes vagy kényszerű munkabeszüntetések; innen a tömegmozgalmak és az állami kényszerrendszabályok, melyek nagy terhére és kárára vannak az összességnek.
A pártviszályok. Ehhez járul, hogy a közügyek terén a pártoknak szinte szokásává vált, hogy egymás között viszálykodnak s nem a közjóra vannak figyelemmel, bár különböző felfogásból kiindulva, hanem saját hasznukat keresik a többiek vesztére. Ezért látjuk azt, hogy az összeesküvések mind gyakoribbakká válnak, hogy cselszövések, rablótámadások polgárok, sőt hatóságok ellen, megfélemlítések és fenyegetések, nyílt lázadások és más hasonló tünetek napirenden vannak, melyek annál súlyosabbak, mennél nagyobb ezen államformák természete szerint a népnek részvétele a közhatalomban. Az egyház tanítása nem ítéli el ezeket az államformákat — egyáltalán nem ítél el semmiféle jogos és ésszerű intézményt — mégis kétségtelen, hogy ezek a formák nyitnak leginkább teret a pártok visszaéléseinek.

13. A családi élet megromlása Rendkívül elszomorító, hogy ez a baj behatolt az emberi társadalom gyökeréig, a családi életbe. Ennek a megrontása már régen megkezdődött, de fokozódott a háború mérhetetlen szerencsétlenségében, amely családapát és fiút távoli vidékekre szétszórt s az erkölcsök romlását sokféleképp elősegítette. Az atyai hatalom tisztelete, a rokoni kötelék megbecsülése kiment a szokásból; gazda és cseléd ellenséget látnak egymásban; a házastársi hűség megszegése szerfölött gyakori lett, a házasfelek pedig elhanyagolják legszentebb kötelességeiket Isten és a társadalom iránt.

14. A baj jelentkezése az egyének életében Miként az emberi testben a legkisebb részre is átterjed a betegség, ha a szervezet, vagy valamely nemesebb rész megbetegszik, akként természetesen az egyénre is kihatnak a bajok, melyek az emberek összességének, a társadalomnak betegségét okozzák. Szembetűnő a jelenség, hogy minden korú és rangú embert tartós nyugtalanság fogott el; látjuk, hogy minő nyugtalanok és borult kedélyűek az emberek, mekkora az engedetlenség szelleme, mekkora kedvetlenség a munkához vett erőt általában a lelkeken; mennyire túllépi a szemérmetesség határait az asszonyoknak és leányoknak a léhasága, nevezetesen a ruházkodásban és a táncban, az ő szertelen fényűzésük felkelti aztán a szűkölködők gyűlöletét. Látjuk végül azt is, hogy miként növekszik az ínségesek tömege, melyből folyton és ijesztően gyarapszik a lázadók tábora. A háború utáni idők összefoglaló jellemzése

15. Ekként bizalom és nyugalom helyett a bizonytalanság gondja és a félelem szorongása üli meg a lelkeket; igyekvés és munkásság helyett ernyedtség és fásultság; a nyugodt rend helyett, mely a békének biztosítéka, általános zavar és felfordulás. Emiatt akadt meg, mint láttuk, az ipari munka, sorvadt el a nemzetközi kereskedelem, senyvedt el a tudományok és művészetek művelése — s ami még sokkal súlyosabb — szerte hiányzik a keresztényhez méltó életmód, úgyannyira, hogy az emberi társadalom szemmel láthatóan visszasüllyed a barbárok vadságába, ahelyett, hogy, miként dicsekedni szokás, az általános tökéletesség felé haladna.

16. Az említett összes bajokhoz betetőzéskép járul az, amit a test szerint való ember nem fog fel, (1Kor 2,14) de amit korunk legsúlyosabb bajai közé kell sorolnunk. Azokra a károkra gondolunk, melyeket a lelki és a természetfeletti dolgok rendje szenvedett. Hozzájuk fűződik a lelkek élete s a károsodás bennük fájdalmasabb, mint a veszteség a külvilág dolgaiban, és pedig annyival fájdalmasabb, amennyivel fölötte áll a lélek a halandó testnek.
17. A keresztény kötelességekről való általános megfeledkezésen kívül, mélyről az előbb volt szó, a legnagyobb fájdalmat az okozza Nekünk, ami nektek is, Tisztelendő Testvérek, hogy a háború folyamén sok templomot profán használatra lefoglaltak S közülük csak kevés adatott vissza istentiszteleti célraj azután igen fájlaljuk, hogy a papnövendékek több nevelőintézetét, mely az akkori időkben bezárult, mindeddig nem volt lehetséges megnyitni, hogy a nép lelki vezetői és tanítói nevelkedjenek  bennük, nagy fájdalmunkra van továbbá az, hogy a papok sora majd mindenütt megritkult, mert némelyeket elragadott a háború pusztítása, midőn szent szolgálatukat végezték, mások pedig megfeledkeztek a szent fegyelemről és a veszélyek nagysága romlásba vitte őket, emiatt az Isten igéjének hirdetése nagyon sok helyen elnémult, már pedig annak hirdetése föltétlen kellék Krisztus testének épülésére.(Ef 4,12)

18. Misszionáriusaink is nagy számmal hazaszólíttattak a legtávolabbi tájakról és a barbár vidékek belsejéből, hogy a háborús kötelességek végzésében kivegyék részüket. Otthagyták a termékeny munkatereket, melyeken a vallásnak ét a művelődésnek ügyén fáradoztak. Minő fájdalmat azt látni, hogy csak megfogyatkozott számmal térhettek vissza épségben állomáshelyeikre. Ezekért a veszteségekért kaptunk ugyan némi kárpótlást igen örvendetes jelenségekben; szembetűnőbben nyilvánvalóvá lett ugyanis, hogy az egyház szolgáinak lelkében elevenen lüktet a haza szeretete és a hiánytalan kötelességtudás, — pedig ellenségeink tömege ebben a tekintetben szokta őket rágalmakkal illetni; sőt igen sokaknak a mindennapi érintkezés adott alkalmat, hogy megfigyeljék az egyház szolgáiban a nagylelkűségnek és a buzgalomnak rendkívüli bizonyságait s ennek következtében, amikor oda voltak állítva, hogy szembe nézzenek a halállal, megbékültek az egyházzal és az egyházi renddel. Csodálnunk kell ebben Istennek jóságát és bölcsességét, ki egyedül képes a rosszból is jót előidézni.

II. A bajok okai

19. Eddig a jelen idők bajairól szólottunk. Most pedig szorgosan kutatni akarjuk az okokat - bár részben már természetszerűleg érintettük őket - melyekből a bajok származnak. Az emberi gyengeségek vigasztalóját és orvosát véljük elsősorban hallani, aki újból azt hangoztatja: ezen gonoszok mind onnan belülről vannak, (Mk 7,23)
20. A hadviselő felek ünnepélyes szerződésekben megkötötték a békét, s az most okiratba van foglalva, de nincs beírva az emberek szívébe ; a háború szellemei most is élnek még s a polgári életben napról-napra éreztetik vészes befolyásukat. Ugyanis hosszú ideig mindenütt az erőszaknak joga diadalmaskodott s eltompította az emberekben a jóság és irgalmasság érzéseit, melyeket a természet oltott az emberekbe s azután a keresztény szeretet törvénye tökéletesített. A béke megkötése, mely úgyis csak külszínre történt és nem volt valóságos megengesztelődés, ezeket az érzéseket nem keltette életre. Innen van, hogy igen sok embernél a hosszú időn át megszokott irigykedés második természetté vált, és uralmat nyert az a vak törvény, melyről szent Pál panaszkodik, hogy a tagjaiban levő törvény ellenkezik az értelem törvényével.
21. Innen van az a nagyon gyakori jelenség, hogy az egyik ember a másikat nem testvérként nézi, amint Krisztus parancsolja, hanem idegen és ellenség gyanánt. Az ember személyének méltósága szinte számba sem jön, csak az erőszak és a szám érvényesül. Egyik ember a másikat igyekszik elnyomni, hogy a földi életnek javaiból, amennyit csak lehet, birtokába kerítsen. Az emberek között semmi sem lett általánosabb, mint az, hogy telhetetlenül sóvárognak a változó és múlandó dolgok elérésére és számba sem veszik az örök javakat, melyeket Krisztus Urunk egyháza által mindenkinek szüntelenül felajánl. Már pedig a külső javaknak sajátságuk, hogy mindenféle bajt, főként erkölcsi romlást és viszálykodást szülnek, ha mértéktelen sóvárgás tárgyai Mivel ugyanis magukban véve értéktelenek és hitványak, valóban nem tudják kielégíteni az embernek Istentől alkotott és Isten dicsőségének élvezetére rendelt lelkét, melynek azért mindig gondban és nyugtalanságban kell élnie, míg meg nem pihen az Isten ölében.

 22. Mivel azonkívül e javak szűken korlátozva vannak, annál kevesebb jut belőlük egyre, mennél többen akarnak belőlük részesedni. A bajok okai a fékezetten kívánságok: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége Ellenkezően áll a dolog a lelkiekben, ha még annyian osztozkodnak is rajtuk, ezek nem fogyatkoznak meg, s mindenkinek gazdagon jut belőlük. Innen ered, hogy a földi javak veszélyeknek és betegségeknek okozói lesznek, mivel sem az egyest teljesen kielégíteni, sem mindenkinek egyenlően eleget tenni nem tudnak. Valóban áll az, amit Salamon, a legnagyobb bölcs, tapasztalatai alapján mondott: minden hiúság és a lélek gyötrelme. (Préd 1,14)

23. Ez áll úgy az egyes emberre, minta társadalomra. Honnét vannak háborgások és pörlekedések tiköztetek — kérdi Szent Jakab apostol, — nem innét-e? a ti kívánságaitokból? (Jak 4,1)

24. Nem is gondolható pusztítóbb veszedelem nemcsak a családokra, hanem az államokra nézve sem, mint a testnek kívánsága, vagyis az élvezetek vágya. A szemek kívánságából pedig, vagyis a kapzsiságból származnak a társadalmi osztályok elkeseredett harcai, mikor szertelenül keresik saját önző érdekeiket. Az élet kevélysége, vagyis a mindenkin való uralkodás vágya az, mely a politikai pártokat oly küzdelemre ragadja, hogy sem a felségsértéstől, sem az erőszakosságtól, de még a hazaárulástól sem riadnak vissza.

25. Ezeknek a fékezetten vágyaknak, melyek a közjónak és a hazaszeretetnek mezével takaróznak, kell tulajdonítani a népek között fennálló ellenségeskedéseket és versengéseket is. A hazának és a nemzetnek szeretete erős indíték sokféle erényre és hősi tettre, amíg a keresztény tőrvény irányítása után igazodik. A túlzó nacionalizmus Számtalan jogtalanságnak és igaztalanságnak lesz azonban a forrása, ha túllépi a jognak és a méltányosságnak a korlátait s a nemzetnek mértéktelen szeretetévé fajul. Aki magát ettől elragadtatja, az megfeledkezik arról, hogy a többi népnek is joga van az élethez és a boldogulásra való törekvéshez, s hogy az összes népek, mint az emberiség családjának tagjai, a testvériség kötelékével vannak egymáshoz kapcsolva; a túlzásba vitt nemzeti érzés azonkívül szem elől téveszti azt, hogy nem szabad és nem is üdvös a hasznosat a tisztességestől elválasztani, mert az igazság felemeli a nemzetet, a bűn pedig szegényekké teszi a népeket. (Szt. Ágoston. De Civ. Dei IV. 3.)
26. Az emberek szemében kiváló és nagyszerű ténynek tűnhetik fel, hogy a társadalom vagy az állam mások megkárosításával szerez előnyöket, de az ilyen előny nem lesz maradandó s hozzátapad az elvesztésétől való félelem., Ez az értelme Szent Ágoston bölcs figyelmeztetésének: hasonló az üveg boldogsága; amily ragyogó oly törékeny. Mindig rettegni kell, hogy egyszerre csak eltörik. (Szt. Ágoston. De Civ. Dei IV. 3.)

27. A bajok okát legfőképpen az Istentől való elszakadásban kell keresni Hogy még mindig nincsen béke, bármennyire is kívánkozunk utána, mint annyi bajnak orvossága után, annak okát még mélyebben kell keresnünk, mint eddig tettük. Még mielőtt fellángolt volna Európában a háború, a nagy csapásoknak a legfőbb indító okát nagyra nevelte az egyéneknek és az államoknak a bűnözése. Az összecsapás szörnyűsége kiküszöbölhette volna a világból ezt a főbenjáró okot, ha az emberek mind megértették volna, hogy mit jelentenek az ilyen súlyos csapások. Ki ne ismerné a szentírás mondását: kik elhagyták az Urat, megemésztetnek. (Iz 1,28) Hasonlókép ismeretesek az Úr Jézusnak, az emberiség megváltójának és mesterének súlyos igéi: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek ,(Jn 15,5 ) és, aki nem gyűjt velem, szétszór.(Lk 11,23) 

28. Az Istentől elfordult állam Istennek ezen ítéletei mindenkor beteljesedtek. Most azonban szembeszökő módon hajtattak végre. Azért estek ki az emberek a régi boldog állapotból és zuhantak a bajok jelen áradatába, mert nyomorultan elpártoltak Istentől. Ezért eredménytelen a legtöbb igyekezetük, hogy a károkat helyrepótolják és megmentsék azt, ami a sok rom között még fennmaradt. Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és az állami életből száműzték, a tekintélyt sem származtatták már Istentől, hanem az emberektől. Ebből pedig az következett, hogy a törvények elvesztették igazi és erőteljes szentesítésüket valamint az igaznak legfőbb elveit, melyeket a pogány bölcsek is, mint például Cicero, az örök isteni törvényből származtattak. Mindezen felül a tekintély alapjai is megrendültek, mert eltávolították az okot, hogy miért legyen egyeseknek joguk a parancsolásra, mások pedig miért legyenek kötelesek engedelmeskedni, így be kellett következnie az egész társadalom megrendülésének, mert már nem támasztotta alá szilárd alap és támaszték, közben pedig a pártok az uralomért hadakoztak, hogy a saját, de nem a haza érdekeit biztosítsák. Az Istentől elpártolt család
29. Hasonlókép az is elhatároztatott, hogy a család intézményének már ne legyen Isten és Jézus Krisztus a feje; azért a házasságot a polgári szerződések sorába iktatták, pedig Krisztus nagy titok (Ef 5,32 7 ) rangjára emelte azt és azt akarta, hogy szent és megszentelő hason képe legyen annak az örökké megmaradó köteléknek, mely őt egyházával egybeköti. Innen van az, hogy mindenütt elhomályosulni láttuk a népben a vallásos gondolkozást és eltompulni azt az érzületet, melyet az egyház lehelt rá a társadalom alapsejtjére, a családra. Láttuk, hogy a család rendje és a házi béke felborult; a család egybe-tartozása és állandósága napról-napra nagyobb kárt szenvedett, a családi élet szentségét szennyes vágyak tüze és hitvány előnyöknek pusztító szeretete annyira beszennyezte, hogy úgy a családok, mint a népek életének forrásai megfertőztettek.

30. A vallástalan iskola. Végül azt is láttuk, hogy az ifjúság neveléséből kiküszöbölték Istent és Krisztust. Ennek néni annyira az lett szükségkép a következménye, hogy az iskola vallás nélküli lett, hanem az, hogy az iskolában titkon vagy nyíltan a vallás ellen támadtak és a gyermekek arra a meggyőződésre jutottak, hogy semmi, avagy igen kevés értéke lehet a helyes élet számára annak, amiről semmi említés sem történik vagy amiről csak becsmérlő szavak esnek.
31. Miután Isten és az ő tőrvénye ekként száműzve lett a tanulmányok rendjéből, nem lehet elképzelni, hogy milyen módon lehetne az ifjúság lelkét a rossz kerülésére és a tisztességes és szent életre nevelni; s nem lehet elgondolni, hogy honnan fognak a család és polgári társadalom számára jó erkölcsű, béke és rendszerető és a közjóra alkalmas és hasznos emberek elegendő számban kikerülni. Nem csoda, hogy miután a keresztény bölcsesség parancsait elvetették, a viszálykodások magvai mindenütt alkalmas talajba szóródtak s végül felburjánoztak abban a szörnyű háborúban, mely nemhogy kifárasztotta és ellankasztotta volna a népek és a társadalmi osztályok között a gyűlöletet, hanem ellenkezőleg, erőszakkal és vérrel erősebben táplálta.


III. A bajok orvoslása

32. Tisztelendő Testvérek! Miután röviden érintettük a bajok okait, melyek a társadalmat sújtják, lássuk már most, hogy azoknak a természetéből milyen gyógyító eszközökre lehet következtetni.
Mindenekelőtt az emberek lelkét kell megbékíteni.

33. A lelkek békéje Az a külszínre való béke nem sokat ér, amely az emberek érintkezését szabályozza és irányítja, mint valami udvariassági szabály. Ellenkezőleg, oly békére van szükség, mely áthatja és megnyugtatja a lelkeket s azokat hajlandóvá és készségesekké teszi a mások iránt való testvéri jóindulatra. Csak Krisztus békéje ilyen természetű : Krisztus békéje uralkodjék a ti szíveitekben. (Kol 3,15)  A béke, melyet ő ad övéinek, (Jn 14, 27) nem is lehet más minő, mivel ő a szívet nézi22 és a lelkekben uralkodik, miután ő Isten. Krisztus békéje a szeretet és igazság Az Úr Jézus egyébként joggal a magáénak nevezhette ezt a békét, mert ő jelentette ki először az embereknek: ti pedig mindnyájan atyafiak vagytok; (Mt 23,8) és ő hirdette ki a mindenkire kiterjedő kölcsönös szeretetnek és türelemnek a törvényét, melyet azután saját vérével mintegy megpecsételt: Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket (Jn 14,27.) egymás terhét viseljétek és úgy fogjátok teljesíteni Krisztus törvényét. (Gal 6,2 )

34. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus békéje nem térhet el az igazság szabályától, egyrészt azért, mert Isten maga igazsággal ítél, (Zsolt 9,5) másrészt azért, mert az igazság eredménye békesség lesz. (Iz 32,17 ) De az igazság nem fog érvényesülni a maga vaskeménységében és hajthatatlanságában, hanem a vele egyenlő nagy szeretet mérsékelni fogja, amennyiben ez az utóbbi erény természeténél fogva alkalmas arra, hogy az embereket egymással megbékítse. Ezt a békét szerezte meg tehát Krisztus az emberi nem számára, sőt amint Szent Pál oly erőteljesen mondja: ő a mi békességünk, mert amidőn az isteni igazságosságnak a keresztfán saját testében elégtételt adott, lebontotta ... az ellenségeskedést az ő teste által ... békességet szerezvén (Ef 2,14-15)  és mindent s mindeneket kiengesztelt Istennel. Pál inkább az isteni szeretet és kiengesztelődés tényét látja és ismeri fel a megváltás művében, mint az igazságosságét, jóllehet azt végül mégis erre kell visszavezetni: Isten Krisztusban megbékélteté önmagával a világot, (2Kor 5,19 ) mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adá. (Jn 3,16)
35. Ide vonatkozóan írja az Angyali Tanító szokása szerint igen találóan, hogy az igazi és valódi béke inkább a szeretetnek, mint az igazságosságnak a műve, mert ez utóbbi eltávolítja a béke akadályait, a jogtalanságot és a kártevést; de a béke maga sajátosan és tulajdonképpen a szeretet ténye. (Summa IIa IIae quest. 29. art. 3. ad. III)

 36. Krisztusnak békéje tehát a szeretetből indul ki és teljesen a lélekben gyökerezik. Róla is áll, amit Szent Pál az Isten országáról mond, hiszen Isten a szeretet által ura a szíveknek; azt mondja az apostol : az Isten országa nem étel és ital,32 vagyis nem a múlandó javak táplálják Krisztus békéjét, hanem a lelkiek és az örökkévalók, melyeknek értékét és előbbre valóságát Krisztus nem szűnt meg hangoztatni az emberek előtt s velük megértetni. Ezért mondotta: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? vagy mi váltságot ad az ember lelkéért?33 Tanította azután azt is, hogy a kereszténynek milyen állhatatosnak és erős lelkűnek kell lennie : Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet a gyehennába vesztheti.34
37. Ebből azonban nem következik az, hogy aki Krisztus békéjét akarja élvezni, annak el kell magától utasítania az élet javait, ellenkezőleg Krisztus ígérete szerint az ő békéjéhez Ezek is hozzáadódnak: Keressétek azért először az Isten országát és az ö igazságát; és ezek mind hozzáadatnak nektek.35
38. De az is meg van írva, hogy az Isten békessége fölülhalad minden értelmet,36 s ezért az istenes béke uralkodik a vak vágyakon s elkerüli a viszálykodásokat és ellenségeskedéseket, melyek a kapzsiságnak szükségszerű szüleményei. Krisztus békéjének áldásai Ha tehát az erény segítségével féket vetünk a vágyaknak, ha a lelki dolgoknak megadjuk a kellő megbecsülést, magától adódik az eredmény, hogy a keresztény béke magával hozza az erkölcsök épségét s egyúttal fényében visszaállítja az embernek méltóságát, akit Krisztus a vére árán megváltott, a mennyei atya fiává, Krisztus pedig testvérévé fogadott, az imádság és a szentségek az isteni kegyelem és természet részesévé tesznek, hogy azután a jól végzett földi élet jutalmát elérve az isteni dicsőségnek birtokában örökké örvendezzen.

39. Föntebb kimutattuk, hogy napjaink zavaros állapotainak egyik legfőbb oka az, hogy igen megfogyatkozott a jognak tekintélye és a tekintélynek tisztelete. Ez pedig azóta van, amióta jónak látták tagadásba venni, hogy a jog és a hatalom Istentől, a világ teremtőjétől és kormányzójától származik. Ezen bajnak orvosságát is a keresztény béke hozza meg.
40. Mivel ez a béke isteni béke; azért ez okból megköveteli, hogy a rend, a törvény és a hatalom sértetlenül megóvasson. Az írás ugyanis azt mondja; A békességben tartsátok meg a fegyelmet.37 Sok békésségük van törvényed szeretőinek.38 Aki pedig féli a parancsolatot, békességben leszen.39 Az Úr Jézus pedig nemcsak azt parancsolta: adjátok meg, ami császáré? a császárnak,40 hanem kijelentette, hogy Pilátusban is tiszteli a hatalmat, melyet felülről kapott;41 hasonlóképen megparancsolta tanítványainak, hogy tiszteljék azokat, kik Mózes székén ülnek, az írástudókat és farizeusokat.42 Az meg épen csodálatra indít, hogy mily nagyra tartotta a családi életben a szülő hatalmát és mily példaadóan engedelmes volt Máriának és Józsefnek.
41. S végül ő az, aki az apostol által kihirdette a törvényt: Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak ; mert nincs hatalmasság, hanem csak Istentől.43 

42. Az egyház hivatott az igazi békét megszerezni.
 Hogy a katolikus egyház milyen és mekkora orvoslást tud adni és kell is adnia a világ megbékítésére, azt bizonyára megérti az, aki figyelembe veszi, hogy Krisztus minő parancsokat és tanításokat adott az ember személyének méltóságáról, az erkölcsök tisztaságáról, az engedelmesség kötelességéről, az emberi társadalomnak isteni rendeltetéséről, a házasság szentségéről és a keresztény családnak szent intézményéről. Ezeket a hitigazságokat azonban, melyeket Krisztus az égből hozott a földre ő csak az egyházának adta át, még pedig az ő soha meg nem szűnő segítségének és jelenlétének ünnepélyes Ígéretével s parancsot is adott az egyháznak hogy azokat, mint tévedéstől mentes tanító, szünet nélkül hirdesse az összes nemzeteknek a világ végéig. Egyedül az egyházat állította az Isten ezen igazságoknak és parancsoknak őrzőjéül és magyarázójául, ezért egyedül benne van az igazi és kimeríthetetlen képesség, hogy a közéletből, a családból és a társadalomból távol tartsa az anyagelvűség fekélyét, mely oly nagy károkat okozott már; benne megvan egyúttal a képesség, hogy a bölcseletet túlszárnyaló keresztény tanításnak a lélekről és az ember halhatatlan lelkéről érvényt szerezzen; valamint arra is megvan a képessége, hogy a polgárok minden osztályát s az egész népet a magasabb fokú jóságnak és a testvériségnek lelkületével összekösse, az egyént pedig Istenhez magához felemelje, miközben az ember méltóságát a jog szerint megvédi.
32 Rom 14,17. 
33 Mt 16,26 
34 Mt 10,28; Lk 12,11 
35 Mt 6,33; Lk 12,31 
36 Fil 4,7 
37 Sirák 41,17 
38 Zsolt 118,165 
39 Péld 13,13 
40 Mt 22,21 
41 Jn 10,11 
42 Mt 23,2 
43 Szt. Ágoston, De moribus Eccl. Cath. I. 30.

43. Végül az egyház tud gondoskodni arról, hogy a köz- és magánerkölcsök megjavíttassanak s szentségre neveltessenek, és mindenki teljesen át legyen hatva az Isten tanításaitól és törvényeitől, alárendelve neki, aki a szíveket nézi.44 így azután a szent kötelesség tudata töltse be az összes emberek szívét, a magánosokat éppúgy, mint a fejedelmekét, sőt a társadalom közintézményeit is és minden mindenben Krisztus legyen.45
44. Azért is, mivel egyedül az egyházra tartozik, hogy Krisztus erejével és az igazságnak hatalmával, melynek ő a birtokosa, helyesen alakítsa a lelkeket, egyedül ő képes Krisztus igazi békéjét nemcsak a jelenben megadni, hanem azt a jövőre is megerősíteni s elűzni az újabb háborúk veszélyeit, melyek, mint mondottuk, újból fenyegetnek. Isten rendeletéből és parancsából egyedül az egyház tanítja, hogy az embereknek mindenben Isten örök törvényéhez kell alkalmazkodniuk, bármit tegyenek, hivatalosan vagy magánszemélyekként, mint egyének vagy pedig mint valamely társaság tagjai. Azok a kötelességek nyilvánvalóan a nagyobb fontosságúak, melyek sokak üdvére kihatnak.
45. Ha tehát a községek és az államok szent kötelességüknek fogják tartani, hogy belső és küldő ügyeikben Jézus Krisztus tanításának engedelmeskedjenek, akkor határaikon belül békességnek fognak örvendeni, egymás között pedig helyre áll a kölcsönös bizalom és az esetleg támadó ellentéteket békésen intézik el. A legújabb időkig történtek e téren kísérletek, de semmi, vagy nagyon csekély eredménnyel jártak, főleg a népeknek egymás között való súlyosabb természetű összeütközéseik tekintetében. Nincsen ugyanis olyan intézmény, mely az összes nemzetek számára kötelezővé tudna tenni egy a korunknak megfelelő nemzetközi törvénykönyvet. A középkorban rendelkezett ilyennel az az igazi «nemzetek szövetsége», amely nem volt más, mint a keresztény népeknek közössége. A gyakorlatban bár ott is sokszor sérelmet szenvedett a jog, elvben azonban mégis fennállott a jog szentsége, mint valami biztos szabály, s ez érvényesült a nemzetik fölött való Ítélkezésben is.

44 1Kir 16,7 
45 Kol 3,11 

46. Van azonban egy isteni intézmény, mely a nemzetközi jognak a szentségét meg tudja védeni, Tudniillik az az intézmény, amely kiterjed minden nemzetre s az összes nemzetek fölött áll, amely a legfőbb tekintéllyel van felruházva s amely tanítói hatalmának teljessége miatt tiszteletet követel: s ez Krisztus egyháza. Egyedül ez látszik alkalmasnak eme nagy feladatra részben saját természeténél és szervezeténél fogva, részben évezredes magasztos életénél fogva, amelyet a háború viharai nem törtek össze, hanem ellenkezőleg csodásán megnöveltek.

47. Következéskép az igazi béke, vagyis Krisztusnak annyira óhajtott békéje nem valósulhat meg, hacsak nem követik mindnyájan Krisztus tanítását, parancsait és példáját a köz- és magánélet minden vonatkozásában, s hacsak az egyház az embereknek helyesen berendezett társadalmában nem gyakorolja isteni hivatását azzal, hogy védi Istennek az egyesek és a társadalom felett való jogait.

48. Krisztus országa

Ebben áll a lényege annak, amit röviden Krisztus országának nevezünk. Jézus Krisztus valóban uralkodik az egyes emberek értelmében a tanításával, uralkodik a lelkekben a szeretettel és uralkodik az embernek egész életében azzal, hogy törvényeit betartják és példáját követik. Uralkodik a családi életben, mikor ez a házasság szentségében megalapítva valami szent dologként sértetlenül fennáll, mikor benne a szülői hatalom példaképül veszi az Istennek atyai tekintélyét s tőle származtatja magát és nevét; és mikor a gyermekek a gyermek Jézus engedelmességét utánozzák, úgy hogy az egész családi élet a názáreti család szentségét tükrözi vissza. Az Úr Jézus uralkodik végül a társadalomban, ha abban is megadják a legfőbb tiszteletet Istennek és tőle származtatják a tekintélyt és a jogokat, hogy ily módon szabály legyen állítva a parancsoló számára és megóvasson az alattvalónak kötelezettsége az engedelmességre, de egyúttal a méltósága is. Ilyen társadalomban az egyház a tisztelet oly fokán áll, aminőre alapítója emelte; tökéletes társaságnak és a többi társaságok mesterének és vezérének ismerik el. Az egyház nem kisebbíti a többi társaságnak tekintélyét amennyiben a maguk rendjében törvényeseknek ismeri el és alkalmas módon tökéletesíti őket, mint a kegyelem a természetet, ami által ezek a társaságok az embernek hathatósan segítségére lesznek a legfőbb célnak, az örök boldogságnak elérésében, amikor a polgárok földi boldogulását is előmozdítják.

49. Az igazi béke csak Krisztus országában van Mindebből kitűnik, hogy Krisztus békéje csak Krisztus országában van és a béke állandósításán eredményesebben munkálkodni nem lehet, mint ha Krisztus országát visszaállítjuk. Mikor tehát X. Pius pápa feladatául tűzte kis mindeneket megújítani Krisztusban, akkor mintegy isteni sugallattól vezérelve a megengesztelődéi békéjének művét készítette elő, ami azután XV. Benedek programja lett. Mi annak a szolgálatába állunk, amit mindkét elődünk magának célul kitűzött s minden erőnkkel munkálni akarjuk Krisztus békéjét Krisztus országában. Közben minden bizodalmunkat Isten kegyelmébe helyezzük, aki azzal, hogy ezen legfőbb hatalmat ránk ruházta, megígérte, hogy mindenkor segítségünkre lesz. IV. Buzdító szavak a főpásztorokhoz, a papsághoz, a szerzetesekhez és a hívekhez. Ezen igyekezetünkhöz várjuk mind a jóknak segítségét és felhívásunk elsősorban hozzátok szól, Tisztelendő Testvérek, kiket Krisztus, a mi vezérünk és fejünk meghívott, hogy érdemesen kivegyétek részeteket a szorgoskodásból, melyet Krisztus kötelességünkké tett, mikor ránk bízta nyájának gondozását. Rátok számítok, kiket a Szentlélek rendelt az Isten anyaszentegyházának kormányzására, (ApCsel 20,28) kikre bízva van a megengesztelés igéje és kik Krisztus helyett jártok követségben,47 rátok, kik részesei vagytok az ő tanítói hivatalának és Isten titkainak sáfárai,48 s ezért a föld sójának s a világ világosságának neveztettek, kik a keresztény népeknek tanítói és atyái vagytok, példája lévén a nyájnak szívből 49 s nagyoknak kell hivatnotok a mennyek országában, kik előkelő részek és arany kapcsok gyanánt összekötitek és egybefoglaljátok Krisztus egész testét50 ezt a kőszikla-alapon emelkedő egyházat.

50. A Szentatya a jubileumi évre (1925) értekezletre akarja összehívni a főpásztorokat Újabban ismét bizonyságát adtátok kiváló buzgóságtoknak, mikor a világ minden tájáról igen sokan összejöttetek az apostolok sírjaihoz az örökvárosba, amint levelünk elején említettük, a római eucharisztikus kongresszus és a Propaganda Kongregáció századforduló ünnepségei alkalmából. A főpásztoroknak ez a jeles és nagytekintélyű gyülekezete érlelte meg bennünk a szándékot, hogy majd annak idején hasonló jellegű ünnepélyes gyülekezetet hívjunk egybe ide a katolikus világ fővárosába. Ez azután tanácskozzék a társadalom nagy válsága után következett összeomlásnak legalkalmasabb gyógyszereiről. Erre irányuló jó reménységünket csak növeli a szent év örvendetes közeledése.
A vatikáni zsinat folytatását még nem határozta el Nem merjük azonban most még tervbe venni az általános zsinat újra való felvételét, melyet ifjúkorunk szentemlékű pápája, IX. Pius, megkezdett, de amelynek csak egyik, bár igen fontos részét fejezhette be.
51. Habozásunk oka az, hogy Mi, miként az izraelitáknak ama jeles vezére, az imádságban mintegy feszült várakozásban kitartunk,51 hogy a jó és irgalmas Istenünk akaratának határozatát nekünk kinyilvánítsa.

52, Addig is, mivel apostoli tisztünk és mindenkire kiterjedő atyai kötelességeink tudata int és szinte kényszerit rá, felszítani és lángra lobbantani akarjuk mindnyájatok buzgalmát, bár jól tudjuk, hogy az mindegyiktekben tűzzel ég és a ti szorgosságotoknak és serénységeteknek nincs szüksége ösztökélésre, ellenkezőleg inkább jól megérdemelt magasztalás és dicséret illeti. Semmi kétségem sincs az iránt, hogy napról-napra fokozottabb mértékben szentelitek magatokat az Úr nyájából azon rész gondozásának, melyet osztályrészül kaptatok.

47 2Kor 5,19-20 
48 1Kor 4,1 
49 1Pt 5,3 
50 Ef 4,15-16 
51 Bir 6,17 

53. Buzdítás a vallásos egyesületek felvirágoztatására és a katolikus akcióra Részint hallomásból, részint nyilvánosságra bocsátott írásokból és okmányok bizonyságából, részint mindegyikteknek személyes jelentéséből és sok másnak Hozzánk juttatott közléséből tudjuk, hogy mennyi sok, jeles és életrevaló kezdeményezés indult ki nagy bölcsességgel tőletek, lett a hívek és a papság között szerencsésen megkezdve, üdvösen megvalósítva és emberi lehetőség szerint dicséretesen végrehajtva. Mindezért tőlünk telhetőén hálát adunk az örök Istennek. Ebben a tevékenységben sok gondviselésszerű kezdeményezés tűnik főként a szemünkbe, mely arra szolgál, hogy a lelkeket a szent tanításokra oktassa, erényes és szent életre vezesse.
Itt látjuk a papoknak és a híveknek egyesületeit és a jámbor társulatokat, melyeknek céljuk a pogány népek között levő szent missziókat fönntartani és támogatni, hogy Krisztus országa növekedjék és a jelen, valamint az örök élet üdvössége eljusson a pogányokhoz. Itt vannak az ifjúsági egyesületek, melyeknek a száma növekedett s abban jeleskednek, hogy a Boldogságos Szűz iránt és főként az Oltáriszentség iránt való dicséretes jámborságot a hitnek, a tiszta életnek és az egymás között való testvéri szeretetnek erényeivel összekötik. Azután itt vannak a férfiaknak és a nőknek társulatai, nevezetesen az eucharisztikus társulatok, melyek a legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletét és ünneplését akarják előmozdítani részben azzal is, hogy szentségi körmenetekben nagyszerű fénnyel körülhordozzák a Szentséget a városok utcáin, másrészt azzal is, hogy kongresszusokra összegyűjtik vagy a környék népét, vagy nagyobb terület híveit, vagy lehetőleg valamennyi külföldi nemzetnek a képviselőit is.
54. Az ilyen kongresszusok valamennyi résztvevőjét ugyanazon hit, imádás, könyörgés és a mennyei javak élvezete csodásán egybefűzi. Ennek a buzgalomnak tulajdonítjuk, hogy az apostolság lelkülete jobban tért hódított, mint azelőtt. Ez a lelkület nyilvánul meg az égő buzgóságban és törekvésben: dolgozni először kitartó imádságban és jó életpéldával, azután istenes beszédekkel és épületes írásokkal, végül a szeretetnek egyéb tetteivel és eszközeivel azon, hogy a Krisztus szívét, mint a királyunknak a szívét megillető szeretet, tisztelet és uralom állíttasson vissza úgy az egyes emberek lelkében, mint a családi életben és az egész társadalomban. Erre törekszik a „dicséretes küzdelem”, melyet fel kell venni úgyszólván «az oltárért és a tűzhelyért» és sokfelé meg kell harcolni a gyermekek neveléséhez való jogért, mely Isten rendeléséből és a természet törvényénél fogva a vallási és a családi intézményt, a családot és az egyházat illeti meg. Ide tartoznak végül mindazon intézményeknek, bizottságoknak, szervezkedéseknek változatos sokasága és összessége, melyet katolikus akció nevével szoktak megjelölni s amely nekünk kiválóan kedves. Mindezeket és számos más intézményt, melyeknek felsorolása hosszadalmas volna, nemcsak fenn kell tartani, hanem folyton odaadóan tökéletesíteni és növekedésüket előmozdítani, amennyire csak megkívánja a viszonyok alakulása és az emberek szükséglete
.
55. Ez a feladat talán súlyos terhet ró a lelkipásztorra és a hívek nyájára, mégis föltétlenül szükséges; a lelkipásztornak elsőrendű szent kötelessége, a keresztény életnek követelménye. A felsorolt okokból minden további bizonyítást feleslegessé tevő világossággal kitetszik, hogy ezek az intézmények egymással mily szorosan összefüggnek s mennyire hozzátartoznak Krisztus országának annyira óhajtott megújításához és a keresztény béke állandósításához, amelyik egyedül csak ennek az országnak sajátja: Krisztus békéje Krisztus országában.

56. Buzdítás a papsághoz Papjaitoknak pedig, Tisztelendő Testvérek, hozzátok tudomására, hogy Mi mindig igen nagyra becsültük nagylelkűségüket a munka végzésében és a buzgalmukat, mellyel folyton újabb módokat kerestek, hogy az idők változásaival jelentkező szükségleteknek eleget lehessen tenni. A Krisztus nyájáért készségesen vállalt ezen sok fáradozásuknak Mi tanúi és munkatársai voltunk és mennél készségesebben és szorosabban ragaszkodnak ők a főpásztoraikhoz, az ő vezéreikhez és mestereikhez, akárcsak magához Krisztushoz, szent élettel és teljes engedelmességgel, az egységnek annál szorosabb köteléke fogja őket Hozzánk fűzni, Minket pedig az atyai jóindulat őhozzájuk.

57. A szerzetes papság dicsérete.
 Azt nem kell hosszasabban fejtegetnünk, Tisztelendő Testvérek, hogy mily nagy reménységgel tekintünk a szerzetespapságra, midőn arról van szó, hogy terveinket és. szándékainkat megvalósítsuk. Hiszen ti tudjátok, hogy ők mennyire szolgálják Krisztus országának belső fényét és külső terjeszkedését. Mert a szerzetesrendek tagjai kötelességüknek ismerik,hogy megtartsák és gyakorolják Krisztusnak nemcsak parancsait, hanem tanácsait is s ezzel, akár a szent falak védett árnyékában mennyei dolgokkal foglalkoznak, akár pedig kilépnek a nyilvánosság terére, arra indítják a keresztény híveket, hogy magasabb rendű javakra törekedjenek, miközben önmagukat állítják állandó példakép gyanánt a hívek szeme elé, életre keltvén a keresztény élet mintáját saját életükben, és hogy mennél gazdagabban legyen részük a lelki javakban, minden földi dologról és saját kényelmükről lemondanak s teljesen a közjónak szentelik magukat. Hogy ezt eredményesebben szolgálják, azonfelül a keresztény jótékonyságnak feladatait is teljesítik s minden testi és lelki szenvedés enyhítésén fáradoznak. Az Isten szeretetétől hajtva mindebben gyakran annyira mentek, hogy az egyháztörténelem tanúsága szerint az evangélium hirdetése közben életüket is odaadták a lelkek üdvéért és halálukkal Krisztus országának határait nagyobbították, a hitnek és a keresztény testvériségnek egységét terjesztve.

58. Intelem a hívekhez.
A keresztény híveket pedig emlékeztessétek arra, hogy akkor lesznek valóban a legméltóbbak arra, hogy választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép52 gyanánt üdvözöltessenek, ha a főpásztor és a papság vezetése alatt a magán- és a közéletben azt sürgetik és azon fáradoznak, hogy Krisztus megismerése és szeretete tért hódítson; és hogy ők az általános béke ügyének a szolgálatában akkor veszik ki legérdemesebben a részüket, ha Hozzánk és Krisztushoz legszorosabban ragaszkodva saját igyekezetükkel és odaadásukkal közremunkálkodnak Krisztus országának terjesztésében és megújításában. Krisztus országában ugyanis olyan igazi jogegyenlőség áll fenn és virágzik, hogy ott mindenki ugyanazon nemességgel jeleskedik és mindenki Krisztusnak ugyanazon drágalátos vérével ékeskedik ; akik pedig mások elöljáróinak látszanak, azok magának Krisztus Urunknak példájára jog szerint ne neveztessenek másnak és ne legyenek mások, mint a közös javak kiszolgáltató! s ennélfogva mindenkinek, főként a szegényeknek és a minden segítségtől megfosztottaknak szolgái.

59. A társadalomnak megrázkódtatásai azonban, amelyek magukkal hozták vagy fokozták annak szükségét, hogy a lelkipásztori hivatás végzésében a híveknek ilyen nemű segítsége igénybe vétessék, egyúttal sok súlyos veszedelmet is szültek a tájékozatlanok veszedelmére. Alighogy ugyanis a szörnyű háború véget ért, a pártoknak izgatásai feldúlták az államok életét. Megromlott felfogások és féktelen szenvedélyek kerítették hatalmukba az embereknek az értelmét és a lelkét, úgy hogy már attól kellett félnünk, hogy a gyászos tévedéseknek a járványa az igaznak és a jónak a látszatával megtéveszti és megfertőzi a keresztény híveknek, sőt a papoknak a legjobbjait is.

60. Az erkölcsi, jogi és szociális modernizmus elítélése. Vajon hányan vannak, akik vallják a katolikus tanításokat a társadalomban szükséges tekintély és az annak tartozó engedelmesség dolgában; a magántulajdonnak, a föld- és ipari munkások jogainak és kötelességeinek kérdésében; az államoknak egymás között való, a munkaadók és munkások az egyházi és polgári hatalom egymáshoz való kölcsönös viszonyát illetően, avagy a szentszéknek és a romai pápának jogait, a püspöknek kiváltságait illetően s végül Krisztusnak a Megváltónak és Úrnak az egyes emberek és az összes népek fölött való jogai tekintetében? Beszédjeikben, Írásaikban és az egész életmódjukban sokszor oly elveket képviselnek, mintha azok a tanítások és parancsok, melyeket kiválókép XIII. Leó, X. Pius és XV. Benedek kihirdettek, elvesztették volna eredeti erejüket és elavultak volna.

61. Ebben a jelenségben az erkölcsi, jogi és szociális modernizmusnak egy faját kell látnunk és az ismert dogmatikai modernizmussal együtt kárhoztatnunk.
62. Ezzel szemben hangoztatnunk kell tehát a tanításokat és parancsokat, melyeket érintettünk. Mindenkiben a hitnek és az isteni szeretetnek tüzet kell lángra gyújtanunk, mert csak ez képes

 52 1Pt 2,9 

a tanoknak teljes megértését megadni és a parancsoknak megtartását sürgetni. Ezt főként a keresztény ifjúság nevelésében akarjuk megtenni és ott is elsősorban azoknál, kik a papi szent hivatás reményét sugározva növekednek fel, nehogy ez az ifjúság az általános összeomlásban és a vélemények zűrzavarában idestova hajtassák a tudomány minden szelétől át emberek gonoszsága által, a tévedésbe ejtő álnokság által.53
63. Amikor ezen apostoli széknek őrhelyéről és, hogy úgy mondjuk, várából széttekintünk, Tisztelendő Testvérek, még nagyon sokakra akadunk, kik vagy egyáltalában nem ismerik Krisztust, vagy nem vallják az ő teljes és hiteles tanítását, avagy pedig nem tartoznak az előírt egységhez s így még nem ez akolból valók, ahová pedig az Isten rendeléséből tartozniuk kellene. Emiatt az, aki az örök Főpásztornak helytartója, nem teheti, hogy ugyanazon buzgalomtól eltelve ne tegye magáévá ugyanazokat a szavakat, melyek igen rövidek ugyan, de telve vannak szeretettel és megbocsátó kegyességgel! azokat is el kell hoznom. S kell, hogy emlékezetébe idézve a legnagyobb örömmel fogadja ugyancsak Krisztusnak jövendölését: És hallgatni fogják az én szómat és egy akol lesz és egy pásztor.54 Amit Mi, Tisztelendő Testvérek, veletek és a ti híveitek seregével együtt egy szívvel-lélekkel óhajtunk ét imádságokban kérünk, azt adja meg az Isten. Lássuk meg mielőbb az isteni Szív ezen legédesebb él biztos jövendölésének várva-várt beteljesedését és az eseményekkel való igazolását.

53 Ef 4,14 
54 Jn 10,16 

V. A Szentszéknek viszonya az államokhoz, nevezetesen Olaszországhoz.
 64. Ennek a vallási egységnek biztató előjeleként kell üdvözölnünk azt a kiváló tényt, melyről bizonyosan tudtok s amely mindenkire váratlanul, némelyeknek talán kelletlenül, számunkra azonban igen kellemesen bekövetkezett, hogy a legtöbb fejedelem és majdnem valamennyi nép uralkodója, mintegy önkéntelenül, indítva a béke vágyától, vagy felújította a régi barátságos viszonyt az apostoli szentszékkel, avagy szinte egymással versengve kötöttek vele első ízben egyességet. Ennek joggal örvendünk, nemcsak azért, mert gyarapította az egyház tekintélyét, hanem, mert növelte az elismerést jótékony tevékenysége iránt és bizonyítékot szolgáltatott csodás erejének megnyilvánulásáról, amely egyedül Istennek ezen egyházát teszi képessé arra, hogy a társadalomnak minden boldogulást biztosítson, még a világit és földit is. Az egyház követi az isteni parancsot s közvetlenül csak a lelki javakra törekszik, nem pedig a mulandókra. Mivel azonban ezek mind összefüggnek és egymásba kapcsolódnak, az egyház az egyes embernek, valamint a társadalomnak földi boldogulását mégis annyira előmozdítja, hogy még akkor sem segíthetné elő jobban, hogyha éppenséggel annak szolgálatára alapíttatott volna.
65. Hogyha az egyház nem is tartja megengedettnek, hogy ok nélkül beleavatkozzék a földi él tisztán politikai ügyek intézésébe, mégis jogosan megkívánja, hogy a világi hatalom ebből ne merítsen ürügyet, hogy bármiképp útjába álljon azoknak a javaknak, amelyektől az emberek örök üdvössége függ vagy hogy kárt és veszélyt idézzen elő gonosz törvényekkel és rendeletekkel, vagy pedig, hogy az egyház isteni szervezetét megsértse, avagy végül, hogy lábbal tiporja magának Istennek a szent jogait a társadalomban.
66. Ugyanazon határozott szándékkal és ugyanazon szavakkal, melyekkel felejthetetlen emlékű elődünk, XV. Benedek, kire gyakrabban hivatkoztunk, az elmúlt év november 21.-én tartott szózatában, mely az egyház és a társadalom kölcsönös vonatkozásainak rendezéséről szólt, szentül vallotta, mi is valljuk és újból hangoztatjuk, hogy: „semmiképp sem fogjuk tűrni, hogy az ilyen természetű megegyezésekben bármi helyet találjon, ami ellenkezik az egyház méltóságával vagy szabadságával, mert ennek sértetlensége és érintetlensége magára a társadalomnak boldogulására igen fontos, különösen a mai időben”.
67. Az elődök tiltakozásának megismétlése a pápai szuverenitás sérelme miatt Ezek után nem szükséges hangoztatnunk, hogy nagy lelki fájdalmunkra szolgál, hogy Itália hiányzik azon nemzeteknek nagy sorából, melyeket a barátságnak kötelékei kapcsolnak az apostoli székhez; az az Itália, mely szeretett hazánk, melyet a mindeneket, az idők folyását és rendjét gondviselésével kormányzó Isten kiválasztott arra, hogy földi helytartójának széke ott legyen elhelyezve; az az Itália, melynek fővárosa egykor egy nagy kiterjedésű, de mégis határok közé foglalt birodalomnak királynője volt, azután azonban az egész földkerekségének feje lett, mint székhelye a szent uralomnak, mely természeténél fogva kiterjed minden nép és nemzet határain túl.

68. Ennek a szent uralomnak eredete és isteni természete éppúgy, mint az egész földön élő keresztény hívek összességének szent joga megköveteli, hogy ez a szent uralom semmiféle emberi hatalomnak, semmiféle törvényeknek (még akkor sem, ha megígérik, hogy bizonyos biztosítékokkal, azaz garanciákkal megvédik a római pápának szabadságát) nem lehet alávetve, hanem teljesen függetlennek és szabadnak kell lennie és mindenki előtt ilyennek látszania. Miután a szabadság azon biztosítékai, melyekkel maga az isteni gondviselés, az emberi sorsok kormányzója és bírája, Itáliának minden kára nélkül, ellenkezőleg nagy előnyére a római pápa szuverenitását megerősítette; a biztosítékok, amelyek annyi századon át az isteni szándéknak megfelelően védték ezt a szuverenitást és amelynek pótlására valami hasonlót sem az isteni gondviselés mai napig nem mutatott, sem az emberi elme nem talált; miután tehát ezek a biztosítékok emberi erőszak által letiportattak, és megsértésük még ma is tart, előállott a római pápának az a visszás helyzete, mely súlyos és állandó szomorúsággal tölti el az egész földön az összes keresztény híveknek lelkét.
69. Mi azért, mint elődeink szándékainak és kötelességeinek örökösei, felruházva ugyanazon tekintéllyel, mely egyedül jogosult ily nagy fontosságú kérdésben dönteni, nem hiú vágyódásból földi uralom után, mely hacsak kevéssé is megvolna bennünk, szégyenkeznünk kellene miatta, halandó voltunk tudatában és gondolva a szigorú számadásra, melyet az isteni Bírónak adni fogunk, hogy megfeleljünk szent kötelességünknek: azt a tiltakozást, melyet elődeink az apostoli szentszék jogainak és méltóságának megvédésére emeltek, Mi ezen a helyen megújítjuk.

70. Egyébként Itáliának sohasem kell félnie, hogy az apostoli széktől kárt szenved; mert a római pápa, bárki legyen is az, mindig a próféta igéit fogja vallani: a gondolatok, melyeket én gondolok ... a békességnek és nem nyomorgatásnak gondolatai.55 Annak a békességnek a gondolatai, melyet nem lehet elválasztani az igazságosságtól, úgy hogy joggal lehet mondani: az igazság és béke megcsókolják egymást.56 A mindenható irgalmas Istentől kell várnunk ennek az örvendetes napnak a felvirradását, mely termékeny ölében tartogatja mindazokat a javakat, melyek Krisztus országának megújítását és Itália, valamint az egész világ ügyeinek elrendezését jelentik. Mindenki, aki helyesen érez, szorgosan működjék közre, hogy ezen vágyunk hiú ne legyen.
71. Hogy az emberek mielőbb megajándékoztassanak az édes békének ezen ajándékával, az összes keresztény híveket buzdítjuk, hogy velünk együtt buzgón imádkozzanak, főként az Úr Krisztusnak, a békesség királyának születése ünnepnapján, kinek világra jövetelekor először énekelték az angyali seregek: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakarata embereknek.57
55 Jer 29,11 
56 Zsolt 34,11 
57 Lk 2,14 

 Tisztelendő Testvérek!
72. Azt akarjuk, hogy ennek a békének mintegy záloga legyen a mi apostoli áldásunk, amely a papság és a hívek mindegyikének, az államoknak és a keresztény családoknak mindennemű boldogságot jelentsen, az élőknek hozzon boldogulást, a megholtaknak örök boldogságot. Ezt az áldást, mint jóindulatunknak bizonyságát, szívből adjuk nektek, a papságtoknak és a népeteknek.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1922 december 23.-án, pápaságunk első évében. XI. Pius

XI. PIUS PÁPA Ad catholici sacerdotii

Ad catholici sacerdotii

XI. PIUS PÁPA
 apostoli körlevele a katolikus papságról

1935. december 20.

(fordította és kiadta a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója)

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

Mióta az isteni Gondviselés kifürkészhetetlen akaratából a katolikus papság élére emelkedtünk, a Krisztustól Ránk bízott fiaink megszámlálhatatlan seregében azokra tekintettünk különös gondoskodással, akik a papi méltósággal fölruházva azt a hivatást nyerték, hogy „a föld sava és a világ világossága” (Mt 5,13-14) legyenek. S állandó figyelmünk még fokozottan ama kedves ifjak felé fordult, akik szentelt helyeken a nemes papi hivatásra nevelődnek és előkészülnek.
Már pápaságunk első hónapjaiban, mielőtt még a hagyományos szokás szerint apostoli körlevél útján az egész katolikus világhoz szóltunk, a Mi kedvelt Fiúnkhoz: a szemináriumok és tudományegyetemek kongregációjának prefektusához levelet intéztünk, s benne leszögeztük azokat az alapelveket, amelyek szerint a papnövendékeket oktatni és nevelni kell. Sőt valahányszor legfőbb lelkipásztori gondjaink közt az Egyház érdekeit és szükségleteit részletesen számba vettük, mindig és mindenekfölött a papságra és a növendékpapságra gondoltunk, mint amely köztudomás szerint szakadatlan gondoskodásunk tárgya.
A papságot átölelő főpásztori gondoskodásunk fényes bizonyítékai az Általunk nagy költséggel emelt új papnöveldék, valamint azok a régiek, amelyeknek vagy tágasabb és díszesebb házat építettünk vagy megfelelőbb fölszerelést adtunk, hogy céljukat tökéletesebben szolgálhassák.
Hogy papságunk ötvenedik évében a papi jubileum fényes megünneplését megengedtük és a fiaink részéről a világ minden részéből felénk áramló szeretetnyilvánulásokat atyai szívvel fogadtuk: azért történt, mert benne nem saját személyünknek, hanem magának a papi méltóságnak és a papi hivatásnak méltó fölmagasztalását láttuk.
Az egyházi tudományegyetemek Tanulmányi Rendjének reformját is azért írtuk elő „Deus scientiarum Dominus” kezdetű, 1931. május 24-én megjelent apostoli rendeletünkben, hogy a papok műveltségét és szent fegyelmét fokozzuk.

I. A papi hivatás magasztossága

A tárgy, amelyről most szólni akarunk, annyira fontos és átfogó jelentőségű, hogy vele jelen körlevelünkben részletesen foglalkozunk. Tesszük azt úgy, hogy ne csak a keresztény hit drága kincsének boldog birtokosai, hanem az igazságot őszinte és egyenes lelkülettel keresők is megismerjék a katolikus papság magasztosságát és a gondviselő Úristen jóvoltából mindenkinek végtelenül hasznos szolgálatait. Különösen pedig azok fontolják meg szavainkat alaposan, akiknek isteni sugallatra hivatásuk van a papi méltóságra.
Kiválóan alkalmas időnek tartjuk ennek az évnek végét, amely Lourdes-ban a Szeplőtelen Szűz ragyogóan fehér szobra előtt háromnapos szüntelen szentségimádás közben túlvilági fénynek sugárzásában együtt látta minden nemzet és szertartás papjait, amikor az emberiség megváltásának az egész világra kiterjesztett jubileuma a végéhez közeledett és az égi kegyelem utolsó áramait bocsátotta a világra. Hiszen éppen a megváltás szolgái, a Mi drága tisztelendő papjaink azok, akik különös buzgósággal tevékenykedtek és a kereszténység ügyének kiváló szolgálatot tettek a szentév folyamán, amelyben – mint erre Quod nuper körlevelünkben rámutattunk, a katolikus papság isteni alapításának tizenkilencszázados évfordulóját is ünnepeltük.
Ez a körlevél teljes összhangban csatlakozik a múltban az idők követelményei szerint kiadott körleveleinkhez, amelyekben a modern kor emberét gyötrő kérdéseket a keresztény igazság fényénél megvilágítottuk, sőt az azokban közölt irányító gondolatokat betetőzi és bekoronázza.
Mert a pap isteni hivatás és parancs alapján az ifjúság keresztény nevelésének hivatott apostola és fáradhatatlan munkása; a házassági köteléket a jó Isten nevében és tekintélyével megáldja, annak fölbonthatatlanságát és szentségét az érzékiség támadásai és eltévelyedései ellen megvédi; az embereknek a felebaráti szeretetet prédikálja, az evangéliumi igazság és szeretet kölcsönös kötelességeit hangoztatja, a gazdagok és szegények számára egyaránt kívánatos valódi javakat világosan a szemük elé tárja, így a gazdasági válság és az erkölcsi romlás folytán elkeseredett lelkeket megbékíteni igyekszik, s hathatósan közreműködik, hogy az emberi társadalom osztályharcai szerencsés megoldást nyerjenek, vagy legalább is enyhüljenek. Azonkívül a pap hivatalos hirdetője és fölszítója annak az általános bűnbánatnak és engesztelésnek, amelyre minden jó embert fölszólítottunk, hogy az isteni Fölségnek elégtételt nyújtsunk a mai nemzedéket megszégyenítő és veszélybe sodró istentelenség, erkölcstelenség és gonoszság miatt, mert bizony a mi korunk talán minden időknél jobban rászorul az isteni Megváltó irgalmasságára és bocsánatára.
Az Egyház ellenségei igen jól ismerik a papság munkájának hathatós erejét, s éppen azért harcolnak elsősorban a papság ellen s igyekeznek azt a társadalomból kiüldözni, ahogy erről a mexikói néphez írt levelünkben panaszkodtunk. A papság kiirtása után remélik a katolikus vallás teljes pusztulását, amit kívánnak ugyan, de bizonyosan soha el nem érnek.

A pap második Krisztus
Az emberi nem mindenkor szükségét érezte a papoknak, vagyis az olyan férfiaknak, akik törvényesen rájuk ruházott hivataluknál fogva közvetítők Isten és az emberek között, s akiknek élethivatása az Istenhez való viszonyból folyó kötelességek beteljesítése, nyilvános imádságok, istentiszteletek végzése, áldozatok bemutatása az emberi közösség nevében, amely mint közösség is köteles nyilvános vallásgyakorlatokkal az Istent mint teremtőt és urat elismerni, neki örök hálát adni, őt megengesztelni és végcélul tekinteni.
S valóban minden népnél – amennyiben szokásait ismerjük és külső erőszakra nem kényszerült az emberi természet legszentebb törvényeit megtagadni – találunk papokat. Sokszor ugyan hamis isteneknek szolgáltak. De ahol vallást ismertek és oltárokat emeltek: ott papok is voltak, sőt mindenütt kiváló megtiszteltetésben is részesültek.
Mégis az isteni kinyilatkoztatás megvilágosítása nyomán már sokkal nagyobb méltóságban tűnik föl a papi hivatás. Titokzatos módon már előre jelzi azt Melkizedek a pap és király, akit Szent Pál apostol vonatkozásba hoz Jézus Krisztus személyével és papi mivoltával. Bár a pap Szent Pál híres mondása. szerint ugyan „az emberek közül választatik”, de „az emberekért Isten előtt való ügyeikre rendeltetik” (Zsid 5,1): azért az ő hivatásának tárgyát nem az emberi és földi dolgok alkotják – bármennyire értékesek és tiszteletreméltók is azok egyébként, – hanem az isteni és örökkévaló ügyek. Ezek emberi tudatlanságból ugyan lebecsülhetőek és kigúnyolhatóak, sőt mint sokszor még napjainkban is szomorúan tapasztalhatjuk, gonoszságból és ördögi gyűlölködésből erőszakosan megakadályozhatóak, mégis mindenkoron a legelőkelőbb helyet foglalják el úgy az egyes emberek, mint az emberi közösségek életében, mert az egyén és a társadalmi közösségek egyaránt leküzdhetetlenül érzik, hogy Isten teremtményei és megnyugvásukat csak Istenben találhatják.

Az ószövetségi Szentírásban Mózes isteni sugallat alapján alkotott törvényekkel szabályozza a papság teendőit, kötelességeit, szertartásait.
Az isteni Gondviselés szemmel láthatólag egy nagy vezető eszmét akart a zsidó népnek még primitív lelkületébe belevésni, amelynek fénye rávetődjék történelmének minden eseményére, a törvényekre, méltóságokra és intézményekre: tudniillik az áldozatot és a papságot. Ennek kellett a messiásvárást minden lélekben fölkelteni; a reménynek, dicsőségnek, erénynek és lelki fölszabadulásnak ható okává és forrásává válni. (Zsid 11)
Maga Salamon temploma, a pazar gazdagságú, fényes elrendezésű, ragyogó szertartásoktól ékes alkotás nemcsak azt a célt szolgálta, hogy az isteni Fölség földi hajléka legyen, hanem hogy minden szépségével azt a papságot és áldozatot fölmagasztalja, amely ugyan az igazinak csak árnyéka és előképe, mégis akkora titkot takart, hogy a győztes Nagy Sándor is meghajtotta homlokát a zsidó főpap szent személye előtt! S az Úristen az istentelen Boldizsár király ellen haragra gyúlt, mert a templom szent edényeivel szentségtörően lakmározott.
Pedig az ószövetségi papság méltósága és dicsősége onnan eredt, hogy előképe volt az új és örök szövetség papságának, az Úr Jézus Krisztus – az igaz Isten és ember – vérével alapított papságnak.
A nemzetek apostola a keresztény papság lényegéről, méltóságáról és hivatásáról röviden és tömören szólva azt az ércbe önthető mondatot írja le: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.”(1 Kor 4,1) A pap Krisztus szolgája és eszköz az isteni Megváltó kezében, hogy folytassa Krisztus megváltó művét az idők végéig az egész emberiséget fölemelő isteni hatályosságban. Sőt, a pap joggal nevezhető második Krisztusnak, mert Krisztus személyét képviseli ama küldetés alapján: „Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” (Jn 20,21), s a Mester programját valósítja meg, amely az angyali ének szerint: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” (Luk 2,14)

Papi hatalom
Mint a tridenti szent zsinat tanítja, Jézus Krisztus az utolsó vacsorán alapította az újszövetségi papságot és áldozatot! „A mi Urunk és Istenünk önmagát a kereszt oltárán a halál által a mennyei Atyának egyszer föláldozni akarta ugyan, hogy ezáltal örök váltságot szerezzen. Mivel azonban az ő papi mivolta a halállal meg nem szűnhetett, s mert kedvelt jegyesének – az Egyháznak – az emberi természet által megkívánt látható áldozatot akart adni, amelyben a kereszten egyszer bemutatott véres áldozat megújíttassék, annak emléke a világ végezetéig fennmaradjon, és hatása az általunk naponkint elkövetendő bűnök bocsánatára alkalmaztassék: az utolsó vacsorán, azon az éjszakán, amelyen elárultatott, magát Melkizedek rendje szerint való örök papnak nyilvánítván, saját testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek föláldozta, s ugyanazon színek alatt az apostoloknak nyújtotta, hogy magukhoz vegyék, s az apostoloknak, akiket akkor az újszövetség papjaivá avatott, valamint a papságban utódaiknak meghagyta, hogy azt az áldozatot ők is bemutassák. Parancsát e szavakkal közölte: ‘Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!’”
Ettől az időtől kezdve az apostolok és a papságban utódaik az isteni Fölségnek bemutatták a Malakiás próféta által megjövendölt tiszta áldozatot, amely miatt az Isten neve nagy a nemzetek között. S ezentúl a földkerekség minden helyén, a nappal és éjjel minden órájában az idők végezetéig az Égnek állandóan bemutattatik.
Valóságos áldozati cselekmény az isteni áldozat bemutatása s nem merő jelkép. Azért hatályos ereje van az emberi nemnek a bűnök által megbántott isteni Fölséggel való kiengesztelésére. „Az áldozattól megbékélt Isten a bűnbánat ajándékát és kegyelmet ad; a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is megbocsátja.” S ennek okát és magyarázatát is adja a tridenti szent zsinat a következő szavakkal: „Azonos ugyanis itt az áldozat és a papok keze által az áldozatot bemutató azzal, aki a kereszten önmagát föláldozta, csak a fölajánlás módja különböző.”
Világosan kitetszik e tényből a katolikus pap hivatásának fönsége. Hatalma van az Úr Jézus Krisztus teste fölött. Csodásan lehívja azt az oltárokra és mintegy magának az isteni Megváltónak kezeivel az örökkévaló Istennek kedves áldozatul fölajánlja. Joggal mondja Aranyszájú Szent János: „Bámulatos titkok ezek – csodálatosak és félelmetesek.”

De nemcsak az Úr Jézus Krisztus valóságos teste fölött van hatalma a papnak, hanem a titokzatos teste – az Egyház – fölött is magasztos és bőséges hatalmat kapott. Nem szükséges – Tisztelendő Testvérek – a Jézus Krisztus titokzatos testéről szóló gyönyörű tant, Szent Pál apostolnak annyira kedves tételét, bővebben magyarázni. Röviden azt jelenti, hogy a testté lett Ige isteni személye és mindazok az emberek, akiket testvérekként magához ölelt, s akikhez a belőle áramló természetfölötti hatás eljutott, egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a feje. Mivel pedig a pap a rendes kiszolgáltatója majdnem az összes szentségeknek, amelyeken mint vezetőcsöveken keresztül a Megváltó kegyelme az egész emberiséghez szétfolyik, azért ő valóban az Isten titkainak sáfára azzal a rendeltetéssel, hogy azokat Jézus Krisztus titokzatos testének tagjaihoz juttassa. A pap állandóan a keresztény hívek rendelkezésére áll halandó életük minden órájában, hogy a krisztusi kegyelmet, amely a természetfölötti élet alapja, Istentől nyert hatalmánál fogva nekik adja, vagy ha már megkapták, növelje. Amint az ember a világra születik, a pap a keresztség vizével megtisztítja, és felsőbb, nemesebb, azaz természetfölötti életre újraszüli, ami által Isten és az Egyház fiává teszi. Azután, hogy a lelki harcok megvívására megerősítse, a magasabb méltóságban levő pap a bérmálás szentségével Krisztus katonáinak sorába iktatja. Mikor a gyermek az égből szállott angyali kenyeret már a közönségestől megkülönböztetni és kellően értékelni tudja, a pap ezzel az élő és életet adó étellel táplálja és megerősíti. Ha az ember szánalmasan elbukik, a pap őt a penitenciatartás szentségével fölsegíti. Isten nevében és tekintélyével támogatja. Ha pedig házasságra lép, s így a teremtő Isten segítőtársául szegődik, hogy az emberi életet az utódokra átterjessze, s ezzel a földön a keresztény hívők, az örök boldogságban pedig a választottak száma szaporodjék, akkor is mellette áll a pap, aki házasságát és tiszta szeretetét megáldja. Amikor a mulandó emberi élet vége közeledik, s az emberek különös erőre és segítségre szorulnak, hogy az isteni Bíró előtt megállhassanak, ismét csak a pap az, aki a haldokló test fájó tagjai fölé hajol s azokat szentelt olajjal megkenvén kiengeszteli és megenyhíti. S miután a pap a hívőket földi zarándoklásuk útján egészen az örökkévalóság kapujáig elkísérte, a halhatatlanság illatát lehelő imádságok közt követi porhüvelyüket a sírig. De még a másvilágon sem hagyja el őket, hanem az enyhülésre és közbenjárásra szorulókat imádságával vigasztalja. Tehát mint kalauz az igaz úton, mint az üdvösség és engesztelés közvetítője, mint égi kegyelmek adományozója állandóan a hívők mellett áll, a bölcsőtől a sírig, sőt egészen a mennyország öröméig.

A bűnbocsánat szolgája
Az összes hatalmak közül, amelyeket a pap Krisztus titokzatos teste fölött kap, azt az egyet akarjuk most bővebben ismertetni, amelyet az imént már futólagosan említettünk, s – Aranyszájú Szent János szavai szerint – az Úristen még az angyaloknak és arkangyaloknak sem adott meg, tudniillik a bűnbocsátó hatalmat. „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik; és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.” (Jn 20,23) Valóban félelmetes hatalom ez, s annyira az Istennek sajátja, hogy még a gőgös emberi elme sem akarta annak halandó emberekre bízhatását elismerni: „Ki bocsáthatja meg a bűnöket más, mint egyedül az Isten?” (Mk 2,7) Mikor tehát látjuk, hogy tényleg ember gyakorolja ezt a hatalmat, nem állhatjuk meg, hogy meg ne ismételjük a kérdést, nem ugyan a farizeusok botránykozásával, de tisztelettudó csodálkozással: „Kicsoda ez, aki még a bűnöket is megbocsátja?” (Luk 7,49)
Maga az Úr Jézus Krisztus – az Isten és ember, akinek igenis volt és van „hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Luk 5,24) adta a hatalmat az ő papjainak, hogy az isteni irgalmasság bőkezűségével a bűnbocsánat után sóvárgó emberi lelkek szükségletét kielégítse. Mert kimondhatatlan vigasztalás minden bűnösnek, aki érzi a lelkiismeretfurdalást és a bűnbánatot, hogy fülével hallhatja az Isten nevében meghozott ítéletet: „Én téged föloldozlak bűneidtől.” Nem kisebbíti az Istennek ezt a nagy jótéteményét, hogy a bűnösnek az ítéletet olyantól kell hallania, aki maga is köteles azt más paptól kérni, hanem inkább még növeli. Mert így jobban megnyilvánul, hogy inkább az Isten keze működik, mint az emberé. Erre vonatkozólag idézzük egy nagy írónak szavait, aki a lelki dolgokban a világiaknál alig tapasztalható jártasságot szerzett: „Amikor a pap saját méltatlanságát és tisztének magasztosságát átérezve megrendülve teszi fejünkre fölszentelt kezeit, amikor megszégyenülve gondol rá, hogy ő az újszövetség vérének sáfára, mindannyiszor szerény ámulattal ejti ki az életet adó igéket, s bűnös ember létére a bűnöst föloldozza, mi lábai elől fölegyenesedve úgy érezzük, hogy nem aláztuk meg magunkat gyáván. ... Ember lábaihoz borultunk, aki Jézus Krisztust képviseli ... leborultunk, hogy szabadok és Isten fiai legyünk.” (Manzoni)

A pap bűnbocsátó hatalma, amelyet külön szentség erejénél fogva kapott, nem mulandó és időleges, hanem állandó és örök, mert a lelkébe nyomott eltörölhetetlen jegyből származik, amelynél fogva annak mintájára, akitől a papi tisztet nyerte „pap mindörökké”. Bár emberi gyarlóságból vétkezhetik és önmagát beszennyezheti, papi jellegét a lelkéből soha ki nem törölheti.
Különben is a papi rend szentségében nemcsak az eltörölhetetlen papi jelleget és a már fölsorolt fönséges hatalmakat nyeri el az Isten szolgája, hanem új és különleges kegyelmet, külön segítséget kap, s ha a kegyelmek benső ható erejével szabadakaratú elhatározásával is közreműködik, méltóan és bizalommal felelhet meg tiszte nehéz kötelességeinek, és beteljesítheti azt a komoly hivatást, amelytől a katolikus papság legnagyobb hősei, mint Aranyszájú Szent János, Ambrus, Nagy Szent Gergely, Borromei Károly és sokan mások is rettegtek.

Az ige és a szeretet szolgája
A katolikus pap Krisztus szolgája és Isten titkainak sáfára az ige szolgálatában. Mert az isteni Megváltó a pap elidegeníthetetlen jogává és mulaszthatatlan kötelességévé tette azt, mondván: „Elmenvén tanítsatok minden népet ... tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek.” ((Mt 28,19-20)
Jézus Krisztus Anyaszentegyháza, az isteni kinyilatkoztatás őre és csalhatatlan magyarázója, az isteni igazságokat mindenfelé a papok útján terjeszti. Azt prédikálja, aki „az igazi világosság és megvilágosít minden e világra jövő embert”. (Jn 1,9) Isteni bőkezűséggel szórja azt a magot, amely kicsi ugyan és az emberi bölcsesség által megvetett, de a mustármaghoz hasonlóan hatalmas és mély gyökereket ereszt az emberek lelkébe, akik őszintén áhítják az igazságot, azután erős és nagy fává nő, úgyhogy a leghevesebb viharok sem dönthetik le.
A fékevesztetten szabados emberi elme változatos tévelyei és az emberi gonoszság szomorú erkölcstelenségei fölött kimagaslik az Isten Egyháza, mint éjjel a hajókat irányító világítótorony. Az igazságtól minden irányú eltérést kárhoztat, és a követendő helyes utat mindenkinek megmutatja.
Jaj nekünk, ha az igazságnak ez a fényszórója – ha nem is alszik el, mert az Jézus Krisztus csalhatatlan ígéretei miatt nem lehetséges, de világító sugarainak minden irányba szétszórásában akadályokba ütközik! Nyilvánvalóan tapasztaljuk máris, hova süllyedt az emberiség, mert az isteni kinyilatkoztatást büszkén elvetette és a tudomány hamis örve alatt téves bölcseleti és erkölcsi elméleteket követett. S hogy a tévelyek és az erkölcsi romlás meredek lejtőjén még nem süllyedt mélyebbre, az is a keresztény igazság hatása, amelyet a világ minden részében állandóan hirdet.
Az Egyház a rábízott igeszolgálatot az egyházi ranglétra különböző fokain elosztott papjai által teljesíti, akiket mindenfelé elküld, hogy annak az igazságnak legyenek apostolai, amely egyedül képes az emberi kultúrát megteremteni, megőrizni és emelni. A pap szava a lelkek mélyébe hatol, s ott világosságot gyújt és vigasztalást nyújt; a pap szava a szenvedélyek tomboló viharában is nyugodtan szól, jóságra int és bátran hirdeti az igazságot. Az igazság az emberi élet legnehezebb problémáit is megvilágítja és megoldja. Az erkölcsi jóság pedig semmiféle csapás, még a halál nyomán sem vész el, sőt a halál ellen biztosít és halhatatlanná tesz.

Ha sorban megfigyeljük azokat az erkölcsi törvényeket, amelyeket a hivatását hűen teljesítő papnak minél gyakrabban kell hangoztatnia, s megfontoljuk azok benső hatóerejét, akkor látjuk csak igazán, mily nagy és jótékony befolyást gyakorol a pap az általános erkölcsi megújhodás és a társadalmi béke érdekében. Így különösen akkor, mikor nagyoknak és kicsinyeknek a földi élet mulandóságáról, az anyagi javak ideiglenességéről, a halhatatlan lélek számára a lelki javak kimondhatatlan értékéről beszél, azután az örök Bíró ítéletéről, aki csalhatatlanul biztos szemével a szíveket és veséket vizsgálja, s „megfizet mindenkinek cselekedetei szerint”. (Mt 16,27) Ilyen és hasonló keresztény erkölcsi elvek kiválóan alkalmasak az élvezeteket hajhászó mohó vágynak lehűtésére és az anyagi javakra mértéktelenül törő kapzsiságnak megfékezésére, amelyek korunkban annyi embert megrontanak és megbecstelenítenek, a társadalom egyes osztályait pedig nem egymás felebaráti megsegítésére, hanem éles osztályharcokra ösztönzik. Mikor folyton jobban elhatalmasodik az önzés, majd mindenfelé dúlnak a viszályok és lesben áll a legsötétebb bosszú, igazán a legidőszerűbb és a legmegfelelőbb prédikálni és fennen hangoztatni az Úr Jézus Krisztus „új parancsát”, a szeretet parancsát, amely mindenkit egyaránt kötelez, sem nemzeti, sem országhatárokat nem ismer, még az ellenséggel sem tesz kivételt.
Már húsz évszázad dicsőséges tapasztalata bizonyítja a papi szónak üdvösséges hatását. Hiszen Isten szava visszhangzik benne, amely pedig „hatásos és áthatóbb minden kétélű kardnál”. Tehát az is elhat „az elmének és a léleknek eloszlásáig” (Zsid 4,12), hősi erényekre serkent és megneveli a legnemesebb szíveket.
A keresztény műveltség minden áldása végeredményben a katolikus papság munkájából fakad. Ez már magában is a legjobb reményekre jogosít, pedig még erősebb prófétai beszéd birtokában is vagyunk az Úr Jézus csalhatatlan ígéreteiben. (2 Pét 1,19)
Többnyire papok fejlesztik és teljesítik a missziós munkát is, amely az Egyháznak Istentől nyert folytonos terjeszkedő képességét bizonyítja. Mint a hit hirdetői és a szeretet gyakorlói, kimondhatatlan fáradalmak közt növelik állandóan Krisztus országának határait.

Közbenjáró Isten és az emberek közt
A pap végül abban is folytatja Krisztus munkáját, hogy „az egész éjszakát Isten imádásában tölté” (Luk 6,12), és „mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”. (Zsid 7,25) Mert hivatalból ő a közbenjáró Istennél mindnyájunkért. Kötelessége nemcsak a valóságos oltáráldozatot bemutatni az Istennek, hanem a „dicséret áldozatát” (Zsolt 49,14) is, azaz a közös imádságokat végezni. Nagyrészt a Szentírásból vett zsoltárokkal, könyörgésekkel és himnuszokkal naponként többször is teljesíti az Istent megillető imádás szolgálatát és a szükséges könyörgés szolgálatát a vívódó és sokat zaklatott emberekért, akik Isten segítségére ma jobban rászorulnak, mint valaha. Ki tudná megszámlálni a sok rettenetes büntetést, amelyeket a papi imádság a bűnös emberek feje felől elhárít, valamint a számtalan kegyelmet és jótéteményt, amelyet az emberek számára kieszközöl és közvetít?
Ha már a magánimádságnak is nagy és bőséges ígéretei vannak az Úr Jézus Krisztus részéről, akkor az Egyház – az isteni Megváltó kedvelt jegyese – nevében hivatalosan végzett imádságnak kétségtelenül nagyobb az ereje és foganatja. Azért a keresztény hívek, bár jó sorsban nagyon is gyakran megfeledkeznek az Istenről, a természetes ész sugallatából is tudják a bizalommal Istenhez szálló imádság hatalmát, s életük minden viszontagsága közt az imádsághoz fordulnak, azt közös és egyéni veszedelmek esetén a papoktól is kérik, az imádkozó paptól mindennemű szerencsétlenségben vigasztalást várnak, s hozzá fordulnak a földi élet vándorútján a mennyei segítség elnyeréséért. Valóban „a pap Isten és az ember közt áll. Onnan a jótéteményeket hozza hozzánk. Tőlünk a könyörgéseket juttatja oda, és a haragvó Istent megengeszteli”. (Aranyszájú Szent János)
Mint fenntebb már érintettük, még a katolikus Egyház ellenségei is jól ismerik a papság méltóságát és befolyását. Elsősorban és leginkább a papságot üldözik, mert ismerik az Isten Egyházával való szoros kapcsolatukat. S akik manapság a papokat támadják, magát a fölséges Istent is tagadják és gyűlölködve harcolnak ellene. Ez a tény pedig a katolikus papság becsületére válik és iránta tiszteletet parancsol.

II. Erény és tudomány

Tisztelendő Testvérek! Nagy és fönséges a papi méltóság. Magasztos díszét nem mocskolhatja be egyes papoknak emberi gyarlóságból elkövetett siralmas eltévelyedése. Keveseknek bűne nem boríthatja homályba számtalan kitűnő papnak erénnyel, tudománnyal, vallásos buzgósággal, sőt vértanúsággal szerzett dicsőségét. Annál is inkább, mert az emberi méltatlanság nem érvényteleníti a hivatali szolgálatot. A papnak méltatlansága nem érinti a szentségek erejét, amelyek hatásukat nem a pap életszentségétől, hanem Jézus Krisztus szentséges vérétől nyerik. A hittudomány szóhasználatával élve az örök üdvösség eszközei a szentségek ex opere operato vagyis a szentségi cselekményből kifolyólag hatnak.
Mégis magától értődik, hogy a méltóság a papokban megköveteli azt a magas szellemiséget, lelki tisztaságot és erkölcsi szeplőtelenséget, amely a papi hivatás magasztosságának és szentségének megfelel. A pap – mint már mondtuk – közbenjáró Isten és az emberek között annak képviseletében és megbízásából, aki „egymaga a közvetítő Isten és az emberek között, az ember Krisztus Jézus”. (1 Tim 2,5) Köteles tehát tehetségének mértéke szerint annak a tökéletességéhez közeledni, akit tiszténél fogva képvisel, s magát életszentséggel és jócselekedetekkel folyton kedvesebbé tenni Isten előtt. Isten pedig a tömjén édes illatánál, a templomok ragyogó fényénél többre becsüli és jobban szereti az erényes életet. „Mivel a fölszentelt papok Isten és a nép közt állnak, – tiszta lelkiismeretük legyen Isten előtt és jóhírnevük a nép előtt” – mondja Szent Tamás.

Aki szent dolgokkal foglalkozik s rossz életet él, megszentségteleníti azokat, önmaga meg szentségtörő lesz. „Akik nem szentek, szent dolgokhoz ne nyúljanak.”
Ezért parancsolja meg az Úristen már az ószövetségi Szentírásban a papoknak és a levitáknak: „Legyenek szentek, mert én is szent vagyok, az Úr, ki megszentelem őket.” (3 Móz 21,8) S a bölcs Salamon király a templomszentelés énekében kifejezetten ezt kéri az Istentől Áron fiai számára: „Papjaid öltözzenek igazságba és a te szenteid örvendezzenek.” (Zsolt 131,9) Már pedig Szent Bellarmin Róbert szavaival élve „ha akkora igazságot, szentséget és buzgóságot követeltek meg azoktól a papoktól, akik juhokat és ökröket áldoztak s földi javakért hálálkodtak; mit kell követelni azoktól a papoktól, akik az isteni Bárányt áldozzák és örökkévaló javakért mondanak hálát?”
Giustiniani Szent Lőrinc mondja: „Valóban nagy a főpapok méltósága, de még nagyobb a terhük; magas rangban állnak az emberek szemei előtt, azért az erények magas fokán kell állniok a mindent látó Isten szemében, különben nem saját lelki javukra vannak mások fölött, hanem saját vesztökre.”

Krisztus követője
Azok az összes okok, amelyeket a katolikus papi hivatás fönségének bizonyítására már röviden elsoroltunk, most újra a szemünk előtt lebegnek, hogy mindegyik alapján külön is a legkomolyabban figyelmeztessük a papokat a rendkívüli életszentség szükségességére.
Mint az angyali doktor tanítja: „a papirend méltó gyakorlásához nem elégséges a közönséges jóság, hanem kiváló jóság kell hozzá – úgy, hogy az életszentség érdemében is kimagaslók legyenek, akik a papirend fölvétele által a nép fölé kerülnek.”
A szentmiseáldozat – amelyben a szeplőtelen Bárány az áldozat, aki elveszi a világ bűneit – elsősorban megköveteli a paptól, hogy életszentséggel és erkölcsi tisztasággal lehetőleg minél kevésbé méltatlannak mutassa magát az isteni Fölség előtt, akinek naponkint fölajánlja a legméltóságosabb imádandó áldozatot, az irántunk való szeretetből testté lett isteni Igét. „Lássátok, mit cselekedtek, és utánozzátok, amit kézzel fogtok”, inti az Egyház a fölszentelő püspök szavaival közvetlenül a papszentelés előtt a szerpapot.
Azután a pap az isteni kegyelmek osztogatója, a szentségek pedig a kegyelmek forrásai. Mennyire méltatlan dolog, ha éppen a kegyelmek osztója nem bírja ezt a drága kincset, vagy azt kevésbé becsüli, esetleg hanyagul őrzi. Továbbá a pap tartozik a hit igazságait tanítani. Már pedig a vallásoktatás csak akkor eredményes és hatásos, ha a tanító erényes élete mint példakép kapcsolódik hozzá – eme közmondás szerint: a szó indít, a példa vonz.
A papnak kell az evangéliumi törvényeket hirdetnie. De ha azt akarja, hogy akik a törvényt hallják, meg is tartsák, az isteni kegyelem segítségén kívül semmi sem támogatja annyira e célja elérésében, mint ha a nép látja, hogy a szent igazságok hirdetője az általa hangoztatott törvényeket saját életében buzgón követi. Az okot világosan kifejti Nagy Szent Gergely pápa: „Az a szó könnyebben behatol a hallgatók szívébe, amely mellett a beszélő példája is tanúskodik, mert amit ez szóval tanít, azt szemléltetéssel is a teljesüléshez segíti.”
Így cselekedett a Szentírás tanúsága, szerint az isteni Megváltó is, aki „kezdettől fogva cselekedett és tanított”. (ApCsel 1,1) Őt a népsokaság tomboló lelkesedéssel fogadta nem annyira azért „mert soha ember így nem beszélt, mint ez az ember” (Jn 7,46), hanem inkább azért, mert „mindent jól cselekedett”. (Mk 7,37) Ellenben akik „mondják és nem teszik”, hasonlók az írástudókhoz és farizeusokhoz, akiket Krisztus az általuk jogosan hirdetett Isten igéje tekintélyének sérelme nélkül megfeddve, így intett a hallgatósága előtt: „Mózes székébe az írástudók és farizeusok ültek. Mindazt tehát, amit mondanak nektek, tartsátok meg és tegyétek; de tetteik szerint ne cselekedjetek.” (Mt 23,2-3) Mindenki, aki saját élete példájával nem mutatja, amit szavával nyújt, a másik kezével lerontja, amit egyik kezével épít. Viszont a jó Isten bőségesen megáldja az evangélium ama hirdetőinek fáradalmait, akik elsősorban saját életük megszentelésére törekszenek. Verejtékük nyomán kikelnek és megnyílnak a virágok, megduzzad és beérik a gyümölcs. Majd az aratás napján „örvendezéssel jőnek, hozván kévéiket”. (Zsolt 125,6)

Súlyos és veszedelmes tévedés volna, ha a pap hamis túlbuzgóságtól elragadtatva elhanyagolná saját megszentelését, hogy egészen belevesse magát papi tisztének bármennyire dicséretes külső munkáiba. Ezzel kockáztatná saját örök üdvösségét, amitől a nemzetek apostola is féltette önmagát: „Megsanyargatom testemet és szolgaságba vetem, nehogy míg másokat tanítok, magam valamiképp elvetésre méltó legyek.” (1 Kor 9,27)
De ha nem is veszti el az Isten kegyelmét, mindenesetre elmarad tőle a Szentlélek Úristen sugallata, amely pedig csodálatos erőt és sikert biztosít a külső lelkipásztori munkának.
Egyébként, ha az összes keresztényeknek szól a parancs: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48), akkor elsősorban a papoknak kell az isteni Mesternek ezt a parancsát magukra érteniök, mert már hivatásuknál fogva is az Úr Jézus tökéletesebb követésére kötelesek. Ugyanezért az Egyház külön törvényben is kötelezi erre a klérus minden egyes tagját: „A klérus tagjai tartoznak a világiaknál szentebb benső és külső életet élni, s a világiaknak erényességben és jócselekedetekben példát mutatni.”
S mivel a pap „Krisztus követségében jár” (2 Kor 5,20), úgy kell élnie, hogy önmagáról is elmondhassa az apostol szavait: „Legyetek az én követőim, mint én is Krisztusé” (1 Kor 4,16), úgy köteles élni, mint második Krisztus, aki tündöklő erényeivel az egész emberiség előtt világított és világít.

Papi jámborság
Bár a papi lélekben az összes keresztény erényeknek kell virágozniok, mégis egyesek különösen illenek és hozzátartoznak a paphoz. Ilyen elsősorban a jámborság. Az apostol is arra inti kedvelt fiát, Timóteust: „Gyakorold magad a jámborságban.” (1 Tim 4,7) A papnak olyannyira bizalmas és bensőséges gyakori érintkezésein az Istennel a jámborság édes illatának kell elömölnie. Ha „a jámborság mindenre hasznos” (1 Tim 4,7), mindenekfölött a papi hivatás teljesítésénél hasznos. Jámborság nélkül a papi tiszt legszentebb cselekményei, legfönségesebb szertartásai is gépiesek, megszokottak lesznek. Hiányzik belőlük a lélek, a kenetesség, az élet. Jámborság alatt – Tisztelendő Testvérek – nem azt a felületes és külsőséges, édeskés és érzelgős jámborságot értjük, amely a lelket nem erősíti és szentségre nem segíti, hanem a komoly, az érzések hullámzásától független, szilárd elveken és meggyőződésen nyugvót, amely minden kísértésnek és csábításnak ellenállni tud.
E jámborság irányuljon ugyan elsősorban a mennyei Atya felé, de azonkívül az Istenanya felé is, akit a papnak a világi híveknél jobban és gyöngédebben kell szeretnie, mert őt is szorosabb kötelékek fűzik az Úr Jézushoz, s Szűz Mária is a legközelebb áll az isteni Megváltóhoz.

A papi nőtlenség
A jámborsággal kapcsolatos második ékessége a katolikus papságnak az erkölcsi tisztaság, amelyet a latin katolikus klérusnak nagyobb rendeken lévő tagjai oly szigorúan kötelesek megtartani, hogy szentségtörést követnek el, ha ellene vétenek. Bár a törvény teljes szigorúsága nem köti a keleti egyház papjait, azonban náluk is nagy tiszteletben áll az egyházi nőtlenség s bizonyos esetekben – különösen a hierarchia legmagasabb fokain – megkövetelik és előírják.
A természetes ész is illőnek tartja a tisztaságot az Isten szolgáihoz. Hiszen „Lélek az Isten” (Jn 4,24), s azért, akik Isten szolgálatára vannak szánva, bizonyos módon vessék le a testet. Már a régi rómaiak is így gondolkodtak. Volt egy ősi törvényük: „Az istenek elé tisztán lépjetek.” S egyik híres írójuk a törvényt idézve a következő magyarázatot adja: „Megparancsolja a törvény, hogy tisztán kell az istenek elé járulni – azaz tiszta lélekkel –, ami minden egyebet is magában foglal. Nem zárja ki a testi tisztaságot, hanem azt akarja mondani, hogy ha már a testet is tisztán tartjuk, akkor a felsőbbrendű lélek tisztaságára annál inkább kell ügyelni.” (Cicero) Az ószövetségi Szentírásban Mózes az Isten nevében meghagyja Áronnak és fiainak, hogy hét napon át, amíg a szentelésük tart, a szövetség sátorából ki ne menjenek, tehát addig magukat megtartóztassák.
Mivel pedig az újszövetség papja hasonlíthatatlanul magasabb méltóságú, mint a régi törvény papja, azért tőle nagyobb tisztaságot is vár az Úr. A papi nőtlenség egyházi törvényének első írott nyomára már az elvirai zsinat egyik kánonjában találunk a negyedik század kezdetén, amikor még a keresztény üldözések korszaka nem zárult le. Ez is világosan már régóta érvényben levő gyakorlatot tételez föl. Tehát az írott törvény nem tett egyebet, minthogy az evangéliumból és az apostolok tanításából önként következő követelményt a nagyobb joghatály kedvéért becikkelyezi.

Az isteni Mester, akit az Egyház himnuszában „Szűzanya virága” címen köszöntünk, különös mértékben becsülte a tisztaság erényét. Olyan magasztosnak mondta, hogy az emberek közönséges értelmét meghaladja. (lásd: Mt 19,11) Gyermekkorától a názáreti házban Szűz Mária és szűz Szent József társaságában kívánt nevelkedni. A szűztiszta lelkeket, mint Keresztelő és az evangélista Szent Jánost, kitüntető szeretettel szerette. Szent Pál, a nemzetek apostola, az evangéliumi törvény és Krisztus tanításának ez a hűséges tolmácsa, áradozva zengi a szüzesség dicséretét, s különösen az osztatlan istenszolgálatnál való fontosságát hangoztatja: „Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogyan tessék az Istennek.” (1 Kor 7,32) Mindezek a tények közrehatottak abban – Tisztelendő Testvérek –, hogy az újszövetség papjai megérezték ennek a válogatott erénynek égi varázsát; és azoknak a kiválasztottaknak a sorában akartak helyet foglalni, „akik fölfogják az igét” (Mt 19,11), s így önként vállalták a nőtlenséget, amely azután az egész latin egyházban szigorú egyházi parancs lett. Már a negyedik század végén a karthágói zsinat a papi nőtlenség ügyében arra int, „hogy amit az apostolok tanítottak és az elődök tartottak, azt mi is tartsuk meg”.
A keleti szentatyáknál több tanúbizonyságra találunk, hogy a katolikus papság nőtlenségét ők is nagyra becsülték, s a keleti egyház azon helyein, ahol az egyházi fegyelmet szigorúan megtartották, teljesen azonos volt e pontban a latin és a keleti egyház fegyelme. Szent Epifánius már a negyedik század végén tanúskodik amellett, hogy a nőtlenség törvénye az alszerpapig kötelező: „Aki még házasságban él és gyermekeket nevel – ha egyetlen asszony férje is – nem szentelhető szerpappá, pappá, püspökké vagy alszerpappá. Csak akkor veheti föl e rendeket, ha egyetlen feleségétől külön él, vagy utána özvegyen maradt. Ilyen a törvényes rend azokon a helyeken, ahol az egyházi kánonokat lelkiismeretesen betartják.” De az összes írók közül e tárgyban a koronatanú a szír Szent Efrém, edesszai szerpap és a világegyház doktora, akit méltán neveznek „a Szentlélek hárfájának”. Barátját, Ábrahám püspököt, a hozzáintézett versben így szólítja meg: „Megfelelsz nevednek, Ábrahám, mert te is sokaknak atyja lettél. Nincsen ugyan feleséged, mint Ábrahámnak volt Sára, hanem a nyájad a te feleséged. Neveld az ő fiait a te igazságodban. Legyenek a te lelki fiaid az ígéret várományosai, a mennyország örökösei. Ó, szépséges ivadéka a szüzességnek, amelyben a papságnak kedve telik! Kiömlött az olajtartó és fölkent téged. Az Egyház rád tette a kezét, kiválasztott, megkívánt és megszeretett téged.” Ugyancsak ő írja: „Nem elégséges és a papi hivatáshoz nem méltó, ha a pap csak Krisztus élő testének föláldozása előtt tisztítja meg a lelkét, mossa meg a nyelvét és kezét, tartja tisztán egész testét, hanem állandóan teljesen tisztának kell lennie, mert állandóan közvetítőként áll Isten és az emberiség között. Dicsőség Istennek, aki szolgáit tisztákká tette !”
Hasonlóképpen nyilatkozik Aranyszájú Szent János: „A papi szolgálatot teljesítő legyen oly ragyogóan tiszta, mintha az égben az angyali Hatalmasságok között szolgálna!”
Egyébként a keresztény papságnak általunk fentebb már röviden kifejtett magasztossága, vagy Szent Epiphanius szavai szerint „hihetetlen tisztessége és méltósága” már magában is igazolja a nőtlenség kívánatosságát és az egyházi törvény észszerűségét, amely a nőtlenséget a papok számára kötelezővé teszi. Mert akinek hivatása még az angyalokénál is fönségesebb, akik „az Isten előtt állnak” (Tób 12,15), annak, ugyebár, erejéhez mérten mennyei életet is kell élnie? Akinek magát egészen arra kell szánnia, „ami az Úré” (Luk 2,49), annak úgy-e kötelessége a földi dolgoktól elszakadni és a mennyei hazának életét már a földön elkezdeni? Aki állandóan a hívek örök üdvösségét gondozni és a lelkek javára az isteni Üdvözítő munkáját folytatni tartozik, annak talán nagyon is kívánatos a családi gondoktól mentesülni, amelyek különben tevékenységének jelentékeny részét igényelnék?

Végtelenül megindító és csodálatraméltó a katolikus Egyházban oly gyakran megismétlődő jelenet, amikor ifjú leviták, mielőtt magukat teljesen az Isten és az oltár szolgálatára szentelik, az alszerpapi rend fölvétele előtt szabad akarattal lemondanak a világ öröméről és boldogságáról, amelyre jogosan számot tarthatnának, ha világi életpályát választanának. Szabadon mondanak le, mert a szentelés után nem szabadok ugyan többé s nem köthetnek házasságot, de a papirendet szabadon veszik föl. Nincs törvényes vagy személyi kényszer. Kizárólag az egyéni szabad akarat érvényesül!
A papi nőtlenséget magasztaló fejtegetéseinket nem szabad úgy magyarázni, mintha Mi a keleti egyház elütő, de törvényesen bevezetett fegyelmét gáncsolni és elítélni akarnók. Egyetlen célunk volt a nőtlenség magasztosságának igazságát bizonyítani, amelyet a katolikus papság kiváló dicsőségének tartunk és amely nézetünk szerint az Úr Jézus szentséges Szíve óhajának és szándékainak az ő papjaiban jobban megfelel.

Érdektelenség a világi javakkal szemben
Mint a tisztaság szeretetében, úgy a földi javakkal szemben való önzetlenségben is kiváló legyen a papság. Járjanak a papok önzetlenül a romlott világban, ahol pénzért minden eladó és megvásárolható. Szent érdektelenséggel vessék meg a nyereségvágyat. Ne a pénzt, hanem a lelkek javát, ne a saját érdeküket, hanem Isten dicsőségét keressék. Ne béresek legyenek, akik hitvány földi bérért dolgoznak, sem tisztviselők, akik a rájuk bízott hivatalt ugyan ellátják, de saját javukra és előmenetelükre gondolnak. Legyenek „Krisztus jó katonái, akik nem bocsátkoznak világi dolgokba, hogy annak tessenek, akihez szegődtek” (2 Tim 2,3-4) Legyenek Isten szolgái és lelkiatyák. Gondolják meg jól, hogy az ő munkájukat, az ő mindennapi gondjaikat nem lehet földi kincsekkel, emberi kitüntetéssel megfizetni és megváltani. Nem tilos ugyan azt elfogadniok, ami táplálásukra és fenntartásukra szükséges. Az apostol mondja: „Akik a szentélyben munkálkodnak, a szentélyből valókat eszik. És úgy rendelte az Úr azoknak, akik az evangéliumot hirdetik, hogy az evangéliumból éljenek.” (1 Kor 9,13-14) Mégis „az Úr örökségére hivatalosak”, amit a klerikus szó jelent. Ne kívánjanak más jutalmat, mint amit Krisztus az ő apostolainak ígért: „Jutalmatok bőséges a mennyekben.” (Mt 5,12) Jaj a papnak, ha az isteni ígéretekről megfeledkezve „rút haszonra vágyakozik” (Tit 1,7), s abba a profán tömegbe keveredik, amelyről az Egyház az apostol szavaival panaszkodik: „Mindenki a maga és nem Jézus Krisztus dolgával törődik.” (Fil 2,21)

Mert akkor nemcsak a hivatását hanyagolja el, hanem a gondjaira bízott nép előtt elveszti a becsületét. A hívek ugyanis szánalmas ellentétet látnának a pap viselkedése és az evangéliumi tanítás között, amelyet Krisztus világosan hirdetett és az ő papja is hirdetni tartozik: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol rozsda és moly megemészti, és hol tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket az égben.” (Mt 6,19-20) Ha meggondoljuk, hogy Júdás, Jézus Krisztus egyik apostola, „egy a tizenkettő közül” – mint az evangélisták szomorúan megjegyzik – a földi javak bűnös vágya miatt a romlásba és a kárhozatba rohant, akkor könnyen megértjük, hogy a kapzsiság szenvedélye a századok folyamán oly sok és nagy kárt okozott az Egyháznak. A kapzsiság ugyanis a Szentlélek Úristen mondása szerint „minden bajnak gyökere” (1 Tim 6,10), s a legszörnyűbb bűnökbe sodorja az embert. S ha a kapzsisággal fertőzött pap nem is süllyed a legmélyebbre, akarva-nemakarva az Isten és az Egyház ellenségeit erősíti, azoknak bűnös törekvéseit elősegíti.
Viszont a gyökeres és őszinte elszakadás a világ javaitól az emberek gyöngéd ragaszkodását szerzi meg a pap számára. Hiszen a keresztény hit erejéből fakadó önzetlenség mindig párosul az emberi nyomorúságok iránt érzett szánalommal, ami a papot a szegények és szenvedők atyjává teszi. S az ilyen pap megemlékezve Jézus Krisztus szaváról: „amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek” (Mt 25,40), a szegényekben és szenvedőkben magát az isteni Megváltót szereti és szolgálja.

Papi buzgóság
Ha az Isten papját nem köti a földhöz láncoló két legszorosabb kapocs – a saját családja és a földi javakban való érdekeltség – akkor gyullad föl benne igazán az égi szeretet lángja, a lelkek szeretete, amely Jézus Krisztus szívéből tör elő, s nem akar mást, minthogy meggyújtsa az apostoli lelkeket és az egész emberiséget. Az Isten dicsőségéért és az emberek örök üdvéért égő buzgóságnak kell az Isten papját – mint a Szentírás tanúsága szerint az isteni Megváltót – úgy égetni és egészen megemészteni, hogy önmagával és saját érdekeiről megfeledkezve önmagát egészen hivatásának áldozza, és naponkint újabb és hatásosabb eszközöket keressen annak minél tökéletesebb beteljesítésére.
Vajon a jó pap elmélkedhetik-e az evangéliumi parancsok fölött s hallhatja-e a Jópásztor panaszát: „Egyéb juhaim is vannak, melyek nem az akolból valók, azokat is ide kell terelnem” (Jn 10,16), megláthatja-e a szántóföldeket, amelyek már fehérek az aratásra, anélkül, hogy buzgósága lángra ne gyulladjon az Úr eltévedt juhainak az igaz útra való terelésére, és hogy az aratás Urának föl ne ajánlja fáradhatatlan munkakészségét? Vajon nézheti-e a megszámlálhatatlan sokaságot elgyötörve és lesújtva, mint a pásztor nélkül való juhokat, nemcsak a misszionáriusokra bízott távoli országokban, hanem – fájdalom, oly városokban és falvakban, hol már régóta él a kereszténység – anélkül, hogy átérezné a nagy szánalmat, amely az Úr Jézus isteni szívét annyiszor megindította? Lehetséges-e ez a papnál, aki jól tudja, hogy ajkáról az élet igéi fakadnak és kezén át az ujjá születés és örök üdvösség isteni kegyelme árad?
Nem tudunk eléggé hálát adni a fölséges Úristennek, hogy az apostoli buzgóság lángja mint drága fénykoszorú igenis ott ragyog a katolikus papság homlokán, s atyai szívünk kimondhatatlan vigasztalódására láthatjuk Tisztelendő Testvéreinket, kedves fiainkat – a püspököket és papokat mint válogatott és elrendezett hadsereget, amely az Egyház Fejének parancsára készségesen menetel a földkerekség határához, hogy hivatása szellemében megharcolja békés, mégis kemény harcait, az igazság harcát a tévedés ellen, a világosságét a sötétség ellen, az Isten országáét a sátán országa ellen.

Papi engedelmesség
Mivel a katolikus papság lendületes és bátor katonaság, föltétlenül szükséges nála a fegyelem, vagy jobb keresztény szóval az engedelmesség. Ez az engedelmesség az egyházi hierarchia különböző rendjeit szép összhangba foglalja, úgy, hogy „az Anyaszentegyházat valóban csodás változatosság övezi, ékesíti és kormányozza, mert egyeseket benne főpapokká, másokat kisebb rangfokozatban papokká szentelnek s a sok és változatos rangú tagokból Krisztus egységes teste lesz”. Engedelmességet fogadtak a papok saját püspökeiknek közvetlenül a szentelés után. Ugyancsak engedelmességet esküdtek a püspökök fölszentelésük napján az Egyház látható Fejének, Szent Péter utódának, Jézus Krisztus helytartójának. Adja Isten, hogy az engedelmesség kapcsolja folyton szorosabbra egymáshoz az egyházi hierarchia különféle tagjait és valamennyit a Fejhez, s így az egész küzdő Anyaszentegyház legyen félelmetes az Isten ellenségei előtt, mint a táborok elrendezett serege. Az engedelmesség mérsékelje egyeseknek talán túlbuzgó hevét; ösztökélje mások ernyedtségét és fáradtságát; jelölje ki mindegyiknek a maga szerepét és teendőjét. S a maga helyén valamennyi úgy teljesítse kötelességét, hogy a hivatalos tekintéllyel ellentétbe ne jusson, ami csak gátolná az Egyház átfogó munkásságát. Fogadja mindegyik elöljáróinak rendeleteit mint Jézus Krisztus parancsait, aki végeredményben az egyetlen, akinek engedelmeskedünk, a katolikus vallás alapítója és vezére, aki értünk „engedelmes lett a halálig, és pedig a halálig a keresztfán”. (Fil 2,8)
Az isteni főpap az ő föltétlen engedelmességét a mennyei Atya iránt különös nyomatékkal akarta szemünk elé állítani. Azért bőséges tanúságokat találunk róla a próféták és az evangélisták írásaiban. „A világba bejövén, így szól: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem... Akkor mondám: Íme eljövök. A könyvtekercsben rólam van írva, hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat.” (Zsid 10,5-7) „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött” (Jn 4,34), s a kereszten függve nem akarta lelkét előbb az Atya kezeibe ajánlani, míg ünnepélyesen ki nem nyilvánította, hogy mindazt, amit az írások felőle hirdettek – azaz a mennyei Atya által rábízott föladatot – teljesen bevégezte egészen a titokzatos panaszig „szomjúhozom”, amit azért mondott, hogy az írás beteljesedjék. Eljárásával örök példát akart mutatni, hogy még a leglángolóbb lelkipásztori buzgalom is mindenkor alávetve legyen az isteni akaratnak – azaz mindig az egyházi elöljárók akaratához igazodjék, akik köztünk a mennyei Atyát képviselik és parancsait velünk közlik.

Papi tudomány
A katolikus papnak képe, amelyet az egész világ nyilvánossága előtt megvilágítunk, nem volna teljes, ha elhallgatnók a papi léleknek azt az ékességét, amelyet az Egyház tőle megkövetel: a tudományt.
A pap valóságos „mester Izraelben” (Jn 3,10), mert Jézus Krisztustól nyerte a fölhatalmazást az igazság tanítására. „Tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19) Az üdvösség törvényeit kell tanítania, mégpedig a nemzetek apostolának példája szerint „bölcseknek és tudatlanoknak”. (Róm 1,14) De miképpen közölheti a tant másokkal, ha önmaga sem járatos benne? Malakiás próféta által a Szentlélek Úristen figyelmeztet: „A papnak ajkai őrzik a tudományt és a törvényt az ő szájából kérdezik.” (Mala 2,7) S a papi bölcsesség ajánlásában senki sem adhat komolyabb intelmet, mint az Úristen Ozeás prófétánál tette: „Mivel te megveted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papságban ne szolgálj nekem.” (Oz 4,6) A pap tartozik a katolikus hittant és erkölcstant úgy ismerni, hogy azt taníthassa, a hitágazatokat, egyházi törvényeket és egyházi szertartásokat a híveknek megmagyarázhassa. Tartozik a vallási tudatlanságot eloszlatni, amely a világi tudományok folytonos haladása dacára annyi kortársunk elméjét elhomályosítja. Talán soha sem volt időszerűbb, mint ma Tertullián mondásán elgondolkodni: „Az igazság gyakran csak azt kívánja, hogy ismeretlenül el ne ítéljük.”. Kötelessége a papnak az ellenségek gyűlölködő munkája folytán fölhalmozott előítéleteket az elmékből száműzni; az igazságot szomjazó modern embereknek az igazságot higgadt őszinteséggel közvetíteni, a bizonytalan és kétségektől gyötört lelkekbe erőt és bizalmat lehelni, és őket a lelkiismeretesen és szilárdan elfogadott hitnek biztos révébe tudatos biztonsággal elvezetni; végül a makacs tévedés szívós támadásaival szemben férfiasan és lelkesen, bár szelíden és alapos okfejtéssel ellenállni.

Nagyon is szükséges azért – Tisztelendő Testvérek –, hogy a katolikus pap szent hivatásának egyéb elfoglaltságai és gondjai közt is szakadatlanul folytassa a teológiai tárgyak komoly és alapos tanulását és a szemináriumból hozott elégséges tudáskészletét mélyebb tanulmányokkal gazdagítsa, s így folyton alkalmasabb legyen az igehirdetésre és a lelkivezetésre.
Azonkívül a papi állás dísze, valamint a hívő nép bizalma és becsülése, ami a lelkipásztori munka nagyobb sikeréhez föltétlenül szükséges, megköveteli a papban a világi tudományokban is azt a járatosságot, amely az általános műveltségű világi embereknél is megvan.
A pap haladjon józanul a saját korával és értse meg a kor szükségleteit, amint a katolikus Egyház is minden kort és minden nemzedéket keblére ölel, a becsületes kezdeményezéseket támogatja és fejleszti, az igaz tudománynak legmerészebb előretörésétől sem fél, hanem azt elősegíti. Az egyházi férfiak minden időben serény művelői voltak a világi tudomány minden ágának, sőt valamikor annyira az élen haladtak, hogy a klerikus szó egyértelmű volt a tudóssal. Az Egyház nemcsak a régi műveltség okmányait mentette meg, amelyek az ő és szerzetesei munkája nélkül tönkrementek vagy teljesen elvesztek volna, hanem legkiválóbb doktorainak tanulmányaival bebizonyította, hogy a világi tudomány a katolikus hit megvilágításában és megvédésében is nagy szolgálatokat tehet. Mi magunk mutattunk ide vonatkozólag kiváló példát, mikor a legújabb időben a szentség dicsfényével öveztük és az egyházdoktori címmel fölékesítettük Aquinói Szent Tamás tanítómesterét, a német Albertet, akit már kortársai Nagy-nak és általános doktornak neveztek és tiszteltek.
Ma természetesen nem kívánhatjuk többé a papságnak az elsőséget a tudomány minden terén. Oly szédítően széles ma már az emberi tudásnak a területe, hogy senki sem foghatja át teljesen és annál kevésbé lehet szakember annak minden egyes ágában. Mégis bátorítani és segíteni kell azokat a papokat, akik hajlamuknál és tehetségüknél fogva hivatást éreznek valamely tudomány vagy művészet alaposabb művelésére, amely papi hivatásukkal nem összeférhetetlen. Mert a papok tudományos és művészeti tevékenysége – a kellő határok közt és az Egyház felügyelete alatt – kétségtelenül díszére válik az Egyháznak és dicsőségére az Úr Jézus Krisztusnak. Sőt a papság átlagának sem lehet ma megelégedni azzal a tudással és műveltséggel, amely a régmúlt századokban megfelelő volt. Magasabbra kell törekednie. Általánosabb és teljesebb műveltséget kell szereznie – a modern kor igényeinek megfelelően –, amelynek általános kultúrája tágabb és magasabb, mint korábbi századok műveltsége.
Hogy az Úristen mintegy „mulatván a földkerekségén” (Péld 8,31) néha még napjainkban is olyanokat hív meg a papi pályára és általuk csodálatos eredményeket ér el, akik hiján vannak a különös műveltségnek, az kétségtelenül azért történik, hogy az életszentséget többre becsüljük a tudománynál és inkább az Isten segítségében bízzunk, mint az emberi tudásban, s másrészt azért is, hogy módunk legyen alaposan megfontolni az üdvösséges igazságot: „Ami a világ szerint oktalan, választotta ki az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket, hogy egy test se dicsekedhessék az ő színe előtt.” (1 Kor 1,27-29) Mert amint a természet rendjében az isteni csodák fölfüggesztik ugyan pillanatnyira a fizikai törvények hatályát, de nem szüntetik meg, úgy ezek az emberek – mint valóságos élő csodák – fönséges életszentségökkel pótolnak ugyan minden egyebet, de nem szüntetik meg és nem gyöngítik a Mi intelmeink igazságát és szükségességét.
Hogy az Isten papjai – mint eddig mondtuk – erényes életben és bölcsességben kiváló példát mutassanak és belőlük „Krisztus jó illata” (2 Kor 2,15) egész környezetükre rászálljon, ma azért is nagyon fontos követelmény, mert az Actio Catholica – a világi katolikusoknak az a mozgalma, amely Nekünk olyannyira kedves és oly sok örömöt okoz, s a világiak lelkét a tökéletesség magasabb fokára is irányítja – gyakoribbá és szorosabbá teszi a hívek érintkezését a papokkal; márpedig a világiak nemcsak segítséget akarnak nyújtani a papoknak, hanem bennök az igazság mestereit, a keresztény élet és az apostoli buzgóság mintaképeit is akarják látni.

III. Előkészülés a papi hivatásra

Papjelöltek képzése és nevelése.

Ha a katolikus papi hivatásnak oly magas a méltósága és oly kiváló lelki tulajdonságokat követel, akkor – Tisztelendő Testvérek – a papnövendékeket megfelelő képzésben és nevelésben kell részesíteni. Az Anyaszentegyház mindig tudatában volt ennek a fontos követelménynek, s a századok folyamán alig volt másra annyi cselekvő anyai gondja, mint a papjelöltek kiképzésére. Nagyon jól tudta, hogy amint a hívek erkölcse és hite a papság munkájának gyümölcse, úgy viszont a papi munka a papság kellő megneveltségéből meríti erejét és hatályát, mert a papságra is áll a Szentlélek Úristen mondása: „Az ifjú az ő útja szerint, midőn megvénül, sem távozik el attól.” Ugyanazért az Isten Lelkének vezetése alatt elhatározta, hogy minden országban papnöveldék létesüljenek, amelyekben a papjelöltek különös gonddal neveltessenek. 

Tisztelendő Testvérek, akik Velünk együtt az Anyaszentegyház kormányzásában osztoztok, a papnövelde legyen szemetek fénye és leggyöngédebb gondoskodástok tárgya! Alapos megfontolás alapján történjék az elöljárók és tanárok kiválasztása, különösen pedig annak a papnak a kiválasztása, akire a papjelöltek lelki vezetését bízzátok. A szemináriumi elöljárók szent testületébe a legkiválóbb erényekkel ékeskedő papokat helyezzétek. Ne vonakodjatok őket a látszólag bármily fontos más állásokból sem elvonni, mert semmiféle más hivatás nem bírja a versenyt ezzel a főbenjáró tiszttel. Bárhonnan is igyekezzetek megfelelő és alkalmas papokat kiválogatni erre a legnemesebb hivatásra. Olyanok legyenek ezek a papok, hogy a papi erényeket inkább példával, mint szóval tanítsák, s a tantárgyakat úgy adják elő, hogy a papnövendékekben férfiasan erős és apostoli lelkületet neveljenek. Működésük nyomán a jámborság, lelki tisztaság, erkölcsi és tanulmányi fegyelem viruljon föl a szemináriumokban. A vezetésük alatt nevelődő ifjúság nyerjen támaszt a jelenben támadó bűnös kísértések ellen és kellő erőtartalékot a jövőre nézve, hogy az életben a legkomolyabb veszedelmekkel is szembeszálljon, s „mindenkit üdvözítsenek”. (1 Kor 9,22) S hogy a jövendő papok a szükséges és a mostani kor igényeinek megfelelő tudományt megszerezzék, kiválóan fontos a klasszikus tanulmányokban való alapos iskoláztatás után, a skolasztikus bölcselet tanulása és elsajátítása „az angyali Doktor módszere, elmélete és tantételeinek alapján. Ez az „örök bölcselet” – miként nagy elődünk, XIII. Leó nevezte – nemcsak azért szükséges nekik, hogy elmélyedhessenek a hitigazságokban, hanem azért is, mert ez fölfegyverzi őket bármiféle modern téves elméletekkel szemben, eszüket kellően kifinomítja a különbségtételre igazság és tévedés közt, s mindennemű kérdés megfejtéséhez, vagy más tudományokban való eligazodáshoz szükséges olyan elmeélt és tisztánlátást biztosít, amely messze meghaladja másokét, akik e bölcseleti képzés híján vannak, ha egyébként kiváló is a tudományos készültségük.

Egyes országokban vagy vidékeken az egyházmegyék kicsisége, a növendékek csekély száma, az anyagi eszközök vagy az alkalmas elöljárók hiánya talán nem engedi meg, hogy minden egyes egyházmegyének külön az egyházi törvénykönyvben foglalt törvények és más egyházi előírások értelmében jól fölszerelt szemináriuma legyen. Ilyenkor nagyon kívánatos, hogy annak a vidéknek püspökei egymást testvériesen kisegítsék és erőiket egyesítsék, teljesen megfelelő központi papnövelde létesítésére. Az ilyen központosítás nagy előnyei bő kárpótlást nyújtanak a cél érdekében hozott áldozatokért, többi közt a püspök szívének annyira fájdalmas áldozatért is, hogy növendékei időnkint hosszú időre távol vannak a pásztortól, aki személyesen szeretné a maga lelki buzgóságát jövendő munkatársaiba önteni, és távol vannak a helytől, amely jövő munkaterületük lesz. Mert amikor a püspök visszakapja növendékeit, azoknak nagyobb a képzettségük és gazdagabb a lelki hozományuk, amelynek bőségéből nagyobb hasznára lesznek egyházmegyéjüknek és a híveknek. Azért Mi az ilyen vállalkozásokat mindig helyeseltük és támogattuk, sőt adott alkalommal ajánlottuk és javasoltuk is. A Magunk részéről is – mint jól tudjátok – már sok központi papnöveldét építettünk, bővítettünk, vagy megfelelően helyreállítottunk – nehéz gondokkal és súlyos anyagi áldozatokkal – azokon a helyeken, ahol nagyon szükségesek voltak. S Isten segítségével a jövőben is egyik legfőbb gondunk lesz folytatni ezt a művet, amelyet az Egyház javára annyira fontosnak tartunk.

A papjelöltek megválogatása.

 Aránylag csekély eredménnyel járna a leglendületesebb erőfeszítés is a papjelöltek megnevelésében, ha nem történnék kellő gonddal azoknak megválogatása, akik miatt a papnöveldék vannak. Ebben a kiválasztásban közreműködni tartoznak mindazok, akik a papképzésben részt vesznek: az elöljárók, a lelkiigazgató és a gyóntatók – mindnyájan teljes lélekkel, de saját hivatásuk határai és korlátai közt. Amint Istentől nyert hivatást a növendékekben minden erővel ápolni és szilárdítani kötelesek, ugyanolyan éberséggel tartoznak azokat kellő időben a papirendtől távol tartani, akiket a papi hivatásra alkalmatlanoknak és méltatlanoknak találnak.

S nagyon is kívánatos, hogy az eltávolítás minél előbb történjék, mert e téren a hosszú fontolgatás és várakozás bizony súlyos hiba és nagy kár. De bármily ok miatt is történt a halogatás, a hibát azonnal jóvá kell tenni, mihelyt azt észreveszik, emberi tekintetek és a hamis irgalmasság félretételével, mert ez valóságos kegyetlenség volna az Egyházzal szemben, amely alkalmatlan és méltatlan szolgát kapna, valamint magával az ifjúval szemben is, aki pályát tévesztve, az örök üdvösség kockázatával önmagának és másoknak ártalmára volna. Az okos és éber szemináriumi elöljáró, aki a reábízott ifjakat egyénenként gondosan figyeli, azoknak tehetségeit és hajlamait alaposan tanulmányozza, különös nehézség nélkül észreveszi, kinek van égi hivatása a papságra. A papi hivatás vagy a papi szolgálatra való hajlamosság –mint jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek – nem annyira a lelkiismeret belső szózatán vagy érzelmi hangulatokon alapszik, amelyek sokszor egészen hiányoznak, hanem inkább a papságra törekvő őszinte és nyílt szándékon, ha ez azokkal a testi és lelki adottságokkal párosul, amelyek a papi szolgálatra való alkalmasságnak előfeltételei. Aki a szent papirendet azzal az önzetlen nemes szándékkal kívánja, hogy önmagát Isten szolgálatára és a hívek üdvösségére áldozza, azonkívül józan jámborságot, romlatlan tisztaságot és megfelelő tanultságot mutat vagy legalább is arra törekszik, annak nyilvánvalóan hivatása van az Istentől a papságra.

Aki azonban csak rövidlátó szüleinek erőltetésére azért akarja a papi állást elnyerni, mert földi javakat, előnyöket és kiváltságokat remél tőle, ami inkább a múltban volt általánosabb eset; aki a fegyelmet és az engedelmességet nehezen szokja, a jámborságra kevésbé hajlamos, nem szereti a munkát és nem érdeklődik a lelkek üdvössége iránt; aki az érzékiség iránt fogékony és hosszú tapasztalatban nem mutatja képességét az ellenállásra; aki végül a tanulásban oly gyönge előmenetelt tesz, hogy nem nyújt kellő reményt a tanulmányok elégséges sikerrel való elvégzéséhez: az nem született arra és nem alkalmas rá, hogy a szent papi rendet fölvegye. Ha az ilyenek a szemináriumból kellő időben el nem bocsáttatnak, az idő haladásával mindig nehezebben fognak onnan kivonulni, s talán isteni hivatás és becsületes szándék nélkül mégis vállalják a papirendnek súlyos kötelességeit. Fontolják meg jól a papnöveldei elöljárók, a lelkiigazgatók és gyóntatók, mekkora lelki veszedelemért vállalják a felelősséget Isten, az Egyház és az illető ifjú előtt, ha a maguk részéről idején meg nem teszik kötelességüket, hogy ilyen hibák meg ne történhessenek. S ha azt mondjuk, hogy a lelkiigazgatók és a gyóntatók is viselik hivataluknál fogva felelősséget a lelki kárért, azt úgy kell érteni hogy ők ugyan a külső fórumban és nyilvánosan nem léphetnek föl, ami nekik lelki tisztüknél vagy éppen a gyónási titok miatt föltétlenül tilos, de az egyes ifjak lelkére hathatnak és őket lelkileg úgy kormányozhatják, amint azt az egyeseknek örök üdvössége követeli. Ugyanazért ők igyekezzenek az alkalmatlan és méltatlan növendékeket tisztük korlátai közt idejekorán a szemináriumból eltanácsolni, különösen, ha a külső elöljárók a kötelességüket vagy egyáltalán nem, vagy lanyhán és nem eléggé erélyesen teljesítik. S ebben a tárgyban kövessék mindig a valószínűbb véleményt, ami végeredményben a növendékeknek jobban kedvez, mert eltéríti őket arról az útról, amelyen az örök kárhozatba rohanhatnak. Ha néha nem lehet eléggé világos álláspontra jutni, akkor is használják föl a tisztükből s a növendékek iránt táplált atyai szeretetből fakadó tekintélyüket, hogy azokat a növendékeket az önkéntes kilépésre rávegyék, akiknél nem egészen megfelelő lelkületet tapasztalnak. A gyóntatók véssék a lelkükbe, amit Liguori Szent Alfonz hasonló ügyben tanít: „A gyóntató rendszerint akkor szolgálja a legjobban a gyónók lelki érdekét, amikor szigorúbban bánik velük, s ellenkezőleg akkor kemény velük szemben, amikor gyöngének bizonyul.” Villanovai Szent Tamás a kelleténél enyhébb gyóntatókat kegyetlenül kegyeseknek nevezte. Az ilyen szeretet ellenkezik a valódi szeretettel. A püspökök kötelessége
Egészen világos, hogy ebben is a felelősség elsősorban a püspökre hárul, akinek az egyházjogi törvény megparancsolja, hogy „a szent rendeket senkinek ne adja föl, mielőtt annak kánoni alkalmasságáról tárgyi bizonyítékok alapján erkölcsi bizonyosságot nem szerzett; különben nemcsak súlyosan vétkezik, hanem kiteszi magát idegen bűnökben a bűnrészesség veszedelmének”.

 Ez az egyházi törvény tulajdonképpen megismételi Szent Pál apostolnak Timóteushoz írt intelmét: „Kezedet elhamarkodva föl ne tedd senkire, hogy ne legyen részed idegen bűnökben.” (1 Tim 5,22) „Mit tesz a kezeket elhamarkodva föltenni, – magyarázza Nagy Szent Leo pápaelődünk –, ha nem az érettség kora előtt, kellő kivizsgálás előtt, az engedelmesség kipróbálása előtt, a fegyelmezettség megtapasztalása előtt a papi rendet föladni olyanoknak, akik alkalmasoknak nem bizonyultak. S mit tesz idegen bűnökben részesnek lenni, ha nem azt, hogy a szentelő olyanná válik, amilyen a fölszenteltetésre érdemtelen?” Aranyszájú Szent János a püspököt megszólítva ezt mondja: „Az ő múlt és jövő bűneiért te is lakolsz, aki neki a méltóságot megadtad.” Ez a komoly mondat – Tisztelendő Testvérek – erősen kihangsúlyozza azt a félelmetes felelősséget, amelyből a kiváló milánói püspök, Borromei Szent Károly, elijedve mondta: „Ebben a tárgyban a legcsekélyebb gondatlanság is súlyos bűnt háríthat rám.” Azért fogadjátok meg Aranyszájú Szent János üdvös intelmét: „Nem az első próba után, nem is a második és a harmadik után, hanem miután mindenre kiterjedő és alapos vizsgálatot tartottál, akkor tedd föl a kezedet.” Az óvatosság szükségessége elsősorban a jelöltek életszentségére vonatkozik. Liguori Szent Alfonz kiválóan jámbor püspök és egyháztanító tanúsága szerint: „Nem elégséges, hogy a püspök semmi rosszat nem tud a szentelendőről, hanem biztosnak kell lennie annak tényleges jósága felől.” Ne féljetek e tárgyban a túlságos szigorúság látszatától, hanem jogotokkal élve és kötelességeteket teljesítve előzetesen követeljétek a tapasztalati bizonyítékokat, s ha valami kétség fennmarad, a szent papirendek feladását halasszátok későbbi időre. Nagy Szent Gergely ide vonatkozólag bölcsen tanítja: „Az alkalmas épületfát az erdőben vágják, de nyersen nem építik be, hanem előbb hosszabb ideig szárítják és így használhatóvá teszik. Ha ezt az óvatosságot elmulasztják, a fa a teher alatt hamarabb elpusztul.” Ugyanerre a hasonlatra emlékeztetnek az angyali doktornak eme szellemes szavai: „A szent rendek előzetesen megkövetelik az életszentséget. A papirend súlyát a szenvedélyek nedveitől az életszentség által kiszárított falakra kell rakni.”
Egyébként, ha mindenki a maga hatáskörében lelkiismeretesen megtartja az egyházi törvényeket és azokat az utasításokat követi, amelyeket néhány évvel ezelőtt a Szentségek Kongregációja útján kiadtunk, akkor az Anyaszentegyháznak sok fájdalmas könnyhullatását lehet megelőzni és a híveket sok botránytól megkímélni.

Még külön a szerzetesrendek főnökeihez fordulunk és őket a legkomolyabban intjük, hogy amennyiben papnövendékeik vannak, azok nevelésében ne csak azoknak a törvényeknek és az utasításoknak engedelmeskedjenek, amelyeket a világi papságnak szólókhoz hasonlóan hozzájuk is intéztünk, hanem mindazt nekik szólónak is tekintsék, amit ebben a körlevélben a papjelöltek neveléséről tanítunk. Annál is inkább, mert a szerzetes növendékeket szentelő püspök egészen a szerzetes elöljárók véleménynyilvánítására hagyatkozik.

Felesleges aggodalmak A püspökök és szerzetesfőnökök ne ijedjenek el a köteles szigorúságtól abban a félelemben, hogy az egyházmegye, vagy a szerzet papjainak száma esetleg túlságosan megfogyatkozik. Már Aquinói Szent Tamás foglalkozott ezzel az aggodalommal, és azt a nála megszokott elmeéllel és világossággal fejtette meg: „Isten sohasem hagyja el az Egyházat annyira, hogy a hívek szükségletéhez mért elegendő számú alkalmas pap ne találtassék, ha csak a méltókat szentelik és a méltatlanokat elutasítják.” Egyébként – amint ugyanez az angyali Doktor a negyedik lateráni zsinat szavait majdnem szóról-szóra idézve megjegyzi –: „Ha nem is volna ugyanannyi pap található, amennyi most van: mindig jobb a kevés jó pap, mint a sok rossz”.  S ugyanezt hangsúlyoztuk Mi is, mikor aranymisénk jubileumi évében a papnövendékek nemzetközi zarándoklata alkalmával számos olasz érsek és püspök jelenlétében mondtuk, hogy többet ér egyetlen egy tökéletes pap, mint sok kevésbé, vagy egyáltalán nem megfelelő pap, akikre az Egyház legalább is nem számíthat, ha nem is kell síránkoznia miattuk. Tisztelendő Testvérek, mily rettenetes számadással tartoznánk a pásztorok fejedelmének, s egyben a lelkek legfőbb püspökének, ha a népet rossz vezetőkre és tanulatlan mesterekre bíztuk volna. De bármennyire fenntartjuk is azt az igazságot, hogy a lelkipásztorok száma önmagában ne legyen azoknak legfőbb gondja, akik a papképzéssel foglalkoznak, mégis kötelességük minden tehetségükkel arra törekedni, hogy az Úr szőlőjében a derék és buzgó munkások száma szaporodjék, annál inkább, mert a társadalom erkölcsi szükségletei nem fogynak, hanem növekednek.
Mint a nemes cél elérésére leghathatósabb és egyúttal mindenki számára legkönnyebb eszközt, a kitartó imádságot ajánljuk az Úr Jézus Krisztus parancsa alapján: „Az aratni való ugyan sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás urát, hogy küldjön munkásokat vetésébe.” (Mt 9,37-38) Vajon van-e az Úr Jézus szentséges Szívének ennél kedvesebb imádság? Melyik imádság remélhetne kegyesebb és teljesebb meghallgatást, mint ez, amely az isteni Szív legforróbb vágyainak annyira megfelel? „Kérjetek tehát és adni fognak nektek.” (Mt 7,7)  Kérjetek jó és szent papokat az Egyháznak. Imádkozzatok, hogy Isten támasszon hivatásokat. Bizonyára meghallgatja Isten könyörgésteket. Hiszen a századok folyamán minden időben adott ilyen papokat, mégpedig annál nagyobb számmal akkor, mikor a korszellem és a közerkölcsiség a legkevésbé sem kedvezett a papnövendékek toborzásának. Bizonyítékul említem a tizenkilencedik század kimagasló papjait, akik közül ragyogó csillagokként kitűnik az a három szent hős, akiket Mi egyenkint teljesen különböző nagy tetteikért – nagy örömmel a szentek sorába iktattunk: Vianney János, Cottolengo József Benedek és Bosco János.

Az Actio Catholica közreműködése Az imádság mellett természetesen semmi emberi eszközt és gondoskodást sem szabad elhanyagolnunk abból a célból, hogy a legkiválóbb ifjakban az Istentől nyert papi hivatás fölébredjen. Ugyanazért dicsérünk, magasztalunk, legjobb kívánatainkkal kísérünk és melegen ajánlunk minden üdvös és buzgó vállalkozást vagy mozgalmat, amely a Szentlélek Úristen sugallatából támadva arra törekszik, hogy a papi hivatásokat védje, kifejlessze és segítse. Lebegjen szemünk előtt Páli Szent Vince, a szeretet kedves szentjének nagyon is igaz mondása: „Akármily nagyot gondolunk is, mindig arra a tapasztalatra fogunk jutni, hogy fontosabb ügyet nem szolgálhatunk, mint ha jó papokról gondoskodunk.” Mert valóban nem lehet Isten előtt kedvesebb, az Egyháznak drágább, az emberi lelkeknek hasznosabb ajándékot elképzelni, mint a jó papokat. Ha „nem veszti el jutalmát” (Mt 10,42), aki az Úr Jézus legkisebb tanítványának egy pohár hideg vizet ad is, micsoda jutalmat nyerhetnek azok, akik egy ifjú levita tiszta kezeibe a Megváltó pirosló vérével telt kelyhet adják és neki az emberi békesség és boldogság váltságának bemutatásában így segédkeznek?
S itt ismét szeretettel gondolunk az Actio Catholicára, az Általunk annyira kedvelt, támogatott és védett mozgalomra, amely a világiakat a papság apostoli munkájába bekapcsolja, s így nem lehet érdektelen a papi hivatások életbevágóan fontos ügye iránt. S atyai örömmel látjuk, hogy, mint a katolikus tevékenység minden egyéb ágában, úgy e téren is kiváló szolgálatokat tesz. Munkásságának drága gyümölcseként a jó Isten csodálatos bőséggel virágoztatja föl ifjúsági szervezeteinek kebelén belül a világi és szerzetes papi hivatásokat egyaránt. Újabb bizonyság ez, hogy az Actio Catholica gazdag termőföld, amelyben a legnemesebb erények magvai csiráznak, sőt gondosan kerített és jól megművelt virágoskert, ahol a legédesebb illatú virágok nyílnak. Értsék meg az Actio Catholica tagjai, mekkora dicsőség háramlik enemű munkájuk révén magára a szervezetre. Legyenek meggyőződve, hogy a világi emberek a világi és szerzetes papság számának gyarapításával teszik magukat legméltóbbakká arra „a királyi papságra”, amely az apostolfejedelem szerint a megváltott embereket megilleti. (1 Pét 2,9)

A család szerepe Ámde az első és természetes virágoskert, ahol a papnöveldékbe átültetendő virágok fakadnak és feslenek, mégis a család, a valóban keresztényien gondolkodó és cselekvő család. Köztudomású, hogy a legtöbb főpap és pap, „kiknek dicséretét hirdeti az Egyház” (Sir 44,15) papi hivatásának és életszentségének alapjait vagy erős hitű és kipróbált erényű atyjától, vagy tisztalelkű és mélyen jámbor anyjától, vagy az egész családjától nyerte, amelynek tagjai az isteni és a felebaráti szeretet tökéletes megvalósítói voltak. A kivételek megerősítik az isteni Gondviselés rendes útján érvényes szabályt. Ha a családban a szülők – Tóbiás és Sára példájára – gyermekáldást kérnek, hogy „maradékaikban áldassék az Isten neve mindörökkön örökké” Tób 8,9), és a gyermeket hálásan fogadják, mint Isten ajándékát és drága égi letétet, ha igyekeznek a gyermekekbe csecsemőkoruktól fogva becsöpögtetni az Isten félelmét, a keresztény jámborságot, gyöngéd áhítatot az Oltáriszentség és a Szeplőtelen Szűz iránt, tiszteletet a szent helyek és személyek iránt; ha viszont a gyermekek szüleikben a tisztességes, dolgos és jámbor élet mintaképeit látják, ha tapasztalják, hogy szüleik az Úrban szentül szeretik egymást, gyakran járulnak a szentségekhez, az önmegtartóztatásban és böjtölésben nemcsak az egyházi törvényeknek engedelmeskednek, hanem önként is vállalják a keresztény fegyelem sanyargatásait; ha látják őket az egész család jelenlétében közös imádságot mondani, mert a közös imádság hathatósabban tör az ég felé; ha tapasztalják, hogy szüleik részvétet éreznek felebarátjaik nyomorában és a szegényeknek alamizsnát adnak a sokból vagy kevésből, mit magukénak mondhatnak: akkor nagyon is valószínű, hogy amíg a gyermekek valamennyien igyekeznek majd a szülői példát követni, egyik-másik meghallja lelkében az isteni Mester hívását: „Jöjj utánam és emberhalásszá teszlek téged.” (Mt 4,19) 

Boldogok a szülők, akik – ha nem is maguk esdették le az Istentől fiaik számára a hivatás kegyelmét, ami korábbi és nagyobb hitű időkben gyakrabban megesett, mint most – legalább akadályt nem gördítenek az isteni hívás útjába, sőt különös kitüntetésként és a jó Istennek családjuk iránt való szeretete zálogaként fogadják azt. Sajnos, a magukat egyébként jó katolikusoknak valló szülők között is sokan akadnak – különösen a társadalom magasabb és műveltebb rétegeiben, – akik nemcsak félnek gyermekeiket Isten szolgálatára szentelni, hanem fiaik hivatásával bűnös úton is szembeszállnak s így dédelgetett gyermeküknek nemcsak a hivatását, hanem hitét és örök boldogságát is veszélyeztetik. Az ilyen rossz példák miatt a társadalom előkelőbb családjai bizony igen kevés ifjút adnak a papságnak, ami most éppen oly kevésbé válik becsületükre, mint a múltban tanúsított viselkedésük, amikor alkalmatlan vagy ellenszegülő fiaikat az egyházi pályára kényszerítették. Igaz ugyan, hogy a modern élet számtalan szórakozása s különösen a nagy városokban a romlást siettető bűnös kísértések, azonkívül sok helyen az iskolák a legfőbb okai, amiért az előkelő és gazdag családokban nem hajlanak az Isten hívására. De a kevés hivatás bizony amellett is nyilvánvaló bizonyság, hogy ezekben a családokban az erős hit megfogyatkozott. Pedig hosszú és siralmas tapasztalat igazolja, hogy az elárult hivatás – ne tartsák e jelzőt túl szigorúnak – igen sok könnynek a forrása szokott lenni nemcsak a gyermekeknél, hanem a szülőknél is. Adja Isten, hogy a könnyek ne jöjjenek oly későn, hogy örökké folyjanak. Atyai szózat a papsághoz Most pedig – kedves fiaink – egyenesen hozzátok intézzük atyai szavunkat, a Magasságbeli papjaihoz, az egész földkerekségén működő világi és szerzetes papokhoz. Akik „örömünk és dicsőségünk” (1 Tesz 2,20) vagytok, akik „a nap terhét és hevét” (Mt 20,12) férfiasan és nagylelkűen viselitek. Hozzátok fordulunk, kik Nekünk és a püspökségben testvéreinknek Krisztus nyájának legeltetésében segítséget nyújtotok, a hála szavával fáradhatatlan munkásságtokért, valamint atyai intelmeinkkel, amelyeket a kor szükségletei javallnak.  Minél hajlamosabb a korszellem, annál nagyobb lendületet és készséget követel tőletek, akik „a föld sava és a világ világossága” (Mt 5,13-14) vagytok. De hogy nehéz munkátok Isten áldása és kegyelme nyomán bőséges gyümölcsöt teremjen, szentül éljetek. Az életszentség – mint a katolikus pap legfőbb ékessége – annyira fontos, hogy nélküle a többi lelki kiválóságok teljesen erőtlenek, míg egyedül vele – minden más kiválóság nélkül – csodákat lehet művelni. Bizonyságul csak két példát idézünk. Copertinoi Szent Józsefet és a legújabb időből az igénytelen ars-i plébánost Vianney Szent Jánost, akit Mi az összes lelkipásztorok példaképévé és égi pártfogójává tettünk. A nemzetek apostolával együtt intünk titeket: „nézzétek meghívásotokat” (1 Kor 1,26), mert ha az isteni meghívatást jól megfontoljátok, napról-napra jobban megbecsülitek a kegyelmet, amelyet a papi rendben a fölszenteléskor kaptatok, fokozatosan fölbuzdultok, hogy „ahhoz a hivatáshoz méltón éljetek, melyet nyertetek”. (Ef 4,1) Ily irányú jó szándékotok teljesítésében megbecsülhetetlen segítséget nyújthat nektek az az eszköz, amelyet szentéletű elődünk, X. Pius pápa, a papsághoz írt intelmében, ebben a jámbor és meleg intelemben, amelynek újra és újra olvasását. Mi is nagyon ajánljuk, első helyre tesz, mint legalkalmasabbat a papi kegyelem megőrzése és gyarapítása céljából, s amelyet különböző alkalmakkor, különösen a „Meus Nostra” kezdetű apostoli körlevelünkben az összes keresztény híveknek, de leginkább a papoknak figyelmébe ajánlottunk, tudniillik a lelkigyakorlatok tartása. Amint aranymisénk jubileumi évének végén az ünnepi évforduló emlékére nem találtunk a Mi kedvelt híveink számára drágább és üdvösségesebb ajándékot, minthogy őket idézett körlevelünk útján fölhívtuk, hogy bőségesen merítsenek abból az örök életre szökellő vízforrásból, amely a gondviselő Úristen jóvoltából a lelkigyakorlatokban az Egyház talajából fakad, úgy most nektek – kedvelt fiaink – akik szívünknek annál drágábbak vagytok, mert szakadatlan buzgalommal együtt dolgoztok Velünk Isten országának eljöveteléért e földön, sem tudjuk jobban tanúsítani a Mi atyai jóindulatunkat, mint azzal a hathatós buzdítással, hogy a lehető legtökéletesebben éljetek a megszentelés eme eszközével. Kövessétek az idézett körlevélben foglalt elveket és utasításokat. Vonuljatok a szent magányba lelkigyakorlatokra nemcsak az egyházi törvényekben előírt időközökben és időtartamig, hanem módotok szerint gyakrabban és hosszabb időre. Azon kívül minden hónapban ajándékozzatok magatoknak egy napot, hogy azt buzgóbb imádságban és lelki fölüdülésben töltsétek, ahogy azt a legszentebb papok minden korban megtették. A szent magányból, a lelki elvonultságból még az a haszon is származhat, hogy az is „fölszítja Isten kegyelmét” (2 Tim 1,6), aki az „Isten örökségébe” nem Isten hívására, hanem földi indokokból lépett. Hiszen ő már örök kötelékkel kapcsolódik Krisztushoz és az Egyházhoz, tehát nem marad számára más, mint Szent Bernát tanácsát követni: „Iparkodjál ezentúl megjavítani utjaidat, megtisztítani szándékaidat és megszentelni szolgálatodat. Ha életed megelőzőleg nem volt szent, legyen azután szent.” Az Isten segítő kegyelme, különösen a papi rend szentségének fölvételekor nyert szentségi kegyelem a szabad akaratú közreműködés esetén kétségtelenül támogatja a papot annak kipótlásában is, amit kezdetben hibásan tett, valamint tisztének pontos és lelkiismeretes végzésében is. Valamennyien, akik a szent magányból az üdvös elmélkedések után kiléptek, lángolóbb istenszeretetet hoztok magatokkal, a felebarátiatok lelki üdvéért munkásabb aggódást, a földi csábítások ellen bátrabb harci kedvet. Mindez pedig mint minden időben, úgy különösen a mi korunkban kiválóan méltó a paphoz, amikor egyrészt a hit ugyan lanyhult és az erkölcsök elpuhultak, másrészt azonban a nép széles rétegeiben újraéled a vallásosság, s a Szentlélek Úristen kibocsátja leheletét a földre, hogy teremtő erejével fölélessze és megújítsa a föld színét. S ha ti megteltek Szentlélekkel, akkor az isteni szeretet lángját a meggyötört emberi társadalom körében, mint gyújtószikrát körülhordozva, a keresztény szellemet megújítjátok és így újra boldogságot fakasztotok, mert az emberiségnek Krisztuson kívül, aki „valóban a világ Megváltója” (Jn 4,42) nincs más üdvössége.

Mielőtt levelünket lezárjuk, atyai szeretettel és hajlandósággal még hozzátok fordulunk, kedves ifjak, akik a papságra készültök, és a legkomolyabban intünk, hogy a legmagasztosabb pályára buzgón és méltóan készüljetek. Ti vagytok a katolikus Egyház és a világ népeinek reménysége. Tőletek várják az örök élet kincsét és annak elnyeréséhez az eszközöket, leginkább Isten és az Úr Jézus Krisztus hatályos és éltető megismerését, ami az írás szerint az örök élet! Most egyelőre arra törekedjetek, hogy magatokat jámborsággal, tisztasággal, alázatossággal, engedelmességgel, fegyelemmel és tudománnyal fölékesítvén, valamikor olyan papok legyetek, amilyeneknek Krisztus akar látni titeket. Legyetek meggyőződve, hogy bármily kitartással és szorgalommal igyekeztek magatokat képezni, sohasem fogtok a kelleténél többet tenni, mert a képzésben és nevelésben szerzendő készültségtől függ nagyrészt jövendő papi munkátok sikere és gyümölcse. Azért minden erőtök megfeszítésével azon legyetek, hogy már most azokkal a lelki erényekkel ékeskedjetek, amelyeket az Egyház majd a szenteléskor tőletek e szavakkal követel: „Mennyei bölcsesség, szilárd erények és tartós megigazultság legyen ajánlóleveletek; éltetek jó illata gyönyörködtesse Krisztus Egyházát, igehirdetéssel és példával építsétek a házat, azaz Isten családját.” Így a katolikus papság dicsősége tibennetek a nemzetek ámulatára tovább fog virágozni, és nagy részetek lesz benne, hogy az emberi társadalomra fölragyog majd a várva várt nap, amikor Krisztus országában Krisztus békéjének boldogságát élvezhetjük.

Végül mély hálánkat és atyai hajlandóságunkat akarjuk nyilvánosan kifejezni irántatok, Kedves Testvéreink a püspökségben – és rajtatok keresztül összes fiainknak, a világi és szerzetes papoknak azért a buzgó munkáért, amellyel az isteni megváltás tizenkilencszázados jubileumi évének megünneplését a hívek nagy lelki hasznára fordítottátok. Azután maradandó emléket óhajtunk állítani annak az örök papságnak, amelyben való folytatólagos részesülés a Mi papságunk, valamint a tiétek és a világ összes papjainak papi hatalma. Ugyanazért a szertartások kongregációjának meghallgatása után Jézus Krisztus, az örök főpap tiszteletére külön votív misét szerkesztettünk s azt jelen körlevelünkkel együtt közöljük. A misét a liturgikus szabályok korlátai közt csütörtöki napokon lehet mondani.

Most pedig – Tisztelendő Testvérek – apostoli és atyai áldásunkat adjuk mindenkire, amint azt a közös atyától mindenki kívánja és várja. Legyen a hála áldása a jó Isten összes jótéteményeiért az elmúlt évben – a megváltás szent emlékévében – és a jókívánságok áldása a kezdődő új évre.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1935 december 20-án, papságunk 56, pápaságunk 14. évében.
XI. Pius pápa