Népszerű bejegyzések

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: XIII. Leó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: XIII. Leó. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 17., csütörtök

XIII. Leó Quod apostolici muneris


XIII. Leó Quod apostolici muneris


Körlevél

Prohászka Ottokár fordítása és megjegyzései 


a szocialisták. kommunisták és nihilisták modern eretnekségéről
1. Amint apostoli tisztünk kívánta, legott pápaságunk kezdetén intéztük Hozzátok, tisztelt Testvérek, körlevelünket, s megjelöltük benne azt vészt hozó mételyt, mely mélyen belevette magát az emberi társadalomba, s azt végveszéllyel fenyegeti; rámutattunk egyszersmind azon hathatós ellenszerekre, melyek általába veszendő társadalom meggyógyulhat s a fenyegető romlást elkerülheti. De azon bajok, melyeket ott fölpanaszoltunk, rövid idő alatt annyira elhatalmasodtak, hogy ismételt fölszólalásra késztetnek s a próféta szintén fülünkbe dörgi e szavakat: „Kiálts, meg ne szűnj! mint a harsona emeld föl szódat.”1
Könnyű szerrel megértitek, tisztelendő Testvérek, hogy azon felekezetekről szólunk, melyek különféle, majdnem mondanám barbár néven szocialistáknak, kommunistáknak, nihilistáknak hivatnak, melyek az egész világon elterjedt, alávaló szövetség által szorosan összetartva, már nem a titkos összejövetelek rejtekeiben keresnek menedéket, hanem merészen a nyilvánosság elé lépnek, hogy régi szándékukat, a társadalom alapjainak felforgatását, végrehajtsák. Ugyanis ők azok,
kik a Szentírás szavai szerint a „testet megfertőztetik, a felsőbbséget megvetik, a méltóságot káromolják.”2 Mindent földúlnak, semmit sem kímélnek abból, amit az isteni s emberi törvények a társadalmi élet biztonságára és felvirágoztatására létesítettek. A felsőbbségektől, melyeknek az apostol szavai szerint azért jár minden lélektől hódolat, mivel a hatalmat Istentől nyerték, — megtagadják az engedelmességet s jog és kötelesség dolgában az emberek teljes egyenlőségét hirdetik. A férfi és nő házassági szövetségét, mely még a barbár népek előtt is szent volt, meggyalázzák, — meglazítják a családot összetartó köteléket, vagy ami még rosszabb, az élvezetnek dobják oda prédául. Uszítva a világi javakra való áhítozástól, „mely minden gonoszságnak gyökere, mely után járván némelyek, eltévelyedtek a hittől”3, kétségbe vonják a természet törvénye által szentesített tulajdonjogot s azon ürügy alatt, hogy, valamennyi ember szükségleteit és igényeit fedezzék, jogtipró gonoszsággal el akarják rabolni s közössé tenni azt, amit mások jogos öröklés, szellemi vagy kézi munka vagy takarékos életmód által szereztek. S e szörnynézeteket tárgyalják összejöveteleiken, hirdetik röpiratokban s terjesztik a nép közt a napilapok egész özönében. Azóta a lázongó csőcselék a királyokra s a felsőbbségekre oly vérszemet kapott, hogy rövid idő alatt többször emelték orgyilkos kezüket e gazok a királyok személyére.
2. Az alávalók merényletei és vakmerő törekvései, melyek a társadalmat napról napra végzetesebb s komorabb veszedelmekbe sodorhatják, azon hamis tanokban bírják eredetüket, melyek széthintetvén a népek közt a múlt századokban, most gyümölcseiket érlelik. — Mert nagyon jól tudjátok, tisztelendő Testvérek, hogy a vallásújítók által támasztott s napról-napra elmérgesedő, gyűlöletes, harc azt célozza, hogy a kinyilatkoztatás eltagadása s a természetfölötti rend megdöntése után, a merő észelvek — jobban mondva — tévedések kerekedjenek felszínre. E tévtan, mely magát félszeg módon az észről „racionalizmusnak,” „észelviségnek”


1  Iz 58,1
2 Jud 8
3 1Tim 6,10



nevezi, csakhamar nem csupán egyes emberek szívébe hatott be, hanem átjárta az egész társadalmat, ébresztvén a természet által az emberbe oltott feltűnési vágyat és a fékeikből kibontakozó szenvedélyeket, így történt, hogy új, a pogány oknál is hallatlan jogcímen az államok Istenre és törvényeire való tekintet nélkül szervezkedtek, — hogy elv gyanánt hirdették, hogy a hatóságok nem veszik eredetüket, tekintélyüket és hatalmukat Istentől, hanem a néptől, mely most már azt gondolta, hogy fölszabadult az isteni hatalom jogara alól, s csak azon törvényeknek kell hódolnia, melyeket kénye-kedve szerint alkot. A hit természetfölötti igazságait megtámadták, mint észelleneseket, s lassanként maga az emberiség Teremtője és Megváltója is száműzetett az egyetemekről, líceumok- és gimnáziumokból s az egész nyilvános életből. Végül, mivel a túlvilági élet örök jutalma és büntetése feledésbe merült, a boldogságot kereső mohó vágy, a földi élet korlátai közé szorult. S mivel a tanok szerteszéjjel terjedtek, s nyomukban a gondolkozást és életet egy túlzott szabadosság mételyezi: nem csoda, ha az alsóbb néposztályok megunták a szegényes lakást és műhelyeket s a gazdagok palotái és vagyona után áhítoznak; — nem csoda, ha nincs nyugalom sem a nyilvános, sem a magánéletben, s úgy látszik, hogy az emberiség már is közel jár sírjához.4
3. Ezzel szemben az egyház legfőbb pásztor, kiknek kötelességük az Úr nyáját az ellenség fondorlatai ellen megvédeni, — már régóta rajta vannak, hogy a veszélyt elhárítsák s a hívek üdvét biztosítják. Midőn ugyanis a titkos társulatok s az  említettük tévelyek burjánozni kezdtek: XII. Kelemen és XIV. Benedek pápák föltárták e titkos társulatok terveit s figyelmeztették a világot a veszélyre, melyet titokban szőnek. ...
4. Sajnos azonban, hogy a kormány-férfiak részint elámíttatva, részint megfélemlítve az istentelenek ravasz fogásai által, — mindig ellenséges és gyanakodó szemmel néztek az egyházra s nem értették meg azt, hogy a szekták tervei dugába dőlnek, mihelyt az uralkodók s a népek az egyház tanát tiszteletben tartják, Mert az élő Isten egyháza, mely „az igazság oszlopa és erőssége,” oly tanokat és elveket hirdet, melyek a társadalom biztonságát és nyugalmát előmozdítják s a szocializmus fattyúhajtását gyökerében elfojtják.
5. Jóllehet pedig a szocialisták még az evangéliumot is felhasználják s azt a vigyázatlanok könnyebb elámítására saját tanaik bizonyítására elcsűrik-csavarják: a különbség a szocialista tanok s Krisztus szeplőtelen tana közt mégis oly szembeszökő, hogy nagyobb nem lehetne.5 Ők ugyanis azt hirdetik, hogy valamennyi ember egyenlő, — hogy az uralkodóknak nem tartozunk hódolattal és tisztelettel, — hogy a törvényeknek, hacsak magunk nem szentesítettük azokat, nem kell engedelmeskednünk. Az evangélium tanítása szerint pedig az emberek egyenlősége abban áll, hogy mindannyinak egyenlő természete van, —. mindnyájan az Isten gyermekeinek magasztos méltóságára hivatvák (sic!), — s valamint mindnyájuknak egy a céljuk: úgy egy s ugyanazon törvény szerint fognak megítéltetni s érdemük szerint jutalomban vagy büntetésben részesülni. A jogi és hatalmi egyenlőtlenség pedig a természet alkotójától származik.




4 A szent atya éles vonásokkal rajzolja a társadalom aposztáziáját Krisztustól s az egyháztól. A társadalom az ateizmusnak és materializmusnak hódol, mélyek szabad utat nyitnak a tévedéseknek; — ezek most alapjaiban megrendítik a társadalmat. A tévtanok gyümölcsei még nem érettek; a civilizált népek még a 2000 éves kereszténység uralma alatt állnak; Európa közerkölcse a keresztény dogmából folyik. Ha a fölvilágosodott körökben a kinyilatkoztatásban való hitnek napja időnként le is áldozott már, de a szokások és nézetek nagy része még a kereszténységből valók voltak. A hittagadás borzalmai csak akkor fognak rémes valóságukban föllépni, ha azon. körökben a keresztény emlékezet és szokás. is leáldoznék s beállna az éj. (P. O.)
5 A kommunisták az első keresztényekre is hivatkoznak, kik eladták mindenüket, s közös eltartásban részesültek. Ezt Krisztus nem parancsolta. Különben az egyeseknek szabadságában áll ily községet képezni. Furcsa, hogy a régi keresztényközséghez leginkább hasonlító katolikus szerzetek ellen annyi kifogásuk van az őskereszténységért „hevülő” reformátoroknak. (P. O.)



6. A fejedelmek és alattvalók kölcsönös jogai és kötelmei a katolikus tan szerint úgy váltják fel egymást, hogy az uralmi vágy is mértékletet talál, s az engedelmesség is könnyűvé és nemessé válik. És valóban szünet nélkül emlékezetünkbe hozza az egyház az apostol e szavait: „nincs hatalmasság, hanem csak Istentől, amelyek pedig vannak, Istentől rendeltettek. Aki tehát ellenáll a hatalmasságnak, Isten rendeletének áll ellen; az ellenszegülők pedig maguknak szereznek kárhozatot.”...
„Engedelmeskedjetek nemcsak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is ...  Adjátok meg, amivel tartoztok: akinek adóval adót, — akinek félelemmel félelmet, — akinek tisztelettel tiszteletet.”6.
7. Hogy pedig az uralkodók is ne a népek romlására, hanem javára használják fel hatalmukat, figyelmezteti őket a legfőbb bíró szigorára, a „bölcsesség” ez isteni szavaival: ”Hajtsátok ide füleiteket ti, kik a sokaság fölött uralkodtok és kedveteket találjátok a nemzetek seregeiben; mert a hatalom az Úrtól adatott nektek és az erő a Fölségestől, ki számon kéri tetteiteket és gondolataitokat megvizsgálja, ... mivelhogy kemény ítéletük lesz azoknak, kik uralkodnak. ... Az erősebbekre erősebb büntetés vár.”7 
8. Ha pedig a fejedelmek hatalmuk gyakorlásában meghaladnák az igazság s a mérséklet határait, a katolikus egyház nem bízza a nép kénye-kedvére a lázadást, hogy a közbéke még inkább meg ne zavarodjék s a társadalom még nagyobb kárt ne szenvedjen; de ha a bajok annyira elmérgesednek, hogy nem találni ki utat a bonyodalomtól, azt sürgeti, hogy imával s a béketűrés érdemei által erőszakoljuk ki az Isten segélyét.Az egyház üdvös behatását a társadalom tapintatos kormányzására és felvirágoztatására megérzi a társadalom s az állam alapja: a család is. … Tudjátok, hogy a szocializmus a családi köteléket csaknem teljesen felbontja; mert ha kivész a családból ez a gyökeres erő, melyet a keresztény házasság felbonthatatlansága kölcsönöz neki: elmaradhatatlanul lazul az atya hatalma gyermekei fölött s a gyermekek vonzalma és kötelme szülőik iránt. Az egyház ellenben azt tanítja, hogy
„a mindenben tiszteletes házasság”8, melyet a világ teremtésekor maga Isten rendelt s fölbonthatatlanná tett, erősebb és szentebb alapokra emeltetett, midőn Krisztus a
szentség jellegét ruházta rá és saját magának egyesülését az egyházzal akarta benne jelképezni.
Az egyház az atya és gazda hatalmi viszonyait is úgy szabályozza, hogy egyrészt a gyermekeket és szolgákat fegyelem alatt tarthassák, — másrészt azonban ne lépjék át a mérséklet határait. Az egyház tana szerint a szülők és gazdák tekintélye a mennyei Atyától származik s épp azért Tőle veszi nemcsak eredetét és erejét,






6 Róm 13,1-7
7 Bölcs 6,3-9
8 Zsid 13,4
hanem jellegét és szellemét is. Azért intette az Apostol a gyermekeket, hogy szüleiknek engedelmeskedjenek az Úrban, --- tiszteljék atyjukat és anyjukat, „ez az első, ígérettel tett parancsolat.”9 A szülőknek pedig lelkére köti: „és ti, atyák, ne ingereljétek haragra fiaitokat, hanem neveljétek őket az Úr tanításában és fenyítékében.”10 A szolgáknak és gazdáknak ugyanazon apostol parancsolja, hogy azok engedelmeskedjenek „testi uraiknak, mint Krisztusnak, hogy „jó akarattal szolgáljanak, mint az Úrnak,” — ezek pedig „hagyják el a fenyegetéseket, tudván azt, hogy az ő Uruk mennyben van, kinél nincs személy válogatás.”11 Ha ezt mindenki a maga körében az Isten akarata szerint megtartaná, bizony a mennyei hazához hasonlítana minden egyes család, és az ilyen élet áldásai nem szorulnának a családi falak közé, hanem szerteszéjjel áradnának.

9. A katolikus tan, támaszkodva a természetes s a pozitív isteni törvényre, a családi jóllétet s a közbékét is biztos alapokra fekteti a birtoklás jogáról s a javak fölosztásáról való elvei által. Míg ugyanis a szocialisták azt tanítják, hogy a birtoklási jog emberi találmány, mely ellenkezik az emberek természetes egyenlőségével, — s a javak közösségét követelve hirdethetik, hogy a szegénység tűrhetetlen állapot s azért a gazdagok birtokához bárki szabadon hozzányúlhat: addig az egyház, amily bölcsen, oly tapintatosan a már természettől is különböző értelmű és erejű emberek közt egyenlőtlen birtoklási viszonyok is elismer s a természetes jog ezen ágának: a birtokjognak sértetlensége fölött őrködik; tudja ugyanis, hogy Isten a lopást és rablást annyira tiltja, hogy idegen jószágot még megkívánni sem szabad s hogy a tolvajok és rablók éppúgy kizáratnak a mennyek országából, mint a bálványimádók és házasságtörők. — De azért ez a szeretetteljes anya nem feledkezik meg a szegényék szükségéről s nem szűnik meg róluk gondoskodni, sőt gyengéd anyai szeretettel öleli föl s tisztelettel környezi őket, tudván azt, hogy Krisztus személyét képviselik12 aki úgy veszi a legutolsó szegénnyel éreztetett jótettet, mintha vele éreztettük volna; azért az egyház a szegényeket minden kitelhető erejével istápolja: szegényházakat, kórházakat emel felvételükre, táplálásuk és ápolásukra, — s különös védelmébe fogadja őket. Figyelmezteti a gazdagokat a szigorú parancsra, hogy fölöslegüket a szegényeknek adják s emlékezetükbe hívja az isteni bíró Ítéletét, ki a könyörületlen gazdagot a kárhozatba taszította. — Végre hathatósan biztatja s vigasztalja a szegényeket, eléjük tárván az Úr Jézus életét, ki, gazdag lévén, érettünk szegénnyé  lett”13    s   ismételgeti   szavait,   melyek   szerint  „boldogok  a  szegények, mert övék a mennyek országa.” — Ki ne látná, hogy ez a módja a szegények és gazdagok közt való régi szakadás és idegenkedés  megszüntetésének? S valóban a történet is tanúsítja, hogy ahol a kibékítés ezen módját megvetik: ott vagy rabszolgaságba süllyed az emberek nagy része — példa rá a pogány műveltség; — vagy pedig — mint ezt, sajnos, az új korban látni — a társadalmat folytonos zavarok, rablások és gyilkolások rémítik.



9  Ef 6,1-2
10  Ef 6,4
11  Ef 6,5-9
12 A keresztény középkor a koldusbotot s a királyi jogart egyaránt „Isten kegyelméből valónak” tartotta. „Szegény ember,” ez a keresztény felfogásban megtisztelő cím volt. A keresztényi szeretet e részben oly magasra hágott, hogy a nyomorúság teljét, a bélpoklosságot, Isten kegyelmének tartotta. Montalembert gróf gyönyörűen ír erről
„Szent Erzsébet életében.” A szegénység dicsfényét a keresztény egyházban csak a szüzesség glóriája ragyogta túl. A keresztény szegények se nem Spartacus-féle gladiátorok, se nem modern proletárok. (P. O.)

13 2Kor 8,9



10. Így állván a dolog, tisztelendő Testvérek, valamint pápaságunk kezdetén kikötőt mutattunk a vihartól hányatott népeknek és fejedelmeknek,14 ahová menekülhetnének: úgy most a fenyegető vésztől indíttatva, újra hozzájuk intézzük apostoli szózatunkat s őket saját érdekükben s a társadalom javára kérjük, hogy azt az egyházat, melynek annyi érdeme van az államok boldogsága körül, tanítójuknak elismerjék és hallgassanak rá; — győződjenek meg, hogy az egyház s állam érdekeinek szoros összefüggésénél fogva a vallás megrövidítésével mindig lépést tart az alattvalói hűségnek és az elsőbbség tekintélyének csökkenése. S miután jól tudják, hogy a szocializmus megtörésére nagyobb erő rejlik Krisztus egyházában, mint a törvényhatóság s a felsőbbség tilalmában vagy a katonák fegyverében: adják vissza az egyháznak azon szabadságokat és jogokat, melyek arra képesítik, hogy erejét a társadalom javára fordítsa.
11.Ti pedig, tisztelendő Testvérek, kik a fenyegető vésznek eredetét és természetét világosan ismeritek, hassatok oda, hogy a katolikus tanok a szívekbe hatoljanak s mély gyökeret verjenek .
Ezen felül szívből munkálkodjatok, hogy a katolikus egyház gyermekei semmilyen módon sem csatlakozzanak, és semmilyen szívességet ne tegyenek e gyalázatos szektának; éppen ellenkezőleg, mutassátok meg  nemes cselekedetekkel és a becsületességgel minden dologban, milyen sikeres és boldog lehet az emberi társadalom minden tagja, ragyogjatok a jó cselekedetek és az erénynek példájaként.

.Végezetül mivel a szocialisták azon kézművesek és munkások soraiból toborozzák híveiket, kik megunván a fáradalmat, a gazdagság s a jóllét lidérceit kergetik: nagyon időszerű lesz a kézművesek és munkások közt egyesületeket szervezni, melyekben a vallás szelleme a tagokat sorsukkal kibékítse, — munkatűrésüket eddze s ezáltal nyugalmas és békés életre szoktassa.

 1878. december 28. XIII. Leó pápaságának első évében






14 Több fejedelem táviratilag üdvözölte szentsége atyánkat ez enciklikáért. Franciaországban kiváló hatást tett. Elmondhatjuk, hogy az enciklika a vallási és társadalmi tudományosság, az atyai gondoskodás és apostoli méltóság remekműve. (P. O.)

2016. február 10., szerda

XIII. Leó APOSTOLICAE CURAE ET CARITATIS





XIII. Leó pápa
APOSTOLICAE CURAE ET CARITATIS
kezdetű bullája

1896. szeptember 13.



 AZ ANGLIKÁN SZENTELÉSEK
[A körlevél összefoglalója, illetve legfontosabb részeinek szószerinti fordítása]
Bevezetés
Az anglikán egyházban 1559 óta végérvényesen VI. Edward Szertartás Rendje volt érvényben az egyházi szentelések tekintetében, melyet először 1550-1552 vezettek be, de Katolikus Mária alatt visszavontak. Az eucharisztikus kijelentések miatt, különösen, ami a mise áldozati jellegét illeti, Róma már a korai időkben sem ismerte el az ezen Szertartási Rend szerinti anglikán szenteléseket, vö. III. Gyula pápa 1554. március 8-án kelt levelét Pole bíboroshoz; IV. Pál pápa 1555. január 20-án és október 30-án kelt levelét.
     A Szent Officium 1685-ben, 1704-ben és 1875-ben újra megvizsgálta a kérdést. Azokat a könyveket, melyek az anglikán szentelések érvényességéért szálltak síkra, betiltotta, vö. XIII. Benedek 1728. június 25-i dekrétuma (BullTau 22,665) egy névtelen szerző, valójában Pierre Francois Le Courayers két könyve ellen, melyek 1723-ban és 1726-ban jelentek meg „Brüsszelben” (valójában Nancyban).
     Ezen döntések, pápai ítéletek értelmében azon anglikán klerikusokat, akik megtértek a katolikus Egyházhoz, újraszentelték, éspedig nem feltételesen.
     A XIX. század végén Lord Halifax, Abbé Portal, Gasparri bíboros és L. Duchesne a szenteléseknek egy lehetséges érvényessége mellett léptek fel. XIII. Leó a kérdést egy pápai bizottság vizsgálata után az alábbi levéllel döntötte el. V.ö. a „Religioni apud Anglos”, Párizs érsekéhez 1896. november 5-én írt levelét (ASS 29 (1896) 664k / Acta, Roma 6,305k).

Az anglikán szentelések
Denz 3315
Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási cselekményében joggal teszünk különbséget a szertartási és a lényegi rész között, amelyet anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak nevezni. És mindenki tudja, hogy az Újszövetség szentségeinek érzékelhető jelekként, vagyis a láthatatlan kegyelem eszközlőiként egyrészt jelölniük kell azt a kegyelmet, amelyet eszközölnek, és eszközölniük is kell azt, amelyet jelölnek.” (Denz 1310, 1606)
     Még ha ennek a jelölésnek az egész lényegi szertartásban, t. i. az anyagban és a formában kell benne foglaltatnia, főképpen mégis a formához tartozik; minthogy az anyag nem önmaga által meghatározott rész, az anyagot a forma határozza meg. Az Egyház eme szentségében ez még nyilvánvalóbban mutatkozik meg, mert ennek az anyaga a kiszolgáltatásnál, amennyiben ehelyt erről egyáltalán meg lehet figyelni, maga a kézrátétel; ez pedig önmaga által semmi meghatározottságot nem jelöl, ezt mind az egyes egyházi rendeknél, mind a bérmálásnál egyaránt alkalmazzák.
Denz 3316
Azok a szavak azonban, amelyeket az anglikánok egészen a legutóbbi időkig mindenütt a papszentelés sajátos formájának tekintenek, vagyis, hogy „Fogadd a Szentlelket”, a legkevésbé sem jelölik meghatározóan a papság rendjét, vagy annak kegyelmét és hatalmát, amely főképpen az Úr valódi teste és vére átváltoztatásának [*1771] és felajánlásának a hatalma abban az áldozatban, amely „a kereszten végbement áldozatnak nem puszta felidézése” [*1753].
     Ezt a formát később ugyan kibővítették „az áldozópapi hivatalbeli feladatra” szavakkal; de ez inkább csak arról győz meg, hogy maguk az anglikánok is belátták: ama első forma csonka és a dologhoz alkalmatlan volt. Ez a hozzátétel azonban, ha ugyan a formának szabályszerű jelentést tudott volna valaha is adni, később került bevezetésre, miután az edwardiánus Szertartási Rend elfogadása után egy egész évszázad telt már el: akkorra pedig a hierarchia megszűnésének következtében semmiféle felszentelési hatalom nem létezett már. …

Denz 3317
Hasonlóképpen van ez a püspökszenteléssel is. Hiszen a „Fogadd a Szentlelket” formulához nemcsak, hogy később fűzték hozzá „a püspöki hivatalra és munkára” szavakat, hanem, amint azonnal rátérünk, ezeket másképp is kell értelmezni, mint a katolikus szertartásban. Az sem használ az ügynek semmit, hogy beletették az „Omnipotens Deus” praefáció-imát: hiszen azoknak a szavaknak az elhagyásával, amelyek a legfőbb papságra vonatkoznak, ezt is megcsonkították.
     Kétségtelenül semmiképpen nem azt kell itt vizsgálni, vajon a püspökség a papi rend kiegészítése, vagy attól különböző hivatal-e: vagy, hogy az olyan felszentelés, amely egy fokozat átugrásával történt, vagyis nem papi személynek szolgáltatták ki, érvényes-e vagy sem. Ám a püspökség kétségkívül a legvalóságosabb módon tartozik Krisztus rendelése szerint az egyházi rend szentségéhez, és hogy magasabb fokú papi hivatalt jelent; nem hiába illeti a szent Atyák szóhasználata is és a mi szertartási szokásaink is a „legfőbb papság”, a „legfontosabb szent szolgálat” névvel.
     Ebből az következik, hogy mivel az egyházi rend szentsége és Krisztus igaz papsága az anglikán szertartási rendből teljesen kiszorult, sőt, mivel az ugyanolyan szertartás szerinti püspökszentelés semmiképp nem közvetíti a papságot, ugyanígy a püspökség sem közvetíthető valósággal és jog szerint semmiképp: és ez annál inkább így van, mivel a püspök elsőrendű hivatalos kötelessége közé tartozik a szent Eucharisztiához és az áldozat elvégzésére szolgálattevőket szentelni. …

Denz 3317a
Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes értékelésére – azonkívül, amit egynémely részével kapcsolatban már kárhoztattunk – valójában semmi sem alkalmasabb, mint józanul számba venni, milyen körülmények közt született meg és került nyilvános bevezetésre. Sokáig tartana ezt részletesen elmondani, de nem is szükséges: mert annak a kornak a története éppen elég egyértelműen utal arra, hogy a Szertartási Rend szerzői milyen indulatokat tápláltak a katolikus Egyház iránt, miféle pártfogókat szereztek a különböző hitvallású szekták körében, és végül is mire irányultak a szándékaik.
     Nyilvánvalóan pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a hitet az istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a liturgia egész rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát helyreállítsák, az újítók tévedéseikhez igazítva sokféle módon eltorzították. Ezért az egész Szertartási Rendben nemcsak, hogy semmilyen nyílt említés nincs az áldozatra, a felszentelésre, a papságra és az ő teljhatalmára az átváltoztatáshoz és az áldozat bemutatásához, hanem még ráadásul az ilyen dolgoknak a nem teljesen elvetett katolikus rítusú könyörgésekben még megmaradt összes nyomát szántszándékkal ki is törölték és meg is semmisítették, amit feljebb már említettünk.

Denz 3317b
Így válik a Szertartási Rend jellege és – ahogy ők mondják – szellemisége azáltal nyilvánvalóvá, ahogy beszélnek. És ha e fogyatkozások miatt a kezdetektől fogva nem lehetett érvényesen használni a szentelésekre, úgy az érvényességet az idők folyamán – minthogy olyan maradt, amilyen volt – sem tudta elnyerni. Hiába ügyködtek azok, akik I. (Stuart) Károly idejétől fogva a Szertartási Rendhez kiegészítést illesztve megkísérelték valamennyire az áldozatot és a papságot beleilleszteni, és hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az anglikánoknak az a nem túl nagy, a legújabb időkben egyesült része, amely úgy véli, hogy ugyanezt a Szertartási Rendet jó és helyes értelemben lehet felfogni és értelmezni.
     Azt mondjuk, meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha még vannak is olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk, a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben a szentelésről és az áldozatról semmiféle említés nem történik, a „Fogadd a Szentlelket” – azaz azt a Lelket, ami a szentség kegyelmének segítségével árad a lélekbe – formulának már nincs meg az ereje. Az „áldozópapi hivatalra és munkára” vagy „a püspöki hivatalra és munkára” kifejezéseknek és hasonló szavaknak már nincs hatásuk; puszta elnevezések maradnak, a Krisztus által alapított tartalom nélkül. …

A formának ehhez a lényegi hiányosságához járul a szándék hiánya, amely a szentség létrejöttének ugyancsak szükségszerű követelménye. A beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső dolgok, az Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is megnyilvánulnak, már ítéletet kell róluk mondani. Márpedig, ha valaki a szentség elvégzésénél és kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az előírt anyagot és formát, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy törekedett azt tenni, amit az Egyház tesz. Éppen erre az elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja, hogy akkor is szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt ember szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra.
     Ha azonban a szertartási rendet változtatják meg, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy másik, az Egyház által el nem fogadott rendet vezessenek be, és hogy azt, amit az Egyház tesz, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez tartozik, elvessék, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez szükséges szándék, de ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező szándékról is szó van.

Denz 3319
A Szent Officium tanácsadói egyhangúlag egyetértettek abban, hogy a beterjesztett ügyről az Apostoli Széknek már régóta teljes mértékű tudomása volt, és azt elítélte. … Helyesnek véltük azonban ugyanerről a dologról tekintélyünk súlyával ismét nyilatkozni.

Tehát pápa elődeink rendeleteit megerősítve és mintegy megújítva, tekintélyünk súlyával, saját indíttatásra, biztos tudás birtokában kihirdetjük és nyilatkozzuk, hogy az anglikán szertartási rend szerint végbement szentelések teljesen érvénytelenek, mindenképpen semmisek voltak, és most is azok.


Függelék
Az anglikán „egyház” (Részlet)
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon 1993.
VIII. Henrik egyházszakadásával (1529) kezdődött és az általa canterbury érseknek kinevezett (1532) Cranmer reformátori munkásságával teljesedett ki. … VI. Edward (uralkodott: 1547-53) alatt Cranmer műveként az anglikán „egyház” protestáns lett. 1548-ban saját katekizmust, 1549-ben új szertartásrendet (Book of Common Prayer), 1550-ben új papszentelési rítust vezettek be. 1550-53 között kifosztották a templomokat. 1553-ban saját hitvallást írtak. Katolikus Mária (ur. 1553-58) visszaállította a katolikus egyházat, de utóda, I. Erzsébet (ur. 1558-1603) újra megalapította az anglikán „egyházat”, s fölállította az anglikán hierarchiát. 1559-ben módosításokkal újra bevezette a Common Prayer Book szertartásrendjét.


XIII. Leo Aeterni Patris

Aeterni Patris
Prohászka Ottokár fordítása és jegyzetei

Aquinói szent Tamás bölcseletét
ajánló körlevél
Aki korunk sanyarú állapotait figyelmére méltatja s a közügyek menetét, valamint a magányosok életviszonyait vizsgálja, bizonyára azon meggyőződésre jut, hogy e bajoknak, melyekkel már küszködünk vagy melyektől még csak félünk, áradozó forrását azon Isten és világról való téves nézetek képezik, melyek a bölcseleti iskolákból átszivárogtak a társadalom minden rétegébe s majdnem általánosan elfogadtattak ...[1] Mi ugyan az emberi bölcseletnek nem tulajdonítunk oly erőt és tekintélyt, hogy azt, minden tévedés eltávolítására vagy kiirtására egymagában elégségesnek tartanók; mert valamint a kereszténység alapításakor az emberi nemet eredeti méltóságához a hit csodás fénye vezette vissza, mely „nem emberi bölcsesség meggyőző igéi által, hanem az isteni szellem és erő nyilvánulása folytán” terjedt el: úgy jelenleg is első sorban Isten mindenható erejétől és segítségétől kell várnunk a tévedések oszlását s az elmék felvilágosítását. E mellett azonban nem szabad megvetni azon természetes eszközöket sem, melyeket az erőt és, kellemet párosító isteni bölcsesség bocsáttat az emberek rendelkezésére: s ez eszközök közt kétségtelenül a bölcselet helyes használata áll első helyen.
A bölcselet mindenekelőtt, ha helyesen és tapintatosan kezelik, mintegy utat nyit az igaz hitre s művelőinek szívét lelkét kellőleg előkészíti a kinyilatkoztatás elfogadására; miért is a régiektől méltán ily kifejezésekkel illettetett: „előkészítő oktatás a keresztény hit fölvételére”, „a kereszténység előzménye és segédeszköze”, „evangéliumhoz vezérlő oktató.”
Valóban, a kegyes Isten a hit világa által nemcsak oly igazságokat nyilatkoztatott ki, melyek megismerésére az emberi elme képtelen, hanem olyanokat is, melyekre az emberi ész magára hagyatva is rá jöhetne, — ezeket pedig azon célból jelentette ki, hogy Isten tekintélye folytán rögtön s minden tévedés hozzájárulása nélkül mindenki által megismertessenek. Innen magyarázandó, hogy némely igazságot, mely a kinyilatkoztatásban, hogy higgyük, elénk adatik vagy amely a hit igazságaival szoros összefüggésben áll, csupán a természetes ész világával a pogány bölcsek is megismertek, alkalmas érvekkel bebizonyítottak s védelmeztek. Ez igazságok igen szépen fölhasználhatók a kinyilatkoztatott tan érdekében annak kimutatására, hogy maga az emberi bölcsesség, sőt az ellenfelek bizonysága is a keresztény hit mellett szól. Ez az eljárási mód nem új eredetű, hanem igen régi s az egyházatyáknál általánosan szokásban volt. Neocaesareai Özséb dicséri Origenest, mert a pogány írók műveiből kiválasztott szellemdús részleteket mint megannyi ellenségtől elvett nyilat különös ügyességgel tudta a keresztény bölcsesség védelmére s a pogány tévedés megcáfolására fordítani. Nazianzi Gergely és nyssai Gergely fölötte dicsérik nagy Vazult ugyanily vitatkozási módjáért; ugyanezt helyesli Jeromos Quadratusban, az apostolok tanítványában, továbbá Aristidesban, Justinus- és Irenaeusban. Ha pedig a természetes ész az igaz tanok ily bőséges ismeretére jutott, még mielőtt Krisztustól megtermékenyíttetett, mennyivel nagyobb sikereket fog kivívni most, miután az Üdvözítő szent malasztja által megújult és tökéletesedett. Ki ne látná, hogy az ez irányba terelt bölcselkedés könnyű utat nyit a hithez?
Ezzel azonban még nincs kimerítve a haszon, mely a józan bölcseletből származik. A Szentírás keményen feddi azok balgaságát, kik „a látható jókból nem tudták megismerni azt, aki vagyon és a létrehozott művekre figyelmezvén, nem ismerték meg, ki az alkotó.”[2] Ez tehát az észnek első és kiváló vívmánya, hogy t. i. Isten létezését bebizonyítja: „mert a teremtmények szépségének nagy voltából eléggé nyilván megismerhető azok teremtője.”[3] Az ész továbbá azt is kimutatja, hogy Isten minden tökéletességgel teljes: végtelen bölcsességgel, mely előtt nincs titok, — föltétlen igazságossággal, melyet semmi rendetlen indulat meg nem zavar, miért is nemcsak igazmondó, hanem maga az igazság, mely sem meg nem csalatkozhat, sem meg nem csalhat. Ebből azután világos, hogy Isten szava iránt az ész bizonysága szerint föltétlen hitet és alárendeltséget kell tanúsítani. Az észbeli fölismerés által közelítjük azon csodás tényeket is, melyek az evangéliumi tant kezdettől fogva kisérték mint igazságának biztos jelei; miért is azok, kik az evangéliumnak hisznek, nem pazarolják hitüket könnyelműen holmi „elmés mesékre”, hanem értelmüket és ítéletüket észszerű hódolattal vetik alá Isten tekintélyének. Nem kevésbé fontos az észnek bizonyságtétele, midőn arról tanúskodik, hogy a Krisztus által alapított egyház (a vatikáni zsinat szavai szerint) „csodás elterjedésével, kitűnő szentségével és mindenhol felötlő, kifogyhatatlan termékenységével, általános egységével és legyőzhetetlen állhatatosságával nagyszerű és örök indítóokát képezi saját hitelre méltóságának és visszautasíthatatlan tanúbizonyságát isteni küldetésének.” E szilárd alapvetés után következik a bölcselet sokféle alkalmazása, mi által a hittan a tudomány természetét, jellegét és szellemét ölti magára. Ugyanis e fönséges tudományban mindenképp arra kell törekedni, hogy a különböző tanok rendszeresítessenek, hogy a részek kellőleg elhelyezve s az alapelvekből levezetve, alkalmas összefüggésbe hozassanak; végre hogy egytől-egyig természetüknek megfelelő és cáfolhatatlan bizonyítékokkal támogattassanak. Nem hallgathatjuk el — mert nagyon becsüljük — azt a törekvést sem, mely a hit tárgyát képező igazságoknak, sőt a hittitkoknak tőlünk telhető szabatosabb és bővebb megismerését célozza, mint ezt szent Ágoston és más egyházatyák ajánlották s maga a vatikáni zsinat is nagyon üdvösnek ítélt.
Végre a bölcseleti tudományok feladatához tartozik még az is, hogy az istenileg kinyilatkoztatott igazságokat buzgón védjék s az ellenkező tanokat visszavessék. E tekintetben nagy dicsőségére szolgál a bölcseletnek, hogy a hit bástyájául s a vallásnak erődéül tekintendő, „Igaz ugyan, – így szól alexandriai Kelemen, – hogy az Üdvözítő tana magában véve tökéletes és semmi másra nem szorul, hiszen nem más az mint az Isten ereje és bölcsessége. A hozzájáruló görög bölcselet nem teszi az igazságot hatalmasabbá, de amennyiben az álbölcselők ellene támasztott okoskodásait megsemmisíti, s az igazság ellen intézett cselvetéseket felfödi, annyiban helyesen nevezik a szőlő sövényének és karózatának.”[4] Valóban, miként a katolikus vallás ellenségei a keresztény tanok támadásában fegyvereiket legtöbbnyire bölcseleti rendszereikből kölcsönzik: úgy az isteni tudomány védői is igen sokat vesznek a bölcselet köréből, amivel a kinyilatkoztatott igazságokat megvédhetik. A keresztény vallás ugyanis abban is üli egyik diadalát, hogy a merő emberi ész által silányíthatja tönkre hathatósan és játszva az ugyanazon ész által a vallás ártalmára kovácsolt fegyvereket. A vallási küzdelem e nemétől, melyet maga a nemzetek apostola, szent Pál gyakorolt, szent Jeromos Magnushoz írt levelében így szól: „Pál a kereszténység fölülmúlhatlan vezére és szónoka. Krisztus érdekében fölszólalván, mesterileg tudta az esetleg olvasott föliratot (ignito Deo) a hit bizonyítékául fölhasználni: mert megtanulta az igazi Dávidtól, hogyan kell a fegyvert az ellenség kezéből kicsavarni a fennhéjázó Góliát fejét tulajdon kardjával leütni.”
De hogy a bölcselet az általunk elősorolt áldásdús hatásokat létesítse, semmi szín alatt sem szabad letérnie azon ösvényről, melyen a hajdankor tiszteletreméltó atyái jártak s melyet a vatikáni zsinat ünnepélyes határozatban jóváhagyott. Jól tudjuk, hogy vannak, kik az emberi természet erőit kelleténél többre becsülve, azt állítják, hogy az emberi ész, ha egyszer aláveti magát az isteni tekintélynek, természetes méltóságából veszít, szolgai járomba jut s az igazság: és öntökéletesedés útján szerfölött akadályoztatik. De ez állítások tévesek s oda céloznak, hogy az emberek elég oktalanul s egyszersmind hálátlanul a fenséges igazságokat megvessék s a hit isteni jótéteményét, melyből a polgári társadalomra beláthatlan sok áldás hárul, visszautasítsák. Az emberi ész u. i., mert kiszabott, még pedig nagyon is szűkre szabott korlátok közt mozog, sok tévedésnek és sok kérdésben végleges tudatlanságnak van alávetve. A keresztény hit ellenben, minthogy Isten tekintélyén alapszik, az igazságnak legbiztosabb tanítója; miért is, aki ezt követi, sem a tévedések útvesztőjébe nem kerül, sem a bizonytalan vélekedések hullámai által nem hányódik. Ennélfogva azok bölcselkednek legjobban, kik bölcseleti tanulmányaikat a hit hódolatával párosítják; mert az isteni igazságok világossága, ha a lelket elárasztotta, az értelemnek is segítségére van s nemcsak nem csökkenti méltóságát, hanem inkább nagy mértékben nemesíti, élesíti, erősíti az észt.
Ha a bölcselet történelmét lapozgatjátok, világosan szemeitek elé lép mindannak, mit eddig mondottunk, megerősítése, A régi bölcselkedőknek, kik a hit jótéteményeit nélkülözték, legjobbjai is sok kérdésben igen gyászosan tévedtek. Ellenben az egyház legrégibb atyái és tanítói, kik belátták, hogy Isten rendelése szerint az emberi tudomány megújítója ugyanaz a Krisztus, az „Isten ereje és bölcsessége”[5] „kiben a bölcsesség és tudomány minden kincse rejlik”[6], a régi bölcsek könyveit vizsgálat alá vették, az azokban levő tanokat a kinyilatkoztatott igazságokkal összehasonlították, s amit igaznak és helyesnek találtak, elfogadták, a többit pedig kijavították vagy elvetették. E hitvédők közt első hely illeti meg szent Jusztin vértanút; — ugyanez idő tájt hasonló irányban működtek Quadratus, Aristides, Hermias és Athenagoras. Nem csekélyebb érdem illeti Irenaeust, a győzhetetlen vértanút. Ki ne ismerné továbbá alexandriai Kelemen vitázó iratait? Követte őt Origenes, az alexandriai iskola hírneves mestere, s Tertullián; hasonló ékesszólással és erővel értekeztek: Arnobius, Lactantius, — a nagy Athanáz és aranyszájú János, — nagy Vazul és a két Gergely (nyssai és nazianzi), kik miután Athénből, a műveltség székhelyéről, a bölcselet minden kincseivel megrakodva távoztak, lángbuzgalommal szerzett ismereteiket az eretnekek megcáfolására s a keresztények oktatására fordították. Úgy látszik azonban, hogy a legdicsőbb pálma mégis Ágostont illeti, ki hatalmas értelemmel kiváló jártasságot párosított az egyházi és világi tudományban s szilárd hittel és óriási ismeretkészlettel küzdött kora tévedési ellen.
A középkorban skolasztikusoknak nevezett tudós férfiakkal találkozunk, kik a szent atyák irataiban szétszórt gazdag anyagot szorgalmasan összegyűjtötték s az utódok kényelmesebb használatára rendszerbe foglalták.[7] A kitűnő tulajdonok, melyek a skolasztikus hittudományt az igazság ellenségei előtt félelmetessé teszik, hogy V. Sixtus szavaival éljünk: „az egyes tételek és okaik szoros összefüggése, a részek szerves rendje és összeállítása, mely a harcra kész katonák soraihoz hasonlít, a világos meghatározások és megkülönböztetések, az érvek szilárdsága, a begyőzés ellenállhatatlan ereje, mi az igazat a tévedéstől, a világosságot a sötétségtől megkülönbözteti, a megigéző szóáradat s a csalóka látszatba rejtőző eretnek tanokról pedig a leplet lerántja”[8], e kitűnő és bámulatos tulajdonok nem máshonnan erednek, mint ama bölcselet helyes alkalmazásából, melyhez a skolasztikus tudósok hittudományi vitatkozásaikban fáradtságot nem kímélve értettek.
A skolasztikus tudósok közül, mint mindannyinak fejedelme és mestere, messze kimagaslik aquinói Tamás, ki, mint Cajetanus mondja, „mert a régi szent tudósokat határtalanul tisztelte, mindannyinak értelmét örökölte.” Tanulékony és éles elmét, könnyed és szívós emlékezetet, nagy életszentséggel s páratlan igazságszeretettel egyesített, — rengeteg tudománnyal megáldva — tündöklő napként — erényeinek melegével s tanai fényével sugározta be a földkerekséget. Nincs a bölcseletnek része, melyet finom elmeéllel s alaposan ne tárgyalt volna; az okoskodás törvényeiről, Istenről s az egyszerű lényekről, az emberről s más érzékelhető dolgokról, az emberi cselekedetekről s ezek elveiről úgy értekezett, hogy kívánni valót nem hagy maga után akár a fölvetett kérdések sokféleségét, a tárgyalásban a részek elhelyezését, elveinek s érveinek szilárdságát vegyük tekintetbe, akár az áttetsző, eredeti előadást s az elvont fogalmak könnyed fejtegetését tekintsük. Ide járul az is, hogy az angyali tudós bölcseleti nézeteit a dolgok lényegéből és elveiből vonta le; azért bennük rengeteg sok igazság magva rejlik, melyet csak a későbbi tudomány fejleszthet ki s hozhat gyümölcsöző érettségre. S mivel ezt a bölcselkedési módszeri a tévedések megcáfolásában is alkalmazta, azt érte el, hogy nemcsak az előző idők tévedéseit egymaga verte le, hanem egyúttal győzhetetlen fegyvereket szolgáltatott a későbbi tévedések leküzdésére is. Továbbá a dolog természete szerint — az észt és a hitet először mindig megkülönböztette s azután összeegyeztette s midőn így mind a kettőnek jogait megvédte s méltóságát biztosította, szent Tamás szárnyain az emberi ész oly magaslatra emelkedett, hogy magasabbra már alig szárnyalhat és a hit az észtől több és hathatósabb segítséget alig várhat, mint amennyit aquinói szent Tamás által nyert.[9]
Ez okokból, tisztelendő Testvérek, valahányszor elgondoljuk az őseink által annyira becsült bölcseleti rendszer előnyeit, erővel teljes voltát és fényes sikereit, mindannyiszor sajnálkozunk afölött, hogy ez a bölcselet az őt megillető tiszteletben nem mindig s nem mindenütt részesült. A régi helyett itt-ott új bölcseleti irány jutott uralomra, melynek gyümölcsei nem igen óhajtandók, mert nem üdvösek az egyházra és a társadalomra nézve.[10] — Hasonló ítéletet kell mondanunk a hittudomány műveléséről is; bölcsen jár el az, ki a régi rendszert a tudomány által felajánlott különféle segédeszközzel tökéletesíti; de a skolasztikusok komoly színezetű módszerét elhagyni nem szabad, mert csak így, a kinyilatkoztatás és az ész erőinek egyesítésével lesz a hittudomány továbbra is „a hit bevehetetlen bástyája.”[11]
Sok okunk van rá, hogy ezt sürgessük. Mindenekelőtt, mivel napjainkban a keresztény hitet az álbölcselet káprázatos nézeteivel és okoskodásaival támadják meg: a tudomány egészséges és erős táplálékával kell az egész ifjúságot, s különösen azt, mely az egyházi pályára lép, nevelni, hogy erőben bővelkedve s kellőképp fölfegyverkezve, jó korán hozzá szokjék a vallás bátor és bölcs védéséhez. Vannak azután sokan, kik a hittől idegenkedve, minden katolikus intézményt gyűlölnek s azt vallják, hogy egyetlen tanítójuk és vezérük az ész. Ezek kijózanítására s a katolikus hittel való kiengesztelésére Isten természetfölötti segítségén kívül semmi hathatósabb eszközt nem ismerünk, mint az egyházatyák s a skolasztikusok tanát, mely a keresztény hit sziklaszilárd alapjait, eredetét, benső valóságát, bizonyítékait, az emberi társadalmat boldogító jótéteményeit s az ésszel való tökéletes megegyezését oly szembeszökően s oly nagy erővel kimutatja, hogy a legmakacsabb ellent is meggyőzi.
Végre a bölcseleti tudományok általunk tervezett reformjából minden tudomány új erőt és növekedést remélhet. Mert a művészet és tudomány a bölcselettől mint igazgató mestertől kölcsönzi a józan irányt és helyes módszert s belőle, mint a szellemi élet közös forrásából, szokta meríteni a lendületes szellemet. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy a szépművészetek leginkább akkor virágoztak, mikor a bölcselet kellő tiszteletnek s vezérszerepnek örvendett; ellenben mihelyt a bölcseletet tévedés és képtelenség éktelenítette, a művészetek is hanyatlottak s csaknem feledésbe mentek.[12] Még a természettudományok is, melyek most annyira becsültetnek és oly sok jeles találmány által mindenütt bámulatot keltenek, a bölcseletből nemcsak semminemű hátrányt, hanem igen sok hasznot húznak. Mert a tények egyszerű megfigyelése és a természet szemlélése azok gyümölcsöző tárgyalására és hasznára nem elegendő, hanem ha bebizonyultak a tények, tovább kell menni és szorgalmasan arra törekedni, hogy megismerjük a testek természetét, hogy vizsgáljuk az ezekben uralkodó törvényeket és azon elveket, melyekből azok rendje és az egység a változatosságban és a kölcsönös rokonság a különféleségben származik.[13] A skolasztikus bölcselet, okosan kezelve, e kutatásoknak nagy erőt kölcsönöz, szövétnekül és segítségül szolgál.
E pontnál hangsúlyoznunk kell, hogy a legnagyobb jogtalanság a skolasztikus bölcseletet a természettudomány haladásának s gyarapodásának akadályául feltüntetni. Mert a skolasztikusok ugyancsak belátták, hogy a bölcseletre nézve misem lehet fontosabb, mint a természet titkainak vizsgálása s a természettudományi tanulmányokkal való alapos és beható foglalkozás, mint ezt tényleg is mutatja példájuk. Ezenkívül a jelenkor jeles természettudósai közül többen nyíltan kijelentették, hogy a természettudomány mai biztos eredményei s a skolasztikus elvek közt semmi ellenmondás, nincs.
Mi tehát, midőn kijelentjük, hogy készörömest és hálás szívvel kell fogadnunk minden értelmi vívmányt s minden hasznos fölfedezést: másrészt, tiszt. Testvérek, sürgetve intünk s buzdítunk titeket, hogy a katolikus hit oltalmára és felvirágoztatására, az emberi társadalom javára s a tudományok tökéletesítésére szent Tamás aranynál becsesebb bölcseletét ősi jogaiba visszahelyezzétek és terjesszétek. Szent Tamás bölcseletét, mondjuk; mert ha a skolasztikusok műveiben itt-ott túlságos szőrszálhasogatás vagy okadatolatlan állítás fordul elő vagy ha egyes nézeteik az újabb kor bizonyos vívmányaival meg nem egyeznek, — szóval, ami bennük nem helyeselhető, azt visszaállítani éppenséggel nem lehet szándékunkban.[14]
1879, aug. 4.




[1] A nagy kezdeményezésekre hivatott pápa e körlevelében bebizonyította, hogy ismeri a kor s a társadalom sajgó sebét. A világ majdnem meghökkent a vatikáni szózat merészségén, mely a filozófia vajúdásaiban kitörő fölkiáltást »zurück auf Kant« azzal toldotta meg, hogy „vissza szent Tamáshoz”. A skolasztikus filozófiának visszaállítás egy oly korban, melyben sokan a skolaszticizmust „számba vehető” bölcseletnek nem tartják, s a skolasztikusok „nagy ívrétű ásadékokká (forrils). lett köteteiben csak egy nagy letűnt világnak éktelen és élettelen alakjait látják” (lásd Lewes elfogult történetét, fordította Bánóczy J. II. 196. l), merész, de radikális vállalat. A keresztény világ lelkesen fogadta a pápa szózatát; a 19. század második felében ébredezett a teológia a XVI. század nagy tradícióinak éles fuvalmától. De e tradíciók az ellenséges táborban is sok elismerést vívtak ki. Ritter nemcsak elismeri a skolasztikusok nagy érdemeit, de védelmezi is őket a méltatlan támadások ellen; — Barthelemy St. Hilaire kérdezi, nem volna-e jobb visszatérni a középkori skolasztikus ösvényeire. Dr. Zöllner, az asztrofizika tanára a lipcsei egyetemen, 1880. májusában megjelent „Über den Missbrauch der Vivisection” című művének 37. lapján-így ír: „Ich vertheidige den Papst Leo XIII, und betrachte seine Encyclica als eine von der göttlichen Vorsehung unserem verjudeten liberal protestantischem Deutschland ausgestellte Censur”. Védelmezem XIII. Leó pápát s enciklikájában az isteni gondviselésnek azt a bélyegző ítéletét látom, mely a mi elzsidósodott s fölvilágosodott protestantizmusával kérkedő Németországunk fölött pálcát tör. (P. O.)
[2] Bölcs 13,1
[3] Bölcs 13,5
[4] Strom. 1. 1. c. 20.
[5] 1Kor 1,24
[6] Kol 2,3
[7] * A skolasztikusok a rendszeres és módszeres kérész*, ' tény bölcseleti iskola hívei. Ez iskola megteremtéséré nyugaton az első kísérleteket a 11. és 12. században látjuk. Szent Anzelm, Abálard, Szentvictori Hugó,\Lombard Péter és Alanus voltak úttörői; a sikeres befejezés a 13. századnak volt föntartva. A schola Aristoteles bölcseletét karolta föl. Okul szolgált különösen az arabs Aristo. telismus, mely a keresztény civilizációt megsemmisíteni iparkodott. Különben is Aristoteles előnyei a szigorú logikai eljárás, a tiszta, világos nyelv, az analytikus módszer s a bölcselet minden ágát felölelő egyetemesség. A scho-lastikusok ellen most kígyót-békát kiáltanak azok, kik nem olvasták műveiket. (P. O.)
[8] Bulla: Triumphantis
[9] Szentséges atyánk itt oly dicsérettel halmozza el szent Tamást, minő az egyház fejének szájából tán senkinek sem jutott. A legfényesebb dicsbeszédet lehetne a pápák nyilatkozataiból összeállítani. A kanonizációs bullában azt írja XXII. János: „annyi csodát művelt, ahány fejezetet írt.” Versenyt dicsérik Luther, aki szent Tamást „az Isten haragja csészéjének” nevezi, — Bucer, aki mondja: „Pusztítsátok el Tamást s én az egyházat fogom elpusztítani.” (P. O.)
[10] Főtévelyeink: az idealizmus, panteizmus és materializmus, lelketlen tagadások. Szent Tamás látnoki szellemmel előre megcáfolta Comte Ágost és John Stuart Mill pozitivizmusát, Kant apriorizmusát, Hegel abszolutizmusát, a Schoppenhauer- és Hartmann-féle nihilizmust. (P. O.)
[11] * P. Ehrle írja: Szent Tamás sorsa az egyházi tudomány sorsa, az elismerés, melyben részesült, fokmérője a. bölcseleti és teológiai kutatásnak. A XIV. század második fele és a XV. század eleje, midőn aquinói Tamás helyébe túlzott spekulációk léptek, hanyatlást is mutat a XIII. szent végén tetőpontját elért virágzó korból. Midőn pedig a középkor kimenetelén az újabb skolasztika hajnala eljött, a XVI. században megint aquinói szent Tamást látjuk az egyetemek és iskolák élén; az ő eltűnése a XVIII. század folyamában csak újabb hanyatlást jelez az egyházi tudományosságban. Az egyházi tudományoknak feléledése pedig és újabb virágzása, mely a XIX. szent közepétől észlelhető, aquinói szent Tamás újból felelevenített uralmával esik össze. (P. O.)
[12] Így volt az Görögországban s Rómában, így a középkorban; a gótikus dómok korszaka egybeesik a skolasztika virágzásával. A költészet s egyéb művészet az uralkodó bölcseleti felfogások visszatükrözése. (P. O.)
[13] A természettudós nem nélkülözheti a bölcseleti képzést; a rendszer, az elvek, a kritika, az irányadó eszmék, mind a bölcseletből valók. A bölcselet adja a természettudomány épülőfélben levő házához az állványt, adja az alakot, kezeli a mérőónt, osztályoz, rendez; a tapasztalás csak az anyagot szolgáltatja. (P. O.)
[14] A skolasztika a 13. század végén érte el virágzása tetőpontját. A 14. század második fele s a 15. század eleje nagy hanyatlást mutat; a józan kutatás helyébe túlzott spekulációk léptek, melyekben a skolasztika ellökte lábai alól a tárgyilagos, alapot s a levegőbe építette különböztetéseit és naplopó kérdéseit. (P. O.)