Pápai megnyilatkozások a vallásszabadságról

Pápai megnyilatkozások a vallásszabadságról



1.
Részlet
XIII. Leó pápa
LIBERTAS PRÆSTANTISSIMUM
kezdetű az emberi szabadságról szóló enciklikájából
1888. június 20.

Nagyobb világosság kedvéért szükségesnek tartjuk a szabadságnak különféle válfajait, amelyek állítólag korunk kívánalmai közé tartoznak, egyenként szemügyre venni. Lássuk pedig mindenekelőtt, s amennyiben az egyes emberekre vonatkozik, a vallásszabadságot, amely a vallásosság erényével annyira ellenkezik. A vallásszabadság abban áll, hogy ki-ki azt a vallást követheti, amely neki tetszik vagy egyet sem. Márpedig az ember összes kötelességei között éppen az a legnagyobb és a legszentebb, amely szerint Istent ájtatosan és vallásosan tisztelni tartozik. Ez a kötelesség szükségszerű következménye annak, hogy folytonosan Isten hatalmában vagyunk, az ő akarata, gondviselése által vezéreltetünk s tőle származván, hozzá vissza is kell térnünk. Ehhez járul, hogy igaz erény vallás nélkül nem lehetséges, az erkölcsi erény ugyanis oly dolgokra vonatkozik, amelyek Istenhez, mint az ember legfőbb és végső javához vezetnek, s éppen azért a vallás, amely mindenben közvetlenül Isten tiszteletét mozdítja elő, az erények kezdete és szabályozója. Ha pedig azt kérdezzük, vajon a sok egymással ellenkező vallás közül melyiket kell egyedül követnünk, az ész és a természet azt válaszolják, hogy azt, amelyet Isten rendelt, s amelyre az emberek bizonyos külső jelekből, amelyekkel a gondviselés azt a többitől megkülönböztette, könnyen ráismerhetnek. E megkülönböztetés nagyon is szükséges volt, mert az ilyen fontos dologban a tévedés kimondhatatlan rossz következményeket okoz. Mármost a szóban levő vallásszabadság az embert feljogosítaná arra, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megszegje vagy elmulassza s a változhatatlan jótól elfordulván, a rossz felé hajoljon, ez pedig, amint már mondottuk, nem szabadság, hanem a szabadság eltorzítása és a bűnbe merült lélek szolgasága.

Az állami életben a vallásszabadság annyit jelent, hogy az államnak semmi oka sincs Isten iránt külső tiszteletet tanúsítani és azt előmozdítani, vagy az egyik vallást a másik fölé helyezni, hanem valamennyivel egyenlően kell bánnia, még akkor is, ha a nép maga a katolikus hitet vallja. Ez azonban csak azon esetben állhatna, ha az emberek polgári társaságának Isten iránt semmiféle kötelességei sem volnának, vagy azokat büntetlenül elmulasztania lehetne: mind a kettő azonban nyilván hamis. Nem lehet ugyanis kételkednünk abban, hogy az emberi társadalom, akár egyes részeit, akár formáját, a tekintélyt, akár okát, akár ama nagy előnyüket tekintjük, amelyekben az egyed általa részesül – Isten akaratából áll fönn. Isten az, aki az embert társas lénnyé teremtette s a hozzá hasonlók társaságába helyezte, hogy azt, amit természete megkíván s önmagában el nem érhetne, a társadalomban megtalálja. Ezért a polgári társaság mint társaság köteles Istent szerzőjéül s atyjául elismerni s az ő hatalmát és uralmát félni és tisztelni. Az igazság és a józan ész tehát tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az istentagadással egyértelmű, hogy – amint mondják – a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyiüket ugyanazon jogokban részesítse. – Mivel tehát az államnak szükségképpen kell egy vallást vallania, e vallás csak az egyedül igaz vallás lehet, amelyet általában, de különösen a katolikus államokban könnyű felismerni, minthogy az igazságnak szembeszökő jeleit önmagán viseli. Ennélfogva az állami hatalom viselőinek, ha, miként kötelességük, a polgárok javát okosan és sikerrel előmozdítani akarják, ezen egyedüli igaz vallást kell fönntartaniuk és védelmezniük. A nyilvános hatalom azért áll fönn, hogy az alattvalók javát előmozdítsa, s ámbár közvetlenül arra van hivatva, hogy az embereknek földi boldogságot és jólétet biztosítson, mindazonáltal nem szabad akadályoznia, hanem segítenie kell az embert a legfőbb és a legnagyobb jónak, az örök boldogságnak elérésében is, ezt pedig a vallás elhanyagolásával elérni nem lehet.
Erről azonban máskor bővebben beszéltünk, most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ilyen szabadság mind az alattvalók, mind az uralkodók igaz szabadságának nagy ártalmára van. Ellenben a vallás az igaz szabadságot mindinkább biztosítja, egyrészt azáltal, hogy a hatalmat Istentől származtatja s az uralkodókat arra kötelezi, hogy kötelességeikről sohase feledkezzenek el, igazságtalan és kemény parancsokat ne osztogassanak s a népet kegyesen s atyai szeretettel kormányozzák, másrészt azzal, hogy a polgároktól megkívánja, hogy a törvényes hatalomnak úgy engedelmeskedjenek, mint Isten szolgáinak, s azon fölül az alattvalókat az elöljárókhoz nemcsak az engedelmesség, hanem a tisztelet és a szeretet kötelékeivel fűzi, a lázadást s mindent, ami a közrendet és békét megzavarhatná s okul szolgálhatna arra, hogy a polgárok szabadsága jobban korlátoltassék, szigorúan tiltja.
Azt, hogy mennyire előmozdítja a vallás a jó erkölcsöket és a jó erkölcsök ismét a szabadságot, nem is említjük, mert hisz az ész is mondja, és azon fölül a történelem bizonyítja, hogy a népek minél jobb erkölcsűek, annál tökéletesebb szabadságnak, jólétnek és hatalomnak örvendenek.


2.
Részlet
XVI. Gergely pápa
MIRARI VOS ARBITRAMUR
kezdetű enciklikájából
1832. augusztus 15.

De térjünk rá a bajok egy további nagyon gazdag forrásához, mely alatt sajnos az Egyház ma oly súlyosan szenved. A közömbösségre gondolunk, az indifferencizmusra, arra a ferde vélekedésre, mely elvetemült emberek gonoszsága folytán mindenütt elterjedt: s mely szerint az örök üdvösség bármely tetszőleges vallással elérhető, hacsak az ember erkölcsi életét a becsületesség és tisztesség szabályai szerint igazítja. De Ti ezt a különösen kártékony tévedést egy ilyen világos és egyértelmű dologban könnyűszerrel távol tudjátok tartani a népektől, melyek rátok vannak bízva.
Hiszen Szent Pál apostol tanítja, hogy csak egy Isten létezik, egy hit, egy keresztség. Ezért vissza kell hőkölniük azoknak, akik azt állítják, hogy minden vallás egyformán megnyitja a kaput az üdvösség előtt. Mert a Megváltó tanúbizonysága szerint gondoljanak arra, hogy Krisztus ellen van az, aki nincs Krisztussal, és hogy aki nem vele gyűjt, az szétszór (Luk 11,23), vagyis hogy kétségen kívül örökre elveszik az, aki nem ragaszkodik a katolikus valláshoz, és azt nem csorbítatlanul és sértetlenül őrzi meg.

E kártékony közömbösség forrásából ered az az ostoba és téves vélekedés – vagy még inkább: őrület –, hogy a lelkiismeret szabadságát mindenki számára meg kell hirdetni és meg kell szerezni. Az utat e járványszerű tévedés számára az a mértéktelen úgynevezett vélemény-szabadság készítette elő, mely az egyházi és állami élet kárára egyre szélesebb területen terjed.
E téren, még olyanok is vannak, akik a legnagyobb szemérmetlenséggel azt állítják, hogy ebből a vallás számára még előny is származhat. Holott, ahogy Szent Ágoston mondta: Melyik halál rosszabb a lélek számára, mint a tévedés szabadsága? Ha ugyanis eltörölnek minden gyeplőt, mellyel az embereket az igazság útján biztosan vezetni lehet, akkor ez az egyébként is rosszra hajló természet fejjel lefelé a szakadékba zuhan, és akkor valóban nyitva látjuk a pokol mocsarát, melyből János apostol a füstöt felszállni látta, mely a napot eltakarta, és melyből a sáskák előjöttek és az egész földön annak pusztulására elszaporodtak (Jel 9,3).

Mert ebből a tévedésből származnak a gondolkodás, szemléletmód változásai, belőle az ifjúság egyre nagyobb romlása, belőle a népeknek a szentélyek és a legszentebb dolgok, törvények iránti fokozódó megvetése. Eme tévedésből folyik egyszóval az a járvány, mely a közéletre halált hozóbb, mint bármely más eddigi betegség. Mert a tapasztalat bizonyítja, és ősidőktől fogva tudott: államok, melyek gazdagságban, hatalomban és dicsőségben virágzottak, ezen egy baj által omlottak össze siralmasan: nevezetesen a zabolátlan vallás- és szólásszabadság és újítási láz miatt.

Insignes

Szeretett fiainknak, a római szent egyház áldozár-bibornokainak,

Vaszary Kolos esztergomi érseknek,

Schlauch Lőrinc nagyváradi latin szertartású püspöknek

 és a többi tisztelendő testvéreknek,

Magyarország püspökeinek

XIII. LEÓ PÁPA.

Szeretett fiaink és tisztelendő testvéreink!

Üdv és apostoli áldás !

Kiváló hálaünnepet, az örökkévaló Istennek tiszteletére, egész Magyarország területén rendkívüli örömek közt tartandót, igen helyesen rendeltetek el. Mert az országok gondviselő alkotójának és fenntartójának, az Istennek, ha valamely nemzet, főleg a tietek köszönheti a jótétemények nagy sokaságát, melyeket Tőle nem kevés századon át és igen nehéz körülmények között szerencsések voltatok kapni: a mely jótéteményeknek emlegetésére és meghálálására fölöttébb alkalmas idő érkezett el hazátok születésének szerencsés évfordulója alkalmából. Odáig jutottatok ugyanis, hogy ezredik évet számíttok azóta, hogy őseitek hazát és otthont találtak ebben az ország-bán s a magyar állam kezdetét vette.

Hogy az elrendelt ünnepségek méltó sikerrel és nagy haszonnal fognak lefolyni, az iránt semmi kétség sem forog fenn. Mert lehetetlen, hogy igaz hazaszeretettel bíró polgár legyen az, a kit a közös haza becsülete nem érint s a kinek az ősök dicső tetteinek nyilvános ünneplése hatalmas buzdításul nem szolgál a követésre. Ezekhez becses adalék fog járulni minden művelt nép helyeslő részvételéből, a kik barátságosan osztozkodva örömetekben, üdvözölni fogják az országot, mely alkalmatos törvények és intézmények által megalapíttatott, államférfiúi bölcsesség és hadi vitézség által fenntartatott s nagy tettek által ezredévig fennállott és naggyá lett.

Minekünk pedig a ti szerencsétek oly jól esik, hogy már jobban nem is lehet, és semmi sem kedvesebb előttünk, tisztelendő testvérek, mint szívben-lélekben a ti népeteknél időzni. Oka ennek főleg egyrészt a mi kiváló vonzódásunk és gondunk a katolikus Magyarország iránt, másrészről pedig ennek az országnak ragaszkodása az apostoli székhez és hozzánk, minek annyi nyilvánvaló jelét adta. Többek közt ez utóbbi években Róma sok magyar embert látott, a mint a ti vezetésiek alatt tisztelettel látogatták az apostolok sírjait; mi magunk is láttuk őket magunk előtt leborulva, midőn a hűség, tisztelet és szeretet legszebb adóit nyújtották át földieik nevében. De mi sem engedtük őket hiányt szenvedni szeretetünkben, és alkalmatos buzdító beszédünkkel kedveskedtünk nekik, hogy a lelkeket a szent hitvallás kötelességeinek teljesítésében megerősítsük: a mit egyéb alkalmakkor bővebben kifej tettünk az egész nemzet előtt ama levelekben, melyeket ismételve hozzátok intéztünk. Most pedig, a midőn örömmel említjük, mily tisztelettel és szívesen fogadták a papság és a jó lelkek atyai szívünk ama tanúbizonyságait, kívánjuk, hogy jelen levelünk mint szeretetünknek tolmácsa, érkezzék hozzátok, és százados ünneplésteknek örömét is gyarapítsa, gyümölcseit is szaporítsa.

Azon dolgok egész sorában, a melyeknek emlékezetét nagyszabású ünneppel készültök megülni, kitűnik és kimagaslik fennen a katolikus vallásnak amaz ereje, mely a közjólétnek leghathatósabb létrehozója és a népek mindenféle javának szülője és fenntartója. Hiszen a mint a ti belátásosabb történetíróitok is mondják, az itt elfoglalt vidékeket a magyar nemzet sem sokáig, sem áldással nem tarthatta volna meg, ha az evangélium tana és kegyelme, megszabadítva öt a pogány babona igájától, intve és szelídítve rá nem bírta volna arra, hogy tiszteletben tartsa a nemzetek jogait, ne sértegessen senkit, szelídséget vegyen be lelkébe, gyakorolja a béke munkáit, a fejedelmeknek Istenre való tekintetből engedelmeskedjék s a keresztény testvériséget családi és állami életében megvalósítsa.

Csodálatos módon nyert megszentelést Géza vezérben és a nemzet főbbjeiben a katolikus hitvallásnak kezdete közöttetek, kiváltképpen szent Adalbert püspök buzgólkodására, a kit apostoli fáradozás és vértanúi babér emeltek dicső hírnévre. És ez a kezdete a kereszténységnek nálatok annál is inkább szerencsés sikernek mondható, mert az idő és hely körülményeinél fogva a keleti népek köréből kiindulva, a római egyházzal való gyászos viszály veszedelme fenyegetett benneteket. Amit atyja megkezdett, azt folytatta és befejezte István, a keresztény fejedelmek legkiválóbb példaképe, a ki az isteni kegyelemnek rátok vonatkozó szándékait magasztos lélekkel s lankadni nem tudó tevékenységgel hajtotta végre. Ezért őt méltán a ti nemzetetek legerősebb támasza és vezércsillaga gyanánt tiszteltük, mert ő nemzeteteket az igaz vallás segítségével nemcsak az örök üdvösség elnyerésére, a minden jók legfőbb javára képesítette, hanem a többi kívánatos, javatokra szolgáló eszközökkel is gyarapította és tökéletesítette. Ugyanez alatt a fejedelem alatt, ki magasröptű kegyelettel királyi pálcáját Isten boldogságos Anyjának és szent Péternek oltalmába óhajtotta felajánlani, kezdődött a római pápák s Magyarország népe és királyai között a szívességek és kötelességek ama folyamata, mellyel már más alkalommal dicsekedtünk. Ennek az összeköttetésnek volt örök időkre szóló szent megpecsételése a királyi korona, a melyet Krisztus Urunk és az apostolok képeivel díszítve, II. Szilveszter elődünk küldött Istvánnak ajándékba, midőn királyi névvel ruházta fel öt, mert nálatok Krisztus hitét messze földön terjeszté el[1]. Emlékezetes ebben a dologban az, — a mi egyúttal a magyaroknak szent Péter tiszteletében való állhatosságát bizonyítja, — hogy ez a korona sok és súlyos időviszontagságon át épen megmaradt, régi dicsőségében ragyogva, és mindig úgy tekintetett és vallásos tisztelettel úgy őriztetett, mint az országnak legfőbb dicsősége és védelme.

Ily szerencsés kezdet mellett történt az hogy Magyarország növekedő hatalma ugyanazon az úton indult fejlődésnek, a melyen az ifjú Európa keresztény népei haladának, és hogy saját, erős és nagy rátörő nemzeti szellemét oly szerencsésen fejtette ki az erényes és emberséges élet dicséretet termő mezején. Innen származik az, hogy Magyarország, a többi más vívmányokon és fényes gyarapodásokon kívül, nem csekély számát mutatta föl az oly embereknek, kik életük szentsége, tudomány, irodalom, művészet, nagy hivatalok viselése által maguknak és hazájuknak igazán dicsőséget szereztek.

Azért is igen jó dologra vállalkoztak azok, kik, a mint nekünk jelentették, a vallás emez érdemeit, ez érdemek válogatott sokaságát és emlékeit a némaságból és feledésből kiemelvén, ez ünnepélyek alkalmából nyilvánosság elé hozták és közszemlére kiállították. Aztán az Írott emlékek, valamint a tieitek, úgy azok is, melyekben a mi apostoli irattáraink bővelkednek, a legfőbb egyetértéssel olyasvalamiről tesznek tanúságot, a mit igen jó lesz, kivált napjainkban, elgondolni. t. i. hogy őseiteknél mennyi része volt az egyháznak a közjó megállapításában és kormányzásában,

Az ő bölcsessége, fegyelme, kegyessége által, az összes rendek fölöttébb szívesen engedték magokat befolyásoltatni.

Ezen felül a polgári szabadságnak, melyért a ti népetek soha sem szűnt meg küzdeni, a római pápák felkéretve vagy önként oltalmazói és védői gyanánt léptek fel mindig, mikor csak azt veszély és csapás fenyegette. Ez hajdan gyakran történt; de kiváltképp akkor, midőn szent hitünk ádáz ellenségeinek támadásait kellett visszavetni. Ebben a tekintetben senki sem fog vonakodni az egyetértéstől abban, hogy a legkegyetlenebb csapásokat, melyek egyúttal a legtöbb nyugati népet fenyegettek, a magyarok legyőzhetetlen erős lelke verte vissza; de más részről az sem lehet senki előtt ismeretlen, hogy az ily események szerencsés sikeréhez a Mi elődeink is sokkal járulának, pénzben, segédcsapatokban, szövetségek szerzésében, a mennyei oltalom leesdésében. így tett mindenek fölött XI. Ince, kinek neve örökké áldott, két dicső esemény kapcsán, t. i. hogy alatta Bécs az ellenséges hadak ostroma alól felszabadult, és Buda, a ti fővárosotok, hosszú ostrom után fényesen visszafoglaltatott.

Hasonlóképpen XIII. Gergely is halhatatlan emléket állított nemzetetek iránt szerzett érdemével. Midőn ugyanis a szomszéd népektől hozzátok is átszivárgott újítási viszketeg miatt a vallás nagy bajokkal küzdött, arra az üdvös tettre tökélte el magát, mit már más nemzetek javára bölcsen és bőkezűen teljesített, hogy Magyarországnak, mint a keresztény világ kiváló és előkelő tagjának javára ugyanazt fogja tenni, t. i. nektek az örök városban papnevelő intézetet (collegium) nyitott, melyet utóbb a németek collegiumával egyesített, ahol válogatott ifjak a papságnak szükséges tudományokra és erényekre kiváló gonddal nevelve, idővel egyházaitoknak sikeresebben viselhetik gondját. A mi szakadatlan bőségben bekövetkezett, sokak nevelésével, kik püspöki méltóságra emelkedve, azt nagy dicsérettel és az egyházra és hazára nézve hasonló sikerrel viselték vállaikon.

Szívesen elismerjük, hogy ezek és más jótétemények, melyek az egyház jóságából szakadatlanul származtak a ti nemzetetekre, nem annyira hazai évkönyveitek papírjára van felírva, mint inkább a polgárok lelkében van és marad bevésve. Valamennyi helyett bőségesen tanúskodik a tizenötödik századból Hunyadi János, kinek bölcsességét és vitézségét Magyarország mindenkor magasztalni fogja. Ő hálásan és nyíltan elismerte, hogy „a haza, ha a hithez nem ragaszkodott volna, véleményem szerint soha fenn nem tarthatta volna magát.” Az ő kormányzósága alatt, az összes rendek, V, Miklóshoz írt közös levelükben bevallották: „A mint vagyunk és állunk, főleg az apostoli kegyelem táplálásának köszönhetjük.” Ezeknek a tanúskodásoknak a következő idők nemcsak nem vették el a súlyát, sőt azt, a jótétemények szaporodásával, csak még inkább növelték.

Önként felfakadott a magyarok lelkében — aminthogy erre mindig nagy erővel is törekedtek és azt egyúttal nagy dicsőségüknek is tartották — az az igyekezet, hogy országuk az apostoli szentszék iránt, melyhez azt kiváló kapcsok és bensőséges ragaszkodás csatolják, mindig a lehető legragaszkodóbb legyen. Ezt számos közokirat bizonyítja: királyok és országnagyok levelei a római pápákhoz egyrészről, másfelől pedig nagylelkű vitézség tettei, melyekkel már azelőtt, hogy Mohamed betörő seregei ellen kellett magát védelmeznie, segítségére jött az egyháznak, jogait védelmezve s a lázadók sértéseit megtorolva. De hogy kellőnél tovább ne terjeszkedjünk ki ezekre, eleget beszél az a viszony, mely VI. Ince s V. Orbán valamint Nagy Lajos közt létezett, amott hűséggel és tisztelettel, emitt kegyességgel és elismeréssel telve. Az is emlékezetre méltó, a mit Mátyás király II. Pálnak irt, ki őt buzdította, hogy a katolikus egyház ügyét, melyet Csehországban a husziták szorongattak, hatalmas segítségével támogassa: „Én — úgymond — a római szent egyháznak és szentségednek országommal együtt magamat teljesen odaadtam. Isten helytartója a földön, sőt maga az Isten sem parancsolhat oly nehezet, oly veszedelmeset, a mit teljesíteni kegyeletes és üdvös cselekedetnek ne tartanék, amibe rettenthetetlenül belefogni ne akarnék, kivált mikor a katolikus. hit megerősítéséről s az istentelenek hűtlenségének összezúzásáról van a szó . . . A vallásnak bármely ellenségével kell szembeszállni, íme itt van együtt Mátyás és Magyarország . . . Kik az apostoli székhez és szentségedhez mindig hűek lesznek és örökké hűek maradnak.” És sem a király mondása, sem a pápa várakozása nem maradt eredmény nélkül: dicsőséges emlékül az utókor számára.

Ide illik, mint a hűséges ragaszkodás jutalmai, az a nem kevés és nem közönséges dicséret (commendationes), melyre ez az apostoli szék nemzeteteket (genus vestrum) méltatta; azok az egyedül álló megtisztelések és kiváltságok, melyekben ugyanő királyaitokat részesítette. Kedvünk telik benne és a jelen ünnepséghez alkalmatosnak tetszik, ha egyik fényesebb lapját annak a nagy okmánynak, melyet XIII. Kelemen pápa Mária Teréziához, Magyarország királynőjéhez intézett, felidézzük, a melyben neki s ebben az országban való örököseinek az apostoli király címét, melyet kiváltság vagy szokás hozott forgalomba, hatalmánál fogva adományozza. Ez apostoli nyilatkozatnak az Atyákhoz hasonlóan az unokák is gyönyörködjenek: „...Magyarország virágzó királysága a keresztény földterület és dicsőség határainak kiterjesztésére, e harcias nép vitézségénél fogva, mindenek közül a legalkalmasabbnak és az ország fekvésénél fogva is a legjobbnak tartatott és ma is annak tartatik. Nincs is senki, a ki nem tudná, mennyi és mily fényes tettet vitt véghez Jézus Krisztus vallásának védelmére és terjesztésére a nemes magyar nemzet; mily gyakran küzdött a legádázabb ellenségekkel s azokat, midőn a keresztény társadalom egyetemes megsemmisítésére törtek elő, miképp tartóztatta fel saját testével útjukban s mily fényes győzelmeket aratott felettük. Mind ennek híre jár a világon s fényes Írott emlékekben van a dolog megörökítve. De meg kell emlékezni különösen szent Istvánról, Magyarország legszentebb és nagylelkű királyáról, kinek emlékezetét mennyei dicsőség koronázza s kit a szentek között törvényszerűen tisztelünk. Erényének, szentségének, lelki nagyságának nyomai, a magyar név örök dicsőségére, ma is láthatók ebben az országban. És az ő erényeinek gyönyörű példáit utódai mindenkor igyekeztek utánozni. Ennélfogva senki sem csodálkozhat azon, ha a római pápák a magyar nemzetet s az ő fejedelmeit és királyait a katolikus hit és a római szék iránt való kiváló nagy érdemeikre való tekintetből mindig a legnagyobb dicsérettel és kiváltságokkal tüntették ki. Ezek sorába mint nagy megtisztelés tartozik az, hogy a királyok előtt, midőn kivonulnak, mint apostolságuknak fényes jelvénye, a kereszt vitetik elől, még pedig a végett, hogy nyilvánvalóvá legyen, miszerint a magyar nemzet és az ő királyai egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében keresik dicsőségüket, a „minthogy ebben a jelben a katolikus hitért mindig harcolni és győzni szoktak.[2]

Azonban, habár igen szép és kedves az emberek és események ily szép emlékezetével ajánlani és az öröm fényes nyilatkozataival ékesíteni a ti ünnepségeiteket: mégis a dolog természete javallja, hogy valami magasabbra emeljük fel szemeinket, a mi nem múlandó s a mi a közjóra szilárd gyarapodást hozhat. Főfő dolog, hogy Magyarország tekintsen végig magán és vallásosságtól Iángoló atyái nemes példájának tudata által serkentve, nem ismerve félre a jelen folyó időket, magához méltó célokra törekedjék. Valamennyitekhez, bármely rendhez tartoztok, szól az apostol buzdítása: „Állhatatosak legyetek a hitben; cselekedjetek férfiasán, és erősödjetek meg”;[3] a mivel valamennyiteknek egy szóval, egy lélekkel összhangzásban kell lennetek: „Tartsuk meg a mi reménységünknek rendíthetetlen vallását”[4]; „Ne kövessünkel gonoszságot dicsőségünk ellen.”[5]

Ha általában a világ folyását tekintjük, minden bizonnyal szomorú látvánnyal találkozunk. Vannak, tisztelendő testvérek, .emberek, még pedig az egyház kebelén felnőtt emberek, kik a katolikus vallást sem gondolkozásukban, sem tetteikben nem környezik avval a tisztelettel, a mely őt megilleti s egy sorba állítják mindenféle más vallással, sőt gyanúsítják és rossz szemmel kísérik. Alig kell megjegyezni, hogy minemű cselekedet lehet az ilyen, mely az ősök hagyományát elfajult lélekkel visszautasítja és hogy mily hálátlan és rövidlátó leiekre vall az, ha az emberek az egyháztól eddig nyert jótéteményeket nem ismerik el s a tőle ezután várhatókat semmibe se veszik. Hiszen a katolikus vallásból fakadó bölcsességben és intézményekben, a mint e levél elején kiemeltük, az emberi társadalom javára csodálatos és sokféle ható erő rejlik; a mely az idővel nem szárad ki, hanem mindig ugyanaz és mindig élő marad és az új időknek, csak el ne nyomja az ellenkezés, szakadatlanul hasznára válik.

A mi a ti népeteket tüzetesebben illeti, iránta a vallásra nézve előbbi leveleinkben és más hasonló gondoskodásainkban véleményünk szerint eleget tettünk, akkor is, midőn veszélyekre figyelmeztetve óvtuk öt, akkor is, midőn eszközöket jelöltünk ki, melyek szabadságának és méltóságának állnak szolgálatára. És minthogy a vallástól az állami ügyek el nem szakíthatok, ezekre is nagy gondot fordítottunk, mint ezt apostoli tisztünk megköveteli. Ugyanis amiket jónak láttunk viszonyaitoknak megfelelően ajánlani és elrendelni, azok, mint emlékeztek, nem csekély mértékben előmozdították a közjót is. Hogyha ebben az irányban a jók vállvetve összesített igyekezete állandóan meg fog felelni, figyelmeztetéseinknek és tanácsainknak miért ne lehetne reményre gerjednünk az iránt, hogy közös reményeink a megvalósuláshoz közelebb jutottak? Egyetlen jó hazafinak vágyából sem hiányozhat ugyanis az, hogy a viszály okainak eltávolításával az egyháztól ne vonassék meg az öt megillető tisztelet, mi által az állam dicsősége is fényesebben fog ragyogni, az ősi vallással való szövetségben és annak vezetése mellett. Ebből csak nyerni fog a hatalmak tekintélye, az ország rendéinek egymás iránt való vonzódása, az ifjúság nevelése, s a többi effélék mind helyesen fogják egymást támogatni az igazságban és szeretetben; mert ezeken az alapokon és támaszokon nyugszik főleg az államok léte és erőssége.

Hogy a javaknak ez összege úgy találkozzék nálatok, mint az ősök fényesebb emlékében előttetek áll, arra nézve bizonyára nagy befolyással lesz az, ha a kegyeletes ragaszkodás a római egyházhoz, mintegy új felpezsdülést nyerve, az ősök példájából buzdítást fog meríteni. Értesültünk, hogy a közörömek ünnepségeinek sorába igen helyesen az is fel van véve, hogy szent István nagy tisztelettel környezett koronája páratlan pompával fog a főváros utcáin át az új országház felavatására meghatározott napon körülhordoztatni. Valóban semmi sem nőtt össze annyira a nemzet és királyaitokcsó dégével (sic!), s alkotmányotok helyes gyakorlásának összhangját sem tünteti fel semmi oly szépen, mint a királyi hatalomnak e szent jelvénye. Szabad legyen nekünk reményünkben előre élvezni azt a két kiváló hasznot, mely ebből az eljárásból oly könnyen fog eredni. Az egyik az, hogy a rendekben és a nép sokaságában annál inkább meg fog erősödni a hódolat és hűség-vallásos ihlete a dicső Habsburg-ház iránt, mely ezt a koronát, a melyet őseitek neki önként felajánlottak, állandóan az ország boldogságára viselte. A másik oda céloz, hogy az ezzel járó emlegetése az ősök és szent Péter széke közt volt viszonynak, a melyet ez a pápai ajándék megerősített és szentesített, eme köteléknek állandóságot és erőt kölcsönöz.

Azt pedig vegye tudomásul a nemes magyar nemzet, hogy ö az apostoli szék hatalmára és kegyelmére biztosan számíthat és köteles számítani; mert ez a szék soha sem fog megfeledkezni a magyar nemzet által a katolikus vallás ügyében viselt dicső dolgokról és anyai gondoskodásának, szerető elnézésének (indulgentiae) vonzódását fenntartja és fenn fogja tartani mindenha.

A mi Bennünket illet hogyha a ti javatokra eddig valamit kigondoltunk és tettünk, azokat a jő Isten kegyesen sikerre gyámolítsa s Bennünket tanácsával és istápolásával ezután is úgy támogasson, hogy az Ő segítségével a ti érdeketeknek még többel kedveskedhessünk. A jelen szerencsés évforduló alkalmából pedig különösen kegyes jóvoltával tekintsen le apostoli királyotokra, az ország rendéire, a papságra, az egész népre s tegye őket bővelkedőkké ama javak özönében, a melyeket Ő az igazságot és békét őrző nemzeteknek és országoknak Ígért. Tekintsen rátok mindnyájatokra a ti Nagyasszonyotok Mária is, s vele szent István és Adalbert, az ország apostolai és mennybéli oltalmazói, hogy az ő üdvös pártfogásuk alatt, melyet az ősök és elődök annyira óhajtottak, napról napra gyarapodó sikernek örvendezzetek.

Szeretetünk legfőbb fokának jeléül rendkívüli óhajt csatolunk mindezekhez. Adja Isten, hogy hazátok minden polgárát, kiket ugyanazon egy haza szeretete hat át s jelenleg a közöröm kedvéért ugyanegy testvéri szeretet köt össze, egyszersmind valaha, az anyaszentegyház boldog ölelésében, ugyanaz az egy hit kapcsolja össze!

Ti pedig, tisztelendő testvérek, teljes éberséggel és minden igyekezettel folytassátok, a mint teszitek, a lehető legjobb érdemeket szerezni népetek és hazátok körül: mihez az isteni kegyelmek előjeléül s kiváló szeretetünk tanúságául vegyétek apostoli áldásunkat, melyet reátok egyenkint és az egész örvendező Magyarországra szeretetünk egész melegével adunk.

Kelt Rómában, szent Péternél, május 1-én 1896-ban, pápaságunk 19-ik évében.

XIII. LEÓ PÁPA.

---

[1] Clemens XIII. P. M. in alloc. Siqui militari, die 1. oct. an. MDCCLVIII.

[2] Epist. Quum multa alia, die XIX. Aug. an. MDCGLVIIL

[3] 1Kor 16,13

[4] Zsid 10,23

[5] 1Makk 9,10