XVI. Benedek pápa üzenete a 46. béke világnapjára 2013. január 1

XVI. BENEDEK PÁPA ÜZENETE a Béke Világnapjára - 2013. január 1.
BOLDOGOK A BÉKESZERZŐK

1. Minden új év magával hozza a várakozást, hogy jobb lesz a világ. Ebből a nézőpontból kérem az Istent, az emberiség Atyját, hogy adjon számunkra egyetértést és békét, hogy mindenkinek valóra válhasson a boldog és gyümölcsöző élet iránti vágya.
50 évvel azután, hogy kezdetét vette a II. Vatikáni Zsinat, amely lehetővé tette az Egyház világban végzett küldetésének megerősödését, erőt önthet belénk az a felismerés, hogy a keresztények, vagyis Isten népe, amely az emberek között járva megéli a közösséget Istennel, úgy vesz részt a történelemben, hogy osztozik mindenkivel az örömben, a reményben, a szomorúságban és a gondban  és így hirdeti a krisztusi megváltást és dolgozik a békéért mindenki érdekében.
Korunkat jellemzi a globalizáció, annak pozitív és negatív hozadékaival, ugyanakkor folyamatosak a véres összeütközések és háborús fenyegetések is – éppen ezért van szükség a megújult és közös fellépésre a közjó, minden ember és az ember teljessége érdekében.
Riasztóak azok a feszültség-gócok és szembenállások, amelyeket a gazdagok és szegények közötti egyre növekvő különbségek idéznek elő, valamint az önző és individualista gondolkodásmód, amit a féktelen pénzügyi kapitalizmus is kifejezésre juttat. A nemzetközi terrorizmus és bűnözés különféle formái mellett fenyegetőek a békére nézve azok a fundamentalista és fanatikus irányzatok is, amelyek kiforgatják a vallás természetének lényegét, amely arra volna hivatott, hogy elősegítse az emberek között a közösséget és a megbékélést.
Ugyanakkor az a számos béke-kezdeményezés, amelyben bővelkedik a világ, arról tesz tanúságot, hogy az emberiségnek veleszületett hivatása a béke. A békevágy minden egyes emberben alapvető törekvés és bizonyos értelemben egybeesik azzal a vágyunkkal, hogy teljes, boldog és beteljesedett életet éljünk. Más szavakkal, a békevágyunk megfelel az erkölcsi alapállásunknak, vagyis annak a kötelességünknek és jogunknak, hogy törekedjünk a teljes értékű, közösségi és társadalmi fejlődésre, amely része Isten emberre vonatkozó tervének. Az ember létének célja a béke, amely Isten ajándéka.
Mindez arra ösztönzött, hogy Jézus Krisztus ezen szavaiból merítsek a mostani üzenetemhez: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni” (Mt 5,9).

Az evangéliumi boldogság

Azok a boldogságok, amelyekről Jézus beszél (ld. Mt 5,3-12 és Lk 6,20-23), ígéreteket jelentenek. A biblikus hagyományban a boldogságmondás irodalmi műfaj, amely mindig jó hírt, vagyis evangéliumot hordoz, és egy ígéretben csúcsosodik ki. Vagyis a boldogságok nem csak erkölcsi jótanácsok, amelyek betartása megfelelő időpontban – általában a túlvilági életben – ellentételezést von maga után, vagyis nem az eljövendő boldogságra utalnak. A boldogság inkább egy olyan ígéret beteljesedését jelenti, amely mindenkire vonatkozik, aki engedi, hogy az igazság, az igazságosság és a szeretet iránti vágy vezesse. Azok, akik rábízzák magukat Istenre és az ő ígéreteire, a világ szemében gyakorta naívnak és a valóságtól távolinak tűnnek fel. Jézus viszont éppen azt jelenti ki, hogy ők nem csupán a túlvilági életben, hanem itt is fel fogják fedezni, hogy Isten fiai, és hogy Isten öröktől fogva és mindörökké szolidáris velük. Meg fogják érteni, hogy nincsenek egyedül, mivel Isten azok oldalán van, akik elkötelezik magukat az igazság, az igazságosság és szeretet mellett. Jézus, aki az Atya szeretetének megnyilvánulása, nem habozik fölajánlani önmagát áldozatul. Amikor befogadjuk Jézus Krisztust, az Isten-embert, egy hatalmas ajándék örömteli megtapasztalását éljük át: a kegyelmi életet, a tökéletesen boldog létezés zálogát. Jézus Krisztus különösképpen a békét adja a számunkra, amely az embernek az Istennel való bizalommal teli találkozásából fakad.
A jézusi boldogság arról szól, hogy a béke egyszerre messiási ajándék és emberi mű. Valóban: a béke előfeltétele a transzcendensre nyitott emberség. A kölcsönös megajándékozás, gazdagítás gyümölcse, amelyet Isten ad számunkra, lehetővé teszi, hogy az ember a többi emberrel és a többi emberért éljen. A béke etikája nem más, mint a közösségiség és az osztozás etikája. Elkerülhetetlenül szükséges ezért, hogy a mai kor különböző kultúrái túllépjenek a pusztán szubjektivista és pragmatikus elméleti és gyakorlati alapokon nyugvó emberképeken, mert ezek szerint az emberek közötti együttélést egyedül a hatalom illetve a haszon elve mozgatja. Az eszközök céllá válnak és viszont; a kultúra és a nevelés középpontjában pusztán a módszerek, a technikák és a hatékonyság áll. A béke előfeltétele, hogy leküzdjük a relativizmust, és azt a teljes mértékben autonóm erkölcsöt, amely kizárja a természetes erkölcsi törvény elismerését, noha ezt maga Isten írta be minden egyes ember lelkiismeretébe. A béke az emberi együttélés építése az ésszerűség és az erkölcs szerint, olyan alapokon, amelynek mértékét nem az ember, hanem Isten alkotta meg. „Az Úr erőt ad népének, az Úr békével áldja meg népét.” – fogalmaz a 29. zsoltár (ld. 11. vers).

A béke: Isten ajándéka és az ember műve

A béke az emberi személyiség teljességére vonatkozik és emberségünk egészének tennie kell érte. Béke az Istennel, ha az Ő akarata szerint élünk. Belső béke önmagunkkal, külső béke felebarátainkkal és az egész teremtett világgal. Ez elsősorban azt jelenti, ahogyan ezt Boldog XXIII. János pápa fogalmazta meg a néhány hónap múlva ötven éve kihirdetett Pacem in terris enciklikájában, hogy az együttélést az igazságra, a szabadságra, a szeretetre és az igazságosságra építjük.  Ha tagadjuk azt, ami az ember valódi természetét jelenti: azt a képességét, hogy megismerje az igazságot és a jót, végső soron magát az Istent, az súlyos veszélybe sodorja a békét. Az igaz emberkép híján, amelyet a Teremtő a szívébe írt minden személynek, a szabadság és a szeretet értelme beszűkül és az igazságosság gyakorlása is talaját veszti.
Ahhoz, hogy hitelesen építsük a békét, alapvető fontosságú az odafigyelés a transzcendens dimenzióra és az Istennel, az irgalmas Atyával folytatott folyamatos párbeszéd, amelyben az ember kéri a megváltást, amelyet elnyert számunkra Isten Egyszülött Fia. Így lehet képes az ember legyőzni a béke elhomályosításának és tagadásának a csíráját, amely maga a bűn, annak minden formájában: az önzés, az erőszak, a kapzsiság, a hatalomvágy, az intolerancia, a gyűlölet és az igazságtalan társadalmi szerveződések.
A béke megvalósítása főként attól függ, hogy felismerjük: Istenben egyetlen családot alkotnak az emberek. E család, amint ezt a Pacem in terris enciklika tanította, olyan interperszonális kapcsolatokból és intézményekből épül fel, amelyeket a közösség elve, a „mi” támogat és táplál. Ez azt jelenti, hogy belső és külső erkölcsi renden alapszik, amelyben őszintén, igazsággal és igazságosan, az emberek kölcsönösen elismerik egymás jogait és kötelességeit. A béke olyan rend, amelyet a szeretet éltet és egészít ki oly módon, hogy magunkénak érezzük a mások szükségeit és igényeit, részt adunk javainkból másoknak, és mindinkább kiterjesztjük a világban a szellemi értékeken alapuló közösséget. Olyan rend, amelyet szabadon hoznak létre, olyan módon, amely megfelel a személy méltóságának, aki értelmes lényként felelősséget vállal cselekedeteiért.
A béke nem álom és nem utópia: meg lehet valósítani. A szemeinknek mélyebbre kell látniuk, a látszat és a jelenségek felszíne alá, hogy felfedezzék a szívekben rejlő pozitív valóságot, hiszen minden ember Isten képére van teremtve és arra kapott meghívást, hogy növekedjen lélekben és hozzájáruljon egy új világ építéséhez. Isten ugyanis, Fiának megtestesülése és az általa végbevitt megváltás révén belépett a történelembe, és így új teremtést és új szövetséget hozott létre (vö. Jer 31,31-34), lehetőséget adva a számunkra, hogy „új szívünk” és „új lelkünk” legyen (vö. Ez 36,26).
Éppen ezért az Egyház meg van róla győződve, hogy sürgetően szükséges újra hirdetnie Jézus Krisztust, a népek valódi fejlődésének és a békének legfőbb alkotóját. Jézus ugyanis a mi békénk, a mi igazságosságunk, a mi kiengesztelődésünk (vö. Ef 2,14; 2 Kor 5,18). Az igazság szerzője, a jézusi boldogság értelmében az, aki a másik javát keresi, testi és lelki értelemben, a jelenben és a jövőben.
E tanításból megérthetjük, hogy minden egyes személy és minden közösség – legyen bár vallási, civil, iskolai vagy kulturális közösség – arra kapott meghívást, hogy munkálja a békét. A béke elsősorban a közjó megvalósítása a különféle közegekben, a legszűkebb közösségtől a legnagyobbig, a nemzettől a nemzetközi és világméretű közösségig. Éppen ezért vélekedhetünk úgy, hogy a közjó megvalósításának útjai egyben a béke elnyerésére is irányulnak.

A béke szerzői azok, akik szeretik, védik és előmozdítják az életet, annak teljességében

4. A közjó és a béke megvalósításának útja elsősorban az emberi élet tisztelete, annak minden vonatkozásában, a fogantatásától kezdve, fejlődésének minden szakaszában egészen természetes végéig. Azok az igazi békeszerzők tehát, akik szeretik, védik és előmozdítják az emberi életet, annak minden dimenziójában: a személyes, a közösségi és a transzcendens szinten egyaránt. Aki a békét akarja, az nem tűrheti el a merényleteket és bűntényeket az élet ellen.
Azok, akik nem tisztelik kellőképpen az emberi élet értékét és következésképpen támogatják például az abortusz szabadabbá tételét, talán nincsenek tudatában annak, hogy így egy illuzórikus békét tűznek ki célul. A felelősség elől való menekülés lealacsonyítja az embert, s még inkább a védtelen és ártatlan lény megölése, s ebből nem fakadhat béke és boldogság. Hogyan gondolhatja valaki, hogy megvalósíthatja a békét és a népek teljes értelemben vett fejlődését, vagy a környezet védelmét, ha nem őrködünk a leggyengébbek élethez való joga felett, kezdve a meg nem született gyermekeken? Az élet minden fajta megsértése, annak kezdetétől fogva, mindenképpen helyrehozhatatlan károkat okoz a fejlődésben, a békében, a környezetben. Az sem igazságos, ha alattomos módon hamis jogokat és döntéseket foglalnak jogszabályba, amelyek az emberi személyre vonatkozó leszűkítő és relativizáló látásmódon alapulnak, ügyesen alkalmazva kétértelmű kifejezéseket, hogy úgymond jogot adjanak az abortuszra és az eutanáziára, az élethez való alapvető jogot fenyegetve.
A házasság természetes szerkezetét, egy férfi és egy nő kapcsolatát is el kell ismerni és előnyben kell részesíteni azokkal a törekvésekkel szemben, hogy ezt jogilag egyenlővé tegyék gyökeresen más párkapcsolati formákkal. Valójában ezek az irányzatok kárt okoznak a házasság intézményének, hozzájárulnak elbizonytalanodásához, elhomályosítják különleges jellegét és pótolhatatlan társadalmi értékét.
Ezek az alapelvek nem hitigazságok és nem is a vallásszabadság jogának következményei csupán. Ezek az elvek az ember természetébe vannak beleírva, értelmünk révén felismerhetők és így közösek az egész emberiség számára. Az Egyház törekvése ezek megvédésére tehát nem felekezeti jellegű, hanem minden emberhez szól, vallási hovatartozásuktól függetlenül. És e tevékenysége annál szükségesebb, minél inkább tagadják vagy félreértik ezeket az alapelveket, mivel így az emberi személy igazságát sértik meg és mély sebet ejtenek az igazságosságon és a békén.
Éppen ezért az is a béke érdekében való fontos együttműködés, ha a törvényi szabályozás valamint az igazságszolgáltatás szervei elismerik a jogot a lelkiismereti alapon történő ellenállásra olyan törvényekkel és kormányintézkedésekkel szemben, amelyek az emberi méltóságot sértik, mint az abortusz és az eutanázia.
Az alapvető emberi jogok között, a népek békés élete érdekében is, szerepel az egyes személyek és a közösségek joga a vallás szabadságához. A jelen történelmi időszakban egyre fontosabbá válik, hogy ezt a jogot ne csak negatívan értelmezzék – mint valamitől, például kötelezettségektől vagy kényszerektől való szabadságként –, hanem pozitívan is, mint valamire szolgáló szabadságot, különféle területeken: például a saját vallás hirdetésének, tanításának, tanúsításának szabadságaként; vagy olyan nevelési, jótékony vagy ápoló tevékenység végzésére szóló szabadságként, amelyek megengedik a vallásos elvek alkalmazását; arra szóló szabadságként, hogy az emberek társadalmi szervezeteket hozzanak létre vallási tanításaiknak és intézményes céljaiknak megfelelő szervezeti formában. Sajnos olyan országokban is, amelyek régi keresztény hagyományokra tekinthetnek vissza, egyre gyakoribbak a vallási türelmetlenséghez köthető események, a keresztényekkel szemben és olyan személyekkel szemben is, akik vallásuk azonosító jegyeit viselik magukon.
A békeszerző embernek tudatában kell lennie annak is, hogy a közvélemény mind nagyobb hányadában a radikális liberalizmus és a technokrácia elültette a meggyőződést, hogy a gazdasági növekedés elérendő azon az áron is, ha összeomlik az állam társadalmi szerepvállalása és kárát látja a civil társadalom szolidaritási hálója, akkor is, ha csorbát szenvednek a társadalmi jogok és kötelességek. Nem szabad elfelednünk, hogy ezek a jogok és kötelezettségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy más jogok és kötelezettségek is teljesülhessenek, a civil élet és a politika területén.
A manapág leginkább veszélyben lévő társadalmi jogok és kötelességek között találjuk a munkához való jogot. Ez annak következménye, hogy a munkát és a munkások jogállásának igazságos elismerését mind kevésbé tekintik értéknek, mintha a gazdasági fejlődés egyedül a piacok teljes szabadságától függene. A munkára ezért úgy tekintenek, mint a gazdasági és pénzügyi folyamatok egyik változójára. Ennek kapcsán kiemelem, hogy az ember méltósága, valamint gazdasági, társadalmi és politikai okok is megkívánják, hogy „prioritást élvezzen a munkához jutás, illetve a munka megtartása mindenki számára”.  Ennek a nagyratörő célkitűzésnek az eléréséhez előfeltételként az etikus alapelveken és lelki értékeken alapuló munka megbecsülését kell visszaállítani, hogy ismét úgy tekintsenek rá, mint a személy, a család és a társadalom alapvető javára. Ennek a javunknak velejárója egy kötelesség és egy jog, amely mindenki részéről új és bátor munkapolitikát követel meg.

A béke előmozdítása a fejlődés és a gazdaság új modellje szerint

5. Több oldalról is elismerik, hogy a fejlődés új modelljére van szükség, és a gazdaságra is másként kell tekintenünk. A teljes értelemben vett, szolidáris és fenntartható fejlődés csakúgy, mint a közjó, megfelelő értékrendet kívánnak meg, amely csak úgy hozható létre, ha a végső igazodási pont Isten. Nem elegendő, ha sok eszköz és sok választási lehetőség áll a rendelkezésünkre, bármennyire nagy értékűek is ezek. A fejlődést szolgáló sokféle eszközt éppúgy, mint a választási lehetőségeket úgy kell felhasználnunk, hogy nem tévesztjük szem elől a jobb életet, a helyes magatartást, amely elismeri a szellemi dimenzió elsőbbségét és a közjó megvalósításán fáradozik. Ellenkező esetben mindezen eszközök elvesztik értéküket és csupán újabb bálványok válnak belőlük.
Ahhoz, hogy túlléphessünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válságon – mely csak még tovább növeli az egyenlőtlenségeket –, olyan személyekre, csoportokra és intézményekre van szükség, akik az életet állítják előtérbe, segítik az emberi kreativitást s még a válság hatására is képesek új gazdasági modellt elképzelni. Az utóbbi évtizedek modellje arra törekedett, hogy maximalizálja a hasznot és a fogyasztást, s ennek hátterében önző és individualista látásmód állott, amely a személyeket annak alapján értékelte, hogy mennyire képesek megfelelni a verseny támasztotta kívánalmaknak. Egy másik nézőpontból ugyanakkor az igazi és tartós sikert csak úgy érhetjük el, ha odaadjuk önmagunkat, intellektuális képességeinket, vállalkozókedvünket, mivel az élhető, vagyis a valóban emberhez méltó gazdasági fejlődés alapelve az önzetlenség kell, hogy legyen, mint a testvériség és az ajándékozás logikájának kifejeződése.  Konkrétan a gazdasági tevékenységben a békeszerző ember az, aki a közreműködő személyekkel és kollégáival, a megbízókkal és a felhasználókkal a bizalom és a kölcsönösség talaján álló kapcsolatokat hoz létre. Gazdasági tevékenységét a közjó érdekében végzi, munkáját olyan dologként fogja fel, amely túlmutat egyéni érdekein, javára szolgál a kortárs és az eljövendő nemzedéknek. Így munkáját már nem csak saját maga részére végzi, hanem azért is, hogy másoknak méltó jövőt és munkát teremtsen.
A gazdasági élet területén az államok részéről kívánatos, hogy ipari és mezőgazdasági fejlődésükkel kapcsolatos terveik tekintetbe vegyék a társadalmi fejlődést és a demokratikus jogállam kiteljesedését. Alapvető fontosságú és elkerülhetetlenül fontos ezen kívül a monetáris, pénzügyi és kereskedelmi piacok etikus felépítése, hogy stabilabbak, jobban koordináltak és ellenőrzöttek legyenek, s így ne okozzanak kárt a szegényebbeknek. A sokféle békét célzó tevékenységnek – határozottabb módon, mint amennyire máig történt – az élelmiszerválság felé kell fordulnia, amely sokkal súlyosabb, mint a pénzügyi válság. Az élelmiszer-ellátás biztonságának kérdése ismét elsőrendű fontosságúvá vált a nemzetközi politikai színtéren. Ennek oka olyan válsághelyzetek kialakulása, amelyek többek között a mezőgazdasági alapanyagok árának ismételt ingadozásából, egyes gazdasági szereplők felelőtlen magatartásából és a kormányok és a nemzetközi közösség nem megfelelő ellenőrzéséből származott. Ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a válsággal, a békeszerzőknek az a feladata, hogy együtt, egymással szolidárisan lépjenek fel a helyi szintektől egészen a nemzetközi színtérig azzal a céllal, hogy a mezőgazdaságból élőknek, különösen a vidéki lakosságnak biztosítsák a lehetőséget tevékenységük méltó folytatására, társadalmi, környezeti és gazdasági szempontból is fenntartható módon.

Nevelés a béke kultúrájára: a család és az intézmények szerepe

6. Szeretném hangsúlyozni, hogy a békén munkálkodó személyek feladata őrködni a családok és a társadalmi igazságosság felett és dolgozni a megfelelő társadalmi nevelés érdekében.
Senki sem tagadhatja vagy becsülheti le a család meghatározó szerepét, amely a társadalom alapsejtje a demográfia, az etika, a pedagógia, a gazdaság és a politika szempontjából is. Természetes küldetése az élet gondozása: elkíséri az emberi személyeket növekedésük során és rávezeti őket arra, hogy kölcsönösen segítsék és gondozzák egymást. A keresztény család különösképpen is magában hordozza annak a nevelési tervnek a csíráját, amelynek mértéke az isteni szeretet. A család az egyik olyan alany a társadalomban, amely elkerülhetetlenül szükséges a béke kultúrájának megvalósításához. Meg kell védeni a szülők jogát és elsődleges szerepét gyermekeik nevelésében, elsősorban erkölcsi és vallási téren. A családban születnek meg és nevelkednek a békeszerzők, az élet és a szeretet kultúrájának eljövendő munkásai.
A békére nevelésnek ebben a hatalmas feladatában különösen nagy szerep hárul a szerzetesi közösségekre. Az Egyház e nagy felelősség részesének érzi magát az új evangelizáció formájában, amelynek lényege a megtérés Krisztus igazságára és szeretetére, s az ebből következő szellemi és erkölcsi újjászületés az emberek és a társadalom részéről. A Jézus Krisztussal való találkozás alakítja a békeszerzőket azáltal, hogy elköteleződnek egy közösség iránt és túllépnek az igazságtalanságokon.
A béke tekintetében sajátos küldetése van a kulturális intézményeknek, az iskoláknak és az egyetemeknek. Ezeknek nem csupán az a feladatuk, hogy új vezetők (leader) nemzedékeinek képzését szolgálják, hanem az is, hogy megújítsák a nemzeti és nemzetközi közintézményeket. Azáltal is segítséget nyújthatnak, ha szilárd antropológiai és etikai talajon álló tudományos gondolatokat fogalmaznak meg a gazdasági és pénzügyi tevékenységekkel kapcsolatban. A mai világnak, különösen a politika világának szüksége van új gondolatokra, új kulturális szintézisre, amely túlmutat a technokrata felfogáson és képes összefogni eltérő politikai irányzatokat a közjó érdekében. Ezek az új gondolatok, a pozitív személyes és intézményes kapcsolatok összessége, az egyes emberek és embercsoportok valódi fejlődésének szolgálatában, a valódi békére nevelés alapját jelenthetik.

A békeszerző pedagógiája

7. Végezetül fontos kiemelni a béke pedagógiája előmozdításának szükségességét. Ehhez gazdag belső életre, világos és értékes erkölcsi elvekre, megfelelő magatartásra és életstílusra van szükség. A békével kapcsolatos gondolatok, szavak és gesztusok megteremtik a béke mentalitását és a kölcsönös tisztelet, a becsület és a szívélyesség légkörét. Ezért meg kell tanítani az embereknek, hogy szeressék egymást és a békére törekedjenek, ne puszta toleranciával, hanem jószándékkal forduljanak egymás felé. Az alapvető buzdítás lényege: „nemet mondani a bosszúra, elismerni hibáinkat, elfogadni a bocsánatkérést és végül megbocsátani”,  hogy a tévedéseket és a sértéseket el lehessen ismerni az igazságban és együtt lehessen haladni a kiengesztelődés irányába. Ehhez az kell, hogy elterjedjen a megbocsátás pedagógiája. A rosszat ugyanis a jóval lehet legyőzni és az igazságosságot úgy leljük meg, ha követjük az Atyaistent, aki szereti minden gyermekét (vö. Mt 5,21-48). Ehhez a munkához idő kell, mert feltételez egy lelki fejlődést, a magasabb rendű értékek irányában történő nevelést és az emberi történelemről alkotott új képet is. El kell vetni azt a hamis békét, amely csak e világ bálványait nyújtja, el kell kerülni a vele járó veszélyeket. A hamis béke egyre érzéketlenebbé teszi a lelkiismeretet, önmagunkba fordulást és közönybe fulladó életet eredményez. Ezzel szemben, a béke pedagógiájának következménye a tett, az együttérzés, a szolidaritás, a bátorság és a kitartás.
Jézus a maga életében megtestesíti ezeket a magatartásformákat, egészen a teljes önátadásig, „élete elvesztéséig” (vö. Mt 10,39; Lk 17,33; Jn 12,25). Megígéri tanítványainak, hogy előbb-utóbb abban a rendkívüli felfedezésben lesz részük, amelyről kezdetben beszéltünk, vagyis megértik, hogy a világban jelen van az Isten, Jézus Istene, aki teljes mértékben szolidáris az emberekkel. Ebben a szövegösszefüggésben szeretnék emlékeztetni arra az imádságra, amellyel azt kérjük Istentől, hogy tegyen minket az ő békéjének eszközévé, hogy elvigyük a szeretetet oda, ahol gyűlölet uralkodik és az igaz hitet oda, ahol kétség honol. A magunk részéről, Boldog XXIII. Jánossal együtt azt kérjük Istentől, hogy világosítsa meg a népek vezetőit, hogy amellett, hogy munkálkodnak a polgárok méltó jólétén, védelmezzék a béke értékes ajándékát. Ébressze fel mindenkiben az akaratot, hogy túllépjenek azokon a gátakon, amelyek elválasztják egymástól az embereket, megerősítsék a kölcsönös szeretet kötelékeit, megértsék a többi embert és bocsássanak meg azoknak, akik sértéseket okoztak. Adja meg, hogy az ő kegyelme révén a Föld minden népe testvérré legyen, és virágozzék és mindörökre uralkodjék közöttük a hőn áhított béke.
Ezzel az imával kívánom mindenkinek, hogy a béke valódi munkálója és építője legyen, hogy az emberek világa növekedjen a testvéri egyetértésben, a jólétben és a békében.

Vatikán, 2012. december 8. -- Benedictus PP XVI

XVI. Benedek beszéde 2012. december 21

Őszentsége XVI. Benedek pápa beszéde  a karácsonyi köszöntés alkalmából  a Római Kúriához 

Kelemen Terem, 2012. december 21. 

Kedves Bíborosok, 

Püspök- és Paptestvérek,  Kedves Testvérek! 

Nagy örömmel találkozom ma veletek, a bíborosi testület kedves tagjaival, a Római Kúria és a Kormányzóság képviselőivel e karácsonyelőtti, hagyományos esemény alkalmával. Szívélyesen köszöntelek mindnyájatokat, Angelo Sodano bíborossal kezdve, akinek köszönöm a kedves szavakat és a szívből jövő jókívánságokat, amelyeket nevetekben is hozzám intézett. A bíborosi kollégium dékánja olyan kifejezést idézett fel, amely ezekben a napokban gyakran előkerül a latin liturgiában: Prope est iam Dominus, venite, adoremus! Az Úr már közel van, jöjjetek, imádjuk! Mi is egyetlen családként készülünk a betlehemi istállóban [születő] Gyermek imádására, aki maga az Isten, s aki oly közel jött, hogy hozzánk hasonló emberré lett. Örömmel viszonzom jókívánságaitokat, és szívből köszönöm mindnyájatoknak - köztetek azoknak, akik a pápát képviselik világszerte - nagylelkű, szakértő együttműködéseteket, mellyel szolgálatomat támogatjátok. 

Ismét olyan év végéhez értünk, amely sokféle nehéz helyzetet, nagy kérdést és kihívást hozott, ugyanakkor a remény jeleit is az Egyházban és a világban egyaránt. Csupán néhány kiemelkedő, az Egyház életét és péteri szolgálatomat érintő eseményről szólok. Először is, mint a bíborosi testület dékánja említette, lezajlottak a mexikói és kubai látogatások - felejthetetlen találkozások az emberi szívben mélyen gyökerező hit erejével és a hitből fakadó életörömmel. Emlékszem, hogy amikor Mexikóba érkeztem, a hosszú út mentén végeláthatatlan tömeg állt sorfalat, akik zászlókat lengetve, zsebkendőkkel integetve üdvözöltek. Emlékszem, hogy a Guanajuato, az azonos nevű [szövetségi] állam festői szépségű fővárosa felé vezető út mellett fiatalok térdeltek áhítattal, Péter utódjának áldását kérve; emlékszem, hogy a Krisztus Király-szobor melletti nagy liturgia jelenvalóvá tette számunkra Krisztus királyságát - békéjét, igazságosságát, igazságát. Mindezt annak ellenére, hogy az ország súlyos problémákkal, az erőszak különféle megnyilvánulásaival, a gazdasági függés nehézségeivel küzd. Noha önmagában a vallásosság nem orvosolhatja e problémákat, még kevésbé megoldhatóak, ha nem történik meg a szív belső tisztulása, amely a hit erejéből, a Jézus Krisztussal való találkozásból fakad. Azután Kuba - itt is a nagy liturgiák, amelyeken az ének, az ima és a csend kézzelfoghatóvá tették Annak jelenlétét, akit oly sokáig próbáltak kitiltani az országból. Bizonyos, hogy ebben az országban nem fogják tudni megteremteni a kötelességek és a szabadság megfelelő egyensúlyát, ha nincsenek tekintettel arra az alapvető feltételrendszerre, amelyet a Jézus Krisztus Istenével való találkozás nyomán ismert fej az emberiség. 

A végéhez közeledő év további fontos mozzanatai közül szeretném kiemelni a milánói nagy Családünnepet és a libanoni látogatást, ahol átadtam a szinódus utáni apostoli buzdítást, amely a közelkeleti egyházak és társadalom élete számára kíván iránymutatást adni az egység és a béke nehézségekkel teli útján. Az év utolsó jelentős eseménye az új evangelizációval foglalkozó szinódus volt, amely egyben a hit évének közös megnyitásaként is szolgált. A hit évében a II. Vatikáni Zsinat ötven évvel ezelőtt történt megnyitás ára emlékezünk, próbáljuk újra megérteni és alkalmazni a mai megváltozott körülmények között. Mindezen események korunk legfőbb témáit vetették fel: a család (Milánó), a világbéke szolgálata és a vallások közti párbeszéd (Libanon), valamint Jézus Krisztus üzenetének hirdetése napjainkban azoknak, akik még nem találkoztak vele, továbbá annak a sok embernek, akik csak kívülről ismerik, s így valójában nem ismerik fel őt. E nagy témák közül elsősorban a család témájáról és a párbeszéd természetéről szeretnék részletesebben beszélni, majd egy rövid megjegyzést fűznék az új evangelizáció kérdéséhez.

A hatalmas öröm, amellyel a világ minden tájáról érkező családok összegyűltek Milánóban, azt mutatja, hogy minden ellenkező látszat ellenére a család ma is erős és eleven. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy alapjaiig válság fenyegeti, különösen a nyugati világban. Feltűnt, hogy a szinódus ismételten hangsúlyozta, mennyire fontos a hit átadása szempontjából a család mint az az igazi, hiteles környezet, ahol az emberi lét alapvető normái továbbadódnak. E formákat a közös élet és a közös szenvedés nyomán sajátítjuk el. Így világossá vált, hogy a család kérdése nemcsak egy adott társadalmi formára, hanem magára, az emberre vonatkozik, arra, hogy mi az ember és mit jelent igazán embernek lenni. A kihívások igen sokrétűek. Mindenekelőtt felmerül a kérdés, hogy képes-e az ember elköteleződni vagy el nem köteleződni. Elkötelezheti-e magát életre szólóan? Megfelel ez az emberi természetnek? Nem mond ellent szabadságának és önmegvalósítása távlatának? Azáltal válik-e az ember önmagává, hogy önmagának él és másokkal csak akkor létesít kapcsolatot, ha azt bármikor megszakíthatja? Ellentétes-e az életre szóló elköteleződés a szabadsággal? Érdemes akár szenvedni is az elkötelezettségért? Amikor az ember nem hajlandó elköteleződni -- s ez egyre szélesebb körben terjed, a szabadság és az, önmegvalósítás téves felfogása, valamint a szenvedés türelmes elviselésétől való menekülés miatt --, akkor magába zárkózik, énjét végső 'soron megtartja saját magának és igazán sohasem múlja felül. Pedig az ember egyedül önmaga elajándékozásában találja meg magát, és csak akkor érti meg embersége nagyságát, ha megnyílik a másik ember felé, mások felé, gyermekei, családja felé, s ha engedi, hogy a szenvedés átformálja. Ha az ember elutasítja az ilyen elköteleződést, eltűnnek az emberi lét alapvető szereplői is: apa, anya, gyermek - elvesznek az emberi léttapasztalat nélkülözhetetlen dimenziói. 

Gilles Bernheim, Franciaország főrabbija alaposan dokumentált és rendkívül elgondolkodtató tanulmányában rámutat, hogy a napjainkban tapasztalt támadás, amely az igazi -- apából, anyából és gyermekekből álló -- család ellen irányul, valójában sokkal mélyebbre hat. Ha mindeddig úgy véltük, hogy a család válságának egyik oka az emberi szabadság téves felfogása, mára világossá vált, hogy maga a létünk kérdőjeleződik meg, az, hogy mi az ember valójában. A főrabbi' Simone de Beauvoir híres mondását idézi: „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik." (on ne naît pas femme, on le devient). E szavak képezik az alapját annak, amit ma gender címszóval a nemiség új filozófiájaként népszerűsítenek. E filozófia szerint az ember neme nem természeti adottság, amelyet az embernek el kell fogadnia és jelentéssel kell megtöltenie, hanem társadalmi szerep, amit magunk választunk, míg a múltban a társadalom jelölte ki számunkra. Nyilvánvaló, hogy ez az elmélet és a mélyén rejlő antropológiai lázadás teljesen téves. Az ember kétségbe vonja, hogy van egy természete, ami testi mivoltából fakad és lényét meghatározza. Tagadja természetét, s úgy dönt, hogy az nem eleve adott, hanem ő alakítja ki magának. A bibliai teremtéstörténet szerint az ember lényegéhez tartozik, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette. E kettősség az Istentől rendelt emberi lét lényegi vonása. S ma éppen ezt az eleve adott kettőséget vonják kétségbe. 

A teremtéstörténet szavai, "férfinak és nőnek teremtette őket" (Ter 1,27) immár nem érvényesek. Nem, ami ma érvényes, így szól: nem Isten teremtette őket férfinak és nőnek, hanem eddig társadalom határozott erről, mostantól viszont magunk döntünk felőle. Férfi és nő, mint teremtett valóság, mint emberi természet nem létezik többé. Az ember megkérdőjelezi tulajdon természetét. Innentől kezdve az ember csupán lélek és akarat. A természet manipulálása, amit a környezettel kapcsolatban elutasítunk, az ember alapvető döntése lesz saját magára vonatkozóan. Mostantól csak az absztrakt ember létezik, aki maga választja meg, milyen legyen a természete. Megkérdőjeleződik a férfi és a nő teremtett állapota, az emberi lény egymást kölcsönösen kiegészítő [két] formája. Ám ha nincs a teremtéstől fogva elrendelt férfi-női kettősség, akkor a család sem a teremtés által megállapított valóság. A gyermek is elveszíti eddig elfoglalt helyét és az őt megillető méltóságot. Bernheim rámutat, hogy ezzel a gyermek, aki eddig jogokkal rendelkező alany volt, szükségképpen tárggyá válik, amelyhez, s amelynek megszerzéséhez joga van az embernek. Ha az alkotás szabadsága önmagunk megalkotásának szabadságává válik, az szükségképpen a Teremtő tagadását jelenti, s végső soron lényegi méltóságától fosztja meg magát az embert is, aki Isten teremtménye és képmása. A család körüli harcban magáról az emberről van szó. S nyilvánvalóvá válik, hogy ahol tagadják Istent, ott megszűnik az emberi méltóság is. Aki Istent védi, az embert védi. 

Most pedig áttérnék a másik nagy témára, amely az egész elmúlt éven átívelt, Assisitől az új evangelizációval foglalkozó zsinatig: a párbeszéd és a hithirdetés kérdésére. Beszéljünk először a párbeszédről. Napjainkban az Egyház számára a párbeszédnek három alapvető területét látom, ahol jelen kell lennie az emberért és emberségéért folyó harcban: dialógus az államokkal, a társadalommal (benne a kultúrákkal és a tudománnyal), valamint a vallásokkal. Az Egyház e dialógusok mindegyikében a hittől kapott világosság alapján beszél. Ugyanakkor az emberiség tapasztalatát is belevonja, ami nem más, mint mindannak emléke, amit az ember átélt és végig szenvedett a kezdetek óta, évszázadokon át, aminek során az Egyház megismerte az emberi állapotot, megtapasztalta annak határait és nagyságát, lehetőségeit és korlátait. Az emberi kultúra, amelynek egy biztosítéka az Egyház, az isteni kinyilatkoztatás és az emberi lét találkozásából fejlődött ki. Az Egyház képviseli annak emlékezetét,~ hogy mit jelent embernek lenni – a feledés civilizációjával a szemben, amely csak önmagát és saját feltételrendszerét ismeri. Ám amint emlékezőképesség híján az ember elveszíti önazonosságát, éppúgy az emberiség is elveszítené önazonosságát, ha meg fosztanák emlékezetétől. Amit az Egyház a kinyilatkoztatás és az emberi megtapasztalás találkozása nyomán megismert, az valóban túlmutat a puszta értelem tartományán, de nem egy külön világ, amelynek nincs mondanivalója a nem hívők számára. Ez az ismeret, ha az ember a maga gondolkodásával belép szemléletébe és felfogásába, szélesíti az értelem horizontját, s így azokhoz is szól, akik nem tudnak osztozni az Egyház hitében. Természetesen, amikor az Egyház az állammal és a társadalommal párbeszédet folytat, nincs minden egyes kérdésre kész válasza. Más társadalmi erőkkel együtt küzd azokért a válaszokért, amelyek az emberi lét igazságának legjobban megfelelnek. Az

Egyháznak nagyon világosan kell képviselnie azokat az értékeket, amelyeket alapvetőnek és az emberi lét szempontjából megkérdőjelezhetetlennek tart. Minden lehetőt meg kell tennie a meggyőzés érdekében, ami azután politikai cselekvésre indíthat. 

Az emberiség jelenlegi helyzetében a vallások közötti párbeszéd a világbéke szükséges Feltétele, s ezért a_keresztényeknek és más vallási közösségeknek egyaránt kötelessége. E vallásközi párbeszédnek többféle dimenziója van: Az első egyszerűen az élet, az együtt élés párbeszéde. Ez nem tartalmazza a nagy hitkérdések megvitatását, hogy Isten Szentháromság-e vagy, hogy miként kell értenünk a Szentírás sugalmazott voltát stb., hanem az együtt élésről és a társadalom, az állam, az emberiség iránti közös felelősségről szól. Ennek során meg kell tanulni elfogadni, hogy a másik más és másként gondolkodik. Ezért a beszélgetésnek az igazságosság és a béke iránti közös felelősségen kell alapulnia. A békéről és az igazságosságról folytatott párbeszéd magától túllép azon, ami pusztán gyakorlati, és az igazságért és az emberért folytatott erkölcsi küzdelemmé, a legfőbb értékekről folytatott párbeszéddé válik. Ily módon a beszélgetés, amely tisztán gyakorlati megbeszélésként indult, annak megvitatásává válik, hogy hogyan él helyesen az ember. Még ha maguk az alapvető döntések nem kerülnek is szóba, egy-egy konkrét kérdés megoldásának keresése során - azzal, hogy egymást meghallgatják - mindkét fél tisztulhat és gazdagodhat. Megtörténhet, hogy e keresés során együtt tesznek lépéseket az egyetlen igazság felé, még ha alapvető döntéseik nem változnak is. Ha mindkét fél az igazságosság és a béke hermeneutikájából indul ki, az alapvető különbözőség nem fog ugyan eltűnni, mégis közelebb kerülnek egymáshoz. 

A vallásközi párbeszéd vonatkozásában ma általában két szabályt tekintenek alapvetőnek: 

1.       A párbeszéd célja nem a megtérés, hanem a megértés. Ebben különbözik az evangelizációtól, a missziótól. 

2.       Ennek megfelelően mindkét fél tudatosan megmarad saját identitásában, amelyet sem maguk, sem partnerük számára nem kérdőjeleznek meg a dialógus során. 

Ezek a szabályok helyesek, mégis úgy gondolom, hogy ebben a megfogalmazásban nagyon felszínesek. Valóban, a párbeszédnek nem a megtérés, hanem egymás jobb megértése a célja - ez igaz. Ám a megismerés és a megértés keresése mindig az igazsághoz való közeledést kell, hogy jelentse. Ezért miközben mindkét fél lépésről lépésre közeledik az igazsághoz, egyúttal egymással is egyre mélyebb közösségbe kerülnek, hiszen az igazság egy. Ami az identitás megőrzését illeti, a keresztény ember számára nagyon kevés volna, ha önszántából úgy fogalmazná meg saját identitását, hogy valójában elzárná, úgymond, az igazsághoz vezető utat. Ez esetben kereszténysége önkényesnek, pusztán tényszerűnek látszana. Úgy tűnnie, mintha az illető nem számolna azzal, hogy a vallásnak köze van az igazsághoz. Erre vonatkozóan azt mondanám, hogy a keresztény egészen magabiztos lehet, igen, egészen bizonyos lehet benne, hogy nyugodtan kihajózhat az igazság nyílt tengerére anélkül, hogy féltenie kelljen keresztény identitását. Bizonyos, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem az igazság birtokol minket: Krisztus, aki az Igazság, kézen fogott minket, s tudjuk, hogy a keze biztosan tart, miközben a szenvedélyesen keressük a tudást. Az hogy bensőleg Krisztus keze tart, szabaddá tesz, s ugyanakkor biztonságot ad. Szabaddá tesz: ő tart minket, nyíltan, félelem nélkül bocsátkozhatunk bármilyen párbeszédbe. Biztonságot ad: mert Ő nem enged el minket, hacsak mi el nem szakítjuk magunkat tőle. Vele egységben az igazság fényében állunk. 

Végül még egy rövid megjegyzést kell tennem a hithirdetésről, vagyis az evangelizációról, amelyről a szinódus utáni dokumentum fog részletesen beszélni a szinódusi atyák ajánlásai alapján. Úgy vélem, az evangelizáció legfontosabb elemei Szent Jánosnak abban a beszámolójában szerepelnek legkifejezőbben, ahol Keresztelő János két tanítványának meghívását írja le, akik Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek (Jn 1,35-39). Az első mozzanat a kijelentés egyszerű aktusa. Keresztelő János Jézusra mutatva kijelenti: "Nézzétek, az Isten Báránya!" Néhány verssel alább az evangélista egy másik, hasonló eseményről számol be. Ezúttal András mondja testvérének, Simonnak: "Megtaláltuk a Messiást" (Jn 1,41). Az első, alapvető elem az egyértelmű kijelentés, a kérügma, ami a hithirdető belső meggyőződéséből meríti erejét. A két tanítványról szóló elbeszélésben a következő mozzanat az, hogy figyelnek, Jézus nyomába szegődnek, ami még nem tanítványság, inkább valamiféle szent kíváncsiság, a keresés mozdulata. Hiszen mindketten kereső emberek, akik túl a hétköznapi ügyeken, Isten várásában élnek - várnak, mert Isten létezik és meg fog nyilatkozni. A kijelentés hatására keresésük konkretizálódik. Jobban meg akarják ismerni azt, akit Keresztelő János az Isten Bárányának nevezett. A harmadik fázis akkor kezdődik, amikor Jézus hátrafordul, hozzájuk lép, és megkérdezi: "Mit akartok? Újabb kérdéssel felelnek, ami azt mutatja, hogy nyitottan várakoznak és készek új lépéseket tenni. Azt kérdik: "Mester, hol lakol?" Jézus válasza - "Gyertek, nézzétek meg!" hogy tartsanak vele, és mellette megnyíljon a szemük. 

A hithirdetés szava ott hatékony, ahol az ember készségesen figyeli Isten közeledését, ahol az ember bensőleg keres, vagyis úton van az Úr felé. Szíven érinti, amikor Jézus odafordul hozzá, s ekkor a kijelentéssel való szembesülése szent kíváncsisággá változik, hogy jobban megismerje Jézust. Jézushoz csatlakozása pedig elvezeti oda, ahol az Úr él, az Egyház közösségéhez, amely az ő Teste. Ez azt jelenti, hogy belép a tanítványok úton lévő közösségébe, az elmélyülés és az élet közösségébe, ahol Jézussal járva megnyílik a szemünk. 

"Gyertek, nézzétek meg!" - Jézusnak ez a két kereső tanítványhoz intézett mondata a mai keresőkhöz is szól. Az év végén imádkozzunk az Úrhoz, hogy minél felismerhetőbb legyen, hogy az Egyház - gyarlósága ellenére is - az Úr lakóhelye. Kérjük, hogy miközben lakóhelyéhez közeledünk, egyre jobban nyissa fel szemünket, hogy mind tisztábban, mind meggyőzőbben mondhassuk: "megtaláltuk azt, akire az egész világ vár, Jézus Krisztust, aki igazán Isten Fia és igazán ember." Ezzel a lelkülettel szívből kívánok mindnyájatoknak áldott karácsonyt és boldog új évet. Köszönöm.  

XVI. Benedek pápa homíliája II. János Pál boldoggá avatási ünnepén

XVI. Benedek pápa homíliája

 II. János Pál boldoggáavatási ünnepén
2011. május 1.

"Azt kívántam tehát, hogy az Egyház szükséges előírásainak betartásával boldoggá avatási ügye meglehetős gyorsasággal zajlódjék le. S íme, a várva várt nap elérkezett; gyorsan eljött, mivel így tetszett az Úrnak: II. János Pál boldog!"

Kedves Testvérek!

Hat éve már annak, hogy itt együtt voltunk ezen a téren II. János Pál pápa temetésén. Mély fájdalmat éreztünk elvesztése fölött, de még nagyobb volt annak a hatalmas kegyelemnek az érzése, amely betöltötte Rómát és az egész világot: a kegyelem, amely gyümölcse volt szeretett elődöm teljes életének, különösképpen a szenvedésben megmutatkozó tanúságtételének. Már azon a napon éreztük terjedni életszentségének illatát, és Isten népe többféle módon kifejezésre is juttatta az iránta érzett tiszteletét. Azt kívántam tehát, hogy az Egyház szükséges előírásainak betartásával boldoggáavatási ügye meglehetős gyorsasággal zajlódjék le. S íme, a várva várt nap elérkezett; gyorsan eljött, mivel így tetszett az Úrnak: II. János Pál boldog!

Szeretném kifejezni szívélyes köszöntésemet mindannyiotoknak, abból az örömteli okból, hogy ilyen sokan összejöttetek Rómába a világ minden részéről. Bíboros urak, a Keleti Katolikus Egyházak pátriárkái, testvéreim a püspöki rendben és a papságban, hivatalos küldöttségek, nagykövetek és világi vezetők, Istennek szentelt személyek és világi hívek, kiterjesztve azokra is, akik a rádión és a televízión keresztül társulnak hozzánk.

Ez a mai, Húsvét második vasárnapja, amelyet Boldog II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak szentelt. Éppen azért választottuk ki az ünneplésére a mai napot, mivel a gondviselés terve szerint elődöm pontosan ennek az ünnepnek az előestéjén adta át a lelkét Istennek. Ma, azon felül, hogy ez május, Szűz Mária hónapjának első napja, munkás Szent József emlékezete is. E tényezők egybeesése gazdagítja az imádságunkat, segítenek minket, akik még az időben és a térben zarándokolunk; míg a mennyben egészen más az ünnep az angyalok és a szentek között! Jóllehet, Isten egy és Jézus Krisztus is egy, mintegy híd, amely összeköti a földet és a mennyet, mi mégis ebben a pillanatban közelebb érezzük magunkat hozzá, mint valaha, mintegy a mennyei liturgia részesei vagyunk.

„Boldogok, akik nem láttak, mégis hittek!” (Jn 20,29). A mai evangéliumban Jézus ezt a boldogságot hirdeti meg: a hit boldogságát. Ez különlegesen is megérint minket, hiszen egy boldoggáavatásra jöttünk össze, sőt még inkább, mivel egy pápa lett boldoggáavatva, Péter egy utódja, aki arra kapott meghívást, hogy megerősítse testvéreit a hitben. II. János Pál az erős, tüzes, apostoli hite miatt boldog. És itt rögtön gondolhatunk egy másik boldogság-mondásra:

„Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és nem a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16,17). Mit nyilatkoztatott ki a mennyei Atya Péternek? Azt, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. E miatt a hite miatt lett Simon Péterré, sziklává, amelyre Jézus Egyházát tudja építeni. II. János Pál örök boldogsága, amelyet az Egyház ma örömmel hirdet, benne van Krisztusnak ezekben a szavaiban: „Te boldog vagy, Simon” és „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek!” A hit boldogsága, amelyet II. János Pál is az Atya Istennek az ajándékaként kapott meg, hogy építse Krisztus Egyházát.

Gondolatunk azonban egy másik boldogság felé is irányul, amely az evangéliumban minden mást megelőz. Ez Szűz Máriának, az Üdvözítő édesanyjának a boldogsága. Neki éppen akkor, amikor méhébe fogadta Jézust, akkor mondta Erzsébet: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). A hit boldogságának Mária a modellje, és mi mindannyian örülünk annak, hogy II. János Pál pápa boldoggáavatása a Mária-hónap első napjára esik. Az ő anyai tekintetével, hitével, amely az apostolok hitét is megerősítette, és folyamatosan támogatja az ő utódaik hitét is, különösképpen azokét, akiket arra hívtak meg, hogy Péter székében üljenek.

Mária nem tűnik fel Krisztus feltámadásának elbeszéléseiben, ám jelenléte mintegy elrejtve mindenütt érezhető: ő az Anya, akire Jézus minden tanítványát rábízott és az egész közösséget. Külön is fontos megjegyezni, hogy Mária hatékony anyai jelenlétét említi Szent János és Szent Lukács abban az összefüggésben, amely a mai evangéliumot vagy az olvasmányt megelőzi: Jézus halálának történésében, ahol Mária ott van a kereszt tövében (vö. Jn 19,25) és az Apostolok Cselekedetei kezdetén, amely az utolsó vacsora termében imádságra összegyűlt tanítványok között mutatja őt (vö. ApCsel 1,14).

Még a mai szentlecke is a hitről szól, éppen Szent Péter az, aki ezt írta, telve lelkesedéssel, az újonnan keresztelteket tanítva reménységük és örömük okáról. Szeretném megjegyezni, hogy e szakaszban, az első levele kezdetén nem buzdító, hanem parancsoló módban ír, egyenesen így: „Töltsön el titeket az öröm!” – és hozzáteszi: „Ti azt szeretitek, akit nem is láttatok, de most látás nélkül hisztek benne. Ezért örüljetek kimondhatatlan és dicsőséges örömmel, míg eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét” (1Pt 1,6.8-9). Mindez parancsoló módban szerepel, mivel ez egy új valóság, amelyet Krisztus feltámadása teremtett, egy a hit számára elérhető valóság. „Ez az, amit az Úr cselekedett – mondja a Zsoltár (118,23) – csodálatos dolog a szemünkben”, a hit szemében.

Kedves Testvérek! Ma a föltámadt Krisztus teljes lelki fényességében ragyog előttünk a szeretett II. János Pál tiszteletet parancsoló alakja. Neve ma bekerült azoknak a szenteknek és boldogoknak a seregébe, akiket ő 27 éves pápai szolgálata során hirdetett ki. Élesen emlékezünk a keresztény élet magas fokban gyakorolható általános meghívására, az életszentségre, amelyet megerősített a Lumen gentium zsinati konstitúció. Isten népének minden tagja – püspökök, papok, diakónusok, világi hívek, szerzetesek és apácák – mindannyian a mennyei hazafelé menetelünk, ahol előttünk haladt Szűz Mária, egyedi és tökéletes módon kapcsolódva Krisztus és az Egyház misztériumához.

Amikor Karol Wojtyła, előbb mint segédpüspök, azután mint krakkói érsek részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, jó tudta, hogy az Egyházról szóló dokumentum utolsó fejezetét Máriának szentelni – annyit jelent, mint az Üdvözítő édesanyjának képét és modelljét állítani minden keresztény ember életszentsége elé az egész Egyház számára. Ez volt az a teológiai kép, amelyet Boldog II. János Pál fiatal kora óta felfedezett, azután megőrzött és elmélyített egész élete folyamán. Ez egy olyan vízió, amely abban a szentírási képben foglalható össze, amely a kereszten függő Krisztust ábrázolja, és mellette édesanyját, Máriát.

Ez az ikon a János evangéliumban található (19,25-27) és összefoglalva Karol Wojtyła püspöki, később pápai címerében: egy arany kereszt, egy M-betű jobbra lent és a mottó: „Totus tuus”, amely megfelel Montfort-i Grignion Szent Lajos Mária híres kijelentésének, amelyben Karol Wojtyła élete alapelvét találta meg: „Totus tuus ego sum et omnia mea tua sunt. Accipio Te in mea omnia. Praebe mihi cor tuum, Maria – Egészen a tied vagyok és mindaz, ami az enyém, az a tied is. Neked adom mindenemet. Add nekem a szívedet, Mária” (A Szent Szűz igaz tiszteletének traktátusa, 266).

Az új boldog ezt írta a végrendeletében: „Amikor 1978. október 16-án a bíborosok konklávéja megválasztotta II. János Pált, Lengyelország prímása, Stefan Wyszyński ezt mondta nekem: „Az új pápa feladata lesz bevezetni az Egyházat a Harmadik Évezredbe”. És hozzátette: „Szeretném még egyszer kifejezni hálámat a Szentléleknek a II. Vatikáni Zsinat nagy ajándékáért, amelynek az egész Egyházzal együtt – különösképpen valamennyi püspökökkel – adósnak érzem magamat. Meg vagyok győződve arról, hogy az új generációknak még sokáig kell meríteniük a XX. század e zsinatának gazdagságából, amely számunkra kitárult.

Mint püspök, aki az első naptól az utolsóig részt vettem a zsinati eseményekben, szeretném ezt a hatalmas örökséget mindazokra rábízni, akik most, és akik a jövőben arra kapnak meghívást, hogy megvalósítsák azt. Részemről hála az örök Pásztornak, aki megengedte, hogy pápaságom évei során ezt a nagy ügyet szolgálhattam.” Mi is ez az „ügy”? II. János Pál maga meghirdette a Szent Péter téren bemutatott első ünnepélyes szentmiséjében, ezekkel az emlékezetes szavakkal: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!” Ezt kérte az újonnan választott pápa mindenkitől, és ő maga tette meg először: megnyitotta Krisztusnak a társadalmat, a kultúrát, a politikai és gazdasági rendszereket, gigantikus erővel fordult feléjük – olyan erővel, amelyet ő Istentől kapott – olyan erővel, amely visszafordíthatatlannak tűnt.

Lengyelül: Hite tanúságtévő erejével, szeretetével és apostoli bátorságával, amelyet hatalmas emberi felelősség kísért, ez a példamutató fia a lengyel nemzetnek segítette a keresztényeket az egész világon, hogy ne féljenek attól, hogy keresztényeknek nevezzék őket, és hogy az Egyházhoz tartozzanak, hogy beszéljenek az Evangéliumról. Egy szóban kifejezve abban segített, hogy ne féljünk az igazságtól, mert az igazság szabaddá tesz minket.

Összefoglalva: erőt adott nekünk hogy higgyünk Krisztusban, mert Krisztus a Redemptor hominis, az ember Megváltója. Ez volt a témája első enciklikájának és vezérfonala a többinek.

Amikor Karol Wojtyła Péter székébe emelkedett, magával hozta mélységes meggyőződését, amely a marxizmussal szemben a kereszténység oldalán állt és az emberre figyelt.

Ez volt az ő üzenete: az ember az Egyház útja, és Krisztus az ember útja. Ezzel az üzenetével, amely a II. Vatikáni Zsinat és „kormányosa,” Isten Szolgája, VI. Pál pápa nagy öröksége volt, II. János Pál úgy vezette Isten népét, hogy átlépje a harmadik évezred küszöbét, és ami tényleg Krisztus kegyelme volt, hogy a „reménység küszöbének” nevezhette ezt. Igen, a nagy jubileum hosszú előkészületi útján a megújult jövő felé fordulást adta a kereszténységnek, Isten jövőjét, amely átfénylik a történelmen, és ami a történelem jelzőtáblája is egyben.

A reménynek azt a lelki tartalmát, ami a marxizmusból és a haladás ideológiájából szinte kihalt, ő törvényesen visszakövetelte a kereszténység számára. Megadta a reménység hiteles arculatát neki, hogy úgy éljünk meg a történelmet, mint „ adventi eseményt”, személyes egzisztenciánkban éppúgy, mint közösségeinkben Krisztushoz fordulva, aki az ember teljességét jelenti és a békére, valamint az igazságra irányuló vágyakozásainak beteljesedését.

Végül szeretnék hálát adni Istennek azért a személyes tapasztalatért, amely megadatott nekem, hogy hosszú időn át együtt dolgozhattam Boldog II. János Pál pápával. Már előbb is megismerhettem és csodálhattam, ám 1982 óta, amikor Rómába hívott, mint a Hittani Kongregáció prefektusát, 23 éven át közel állhattam hozzá, és mindig tisztelhettem személyiségét. Szolgálatomat támogatta lelki mélysége, meglátásainak gazdagsága. Imádságának példája mindig megérintett és épülésemre szolgált: ahogy bele tudott merülni az Istennel való találkozásba, még szolgálatának számtalan megbízatása közben is.

És azután a szenvedésben nyújtott tanúságtétele: az Úr lassan-lassan megfosztotta őt mindentől, de ő ennek ellenére „szikla” maradt, amint Krisztus, úgy akarta ő is. Mélységes alázata, amely a Krisztussal való bensőséges egyesülésben gyökeredzett, megadatott neki, hogy folytassa az Egyház vezetését és egy még ékesszólóbb üzenetet adva a világnak abban az időszakában, amikor fizikai erői megfogyatkoztak. Így különleges módon valósította meg a papi és a püspöki hivatást: teljesen eggyé válva azzal a Jézussal, akit naponta befogadott és felajánlott az Eucharisztiában.

Boldog vagy, szeretett II. János Pál pápa, mivel hittél! Folytonosan támogasd – erre kérünk – az ég felé tartó Isten népének hitét. Ámen.

Pákozdi István atya, egyetemi lelkész fordítása

forrás: Magyar Kurír

A felszabadítási teológia helyes értékelése IV. rész

4.4. A felszabadítási teológia értékelése

A szegények melletti opció erős feszültségeket okozott a latin-amerikai egyházakon belül, főleg a püspökök és a papság körében, de komoly viták kereszttüzébe került maga a felszabadítási teológia is (pontosabban annak különböző irányzatai és nézetei), mind a kontinensen belül, mind Európában és Észak-Amerikában. A bírálók részben jogosan hívták fel a figyelmet e teológia hiányosságaira, részben azonban a keresztény hit elárulásával, sőt súlyos   megkárosításával   vádolták   meg   őket.32    A   vitába   1974-ben   bekapcsolódott   a Nemzetközi Teológiai Bizottság is, és három évvel később közzé is tette megfontolásait.33 A dokumentum a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozik, amely sürgeti az idők jeleinek folytonos tanulmányozását. Új jelenségként említi a szegények jajkiáltását, amely visszhangra talált a

pápai enciklikákban, különösen pedig a CELAM medellíni konferenciáján. A szegények melletti kiállás nem elsődlegesen teológiai kérdés. „Hangot akarnak adni a szegények, a megfélemlítettek jajkiáltásának, rámutatni az éhínség, a betegség, az igazságtalan profit, a száműzetés, az elnyomás jelenségére.” A sokféle emberi szenvedés láttán mégis egy újfajta teológiai gondolkodás indult el. „A keresztény hitet alapvetően történelmi gyakorlatként értelmezik, amely által a szociopolitikai feltételek megváltoznak és megújulnak.” Ez helyes, hiszen a keresztényeknek küldetésük van az emberiség szolgálatában. „Mégis, némelyik teológiai irányzatban ezeket az alapvető tényeket egyoldalúan értelmezik, ami joggal kifogásolható. […] A kereszténység egydimenzionális látásmódja károsan hatna a krisztológiára és az ekkléziológiára, a megváltásról és a keresztény létről való szemléletünkre, sőt magára a teológiára is.” A dokumentum ezután a Biblia értelmezésében felbukkanó egyoldalúságokra  mutat  rá,  majd  rátér  magának  a  felszabadításnak  témájára,  az  emberi fejlődés és az isteni megváltás „dialektikus” kapcsolatára. A kettő összefügg egymással, az ember teljes boldogsága, az üdvösség azonban messze meghaladja az emberi erőfeszítéseket,

és csak az eszkatonban teljesedhet be.34

31  Ezt a Jézus-képet részletesen bemutatja HANS KESSLER: Erlösung als Befreiung című könyvében: Patmos,

Düsseldorf, 1972, 62skk.

32 RONALD NASH (ed.): Liberation Theology, Mott Media, 1988. A tanulmánykötet összeállítója avval vádolja a

felszabadítási teológiát, hogy a kapitalizmus megdöntésével a szocializmust akarja uralomra juttatni. A könyv egyik méltatója szerint a felszabadítási teológia „a XX. századi teológia legveszedelmesebb vírusa a század elején megjelent »Isten halála« teológia pestise óta”.

33           INTERNATIONAL             THEOLOGICAL   COMMISSION: Human Development    And       Christian                Salvation. www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_1976_promozione-umana_en.html (Letöltve: 2014.10.17.)

34 Vö. még NORBERT GREINACHER: Legitimatorische oder prophetische Politische Theologie?, i. m. 98skk.

A legrészletesebb és legjelentősebb bírálatot aztán magának a Hittani Kongregációnak két  nyilatkozata  fogalmazta  meg.  Köztudott,  hogy  a  Kongregáció  vezetője  ezekben  az években Joseph Ratzinger volt, aki teológusként is számos írásában bírálta a felszabadítási teológiát.  A  Hittani  Kongregáció  két  terjedelmes  dokumentumban  foglalkozott  a felszabadítási teológiával. Az első instrukció 1984-ben jelent meg Libertatis nuntius (LN) címmel, és elsősorban a felszabadítási teológia tévedéseit, hiányosságait emelte ki. Két évre rá, 1986-ban jelent meg a Libertatis conscientia (LC) című instrukció, amely jóval pozitívabb értékelést ad a felszabadítási teológiáról, és ennek kapcsán részletesebben kifejti a keresztény szabadság fogalmát.35 A bírálatokból is csak néhány legfontosabb szempontot emelhetünk ki, főleg a két szentszéki dokumentum alapján. Annyit azonban előre kell bocsátani, hogy magát a fennálló „embertelen” (Medellín), „evangéliumellenes” (Puebla) társadalmi-politikai- gazdasági helyzetet tényként fogadja el mindkét dokumentum, és sürgeti a szegények, az

elnyomottak, a kizsákmányoltak melletti kiállást, a társadalmi igazságtalanságok ellen való küzdelmet. Az eltérések a jelenségek értelmezésében, az igazságos társadalmi viszonyok megteremtésének módjaiban és azok teológiai megítélésében mutatkoznak.

4.4.1. A marxista ideológia elégtelensége és veszélyei

Immár évtizedekkel a Szovjetunió felbomlása után, amikor már lassan feledésbe mennek az oly  sokáig  hangoztatott  marxista  jelszavak,  szinte  naivnak  látszanak  azok  a  kísérletek, amelyek az 1960–70-es években a marxista társadalomelmélet alapján próbálták elemezni koruk valóságát. Akik erre vállalkoztak, utólag is arra hivatkoztak, hogy akkor, az ő helyzetükben nem találtak ennél jobb módszert a közgazdaságtanban és a társadalomtudományokban, de a marxizmusból csak annak a gazdasági-társadalmi elemzését vették  át,  az  ideológiáját  nem.  Az  1984-es  dokumentum  (LN)  elsősorban  a  marxizmus részletes bírálatával foglalkozik, elítélve azokat a keresztényeket, akik a „marxista elemzéshez” folyamodtak. Elsősorban azt veti a teológusok szemére, hogy nem vetették részletes kritikai elemzés alá ezeket az elemzési módszereket, mielőtt saját céljaikra felhasználták őket.

A LN szerint elfogadhatatlan a marxizmus ateizmusa, önellentmondás a „tudományos materializmus” kifejezés. Hamis az az állítás, amely a pártos öntudatot és gyakorlatot tekinti az igazság kritériumának. Idézi II. János Pál pápát: „Az Egyház egyetemes. A megtestesülés misztériumának Egyháza. Nem egyetlen társadalmi osztály, egyetlen kaszt Egyháza. Magának az igazságnak nevében szól. És ez az igazság realista” (LN, 433). Elítéli az osztályharcot, mert az totalitárius, erőszakon felépülő társadalomhoz vezet. Az igazságtalanságokat szülő struktúrákat nem lehet forradalmi erőszakkal megdönteni. Az osztályharc nem tekinthető a történelem alapvető strukturális törvényének, nem a történelem hajtóereje, a Szentírás szegényei nem azonosak a proletariátussal. A marxizmus egyfajta evilági messianizmust ígér, s  hogy  ez  mennyire  hamis,  azt  a  létező  szocializmus  országainak  példája  igazolja.  A forradalmi úton hatalomra jutott totalitárius és ateista rendszerek „korunk szégyene”, hiszen

„egész nemzeteket tartanak az emberhez méltatlan szolgaság állapotában, mégpedig felszabadításuk ürügyén” (LN, 434).

4.4.2. Perszonalista vagy társadalmi megközelítés?

A marxista történelemszemlélet egyik alaptétele, hogy a gazdasági-társadalmi struktúrák alakítják át az embert is, és a proletariátus győzelmével jön létre az új, szocialista, majd kommunista embertípus. A kérdés azonban e naivan leegyszerűsítő tézisnél sokkal általánosabban is fölvetődött. Ki a felelős: az egyén vagy a körülmények, a személy vagy a társadalom? Mi indíthatja el a szükséges változásokat: az arra elkötelezett emberek vagy egy

35  Mindkét dokumentum magyar fordításban megtalálható in TOMKA  MIKLÓS  – GOJÁK  JÁNOS  (szerk.): Az

Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, i. m.

új  társadalmi-gazdasági  struktúra  bevezetése?  Az  Egyház  hithagyományában  ősi meggyőződés, hogy bűnt csak a szabad és értelmes ember tud elkövetni, az tehát mindig a személy tette. A személyes bűnnek azonban vannak társadalmi következményei, ezért lehet társadalmi bűnökről beszélni, amilyen az igazságtalanságok különböző fajtái, a személy jogainak, az ember szabadságának, méltóságának megsértése. Ennek nyomán terjedt el az Egyház szociális tanításában a „bűnös struktúrák” fogalma.36

A változásokat sürgető teológiában ez a kérdés alapvető jelentőségű, hiszen az elnyomottak  felszabadítására  törekedve  sokan  elsősorban  a  társadalmi  helyzet megváltoztatását  sürgették.  Az  1984-es  instrukció  viszont  határozottan  leszögezi,  hogy  a bajok  forrása  elsődlegesen  és  kizárólagosan  nem  a  rossz  társadalmi  struktúrákban  rejlik, hanem „a szabad és felelős emberi személyben, ennek a személynek kell Jézus Krisztus kegyelme révén  megtérnie” (LN,  422).  Nem  a  struktúrák  alakítják  a  személyt,  hanem  a

személyek a struktúrákat.37 A bűn fogalma nem szűkíthető le „a társadalmi bűn”-re. Az 1986- os instrukció árnyaltabban fogalmaz: „Önmagában véve a felszabadulás nem teremti meg az ember szabadságát”. A „világi” szabadság csak a feltételeket biztosítja, de a személyes szabadság önálló, és még olyanok is szabadok maradhatnak, akik „iszonyatos kényszereket szenvedtek el” (LC 31).

Itt jutunk el ahhoz az alapvető különbséghez, amely a társadalmi szabadságot a személyes szabadságtól megkülönbözteti. „Egy igazságos társadalmi rend pótolhatatlan segítséget nyújt az ember személyes szabadságának megvalósításához. […] A szabad személyiség teljes kibontakozását, ami mindenki számára kötelesség és jog, a társadalomnak segítenie, nem pedig akadályoznia kell” (LN, 432). Önmagukban azonban a társadalmi struktúrák még nem teremtik meg automatikusan az új típusú embert, minden kor, minden társadalmi berendezkedés és gazdasági rendszer ki van téve az emberek szabad – jó vagy

rossz – döntésének, ezért is hamis utópia a tökéletes és végérvényes társadalmi rend mítosza.

4.4.3. Új bibliai hermeneutika

A Hittani Kongregáció szerint nem fogadható el az az „új hermeneutika, amely a Szentírást politikai szempontok szerint olvassa újra” és „a Szentírás reduktív értelmezéséhez vezet” (LN, 431).38  A választott nép szabadulásának története az egyiptomiak rabságából számukra csupán  a  „politikai  szolgaság  alól  való  felszabadulást  jelenti.  Szívesen  használják  fel  a próféták társadalomkritikai tanítását is, kiemelve azokat üdvtörténeti összefüggésükből.” Hamis egzegézisre hivatkozva kritikátlanul szembehelyezik a „történelem Jézusát a hit Krisztusával”. Az evangéliumokat elsősorban mint a szegényeket és az elnyomottakat, a szenvedőket és a peremre szorultakat felszabadító örömhírt olvassák, Krisztusban a felszabadítást hirdető politikai messiást látják, „kizárólag politikailag értelmezik” Krisztus halálát  is,  mint  a  felszabadításért  folytatott  elszánt  küzdelem  önfeláldozó  vértanúságát.39

Krisztust egy olyan „Jézus-alakkal” helyettesítik, egyfajta „szimbólummal, amely egyesíti magában az elnyomottak harcának követelményeit”. Az így redukált Jézus-képnek és felszabadításnak legjellegzetesebb példája a már idézett Hans Kessler elgondolása, miszerint Jézus nem a megtestesülésével és a kereszthalálával váltott meg, hanem elsősorban nyilvános működésével,  új,  felszabadító  gyakorlatával,  amellyel  fölébe  emelkedett  minden  evilági

36  AZ IGAZSÁGOSSÁG ÉS BÉKE PÁPAI TANÁCSA: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Szent István

Társulat, Budapest, 2007, 116–119, ford. Dér Katalin és Horváth Pál.

37 Vö. JOSEPH KARDINAL RATZINGER: Kirche, Ökumene und Politik, Johannes, Einsiedeln, 1987, 241.

38 Lásd a 4.3.5. pontot.

39 Vö. LN, 428–432.; JOSEPH RATZINGER: Új éneket az Úrnak!, Jel, Budapest, 2007, 13skk., ford. Tóth Vencel.

elnyomásnak, és egy erőszakmentes, felszabadító jóság világát hirdette meg feltétel nélküli szeretetével és jóságával.40

Valójában azonban az igazi exodus, a szabadságra vivő út az önmagunkból való kilépés, a megtérés, a Krisztus által felkínált szabadság, az Igazság elfogadása. „Egy Istentől távol lévő világban igazság nélküliek, ezért szolgák maradunk.” Le kell leplezni a haladás mítoszát, amely „a megváltás helyére a kollektív-politikai vagy individuális-pszichológiai módon” értett szabadítást hirdeti. „A megváltás több, mint politikai utópiákért folytatott harc, és több, mint pszichoterápia.”41  A kereszténység leleplezi a hamis politikai utópiákat, az ember gyártotta paradicsom mítoszát, amely a szolgaság politikájához vezet. „A keresztény hit elsődleges feladata az embert megszabadítani a politikai mítoszok irracionalitásától.” 42 „A megváltás története a rossztól szabadulás története, az emberiség bevezetése Isten fiainak szabadságába” (LC 97). Ahogy Joseph Ratzinger egy cikkében megjegyezte: „A megváltás politikai folyamattá vált”, pedig „ha a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér”.43

4.4.4. Az evangélium hirdetése és az igazságosság előmozdítása

A szabadság nem jelenthet minden kötöttségtől és korláttól való függetlenséget, különben anarchiába torkollik, amelyet az egyének saját érdekeik szerint manipulálhatnak, és így új elnyomáshoz, szolgasághoz, egyenlőtlenségekhez vezet. A demokratikus jogállamban az egyének  szabadságát  a  szilárd  erkölcsre  épülő  jogrend  biztosítja.  A  demokrácia  nem működhet értelmes és szilárd alapértékek, emberi jogok nélkül, amelyeknek sérthetetlensége és hatékony működése biztosított. Az alapvető értékrend és az erkölcs azonban fölötte áll az egyéni törekvéseknek, nem változtatható meg „demokratikus úton”, a választópolgárok vagy a törvényhozók többségi döntésével. „A jog nem ellenpólusa a szabadságnak, hanem annak előfeltétele és tartalma.” Szabadság és igazság szorosan összetartoznak egymással. „A szabadság létforma, amely a jogra épül, a jog pedig feltételezi az etoszt” – mindez csak az emberek  fölött  álló  abszolút  igazságra,  Isten  igazságára  és  a  tőle  kapott  (teremtett)

szabadságra épülhet.44  „Az igazság, kezdve a megváltás igazságán […] a szabadság gyökere és normája, minden felszabadító cselekvés alapja és mértéke” (LC 3).

Ebből következik, hogy az Egyház feladata nem a közvetlen politikai, társadalmi, gazdasági cselekvés, még kevésbé a buzdítás valamiféle forradalomra. Krisztus a szabadságra hív meg mindenkit, a szabadság pedig a személy legbenső lényegéhez tartozik, annak veszélyével is, hogy vissza tud élni vele. A szabadság kiforgatása a bűn, amikor „az ember eltávolodik az igazságtól, fölébe helyezi saját akaratát, meg akar szabadulni Istentől, és maga akar isten lenni, megtéveszti és tökreteszi önmagát” (LC 37). Az evangéliumi szabadságot hirdető Egyház elsődleges feladata ezért Isten felszabadító szeretetének hirdetése, az igazi szabadságra való nevelés, a szív megtérése. „Az Egyház terjeszti az evangélium fényét a földi

realitások fölött, oly módon, hogy az emberi személyiség kigyógyuljon nyomorúságaiból és fölemelkedjék méltósága szintjére. Így kap ösztönzést és megerősítést a társadalom összetartozása az igazságosság és a béke alapján” (LC 65).

A fentiek logikus következménye, hogy a társadalompolitika és a vallás feladatköre összetartozik, mégis világosan elkülönül. Ez leginkább az állami és a szakrális tekintély szétválasztásában   jelenik   meg.   Ebben   az   új   dualizmusban   valósul   meg   a   nyugati

40 HANS KESSLER: Erlösung als Befreiung, i. m. 96skk. A szerző különbséget tesz ugyan megváltás és emancipáció között, s kortárs ateista filozófusok zsákutcába futó törekvéseit vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy igazi emancipáció nincs megváltás nélkül, mégis azt a benyomást kelti, hogy a megváltást elsősorban a történelmi felszabadításra redukálja.

41 JOSEPH RATZINGER: Új éneket az Úrnak!, i. m. 49skk.

42 Vö. JOSEPH KARDINAL RATZINGER: Kirche, Ökumene und Politik, i. m. 138.

43  JOSEPH RATZINGER: A hit és a teológia mai helyzetéről, Mérleg 34 (1997/2) 151, ford. Harmathné Szilágyi

Anna.

44 JOSEPH KARDINAL RATZINGER: Kirche, Ökumene und Politik, i. m. 170skk.

szabadságeszmény. Két egymáshoz rendelt, de egymással nem azonos közösség létezik. Az állam nem lehet a lelkiismeretbe behatoló vallási tekintély, erkölcsi alapjához szüksége van egy rajta túlmutató másik közösségre. Ez a közösség az Egyház, amely Krisztus küldetésében az emberi vélemények fölött álló, végső erkölcsi tekintély, viszont kizárólag lelki hatalom, nem világi. Mindkét közösség hatósugara tehát korlátozott, s a szabadság éppen ennek az egymáshoz rendeltségnek az egyensúlyára épül.45 Fejtegetésében Ratzinger a keresztény középkorra utal, amikor ez az egyensúly megbillent, és a hit kényszerré vált. „A modern szabadságfogalom a keresztény élettér legitim terméke.” Napjainkban az iszlám teokratikus és monisztikus  társadalmi-politikai  konstrukciója  szolgáltat  riasztó  példát.  Az  állam  és  az Egyház dualizmusa, a szakrális és politikai tekintély fenntartása a szabadság alapfeltétele. Ahol az Egyház lép fel politikai tekintéllyel, ott elvész az egyéni szabadság. Ahol viszont az állam  igényel  magának  abszolút  ideológiai  tekintélyt,  ott  totalitárius  diktatúrává  válik.

Krisztus nem államot alapított, hanem Egyházat, amely az igazság és a szeretet tere.

4.4.5. Egy földi Isten Országa mítosza

A felszabadítási teológia egyes képviselői „hajlamosak arra, hogy Isten Országát és annak kialakítását azonosítsák az emberi társadalom felszabadításáért folytatott mozgalommal, […] amelyben az ember önmagát váltja meg” (LN, 429). „Az Isten Országa nem a politika terméke.”46 „Egyesek egyenesen úgy vélik, hogy a gazdasági és politikai értelemben vett igazságosságért és emberi szabadságért folytatandó harc képezi az üdvösség lényegét és teljességét. Ezek az evangéliumot merő földi evangéliummá redukálják” (LN, 424).

Az Isten Országa kifejezést – amely Jézus igehirdetésének is kulcsmotívuma – a felszabadítási teológia is átveszi. Gutiérrez drámai kérdése gyakran elhangzik a felszabadítási mozgalmakban:  „Hogy  lehet  a  szegényeknek  és  az  elnyomottaknak  hirdetni  az  Isten

Országának örömhírét?” Az Egyház Krisztus küldetésében hirdeti az Isten Országát, nem hagy kétséget azonban arról, hogy az a maga teljességében csak a földi történelmen túl teljesedhet be. A keresztény remény erre a végső beteljesedésre irányul. „Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját” (2Pt 3,13). „Ez a remény nem csökkenti annak  a  törekvésnek  a  fontosságát,  amelynek  célja  a  földi  város  haladása,  ellenkezőleg értelmet és erőt ad ennek a törekvésnek. Természetesen nagy gonddal különbséget kell tenni a földi haladás és a királyság növekedése között” (LC 60). „A megváltás története a rossztól való megszabadulás története, a maga legradikálisabb megnyilvánulásában, s az emberiség bevezetése Isten fiainak igazi szabadságába” (LC 97). A megváltás bővül ki felszabadítási feladattá, etikai követelménnyé (LC 99).

„Az Egyház hivatása nem az, hogy egy messiási birodalmat létrehozzon, ahol majd az emberi hatalom úgy nyilvánul meg, és úgy közli magát, mint az Isten hatalma. A politika és a technika hatalma nem lehet lényege az ő hatalmának. […] Isten akarata a jónak  és  az  igaznak  rendje,  a  személyben  megnyilvánuló  szeretet.  Istennek  annyi hatalma van, amennyi az Igazságnak és a Szeretetnek van.”47

* * *

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a Hittani Kongregáció nemcsak elméleti kritikát fogalmazott meg, hanem konkrét lépéseket is foganatosított a felszabadítási teológia egyes képviselői ellen. Maga Gustavo Gutiérrez nem kapott ilyen monitumot, bizonyára azért sem, mert a perui püspöki kar egységesen a védelmére kelt, ő pedig a Kongregáció által szervezett

45 Vö. i. m. 150sk.

46 I. m. 138.

47 JOSEPH RATZINGER: Új éneket az Úrnak!, i. m. 64–66.

doktrinális megbeszélésen tisztázta, hogy nézetei minden lényeges kérdésben egybecsengenek a Tanítóhivatal álláspontjával. Leonardo Boff ferences teológust azonban 1985-ben egy évre eltiltották a teológia oktatásától.48  Boff, testvérével, Clodovis Boffal együtt „nyílt levélben” válaszolt Joseph Ratzinger bíborosnak: „Vannak helyzetek, melyekben a keresztény lelkiismeret a társadalmi-gazdasági elnyomó rendszert leleplezni kényszerül, és nem látván más kiutat, végső lehetőségként a jogtalan hatalom megdöntésére fegyvert is fog.”49 A felszabadítás teológiája körüli viták és nézeteltérések máig sem csitultak el, teszi hozzá Patsch Ferenc, utalva arra, hogy a Hittani Kongregáció 2007-ben bírálta a jezsuita Jon Sobrino két könyvét (Jézus Krisztus a felszabadító, 1991; A Jézus Krisztusba vetett hit, 1999).

A „Notificatio” bírálja Sobrino elgondolását, miszerint „a szegények Egyháza a krisztológia ekkléziológiai alapja”, és megjegyzi: „Bár csodálatra méltó a szegények és az elnyomottak  melletti  kiállás,  […]  a  krisztológia  egyházi  alapját  nem  lehet  azonosítani  a

»szegények Egyházával«, hiszen az mindenekelőtt az apostoli hitben található meg, amelyet az Egyház közvetít minden nemzedéknek.” A dokumentum kifogásolja azt is, hogy Sobrino szerint   „a   történelmi   Jézus   nem   értelmezte   a   halálát   üdvösséghozó   tettként,   olyan szótériológiai modellekben, amelyeket az Újszövetség később kifejlesztett, amilyen az engesztelő áldozat vagy a helyettesítő elégtétel”. Számos szentírási mondatra hivatkozva szögezik le, hogy Sobrino írásában „az újszövetségi adatok helyébe hipotetikus történelmi rekonstrukció lép, ami téves”.50

5. AZ ÚJABB FEJLEMÉNYEK

Az elmúlt fél évszázadban nagyot változott a világ, Latin-Amerika országaiban is jelentős politikai-gazdasági átalakulások mentek végbe, bár a riasztó különbségek gazdagok és szegények között, az erőszakos kizsákmányolás és az elnyomás különböző formái sokhelyütt mindmáig  fennmaradtak,  sőt  újabb  és  újabb  formákkal  egészültek  ki.  Az  1989-ben meggyilkolt jezsuita Ignacio Ellacuría kifejezésével: a föld népességének egyre nagyobb része

válik „keresztrefeszítetté” szerte a világon.51 A média naponta közöl híreket az emberi szenvedés nemegyszer minden képzeletet felülmúló formáiról.

Sokat változott a felszabadítási teológia is, egyrészt átterjedt más kontinensekre is, másrészt nem egy esetben radikalizálódott. Reá hivatkozva különböző teológiák jelentek meg a világ más részein is (például fekete teológiák, feminista teológia). Ezeknek az áttekintése azonban meghaladná e tanulmány kereteit.  Másrészt viszont a felszabadítási teológia fő ága sokat tisztult, részben az őt ért bírálatok hatására is. Ez magának Gutiérreznek az írásaiban is fölfedezhető.

A szegények melletti opció, a társadalmi igazságosság sürgetése folytatódott II. János

Pál pápa halála után. Joseph Ratzinger komoly kifogásokat támasztott ugyan a felszabadítási

48  LEONARDO BOFF 1938-ban született, ferences szerzetespap, több mint két évtizeden át teológiaprofesszor, a felszabadítási teológia egyik alapító egyénisége, több mint hatvan könyv szerzője. 1985-ben a Hittani Kongregáció elítélte Az Egyház – karizma és hatalom című könyvének több tételét. 1992-ben kilépett a rendből és kérte a laicizálását. Újabban főleg ökológiai kérdésekkel foglalkozik.

49 Idézi PATSCH FERENC: A felszabadítás teológiája – korunkban, in Korunk. Fórum – Kultúra – Tudomány (A

változó Latin-Amerika), 3. folyam, 19. évf. (2008/11) 37–45.

50  CONGREGATION FOR THE DOCTRINE OF THE FAITH: Notification On The Works Of Father Jon Sobrino, SJ:

Jesucristo Liberador. Lectura Histórico-Teológica De Jesús De Nazaret (Madrid, 1991) and La Fe En Jesucristo. Ensayo                     Desde                     Las                     Víctimas (San                     Salvador,                    1999). www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/documents/rc_con_cfaith_doc_20061126_notification -

sobrino_en.html (Letöltve: 2014.10.18.)

51   IGNACIO  ELLACURÍA:  „The  Crucified  People”,  in  Ignacio  Ellacuría  –  Jon  Sobrino  (eds.):  Mysterium

Liberationis: Fundamental Concepts of Liberation Theology, Orbis Books, Maryknoll, 1993, 591–592.

teológiával  szemben,  a  társadalmi  igazságosságért  azonban  éppen  úgy  síkra  szállt,  mint elődje. Miután első enciklikájában a kereszténység legfontosabb üzenetét foglalta össze,52 szükségesnek  látta,  hogy  a  szeretet  parancsát  összekapcsolja  az  igazságosság követelményével a társadalmi, gazdasági és politikai életben.53  Elődeinek a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos tanítását folytatva, elsősorban VI. Pál Populorum progressio című enciklikája nyomán elemzi az Egyház társadalmi küldetését: „az a célja, hogy az ember sokoldalú fejlődését segítse elő”, hogy „a világot szolgálja szeretetben és igazságban” (11). Újra leszögezi, hogy „az örök élet távlata nélkül az evilági emberi fejlődés légüres térbe kerül”, s hogy az intézmények önmagukban nem képesek a jog és a fejlődés kívánalmait garantálni, hozzáteszi azonban, hogy az evangélium alapvetően fontos „a szabadságnak és igazságosságnak megfelelő társadalom építésében. […] Az emberi és keresztény értelemben vett fejlődés szíve a keresztény társadalmi üzenet” (13). S hogy nem csupán jámbor óhajként

hirdeti meg elérendő célul, elődei nyomán a „szeretet civilizációját”, bizonyítja, hogy részletesen  elemzi  a  politikai  és  gazdasági  életben  jelentkező  „súlyos  torzulásokat  és működési zavarokat” is (40skk). Az egész emberiség fejlődését tartja szem előtt, elemezve a globalizáció jelenségét, amelyet sokféleségében kell megragadni, ideértve teológiai aspektusát is. „Így lesz lehetséges a kapcsolat, a közösség és a megosztás fényében megélni és irányítani az emberiség globalizációját” (42).

Új  fejezetet  nyitott  a  történetben  Ferenc  pápa,  aki  maga  is  Latin-Amerikából származik, s bár ő nem vett aktívan részt a felszabadítási mozgalomban, a szegények iránti elkötelezettségével, tudatosan vállalt egyszerű életmódjával, az igazságtalanságok elleni küzdelmével már jezsuitaként, később Buenos Aires érsekeként is a gyakorlatban megvalósította a szegények melletti opciót. Néhány személyes gesztusa arra utal, hogy közelebb érzi magához a felszabadítási teológiát, mint elődei. Újra indította Oscar Romero

boldoggá avatási eljárását, személyesen meghívta a Vatikánba Gutiérrezt, együtt misézett és reggelizett vele, Leonardo Boffot felkérte, hogy folytassa a teremtésvédelemmel kapcsolatos kutatásait,  egy  tervezett  ökológiai  enciklikához  anyagot  szolgáltatva.  E  gesztusoknál  is erősebb a neoliberális kapitalizmus ostorozása, a profit és a vagyon bálványának elítélése különböző megnyilvánulásaiban, a legerősebben Evangelii gaudium című apostoli buzdításában. Az Egyházat mozgásba akarja hozni „a Jézus Krisztusra összpontosító misszió, a szegények iránti elkötelezettség irányába” (97). Az írás egy egész fejezetet szentel a társadalmi igazságtalanságok bírálatának (50–76). Az ószövetségi próféták súlyos kritikájára emlékeztető kemény szavakkal nemet mond a „kirekesztő gazdaságra”, „a pénz új bálványozására”, „a hatalom- és birtoklásvágyra, amely arra törekszik, hogy a nyereség növelése érdekében felfaljon mindent”. Nemet mond „az erőszakot gerjesztő egyenlőtlenségre”,  „az  igazságtalan  társadalmi  struktúrákban  megjelenő  rosszra”,  amely

„magában hordozza a felbomlás és a halál erőit”.

A legkülönösebb elmozdulás azonban egy személyes életútnak és találkozásnak köszönhető: Gerhard Ludwig Müller, a Hittani Kongregáció prefektusa és Gustavo Gutiérrez, a felszabadítási teológia atyja barátságának.

Müller kezdő, fiatal dogmatikaprofesszorként 1988-ban többedmagával meghívást kapott   Peruba,   hogy   részt   vegyen   egy   szemináriumon,   amelyet   Gutiérrez   tartott   a felszabadítási teológiáról. A szeminárium meggyőzte Müllert, hogy itt valóban teológiát művelnek, nem pedig politikát: „a felszabadítási teológia gyakorlati és elméleti program, amely segít abban, hogy a világot, a történelmet és a társadalmat megértsük és megváltoztassuk az Istennek, az ember megváltójának és felszabadítójának természetfölötti

52 Deus caritas est. XVI. BENEDEK PÁPA Az Isten szeretet kezdetű enciklikája, Szent István Társulat, Budapest,

2006, ford. Diós István.

53  Caritas in veritate. XVI. BENEDEK PÁPA Szeretet az igazságban kezdetű enciklikája, Szent István Társulat, Budapest, 2009, ford. Dér Katalin és Horváth Pál.

önkinyilatkoztatása fényében.”54  Müllert annyira megrázta az, amit Peruban tapasztalt, hogy ez után 14 éven keresztül minden nyarát a legszegényebbek, a campesinók között töltötte.

Tapasztalatai nyomán átértékelte a felszabadítási teológiát, legalábbis annak Gutiérrez féle olvasatát, és megállapította, hogy az mindenben megfelel az Egyház tanításának. Értékelése szerint „nincs alternatíva az evilági jólét és a túlvilági üdvösség, a kegyelem és az emberi cselekvés között”.55

„A kinyilatkoztatás szintézist teremt: Isten felszabadítja az embert, az ember pedig együttműködik Isten megszabadító és megváltó művével. Teremtés és megváltás, hit és világformálás, transzcendens vonatkozás és immanens tájékozódás, történelem és eszkatológia egységet alkot. […] A felszabadítási teológia kilép a merev evilág–túlvilág dualizmusból.56

Barátságukat Gutiérrezzel és teológiai nézeteik rokonságát az bizonyította legjobban, hogy 2004-ben közösen jelentettek meg egy könyvet a felszabadítási teológiáról.57  2014-ben újabb közös könyvet adtak ki, immár Ferenc pápa előszavával.58 E „négykezes könyvben” Müller Gutiérrezt idézi:

„A szegények melletti opció az Ország Istene melletti opció, amelyet Jézus hirdetett. A szegények és az elnyomottak melletti elköteleződés nem a társadalom elemzéséből születik,  nem  is  a  szegénység  közvetlen  megtapasztalásából  vagy  emberi együttérzésből. A keresztények elköteleződése alapvetően a Jézus Krisztus Istenébe vetett hitből fakad. […] Ez teocentrikus és prófétikus opció, amelynek gyökere ingyenes szeretetében van.”59

Maga Gutiérrez pedig ugyanezt így erősíti meg: „Az evangelizáció Isten ingyenes szeretetének örömhíre, amely arra ösztönöz, hogy síkra szálljunk az igazságosság követeléséért, a felszabadításért mindenfajta elnyomás alól és az élet Istenével való közösségért. Isten és ember szeretete egyetlen valóságot alkot.”60

A szegények melletti elsődleges opció – nem kis részben a felszabadítás teológiájának köszönhetően – mára beleépült az Egyház köztudatába, szerves részévé lett az „új evangelizációnak”. Ennek az új egyháztudatnak gyakorlati következménye az együttműködés minden jó szándékú emberrel az emberiség sorsának jobbra fordításáért:

„Az Egyház »a békesség evangéliumát« (Ef 6,15) hirdeti, és nyitott minden nemzeti és nemzetközi szervezettel való együttműködésre, hogy részt vegyen ebben az oly nagy egyetemes jóval való törődésben. […] Itt az ideje megtervezni az egyetértés és megegyezések keresését, nem mellőzve az emlékezni képes és kirekesztések nélküli, igazságos társadalom építését.”61

54 GERHARD LUDWIG KARDINAL MÜLLER: Armut. Die Herausforderung für den Glauben, i. m. 36.

55 I. m. 44.

56 I. m. 71.

57 GERHARD LUDWIG MÜLLER – GUSTAVO GUTIÉRREZ: An der Seite der Armen. Theologie der Befreiung, Sankt

Ulrich Verlag, Augsburg, 2004. A könyv egy évre rá spanyolul is megjelent: Del lado de los pobres. Teología de

la liberacion címmel.

58 GERHARD LUDWIG KARDINAL MÜLLER: Armut. Die Herausforderung für den Glauben, i. m. 7.

59 I. m. 84.

60 I. m. 127.

61  Evangelii gaudium. FERENC PÁPA Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdítása, Szent István Társulat,

Budapest, 2014, 239, ford. Diós István.