XIII. Leó Diuturnum illud

XIII. Leó Diuturnum illud

Körlevél a kormányhatalomról

Azon hosszas és félelmetes harc, mely az egyház isteni tekintélye ellen dúl, következetesen az egész társadalmat s különösen az uralkodókat fenyegető óriás veszedelemmé nőtt. — A nép szenvedélyei ujjat húznak a kormányhatalmakkal, vakmerőbben, mint valaha s oly nagy a féktelenség, a lázongások és zavarok oly gyakoriak, hogy nemcsak az engedelmességet szokás megtagadni a kormányzóktól, hanem még ezek személyes biztonsága sem látszik eléggé megvédve. S nem csoda, — hiszen már régtől fogva dolgoznak azon, hogy az uralkodókat a nép előtt gyűlöletesekké s megvetettekké tegyék s midőn a szított gyűlölet itt-ott már nyílt lángra lobbant, rövid időközökben majd titkos cselvetéssel, majd nyílt támadásban, gyilokkal törtek életükre. Rémülettel töltötte el csak nem rég Európát egyik hatalmas császárjának iszonyú meggyilkoltatása s az irtózatos tett még izgatottságban tartotta a kedélyeket s a nyomorultak akkor is rettentő fenyegetéseket hangoztattak Európa többi fejedelmei ellen.[1]

E szemlátomást növekvő társadalmi veszélyek nagy aggodalmat okoznak Nekünk; mert a fejedelmek személyes biztonságát, az államok nyugalmát s a népek jóllétét percről percre kockáztatva látjuk. Pedig mihelyt a keresztény vallás, isteni ereje áthatotta a társadalom erkölcseit és intézményeit, azonnal rendületlen alapokra fektette az államok biztonságát és közrendjét. E befolyás egyik nem csekély s nem utolsó eredménye a fejedelmek s a népek jogainak és kötelmeinek méltányos fölosztása. Mert Krisztus példái és parancsai csodaszerű hatalommal vezetik az embereket kötelmeik teljesítésére, az alattvalókat csak úgy, mint a felsőbbségeket s megteremtik bennük a törekvések ama összhangját, mely a közügyek nyugodt s háborítatlan folyását biztosítja. Minthogy pedig Isten kegyelméből azon egyház élén állunk, mely Krisztus tanításának őre és értelmezője, — legfőbb tanítói tekintélyünk követeli Tőlünk, hogy emlékezetébe hívjuk a világnak, mit kíván e tekintetben minden egyestől a keresztény tan s mily úton-módon kell e borzasztó helyzetben az állam jóllétéről gondoskodni.

Noha a nagyravágyás és makacsság áltál félrevezetett ember gyakran megkísértette a kormány fékszárát magáról lerázni, mindazonáltal odáig sohasem bírt eljutni, hogy senkinek sem engedelmeskedjék. Maga a szükség követeli, hogy minden emberi társulatban és egyesületben legyen valaki, aki a többi felett álljon, — hogy a fejvesztett társulat félne bomoljon s keletkezése és alapítása célját el érje. De ha lehetetlen volt is a politikai hatalmat az államok kebeléből kiküszöbölni, kétséget nem szenved, hogy minden eszközt felhasználtak erejének megtörésére s méltóságának csökkentésére, — főleg a XVI. században, midőn a kártékony újítási kór annyi embert elámított. Azon idő óta nemcsak az alattvaló sokaság törekszik a méltányosnál nagyobb szabadságra, hanem magáról a társadalom eredetéről és alkotmányáról egymást űzik az önkényes, oktalan koholmányok. Sőt a múlt század úgynevezett „bölcselőinek” nyomában manapság is nagyon sokan vannak, kik állítják, hogy minden hatalom a néptől származik, s akik azt kezelik, nem saját nevükben, hanem a nép megbízásából kezelhetik csak, még pedig azon megszorítással, hogy a nép, ha akarja, azt tőlük ismét el is veheti. Más véleményben vannak erre nézve a katolikusok, kik az uralkodói jogot Istentől, mint a hatalom természetes és szükséges kútforrásától származtatják. Ez isteni tanítástól a pogányság lassankint elidegenítette az embereket … Krisztus urunk, az élet és halál fölött való hatalmat emlegető római helytartónak azt felelte: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked onnan felülről nem adatott volna.”[2] A rómaiakhoz, kik pogány fejedelmek uralma alatt állottak, e fönséges és jelentőséges szavakat írta szent Pál: „Nincs hatalmasság, hanem csak Istentől,” amiből e következtetést vonja: „a fejedelem Isten szolgája.”[3]

Mi több, a szent tanítók ez elveket a természetes ész világával is igyekeztek földeríteni. S valóban a természet, vagyis inkább a természet alkotója rá kényszeríti az embereket, hogy társaságban éljenek: ezt bizonyítják a beszélő tehetség, a társas élet e leghatásosabb közvetítője továbbá a lélek különféle veleszületett ösztönei, nemkülönben azon sok fontos érdek, melyet az egyes ember megvalósítani képtelen, társulva és vállvetve pedig elérhet. Már pedig nem létezik s nem is gondolható oly társaság, melyben valaki ne szabályozza az egyesek akaratát, úgy, hogy, a sokból úgyszólván egy legyen s mindnyájan annak rendje és módja szerint, a közjó előmozdítására irányíttassanak: az Isten tehát azt akarta hogy legyen a társadalomban valaki, aki a sokaságnak parancsoljon. — Továbbá az is nagyon fontos, hogy a polgári hatóságnak oly tekintéllyel kell bírnia, hogy bűn alatt kötelezhesse alattvalóit az engedelmességre: márpedig embernek nincs magában vagy magától hatalma embertársainak akaratát ily bilincsekbe verni: e hatalom egyedül a teremtőt és legfőbb törvényhozót, az Istent illeti meg; s akik e hatalmat gyakorolják, úgy kell azt gyakorolniuk, mint amellyel Isten ruházta fel őket.[4] „Egy a törvényhozó és a bíró, ki elveszthet és megszabadíthat.”[5]

Akik a polgári társadalmat az emberek szabad elhatározásából és megegyezéséből származtatják s a hatalmat is ugyanazon forrásból eredeztetik, azt mondják, hogy az egyesek engedtek valamit jogaikból s szabad akaratból vetették alá magukat annak, kire ama jogok teljes összességükben átszármaztak. Azonban nagyon tévednek, midőn be nem látják, ami különben nyilvánvaló: hogy az emberek, kik nincsenek arra rendeltetve, hogy magánosan kóboroljanak, természetüknél fogva, szabad akaratuk hozzájárulása nélkül, születtek társas életre; ezen fölül a szerződés, melyet hirdetnek, magán viseli a képzelgés és hóbort világos jeleit s a politikai hatalomnak nem képes annyi erőt, tekintélyt és szilárdságot kölcsönözni, amennyit az állam biztonsága s a polgárság közjava igényel. E tekintélyt és erőt csak akkor fogja bírni a felsőbbség, ha Istentől, a legfölségesebb és legszentebb kútforrásból eredeztetik.

Igazabb és hasznosabb felfogás sehol sem érvényesülhet. Ha u. i. a kormány hatalma nem egyéb, mint az isteni hatalomban való részvétel, e felfogás által legott minden pusztán emberi hatalomnál magasabb méltóságot nyer nem ugyanazt, melyet hajdan az isteni tiszteletet bitorló római császárok követeltek, hanem mely Istennek valóságos ajándéka és jótéteménye. A polgároknak tehát kötelességük úgy hódolni s engedelmeskedni az uralkodóknak, mint magának Istennek, nem a büntetés miatt, mint inkább a felség iránt való tiszteletből, — nem hízelgésből, hanem lelkiismereti kötelességérzetből. Ez fekteti valóban erős alapokra az impériumot. Hogy azonban a politikai hatalom az igazságosságnak megfeleljen, azt kell megszívelniük az uralkodóknak, hogy a kormányt nem magánérdekeik előmozdítására bírják s következőleg annak kezelésénél nem a maguk, hanem alattvalóik hasznát tartsák szem előtt. Vegyék például a jó és hatalmas Istent, akitől tekintélyüket bírják: őt tartván szemeik előtt, uralkodjanak igazságosan és hűségesen népeik fölött, — alkalmazzák a szükséges atyai szigort, de ne feledkezzenek meg a könyörületességről.

Ha ezen elvek őrködnek az államok fölött: távol lesz minden ürügy a nyugtalanságra, távol minden lázadási viszketeg, — biztosítva lesz a királyok tisztelete és élete s az államok nyugalma és jólléte. S ezen az alapon emelkedik a polgárnak, az alattvalónak méltósága is, mert az engedelmesség útjain járva, őrizzük meg az embert jellemző erényt. Fölfogjuk u, i., hogy Isten előtt nincs szolga, sem szabad; „mert ugyanazon egy Uruk van mindnyájuknak, gazdag mindnyájuk iránt, kik őt segítségül hívják”[6], s hogy azért hódolunk s azért engedelmeskedünk a fejedelmeknek, mert bizonyos tekintetben Istennek képviselői, akinek szolgálni annyi, mint uralkodni.

Az egyház mindig azon fáradozott, hogy az emberek az állami hatalomnak e keresztény felfogásával ne csak gondolatban barátkozzanak meg, hanem hogy e felfogás a népek eletében érvényesüljön is. ... A lelkipásztorok szent Pál példáját követve, nagy gonddal és buzgalommal arra oktatják híveiket, „hogy engedelmeskedjenek a fejedelmeknek és hatalmasságoknak, hogy szót fogadjanak”[7]; hogy imádkozzanak mindenkiért, de különösen „a királyokért és mindazokért, kik méltóságban vannak, ... mert ez jó és kellemes a mi üdvözítő Istenünk előtt”[8]. Ha a népek zavarogtak, azonnal ott termett az egyház, hogy a békességet helyreállítsa, az alattvalókat kötelmeikre figyelmeztesse, a szenvedélyesebb kitöréseket pedig részint engedékenységgel, részint tekintélyével megfékezze. Ha pedig a fejedelmek követtek el hibákat, az egyház hozzájuk fordult, figyelmükbe ajánlotta a népek jogait, szükségleteit s méltányos óhajait, s igazságosságot, könyörületet és elnézést javasolt nekik. Ez eljárással többször sikerült a zavarok és polgárháborúk veszedelmét elhárítani.

Ezzel szemben a polgári hatalomról újabban föltalált tanok már sok keserűséget okoztak az emberiségnek s félő, hogy ezentúl még végzetesebbekké válnak.[9] Mert az uralkodói jog szerzőjéül Istent el nem ismerni, annyit jelent, mint a politikai hatalmat fönségétől megfosztani és életterét kettémetszeni. Midőn ezt a sokaság akaratától teszik függővé, először is tévednek, azután pedig nagyon is ingadozó alapokra fektetik a kormányhatalmat. E balvélemények által izgatott szabadossági viszketeg vakmerőbben féktelenkedik s az állam veszélyeztetéseivel először a lappangó mozgalom s később a nyílt zendülés lejtőjére lép. Valóban azon reformációnak nevezett mozgalmat, melynek vezérei és hívei új tanaikkal alapjában támadták meg az egyházi és polgári hatalmat, — csakhamar lázadás és vakmerő zendülések követték s oly pusztító polgárháború járt nyomában, hogy alig volt hely, melyet zavar és vérontás ne rémített volna. Ugyanezen eretnekségből származott a múlt században a hamis bölcselet, és az úgynevezett „új jog,” továbbá a népfenség elve, végül pedig az a féktelen szabadosság, melyet sokan egyedül tartanak szabadságnak.[10] Ezektől fejlődött a többi dögleletes métely: a szocializmus, kommunizmus, nihilizmus, a polgári társadalomnak ez ijesztő betegségei, sőt talán valóságos enyészete. A bajt még fokozza az a körülmény, hogy a fejedelmeknek e veszélyek közepett nincsenek hatásos szereik a fegyelem helyreállítására s a kedélyek békéltetésére. A törvények tekintélyével fegyverkeznek fel s azt hiszik, hogy a büntetések szigorával megfékezhetik a zavargókat. Jól teszik; de másrészt az is igaz, hogy nincs büntetés, mely az államot fönntarthatja. A félelem u. i. gyönge alap; — azért szükséges,hogy magasabb és hathatósabb indítóokokat keressünk az engedelmességre, s minden kétséget kizárjunk az iránt, hogy a törvények szigorának sem lehet eredménye, ha az embereket nem vezérli a kötelességérzet s az istenfélelem. Ezt azonban csak a vallás által lehet elérni, mely befolyásolja a szellemeket s az embereket nemcsak külső megadásra, hanem jó indulatból folyó engedelmességre is indítja: már pedig ez a legjobb őre a társadalmak biztonságának. ...

Azért felajánlottuk Mi is a fejedelmeknek s a közhatalom kezelőinek a vallásosságból eredő segélyt s intettük a népeket, hogy az egyház által gyakorolt befolyást javukra fordítsák. Most újólag felajánljuk nekik a vallás oltalmazó hatalmát s Isten nevében lelkünk mélyéből kérjük őket, hogy a vallást oltalmazzák s adják meg az egyháznak az állam érdekében azt a szabadságot, melyet igazságtalanság s a közjó veszélyeztetése nélkül tőle meg nem vonhatnak.[11]

Ez okoknál fogva, tisztelendő Testvérek, fölötte hasznos és üdvös munkát végeztek, ha buzgalmatokat s Istentől kezeitekre bízott segédeszközeiteket Velünk egyesítitek a társadalmat fenyegető bajok elhárítására. Legyen gondotok rá, hogy mindenki értse és az életben lelkiismeretesen gyakorolja mindazt, amit a katolikus egyház a hatalomról s az engedelmesség kötelméről tanít. Bírjátok rá az embereket, hogy kerüljék a titkos társulatokat, — világosítsátok fel, hogy elborzadjanak az összeesküvésektől s a forradalmi mozgalmaktól, — értessétek meg velük, hogy a kik Istenért engedelmeskednek, azok hódolata észszerű s engedelmességük lélekemelő.

1881. június 29.

XIII. Leó pápa

---

[1] A pápa e levelet a fejedelmek ellen elkövetett merényletek behatása alatt írta. 1881. már ez. 13-án az orosz főváros világrendítő eseménynek volt színhelye. II. Sándor cár egy bomba által életét veszté; e bombavetést 8 vagy 10 sikertelen merénylet előzte meg. — Berlinben kétszer lőttek az öreg Vilmos császárra. Július 2-án veszélyesen megsebesült Washingtonban Garfield az Egyesült Államok elnöke. Halni kész, elszánt gonosztevők titkos társulatai éveken át vadásznak a fejedelmekre. E vadászat tovább tart. III. Sándor a borkii katasztrófa (1889) után egy percig sem biztos. 1884-ben a Niederwaldon felállított Germania szobor alatt 16 font dinamitot találtak, mely megölte volna a leleplezésre odasereglett kitűnőségeket; a dinamit nyirkossá lett s meg nem gyúlt. (P. O.)

[2] Jn 19,11

[3] Rom 13,1-4

[4] Ez érvekkel bizonyítja XIII. Leó „az államok keresztény szervezetéről” szóló körlevelében (1885. november 1.) az államhatalom isteni eredetét. . (P. O.)

[5] Jak 4,12

[6] Rom 16,12

[7] Tit 3,1

[8] 1Tim2,1-3

[9] Az a nagy intelem: „et nunc reges intelligite, erudimini” a kormányok részéről több, mint egy század óta sok helyt lábbal tiportatott vagy voltaire-i gúnykacajjal viszonoztatott. . (P. O.)

[10] A jezsuitákat azzal vádolják, hogy a királygyilkosság megengedett voltát tanítják; élesen visszavágnánk vádlóiknak, ha mondanók: ők nem tanítják s nem is teszik; ti sem tanítjátok, de már megtettétek. A népfelség elve minden királynak nyakát szegi. (P. O.)

[11] Minél több az ágyú és a puska, minél nagyobb seregeket szerveznek és halmozzák a fizikai erőt: annál nagyobb szükség van az erkölcsi hatalomra. Ez erkölcsi hatalmat reprezentálja a pápaság. A kormányok maguk alatt vágják a fát, mikor az erkölcsi hatalmat mindenképen gyöngítik. (P. O.)

XII. Leo Quod apostolici muneris

Quod apostolici muneris

Prohászka Ottokár fordítása és megjegyzései

Körlevél
a szocialisták. kommunisták és nihilisták
modern eretnekségéről

Amint apostoli tisztünk kívánta, legott pápaságunk kezdetén intéztük Hozzátok, tisztelt Testvérek, körlevelünket, s megjelöltük benne azt vészt hozó mételyt, mely mélyen belevette magát az emberi társadalomba, s azt végveszéllyel fenyegeti; rámutattunk egyszersmind azon hathatós ellenszerekre, melyek áltálba veszendő társadalom meggyógyulhat s a fenyegető romlást elkerülheti. De azon bajok, melyeket ott fölpanaszoltunk, rövid idő alatt annyira elhatalmasodtak, hogy ismételt fölszólalásra késztetnek s a próféta szintén fülünkbe dörgi e szavakat: „Kiálts, meg ne szűnj! mint a harsona emeld föl szódat.”^[1]

Könnyű szerrel megértitek, tisztelendő Testvérek, hogy azon felekezetekről szólunk, melyek különféle, majdnem mondanám barbár néven szocialistáknak, kommunistáknak, nihilistáknak hivatnak, melyek az egész világon elterjedt, alávaló szövetség által szorosan összetartva, már nem a titkos összejövetelek rejtekeiben keresnek menedéket, hanem merészen a nyilvánosság elé lépnek, hogy régi szándékukat, a társadalom alapjainak felforgatását, végrehajtsák. Ugyanis ők azok, kik a Szentírás szavai szerint a „testet megfertőztetik, a felsőbbséget megvetik, a méltóságot káromolják.”^[2] Mindent földúlnak, semmit sem kímélnek abból, amit az isteni s emberi törvények a társadalmi élet biztonságára és felvirágoztatására létesítettek. A felsőbbségektől, melyeknek az apostol szavai szerint azért jár minden lélektől hódolat, mivel a hatalmat Istentől nyerték, — megtagadják az engedelmességet s jog és kötelesség dolgában az emberek teljes egyenlőségét hirdetik. A férfi és nő házassági szövetségét, mely még a barbár népek előtt is szent volt, meggyalázzák, — meglazítják a családot összetartó köteléket, vagy ami még rosszabb, az élvezetnek dobják oda prédául. Uszítva a világi javakra való áhítozástól, „mely minden gonoszságnak gyökere, mely után járván némelyek, eltévelyedtek a hittől”^[3], kétségbe vonják a természet törvénye által szentesített tulajdonjogot s azon ürügy alatt, hogy, valamennyi ember szükségleteit és igényeit fedezzék, jogtipró gonoszsággal el akarják rabolni s közössé tenni azt, amit mások jogos öröklés, szellemi vagy kézi munka vagy takarékos életmód által szereztek. S e szörnynézeteket tárgyalják összejöveteleiken, hirdetik röpiratokban s terjesztik a nép közt a napilapok egész özönében. Azóta a lázongó csőcselék a királyokra s a felsőbbségekre oly vérszemet kapott, hogy rövid idő alatt többször emelték orgyilkos kezüket e gazok a királyok személyére.

Az alávalók merényletei és vakmerő törekvései, melyek a társadalmat napról napra végzetesebb s komorabb veszedelmekbe sodorhatják, azon hamis tanokban bírják eredetüket, melyek széthintetvén a népek közt a múlt századokban, most gyümölcseiket érlelik. — Mert nagyon jól tudjátok, tisztelendő Testvérek, hogy a vallásújítók által támasztott s napról-napra elmérgesedő, gyűlöletes, harc azt célozza, hogy a kinyilatkoztatás eltagadása s a természetfölötti rend megdöntése után, a merő észelvek — jobban mondva — tévedések kerekedjenek felszínre. E tévtan, mely magát félszeg módon az észről „racionalizmusnak,” „észelviségnek” nevezi, csakhamar nem csupán egyes emberek szívébe hatott be, hanem átjárta az egész társadalmat, ébresztvén a természet által az emberbe oltott feltűnési vágyat és a fékeikből kibontakozó szenvedélyeket, így történt, hogy új, a pogány oknál is hallatlan jogcímen az államok Istenre és törvényeire való tekintet nélkül szervezkedtek, — hogy elv gyanánt hirdették, hogy a hatóságok nem veszik eredetüket, tekintélyüket és hatalmukat Istentől, hanem a néptől, mely most már azt gondolta, hogy fölszabadult az isteni hatalom jogara alól, s csak azon törvényeknek kell hódolnia, melyeket kénye-kedve szerint alkot. A hit természetfölötti igazságait megtámadták, mint észelleneseket, s lassankint maga az emberiség Teremtője és Megváltója is száműzetett az egyetemekről, líceumok- és gimnáziumokból s az egész nyilvános életből. Végül, mivel a túlvilági élet örök jutalma és büntetése feledésbe merült, a boldogságot kereső mohó vágy, a földi élet korlátai közé szorult. S mivel a tanok szerteszéjjel terjedtek, s nyomukban a gondolkozást és életet egy túlzott szabadosság mételyezi: nem csoda, ha az alsóbb néposztályok megunták a szegényes lakást és műhelyeket s a gazdagok palotái és vagyona után áhítoznak; — nem csoda, ha nincs nyugalom sem a nyilvános, sem a magánéletben, s úgy látszik, hogy az emberiség már is közel jár sírjához. ^[4]

Ezzel szemben az egyház legfőbb pásztor, kiknek kötelességük az Úr nyáját az ellenség fondorlatai ellen megvédeni, — már régóta rajta vannak, hogy a veszélyt elhárítsák s a hívek üdvét biztosítják. Midőn ugyanis a titkos társulatok s az említettük tévelyek burjánozni kezdtek: XII. Kelemen és XIV. Benedek pápák föltárták e titkos társulatok terveit s figyelmeztették a világot a veszélyre, melyet titokban szőnek. ... Sajnos azonban, hogy a kormányférfiak részint elámíttatva, részint megfélemlítve az istentelenek ravasz fogásai által, — mindig ellenséges és gyanakodó szemmel néztek az egyházra s nem értették meg azt, hogy a szekták tervei dugába dőlnek, mihelyt az uralkodók s a népek az egyház tanát tiszteletben tartják, Mert az élő Isten egyháza, mely „az igazság oszlopa és erőssége,” oly tanokat és elveket hirdet, melyek a társadalom biztonságát és nyugalmát előmozdítják s a szocializmus fattyúhajtását gyökerében elfojtják.

Jóllehet pedig a szocialisták még az evangéliumot is felhasználják s azt a vigyázatlanok könnyebb elámítására saját tanaik bizonyítására elcsűrik-csavarják: a különbség a szocialista tanok s Krisztus szeplőtelen tana közt mégis oly szembeszökő, hogy nagyobb nem lehetne.^[5].Ok ugyanis azt hirdetik, hogy valamennyi ember egyenlő, — hogy az uralkodóknak nem tartozunk hódolattal és tisztelettel, — hogy a törvényeknek, hacsak magunk nem szentesítettük azokat, nem kell engedelmeskednünk. Az evangélium tanítása szerint pedig az emberek egyenlősége abban áll, hogy mindannyinak egyenlő természete van, —. mindnyájan az Isten gyermekeinek magasztos méltóságára hivatvák (sic!), — s valamint mindnyájuknak egy a céljuk: úgy egy s ugyanazon törvény szerint fognak megítéltetni s érdemük szerint jutalomban vagy büntetésben részesülni. A jogi és hatalmi egyenlőtlenség pedig a természet alkotójától származik.

A fejedelmek és alattvalók kölcsönös jogai és kötelmei a katolikus tan szerint úgy váltják fel egymást, hogy az uralmi vágy is mértékletet talál, s az engedelmesség is könnyűvé és nemessé válik. És valóban szünet nélkül emlékezetünkbe hozza az egyház az apostol e szavait: „nincs hatalmasság, hanem csak Istentől, amelyek pedig vannak, Istentől rendeltettek. Aki tehát ellenáll a hatalmasságnak, Isten rendeletének áll ellen; az ellenszegülők pedig maguknak szereznek kárhozatot.”...

„Engedelmeskedjetek nemcsak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is ... Adjátok meg, amivel tartoztok: akinek adóval adót, — akinek félelemmel félelmet, — akinek tisztelettel tiszteletet.”^[6]. Hogy pedig az uralkodók is ne a népek romlására, hanem javára használják fel hatalmukat, figyelmezteti őket a legfőbb bíró szigorára, a „bölcsesség” ez isteni szavaival:”Hajtsátok ide füleiteket ti, kik a sokaság fölött uralkodtok és kedveteket találjátok a nemzetek seregeiben; mert a hatalom az Úrtól adatott nektek és az erő a Fölségestől, ki számon kéri tetteiteket és gondolataitokat megvizsgálja, ... mivelhogy kemény ítéletük lesz azoknak, kik uralkodnak. ... Az erősebbekre erősebb büntetés vár.”^[7] Ha pedig a fejedelmek hatalmuk gyakorlásában meghaladnák az igazság s a mérséklet határait, a katolikus egyház nem bízza a nép kénye-kedvére a lázadást, hogy a közbéke még inkább meg ne zavarodjék s a társadalom még nagyobb kárt ne szenvedjen; de ha a bajok annyira elmérgesednek, hogy nem találni ki utat a bonyodalomtól, azt sürgeti, hogy imával s a béketűrés érdemei által erőszakoljuk ki az Isten segélyét.

Az egyház üdvös behatását a társadalom tapintatos kormányzására és felvirágoztatására megérzi a társadalom s az állam alapja: a család is. … Tudjátok, hogy a szocializmus a családi köteléket csaknem teljesen felbontja; mert ha kivész a családból ez a gyökeres erő, melyet a keresztény házasság felbonthatatlansága kölcsönöz neki: elmaradhatatlanul lazul az atya hatalma gyermekei fölött s a gyermekek vonzalma és kötelme szülőik iránt. Az egyház ellenben azt tanítja, hogy „a mindenben tiszteletes házasság”^[8], melyet a világ teremtésekor maga Isten rendelt s fölbonthatatlanná tett, erősebb és szentebb alapokra emeltetett, midőn Krisztus a szentség jellegét ruházta rá és sajátmagának egyesülését az egyházzal akarta benne jelképezni.

Az egyház az atya és gazda hatalmi viszonyait is úgy szabályozza, hogy egyrészt a gyermekeket és szolgákat fegyelem alatt tarthassák, — másrészt azonban ne lépjék át a mérséklet határait. Az egyház tana szerint a szülők és gazdák tekintélye a mennyei Atyától származik s épp azért Tőle veszi nemcsak eredetét és erejét, hanem jellegét és szellemét is. Azért intette az Apostol a gyermekeket, hogy szüleiknek engedelmeskedjenek az Úrban, --- tiszteljék atyjukat és anyjukat, „ez az első, ígérettel tett parancsolat.”^[9] A szülőknek pedig lelkére köti: „és ti, atyák, ne ingereljétek haragra fiaitokat, hanem neveljétek őket az Úr tanításában és fenyítékében.”^[10] A szolgáknak és gazdáknak ugyanazon apostol parancsolja, hogy azok engedelmeskedjenek „testi uraiknak, mint Krisztusnak, hogy „jó akarattal szolgáljanak, mint az Úrnak,” — ezek pedig „hagyják el a fenyegetéseket, tudván azt, hogy az ő Uruk mennyben van, kinél nincs személy válogatás.”^[11] Ha ezt mindenki a maga körében az Isten akarata szerint megtartaná, bizony a mennyei hazához hasonlítana minden egyes család, és az ilyen élet áldásai nem szorulnának a családi falak közé, hanem szerteszéjjel áradnának.

A katolikus tan, támaszkodva a természetes s a pozitív isteni törvényre, a családi jóllétet s a közbékét is biztos alapokra fekteti a birtoklás jogáról s a javak fölosztásáról való elvei által. Míg ugyanis a szocialisták azt tanítják, hogy a birtoklási jog emberi találmány, mely ellenkezik az emberek természetes egyenlőségével, — s a javak közösségét követelve hirdetgetik, hogy a szegénység tűrhetetlen állapot s azért a gazdagok birtokához bárki szabadon hozzányúlhat: addig az egyház, amily bölcsen, oly tapintatosan a már természettől is különböző értelmű és erejű emberek közt egyenlőtlen birtoklási viszonyok is elismer s a természetes jog ezen ágának: a birtokjognak sértetlensége fölött őrködik; tudja ugyanis, hogy Isten a lopást és rablást annyira tiltja, hogy idegen jószágot még megkívánni sem szabad s hogy a tolvajok és rablók éppúgy kizáratnak a mennyek országából, mint a bálványimádók és házasságtörők. — De azért ez a szeretetteljes anya nem feledkezik meg a szegényék szükségéről s nem szűnik meg róluk gondoskodni, sőt gyengéd anyai szeretettel öleli föl s tisztelettel környezi őket, tudván azt, hogy Krisztus személyét képviselik^[12] aki úgy veszi a legutolsó szegénnyel éreztetett jótettet, mintha vele éreztettük volna; azért az egyház a szegényeket minden kitelhető erejével istápolja: szegényházakat, kórházakat emel felvételükre, táplálásuk és ápolásukra, — s különös védelmébe fogadja őket. Figyelmezteti a gazdagokat a szigorú parancsra, hogy fölöslegüket a szegényeknek adják s emlékezetükbe hívja az isteni bíró Ítéletét, ki a könyörületlen gazdagot a kárhozatba taszította. — Végre hathatósan biztatja s vigasztalja a szegényeket, eléjük tárván az Úr Jézus életét, ki, gazdag lévén, érettünk szegénnyé lett”^[13] s ismételgeti szavait, melyek szerint „boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.” — Ki ne látná, hogy ez a módja a szegények és gazdagok közt való régi szakadás és idegenkedés megszüntetésének? S valóban a történet is tanúsítja, hogy ahol a kibékítés ezen módját megvetik: ott vagy rabszolgaságba süllyed az emberek nagy része — példa rá a pogány műveltség; — vagy pedig — mint ezt, sajnos, az új korban látni — a társadalmat folytonos zavarok, rablások és gyilkolások rémítik

Így állván a dolog, tisztelendő Testvérek, valamint pápaságunk kezdetén kikötőt mutattunk a vihartól hányatott népeknek és fejedelmeknek,^[14] ahová menekülhetnének: úgy most a fenyegető vésztől indíttatva, újra hozzájuk intézzük apostoli szózatunkat s őket saját érdekükben s a társadalom javára kérjük, hogy azt az egyházat, melynek annyi érdeme van az államok boldogsága körül, tanítójuknak elismerjék és hallgassanak rá; — győződjenek meg, hogy az egyház s állam érdekeinek szoros összefüggésénél fogva a vallás megrövidítésével mindig lépést tart az alattvalói hűségnek és az elsőbbség tekintélyének csökkenése. S miután jól tudják, hogy a szocializmus megtörésére nagyobb erő rejlik Krisztus egyházában, mint a törvényhatóság s a felsőbbség tilalmában vagy a katonák fegyverében: adják vissza az egyháznak azon szabadságokat és jogokat, melyek arra képesítik, hogy erejét a társadalom javára fordítsa.

Ti pedig, tisztelendő Testvérek, kik a fenyegető vésznek eredetét és természetét világosan ismeritek, hassatok oda, hogy a katolikus tanok a szívekbe hatoljanak s mély gyökeret verjenek ... s mivel a szocialisták azon kézművesek és munkások soraiból toborozzák híveiket, kik megunván a fáradalmat, a gazdagság s a jóllét lidérceit kergetik: nagyon időszerű lesz a kézművesek és munkások közt egyesületeket szervezni, melyekben a vallás szelleme a tagokat sorsukkal kibékítse, — munkatűrésüket edzze s ezáltal nyugalmas és békés életre szoktassa.

1878. december 28.

---

[1] Iz 58,1

[2] Jud 8

[3] 1Tim 6,10

[4] A szent atya éles vonásokkal rajzolja a társadalom aposztáziáját Krisztustól s az egyháztól. A társadalom az ateizmusnak és materializmusnak hódol, mélyek szabad utat nyitnak a tévedéseknek; — ezek most alapjaiban megrendítik a társadalmat. A tévtanok gyümölcsei még nem érettek; a civilizált népek még a 2000 éves kereszténység uralma alatt állnak; Európa közerkölcse a keresztény dogmából folyik. Ha a fölvilágosodott körökben a kinyilatkoztatásban való hitnek napja időnkint le is áldozott már, de a szokások és nézetek nagy része még a kereszténységből valók voltak. A hittagadás borzalmai csak akkor fognak rémes valóságukban föllépni, ha azon. körökben a keresztény emlékezet és szokás. is leáldoznék s beállna az éj. (P. O.)

[5] A kommunisták az első keresztényekre is hivatkoznak, kik eladták mindenüket, s közös eltartásban részesültek. Ezt Krisztus nem parancsolta. Különben az egyeseknek szabadságában áll ily községet képezni. Furcsa, hogy a régi keresztény községhez leginkább hasonlító katolikus szerzetek ellen annyi kifogásuk van az őskereszténységért „hevülő” reformátoroknak. (P. O.)

[6] Róm 13,1-7

[7] Bölcs 6,3-9

[8] Zsid 13,4

[9] Ef 6,1-2

[10] Ef 6,4

[11] Ef 6,5-9

[12]A keresztény középkor a koldusbotot s a királyi jogart egyaránt „Istenkegyelméből valónak” tartotta. „Szegény ember,” ez a keresztény felfogásbanmegtisztelő cím volt. A keresztényi szeretet e részben oly magasra hágott, hogya nyomorúság teljét, a bélpoklosságot, Isten kegyelmének tartotta. Montalembertgróf gyönyörűen ír erről „Szent Erzsébet életében.” A szegénység dicsfényét a keresztényegyházban csak a szüzesség glóriája ragyogta túl. A keresztény szegények se nemSpartacus-féle gladiátorok, se nem modern proletárok. (P. O.)

[13]2Kor 8,9

[14]Több fejedelem táviratilag üdvözölte szentsége atyánkat ez enciklikáért. Franciaországbankiváló hatást tett. Elmondhatjuk, hogy az enciklika a vallási és társadalmitudományosság, az atyai gondoskodás és apostoli méltóság remekműve. (P. O.)