II. János Pál - Redemptionis donum

Redemptionis donum II. János Pál pápa Redemptionis donum apostoli buzdítása a szerzetesi közösségekhez a megváltás 1950. évfordulója alkalmából

1983--84-ben tartott rendkívüli szentévben Szent István Társulat 1984 Fordította Dr Kiss László Az eredetivel egybevetette DR. DIÓS ISTVÁN (1995) 1 I. KÖSZÖNTÉS II. A HIVATÁS "Jézus ránézett és megszerette" (Mk 10,21) "Ha tökéletes akarsz lenni..." "Maradandó kincsed lesz a mennyben" III. AZ ISTENNEK SZENTELTSÉG A szerzetesi fogadalom a keresztség teljesebb kifejezése A jegyesi szeretet köteléke IV. AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK A megváltás rendje V. TISZTASÁG, SZEGÉNYSÉG, ENGEDELMESSÉG Tisztaság Szegénység Engedelmesség VI. AZ EGYHÁZ IRÁNTI SZERETET Tanúságtétel Az apostolkodás VII. BEFEJEZÉS Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének üzenete JÉZUS KRISZTUSBAN SZERETETT TESTVÉREK ÉS NŐVÉREK! I. KÖSZÖNTÉS 1. A megváltás ajándéka, mely ennek a rendkívüli szentévnek középpontjában áll, különleges módon hív a megtérésre és az Istennel való kiengesztelődésre Jézus Krisztusban. Ennek a jubileumnak külső indoka történeti jellegű -- hiszen a kereszthalál és a föltámadás 1950. évfordulóját ünnepeljük --, belső indoka azonban a megváltás mélységes misztériumával kapcsolatos. Ebből a misztériumból született az Egyház, és ebből él egész történelmének folyamán. A rendkívüli szentévnek van valami sajátos karaktere. A megtérésre és az Istennel való kiengesztelődésre való fölszólítás azt jelenti, hogy a lehető legmélyebben el kell elmélkednünk életünkről és hivatásunkról a megváltás misztériumának fényében, annak érdekében, hogy ezek egyre mélyebben e misztériumban gyökerezzenek. Ha ez a fölhívás az Egyház minden tagjára vonatkozik, akkor egész különösen szól nektek, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, akik az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom által Istennek szentelve magukat keresztény élet különleges teljességére törekedtek. Sajátos hivatástok és egész életetek az Egyházban és a világban a megváltás mélységes titkából nyeri 2 sajátosságát és lelki erejét. Krisztust követvén "a szűk és keskeny úton" (Mt 7,14), rendkívüli módon megtapasztaljátok, "mily bőséges a megváltás nála" (Zsolt 130,7). 2. Miközben a szentév lassanként a végéhez közeledik, hozzátok szeretnék szólni, szerzetesek és szerzetesnők, akár szemlélődők vagytok, akár különböző apostoli munkát végeztek. Már előzőleg is szóltam hozzátok számos helyen és különböző alkalmakkor, amikor meg is erősítettem és kifejtettem az evangéliumi tanítást, amintaz megtalálható az Egyház egész hagyományában, mindenekelőtt pedig a legutóbbi egyetemes zsinat tanításában, a Lumen gentium hittani konstitúcióban és a Perfectae caritatis dekrétumban, továbbá elődünknek, VI. Pálnak a fentiek szellemében kiadott Evangelica testificatio kezdetű apostoli buzdításában. Nemrég lépett hatályba az új Egyházi Törvénykönyv, mely voltaképpen az említett zsinat utolsó dokumentumának tekinthető, és ez valamennyiőtöknek értékes segítséget nyújt és biztonságosan fog vezetni, amikor részleteiben meghatározzátok az utakat, melyeken nagyszerű hivatástoknak hűségesen és nagylelkűen eleget tehettek. Szent Péter utóda és Róma püspökeként, akivel közösségeitek különleges kapcsolatban vannak, szívből köszöntelek benneteket. E római székből szólok hozzátok, ismételve Szent Pál szavait: "eljegyeztelek ... benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz" (2Kor 11,2). Az Egyház, mely az apostoloktól átvette az Isteni Jegyessel való frigy drága kincsét, bensőséges szeretettel tekint minden fiára és leányára, akik az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal -- az Egyház közvetítésével -- különleges szövetségre léptek a világ Megváltójával. Fogadjátok a megváltás szentévében ezt a hozzátok intézett üzenetet, mint a szeretet szavát, melyet az Egyház mond el nektek. Fogadjátok ezt az üzenetet, bárhol vagytok is: akár valamelyik elmélkedő közösség klauzurájában, akár az apostolkodás sokrétű területén dolgoztok: missziókban, lelkipásztorkodásban, kórházakban vagy bárhol, ahol szenvedő emberen segítetek, nevelőintézetekben, iskolákban, egyetemen, s végül minden egyes házatokban, ahol "Krisztus nevében összegyűjtve", azzal a tudattal éltek, hogy "Krisztus köztetek van" (Mt 18,20). Az Egyháznak a Megváltás jubileumi évében hozzátok szóló szeretetteljes szavai ismételjék Krisztusnak azokat a szeretetteljes szavait, melyeket mindegyikőtökhöz intézett, amikor kimondta a titokzatos "kövess engem" fölszólítást (Mt 19,21; Mk 10,21; Lk 18,22), melyből hívástok kezdete fakadt az Egyházban. II. A HIVATÁS "Jézus rátekintett és megszerette őt" 3. "Jézus rátekintett és megszerette őt" (Mk 10,21), és szólt hozzá: "Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!"(Mt 19,21) -- Noha tudjuk, hogy e szavak a gazdag ifjúnál süket fülekre találtak, tartalmuk mégis megérdemli, hogy figyelmesen végiggondoljuk, hiszen a hivatás belső struktúráját tárják elénk. "Jézus rátekintett, és megszerette őt..." Az Üdvözítő szeretete ez, mely a megváltás isteni és emberi mélységéből fakad. Az örök Atya örök szeretete tükröződik benne, aki "úgy szerette a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindenki, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem 3 örök élete legyen" (Jn 3,16). A Fiú e szeretettől indítva, s az Atyától a Szentlélekben fogadva el a küldetést lett a világ Megváltója. Az Atya szeretete a Fiúban mint megváltó szeretet mutatkozott meg. Ez a szeretet az ember és a világ megváltásának igazi ára. Krisztus apostolai mély megrendüléssel szólnak a megváltás ezen áráról: "Hiszen tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán" (1Pt 1,18) -- írta Szent Péter; Szent Pál pedig hozzáfűzi: "Nagy volt a ti váltságdíjatok" (1Kor 6,19-20). Az evangéliumi tanácsok útjára szólító meghívás a Krisztus szeretetével való bensőséges találkozásból fakad, mely szeretet megváltó szeretet. És Krisztus éppen e megváltó szeretettel hív. A hivatás struktúrájában az e szeretettel való találkozás teljesen személyes. Amikor Krisztus a meghíváskor "reátok tekintett és megszeretett titeket", kedves szerzetesek és szerzetesnők, ez a megváltó szeretet egy meghatározott személynek szólt, s ugyanakkor jegyesi jelleget öltött: tudniillik kiválasztó szeretetté vált. Ez a szeretet átöleli az egész személyt, lelkét és testét, akár férfi, akár nő, mégpedig azt a "személyes ént", mely egyetlen és megismételhetetlen. Ő, aki örökkévalóságban átadja magát az Atyának, és a megváltás misztériumában "ajándékozza önmagát", Ő hívta meg az embert, hogy viszonzásul adja oda magát különleges szolgálattal a megváltás művében azáltal, hogy egy, az Egyház által elismert és jóváhagyott közösség tagja lesz. Vajon nem csengenek egybe ezzel a meghívással Szent Pál szavai: "Nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok!" (1Kor 6,19-20) Bizony ez így van. Krisztus szeretete, kedves testvérek és nővérek, mindegyikőtöket megérintette a megváltásnak ugyanazzal az "árával". Ezért legyetek annak tudatában, hogy többé már "nem vagytok a magatokéi", hanem az övéi vagytok. Ez az új fölismerés Krisztusnak a szívetek mélyéig hatoló, "szeretettel teljes tekintetéből" fakad. E tekintetre válaszoltatok, amikor őt választottátok, aki előbb választott ki mindegyikteket, s meghívott a maga mérhetetlen megváltó szeretetével. Mivel "név szerint" hívott meg titeket, meghívása mindig az emberi szabadságát szólítja meg. Krisztus ugyanis azt mondja: "ha akarod...". Ebből következően a meghívásra adott válasz mindig szabad választás eredménye. Az utat választván, melyet ő mutatott nektek, a názáreti Jézust, a világ Megváltóját választottátok. "Ha tökéletes akarsz lenni..." 4. Ezt az utat a tökéletesség útjának is nevezik. Krisztus az ifjúval beszélvén azt mondja: "ha tökéletes akarsz lenni..."; így a "tökéletesség útja" mint fogalom evangéliumi eredetű. Egyébként nemde ezeket a szavakat halljuk a hegyi beszédben az Üdvözítőtől: "Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48). Az ember tökéletességre hivatottságát bizonyos mértékig az ókori és a később élt bölcselők és erkölcsi tanítók is fölfogták. A bibliai meghívásban azonban van valami egészen egyedülálló: nagyon sokat követel, mert Istenéhez hasonló tökéletességet állítja az ember elé. A hivatás ebben a formában felel meg a kinyilatkoztatás teljes logikájának, mely szerint az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. (lásd Lev 19,2; 11,44) Azt a tökéletességet kell tehát keresnie, mely a hasonlóság és képmásvolt rendjében a sajátja. Ezért írta Szent Pál az efezusiaknak: "Legyetek ... Istenkövetői, mint szeretett gyermekek és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeret minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek". (Ef 5,1-2) A tökéletességre szóló meghívás tehát a keresztény hivatás lényegéhez tartozik; ennek alapján kell értelmeznünk Krisztusnak az evangéliumi ifjúhoz intézett szavait is, melyek különleges 4 módon kapcsolódnak a világban élő ember megváltásának misztériumához. E meghívás téríti vissza Istenhez a teremtés művét, melyet a bűn megrontott; és feladatként állítja elénk azt a tökéletességet, mely Isten elgondolása és szándéka szerint az egész teremtett világnak, de különösen az embernek sajátja. Leginkább ugyanis az embernek kell visszatérnie Istenhez és Istennek ajándékoznia magát, ha teljesen vissza akar találni önmagához. Ezért az örök hívás: "térj vissza hozzám, mert én megváltottalak téged" (Iz 44,22), és Krisztus szava: "ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és add a szegényeknek..." kétségtelenül bevezet minket az evangéliumi szegénység területére, amely a szerzetesi hivatás és fogadalom lényegéhez tartozik. Ezeket a szavakat tágabb értelemben és a dolog természetét jobban közelítően is vehetjük. A názáreti Mester arra inti a vele beszélgető ifjút, hogy utasítsa el azt az életfelfogást, melyben a birtoklás, a "nekem van" kategóriája áll az első helyen, és tegye magáévá azt az életformát, melynek középpontjában az emberi személy áll, a személy értéke, a személyes "létezés", annak teljes "transzcendenciájával", mely csak az embernek sajátja. Krisztus szavainak ilyen értelmezése azonnal tág teret nyit az evangéliumi szegénység eszményének, mindenekelőtt annak a szegénységnek, mely mint evangéliumi tanács még nagyobb értéket ad a benneteket az Egyház Jegyeséhez kapcsoló misztikus jegyességnek. Ha Krisztus szavait azon elv alapján fogjuk föl, hogy "lenni" több, mint "birtokolni" -- főként ha a birtoklást materialista és hasznossági szempontból nézzük --, akkor elérkeztünk az evangéliumi meghívás antropológiai alapjaihoz. Ha a civilizáció jelenlegi fejlődését nézzük, e fölfedezés nagyon időszerű. Ezért aktuális a meghívás a "tökéletesség útjára", melyet Krisztus mutatott meg. Amikor az ember a mai fogyasztói civilizációs környezetben fájdalommal észleli, hogy legnagyobb baja a személyes "létezés" hiánya -- ami emberségét a "birtoklás" sokféle formája miatt éri --, könnyebben fölfogja a meghívást, mely az evangéliumban egyszer s mindenkorra hangzott el. Bizony, szeretett testvéreim és nővéreim, a meghívás, melyet a szerzetesi tökéletesség útjára lépve követtetek, az emberség gyökereit érinti, a mulandó világban élő ember sorsának gyökerét. A tökéletesség evangéliumi állapota nem szakít el benneteket e gyökerektől. Ellenkezőleg, ennek révén sokkal jobban elmélyülhettek abban, ami az embert emberré teszi, és a megváltás misztériumának isteni és emberi kovászával jobban át tudjátok hatni ezt a bűntől sokféleképpen terhelt emberséget. "Kincsed lesz a mennyben" 5. A meghívás választ ad a kérdésekre: miért létezik az ember? -- és hogyan kell léteznie? Ez a válasz az egész életnek új értelmet ad, és meghatározza annak valódi és végső jelentését. Ez az jelentés abból a csodálatos és a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxonból fakad, mely szerint valaki elveszíti életét, ha meg akarja menteni azt; ezzel szemben, aki elveszíti életét Krisztusért és az evangéliumért, megnyeri azt, miként Márkírta (Mk 8,35; lásd Mt 10,39; Lk 9,24). E szavak fényében válik teljesen érthetővé Jézus fölszólítása: "Menj, add el, amid van, és add a szegényeknek, így kincsed lesz a mennyben; azutánjöjj, és kövess engem" (Mt 19,21). A "menj" és a "jöjj, kövess engem" között szoros összefüggés van. Mondhatjuk, hogy az utolsó szavak fejezik ki a meghívás lényegét, azaz: az embernek Krisztus nyomába kell lépnie (ebből ered a "Krisztus követése" kifejezés). A "menj, ... add el..., add oda..." szavak, úgy tűnik, a meghívás föltételét fogalmazzák meg. E föltétel azonban nem esik a meghívás körén kívül, hanem annak benső része. Az ember emberségének új értelmét nem csupán abban ragadja meg, hogy követi Krisztust, hanem annyira ragadja meg, amilyen mértékben követi. Ha 5 "eladja, amije van" és "odaadja a szegényeknek", akkor megérti, hogy azok a javak és az a bőség, melyet korábban birtokolt, nem olyan kincs volt, amihez ragaszkodnia kell: hanem a kincs a szívben van, mely Krisztustól megkapta a képességet arra, hogy másoknak "adjon" önmaga ajándékozásával. Nem az a gazdag, aki birtokol, hanem az, aki "ad", aki képes arra, hogy adjon. Ez a közvéleménnyel ellentétes evangéliumi paradoxon nagyon jelentőssé válik. A"létezés" cselekvésmódja lesz: szegénynek lenni abban az értelemben, amit ennek a "létezésnek" a Názáreti Jézus adott, azt jelenti, hogy a saját emberségemben a jó sáfárja lettem, és megtaláltam a "kincset" . Ez a kincs elpusztíthatatlan, ugyanis az emberrel együtt átmegy az örökkévalóságba, és hozzátartozik az ember isteni eszkatológiájához. E kincs által nyeri el az ember Istenben jövendő, végső sorsát. Azt mondja Krisztus: "kincsed lesz a mennyben". Ez a kincs nem annyira a halál utáni jutalom azokért a cselekedeteinkért, melyeket az isteni Mester példáját követve tettünk, hanem inkább eszkatológikus beteljesedése annak, ami a cselekedetek hátterében -- a szív belső "kincsében" -- már itt a földön rejtőzött. Amikor Jézus a hegyi beszédben (lásd Mt 6,19-20) fölszólított égi kincsek gyűjtésére, hozzáfűzte: "Mert ahol a kincsed, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21). E szavak jelzik a keresztény hivatás eszkatológikus voltát, de még inkább annak a hivatásnak eszkatológikus jellegét, mely az evangéliumi tanácsok szerinti életben, a Krisztussal kötött lelki jegyességben valósul meg. 6. E meghívás struktúrája -- amint azt az ifjú szavaiból a szinoptikusoknál (lásd Mt 19,21; Mk 10,21; Lk 18,22) kihámozhatjuk -- akkor tűnik elő, amikor az ember saját emberségének alapvető kincsét annak a kincsnek a távlatában fedezi föl, amely a mennyben az emberé. Ebben a távlatban saját emberségünk alapvető kincse összekapcsolódik azzal, hogy "önmagunkat adva létezünk". E meghívásban a közvetlen vonatkoztatási pont Jézus Krisztus élő személye. A tökéletesség útjára szóló hívás tőle és általa a Szentlélekben nyer formát, aki új és új személyeket -- férfiakat és nőket, életük különböző szakaszában,főleg fiatal korukban -- tanít meg mindarra, amit Krisztus mondott (Jn 14,26); nevezetesen arra, amit az ifjúnak mondott, aki kérdezte tőle: "Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?" (Mt 19,16) Krisztus válaszából -- aki az őt kérdezőre "ránézett és megszerette" -- a megváltás misztériumának hatékony kovásza árad annak tudatába, szívébe és akaratába, aki őszintén és igazságban keres. Az evangéliumi tanácsok útjára szóló hívás ily módon mindig Istentől indul: "Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok, és gyümölcsötök maradandó legyen" (Jn 15,16). Maga a meghívás, mellyel az ember igazán fölfedezi az ajándékozás evangéliumi törvényét, s amely emberségébe van írva, ajándék! Ajándék, telve az evangélium mélységével, ajándék, melyben a megváltás misztériumának isteni és emberi lényege ragyog a világra. "A szeretetnek nem az a lényege, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül" (1Jn 4,10). III. AZ ISTENNEK SZENTELTSÉG A szerzetesi fogadalom a keresztségi Istennek szenteltség "tökéletesebb" kifejezése 7. Hivatástok elvezetett benneteket a szerzetesi fogadalomhoz, mellyel az Egyház szolgálata által Istennek szentelt személyek és egy meghatározott szerzetes közösség tagjai lettetek. Ezért az Egyház is úgy tekint rátok, mint "Istennek szentelt" személyekre, akik Jézus Krisztusban szentelték magukat Istennek, hogy egyedül az övéi legyenek. Ez az 6 elkötelezettség meghatározza helyeteket az Egyház nagy közösségében, Isten népében. És ugyanakkor Isten népének mindent felölelő küldetéséhez rendelkezésre bocsátja a lelki és természetfölötti energia forrásait: az életnek, a tanúságtételnek és az apostolkodásnak sajátos formáját a szerzetesi közösségtek küldetéséhez, mivoltához és lelki örökségéhez való hűségben. Isten népének egyetemes küldetése Krisztus messiási küldetésében gyökerezik -- aki próféta, pap és király --, és mi ebből különböző módokon részesülünk. A részesedés módja azok estében, akik Istennek szentelték magukat, megfelel annak a formának, ahogyan Krisztushoz tartoztok. E hozzá tartozás mélységét és erejét maga a szerzetesi fogadalom határozza meg. A szerzetesi fogadalom új kapcsolatot teremt a Szentháromság egy Isten és az ember között Jézus Krisztusban. E kapcsolat abból az alapvető kötelékből ered, melyet a keresztség szentsége létesített. A szerzetesi fogadalom "a keresztségi Istennek szenteltségben gyökerezik és annak tökéletesebb kifejezése" (Perfectae Caritatis 5). Ily módon tartalmának lényege szerint új odaadássá lesz: az emberi személy Istennek adja és szenteli magát, kit mindenek fölött szeret. A fogadalom által vállalt kötelezettség -- tudniillik, hogy a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség evangéliumi tanácsait szerzetes családotok szabályaiban meghatározott módon megtartjátok -- kifejezi, hogy teljesen Istennek vagytok szentelve, s ugyanakkor segítség ahhoz, hogy ezt meg tudjátok valósítani. Ez határozza meg az Istennek szentelt személyek tanúságtételének és apostolkodásának sajátos formáját is. Mindazonáltal ennek a szabad és tudatos Istennek szenteltségnek és mindannak, ami belőle következik -- az önátadásnak, mellyel valaki Istené lett --, gyökereit a keresztségben kell keresnünk, mely elvezet minket a húsvét misztériumához, mint a krisztusi megváltás csúcsához és középpontjához. Hogy a szerzetesi fogadalom lényegét egészen világosan láthassuk, segítségül kell hívnunk Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levélben található megindító szavait: "Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként... Krisztus... mi is új életre keljünk" (Róm 6,3-4). "... a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt a keresztre..., hogy ne szolgáljunk többé a bűnnek" (Róm 6,6). "ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban" (Róm 6,11). A keresztségben gyökerező szerzetesi fogadalom a szentség erejéből "új eltemetkezés Krisztus halálába": új a lélek tudatossága és szándékossága miatt; új a szeretet és a meghívás miatt; új a szüntelen "megtérés" miatt. Ez a "halálban való eltemetkezés" hozza létre azt, hogy a "Krisztussal együtt eltemetkezett ember", "miként Krisztus, új életet éljen". Mint legmélyebb alapra, a megfeszített Krisztusra támaszkodik mind a keresztségi Istennek szenteltség, mind az evangéliumi tanácsok fogadalma, mely -- a II. vatikáni zsinat szavaival --"különleges fölszenteltséget ad"; s mely egyszerre halál és szabadulás. Szent Pál mondja: "úgy tekintsétek magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek"; ugyanakkor ezt a halált "a bűn szolgaságából való szabadulásnak" nevezi. Ebből a szerzetesi fölszenteltségből, mely a keresztség szentségén alapszik, fakad elsősorban az új élet "Istenért Jézus Krisztusban". Így tehát az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal sokkal érettebben és tudatosabban "vetjük le a régi embert", "és öltjük magunkra az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és szent teremtmény" -- hogy ismét Szent Pál szavaival éljünk (lásd Ef 4,22-24). 7 A jegyesi szeretet szövetsége 8. Így tehát, kedves testvérek és nővérek, ti valamennyien, akik az egész Egyházban az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmatok szövetségében éltek, megváltásunk szentévében újra tudatosítsátok, hogy különleges módon részesültök a Megváltó kereszthalálában. Részesedést mondunk, melynek erejében vele együtt föltámadtatok, és szüntelenül föltámadtok egy új életre. Az Úr valamennyiőtöknek mondja, amit egykor Izajás próféta által mondott: "Ne félj, mert megváltottalak, és neveden szólítottalak; az enyém vagy te!" (Iz 43,1) Az evangéliumi fölszólítás: "Ha tökéletes akarsz lenni... kövess engem" (Mt 19,21), az isteni Mester szavaiból áradó világossággal vezet és irányít minket. A megváltás mélységéből fakad Krisztus hívása, és ebben a mélységben érinti az emberi szívet is; s a megváltás kegyelmének erejéből fakadó üdvözítő hívás a meghívott lélekben az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban ölt formát. Ebben a formában hangzik el a megváltószeretet hívására adott válaszotok; s e válasz is szeretettel teljes: tudniillik önátadó szeretettel, mely az Istennek szenteltség, azaz az egész személy odaadásának belső ereje. Izajás szavai: "megváltottalak -- az enyém vagy te" ezt a szeretetet pecsételik meg; az Istennek szóló teljes és kizárólagos önátadás szeretetét. Ily módon jön létre a sajátos jegyesi szeretetszövetség, s benne szüntelenül visszhangzanak az Izraelhez intézett szavak, melyet "az Úr kiválasztott magának... tulajdonául" (Zsolt 135,4). Ugyanis minden Istennek szentelt emberben az új és örök szövetség "Izraelje" választatik ki. Az egész messiási nép, az egész Egyház nyer kiválasztást minden emberben, akit Isten ebből a népből kiválaszt magának; mondom, minden emberben, aki mindenkiért Istennek szenteli magát, hogy egyedül az Övé legyen. Igaz ugyan,hogy senki, még a legszentebb ember sem ismételheti meg Krisztus szavait: "értük szentelem magam" (Jn 17,19), e megváltó szavak erejéből mégis mindenki, aki ajándékozó szeretettel Istennek ajánlja magát, hogy egyedül az Övé legyen, a hit által e szavak körén belül élhet. Nemde, erre buzdítanak minket Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levélben található szavai, melyeket gyakran ismételgetünk, és melyekről gyakran elmélkedünk: "Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata" (Róm 12,1). E szavakban szinte visszhangzanak a messzeségből annak igéi, aki a világba lépve emberré lett, és így szólt az Atyához: "emberi testet alkottál nékem... íme, eljövök Istenem, hogy teljesítsem akaratodat!" (Zsid 10,5; 7) Mélyedjünk el tehát -- megváltásunk jubileumi évével kapcsolatban -- Krisztus testének és lelkének misztériumába, mely minden megváltói és jegyesi szeretet forrása; azért jegyesi, mert megváltói. Szeretetből adta magát áldozatul, szeretetből adta oda testét a világ bűneiért. A szerzetesi fogadalommal elmerülve a Megváltó húsvéti misztériumában, teljesen odaadó szeretettel akarjátok odaadni testeteket és lelketeket áldozatul, amire Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben buzdít: "adjátok magatokat áldozatul" (Róm 12,1). Ily módon a szerzetesi fogadalomban megjelenik annak a szeretetnek a hasonmása, amely Krisztus szívében egyszerre megváltói és jegyesi szeretet. Ennek a szeretetnek kell mindannyiatokból kiáradnia, kedves testvérek és nővérek, annak a különleges Istennek szenteltségnek a forrásából, mely -- a keresztség szentségére alapulva -- Krisztusban és az Egyházban a ti új életetek kezdete: az új teremtés kezdete. 8 Bárcsak ezzel a szeretettel együtt mélyebben át tudnátok élni annak örömét, hogy egyedül Istenéi vagytok; hogy a Szentháromságnak, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek különleges öröksége vagytok. Gyakran ismételgessétek a zsoltáros isteni sugalmazású szavait: "Ki másom lehetne az égben? Nálad nélkül semmi örömöm a földön. Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten" (Zsolt 73, 25-26). Vagy ezeket: "Így szóltam az Úrhoz: Én Uram vagy te, nélküled semmi sem jó nekem. Az Úr az én örökrészem és kelyhem része, te tartod kezedben sorsomat." (Zsolt 16,2; 5) Annak tudata, hogy Jézus Krisztusban, a világ Megváltójában, az Egyház vőlegényében Istenéi vagytok, legyen pecsét a szíveteken, a gondolataitokon, szavaitokon és cselekedeteiteken, a bibliai menyasszonyén (lásd Én 8,6). Amint jól tudjátok, Krisztusnak ezt az izzó és mélységes ismeretét napról napra megadja és erősíti bennetek a személyes, a közösségi és liturgikus imától áthatott életetek, mely szerzetesi közösségeitek sajátja. Éppen ezért azok a szerzetesek, akik teljesen az elmélkedő imádságnak szentelték magukat, hatékony és erős támaszai azoknak a testvéreiknek, akik az apostolkodásban tevékenykednek. A tudat, hogy Krisztuséi vagytok -- mintegy a megváltás misztériumának kulcsával kinyitva -- tárja ki lelketeket, gondolataitokat és cselekedeteiteket minden fájdalom, nyomorúság és remény előtt, amit a világban és az emberekben tapasztaltok, akik között evangéliumi Istennek szenteltségtek különleges jele Isten jelenlétének, "akinek mindenek -- akiket az Ő láthatatlan országa magában foglal -- élnek" (lásd Lk 20,38). A "kövess engem" szavak, melyeket Krisztus kimondott, amikor, kedves testvérek és nővérek, "rátok tekintett és megszeretett" titeket, ezt is jelentik: legyen részed minél teljesebben és hatékonyabban annak az "új teremtésnek" (2Kor 5,17) a formálásában, melynek meg kell jelennie a világ megváltásából az igazság -- Krisztus húsvéti misztériumának bőségéből munkálkodó -- Lelkének erejével. IV. AZ EVANGÉLIUMI TANÁCSOK A megváltás rendje 9. A fogadalom révén mindegyikőtök előtt föltárul az evangéliumi tanácsok útja. Az evangéliumban ugyanis többször találkozunk olyan buzdításokkal, melyek meghaladják a parancsolat határait azáltal, hogy nem csupán azt mutatják meg, ami "kötelező", hanem azt is, ami "jobb". Ilyen buzdítás: ne ítélj(lásd Mt 7,1), adj kölcsönt, viszonzást nem várva(Lk 6,35), tegyetek eleget annak, aki kér vagy kíván valamit tőletek (lásd Mt 5,40-42), hívd lakomára a szegényeket (lásd Lk 14,13-14), bocsássatok meg az embereknek (lásd Mt 6,14-15); és más hasonlók. Ha a hagyomány szerint az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom három dologra, a szüzességre, a szegénységre és az engedelmességre összpontosul, úgy tűnik, e hagyomány eléggé rávilágít fontosságukra, mint az üdvrend fő, és bizonyos értelemben "összefoglaló" mozzanataira. Mindaz, ami az evangéliumban tanácsként elhangzik, abba az útba torkollik, melyre Krisztus hív, mondván: "kövess engem!" De ezt az utat a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség "krisztusközpontúvá" teszi, és ráüti a megváltás egész rendjének pecsétjét. 9 Ennek a rendnek természetéhez tartozik a világmindenség átalakítása az emberi szív által, a lélek mélyéből: "A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását... abban a reményben, ...hogy a mulandóság szolgai állapotából majd fölszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára" (Róm 8,19-21). Ez az átalakulás együtt jár azzal a szeretettel, melyet Krisztus hívása áraszt az ember szívébe; azzal a szeretettel, mely a megszenteltség lényegét adja: mellyel egy férfi vagy nő, a keresztségen alapuló szerzetesi fogadalommal Istennek szenteli magát. Magának a megváltás rendjének alapjait fedezhetjük föl, ha olvassuk Szent János első levelének szavait: "Ne szeressétek a világot, sem azokat, amik a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, az Atya szeretete nincs benne; mert minden, ami a világban van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége; mindez nem az Atyától, hanem a világból való. Elmúlik a világ is, és a kívánsága is; aki pedig megteszi Isten akaratát, megmarad örökre." (1Jn 2,15-17) Kedves testvérek és nővérek, a szerzetesi fogadalom szívetekbe oltja az Atya szeretetét, azt a szeretetet, mely eltölti Jézusnak, a világ Megváltójának szívében van. Ez a szeretet átöleli a világot és mindent, ami benne az Atyától való; s arra törekszik, hogy legyőzzön mindent, "ami nem az Atyától való". Arra törekszik, hogy legyőzze a hármas kívánságot. "A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége" az ember bensőjéhez tapad, mint annak az áteredő bűnnek az öröksége, mely az ember szívében sokszorosan eltorzította a kapcsolatot az Isten által teremtett és az ember uralmára bízott világgal (lásd Ter 1,28). A megváltás rendjében a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség evangéliumi tanácsai a leghatásosabb eszközök arra, hogy az ember szívében átformálódjék ez a "világgal" való kapcsolat: mind a külső világgal, mind azzal a saját "énnel", mely bizonyos módon a fő alkotórésze a bibliai értelemben vett "világnak", amennyiben belőle fakad mindaz, "ami nem az Atyától való". Szent János fentebb idézett első levele alapján könnyen belátható, hogy a három evangéliumi tanácsnak milyen nagy jelentősége van a megváltás egyetemes rendjében. Ugyanis az evangéliumi tisztaság segít bennünket, hogy benső életünkben átalakítsunk mindent, ami a test kívánságából ered; az evangéliumi szegénység segít átformálni mindazt, ami a szemek kívánságából ered; végül az evangéliumi engedelmesség eredményezi azt, hogy helyesbítsünk mindent, ami az ember szívében az élet kevélységéből ered. Mindezeket figyelembe véve szándékosan beszélünk a győzelemről, mint átalakulásról, mert a megváltás egész rendjét írják körül azok a szavak, melyeket Krisztus főpapi imájában az Atyához intézett: "Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól" (Jn 17,15). Az evangéliumi tanácsok lényegüknél fogva "a teremtés megújítását" szolgálják: a világnak úgy kell az ember hatalma alá kerülnie, hogy maga az ember tökéletesen átadhassa magát az Istennek. Részesedés Krisztus önkiüresítésében 10. Az evangéliumi tanácsok tüzetesebb vizsgálata újabb összefüggést tár föl a tanácsok és a megváltás rendje között. Tudjuk, hogy a megváltás üdvrendje Krisztus húsvéti misztériumában éri el tetőpontját, melyben a halál által történő önkiüresítés és a föltámadás által nyert új élet összekapcsolódik. Az evangéliumi tanácsok követésében mélységesen tükröződik a húsvéti misztérium e kettőssége (lásd II. Vatikáni zsinat Ecumenical Council, Decree Perfectae caritatis, No. 5.): benne van alapföltételként mindannak kioltása, ami bennünk bűn vagy annak következménye, és a képesség, hogy naponta újjászülessünk az emberi lélek mélyén rejlő magasabbrendű jóra. Ez a jó a kegyelem hatására mutatkozik meg, 10 melynek fogadására különösen a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség gyakorlása teszi készségessé az ember lelkét. A megváltás egész rendje azáltal valósul meg, hogy minden szentség elsődleges létesítője, a Szentlélek, titokzatos módon indítja és irányítja az ember lelkét. Kedves testvérek és nővérek, az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmatok ezen az úton nyit tág teret nektek az "új teremtés" számára (2Kor 5,17), mely a megváltás rendje szerint a ti emberi "énetekben" bontakozik ki, és emberi énetek révén érvényesül az egyéni és a közösségi kapcsolatokban is; s egyúttal megjelenik az emberiségben, mely az Istentől teremtett világnak része: annak a világnak része, melyet az Atya "újra" szeret örök Fiában, a világ Megváltójában. Erről a Fiúról mondja Szent Pál: "Ő mint Isten... szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez" (Fil 2,6-7). Az evangéliumi tanácsok követéséhez tartozó önkiüresítés teljesen krisztocentrikus. Ezért a názáreti Mester kimondottan a keresztet jelöli meg követése föltételeként. Ő, aki valamikor mindannyitokat hívott: "kövess engem", azt is mondta: "aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és úgy kövessen engem" (tudniillik: lépjen a nyomomba) (Mk 8,34, Mt 16,24). Ezt minden hallgatójának, nem csupán tanítványainak mondta. Az önmegtagadás törvénye tehát a keresztény hivatás lényegéhez tartozik. Kiváltképpen annak a hivatásnak lényegéhez, mely az evangéliumi tanácsok fogadalmához kapcsolódik. Azok számára tehát, akiknek a hivatásnak útjára léptek, teljesen érthetővé válnak a Filippiekhez írt levélben olvasható súlyos szavak: "Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam" (Fil 3,8-9). Az önmegtagadás -- mely a Kálvária misztériumának visszfénye -- szükséges ahhoz, hogy valaki teljesen a megfeszített és föltámadt Krisztushoz tartozzék; olyan lemondásról van itt szó, melyben az ember teljesen fölismeri embersége misztériumát, és megerősíti azzal a csodálatos fejlődéssel, melyről ugyanaz az apostol másutt szól: "...bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul" (2Kor 4,16). Ily módon a megváltás rendje kiárasztja a megváltás misztériumának erejét az emberi lét területére, azokra, akik szabadon követik Krisztus hívását az evangéliumi tanácsok szerint a tiszta, a szegény és az engedelmes életre. V. TISZTASÁG, SZEGÉNYSÉG, ENGEDELMESSÉG Tisztaság 11. A hivatás húsvéti jellege az egyes tanácsoknak megfelelően különböző szempontok szerint mutatkozik meg. Ugyanis a megváltás rendjének mértéke szerint kell értékelni és élni azt a tisztaságot, melyet a szegénységgel és az engedelmességgel együtt fogadtatok; ebben nyer választ Krisztus hívó szava: "...van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki föl tudja fogni, fogja föl!" (Mt 19,12) Előzőleg Krisztus határozottan kijelentette: "...nem mindenki érti ezt, csak akinek megadatott" (Mt 19,11). Erről szól Szent Pál is a Korintusiakhoz írt levélben (lásd 1Kor 7,28-40). Ez a tanács elsősorban az emberi szív szeretetére irányul. A szegénység és főként az engedelmesség a szerzetesi fogadalomból a megváltói szeretetet emeli ki, a szüzesség pedig ennek a szeretetnek inkább a jegyesi jellegét. Nyilvánvaló, hogy itt arról a szüzességről van szó, mellyel "önként mond le valaki a házasságról"; a szüzesség a Megváltó iránti jegyesi szeretet kifejezője. Ebben az értelemben tanít az apostol: "...aki férjhez adja hajadon leányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi" (lásd 1Kor 7,38). "A 11 nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében" (1Kor 7,32), és "a nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen" (1Kor 7,34). Sem Krisztus, sem Szent Pál szavaiból nem következik a házasság lebecsülése. A tisztaság evangéliumi tanácsa csak utal arra a különleges lehetőségre, melyet az ember számára -- legyen az férfi vagy nő -- Krisztus, az "Úr" Jézus iránti jegyesi szeretet kínál. Hogy valaki "önként lemond a házasságról a mennyek országáért", az nem csupán szabad lemondás a házasságról és a családi életről, hanem karizmatikus döntés, mely Krisztust választja egyedüli és kizárólagos jegyesként. Ez a választás nem csupán azt teszi lehetővé, hogy valakinek "arra legyen gondja, ami az Úré" hanem -- mert ez a "mennyek országáért" történik -- Isten eszkatológikus országát minden ember számára közel hozza a kor körülményei szerint, sőt bizonyos mértékben jelenvalóvá is teszi ebben a világban. Ezáltal az Istennek szentelt személyek megvalósítják a megváltás egész rendjének legbensőbb célját: közelebb hozni Isten országát, mely természete szerint végső és eszkatológikus. A szüzességi fogadalommal Istennek szentelt személyek részt kapnak a megváltás rendjében, mert azzal, hogy szabadon lemondanak a házasság és a családi élet örömeiről, másrészt azáltal, hogy "magukat házasságra alkalmatlanná tették a mennyek országáért", e a mulandó világba hozzák az eljövendő föltámadás és az örök élet üzenetét (lásd Lk 20,34-36; Mt 22,30; Mk 12,25); az életét, mely Istenhez kapcsol a boldog színe látásban és az emberi szív minden szeretetét magában foglaló és átható szeretetben. Szegénység 12. A szegénységre vonatkozóan mennyire kifejezőek a második korintusi levél szavai, melyek gondosan összefoglalják mindazt, amit erről az evangéliumban hallunk! "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, mert értetek szegény lett, jóllehet gazdag volt, hogy az Ő szegénysége által ti meggazdagodjatok." (2Kor 8,9) E szavak értelmében a szegénység Jézus Krisztus megváltói kegyelmének belső struktúrájához tartozik. A szegénység nélkül érthetetlen az isteni ajándékozás misztériuma, melyben az ember részesült; ez az ajándékozás Jézus Krisztusban valósult meg. Az evangéliumban központi helyet foglal el a szegénység, a meghirdetett nyolc boldogság közül az első: "Boldogok a lélekben szegények" (Mt 5,3). Az evangéliumi szegénységben tárul föl az egész titok, "mely öröktől fogva el volt rejtve Istenben" (Ef 3,9). Csak akik ilyen módon szegények, csupán ők képesek bensőleg megérteni annak szegénységét, aki végtelenül gazdag. Krisztus szegénysége Isten végtelen gazdagságát rejti, sőt annak tévedhetetlen bizonysága. A gazdagság ugyanis, tudniillik maga az istenség, semmiféle teremtett jóban nem tud megfelelő módon megnyilvánulni. Kizárólag a szegénységben fejezheti ki magát, s ezért megfelelő módon csak a szegények, ti. a lélekben szegények érthetik meg. Közöttük Krisztus, az Istenember az első, ő, "aki gazdag volt és szegénnyé lett". Ő nemcsak tanítója, hanem hirdetője és kezese annak a megváltó szegénységnek, mely megfelel Isten végtelen gazdagságának és kegyelme kimeríthetetlen erejének. Ezért az is igaz -- miként az Apostol mondja --, hogy "mi az ő szegénysége által váltunk gazdaggá". A Mester ugyanis annak a szegénységnek a hirdetője, mely gazdagít. Éppen ezért mondta az evangéliumi ifjúnak: "...add el, amid van... oszd szét... és maradandó kincsed lesz a mennyben" (Mt 19,21; lásd Mk 10,21;Lk 18,22). E szavakban fölszólítás van: sajátszegénységedből gazdagodjanak mások; e fölszólítás mélyén rejlik Isten végtelen gazdagságának bizonysága, azé a gazdagságé, mely az emberlelkébe árasztott kegyelem 12 titkában magában az emberben éppen a szegénység által forrást fakaszt, hogy mások gazdagodhassanak; e forrás nem vethető össze az anyagi javak semmiféle bőségével; e forrásból, miként Istentől, úgy árad a jó mások számára. Ez az ajándékozás valósul meg Krisztus misztériumában, aki "szegénységével gazdaggá tett minket". Az evangélium lapjain látható, hogy e gazdagítás hogyan halad előre és éri el csúcspontját a húsvéti eseményben: Krisztus ugyanis, aki a kereszthalálban a legszegényebb, ugyanaz, aki föltámadása által az új élet teljességével mérhetetlenül gazdaggá tett minket. Kedves testvérek és nővérek, ti, akik az evangéliumi fogadalom révén lélekben szegények vagytok, vállaljátok egész életetek folyamán Krisztusnak ezt az üdvözítő szegénységét: napról napra érlelődjék ez bennetek! "Elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek..." és a továbbiakat "mind megkapjátok hozzá' (Mt 6,33). Bárcsak bennetek és általatok beteljesednék a szegények, a lélekben szegények (lásd Mt 5,3) számára ígért evangéliumi boldogság! (lásd Lk 6,20) Engedelmesség 13. Krisztus "mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,6-8). Szent Pálnak a Filippiekhez írt leveléből e sorok a megváltás lényegét érintik. Ebben az igazságban Jézus Krisztus engedelmessége különleges és meghatározó módon található meg. Ezt csak megerősítik a Rómaiakhoz írt levél szavai: "Ahogy egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért meg is igazultak" (Róm 5,19). Az engedelmesség evangéliumi tanácsa Krisztus "mindhalálig" tartó engedelmességéből eredő meghívás. Mindazok, akik Krisztus "kövess engem" fölszólítására ezt a meghívást elfogadták, elkötelezték magukat -- amint a zsinat tanítja -- Krisztus követésére, aki "a kereszthalálig tartó engedelmessége által az embereket megváltotta és megszentelte" (Perfectae Caritatis, 14). Akik az engedelmesség evangéliumi tanácsát követik, eljutnak az üdvösség belső rendjének lényegéhez. E tanácsot megvalósítván különös módon kívánnak részesülni annak az "egynek" engedelmességében, akinek engedelmessége által "oly sokan lettek megigazultakká". Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindazok, akik az engedelmesség tanácsa szerint akarnak élni, különös módon ütközőponttá válnak a gonoszság misztériuma (lásd 2Tessz 2,7) és a megigazulás, valamint az üdvözítő kegyelem misztériuma között. Ebben a "helyzetben" hordozzák az emberi természet bűnre való hajlamának gyökereit, az "élet kevélységének" minden következményével -- a túlzott önszeretetből fakadó --, uralomvággyal és szolgálatmegtagadással, ugyanakkor az engedelmesség fogadalmával eltökélték magukat, hogy Krisztushoz hasonlóvá formálódnak, aki "engedelmességével az embereket megváltotta és megszentelte". Arra törekszenek, hogy az engedelmesség tanácsában megtalálják feladatukat Krisztus megváltói művében, és megtalálják saját megszentelődésük útját. Ezt az utat jelölte meg Krisztus az evangéliumban, amikor gyakran szólt az Atya akaratának teljesítéséről, annak állandó kereséséről: "Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, és elvégezzem, amit rám bízott" (Jn4,34). "Mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött" (Jn 5,30). "Aki küldött, velem van, nem hagyott magamra, 13 mert mindig azt teszem, ami tetszésére van" (Jn 8,29). "Nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött" (Jn 6,38). Ez az Isten akaratának teljesítésére irányuló készség emlékezetünkbe idézi a Zsoltáros messiási vallomását: "A könyvtekercsben rólam írva áll, hogy teljesítsem akaratodat. Parancsod, Istenem, örömmel tölti el szívemet" (Zsolt 40,8-9; lásd Zsid 10,7). A Fiúnak ez az -- örömteljes -- engedelmessége a szenvedésben és a kereszten éri el tetőpontját: "Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely, de ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd!" (Lk 22,42; lásd Mk 14,36; Mt 26,42). Krisztus már a Getszemáni-kerti imában kész volt elfogadni az Atya akaratát, eltöltötte a fájdalom teljessége, és ez változott "a halálig, a kereszthalálig" tartó engedelmességgé, melyről Szent Pál beszél. Az Istennek szentelt személyek az engedelmességi fogadalom révén alázatosan elszánják magukat arra, hogy elsősorban a Megváltó engedelmességét akarják követni. Jóllehet Isten akaratának elfogadása és törvénye iránti engedelmesség a keresztény élet bármely állapotának alap föltétele, mégis a"szerzetes állapotban", a "tökéletesség állapotában", az engedelmesség fogadalma, kedves testvérek és nővérek, mindegyikőtök lelkében megerősíti annak a szoros kapcsolatnak kötelezettségét, mely benneteket a "mindhalálig engedelmes" Krisztushoz fűz. Mivel pedig Krisztusnak ez az engedelmessége a megváltás művének benső és lényeges része, amint azt az idézett apostol szavai tanúsítják, ezért az engedelmesség evangéliumi tanácsának megvalósításában meg kell látnunk a megváltás rendjének sajátos mozzanatát, mely egész hivatásokat áthatja az Egyházban. Ebből fakad, hogy valaki "feltétlenül készséges legyen a Szentlélek iránt", aki elsősorban az Egyházban tevékenykedik, mint azt elődünk, VI. Pál Evangelica Testificatio kezdetű apostoli buzdításában írta, de ugyanez tűnik ki szerzetesi közösségeitek konstitútcóiból is. Ebből fakad az a vallásos engedelmesség, mellyel az lstennek szentelt személyek, a hit szellemében a törvényes elöljáróik iránt viseltetnek, akik Isten helyettesei. Erre vonatkozóan fontos figyelmeztetést találunk a Zsidó levélben: "Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről." A levél szerzője hozzáfűzi: "...hogy örömmel tehessék, nem sóhajtozva, mert az nem válnék javatokra" (Zsid 13,17). Az elöljárók a maguk részéről vegyék fontolóra, hogy a szolgálat szellemében kell élniük a hatalommal, melyet az Egyház hivatala rájuk bízott; legyenek mindig készségesek és hallgassák meg testvéreiket, hogy jobban megértsék, mit kíván az Úr mindegyiküktől, de ugyanakkor szigorúan ragaszkodjanak döntés és rendelkezés dolgában ahhoz, amit megfelelőnek látnak. Az így értelmezett alárendeltségből és engedelmességből ered a szolgálat lelkülete, mely egész életeteket az Emberfia példájához igazítja, aki "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Jézus Anyja az angyali üdvözlet és a megtestesülés döntő pillanatában, kezdettől fogva bekapcsolódott a megváltás üdvözítő rendjébe, amikor mondotta: "Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38). Ne felejtsétek ezenkívül, kedves testvérek és nővérek, hogy az az engedelmesség, amellyel fenntartás nélkül Istennek szenteltétek magatokat az evangéliumi tanácsok fogadalmában, a belső szabadság egyedülálló jele, miként Krisztus szabadságának végleges kifejezője az ő 14 "mindhalálig" való engedelmessége: "...odaadom életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda..." (Jn 10,17-18). VI. AZ EGYHÁZ IRÁNTI SZERETET Tanúságtétel 14. Megváltásunk jubileumi évében az egész Egyház meg akarja újítani szeretetét Krisztus iránt, aki a világ és az emberek megváltója, a mi Urunk és isteni Vőlegény. Ezért tekint rátok ebben a szentévben különös figyelemmel, kedves testvérek és nővérek, akik mint Istennek szentelt személyek, különleges helyet foglaltok el Isten népének egyetemes közösségében és a helyi közösségekben. Ha az Egyház azt kívánja, hogy a rendkívüli szentév kegyelme révén megújuljon Krisztus iránti szeretetetek, ezt annak tudatában teszi, hogy az egyesek szeretete Isten egész népének javára válik. Az Egyház tudja, hogy a szeretetben,melyet Krisztus a neki szentelt személyektől kap az egész test szeretete szól a Vőlegénynek, aki egyúttal feje ennek a testnek. Az Egyház hálás nektek az Istennek-szentelségért és az evangéliumi tanácsok fogadalmáért, melyek a szeretet különleges bizonyságai; egyúttal megerősíti a bizalmát irántatok, akik azt az életmódot választottátok, mely Istennek egyedülálló ajándéka az Egyház számára. Az Egyház számít a ti nagylelkű együttműködésetekre, hogy hűséges sáfárai és munkatársai lesztek a sentire cum Ecclesia, 'együtt érezni az Egyházzal' nagy ajándékának; mindig együtt dolgoztok vele, Péter Tanítóhivatalának és a vele közösségben levő főpásztorok útmutatásával és intézkedésével összhangban fejlesztve -- egyénenként és közösségben is -- az egyházias lelkületet. Ugyanakkor az Egyház imádkozik értetek, hogy meg ne fogyatkozzatok a szeretet tanúságtételében (lásd Lk 22,32) és arra kér, hogy ebben a szellemben fogadjátok a megváltás szentévének üzenetét. Ugyanerre kér az Apostol a Filippiekhez írott levélben: "...hogy szeretetetek egyre jobban gyarapodjék a helyes ismeretekben és a teljes megértésben, hogy el tudjátok dönteni, mi a helyes. Akkor tiszták és feddhetetlenek lesztek Krisztus napjára, bővelkedni fogtok az igaz élet gyümölcseiben" (Fil 1,9-11). Krisztus megváltói művével, "a nekünk ajándékozott Szentlélekkel, kiáradt szívünkbe az Isten szeretete" (Róm 5,5). Szüntelenül kérjük a Szentlelket hogy "mindenki saját ajándékának" (lásd 1Kor 7,7) megfelelően tudjon tanúságot tenni erről a szeretetről. Győzedelmeskedjék bennetek hivatástokhoz méltó módon "az élet Lelkének törvénye... Krisztus Jézusban ", mely törvény "megszabadított... a halál törvényétől" (Róm 8,2). Éljétek tehát ebből az új életből Istennek szenteltségtek módján, s Isten különböző ajándékainak és az egyes rendi közösségek elkötelezettségének megfelelően. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom megmutatja mindegyikteknek, hogy a Szentlélek segítségével hogyan tudjátok megtagadni mindazt (lásd Róm 8,13), ami ellentétes ezzel az élettel, s a bűnt és a halált szolgálja; mindazt, ami ellentmond Isten és az emberek igaz szeretetének. A világnak szüksége van a szerzetesi Istennek-szenteltségben rejlő, hiteles "ellentmondásra" mint az üdvözítő megújulás állandó kovászára. "Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva, alakuljatok át, hogy fölismerjétek: mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes" (Róm 12,2). Az Ecclesiae Sanctae motu proprióban a tapasztalatok összegzésére és a kor követelményeihez való alkalmazkodásra szánt időszak letelt, és az egyes intézmények már megkapták vagy hamarosan megkapják a megújított rendi szabályzat jóváhagyását. Bárcsak ösztönözne benneteket az Egyháznak ez az ajándéka arra, hogy ezeket a szabályokat 15 megismerjétek, megszeressétek, de főként nagylelkűen és hűségesen életre váltsátok, emlékezetetekbe idézve, hogy a szeretet vitathatatlan jele az engedelmesség! A mai világnak és az emberiségnek szüksége van a szeretet ezen megnyilvánulására. Szüksége van a megváltás melletti tanúságtételre úgy, amint az az evangéliumi tanácsokra tett fogadalomban megtalálható. E tanácsok, mindegyik a maga módján, s belső összefüggéssel együttesen is "tanúsítják" a megváltás bizonyságai, mely Krisztus keresztjének és föltámadásának erejével a világot és az egész emberi nemet a Szentlélekben elvezetik arra a végső beteljesedésre, melyet az ember -- és általa az egész teremtés -- Istenben és csakis Istenben találhatja meg. Tanúságtételetek ezért fölbecsülhetetlen értékű. Kitartóan kell fáradozni, hogy ez világossá váljék az emberek előtt és megteremje gyümölcsét. Ennek javára válik az is, ha pontosan megtartjátok Istennek szenteltségetek és szegénységre kötelezettségetek külső megnyilvánulásaira vonatkozó egyházi szabályokat (lásd CIC 669). Az apostolkodás 15. Krisztus iránti jegyesi szeretetetek e tanúságából -- mely révén világossá válik minden ember számára az evangélium teljes üdvözítő igazsága -- fakad, kedves testvérek és nővérek, mint hivatástok sajátossága az Egyház apostoli munkájában, egyetemes küldetésében való részesedés, melyet Istentől kapott sokféle adománnyal minden nép között különböző módokon végez. A ti sajátos küldetésetek harmonikusan kapcsolódik az apostolok küldetéséhez, akiket az Úr "minden néphez" küldött, hogy "tanítsák" (lásd Mt 28,19) őket, és ennek megfelelően kapcsolódik most is a hierarchikus rend küldetéséhez. Az apostolkodásban ugyanis, melyet az Istennek szentelt személyek folytatnak, Krisztus iránti jegyesi szeretetük szinte "szervesen"átalakul az Egyház, mint Krisztus teste, az Egyház mint Isten népe, az Egyház iránti szeretetté, mely egyszerre jegyes és anya. Nehéz volna leírni vagy csak fölsorolni is, hogy az Istennek szentelt személyek az apostolkodásban hányféle módon nyilváníthatják az Egyház iránti szeretetüket. Az apostolkodás mindig abból az ajándékból született, amit a rendalapító különleges adományként Istentől kapott, az Egyház jóváhagyott és így az egész közösség karizmájává lett. Ez az adomány megfelel az Egyház különböző szükségleteinek és a történelmi korok igényeinek, s ugyanakkor folyamatossá válik és erősödik a szerzetesi közösségek életében, mint az Egyház életének és apostolkodásának egyik maradandó eleme. Az apostolkodás minden részletében és minden területén -- mind az apostolkodást termékennyé tevő szemlélődésben, mind a közvetlen apostoli tevékenységben -- szüntelenül kísér benneteket az Egyház áldása, lelkipásztori és anyai gondoskodása, hogy életetek spirituális azonosságát őrizni tudjátok és helyesen tudjatok tevékenykedni Isten egész népe hivatásainak és karizmáinak nagy és egyetemes közösségében. Az egyes intézmények -- akár külön-külön, akár szervesen beépülve az Egyház általános küldetésébe -- sajátos módon előtérbe helyezik a megváltásnak azt a rendjét,melynek jele, kedves testvérek és nővérek, mindegyiktekbe mélyen belétek van írva az Istennek szenteltség és az evangéliumi tanácsok fogadalma által. Éppen ezért jóllehet sokféle apostoli munkátok nagyon fontos, mégis a ti legfőbb apostolkodástok mindig: az, ami (s egyúttal aki) az Egyházban vagytok. Mindegyiktekről különösen megismételhetők az Apostol szavai: "Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal van elrejtve az Istenben (Kol 3,3). Mindazonáltal e "Krisztussal való elrejtettség Istenben" következtében rátok is vonatkoztathatók a Mester szavai: "úgy világoskodjék a ti világosságtok emberek előtt, hogy lássák jótetteiket és dicsőítsék mennyei Atyátokat" (Mt 5,16). 16 E világosság szempontjából, mellyel "világítanotok kell az emberek előtt", nagyon fontos a kölcsönös szeretet tanúságtétele, az egyes közösségek testvéri lelkületű összetartása, hiszen az Úr azt mondta: "Arról tudják meg majd rólatok, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35). "Az evangéliumi tanításból, a szent liturgiából, s főként az Eucharisztiából táplálkozó szerzetesi életetek alapvetően közösségi jellege kimagasló módon valósítja a személyek egymás közti és a közösséggel való kapcsolatát; miközben megelőzitek egymást tiszteletadásban és hordozzátok egymás terhét, e lelki egységgel tanúsítjátok, hogy az Úr jelenlétének örvendeztek (Perfectae Caritatis 15). Nagyon fontos, hogy az Egyházban végzett apostoli munkátokban viseljétek szíveteken az emberek baját és fájdalmát, mely a mai világban oly nyíltan és megrázóan jelentkezik. Az Apostol ezt tanítja: "Hordozzátok egymás terhét, így teljesítsétek Krisztus törvényét" (Gal 6,2), majd hozzáfűzi: "A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet" (Róm 13,10). A ti küldetéseteknek láthatónak kell lennie! Szorosnak, nagyon szorosnak kell lennie annak a köteléknek, mely benneteket az Egyházhoz köt (lásd CIC 675, 3§). Mindazzal, amit tesztek, de főként azáltal, amik vagytok, hirdetitek és tanúsítjátok ezt az igazságot: "Krisztus szerette az Egyházat, és föláldozta magát érte" (Ef 5,25); ez az igazság a megváltás egész rendjének alapja. Bárcsak Krisztusból, a világ Megváltójából eredne az Egyház iránti szeretetetek kiapadhatatlan forrása! VII. BEFEJEZÉS Világosodjék meg lelki szemetek/Megvilágosodott lelki szemmel 16. E buzdítás, melyben megváltásunk jubileumi évében, az Angyali Üdvözlet ünnepén fordulunk hozzátok, bizonyítani akarja azt a szeretetet, mellyel az Egyház a szerzeteseket és szerzetesnőket körülveszi. Ti, szeretett testvérek és nővérek, az Egyház különös értékei vagytok. Ezt az értéket teljesebben megértjük, ha végiggondoljuk a megváltás igazságát. Erre alkalmat és indítást ad ez a szentév. Ismerjétek föl ennek fényében azonosságotokat és méltóságotokat. Krisztus keresztje és föltámadása által a Szentlélek "világosítsa meg szívetek szemét, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag az a felséges örökség, amelyet ő a szenteknek szánt" (Ef 1,18). Az Egyház szüntelenül könyörög a "szív megvilágosodott szeméért" mindannyiatok számára, akik már az evangéliumi tanácsok fogadalmának útjára léptetek. Ugyanezt a megvilágosodott szemet kéri veletek együtt az Egyház sok keresztény számára, főként mindkét nembeli ifjúság számára, hogy megtalálják ezt az utat és ne féljenek elindulni rajta, hogy -- a mai világ visszahúzó erői ellenére -- hallják meg Krisztus hívó szavát: "kövess engem!" (Lk 5,27) Nektek is fáradoznotok kell ezért imádsággal, és annak a szeretetnek a tanúságtételével, mely által "Isten bennünk marad és szeretete tökéletes lesz bennünk" (1Jn 4,12). Bárcsak mindenhová eljutna ez a tanúságtétel és mindenhol megértenék! Bárcsak korunk lélekben megfáradt emberei erőt és reményt meríthetnének belőle! Szolgáljátok tehát testvéreiteket olyan örömmel, mely abból a szívből árad, melyben Krisztus lakozik. "Bárcsak a mai világ... nem szomorú és bátortalan igehirdetők útján kapná az evangéliumot... hanem az evangélium olyan szolgáitól, kiknek élete buzgóságot sugároz; akiket már előzőleg betöltött Krisztus öröme" (Evangelii Nuntiandi 80). 17 Irántatok való szeretetből az Egyház sohasem szűnik meg "térdet hajtani az Atya előtt" (lásd Ef 3,14), "hogy adja meg nektek... megerősödjetek benső emberré" (lásd Ef 3,16). Miként nektek, úgy adja meg Isten megkeresztelt testvéreink közül sokaknak, különösen a fiataloknak, hogy találják meg a szentségnek azt az útját, melyben a történelem során oly sok nemzedék járt együtt Krisztussal, a világ Megváltójával, a lelkek Vőlegényével, gyakran hátra hagyva Istennek azt a ragyogó fényességét,mely körülvette őket, s mely mind ez ideig átsugárzik az emberi élet homályán és árnyain. Akik az Egyház és a világ történetének jelen pillanatában ezen az úton vándoroltok,

valamennyiőtöknek szól a megváltás jubileumi évének kívánsága: verjetek gyökeret és vessetek alapot "a szeretetben, hogy föl tudjátok fogni, az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és hosszúság, a magasság és mélység, megismerjétek Krisztus minden értelmet meghaladó szeretetét és beteljetek az Isten egész teljességével" (Ef 3,17-19). Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének üzenete 17. Megváltásunk eme szentévében, a megtestesülés hírüladásának ünnepén ezeket a buzdító sorokat a Szeplőtelen Szűz szívében teszem le. Valamennyi személy között, kik Istennek szentelték magukat, Ő az első. Ő -- a názáreti szűz -- a legteljesebben és a legtökéletesebben szentelte magát Istennek. Az istenanyaságban, a Szentlélek erejével érte el jegyesi szeretete a csúcspontját. Ő, aki mint anya, Krisztust az ölében hordozta, ő valósította meg a legteljesebb értelemben a hívást: "kövess engem". Követte Fiát -- ő az anya -- mint Mesterét a tisztaságban, a szegénységben és az engedelmességben. Milyen szegény volt ő a betlehemi éjszakában, és milyen szegény a Kálvária hegyén! Milyen engedelmes volt, amikor az angyal köszöntötte, és a kereszt mellett állva milyen engedelmes volt, amikor elfogadta Fia halálát, "ki engedelmes volt a kereszthalálig". Földi életében teljesen átadta magát a legtisztább szeretettel Isten országának! Ha az egész Egyház Máriát tekinti legfőbb példaképének, mennyivel inkább tekinthetitek őt annak ti, kik az Egyház szívében Istennek szentelt személyek és közösségek vagytok. Ezen a napon, melyen megemlékezünk, megváltásunk szentévének megkezdéséről, üzenettel fordulok hozzátok, és hívlak titeket: élesszétek föl szerzetesi fölszenteltségteket Isten Anyjának példája szerint. Szeretett testvérek és nővérek! "Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe" (1Kor 1,9). Tartsatok ki annak hűségében, ki maga is hűséges, és törekedjetek arra, hogy Máriában ehhez különleges támaszra találjatok. Isten őt meghívta, hogy a legtökéletesebb közösségben legyen Fiával. Legyen veletek evangéliumi utatokon ő, a hűséges Szűz, aki egyúttal anya is. Segítsen benneteket, hogy ízleljétek és a világ előtt tanúsítsátok, milyen végtelenül hűséges maga az Isten! Ezeket óhajtva adjuk rátok szívünk mélyéből apostoli áldásunkat. Kelt Rómában, Szent Péternél, 1984. március 25-én, Megváltásunk Jubileumi évében, pápaságunk hatodik esztendejében. II. JÁNOS PÁL PÁPA 18

Insignes

Szeretett fiainknak, a római szent egyház áldozár-bibornokainak,

Vaszary Kolos esztergomi érseknek,

Schlauch Lőrinc nagyváradi latin szertartású püspöknek

 és a többi tisztelendő testvéreknek,

Magyarország püspökeinek

XIII. LEÓ PÁPA.

Szeretett fiaink és tisztelendő testvéreink!

Üdv és apostoli áldás !

Kiváló hálaünnepet, az örökkévaló Istennek tiszteletére, egész Magyarország területén rendkívüli örömek közt tartandót, igen helyesen rendeltetek el. Mert az országok gondviselő alkotójának és fenntartójának, az Istennek, ha valamely nemzet, főleg a tietek köszönheti a jótétemények nagy sokaságát, melyeket Tőle nem kevés századon át és igen nehéz körülmények között szerencsések voltatok kapni: a mely jótéteményeknek emlegetésére és meghálálására fölöttébb alkalmas idő érkezett el hazátok születésének szerencsés évfordulója alkalmából. Odáig jutottatok ugyanis, hogy ezredik évet számíttok azóta, hogy őseitek hazát és otthont találtak ebben az ország-bán s a magyar állam kezdetét vette.

Hogy az elrendelt ünnepségek méltó sikerrel és nagy haszonnal fognak lefolyni, az iránt semmi kétség sem forog fenn. Mert lehetetlen, hogy igaz hazaszeretettel bíró polgár legyen az, a kit a közös haza becsülete nem érint s a kinek az ősök dicső tetteinek nyilvános ünneplése hatalmas buzdításul nem szolgál a követésre. Ezekhez becses adalék fog járulni minden művelt nép helyeslő részvételéből, a kik barátságosan osztozkodva örömetekben, üdvözölni fogják az országot, mely alkalmatos törvények és intézmények által megalapíttatott, államférfiúi bölcsesség és hadi vitézség által fenntartatott s nagy tettek által ezredévig fennállott és naggyá lett.

Minekünk pedig a ti szerencsétek oly jól esik, hogy már jobban nem is lehet, és semmi sem kedvesebb előttünk, tisztelendő testvérek, mint szívben-lélekben a ti népeteknél időzni. Oka ennek főleg egyrészt a mi kiváló vonzódásunk és gondunk a katolikus Magyarország iránt, másrészről pedig ennek az országnak ragaszkodása az apostoli székhez és hozzánk, minek annyi nyilvánvaló jelét adta. Többek közt ez utóbbi években Róma sok magyar embert látott, a mint a ti vezetésiek alatt tisztelettel látogatták az apostolok sírjait; mi magunk is láttuk őket magunk előtt leborulva, midőn a hűség, tisztelet és szeretet legszebb adóit nyújtották át földieik nevében. De mi sem engedtük őket hiányt szenvedni szeretetünkben, és alkalmatos buzdító beszédünkkel kedveskedtünk nekik, hogy a lelkeket a szent hitvallás kötelességeinek teljesítésében megerősítsük: a mit egyéb alkalmakkor bővebben kifej tettünk az egész nemzet előtt ama levelekben, melyeket ismételve hozzátok intéztünk. Most pedig, a midőn örömmel említjük, mily tisztelettel és szívesen fogadták a papság és a jó lelkek atyai szívünk ama tanúbizonyságait, kívánjuk, hogy jelen levelünk mint szeretetünknek tolmácsa, érkezzék hozzátok, és százados ünneplésteknek örömét is gyarapítsa, gyümölcseit is szaporítsa.

Azon dolgok egész sorában, a melyeknek emlékezetét nagyszabású ünneppel készültök megülni, kitűnik és kimagaslik fennen a katolikus vallásnak amaz ereje, mely a közjólétnek leghathatósabb létrehozója és a népek mindenféle javának szülője és fenntartója. Hiszen a mint a ti belátásosabb történetíróitok is mondják, az itt elfoglalt vidékeket a magyar nemzet sem sokáig, sem áldással nem tarthatta volna meg, ha az evangélium tana és kegyelme, megszabadítva öt a pogány babona igájától, intve és szelídítve rá nem bírta volna arra, hogy tiszteletben tartsa a nemzetek jogait, ne sértegessen senkit, szelídséget vegyen be lelkébe, gyakorolja a béke munkáit, a fejedelmeknek Istenre való tekintetből engedelmeskedjék s a keresztény testvériséget családi és állami életében megvalósítsa.

Csodálatos módon nyert megszentelést Géza vezérben és a nemzet főbbjeiben a katolikus hitvallásnak kezdete közöttetek, kiváltképpen szent Adalbert püspök buzgólkodására, a kit apostoli fáradozás és vértanúi babér emeltek dicső hírnévre. És ez a kezdete a kereszténységnek nálatok annál is inkább szerencsés sikernek mondható, mert az idő és hely körülményeinél fogva a keleti népek köréből kiindulva, a római egyházzal való gyászos viszály veszedelme fenyegetett benneteket. Amit atyja megkezdett, azt folytatta és befejezte István, a keresztény fejedelmek legkiválóbb példaképe, a ki az isteni kegyelemnek rátok vonatkozó szándékait magasztos lélekkel s lankadni nem tudó tevékenységgel hajtotta végre. Ezért őt méltán a ti nemzetetek legerősebb támasza és vezércsillaga gyanánt tiszteltük, mert ő nemzeteteket az igaz vallás segítségével nemcsak az örök üdvösség elnyerésére, a minden jók legfőbb javára képesítette, hanem a többi kívánatos, javatokra szolgáló eszközökkel is gyarapította és tökéletesítette. Ugyanez alatt a fejedelem alatt, ki magasröptű kegyelettel királyi pálcáját Isten boldogságos Anyjának és szent Péternek oltalmába óhajtotta felajánlani, kezdődött a római pápák s Magyarország népe és királyai között a szívességek és kötelességek ama folyamata, mellyel már más alkalommal dicsekedtünk. Ennek az összeköttetésnek volt örök időkre szóló szent megpecsételése a királyi korona, a melyet Krisztus Urunk és az apostolok képeivel díszítve, II. Szilveszter elődünk küldött Istvánnak ajándékba, midőn királyi névvel ruházta fel öt, mert nálatok Krisztus hitét messze földön terjeszté el[1]. Emlékezetes ebben a dologban az, — a mi egyúttal a magyaroknak szent Péter tiszteletében való állhatosságát bizonyítja, — hogy ez a korona sok és súlyos időviszontagságon át épen megmaradt, régi dicsőségében ragyogva, és mindig úgy tekintetett és vallásos tisztelettel úgy őriztetett, mint az országnak legfőbb dicsősége és védelme.

Ily szerencsés kezdet mellett történt az hogy Magyarország növekedő hatalma ugyanazon az úton indult fejlődésnek, a melyen az ifjú Európa keresztény népei haladának, és hogy saját, erős és nagy rátörő nemzeti szellemét oly szerencsésen fejtette ki az erényes és emberséges élet dicséretet termő mezején. Innen származik az, hogy Magyarország, a többi más vívmányokon és fényes gyarapodásokon kívül, nem csekély számát mutatta föl az oly embereknek, kik életük szentsége, tudomány, irodalom, művészet, nagy hivatalok viselése által maguknak és hazájuknak igazán dicsőséget szereztek.

Azért is igen jó dologra vállalkoztak azok, kik, a mint nekünk jelentették, a vallás emez érdemeit, ez érdemek válogatott sokaságát és emlékeit a némaságból és feledésből kiemelvén, ez ünnepélyek alkalmából nyilvánosság elé hozták és közszemlére kiállították. Aztán az Írott emlékek, valamint a tieitek, úgy azok is, melyekben a mi apostoli irattáraink bővelkednek, a legfőbb egyetértéssel olyasvalamiről tesznek tanúságot, a mit igen jó lesz, kivált napjainkban, elgondolni. t. i. hogy őseiteknél mennyi része volt az egyháznak a közjó megállapításában és kormányzásában,

Az ő bölcsessége, fegyelme, kegyessége által, az összes rendek fölöttébb szívesen engedték magokat befolyásoltatni.

Ezen felül a polgári szabadságnak, melyért a ti népetek soha sem szűnt meg küzdeni, a római pápák felkéretve vagy önként oltalmazói és védői gyanánt léptek fel mindig, mikor csak azt veszély és csapás fenyegette. Ez hajdan gyakran történt; de kiváltképp akkor, midőn szent hitünk ádáz ellenségeinek támadásait kellett visszavetni. Ebben a tekintetben senki sem fog vonakodni az egyetértéstől abban, hogy a legkegyetlenebb csapásokat, melyek egyúttal a legtöbb nyugati népet fenyegettek, a magyarok legyőzhetetlen erős lelke verte vissza; de más részről az sem lehet senki előtt ismeretlen, hogy az ily események szerencsés sikeréhez a Mi elődeink is sokkal járulának, pénzben, segédcsapatokban, szövetségek szerzésében, a mennyei oltalom leesdésében. így tett mindenek fölött XI. Ince, kinek neve örökké áldott, két dicső esemény kapcsán, t. i. hogy alatta Bécs az ellenséges hadak ostroma alól felszabadult, és Buda, a ti fővárosotok, hosszú ostrom után fényesen visszafoglaltatott.

Hasonlóképpen XIII. Gergely is halhatatlan emléket állított nemzetetek iránt szerzett érdemével. Midőn ugyanis a szomszéd népektől hozzátok is átszivárgott újítási viszketeg miatt a vallás nagy bajokkal küzdött, arra az üdvös tettre tökélte el magát, mit már más nemzetek javára bölcsen és bőkezűen teljesített, hogy Magyarországnak, mint a keresztény világ kiváló és előkelő tagjának javára ugyanazt fogja tenni, t. i. nektek az örök városban papnevelő intézetet (collegium) nyitott, melyet utóbb a németek collegiumával egyesített, ahol válogatott ifjak a papságnak szükséges tudományokra és erényekre kiváló gonddal nevelve, idővel egyházaitoknak sikeresebben viselhetik gondját. A mi szakadatlan bőségben bekövetkezett, sokak nevelésével, kik püspöki méltóságra emelkedve, azt nagy dicsérettel és az egyházra és hazára nézve hasonló sikerrel viselték vállaikon.

Szívesen elismerjük, hogy ezek és más jótétemények, melyek az egyház jóságából szakadatlanul származtak a ti nemzetetekre, nem annyira hazai évkönyveitek papírjára van felírva, mint inkább a polgárok lelkében van és marad bevésve. Valamennyi helyett bőségesen tanúskodik a tizenötödik századból Hunyadi János, kinek bölcsességét és vitézségét Magyarország mindenkor magasztalni fogja. Ő hálásan és nyíltan elismerte, hogy „a haza, ha a hithez nem ragaszkodott volna, véleményem szerint soha fenn nem tarthatta volna magát.” Az ő kormányzósága alatt, az összes rendek, V, Miklóshoz írt közös levelükben bevallották: „A mint vagyunk és állunk, főleg az apostoli kegyelem táplálásának köszönhetjük.” Ezeknek a tanúskodásoknak a következő idők nemcsak nem vették el a súlyát, sőt azt, a jótétemények szaporodásával, csak még inkább növelték.

Önként felfakadott a magyarok lelkében — aminthogy erre mindig nagy erővel is törekedtek és azt egyúttal nagy dicsőségüknek is tartották — az az igyekezet, hogy országuk az apostoli szentszék iránt, melyhez azt kiváló kapcsok és bensőséges ragaszkodás csatolják, mindig a lehető legragaszkodóbb legyen. Ezt számos közokirat bizonyítja: királyok és országnagyok levelei a római pápákhoz egyrészről, másfelől pedig nagylelkű vitézség tettei, melyekkel már azelőtt, hogy Mohamed betörő seregei ellen kellett magát védelmeznie, segítségére jött az egyháznak, jogait védelmezve s a lázadók sértéseit megtorolva. De hogy kellőnél tovább ne terjeszkedjünk ki ezekre, eleget beszél az a viszony, mely VI. Ince s V. Orbán valamint Nagy Lajos közt létezett, amott hűséggel és tisztelettel, emitt kegyességgel és elismeréssel telve. Az is emlékezetre méltó, a mit Mátyás király II. Pálnak irt, ki őt buzdította, hogy a katolikus egyház ügyét, melyet Csehországban a husziták szorongattak, hatalmas segítségével támogassa: „Én — úgymond — a római szent egyháznak és szentségednek országommal együtt magamat teljesen odaadtam. Isten helytartója a földön, sőt maga az Isten sem parancsolhat oly nehezet, oly veszedelmeset, a mit teljesíteni kegyeletes és üdvös cselekedetnek ne tartanék, amibe rettenthetetlenül belefogni ne akarnék, kivált mikor a katolikus. hit megerősítéséről s az istentelenek hűtlenségének összezúzásáról van a szó . . . A vallásnak bármely ellenségével kell szembeszállni, íme itt van együtt Mátyás és Magyarország . . . Kik az apostoli székhez és szentségedhez mindig hűek lesznek és örökké hűek maradnak.” És sem a király mondása, sem a pápa várakozása nem maradt eredmény nélkül: dicsőséges emlékül az utókor számára.

Ide illik, mint a hűséges ragaszkodás jutalmai, az a nem kevés és nem közönséges dicséret (commendationes), melyre ez az apostoli szék nemzeteteket (genus vestrum) méltatta; azok az egyedül álló megtisztelések és kiváltságok, melyekben ugyanő királyaitokat részesítette. Kedvünk telik benne és a jelen ünnepséghez alkalmatosnak tetszik, ha egyik fényesebb lapját annak a nagy okmánynak, melyet XIII. Kelemen pápa Mária Teréziához, Magyarország királynőjéhez intézett, felidézzük, a melyben neki s ebben az országban való örököseinek az apostoli király címét, melyet kiváltság vagy szokás hozott forgalomba, hatalmánál fogva adományozza. Ez apostoli nyilatkozatnak az Atyákhoz hasonlóan az unokák is gyönyörködjenek: „...Magyarország virágzó királysága a keresztény földterület és dicsőség határainak kiterjesztésére, e harcias nép vitézségénél fogva, mindenek közül a legalkalmasabbnak és az ország fekvésénél fogva is a legjobbnak tartatott és ma is annak tartatik. Nincs is senki, a ki nem tudná, mennyi és mily fényes tettet vitt véghez Jézus Krisztus vallásának védelmére és terjesztésére a nemes magyar nemzet; mily gyakran küzdött a legádázabb ellenségekkel s azokat, midőn a keresztény társadalom egyetemes megsemmisítésére törtek elő, miképp tartóztatta fel saját testével útjukban s mily fényes győzelmeket aratott felettük. Mind ennek híre jár a világon s fényes Írott emlékekben van a dolog megörökítve. De meg kell emlékezni különösen szent Istvánról, Magyarország legszentebb és nagylelkű királyáról, kinek emlékezetét mennyei dicsőség koronázza s kit a szentek között törvényszerűen tisztelünk. Erényének, szentségének, lelki nagyságának nyomai, a magyar név örök dicsőségére, ma is láthatók ebben az országban. És az ő erényeinek gyönyörű példáit utódai mindenkor igyekeztek utánozni. Ennélfogva senki sem csodálkozhat azon, ha a római pápák a magyar nemzetet s az ő fejedelmeit és királyait a katolikus hit és a római szék iránt való kiváló nagy érdemeikre való tekintetből mindig a legnagyobb dicsérettel és kiváltságokkal tüntették ki. Ezek sorába mint nagy megtisztelés tartozik az, hogy a királyok előtt, midőn kivonulnak, mint apostolságuknak fényes jelvénye, a kereszt vitetik elől, még pedig a végett, hogy nyilvánvalóvá legyen, miszerint a magyar nemzet és az ő királyai egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében keresik dicsőségüket, a „minthogy ebben a jelben a katolikus hitért mindig harcolni és győzni szoktak.[2]

Azonban, habár igen szép és kedves az emberek és események ily szép emlékezetével ajánlani és az öröm fényes nyilatkozataival ékesíteni a ti ünnepségeiteket: mégis a dolog természete javallja, hogy valami magasabbra emeljük fel szemeinket, a mi nem múlandó s a mi a közjóra szilárd gyarapodást hozhat. Főfő dolog, hogy Magyarország tekintsen végig magán és vallásosságtól Iángoló atyái nemes példájának tudata által serkentve, nem ismerve félre a jelen folyó időket, magához méltó célokra törekedjék. Valamennyitekhez, bármely rendhez tartoztok, szól az apostol buzdítása: „Állhatatosak legyetek a hitben; cselekedjetek férfiasán, és erősödjetek meg”;[3] a mivel valamennyiteknek egy szóval, egy lélekkel összhangzásban kell lennetek: „Tartsuk meg a mi reménységünknek rendíthetetlen vallását”[4]; „Ne kövessünkel gonoszságot dicsőségünk ellen.”[5]

Ha általában a világ folyását tekintjük, minden bizonnyal szomorú látvánnyal találkozunk. Vannak, tisztelendő testvérek, .emberek, még pedig az egyház kebelén felnőtt emberek, kik a katolikus vallást sem gondolkozásukban, sem tetteikben nem környezik avval a tisztelettel, a mely őt megilleti s egy sorba állítják mindenféle más vallással, sőt gyanúsítják és rossz szemmel kísérik. Alig kell megjegyezni, hogy minemű cselekedet lehet az ilyen, mely az ősök hagyományát elfajult lélekkel visszautasítja és hogy mily hálátlan és rövidlátó leiekre vall az, ha az emberek az egyháztól eddig nyert jótéteményeket nem ismerik el s a tőle ezután várhatókat semmibe se veszik. Hiszen a katolikus vallásból fakadó bölcsességben és intézményekben, a mint e levél elején kiemeltük, az emberi társadalom javára csodálatos és sokféle ható erő rejlik; a mely az idővel nem szárad ki, hanem mindig ugyanaz és mindig élő marad és az új időknek, csak el ne nyomja az ellenkezés, szakadatlanul hasznára válik.

A mi a ti népeteket tüzetesebben illeti, iránta a vallásra nézve előbbi leveleinkben és más hasonló gondoskodásainkban véleményünk szerint eleget tettünk, akkor is, midőn veszélyekre figyelmeztetve óvtuk öt, akkor is, midőn eszközöket jelöltünk ki, melyek szabadságának és méltóságának állnak szolgálatára. És minthogy a vallástól az állami ügyek el nem szakíthatok, ezekre is nagy gondot fordítottunk, mint ezt apostoli tisztünk megköveteli. Ugyanis amiket jónak láttunk viszonyaitoknak megfelelően ajánlani és elrendelni, azok, mint emlékeztek, nem csekély mértékben előmozdították a közjót is. Hogyha ebben az irányban a jók vállvetve összesített igyekezete állandóan meg fog felelni, figyelmeztetéseinknek és tanácsainknak miért ne lehetne reményre gerjednünk az iránt, hogy közös reményeink a megvalósuláshoz közelebb jutottak? Egyetlen jó hazafinak vágyából sem hiányozhat ugyanis az, hogy a viszály okainak eltávolításával az egyháztól ne vonassék meg az öt megillető tisztelet, mi által az állam dicsősége is fényesebben fog ragyogni, az ősi vallással való szövetségben és annak vezetése mellett. Ebből csak nyerni fog a hatalmak tekintélye, az ország rendéinek egymás iránt való vonzódása, az ifjúság nevelése, s a többi effélék mind helyesen fogják egymást támogatni az igazságban és szeretetben; mert ezeken az alapokon és támaszokon nyugszik főleg az államok léte és erőssége.

Hogy a javaknak ez összege úgy találkozzék nálatok, mint az ősök fényesebb emlékében előttetek áll, arra nézve bizonyára nagy befolyással lesz az, ha a kegyeletes ragaszkodás a római egyházhoz, mintegy új felpezsdülést nyerve, az ősök példájából buzdítást fog meríteni. Értesültünk, hogy a közörömek ünnepségeinek sorába igen helyesen az is fel van véve, hogy szent István nagy tisztelettel környezett koronája páratlan pompával fog a főváros utcáin át az új országház felavatására meghatározott napon körülhordoztatni. Valóban semmi sem nőtt össze annyira a nemzet és királyaitokcsó dégével (sic!), s alkotmányotok helyes gyakorlásának összhangját sem tünteti fel semmi oly szépen, mint a királyi hatalomnak e szent jelvénye. Szabad legyen nekünk reményünkben előre élvezni azt a két kiváló hasznot, mely ebből az eljárásból oly könnyen fog eredni. Az egyik az, hogy a rendekben és a nép sokaságában annál inkább meg fog erősödni a hódolat és hűség-vallásos ihlete a dicső Habsburg-ház iránt, mely ezt a koronát, a melyet őseitek neki önként felajánlottak, állandóan az ország boldogságára viselte. A másik oda céloz, hogy az ezzel járó emlegetése az ősök és szent Péter széke közt volt viszonynak, a melyet ez a pápai ajándék megerősített és szentesített, eme köteléknek állandóságot és erőt kölcsönöz.

Azt pedig vegye tudomásul a nemes magyar nemzet, hogy ö az apostoli szék hatalmára és kegyelmére biztosan számíthat és köteles számítani; mert ez a szék soha sem fog megfeledkezni a magyar nemzet által a katolikus vallás ügyében viselt dicső dolgokról és anyai gondoskodásának, szerető elnézésének (indulgentiae) vonzódását fenntartja és fenn fogja tartani mindenha.

A mi Bennünket illet hogyha a ti javatokra eddig valamit kigondoltunk és tettünk, azokat a jő Isten kegyesen sikerre gyámolítsa s Bennünket tanácsával és istápolásával ezután is úgy támogasson, hogy az Ő segítségével a ti érdeketeknek még többel kedveskedhessünk. A jelen szerencsés évforduló alkalmából pedig különösen kegyes jóvoltával tekintsen le apostoli királyotokra, az ország rendéire, a papságra, az egész népre s tegye őket bővelkedőkké ama javak özönében, a melyeket Ő az igazságot és békét őrző nemzeteknek és országoknak Ígért. Tekintsen rátok mindnyájatokra a ti Nagyasszonyotok Mária is, s vele szent István és Adalbert, az ország apostolai és mennybéli oltalmazói, hogy az ő üdvös pártfogásuk alatt, melyet az ősök és elődök annyira óhajtottak, napról napra gyarapodó sikernek örvendezzetek.

Szeretetünk legfőbb fokának jeléül rendkívüli óhajt csatolunk mindezekhez. Adja Isten, hogy hazátok minden polgárát, kiket ugyanazon egy haza szeretete hat át s jelenleg a közöröm kedvéért ugyanegy testvéri szeretet köt össze, egyszersmind valaha, az anyaszentegyház boldog ölelésében, ugyanaz az egy hit kapcsolja össze!

Ti pedig, tisztelendő testvérek, teljes éberséggel és minden igyekezettel folytassátok, a mint teszitek, a lehető legjobb érdemeket szerezni népetek és hazátok körül: mihez az isteni kegyelmek előjeléül s kiváló szeretetünk tanúságául vegyétek apostoli áldásunkat, melyet reátok egyenkint és az egész örvendező Magyarországra szeretetünk egész melegével adunk.

Kelt Rómában, szent Péternél, május 1-én 1896-ban, pápaságunk 19-ik évében.

XIII. LEÓ PÁPA.

---

[1] Clemens XIII. P. M. in alloc. Siqui militari, die 1. oct. an. MDCCLVIII.

[2] Epist. Quum multa alia, die XIX. Aug. an. MDCGLVIIL

[3] 1Kor 16,13

[4] Zsid 10,23

[5] 1Makk 9,10

XII. Kelemen pápa bullája a szabadkőművességről

XII. Kelemen pápa bullája a szabadkőművességről

KELEMEN PÜSPÖK ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA MINDEN HÍVŐNEK ÜDVÖT ÉS APOSTOLI ÁLDÁST
 Miután az isteni irgalmasság Minket, Akinek érdemei nem érnek fel a feladathoz, helyezett az Apostoliság magas őrtornyába, ránk bízva a pásztori gondviselés kötelességét, figyelmünket, amennyire ezt odafentről megadták nekünk, kitartó gondoskodással azokra a dolgokra fordítottuk, amelyek az Igaz Hitet megőrzik a tévedésektől és fogyatékosságoktól, és amelyek a zavar veszélyeit a legaggasztóbb időkben távol tartják az egész katolikus világtól. Fülünkbe jutott, és a közbeszéd világossá tette, hogy bizonyos társaságok, közösségek, gyülekezetek, találkozók és kongregációk, amelyeket a köznyelv szabadkőműveseknek vagy francia kőműveseknek, vagy egy-egy nyelvnek megfelelően más egyéb módon nevez, széles körben elterjedtek, és naponta növekednek hatalmukban; és különböző vallásokhoz vagy szektákhoz tartozó emberek, megelégedvén a természetes becsületesség látszatával, egybegyűlnek, saját törvényeik és szabályaik szerint, egy szigorú és felbonthatatlan kötelékben, amely– mind a Szentírásra tett eskü, mind pedig több súlyos büntetés kilátásba helyezése által – megszeghetetlen hallgatásra kötelezi őket mindazzal kapcsolatban, amit titokban együtt tesznek. De a bűn természete, hogy elárulja önmagát és megmutatkozik az őt kísérő lármában. Így ezek a fent említett társaságok és gyűlések a hívekben erős gyanút ébresztettek, és minden körültekintő és becsületes ember ugyanazt az ítéletet mondta ki róluk: aljasak és erkölcstelenek. Ugyanis ha nem tennének semmi gonosz dolgot, nem gyűlölnék annyira a fényt. Valóban, ezek a hírek oly nagy mértékben elterjedtek, hogy több országban is világi hatalmak betiltották ezeket a társaságokat, mint olyanokat, amelyek a közbiztonságra nézve veszélyesek, és nemrég úgy tűnt, bölcsen felszámolták őket. Ezért, emlékezetünkbe tartva, milyen hatalmas károkat okoznak ezek a társaságok és gyűlések nemcsak a földi állapot békéjének, hanem a lelkek jólétének is, és felismerve, hogy nem tartják magukat sem a világi, sem az egyházi szankciókhoz; és mivel az Isteni Ige arra oktat minket, hogy a hűséges szolga és az Úr házának felügyelője feladata, hogy éjjel és nappal vigyázzon, nehogy az olyanok, mint ezek, betörjenek a házba, mint a tolvajok, és nehogy, mint rókák, feldúlják a szőlőskertet; hogy megőrizzük az egyesek szívét az erkölcstelenségtől, és az ártatlanokat, kiket titokban megsebeznek a fent említettek nyilai, és hogy lezárjuk azt a széles utat, amely megnyílhatna a bűn elkövetésére, és egyéb, Előttünk ismert igaz és jogos okok miatt; tanácskozván néhány Tisztelendő Testvérünkkel a Római Szent Egyház Bíbornokai közül, valamint saját akaratunkból és biztos tudásunk és érett megfontolásunk alapján, Apostoli hatalmunk teljességével ezennel megállapítjuk és elrendeljük, hogy a szabadkőművesek vagy francia kőművesek vagy bárhogyan nevezzék is őket, ezen a társaságok, közösségek, gyűlések, összejövetelek, találkozók, kongregációk és ülések elítéltek és tiltottak, és jelen Konstitúciónkkal, amely örökre érvényben marad, elítéljük és tiltottá nyilvánítjuk őket. Amiért is a legszigorúbban megparancsoljuk a szent engedelmesség nevében is, hogy a hívek, legyenek bármilyen állapothoz, ranghoz, körülményhez, rendhez, méltósághoz vagy kiválósághoz tartozóak, akár klerikusok, akár laikusok, világiak vagy szerzetesrendiek, még azok is, akik különleges és egyéni említésre jogosultak, egyikük sem, semmilyen ürüggyel, semmilyen oknál fogva, ne merészeljenek belépni a fent említett szabadkőművesek vagy francia kőművesek – vagy bármilyen más nevük legyen is – közé, propagálni vagy támogatni azokat, vagy házaikban vagy lakóhelyükön fogadni őket, vagy rejtegetni őket, bejegyeztetni 1 magukat közéjük, csatlakozni hozzájuk, együtt lenni velük, hatalmat vagy engedélyt adni nekik, hogy másutt találkozzanak, segíteni őket bármilyen módon is, tanácsot adni nekik, bátorítani vagy támogatni őket akár nyíltan, akár titokban, akár közvetve, akár közvetlenül, ők maguk vagy mások által. Se ne merészeljenek biztatni másokat, vagy mondani nekik, vagy bátorítani vagy üldözni másokat, hogy bejegyeztessék magukat ilyen közösségekbe, vagy belépjenek közéjük, vagy hogy jelen legyenek közöttük, vagy segítsék őket bármi módon is. Ehelyett minden fent említett személynek teljesen távol kell maradnia az ilyen társaságoktól, közösségektől, gyülekezetektől, találkozóktól, kongregációktól és ülésektől, a kiközösítés büntetésének terhe alatt, amelyet magára von már magával a cselekedettel, mindenféle nyilatkozat nélkül is, és amely kiközösítés alól nem nyerhetnek feloldozást, csak haláluk órájában, vagy pedig Tőlünk, illetve az éppen uralkodó Pápától. Sőt, akarjuk és megparancsoljuk, hogy mind a Püspökök és Prelátusok, és más helyi elöljárók, éppúgy, mint az eretnekségek felkutatói, indítsanak vizsgálatot és eljárást minden vétkes ellen, bármilyen állapotú, rangú, körülmények közt élő is legyen, bármely rendbeli, bármilyen méltóságot kiválóságot viselő személy is legyen; üldözzék őket és szabjanak ki rájuk megérdemelt büntetést, ahogy az eretnekekre. Mindegyiküknek megadjuk a fakultást, hogy a világi hatóságokat segítségül hívják, ha erre szükség lenne, hogy a vétkesek ellen vizsgálatot és eljárást vezessenek, és hogy felkutassák és megbüntessék őket a megfelelő büntetésekkel. Kelt Rómában, Santa Maria Maggiore-nél, az Úr 1738-ik esztendejében. 1738. április 28. XII. Kelemen pápa