Népszerű bejegyzések

2016. március 10., csütörtök

XVI. Benedek pápa katekézisei a hit évében

XVI. Benedek pápa katekézisei a hit évében

2012. október 17.
I. Bevezetés
 
I. Bevezetés - 2012. október 17.
http://revkomaromiplebania.hu/themes/kn_plebania_theme/images/blank.gif

Kedves Testvérek!
Ma egy új katekézisciklust szeretnék kezdeni, amely a Hit évének végéig fog tartani, megszakítva erre az időre az imádság iskolájáról szóló sorozatot. Porta fidei kezdetű apostoli levelemmel épp azért kezdeményeztem ezt a különleges évet, hogy az Egyház újítsa meg a világ egyetlen Üdvözítőjébe, Jézus Krisztusba vetett hitének lelkesedését, élessze föl annak örömét, hogy a Jézus által mutatott úton tudunk járni, és konkrét formákban tanúskodjék a hit átformáló erejéről.
A hit találkozás Krisztussal
1. A II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulója nagyon jó alkalom arra, hogy visszatérjünk Istenhez, elmélyítsük és bátrabban éljük meg a hitünket, erősítsük meg az Egyházhoz, „az emberiesség Tanítómesteréhez" tartozásunkat. Az Egyház ugyanis az igehirdetéssel, a szentségek kiszolgáltatásával és a segítő szeretet cselekedeteivel elvezet Krisztusnak, az igaz Istennek és igaz embernek megismerésére és a Vele való találkozásra. Nem egy eszmével, vagy élettervvel, hanem egy élő Személlyel való találkozásról van szó, aki mélységesen átformál bennünket azáltal, hogy kinyilatkoztatja nekünk igazi, istengyermeki identitásunkat. A Krisztussal való találkozás megújítja emberi kapcsolatainkat azzal, hogy napról napra nagyobb szolidaritásra és testvériségre nevel a segítő szeretet logikája szerint. Hinni az Úrban nem csak az értelmet, az elméleti tudást érintő tény, hanem olyan változás, amely átformálja életünk egészét, önmagunkat: érzületünket, szívünket, értelmünket, akaratunkat, testi mivoltunkat, érzéseinket, emberi kapcsolatainkat. A hittel valójában minden megváltozik bennünk és körülöttünk, és megvilágosodik rendeltetésünk, a jövőnk, igazi történelmi hivatásunk, életünk értelme, az életérzés, hogy zarándokúton vagyunk a mennyei haza felé.
Kérdés önmagunkhoz 2. De – kérdezzük meg magunktól – valóban átalakító erő-e a hit életünkben, az én életemben? Vagy csak létünk egy összetevő eleme, de nem meghatározó és mindent átható tényezője? A Hit évének e katekéziseivel végig szeretnénk járni egy utat, mely elvezet a hit örömének fölerősödéséhez vagy újra megtalálásához, azáltal, hogy megértjük: a hit nem valami tőlünk idegen, a konkrét élettől független dolog, hanem az élet lelke. A hit Istenben, aki a szeretetet – s aki közel jött az emberhez a megtestesüléssel és önmaga odaadásával a kereszten, hogy üdvözítsen és megnyissa a mennyek kapuját –, ragyogóan mutatja, hogy csak a szeretetben teljesedik be az ember.
Az igazi emberiesség 3. Miközben a kultúrális változások a „civilizáció vívmányainak" égisze alatt ma sokszor a barbarizmus különféle formáit hozzák magukkal, világosan hangsúlyoznunk kell: a hit azt állítja, hogy nincs igazi emberiesség másutt, csak azokon a helyeken, azokban a gesztusokban, azokban az időkben és megnyilvánulási formákban, amelyekben az embert az Istentől eredő szeretet élteti; ajándékként fejezi ki magát, és szeretetben, együttérzésben, figyelemben és önzetlen szolgálatokban gazdag kapcsolatokban nyilvánul meg mások felé. Ahol az önzés szolgálatában a másikat elnyomó uralom, birtoklás, kihasználás, áruba bocsátás, a magába zárkózott én erőszakossága érvényesül, ott az embert elszegényítik, lealacsonyítják, kiforgatják önmagából. A segítő szeretetben tevékeny és a reményben erős keresztény hit nem korlátozza, hanem emberiessé, sőt teljességgel emberivé teszi az életet.
A hit csodája 4. A hit ennek az átformáló üzenetnek a befogadása az életünkbe, Isten kinyilatkoztatásának elfogadása, aki megismerteti velünk, hogy kicsoda Ő, hogyan cselekszik, melyek a ránk vonatkozó tervei. Kétségtelen, Isten misztériuma mindig meghaladja a mi fogalmainkat és gondolkodásunkat, szertartásainkat és imádságainkat. Mindazonáltal a kinyilatkoztatással Isten önmagát közli, elmondja és megközelíthetővé teszi önmagát. Bennünket pedig képessé tesz arra, hogy meghalljuk az ő Szavát és befogadjuk az ő igazságát. Ez tehát a hit csodája: Isten a maga szeretetében – a Szentlélek tevékenysége által – megteremti bennünk a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy fölismerhessük az ő Szavát. Isten maga, aki föl akarja tárni önmagát, kapcsolatba akar lépni velünk, jelen akar lenni a történelmünkben, képessé tesz bennünket arra, hogy meghallgassuk és befogadjuk őt. Szent Pál ezt örömmel és elismeréssel így fejezi ki: „Szüntelenül hálát adunk Istennek, mert amikor elfogadtátok tőlünk a prédikáció isteni szavát, nem emberi szóként hallgattátok, hanem, amint valóban az, mint Isten szavát, amely működik bennetek, akik hisztek" (1Tesz 2,13).
Az igehirdetés magva 5. Isten szavakkal és tettekkel nyilatkoztatta ki magát az emberrel való barátság hosszú történelmében, amely Isten Fia megtestesülésében, halála és feltámadása misztériumában érte el a tetőpontját. Isten nemcsak kinyilatkoztatta magát egy nép történelmében, nem csak szólt a próféták ajka által, hanem elhagyta maga a egét, hogy emberként lépjen be az emberek földjére azért, hogy mi találkozhassunk vele és hallhassuk őt. És Jeruzsálemből az üdvösség evangéliumának hirdetése eljutott a föld határáig. A Krisztus oldalából született Egyház egy új, szilárd reménység hordozója lett: a megfeszített és feltámadott Názáreti Jézust, a világ Üdvözítőjét hirdeti, aki ott ül az Atyának jobbján, és elevenek és holtak bírája. Ez a kérügma, a hit központi és átható hirdetése.
A hit szabálya 6. De kezdettõl fölmerült a „hit szabályának" problémája, azaz a hívõk hûsége az evangélium igazságához, amelyben ki kellett tartani; a hûség az Istenrõl és az emberrõl szóló üdvözítõ igazsághoz, amelyet meg kellett õrizni és tovább kellett adni. Szent Pál ezt írja: az evangélium által „elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogyan hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívõvé." (1Kor15,2.)
A Hitvallás 7. De hol találhatjuk meg a hit lényegi formuláját? Hol találjuk meg azokat az igazságokat, amelyeket hűségesen adtak tovább, és fényt jelentenek mindennapi életünkben? A válasz egyszerû: a Krédóban, a Hitvallásban kerülünk kapcsolatba a Názáreti Jézus személyével és történetével; valóra válik az, amit a Nemzetek Apostola mondott a korintusi keresztényeknek: „Elsõsorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt a bûneinkért az Írások szerint, eltemették és harmadnapon feltámadott" (1Kor 15,3).
A Krédó megismerésének fontossága 8. Ma is szükségünk van arra, hogy a Krédót jobban megismerjük, megértsük, imádkozzuk. Mindenekelõtt fontos, hogy a Krédót, hogy úgy mondjam, „megismerjük". A tudás ugyanis lehet merõben intellektuális tevékenység, míg a „megismerés" annak szükséges voltát mondja, hogy föl kell fedeznünk a mély kapcsolatot a Krédóban vallott igazságok és hétköznapi életünk között, mert ezek az igazságok valóban és konkréten – mint mindig – világosságot jelentenek életünk lépéseihez, enyhítõ harmatot jelentenek forró útunkon, az életet jelentik korunk életének pusztaságaiban. A Krédóba van beleoltva a keresztény ember erkölcsi élete, benne van megalapozva és benne kapja igazolását.
A Krédó és a katekézis 9. Nem véletlen, hogy Boldog II. János Pál pápa azt akarta, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa – a hit tanításának biztos szabálya, és a megújúló katekézis megbízható forrása – a Krédóra épüljön. Feladata, hogy a hit igazságának magvát megerõsítse és megõrizze, s korunk emberének, azaz nekünk, érthetõ nyelven mondja el. Az Egyháznak kötelessége átadni a hitet, közölni az evangéliumot, hogy a keresztény igazságok világító fények legyenek a kultúrális átalakulások közepette, s a keresztények legyenek képesek számot adni a bennük élõ reményrõl (vö. 1Pét 3,14). Ma – még a legközelebbi múlthoz mérten is – egy mélyen átalakult és állandó mozgásban lévõ társadalomban élünk. A szekularizáció és egy széleskörû nihilista mentalitás folyamatai, melyekben minden viszonylagos, nagyon erõsen befolyásolják a közgondolkodást. Így aztán gyakran bizonyos könnyelmûséggel, világos eszmék és szilárd remények nélkül élik az életet cseppfolyós, ideiglenes társadalmi és családi kötelékekben. Elsõsorban az új nemzedékeket nem nevelik rá az igazság és a lét mély, esetlegességet meghaladó értelmének keresésére, az érzelmek állandóságára, a hûségre. Ezzel ellentétben a relativizmus megfoszt a szilárd fogódzópontoktól, a gyanakvás és önkényeskedés rombolja az emberi kapcsolatokat, s közben az életet rövid ideig tartó kísérletként élik, felelõsségvállalás nélkül. Miközben az individualizmus és a relativizmus uralkodik sok kortásunk lelkében, nem mondhatjuk, hogy a hívõk teljesek immúnisak azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel találkozunk a hit átadása során. Az új evangelizációról szóló Szinodus adatgyûjtése néhányra rávilágított: passzívan és magánügyként megélt hit, a hitre nevelés elutasítása, szakadás a hit és az élet között.
A „csináld magad" vallás veszedelme 10. A keresztények gyakran katolikus hitük magvát, a Krédót sem ismerik, s ezáltal helyet adnak bizonyos vallási szinkretizmusnak és relativizmusnak, mert nem tudják világosan, mit kell hinni, s hogy milyen páratlan a kereszténység üdvözítõ küldetése. Így nem áll távol a veszedelem, hogy megalkossanak egy „csináld magad" vallást. Ehelyett vissza kell térnünk Istenhez, Jézus Krisztus Istenéhez, újra fel kell fedeznünk az evangélium üzenetét, sokkal mélyebben kell befogadnunk lelkiismeretünkbe és hétköznapi életünkbe.
Amit hiszünk és ahogyan hiszünk 11. A Hit éve katekéziseiben segíteni szeretnék, hogy előbbre jussunk ezen az úton, hogy – átelmélkedve a Krédó tételeit és reflektálva rájuk – felfogjuk és elmélyítsük azokat a központi igazságokat, amelyek Istenről, az emberről, az Egyházról, a kozmikus és társadalmi valóságról szólnak. Szeretném, ha világossá válna, hogy a hit igazságai, vagy tartalma (fides quae) közvetlenül kapcsolódnak életünkhöz; megtérést követelnek, amely megújítja a módot, ahogyan hiszünk Istenben (fides qua). Isten megismerése, a Vele való találkozás, arca vonásainak élesebb látása megpezsdíti életünket, mert Ő belép az emberi élet mély folyamataiba. Az út, amelyet ebben az esztendőben megteszünk, gyarapítson valamennyiünket a Krisztusba vetett hitben és az iránt való szeretetben, hogy megtanuljuk élni az evangélium jó és szép életét mindenannapi életünk döntéseiben és tetteiben.
II. Mi a hit? - 2012. október 24.
http://revkomaromiplebania.hu/themes/kn_plebania_theme/images/blank.gif

Kedves Testvéreim!
12. Az elmúlt szerdán, a Hit éve kezdetén új katekézis-sorozatot kezdtem a hitről. Ma veletek együtt szeretnék reflektálni erre az alapvető kérdésre: mi a hit? Van-e még értelme a hitnek ebben a világban, melyben a tudomány és technika olyan távlatokat nyitott, amelyek még kevéssel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak? Mit jelent ma hinni? Most ugyanis a hitre nevelésnek meg kell újulnia, és tartalmaznia kell ugyan a hit igazságainak és az üdvtörténet eseményeinek ismeretét, de a hitnek mindenekelõtt abból kell fakadnia, hogy az ember találkozik Jézus Krisztusban Istennel, megszereti Õt, belé veti bizalmát, úgy, hogy ez áthatja egész életét.
A szellemi pusztaság
13. Napjainkban sok jó jel mellett egyre növekszik körülöttünk bizonyos szellemi pusztaság. Az események alapján, amelyekről naponta hallunk, néha az a benyomásunk, hogy a világ nem a testvériesebb és békésebb közösség építése felé tart; még a haladás és a jólét eszménye is árnyoldalait mutatja. A tudományos felfedezések és a technikai sikerek ellenére úgy tűnik, hogy az ember nem lesz szabadabb, nem lesz emberségesebb; fennmarad a kihasználás, a manipuláció, az erőszak, az eltiprás, az igazságtalanság sok-sok formája ... Továbbá egy bizonyos kultúra arra nevel, hogy csak a tárgyak, a teendők síkján mozogjunk, s csak abban higgyünk, amit látunk és a saját kezünkkel tapintunk. Másrészt viszont egyre nő azok száma, akik tájékozatlannak érzik magukat, s keresvén, hogyan lehetne túllépni a dolgok kizárólagosan horizontális szemléletén, hajlandóak elhinni mindent, és mindennek az ellenkezőjét. Ilyen körülmények között fölmerül néhány alapvető kérdés, amelyek sokkal konkrétebbek, mintsem első percben gondolnánk: Mi értelme van az életnek? Van-e jövője az embernek, van-e jövőnk nekünk, és van-e jövője az új nemzedékeknek? Merre kellene irányulnia szabad döntéseinknek ahhoz, hogy az életnek jó és boldog vége legyen? Mi vár ránk a halál küszöbe mögött?
A hit = bizakodó ráhagyatkozás Istenre
14. Ezen elfojthatatlan kérdések közül kiemelkedik a tervezhetőség, a kiszámíthatóság és a kísérletezés, egyszóval a tudományos ismeret, ami jelentős az emberi élet számára, de önmagában nem elegendő. Nem csak testi kenyérre van szükségünk, hanem szükségünk van szeretetre, célra és reményre, biztos alapra, szilárd talajra, amely segít hitelesen élni a válsághelyzetekben és a sötét órákban, a hétköznapi élet nehézségei és problémái közepette is. A hit éppen ezt adja nekünk: a bizakodó ráhagyatkozást valakire, aki az Isten, a nagy „Te", aki egy másfajta, de nem kevésbé szilárd bizonyosságot ad, mint amely a pontos számításokból és a tudományból fakad.
A hit = Isten szeretetének elfogadása
15. A hit nem az ember egyszerű intellektuális beleegyezése bizonyos Istenre vonatkozó részigazságokba; a hit olyan aktus, amellyel szabadon rábízom magam Istenre, aki Atya és szeret engem. Ragaszkodás Valakihez, akit tegezhetek, aki reményt és bizalmat önt belém. Kétségtelen, hogy ez az Istenhez ragaszkodás nem tartalmatlan: általa tudatosodik bennünk, hogy megmutatta magát nekünk Krisztusban, láthatóvá tette az arcát, közel jött valamennyiünkhöz. Sőt, Isten kinyilatkoztatta, hogy az ember iránti szeretete, mindannyiunk iránti szeretete mértéktelen: a Názáreti Jézus, Isten emberré lett Fia a kereszten a legvilágosabban megmutatta, hogy meddig tud elmenni ez a szeretet, önmaga odaadásáig, a teljes önfeláldozásig. Krisztus halálának és feltámadásának misztériumával Isten alászáll emberségünk legmélyére, hogy visszavigyen Hozzá, hogy felemeljen a maga magasságába. A hit azt jelenti, hogy hiszünk Isten e szeretetének, mely nem hátrál meg az ember gonoszsága, a rossz és a halál elõtt, hanem képes arra, hogy a rabszolgaság minden változatát átformálja azzal, hogy megadja neki az üdvösség lehetõségét.
A hit = gyermeki ráhagyatkozás
16. A hit tehát találkozás ezzel a Tevel, Istennel, aki fenntart és ráhangol az elpusztíthatatlan szeretetre, amely nem csupán vágyódik az örökkévalóságra, hanem ajándékozza is azt. A hit ráhagyatkozás Istenre annak a gyermeknek a bizalmával, aki jól tudja, hogy minden nehézsége, minden problémája jó kezekben van anyjánál, akit tegezve úgy szólíthat meg, mint aki az övé. Az üdvösség ezen hit által kapott lehetõsége isteni ajándék, amelyet Õ minden embernek fölkínál.
A hit = ráhagyatkozás az isteni akaratra
17. Úgy gondolom, hogy gyakrabban kellene elgondolkodnunk – problémákkal és olykor drámai helyzetekkel terhelt hétköznapjainkban – azon a tényen, hogy keresztény módon hinni azt jelenti, hogy bizalommal ráhagyatkozom arra a mélységes rendeltetésre (a létnek arra az értelmére), amely fenntart engem is, és a világot is; arra a rendeltetésre, amelyet mi képtelenek vagyunk önmagunknak megadni, csak ajándékként tudjuk befogadni, és azt az alapot jelenti, amelyre támaszkodva félelem nélkül tudunk élni. Képesnek kell lennünk arra, hogy a hitnek ezt a felszabadító és biztonságot adó bizonyosságát szavakkal elmondjuk és életünkkel megmutassuk.
A hit elutasítható
18. Magunk körül azonban napról napra azt látjuk, hogy sokan közömbösek maradnak, vagy elutasítók ezen üzenettel szemben. Márk evangéliuma végén hallottuk a Feltámadott kemény szavait: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik" (16,16), elveszíti önmagát. Szeretném, ha ezen közösen elgondolkodnánk. A Szentlélek tevékenységébe vetett bizalomnak kell sarkallnia minket, hogy menjünk és hirdessük az evangéliumot, és bátran tegyünk tanúságot a hitünkről; de a hit ajándékára adott igenlő válasz mellett megvan a veszedelme, hogy elutasítjuk az evangéliumot, nem fogadjuk el a Krisztussal való élő találkozást. Már Szent Ágoston fölvetette ezt a problémát a magvető példabeszédéhez adott egyik kommentárjában. Ezt mondta: „Mi beszélünk, vetjük a magot, hintjük a magot. Vannak, akik semmibe veszik, vannak, akik visszautasítják, vannak, akik kinevetik. Ha mi félünk ezektől, nem lesz többé, amit vessünk, és az aratás napján ott fogunk állni betakarítás nélkül. Ezért jöjjön a jó földbe esett mag." (Discorsi sulla disciplina cristiana, 13, 14: PL 40, 677-678).
A hit = jó termőföld
19. Az elutasítás tehát nem veheti el a bátorságunkat. Keresztényként legyünk tanúi a termékeny földnek: a hitünk – saját korlátaink közepette – mutatja, hogy van jó föld, amelyben Isten Szava az igazságosság, a béke és a szeretet, az új emberiesség, az üdvösség bőséges termését hozza. Az Egyház egész történelme, minden problémájával együtt bizonyítja, hogy létezik jó föld, létezik a jó mag és termést hoz.
A hit = Isten ajándéka
20. De kérdezzük: hogyan nyílhat meg az ember szíve és lelke arra, hogy higgyen Istenben, aki a meghalt és feltámadott Krisztusban láthatóvá vált; hogy befogadja a maga üdvösségét úgy, hogy Krisztus és az ő evangéliuma legyen a világossága és vezére az életben? A válasz: azért vagyunk képesek hinni Istenben, mert ő közeledik hozzánk, megérint; mert a Szentlélek, a Feltámadott ajándéka képessé tesz arra, hogy befogadjuk az élő Istent. A hit tehát elsõsorban természetfölötti ajándék, Isten ajándéka. A II. Vatikáni Zsinat mondja: „A hithez szükség van Isten megelőző, segítő kegyelmére és a Szentlélek benső segítségére, aki az ember szívét megindítja és Istenhez téríti, az értelem szemét megnyitja, és mindenkinek megadja az »igazság elfogadásának és hitének édességét«”. (Dei Verbum 5.)
A keresztség a hit szentsége
21. Hitünk útjának kezdetén ott van a keresztség, az a szentség, amely nekünk ajándékozza a Szentlelket azáltal, hogy Krisztusban Isten gyermekeivé tesz, és megnyitja a kaput, hogy belépjünk a hit közösségébe, az Egyházba; nem magunktól, a Szentlélek megelőző kegyelme nélkül hiszünk; nem egyedül, hanem a testvérekkel együtt hiszünk.
A hit = teljes emberi cselekedet
22. A hit Isten ajándéka, ugyanakkor mélységesen szabad és emberi tett. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt világosan mondja: „Hinni nem lehet másként, csak a Szentlélek kegyelme és belső segítségei által. De nem kevésbé igaz, hogy a hit igazi emberi cselekedet. Sem az ember szabadságának, sem értelmének nem mond ellent hinni Istenben és ragaszkodni a tőle kinyilatkoztatott igazságokhoz." (154. p.) Sőt, a hit ezeket magában foglalja és felmagasztalja egy élő szövetségben, ami olyan mint az Egyiptomból való kivonulás, azaz kilépünk önmagunkból, a saját biztonságukból, a saját gondolkodási sémáinkból, hogy ráhagyatkozzunk Isten cselekvésére, aki mutatja a maga útját, amelyen eljuthatunk az igazi szabadságra, emberi identitásunkhoz, a szív tiszta öröméhez, a mindenkivel való békéhez. Hinni azt jelenti, hogy teljesen szabadon és örömmel ráhagyatkozunk Isten történelemre vonatkozó gondviselő tervére, ahogyan Ábrahám pátriárka és a Názáreti Mária tette. A hit tehát beleegyezés, amellyel lelkünk és szívünk igent mond Istennek, megvallva, hogy Jézus Krisztus az Úr. És ez az „igen" formálja át az életet, nyitja meg az utat a lét teljes értelme felé, megújítja, örömben és bizakodó reményben gazdaggá teszi.
Kedves Barátaim!
Korunk olyan keresztényeket követel, akiket Krisztus lebilincselt, s mert bensőséges kapcsolatban vannak a Szentírással és a szentségekkel, növekednek a hitben. Olyan személyeket követel, akik olyanok, mint egy nyitott könyv, amely beszél a Szentlélekben új élet tapasztalatáról, Isten jelenlétéről, aki támogat út közben és kitárja szívünket a soha véget nem érő élet előtt.
Folytassuk utunkat a katolikus hitrõl való gondolkodásunkban. Egy héttel ezelõtt megmutattam, hogy a hit ajándék, mert Isten a kezdeményezõ, és elénk jön; ezért a hit válasz, amellyel befogadjuk Õt, mint életünk szilárd alapját. Ajándék, amely átformálja a létezésünket, mert megtanít Jézus látásmódjára, aki bennünk tevékenykedik, és megnyit az Isten és a mások iránti szeretetre. Ma tovább szeretnék lépni közös gondokodásunkban, ismét néhány kérdésbõl kiindulva: A hit csak személyes, egyéni dolog? Csak a saját személyemet érinti? Egyedül élem a hitemet?
A hit személyes, egyéni cselekedet
23. Kétségtelen, a hit cselekedete kiemelkedõen személyes tett, a szívünk legmélyén történik, és irányváltást, személyes megtérést jelent: az én egzisztenciám fordul új irányba. A keresztség szertartása során, amikor az igéretekre kerül sor, a keresztelõ kéri a katolikus hit megvallását és három kérdést tesz fel: „Hisztek-e a mindenható Atyában? Hisztek-e Jézus Krisztusban az õ egyszülött Fiában? Hisztek-e a Szentlélekben?" Kezdetben e kérdéseket személyesen a keresztelendõnek tették fel, mielõtt háromszor megmerítették volna vízben. A válasz ma is egyes szám elsõ személyben hangzik el: „Hiszek!"
A hit közösségbe iktat a Szentháromsággal és az Egyházzal
24. De az én hitem nem az én magányos reflexióm gyümölcse, nem az én gondolkodásom eredménye, hanem egy kapcsolat, egy dialógus gyümölcse, amelynek egyik része a meghallgatás, a befogadás és a válasz; kommunikáció Jézussal, aki kivezet önmagamba zárkózott énembõl azért, hogy kitárjon az Atya Isten szeretete elõtt. Újjászületés ez, amelyben nem csak azt fedezem fel, hogy egységben vagyok Jézussal, hanem azt is, hogy egységbe kerültem mindazokkal, akik ezen az úton jártak és járnak; és az újjászületés, amely a keresztséggel kezdõdik, folytatódik végig az életen. Személyes hitemet nem építhetem Jézussal folytatott magándialógusra, mert a hitet Isten egy hívõ közösség, az Egyház által ajándékozta nekem, beiktat a hívõk sokaságába egy olyan közösségben, amely nem csupán szociológiai jelenség, hanem Isten örök szeretetében gyökerezik, aki önmagában az Atya és a Fiú és a Szentlélek közössége, a szentháromságos Szeretet. A hitünk csak akkor igazán személyes, ha közösségi is: csak akkor lehet az én hitem, ha az Egyház közösségben él és mozog; ha a mi hitünk, az egyetlen Egyház közös hite.
A egyéni hitvallás hang az Egyház kórusában
25. Vasárnaponként a szentmisében, amikor a „Krédót" imádkozzuk, egyes szám elsõ személyben fejezzük ki magunkat, de közösségileg valljuk meg az Egyház egyetlen hitét. Ez a személyesen kimondott „hiszek" beleolvad abba a térben és idõben mérthetetlen kórusba, amelyben – mondhatjuk – mindenki hozzájárul a többszólamú harmóniához a hitben. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt világosan összefoglalja: „»Hinni« egyházi cselekedet. Az Egyház hite megelőzi, szüli, fenntartja és táplálja hitünket. Az Egyház minden hívő Anyja. »Nem lehet Isten Atyja annak, akinek nem Anyja az Egyház.«(Szent Ciprián)" (181. pont). Tehát a hit az Egyházban születik, hozzá vezet és benne él. Ezt emlékezetünkben kell tartanunk.
A hit az Egyházban születik
26. A kereszténység történtének kezdetén, amikor Pünkösd napján a Szentlélek leszállt az apostolokra – ahogy az Apostolok Cseleketedei elbeszéli (vö. 2,1–13) – a születõ Egyház megkapta az erõt, hogy teljesíteni tudja feltámadott Urától kapott parancsot: a Föld minden sarkában terjessze az evangéliumot, Isten Országának jó hírét, és így vezessen el minden embert a Vele való találkozásra, az üdvözítõ hitre. Az apostolok legyõzték a félelmet és hirdették azt, amit hallottak, láttak és tapasztaltak Jézus személyérõl. A Szentlélek erejébõl új nyelveken szóltak és nyiltan hirdették a misztériumot, amelynek tanúi lettek.
A hit az Egyházhoz vezet
27. Az Apostolok Cseleketedei ezután közli azt a nagy beszédet, amelyet Péter Pünkösd napján mondott el. Joél prófétából indul ki (3,1–5), kinek jövendölését Jézusra vonatkoztatja, és ezzel a keresztény hit lénygét hirdeti: Õt, aki mindenkivel jót tett, akit Isten jelekkel és csodákkal igazolt, keresztre szögezték és megölték, de Isten feltámasztotta a halottak közül, s Úrrá és Krisztussá tette. Vele lépünk be abba az üdvösségbe, amelyet a próféták jövendöltek, és aki segítségül hívja az Õ nevét, az üdvözül (vö. ApCsel. 2,17–24). Hallván Péter szavait, sokan úgy érezték, hogy nekik szól; bûnbánatot tartottak, és megkapván a Szentlélek ajándékát, megkeresztelkedtek (vö. ApCsel. 2,37–41).
A hit az Egyházban él
28. Így kezdõdött az Egyház útja. Annak a közösségnek az útja, amely a térben és az idõben viszi ezt a hírt; a közösségé, amely Krisztus vérének köszönhetõen Istennek az új szövetségre alapuló népe, melynek tagjai nem valami különös társadalmi vagy etnikai csoporthoz tartoznak, hanem minden népbõl és kutúrából származó férfiak és nõk. „Katolikus" nép, amely új nyelveken beszél, egyetemesen nyitott mindenki befogadására, minden határon átnyúlik, és lerombol minden barikádot. Szent Pál mondja: „Itt nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár, szkíta, rabszolga, szabad, hanem Krisztus minden mindenben" (Kol 3,11).
Az Egyház a hit helye
29. Az Egyház tehát kezdetétõl fogva helye a hitnek, a hit továbbadásának a helye, az a hely, ahol a keresztség által elmerültünk Krisztus halálának és feltámadásának húsvéti misztériumában, aki megszabadít bennünket a bûn rabságából, megajándékoz a gyermekek szabadságával és bevezet a Szentháromság egy Istennel való közösségbe. Ugyanakkor kiszabadulva elszigeteltségünkbõl elmerülünk a hittestvérekkel, Krisztus egész Testével való közösségben. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet rá: „Úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki." (Lumen gentium 9.)
A hit ajándékát az Egyház adja tovább
30. Még egyszer hivatkozva a keresztség szertartására, megjegyezzük, hogy az igéretek végén, melyekkel ellene mondtunk az ördögnek és megerõsítettük a hit igazságainak elfogadását, a keresztelõ kinyilvánítja: „Ez ami hitünk, ez az Anyaszentegyház hite, melyet boldogan vallunk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban". A hit isteni erény, Isten ajándékozza, de az Egyház adja tovább története folyamán. Ugyanaz a Szent Pál a korintusiaknak írva állítja, hogy azt az evangéliumot közölte velük, amelyet õ maga is kapott (vö. 1Kor 15,3).
A Hagyomány a hitletéteményt õrzi
31. Az Egyház életének, Isten Igéje hirdetésének, a szentségek kiszolgáltatásának megszakítalan láncolata ez, amely elért mihozzánk, és úgy hívjuk, hogy Hagyomány. A Hagyomány garantálja, hogy az, amiben hiszünk, Krisztus eredeti üzenete, amelyet az apostolok hirdettek. Az igehirdetés lényege az Úr halálának és feltámadásának eseménye, ebbõl fakad az egész hitletétemény. Ezt mondja a Zsinat: „Így tehát a sugalmazott könyvekben különleges módon kifejeződő apostoli igehirdetést az idők végezetéig szakadatlanul meg kell őrizni" (Dei Verbum 8.). Mivel a Szentírás Isten Szavát tartalmazza, az Egyház Hagyománya ezt õrzi és adja tovább hûségesen, hogy minden kor emberei hozzájussanak mérhetetlen erõforrásaihoz és gazdagodhassanak kegyelmi kincseibõl. Így az Egyház „a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz". (Uo.)
A személyes hit az egyházi közösségben növekszik és érlelõdik
32. Végül szeretném hangsúlyozni, hogy a személyes hit az egyházi közösségben növekszik és érlelõdik. Érdekes megfigyelni, hogy az Újszövetségi Szentírásban a „szentek" megnevezés a keresztények összességére vonatkozik, holott az Egyház bizonyára nem mindenkit avathatott szentté. De akkor mit akart jelenteni ez a kifejezés? – Azt a tényt, hogy akik hittek a feltámadott Krisztusban és ennek megfelelõen éltek, arra kaptak meghívást, hogy mindenki más számára tájékozódási pontot jelentsenek, és kapcsolatba hozzák õket Jézus üzenetével és személyével, aki kinyilatkoztatja az élõ Isten arcát.
A hit és továbbadása
33. Ez ránk is érvényes: a keresztény ember, aki – minden gyöngesége, korlátai és nehézsége ellenére – engedi, hogy az Egyház hite vezesse és lassanként átformálja, átlátszó ablakká válik az élõ Isten fénye számára. Fogadja és továbbítja ezt a fényt a világ felé. Boldog II. János Pál pápa Redemptoris missio enciklikájában mondja, hogy „a missziós munka valóban megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerősödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erősödik." (2. p.)
Szükségünk van az Egyházra
34. Tehát a ma annyira elterjedt szemlélet, amely a hitet a magánszférába utalja, ellentmond a hit természetének. Szükségünk van az Egyházra, hogy megerõsödjön a hitünk, és tapasztalatokat szerezhessünk Isten ajándékairól: Igéjérõl, a szentségekrõl, a kegyelem támogató segítségérõl és a szeretet tanúságtételérõl. Így a saját „énünk" az Egyház „mi"jében fel tudja fogni, hogy egyszerre címzettje és fõszereplõje egy olyan eseménynek, amely felülmúlja: tapasztalatot szerez az Istennel való közösségrõl, amely megalapozza az emberek közötti közösséget. Ebben a világban, amelyben úgy tûnik, az önzés határozza meg a személyes kapcsolatokat, és egyre törékenyebbé teszi azokat, a hit arra hív, hogy Isten népe, Egyház legyünk, Isten szeretetének és közösségének hordozói az egész emberi nem számára. (Gaudium et spes 1. pont) A személyes hit az egyházi közösségben növekszik és érlel.
IV. Az Isten utáni vágy - 2012. november 7.
http://revkomaromiplebania.hu/themes/kn_plebania_theme/images/blank.gif

Kedves Testvérek!
Gondolkodásunk útja, amelyen most, a Hit Évében együtt járunk, ma oda vezet, hogy gondoljuk meg az emberi és keresztény élet elbűvölő oldalát: az ember titokzatos vágyat hordoz magában Isten után. A Katolikus Egyház Katekizmusa nagyon kifejezően ezzel kezdi ide vonatkozó fejezetét: „Az Isten utáni vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett; Isten pedig szüntelenül hívogatja magához az embert, és az ember csak Istenben találja meg az igazságot és a boldogságot, amelyet szüntelenül keres." (27. p.)
Az Isten utáni vágy a mai világban
35. Ez az állítás, amely sok kultúrában ma is közkincs és magától értetődik, a nyugati, szekuralizált kultúrában provokációnak hat. Sok kortársunk azt veti ellene, hogy o semmit nem vesz észre ebből az Isten utáni vágyból; a társadalom széles rétegei nem figyelnek Istenre, számukra nem kívánatos, sot teljesen közömbösen hagyja őket, s még csak erőfeszítést sem kell tenniük, hogy megnyivánuljanak előtte.
Ez a vágy mindenkiben ott él
36. Valójában azonban az, amit Isten utáni vágynak nevezünk, nem tűnt el teljesen, és mai is sokféleképpen bukkan elő az emberi szívekben. Az ember vágya mindig meghatározott konkrét javakra irányul, amelyek gyakran egyáltalán nem szellemi dolgok, és mégis szemben találja magát a kérdéssel, hogy valójában mi „a" jó, s ezért szembesülnie kell valamivel, ami más, mint ő, amit az ember nem tud megalkotni, hanem el kell ismernie. De mi tudja igazán betölteni az ember vágyát?
A szerelem modellje
37. Deus caritas est kezdetű első enciklikámban próbáltam elemezni, hogyan valósul meg ez a dinamizmus az emberi szerelemben, abban a tapasztalatban, amelyet napjainkban könnyebb úgy felfogni, mint az eksztázis, az önmagunkból való kilépés pillanatát, mint azt a helyet, ahol az ember észreveszi, hogy önmagát felülmúló vágy hatja át.
A szerelemben a férfi és a nő, egymásnak köszönhetően, új módon éli át az élet és a való világ nagyságát és szépségét. Ha az, amit átélek, nem merő illúzió, ha valóban jót akarok a másiknak, ami nekem is javamra válik, akkor késznek kell lennem arra, hogy a másik rendelkezésére bocsássam magam, felhagyjak az önmagamra figyeléssel, egészen odáig, hogy lemondok magamról.
A kérdésre, hogy mi a szerelem lényege, a válasz az akarat tisztulásának és gyógyulásának útján érkezik, amit az a jó követel, amit a másik számára akarok. Edzenünk, gyakorolnunk, sőt javulnunk kell, hogy ezt a jót valóban akarhassuk.
A szeretett személy nem az Isten utáni vágyat elégíti ki
38. A kezdeti eksztázis vándorlásba megy át, „állandó út a magába zárkózó énből az én szabad elajándékozására, az önátadásra, s éppen ezáltal önmaga megtalálására, sőt Isten megtalálására" (Deus caritas est, 6. p.). Ezen az úton fokozatosan elmélyülhet az emberben annak a szerelemnek a megismerése, amelyet kezdetben tapasztalt. És egyre inkább kirajzolódik az a misztérium is, amit a szerelem megjelenít: még a szeretett személy sem képes teljesen kielégíteni az emberi szívben lakó vágyat, sőt, annál igazibb a másik iránti szerelem, minél inkább hagyja feltárulni a kérdéseket, hogy honnan ered, mi a rendeltetése és hogyan lehetséges, hogy örökké éljen. A szerelem emberi tapasztalatának tehát az a dinamikája, hogy túlmutat önmagunkon, annak a jónak a megtapasztalása, amely kivezet önmagunkból és elvezet egy olyan misztériumhoz, amely átöleli egész életünket.
Valami mindig hiányzik
39. Hasonló gondolatmeneteken lehetne végigmenni más emberi tapasztalat esetében is, mint például a barátság, a szép élvezése, a tudás szeretete: minden jó, amit megtapasztal az ember, a misztérium felé mutat, amely átöleli magát az embert; minden vágy, ami fölébred az emberi szívben egy alapvető vágy visszhangja, amely soha nem nyugszik meg. Kétségtelen, ettől az alapvető vágytól, ami valami megfejthetetlen titkot rejt magába, nem lehet közvetlenül eljutni a hithez. Az ember alapjában jól tudja, hogy valami hiányzik neki, de nem tudja elképzelni vagy meghatározni, hogy mi volna az, ami azt a boldogságot hozná neki, amire a szíve vágyik.
Isten után vágyakozunk
40. Istent nem lehet megismerni pusztán az emberi vágyból. Ebből a szempontból megmarad a misztérium: az ember keresi az Abszolútumot, apró és bizonytalan lépésekkel keresi. Mégis, már a vágy, a „nyugtalan szív" megtapasztalása, ahogyan Szent Ágoston nevezi, elég jelentős. Arról tanúskodik, hogy az ember a szíve mélyén vallásos lény (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 28. p.), „Isten koldusa". Elmondhatjuk Pascal szavaival: „Az ember végtelenül felülmúlja az embert" (Pensieri, ed. Chevalier 438; ed. Brunschvicg 434). A szem akkor ismeri fel a tárgyakat, ha a fény megvilágítja őket. Ebből fakad a vágy, hogy megismerjük a fényt magát, amely felragyogtatja a világ dolgait és általuk felébreszti a szépérzéket.
A vágy nevelése
41. Ezért állítanunk kell, hogy lehetséges látszólag a transzcendens valóság iránt annyira ellenálló korunkban is utat nyitni az élet hitelesen vallásos felfogása előtt, amely megmutatja, hogy nem képtelenség és nem irracionális a hit ajándéka. Ezért nagyon hasznos volna a vágy nevelése azok számára, akik úton vannak a hit felé, de azok számára is, akik már megkapták a hit ajándékát: hasznos volna egy olyan pedagógia, amelynek legalább két oldala van.
A nevelés egyik oldala
42. Az első: elsajátítani vagy újra megtanulni az élet igazi örömeinek élvezését. Nem minden megelégedettség váltja ki ugyanazt a hatást: egyesek pozitív nyomokat hagynak, el tudják csendesíteni a lelket, tevékenyebbé és nagylelkűbbé tesznek. Mások ellenben a kezdeti felvillanás után megcsalják a várakozást, amit felébresztettek és keserűséget, elégedetlenséget, ürességet hagynak maguk után.
A kicsinyek nevelése
43. Korai gyermekkortól nevelni az igazi örömök ízlelésére az élet minden terében – család, barátság, szolidaritás a szenvedőkkel, lemondás mások szolgálata kedvéért; a megismerés, a művészet, a természeti szépségek szeretete – mindez a belső érzék gyakorlatoztatása és hatásos antitesteket képez a ma annyira elterjedt ellaposodás és elsilányosodás ellen.
A felnőttek nevelése
44. A felnőtteknek is szüksége van arra, hogy újra fölfedezzék ezeket az örömöket, hiteles dolgokra vágyódjanak, megtisztuljanak a középszerűségtől, amelybe bele tudnak tokosodni. Akkor könnyebb lesz veszni hagyni vagy elutasítani mindazt, ami látszólag vonzó, de valójában ízetlen, és nem a szabadság forrásai, hanem csak megszokások. Ez fogja fölébreszteni az Isten utáni vágyat, amelyről most beszélünk.
A nevelés másik oldala
45. A másik oldal, amely együtt jár az előbbivel, a soha meg nem elégedés azzal, amit elértünk. Éppen a legigazibb örömök képesek felszabadítani bennünk azt a józan nyugtalanságot, amely egyre igényesebbé tesz – hogy egyre mélyebb, egyre magasabbrendű jóra törekedjünk –, s ugyanakkor egyre világosabban fölfogjuk, hogy semmi véges dolog nem képes megnyugtatni a szívünket. Így tanulunk meg fegyvertelenül törekedni arra a jóra, amelyet nem tudunk megalkotni vagy megszerezni a saját erőinkkel; és megtanulunk nem elkedvetlenedni a fáradságtól vagy a bűneinkből következő akadályoktól.
A csillapíthatatlan vágy nyitottsága
46. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a vágy természete szerint mindig nyitott a megváltásra. Akkor is, ha zsákutcákba téved, ha mesterséges paradicsomkerteket hajszol, és úgy tűnik, elveszítette a képességét, hogy az igazi jóra áhítozzon. A bűn mélységeiben sem huny ki az emberben az a szikra, amely lehetővé teszi számára, hogy fölismerje az igazi jót, megízlelje, és elinduljon a fölemelkedés útján, amelyen Isten mindig segíti az embert kegyelme ajándékaival.
A szív tágítása
47. Egyébként valamennyien rászorulunk arra, hogy végigjárjuk a vágy megtisztulásának és gyógyulásának útját. Úton vagyunk a mennyei haza felé, afelé a teljes, örökkévaló jó felé, amelyet senki nem ragadhat el tőlünk. Tehát nem arról van szó, hogy el kell fojtani az emberi szívben élő vágyat, hanem föl kell szabadítani, hogy eljuthasson igazi nagyságára. Amikor a vágy ablakot nyit Isten felé, már ez a hit lélekben való jelenlétének a jele, a hité, amely Isten kegyelme. Újra csak Szent Ágoston mondja: „A várakozással Isten tágítja a vágyunkat, a vággyal tágítja a lelket és kitágításával egyre több befogadására teszi képessé" (Kommentár Szent János első leveléhez 4,6; PL 35, 2009.).
Ezen a zarándokúton testvérünknek érzünk minden embert; azokat is útitársaknak tekintjük, akik nem hisznek, akik még keresők, akiknek megadjuk a lehetőséget, hogy őszintén kérdezzenek a jó, az igazság és saját vágyuk természete felől. Most, a Hit Évében imádkozzunk, hogy Isten mutassa meg arcát mindazoknak, akik őszinte szívvel keresik őt.
V. Az Isten megismerésére vezető utak - 2012. november 14.
http://revkomaromiplebania.hu/themes/kn_plebania_theme/images/blank.gif

Kedves Testvérek!
Az előző szerdán arról az Isten utáni vágyról gondolkodtunk, amelyet az ember a szíve mélyén hordoz. Most szeretnénk folytatni és elmélyíteni ezt a témát úgy, hogy veletek együtt röviden elgondolkodunk néhány úton, amelyek elvezetnek Isten megismerésére.
Isten megelőz minket
48. De szeretnék emlékeztetni arra, hogy Isten kezdeményezése megelőz minden emberi kezdeményezést, és a hozzá vezető úton is Ő az, aki megvilágosít, irányít és vezet bennünket, mindig tiszteletben tartva a szabadságunkat. Mindig Ő vezet be minket a maga belső világába azzal, hogy kinyilatkoztatja önmagát és ajándékozza a kegyelmet, hogy a hitben be tudjuk fogadni ezt a kinyilatkoztatást. Soha ne feledjük Szent Ágoston élményét: nem mi vesszük birtokba hosszas keresés után az Igazságot, hanem az Igazság keres és vesz birtokába minket.
Istenhez vezető utak és jelek
49. Ennek ellenére vannak utak, amelyek ki tudják tárni az ember szívét Isten megismerésére; vannak jelek, amelyek Istenhez vezetnek. Kétségtelenül gyakori a veszélye annak, hogy a világi dolgok csillogása eltérít ezekről az utakról, vagy képtelenné tesz a jelek észrevételére. Isten azonban fáradhatatlanul keres bennünket, hűséges az emberhez, akit megteremtett és megváltott, állandóan közel van hozzánk, mert szeret bennünket. E bizonyosság kísérjen minket minden nap, akkor is, ha bizonyos elterjedt felfogások nehezebbé teszik, hogy az Egyház és a keresztény ember az evangélium örömét közölje minden teremtménnyel, és mindenkit elvezessen a Jézussal, a világ egyetlen Üdvözítőjével való találkozásra. De éppen ez a mi küldetésünk, az Egyház küldetése, és minden hívőnek örömmel kell megélnie, sajátjának érezve e küldetést úgy, hogy a létét valóban a hit élteti, a szeretet, Isten és a felebarát szolgálata határozza meg, és képes sugározni a reményt. E küldetés elsősorban abban az életszentségben ragyog fel, amelyre valamennyien meghívást kaptunk.
A megváltozott környezet
50. Tudjuk, hogy ma sem hiányoznak a gyakran alig értett, támadott és elutasított hitre nehezedő próbatétek és kifogások. Szent Péter mondta a híveinek: „Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja a szívetekben élő reményeteknek" (1Pét 3,15). Régen itt, nyugaton a kereszténynek tartott társadalomban a hit volt az a környezet, amelyben mozogtak az emberek; az Istenhez tartozás és rá hivatkozás a nép nagyobb része számára a mindennapi élet része volt. Inkább annak kellett igazolnia hitetlenségét, aki nem hitt. A mi világunkban a helyzet megváltozott, s egyre inkább a hívőnek kell képesnek lennie arra, hogy számot adjon a hitéről. Boldog II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikájában kiemelte, hogy az elméleti és gyakorlati ateizmus kifinomult és fondorlatos formái korunkban mennyire próbára teszik a hitet (vö. 46–47. p.)
Az ateizmus megjelenése
51. A felvilágosodás óta a valláskritika intenzívebbé vált; a történelmet ateista rendszerek jelenléte is meghatározta, amelyekben Istent az emberi lélek merő kivetítésének, illúziónak, az ilyen elidegenedésektol már meghamisított társadalom termékének tekintették. Végül az elmúlt évszázad a szekuralizmus eros folyamatát ismerte meg, amely az ember feltétlen autonómiájára épül, akit a valóság mércéjének és alkotójának tart, de megfosztja annak tudatától, hogy „Isten képére és hasonlatosságára" van teremtve.
A gyakorlati teizmus
52. A mi korunkban egy másik, a hit számára különösen veszedelmes jelenség mutatkozik: az ateizmusnak az a formája, amelyet „gyakorlati ateizmusként" határozhatunk meg, amelyben nem tagadják a hit igazságait vagy a vallásos szertartásokat, hanem egyszerűen a mindennapi élet számára jelentéktelennek, az élettől idegennek, haszontalannak tartják őket. Ezért gyakran felszínesen hisznek Istenben, s úgy élnek, „mintha Isten nem léteznék" (etsi Deus non daretur). Végeredményben ez az életfelfogás még rombolóbb lesz, mert közömbösségre vezet a hittel és az Istenkérdéssel szemben.
Az egydimenziós ember
53. Valójában az Istententől elkülönített ember horizontálisan egydimenzióssá válik, és éppen ez a csonkítás egyik alapvető oka azoknak a totalitárius rendszereknek, amelyeknek oly tragikus következményei lettek a múlt században, és azoknak az értékválságoknak, amelyeket ma látunk magunk körül. Ha elhomályosodik az Istenhez tartozás tudata, elsötétedik az etikai horizont is, hogy teret adjon a relativizmusnak és egy olyan kétértelmű szabadságfelfogásnak, amely ahelyett, hogy felszabadítaná, végül bálványokhoz bilincseli az embert.
A mai Prométeusz
54. A kísértések, amelyekkel Jézus nyilvános működésének kezdete előtt megküzdött a pusztában, jól megjelenítik azokat a „bálványokat", amelyek elvarázsolják az embert, ha nem múlja felül önmagát. Ha az ember elveszíti Istenközpontúságát, elvéti a maga igazi helyét, többé nem találja helyét a teremtett világban és a másokkal való kapcsolatában. Nem szűnt meg az, amit az antik bölcsesség Prométeusz-mítoszban fogalmazott meg: az ember úgy gondolja, hogy az élet és halál urává „istenné", válhat.
A személyi méltóság alapja
55. Ilyen körülmények között a Krisztustól kapott parancshoz hűséges Egyház soha nem hagy fel azzal, hogy hirdesse az ember és rendeletetése igazságát. A II. Vatikáni Zsinat összefoglalóan így tanít erről: „Az emberi méltóság legmélyebb alapja az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére." (Gaudium et spes 19.)
Az Istenhez vezető utak
56. Tehát milyen válaszokat kell adnia a hitnek „kedvesen és tisztelettel" (vö. 1Pét 3,15) az ateizmus, a szkepticizmus, a vertikális dimenzió iránti közömbösség kérdéseire, hogy korunk embere továbbra is föltehesse az Isten létezésére vonatkozó kérdést és végig járhassa azokat az utakat, amelyek elvezetnek Istenhez? Szeretnék szólni néhány útról, amelyek egyrészt a természetes gondolkodásból, másrészt a hit erejéből születnek. Ezeket az utakat nagyon tömören három szóban szeretném összefoglalni: a világ, az ember, a hit.
A világ mint Istenhez vezető út
57. Az első: a világ. Szent Ágostonnak, aki életében hosszasan kereste az Igazságot, s végül lebilincselte az Igazság, van egy híres és nagyon szép oldala, amelyen így ír: „Kérdezd a föld, a tenger, a ritka és mindenütt jelenlévő levegő szépségét; kérdezd az ég szépségét ..., kérdezz minden létezőt. Valamennyien ezt válaszolják neked: nézz csak és lássad, milyen szépek vagyunk. Szépségük olyan, mintha dicsérő himnuszuk volna. Mármost ezeket az annyira szép, de mulandó dolgokat ki alkotta, ha nem olyan valaki, aki maga a változhatatlan szépség?" (Sermo 241, 2: PL 38, 1134).
Észrevenni a Teremtőt
58. Úgy gondolom, hogy vissza kell nyernünk, és a mai emberrel vissza kell szereztetnünk a képességet, hogy szemlélni tudjuk a teretmett világot, ennek szépségét és struktúráját (rendjét). A világ nem formátlan, izzó magma, hanem minél inkább megismerjük, s minél többet fedezünk fel csodálatos mechanizmusaiból, annál inkább észreveszünk egy tervet és látjuk, hogy létezik egy Teremtő Értelem. Albert Einstein mondta, hogy a természet törvényeiben „egy olyan felsőbbrendű értelem mutatkozik meg, amelyhez mérten az emberi rendezés és gondolkodás minden racionalitása csak abszolút jelentéktelen tükröződés" (Il Mondo come lo vedo io, Róma 2005). Az első út tehát, amely elvezet Isten felfedezéséhez, a teremtett világ figyelmes szemmel való szemlélése.
Az ember mint Istenhez vezető út
59. A második: az ember. Újra csak Szent Ágostonnak van egy híres mondása, amely szerint Isten közelebb van hozzám, mint én vagyok magamhoz (vö. Vallomások III, 6,11). Ebből fogalmazza meg a meghívást: „Ne menj ki magadból, térj be önmagadba; az ember bensőjében lakik az igazság" (De vera religione, 39, 72).
Ez egy újabb szempont, amelyet el tudunk veszíteni ebben a zajos és szétszóró világban, amelyben élünk: a képesség, hogy megálljunk, mélyen magunkba nézzünk, és meglássuk a végtelenre irányuló vágyat, amelyet magunkban hordozunk, amely arra késztet, hogy túllépjünk önmagunkon és eljussunk Valakihez, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt mondja: „Az igazság és szépség iránti nyitottságától, erkölcsi jó iránti érzékétől, szabadságától és lelkiismerete szavától, a végtelenség és boldogság utáni vágyától indítva az ember fölteszi magának a kérdést Isten létéről." (33. p.)
A hit mint Istenhez vezető út
60. A harmadik: a hit. Főként a mai világban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyik út, amely elvezet Isten megismerésére és a Vele való találkozásra, a hívő élet. Aki hisz, egyesült Istennel, nyitott az ő kegyelmére, a szeretet erejére. Ezzel élete nem önmagáról tanúskodik, hanem a Feltámadottról, és a hite nem fél megmutatkozni a mindennapi életben, nyitott a dialógusra, amely mélységes barátságot fejez ki minden ember felé, és meg tudja gyújtani a remény lángját a megváltás, a boldogság, a jövő várása számára.
A hit ugyanis találkozás Istennel, aki beszél és tevékenykedik a történelemben, aki megváltoztatja mindennapi életünket azzal, hogy átalakítja felfogásunkat, értékítéleteinket, döntéseinket és konkrét tetteinket. Nem illúzió, nem a valóság előli menekülés, kényelmes visszahúzódás, érzelgősség, hanem elmerülés a teljes életben, és az evangélium, annak a Jó Hírnek a hirdetése, amely képes megszabadítani a teljes embert. Egy keresztény ember, egy keresztény közösség, akik tevékenyek és hűségesek Isten tervéhez, aki előbb szeretett minket, kiváltságos utat jelentenek mindazok számára, akik közömbösek vagy kételkedők Isten léte és tevékenysége kérdésében.
Ez azonban mindenkitől azt kívánja, hogy egyre áttetszőbb legyen a saját hívő tanúságtétele azáltal, hogy megtisztítva életét hasonlóvá váljék Krisztushoz. Ma sokaknak beszűkült fogalma van a keresztény hitről, mert hiedelmek és értékek merő rendszerének tartják, és nem annak az igazságnak, hogy Isten kinyilatkoztatta magát a történelemben, és kommunikálni akar az emberrel a szeretet kapcsolatában.
Valójában minden tanítás vagy érték alapja Isten és az ember Jézus Krisztusban megvalósult találkozásának az eseménye. A kereszténység még mielőtt morál vagy etika lenne, a szeretet eseménye és Jézus Krisztus személyének elfogadása. Ezért a keresztény embernek és a keresztény közösségeknek Krisztusra kell tekinteniük, és mások tekintetét is Rá kell irányítaniuk, mert ő az igazi Út, aki elvezet Istenhez.
Az előző szerdán arról az Isten utáni vágyról gondolkodtunk, amelyet az ember a szíve mélyén hordoz. Most szeretnénk folytatni és elmélyíteni ezt a témát úgy, hogy veletek együtt röviden elgondolkodunk néhány úton, amelyek elvezetnek Isten megismerésére.
Isten megelőz minket
48. De szeretnék emlékeztetni arra, hogy Isten kezdeményezése megelőz minden emberi kezdeményezést, és a hozzá vezető úton is Ő az, aki megvilágosít, irányít és vezet bennünket, mindig tiszteletben tartva a szabadságunkat. Mindig Ő vezet be minket a maga belső világába azzal, hogy kinyilatkoztatja önmagát és ajándékozza a kegyelmet, hogy a hitben be tudjuk fogadni ezt a kinyilatkoztatást. Soha ne feledjük Szent Ágoston élményét: nem mi vesszük birtokba hosszas keresés után az Igazságot, hanem az Igazság keres és vesz birtokába minket.
Istenhez vezető utak és jelek
49. Ennek ellenére vannak utak, amelyek ki tudják tárni az ember szívét Isten megismerésére; vannak jelek, amelyek Istenhez vezetnek. Kétségtelenül gyakori a veszélye annak, hogy a világi dolgok csillogása eltérít ezekről az utakról, vagy képtelenné tesz a jelek észrevételére. Isten azonban fáradhatatlanul keres bennünket, hűséges az emberhez, akit megteremtett és megváltott, állandóan közel van hozzánk, mert szeret bennünket. E bizonyosság kísérjen minket minden nap, akkor is, ha bizonyos elterjedt felfogások nehezebbé teszik, hogy az Egyház és a keresztény ember az evangélium örömét közölje minden teremtménnyel, és mindenkit elvezessen a Jézussal, a világ egyetlen Üdvözítőjével való találkozásra. De éppen ez a mi küldetésünk, az Egyház küldetése, és minden hívőnek örömmel kell megélnie, sajátjának érezve e küldetést úgy, hogy a létét valóban a hit élteti, a szeretet, Isten és a felebarát szolgálata határozza meg, és képes sugározni a reményt. E küldetés elsősorban abban az életszentségben ragyog fel, amelyre valamennyien meghívást kaptunk.
A megváltozott környezet
50. Tudjuk, hogy ma sem hiányoznak a gyakran alig értett, támadott és elutasított hitre nehezedő próbatétek és kifogások. Szent Péter mondta a híveinek: „Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja a szívetekben élő reményeteknek" (1Pét 3,15). Régen itt, nyugaton a kereszténynek tartott társadalomban a hit volt az a környezet, amelyben mozogtak az emberek; az Istenhez tartozás és rá hivatkozás a nép nagyobb része számára a mindennapi élet része volt. Inkább annak kellett igazolnia hitetlenségét, aki nem hitt. A mi világunkban a helyzet megváltozott, s egyre inkább a hívőnek kell képesnek lennie arra, hogy számot adjon a hitéről. Boldog II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikájában kiemelte, hogy az elméleti és gyakorlati ateizmus kifinomult és fondorlatos formái korunkban mennyire próbára teszik a hitet (vö. 46–47. p.)
Az ateizmus megjelenése
51. A felvilágosodás óta a valláskritika intenzívebbé vált; a történelmet ateista rendszerek jelenléte is meghatározta, amelyekben Istent az emberi lélek merő kivetítésének, illúziónak, az ilyen elidegenedésektol már meghamisított társadalom termékének tekintették. Végül az elmúlt évszázad a szekuralizmus eros folyamatát ismerte meg, amely az ember feltétlen autonómiájára épül, akit a valóság mércéjének és alkotójának tart, de megfosztja annak tudatától, hogy „Isten képére és hasonlatosságára" van teremtve.
A gyakorlati teizmus
52. A mi korunkban egy másik, a hit számára különösen veszedelmes jelenség mutatkozik: az ateizmusnak az a formája, amelyet „gyakorlati ateizmusként" határozhatunk meg, amelyben nem tagadják a hit igazságait vagy a vallásos szertartásokat, hanem egyszerűen a mindennapi élet számára jelentéktelennek, az élettől idegennek, haszontalannak tartják őket. Ezért gyakran felszínesen hisznek Istenben, s úgy élnek, „mintha Isten nem léteznék" (etsi Deus non daretur). Végeredményben ez az életfelfogás még rombolóbb lesz, mert közömbösségre vezet a hittel és az Istenkérdéssel szemben.
Az egydimenziós ember
53. Valójában az Istententől elkülönített ember horizontálisan egydimenzióssá válik, és éppen ez a csonkítás egyik alapvető oka azoknak a totalitárius rendszereknek, amelyeknek oly tragikus következményei lettek a múlt században, és azoknak az értékválságoknak, amelyeket ma látunk magunk körül. Ha elhomályosodik az Istenhez tartozás tudata, elsötétedik az etikai horizont is, hogy teret adjon a relativizmusnak és egy olyan kétértelmű szabadságfelfogásnak, amely ahelyett, hogy felszabadítaná, végül bálványokhoz bilincseli az embert.
A mai Prométeusz
54. A kísértések, amelyekkel Jézus nyilvános működésének kezdete előtt megküzdött a pusztában, jól megjelenítik azokat a „bálványokat", amelyek elvarázsolják az embert, ha nem múlja felül önmagát. Ha az ember elveszíti Istenközpontúságát, elvéti a maga igazi helyét, többé nem találja helyét a teremtett világban és a másokkal való kapcsolatában. Nem szűnt meg az, amit az antik bölcsesség Prométeusz-mítoszban fogalmazott meg: az ember úgy gondolja, hogy az élet és halál urává „istenné", válhat.
A személyi méltóság alapja
55. Ilyen körülmények között a Krisztustól kapott parancshoz hűséges Egyház soha nem hagy fel azzal, hogy hirdesse az ember és rendeletetése igazságát. A II. Vatikáni Zsinat összefoglalóan így tanít erről: „Az emberi méltóság legmélyebb alapja az Istennel való közösségre szóló meghívás. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére." (Gaudium et spes 19.)
Az Istenhez vezető utak
56. Tehát milyen válaszokat kell adnia a hitnek „kedvesen és tisztelettel" (vö. 1Pét 3,15) az ateizmus, a szkepticizmus, a vertikális dimenzió iránti közömbösség kérdéseire, hogy korunk embere továbbra is föltehesse az Isten létezésére vonatkozó kérdést és végig járhassa azokat az utakat, amelyek elvezetnek Istenhez? Szeretnék szólni néhány útról, amelyek egyrészt a természetes gondolkodásból, másrészt a hit erejéből születnek. Ezeket az utakat nagyon tömören három szóban szeretném összefoglalni: a világ, az ember, a hit.
A világ mint Istenhez vezető út
57. Az első: a világ. Szent Ágostonnak, aki életében hosszasan kereste az Igazságot, s végül lebilincselte az Igazság, van egy híres és nagyon szép oldala, amelyen így ír: „Kérdezd a föld, a tenger, a ritka és mindenütt jelenlévő levegő szépségét; kérdezd az ég szépségét ..., kérdezz minden létezőt. Valamennyien ezt válaszolják neked: nézz csak és lássad, milyen szépek vagyunk. Szépségük olyan, mintha dicsérő himnuszuk volna. Mármost ezeket az annyira szép, de mulandó dolgokat ki alkotta, ha nem olyan valaki, aki maga a változhatatlan szépség?" (Sermo 241, 2: PL 38, 1134).
Észrevenni a Teremtőt
58. Úgy gondolom, hogy vissza kell nyernünk, és a mai emberrel vissza kell szereztetnünk a képességet, hogy szemlélni tudjuk a teretmett világot, ennek szépségét és struktúráját (rendjét). A világ nem formátlan, izzó magma, hanem minél inkább megismerjük, s minél többet fedezünk fel csodálatos mechanizmusaiból, annál inkább észreveszünk egy tervet és látjuk, hogy létezik egy Teremtő Értelem. Albert Einstein mondta, hogy a természet törvényeiben „egy olyan felsőbbrendű értelem mutatkozik meg, amelyhez mérten az emberi rendezés és gondolkodás minden racionalitása csak abszolút jelentéktelen tükröződés" (Il Mondo come lo vedo io, Róma 2005). Az első út tehát, amely elvezet Isten felfedezéséhez, a teremtett világ figyelmes szemmel való szemlélése.
Az ember mint Istenhez vezető út
59. A második: az ember. Újra csak Szent Ágostonnak van egy híres mondása, amely szerint Isten közelebb van hozzám, mint én vagyok magamhoz (vö. Vallomások III, 6,11). Ebből fogalmazza meg a meghívást: „Ne menj ki magadból, térj be önmagadba; az ember bensőjében lakik az igazság" (De vera religione, 39, 72).
Ez egy újabb szempont, amelyet el tudunk veszíteni ebben a zajos és szétszóró világban, amelyben élünk: a képesség, hogy megálljunk, mélyen magunkba nézzünk, és meglássuk a végtelenre irányuló vágyat, amelyet magunkban hordozunk, amely arra késztet, hogy túllépjünk önmagunkon és eljussunk Valakihez, aki be tudja teljesíteni ezt a vágyat. A Katolikus Egyház Katekizmusa ezt mondja: „Az igazság és szépség iránti nyitottságától, erkölcsi jó iránti érzékétől, szabadságától és lelkiismerete szavától, a végtelenség és boldogság utáni vágyától indítva az ember fölteszi magának a kérdést Isten létéről." (33. p.)
A hit mint Istenhez vezető út
60. A harmadik: a hit. Főként a mai világban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az egyik út, amely elvezet Isten megismerésére és a Vele való találkozásra, a hívő élet. Aki hisz, egyesült Istennel, nyitott az ő kegyelmére, a szeretet erejére. Ezzel élete nem önmagáról tanúskodik, hanem a Feltámadottról, és a hite nem fél megmutatkozni a mindennapi életben, nyitott a dialógusra, amely mélységes barátságot fejez ki minden ember felé, és meg tudja gyújtani a remény lángját a megváltás, a boldogság, a jövő várása számára.
A hit ugyanis találkozás Istennel, aki beszél és tevékenykedik a történelemben, aki megváltoztatja mindennapi életünket azzal, hogy átalakítja felfogásunkat, értékítéleteinket, döntéseinket és konkrét tetteinket. Nem illúzió, nem a valóság előli menekülés, kényelmes visszahúzódás, érzelgősség, hanem elmerülés a teljes életben, és az evangélium, annak a Jó Hírnek a hirdetése, amely képes megszabadítani a teljes embert. Egy keresztény ember, egy keresztény közösség, akik tevékenyek és hűségesek Isten tervéhez, aki előbb szeretett minket, kiváltságos utat jelentenek mindazok számára, akik közömbösek vagy kételkedők Isten léte és tevékenysége kérdésében.
Ez azonban mindenkitől azt kívánja, hogy egyre áttetszőbb legyen a saját hívő tanúságtétele azáltal, hogy megtisztítva életét hasonlóvá váljék Krisztushoz. Ma sokaknak beszűkült fogalma van a keresztény hitről, mert hiedelmek és értékek merő rendszerének tartják, és nem annak az igazságnak, hogy Isten kinyilatkoztatta magát a történelemben, és kommunikálni akar az emberrel a szeretet kapcsolatában.
Valójában minden tanítás vagy érték alapja Isten és az ember Jézus Krisztusban megvalósult találkozásának az eseménye. A kereszténység még mielőtt morál vagy etika lenne, a szeretet eseménye és Jézus Krisztus személyének elfogadása. Ezért a keresztény embernek és a keresztény közösségeknek Krisztusra kell tekinteniük, és mások tekintetét is Rá kell irányítaniuk, mert ő az igazi Út, aki elvezet Istenhez.
77. A központi kérdés, amelyet ma felteszünk a következő: hogyan kell beszélnünk Istenről ma? Hogyan kell közölnünk az evangéliumot, hogy üdvözítő igazsága számára utat nyissunk kortársaink gyakran bezárult szívébe és értelmébe, melyet olykor leköt a társadalom sok káprázata? Az evangélisták elmondják, hogy Isten Országa hirdetése közben maga Jézus is feltette magának a kérdést: „Mihez hasonlíthatjuk Isten Országát, vagy milyen példázatot mondhatunk róla?" (Mk 4,30.) Hogyan beszéljünk Istenről ma?
Miért beszélhetünk Istenről?
78. Az első válasz: azért vagyunk képesek beszélni Istenről, mert ő beszélt velünk. Az első feltétel ahhoz, hogy beszélni tudjunk Istenről, az, hogy meg kell hallanunk, amit maga Isten mondott. Isten beszélt velünk! Isten nem valami távoli hipotézis a világ keletkezéséről; nem egy tőlünk nagyon távoli matematikai intelligencia. Isten érdeklődik irántunk, szeret bennünket, személyesen belépett a történelmünkbe, közölte magát egészen a megtestesülésig. Tehát Isten életünk valóságos része, oly nagy, hogy van ránk ideje, törődik velünk. A Názáreti Jézusban találkozunk Isten arcával, aki leszállott az égből, hogy elmerüljön az emberek világában, a mi világunkban, és tanítsa nekünk az „élet művészetét", a boldogság útját, hogy megszabadítson a bűntől, és Isten fiaivá tegyen bennünket (vö. Ef 1,5; Róm 8,14). Jézus azért jött, hogy üdvözítsen minket, és megtanítson a jó, evangéliumi életre.
Kiről is beszélünk?
79. Istenről beszélni elsősorban azt jelenti, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy kit kell elvinnünk korunk embereihez, férfiakhoz és nőkhöz egyaránt: nem egy elvont Istent, egy hipotézist, hanem a valóságos Istent, aki létezik, aki belépett a történelmünkbe, jelen van a történelmünkben; Jézus Krisztus Istenét, aki választ ad a „miért élünk" és „hogyan kell élnünk" alapvető kérdéseire.
Milyen alapon beszélünk Istenről?
80. Ezért az Istenről szóló beszéd bensőséges kapcsolatot igényel Jézussal és az ő evangéliumával, feltételezi, hogy személyesen és reálisan ismerjük Istent, s hogy szenvedélyesen érdeklődünk üdvözítő terve iránt anélkül, hogy engednénk a magabiztosság kísértésének, és átvesszük a stílust, ahogyan Isten közeledik felénk.
Istenről alázattal kell beszélnünk
81. Isten stílusa az alázat – Isten egy lett közülünk. Ez a stílus látható a megtestesülésben, az egyszerű názáreti házban, a betlehemi barlangban és a példabeszéd mustármagjában. Nem kell félnünk a kis lépések alázatától, és bíznunk kell a kovászban, amely áthatja az egész lisztet és lassan tésztává keleszti (vö. Mt 13,33).
82. Amikor Istenről beszélünk, az evangelizálás közben a Szentlélek vezetésével vissza kell nyernünk az egyszerűséget, vissza kell térnünk az üzenet lényegéhez; a jó hírhez, hogy Isten valóságos és konkrét, érdeklődik irántunk, a Szeretet-Isten ő, aki Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, egészen a keresztig, és a feltámadásban megajándékoz a reménnyel és kitár a végtelen, az örök, az igazi élet felé.
Hogyan beszélt Istenről Pál Apostol
83. Az a különleges közvetítő, aki Pál apostol volt, leckét ad annak a kérdésnek a lényegéről, hogyan lehet nagyon egyszerűen beszélni Istenről. A Korintusiakhoz írt első levelében írja: „Amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről." (2,1–2.)
84. Tehát az első, hogy Pál nem általa kidolgozott filozófiáról, nem máshonnan merített vagy általa kitalált eszmékről beszél, hanem élete valóságáról, Istenről, aki belépett az életébe; egy valóságos Istenről beszél, aki él, aki beszélt vele és beszélni fog velünk is, a megfeszített és feltámadott Krisztusról beszél.
85. A második, hogy Pál nem önmagát keresi, nem akar maga körül csodáló kört látni, nem iskolaalapítóként akar bevonulni a történelembe, nem keresi önmagát, hanem Krisztust hirdeti, és meg akarja nyerni az embereket az igaz és valóságos Istennek. Pál csak azért beszél, mert azt akarja hirdetni, aki belépett az életébe, aki az igazi élet, aki meghódította őt a damaszkuszi úton.
Önzetlenül kell Istenről beszélnünk
86. Tehát Istenről beszélni annyit jelent, hogy teret biztosítunk Annak, aki megismertette magát velünk, aki kinyilatkoztatja nekünk szerető arcát; annyit jelent, hogy lemondunk a saját énünkről és átadjuk Krisztusnak, annak tudatában, hogy mi nem tudjuk megnyerni neki a többieket, hanem magától Istentől kell várnunk, hogy meghívja őket Hozzá. Az Istenről szóló beszéd tehát az odahallgatásból születik, abból az istenismeretből, amely a Vele való bensőséges kapcsolatban valósul meg az imádságos és a parancsolatok szerinti életben.
Szent Pál élettapasztalatából beszélt Istenről
87. A hit közlése Szent Pál számára nem önmaga kelletése, hanem nyíltan és nyilvánosan elmondja, mit látott és hallott, amikor találkozott Krisztussal, miket tapasztalt e találkozás által átformált életében. Jézust hordozza, akiről érzi, hogy jelen van benne és irányítja az életét, hogy meg tudja értetni mindenkivel, hogy Jézusra szüksége van az egész világnak és döntően fontos minden ember szabadsága számára.
Szent Pál az életével is Istenről beszélt
88. Az Apostol nem elégszik meg a szóbeli hirdetéssel, hanem egész valóját beveti a hit nagy művébe. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk Istenről, teret kell biztosítanunk az Ő számára azzal a bizalommal, hogy Ő tevékenykedik a mi gyöngeségünkben. Teret kell biztosítanunk neki félelem nélkül, egyszerűen és örömmel, azzal a mély meggyőződéssel, hogy minél inkább nem mi, hanem Ő áll a középpontban, annál termékenyebb lesz a közvetítésünk.
Életünknek is Istenről kell beszélnie
89. Ez érvényes a keresztény közösségekre is, amelyek arra hivatottak, hogy mutassák meg Isten kegyelmének átformáló tevékenységét azzal, hogy legyõzik az egyénieskedést, a bezárkózást, az önzést, a közömbösséget, és az istenszeretet mindennapos kapcsolataiban élnek. Kérdezzük meg magunktól, hogy közösségeink valóban ilyenek-e. Meg kell mozdulnunk, hogy mindig és valóban ilyenek legyünk, Krisztus és nem önmagunk hirdetői.
Hogyan beszélt Istenről maga Jézus
90. Ezen a ponton föl kell tennünk a kérdést, hogy hogyan beszélt Istenről maga Jézus. Jézus a maga páratlanságában beszél Atyjáról – Abba – és Isten Országáról, részvéttel az emberi élet bajai és nehézségei iránt. Nagy valóságérzékkel beszél, és Jézus üzenetének a lényege az, mondhatnám, hogy áttetszővé teszi a világot, s hogy az életünk érték Isten előtt. Jézus megmutatja, hogy a világon és a teremtésen áttetszik Isten arca, s megmutatja, hogyan van jelen Isten életünk mindennapjaiban. Akár a természetből veszi hasonlatai (mustármag, bevetett föld), akár az életünkről mond példabeszédet (tékozló fiú, Lázár). Az evangéliumokból láthatjuk, mennyire érdeklődik Jézus minden emberi szituáció iránt, amelyekkel találkozott, mennyire elmerül kortársai életében, s közben fenntartások nélkül bízik az Atya segítségében. Láthatjuk, hogy ebben a történelemben – rejtetten – jelen van Isten, és ha figyelünk rá, találkozhatunk Vele. A tanítványok, akik Jézussal élnek, a sokaság, amely találkozik Vele, látják, hogyan reagál a legreménytelenebb helyzetekre, látják, hogyan beszél, hogyan viselkedik; látják benne a Szentlélek tevékenységét, Isten tevékenységét.
Jézus cselekszik és tanít
91. Jézusban összefonódik az igehirdetés és az élet: cselekszik és tanít, és mindig az Atyával való bensőséges kapcsolatából indul ki. Ez a stílus lényeges eligazítás számunkra, keresztények számára: hívő és szerető életmódunk Istenről kezd beszélni ma, mert a Krisztusban megélt élettel megmutatjuk annak valóságát és hihetőségét, amiről beszélünk; hogy nem csak szavak, amiket mondunk, hanem a valóságról, az igazi valóságról beszélünk.
Figyelnünk kell az idők jeleit
92. Figyelmeseknek kell lennünk, hogy össze tudjuk gyűjteni az idők jeleit napjainkban, és fel tudjuk ismerni a mai kultúrában mutatkozó lehetőségeket, vágyakat és akadályokat, különösen a hitelesség igényét, a transzcendenciára irányuló vágyat, a természetvédelem iránti érzékenységet, és félelem nélkül tudjuk közvetíteni azt a választ, amit az Istenbe vetett hit kínál. A Hit éve jó alkalom arra, hogy a Szentlélektől támogatott fantáziával merjünk kezdeményezni személyesen és közösségileg is, hogy mindenütt az evangélium ereje legyen az élet bölcsessége és az élet irányitója.
Az Istenről szóló beszéd kiváltságos helye a család
93. Az Istenről szóló beszédnek ma is kiváltságos helye a család, a hit új nemzedékeknek való átadásának első iskolája. A II. Vatikáni Zsinat a szülőket Isten első hírnökeinek nevezi (vö. Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11), akik arra kapnak meghívást, hogy újra fedezzék fel küldetésüket, vállalják a felelősséget a nevelésben, tárják ki a kicsinyek lelkiismeretét Isten szeretetére – s ezt tekintsék életük alapvető szoglálatának –, legyenek gyermekeik első hitoktatói és mesterei a hitben.
Éberség a családban
93. E feladat megoldásában mindenekelőtt éberségre van szükség, ami azt jelenti, hogy észreveszik az alkalmas pillanatokat, amikor beszélgetést lehet kezdeményezni a hitről, és nevelni lehet a kritikus reflexióra azokban a helyzetekben, amelyeknek a gyermekek ki vannak téve. A szülőknek ez a figyelme érzékenységet jelent a gyermekek lelkében a néha világosan, néha csak homályosan megfogalmazódó kérdések fogadására is.
Az öröm szerepe a hit továbbadásában
94. További tényező az öröm: a hit továbbadásának mindig az öröm légkörében kell történnie. A húsvéti öröm ez, amely nem tagadja és nem hallgatja el a fájdalom, a szenvedés, a fáradtság, a nehézségek, a megnemértés, sőt még a halál valóságát sem, de tud olyan szempontokat adni, amelyekből mindent a keresztény remény távlatában lehet értelmezni. Éppen az erkölcsös evangéliumi élet ez a nézőpont, a képesség, hogy minden helyzetet Isten szemével lásson az ember. Fontos segíteni a család minden tagját annak megértésben, hogy a hit nem teher, hanem az öröm mély forrása, Isten tevékenységének érzékelése, a zajtalan jó jelenlétének elismerése, és értékes tájékozódási pontokat ad ahhoz, hogy erkölcsösen lehessen élni.
A dialógus fontossága a hit továbbadásában
95. Végül a dialogus-készség, a meghallgatási és beszélgetési készség: a családnak olyan környezetet kell biztosítania, amelyben a családtagok tanulják az közösségi létet, az ellentétek feloldását kölcsönös dialógusban, amely meghallgatásból és a megértésért és a szeretetért folytatott beszélgetésekből áll; azért, hogy egymás számára Isten irgalmas szeretetének jelei lehessenek.
96. Beszélni Istenről annyit jelent, hogy szóval és az életünkkel megértetjük másokkal, hogy Isten nem vetélytársa az életünknek, hanem igazi garantálója, az emberi személy nagyságának garantálója.
97. Ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk: Istenről beszélni azt jelenti, hogy bátran és egyszerűen, szóval és életünkkel közvetítjük a legfontosabbat: Jézus Krisztus Istenét, azt az Istent, aki akkora szeretetet tanúsított irántunk, hogy megtestesült, meghalt és feltámadott értünk; azt az Istent, aki hív, hogy kövessük őt, és engedjük, hogy mérhetetlen szeretete átalakítson minket: megújítsa életünket és kapcsolatainkat; azt az Istent, aki megajándékozott minket az Egyházzal, hogy együtt járjuk az üdvösség utját, s Igéje és a Szentségek által megújítsuk az emberek városát, hogy Isten városává válhasson.
98. Szent Pál az efezusi keresztényeknek írt levelének elején (vö. 1,3-14) olyan áldó imádsággal fordul Istenhez, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjához, amellyel megmutatja, hogyan éljük meg az Ádventet most, a Hit Évében. E dicsérő himnusz témája Istennek az emberre vonatkozó terve (projektje!), melyet örömmel, csodálattal és hálaadással teli szavakkal úgy határoz meg, mint irgalmas, szerető, „jóságos tervet" (Ef 1,9).
A teremtés és Isten terve
99. Miért áldja az Apostol szíve mélyéből Istent? Azért, mert látja tevékenységét az üdvtörténetben, melynek csúcspontja Jézus megtestesülése, halála és feltámadása, és szemléli, hogy a Mennyei Atya hogyan választott ki minket már a világ teremtése előtt, hogy fogadott gyermekei legyünk az ő Egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban (vö. Róm 8,14sk.; Gal 4,4sk.) Öröktől fogva létezünk Isten értelmében, abban a nagy tervben, amelyet Isten önmagában őrzött, s elhatározta, hogy „az idő k teljességében" (vö. Ef 1,10) megvalósítja és kinyilatkoztatja. Szent Pál tehát azt érteti meg velünk, hogy az egész teremtés, s különösen a férfi és a nő, nem a véletlen terméke, hanem Isten örök értelme jóakaratú tervének felelnek meg, aki Igéjének teremtő és megváltó hatalmával hívta létre a világot.
Isten jóságos terve mindent megelőz
100. Ez az első állítás arra emlékeztet, hogy hivatásunk nem merül ki abban, hogy létezzünk a világban, legyünk része a történelemnek, még csak abban sem, hogy csupán teremtményei legyünk Istennek; valami többről van szó: Isten kiválasztott minket már a világ teremtése előtt a Fiában, Jézus Krisztusban. Tehát mondhatjuk, hogy Őbenne öröktől fogva létezünk. Isten Krisztusban fogadott fiainak tekint minket. Isten „jóságos tervét", amelyet az Apostol „szerető tervnek" is nevez (Ef 1,5), az isteni akarat „misztériumaként" határozza meg (1,9), amely el volt rejtve és most Krisztus személyében és művében kinyilvánult. Az isteni kezdeményezés megelőz minden emberi választ: szeretetének ingyenes ajándéka, amely magához ölel és átformál bennünket.
Isten tervének célja a helyreállítás
101. De mi a célja ennek a titokzatos tervnek? Mire irányul igazában Isten akarata? Arra – mondja Szent Pál – hogy „mindent visszavezessen Krisztushoz, az egyetlen Főhöz" (1,10). Ez a kifejezés az Újszövetség alapvető tételeinek egyike, amelyekből megérthetjük Isten tervét, az egész emberiségre vonatkozó szerető tervét; olyan megfogalmazás, amely a második században Lyoni Szent Ireneusz krisztológiájának a magva lett: „összefoglalni az egész valóságot Krisztusban". Vannak talán köztetek, akik emlékeznek Szent X. Piusz pápa megfogalmazására, amellyel az egész világot Jézus Szentséges Szívének szentelte: „Megújítani mindeneket Krisztusban"; ez a mottó Szent Pál szavaira emlékeztet, és a szent Pápa jelmondata is volt.
Az isteni terv és a kinyilatkoztatás
102. Az Apostol azonban pontosabban az univerzum Krisztusban történő újra egyesítésérő l beszél, és ez azt jelenti, hogy a teremtés és a történelem nagy tervében Krisztus az egész világfolyamat középpontja, mindennek a tengelye, aki magához vonzza az egész valóságot, hogy legyőzze a szétszóródást és a határokat, és mindent elvezessen az Isten akarta teljességre (vö. Ef 1,23). Ez a „jóságos terv" nem maradt meg Isten csendjében, az ő mennyei magasságában, hanem kapcsolatba lépve vele megismertette az emberrel, akinek nem csupán valamit nyilatkoztatott ki, hanem Önmagát.
A kinyilatkoztatás Isten önközlése
103. Nem igazságok halmazát közölte, hanem önmagát adta nekünk egész odáig, hogy egy lett közülünk, a megtestesülésig. A II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum dogmatikus konstitúciója mondja: „Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát (nem csak egyet s mást önmagáról, hanem önmagát!), és tudtunkra adja akaratának misztériumát, mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek." (2. p.) Isten nem csak valamit mond, hanem önmagát közli, bevon bennünket az isteni természetbe, úgy, hogy elmerülünk benne, istenivé válunk. Isten úgy nyilatkoztatja ki a szeretet nagy tervét, hogy kapcsolatba lép az emberrel, közeledik hozzá annyira, hogy Ő maga emberré lesz. A Zsinat így folytatja: „a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), közöttük él (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe" (Uott). Csupán saját értelmével és képességeivel az ember rá nem jött volna Isten szeretetének e ragyogó kinyilatkoztatására; Isten az, aki megnyitotta a maga egét, és leszállott, hogy az embert bevezesse szeretetének mélységeibe.
A kinyilatkoztatás teljessége Krisztus
104. Szent Pál ezt is írja a korintusi keresztényeknek: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívbe föl nem hatolt, amit Isten azoknak készített, akik szeretik ő t. Isten azonban a Lélek által kinyilatkoztatta nekünk; a Lélek ugyanis jól ismer mindent, még Isten mélységeit is" (2,9–10). Aranyszájú Szent János pedig az Efezusi levélhez írt kommentárjának egyik híres részében a következő szavakkal bíztat, hogy ízleljük meg Isten Krisztusban kinyilatkoztatott „jóságos tervének" szépségét: „Mi hiányzik neked? Halhatatlan lettél, szabad lettél, fiú lettél, igazzá lettél, testvér lettél, társörökös lettél, Krisztussal uralkodol, Krisztussal megdicsőültél. Mindezt ajándékba kaptuk és – amint írva van – »hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?« (Róm 8,32). Zsengeáldozatodat (vö. 1Kor 15,20.23) imádják az angyalok (...) mi hiányzik neked?" (PG 62,11)
A kinyilatkoztatás beteljesíti vágyainkat
105. Ez a Szentlélek tevékenysége által Krisztusban létrehozott közösség, amelyet Isten a kinyilatkoztatás fényével minden embernek felkínál, nem valami felesleges adalék emberségünkhöz, hanem a legmélyebb vágyak – a végtelenre és teljességre irányuló vágyak – beteljesedése, amelyek ott élnek minden ember szíve mélyén, és kitárja nem pillanatnyi és véges, hanem az örök boldogság felé.
Szent Bonaventura tanúsága
106. Bagnoregioi Szent Bonventura így beszél Istenről, aki kinyilatkoztatja önmagát és szól hozzánk a Szentírás által, hogy elvezessen minket Önmagához: „A Szentírás (...) az a könyv, amelyben az örök élet igéi vannak megírva, mert nem csupán hisszük, hanem birtokoljuk is az örök életet, amelyet látni és szeretni fogunk, és összes vágyunk be fog teljesedni." (Breviloquium, Prol.; Opera Omnia V, 201sk.).
Boldog II. János Pál pápa tanúsága
107. Végül Boldog II. János Pál pápa arra emlékeztetett, hogy „a kinyilatkoztatás olyan vonatkoztatási pontot hoz be a történelembe, amelytől az ember nem tud eltekinteni, ha el akar jutni a saját élete misztériumának megértéséhez; másrészt viszont ez az ismeret folyamatosan visszautal Isten misztériumára, amelyet az értelem nem képes teljességében kimeríteni, hanem csak megragadni és a hitben elfogadni tudja." (Fides et ratio enciklika 14).
A hit aktusa válasz a kinyilatkoztatásra
108. Ilyen távlatokban nézve mit tehát a hit aktusa? – Az ember válasza Isten kinyilatkoztatására, aki megismerteti önmagát, feltárja jóságos tervét; s hogy Szent Ágoston kifejezésével éljünk: hagyjuk, hogy megbilincseljen az az Igazság, aki Isten, egy olyan Igazság, aki a Szeretet.
A hit aktusa engedelmes hódolat 109. Ezért hangsúlyozza Szent Pál, hogy Istennek, aki kinyilatkoztatta a maga misztériumát, „a hit engedelmességével" tartozunk (Róm 16,26; vö. 1,5; 2Kor 10, 5– 6), azzal a magatartással, amellyel „az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, »értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt« és önként elfogadja a kapott kinyilatkoztatást (Dei Verbum 5).
A hit aktusa megtérés
110. Mindez alapvető változást hoz létre egész valósággal való kapcsolatunkban, minden új megvilágításba kerül; tehát igazi megtérésről van szó. A hit „a mentalitás megváltozása", mert Isten, aki Krisztusban kinyilatkoztatta önmagát és megismertette velünk szerető tervét, lebilincsel, magához vonz, életünk értelme lesz, a szikla, amelyen életünk szilárd alapot talál.
A hit a megértés és megmaradás feltétele
111. Az Ószövetségben találunk egy nagyon tömör kifejezést a hitről, amelyet Isten Izaiás prófétára bízott, hogy közölje Júda királyával, Áházzal. Isten mondja: „Ha nem hisztek – azaz, ha nem maradtok hűségesek Istenhez – nem maradtok meg" (Iz 7,9b.) Tehát szoros összefüggés van a megmaradás és a megértés között, ami jól kifejezi, hogy a hit annak életünkbe való befogadását jelenti, ahogyan Isten látja a dolgokat; engedjük, hogy Isten vezessen Szavával és a szentségekkel annak megértésében, hogy mit kell tennünk, milyen úton kell járnunk, hogyan kell élnünk. Ugyanakkor éppen az Istentő l tanult megértés, az ő szemével való látás teszi maradandóvá az életet, teszi lehetővé, hogy „talpon maradjunk", hogy el ne essünk.
112. Kedves Barátaim, az Ádvent, az éppen elkezdett liturgikus idő , amely a Szent Születésre készít fel, Isten Fia eljövetelének ragyogó misztériuma elé állít bennünket, a nagy, „jóságos terv" elé, amellyel Isten magához akar vonzani, hogy az öröm és a béke teljes közösségben élhessünk Ővele. Az Ádvent – sok nehézség közepette – újra arra hív, hogy elevenítsük fel annak bizonyosságát, hogy Isten jelen van: belépett a világba, olyan emberré lett, mint mi, azért, hogy beteljesítse szerető tervét. És Isten kéri, hogy mi is legyünk jelei annak, hogy Ő tevékenykedik a világban. Hitünk, reményünk és szeretetünk által újra meg újra be akar lépni a világba és akarja, hogy a mi éjszakánkban újra felragyogjon az ő fényessége.
113. Az előző katekézisben Isten kinyilatkoztatásáról beszéltem, ami nem más, mint Isten föltárulkozása, s szerető, jóságos tervének közlése. Ez az isteni kinyilatkoztatás beleszövődik az időbe és az emberi történelembe: a történelembe amely „hellyé válik, ahol megbizonyosodhatunk Isten tevékenységéről az emberiség javára. Isten azokban a dolgokban ér el bennünket, amelyek számunkra a legmegszokottabbak, és könnyen felmutathatók, mert mindennapi egzisztenciális környezetünket alkotják, amelyektől elszakítva nem tudnánk megragadni önmagunkat." (Boldog II. János Pál pápa: Fides et ratio enciklika, 12.)
A kinyilatkoztatás és a történelem
114. Márk evangélista világosan és tömören számol be Jézus igehirdetésének kezdetéről: „Betelt az idő, közel van az Isten Országa" (1,15). A Jézus Krisztusban megvalósuló üdvösség, amely megvilágosítja az egész világ és az ember történelmét, és értelmet ad neki, a betlehemi barlangba ragyogott fel; a misztérium, amelyet hamarosan szemlélni fogunk a Szent Születésben. A Názáreti Jézusban mutatja meg Isten a maga arcát és várja az ember döntését, hogy felismerje és kövesse Őt. Az, hogy Isten kinyilatkoztatja magát a történelemben, azért, hogy a szeretet dialógusába lépjen az emberrel, új értelmet ad az ember egész útjának. A történelem nem évszázadok, évek és napok egyszerű egymásutánja, hanem egy olyan jelenlét ideje, amely tartalommal és biztos reménnyel ajándékozza meg a történéseket.
A kinyilatkoztatás stációinak forrás a Szentírás
115. Hol olvashatunk Isten e kinyilatkoztatásának a stációiról? A Szentírás az a kiváltságos hely, ahol felfedezhetjük ennek az útnak eseményeit, és ismételten szeretnék mindenkit meghívni arra, hogy a Hit ezen évében gyakrabban vegyük kézbe a Szentírást, olvassuk és elmélkedjünk rajta, és nagyobb figyelmet szenteljünk a vasárnapi szentmisék olvasmányainak, mert ezek értékes táplálékot nyújtanak a hitünknek.
Isten nagy tetteinek emlékezete a Pászka
116. Az Ószövetséget olvasva láthatjuk, hogy Isten beavatkozásai annak a népnek a történelmébe, amelyet kiválasztott magának és szövetséget kötött vele, nem elmúló és feledésbe merülő tények, hanem „emlékezetté" válnak, együtt alkotják az „üdvtörténetet", amely az üdvtörténeti események ünneplésével elevenen él Izrael népének tudatában. Így a Kivonulás könyvében az Úr e szavakkal parancsolja meg Mózesnek, hogy az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás nagy eseményét, a héber Pászkát ünnepeljék meg: „Ez a nap emlékezet legyen számotokra, úgy üljétek meg, mint az Úr ünnepét, nemzedékről nemzedékre örök szertartásként ünnepeljétek" (12,14). Izrael egész népe számára a megemlékezés arról, amit Isten művelt, maradandó törvény lett, hogy az idők folyását a régmúlt események emlékezete határozza meg, így azok napról napra formálják a történelmet és jelenvalók maradnak.
Isten nagy tetteinek emlékezetét őrizni kell
117. A Második Törvénykönyvben Mózes így szól a néphez: „Vigyázz tehát gondosan magadra és a lelkedre, hogy el ne felejtsd azokat az igéket, melyeket a saját szemed látott, és ki ne essenek a szívedből életed egyetlen napján sem. Tanítsd meg azokat a fiaidnak és az unokáidnak" (4,9). És így szól hozzánk is: „Vigyázzatok magatokra, hogy el ne felejtsétek azokat a dolgokat, amelyeket Isten művelt velünk". A hitet táplálja a mindig hűséges Isten felfedezése és emlékezete, aki vezérli a történelmet és azt a biztos és szilárd alapot jelenti, akire rá épülhet az életünk.
Isten nagy tetteinek emlékezete a Magnificat is
118. A Magnificat is, amelyet Szűz Mária Istennek énekel, az üdvtörténet és az emlékezés kiemelkedő példája, amely jelenvalóvá teszi és megtartja a jelenben Isten cselekvését. Mária magasztalja Isten irgalmas beavatkozását népe konkrét útjába, a hűségét az Ábrahámmal és ivadékával kötött szövetséghez; és mindez a soha meg nem szűnő isteni jelenlét eleven emlékezete. (Lk 1,46–55.)
A Kivonulás jelentősége
119. Izrael számára a kivonulás központi történelmi esemény, amelyben Isten megmutatta hatalmas erejét: kiszabadítja az izraelitákat az egyiptomi rabszolgaságból, hogy visszatérhessenek az Ígéret Földjére, és egyetlen és igaz Úrként imádják Őt. Izrael nem azért kel útra, hogy olyan legyen, mint bármely más nép – hogy független nemzet legyen –, hanem hogy a kultuszban és az életben Istennek szolgáljon, hogy biztosítson Isten számára egy helyet, ahol az ember engedelmes Neki, ahol Isten jelen van és imádják Őt a világban. Ez természetesen nem csak nekik szól, hanem feladatuk, hogy tanúságot tegyenek a többi népek körében. Ezen esemény ünneplése megjelenítés és aktualizálás, hogy Isten műve ne veszítse erejét. Isten hűséges a maga szabadító tervéhez, és folyamatosan megvalósítja azért, hogy az ember fölismerhesse és szolgálhassa Urát, s hittel és szeretettel válaszolhasson az Ő tevékenységére.
A kinyilatkoztatás csúcspontja Jézus Krisztus
120. Isten tehát nem csak a teremtés kezdeti művében nyilatkoztatja ki magát, hanem úgy is, hogy belép a történelembe, egy nem a legszámosabb és nem a legerősebb nép történelmébe. És ez az isteni kinyilatkoztatás, amely halad előre a történelemben, Jézus Krisztusban éri el a csúcspontját: Isten, a Logosz, a teremtés kezdeténél lévő szó testesült meg Jézusban és mutatta meg Isten igazi arcát. Jézusban teljesedik be minden ígéret, benne csúcsosodik ki Istennek az emberiséggel való történelme.
Krisztus megvilágosítja az Ószövetséget
121. Amikor olvassuk az Emmausz felé tartó két tanítvány történetét, amelyet Szent Lukács beszél el nekünk, látjuk, hogyan világosodik ki, hogy Krisztus személye világítja meg az Ószövetséget, az üdvösség egész történetét, és mutatja meg a két Szövetség egységes tervét, egységességének útját. Jézus ugyanis a két kiábrándult és csalódott vándornak elmagyarázza, hogy minden ígéret beteljesedett: „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak." (24,27). Az evangélista följegyezte a két tanítvány felkiáltását, miután felismerték, hogy útitársuk maga az Úr volt: „Ugye lángolt a szívünk, miközben beszélt hozzánk az úton és magyarázta az Írásokat?" (24,32.)
A kinyilatkoztatás nagy stációi
122. A Katolikus Egyház Katekizmusa összefoglalja az isteni kinyilatkoztatás stációit, és átfogóan bemutatja kibontakozását (v.ö. 54–64. p.). Isten kezdettől fogva bensőséges közösségre hívta az embert, s miután engedetlenségével az ember elveszítette Isten barátságát, nem hagyta őt a halál hatalmában, hanem újra meg újra felkínálta neki szövetségét (v.ö. a szentmise IV. kánonja). A Katekizmus végig kíséri Isten útját az emberrel a vízözön után Noéval kötött szövetségtől Ábrahám meghívásáig, hogy hagyja el szülőföldjét azért, hogy Isten népek sokaságának atyjává tegye őt. Isten a saját népévé formálta Izraelt a Kivonulással, a Sinai szövetséggel és a Mózes által adott Törvénnyel, hogy ez a nép mint egyetlen, élő és igaz Istennek szolgáljon neki. A prófétákkal Isten az üdvösség reményében vezette népét. Izaiás révén ismerjük a „második kivonulást", a babiloni számkivetésből való hazatérést a saját földre, a nép újraalapítását. Ugyanakkor azonban sokan visszamaradtak a szórványban, és ezzel kezdődött ennek a hitnek az egyetemessége. Végül már nem csak egy királyt, Dávidot, Dávid fiát várták, hanem egy „Emberfiát" vártak, az összes népek üdvösségét. Kultúrákkal való találkozások zajlottak le, először Babilonnal és Szíriával, majd a görög sokasággal is. Így láthatjuk, hogyan szélesedik Isten útja, hogyan tárul ki egyre jobban Krisztus, a mindenség Királya misztériuma felé. Végül Krisztusban valósul meg a kinyilatkoztatás, Isten jóakaratú terve a maga teljességében: Ő maga egyesít bennünket.
A hit útjának alapvető sajátsága
123. Elidőztem Isten – emberi történelemben folyó – tevékenységének emlékezete mellett, hogy megmutassam e nagy, az Ó és Újszövetségben bemutatott szerető terv stációit: az üdvösségnek az egész emberiségre vonatkozó egyetlen tervét, amelyet Isten hatalma fokozatosan nyilatkoztatott ki és valósított meg, amelyben Isten mindig reagál az ember válaszára, és újra kezdeményezi a szövetséget, valahányszor az ember csődöt mond. Ez alapvető a hit útján.
Ádvent hívó szava
124. Az Ádvent liturgikus időszakában vagyunk, amely Karácsonyra készít elő. Mint valamennyien tudjuk, az Ádvent annyit jelent mint 'eljövetel', 'jelenlét', és az ókorban a király vagy a császár érkezését jelentette egy meghatározott tartományba. Nekünk, keresztényeknek a szó egy csodálatos és megindító valóságot jelent: maga Isten lépett ki a maga egéből és hajolt le az emberhez; szövetséget kötött vele úgy, hogy belépett egy nép történetébe. Ő az a király, aki leszállott ebbe a szegény tartományba, amely a Föld, és a testünket magára véve egy lévén közülünk, megajándékozott minket a látogatásával. Az Ádvent arra hív, hogy járjuk végig újra ennek a jelenlétnek az útját, és mindig újra arra emlékeztet, hogy Isten nem szakadt el a világtól, nem valahol a távolban van, nem hagyott magunkra minket, hanem különféle módokon jön, hogy találkozzon velünk, s ezeket a módokat nekünk meg kell tanulnunk és fel kell ismernünk. A hitünk, reményünk és szeretetünk minden nap arra hív, hogy vegyük észre ezt a jelenlétet és tegyünk róla tanúságot ebben a gyakran felületes és szétszórt világban, és ragyogtassuk fel életünkben azt a fényt, amely megvilágosította a betlehemi barlangot.
Szűz Mária különleges helyet foglal el az ádventi történetben, mint aki páratlan módon várta Isten ígéreteinek beteljesedését, és az isteni akarat iránti feltétlen engedelmességgel hitébe és testébe fogadta Jézust, Isten Fiát. Ma az Angyali üdvözlet nagy misztériumából kiindulva veletek együtt szeretnék röviden elmélkedni Mária hitéről.
Ave Maria! – Khaire kekharitomene
125. Khaire kekharitomene, ho Küriosz meta sou, 'Örvendj, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled' (Lk 1,28). Lukács evangélista elbeszélésében Gábor főangyal e szavakkal köszöntötte Máriát. Első pillantásra a khaire, 'örvendj' kifejezés a görög kultúrkörben megszokott köszöntésnek tűnik, de ha a bibliai hagyomány ismeretében olvassuk, ez a szó sokkal mélyebb jelentést nyer. Ugyanez a kifejezés négy alkalommal fordul elő az Ószövetség görög fordításában, és mindig a Messiás eljövetelének örömhírét vezeti be (v.ö. Szof 3,14; Jo 2,21; Zak 9,9; Siral 4,21). A Máriához szóló angyali köszöntés tehát felhívás az örömre, arra a mélységes örömre, amely a világot – az élet korlátozottsága, a szenvedés, a halál, a fogság, és az isteni jóságot elfedő rossz sötétsége miatt – betöltő szomorúság végét hirdeti. Evangélium, örömhír kezdetét jelző köszöntés.
Az Úr van teveled!
126. De miért így kapja Mária a felhívást az örömre? A válasz a köszöntés második felében hangzik el: az Úr van teveled. Most is a Ószövetséghez kell fordulnunk, ha helyesen akarjuk érteni e kifejezés tartalmát. Szofoniás próféta könyvében találjuk ezt a kifejezést: „Örvendj, Sion leánya ... az Úr Izrael királya a körödben ... Az Úr, a te Istened a körödben hatalmas szabadító" (3,14–17). E szavakban kettős ígéret hangzik el Izrael, Sion leánya felé: Isten szabadítóként jön és lakást készít magának népe körében, Sion leánya méhében. Az Angyal és Mária dialógusában éppen ez az ígéret valósul meg: Mária, aki azonos az Istentől eljegyzett néppel, valóban személy szerint Sion leánya; benne teljesedik Isten végső eljövetelének várása, benne készít magának lakóhelyet az élő Isten.
Kegyelemmel teljes
127. Az Angyal Máriát köszöntve „kegyelemmel teljes"nek nevezi őt; a görög nyelvben a kharisz = kegyelem szónak ugyanaz a gyöke, mint az örömnek. Ebben a kifejezésben tovább világosodik Mária örömének forrása: az öröm a kegyelemből fakad, azaz az Istennel való közösségből, a Vele való életközösségből; abból fakad, hogy Mária a Szentléleknek teljesen Isten tevékenysége által megformált lakóhelye. Mária az a teremtmény, aki páratlanul kitárta a kaput Teremtője előtt, fenntartások nélkül a kezére bízta magát. Teljesen az Úrral való kapcsolatból és kapcsolatban él; csupa figyelmes odahallgatás; serényen gyűjti össze Isten jeleit népe történelméből; beleszövődik az Isten ígéreteibe vetett hitbe és reménybe, amely ígéretek saját életének szövetét alkotják. És a hívő engedelmességben szabadon aláveti magát a hallott szónak és az isteni akaratnak.
Szűz Mária és Ábrahám hasonlósága
128. Lukács evangélista Mária életének eseményeit finoman párhuzamba állítja Ábrahám életének eseményeivel. Ahogyan a nagy pátriárka a hívők atyja válaszolt Isten hívására – hogy költözzön ki szülőföldjéről, a biztonságból, és vándoroljon egy ismeretlen föld felé, amelyet még csak az isteni ígéretben birtokolt –; ugyanúgy Mária teljes bizalommal ráhagyatkozott a szóra, amit Isten hírnöke mondott neki, és minden hívőnek anyja és példaképe lett.
A hit öröme és sötétsége
129. De szeretnék hangsúlyozni egy másik jelentős szempontot is: a lélek kitárulása a hitben Isten előtt és az ő tevékenysége előtt magában foglalja a sötétség elemét is. Az ember Istennel való kapcsolata nem szünteti meg, nem helyezi hatályon kívül a Teremtő és a teremtmény távolságát, ahogyan Pál Apostol mondja Isten Bölcsességének mélysége előtt: „Milyen kifürkészhetetlenek az ő ítéletei és míly megközelíthetetlenek az ő utai!" (Róm 11,33). De éppen az, aki teljesen nyitott Isten előtt, mint Mária, az képes elfogadni az isteni akaratot, akkor is, ha titokzatos, akkor is, ha gyakran nem felel meg a saját elképzeléseinek, és kard, amely átjárja a lelket, ahogyan az agg Simeon mondta prófétaként Máriának, amikor Jézust bemutatták a templomban (Lk 2,35). – Ábrahám hitének történetében ott van az öröm a fiú, Izsák ajándéka miatt, de a sötétség is, amikor föl kellett mennie a Morija hegyére, hogy végrehajtson egy képtelen cselekedetet: Isten azt kéri tőle, hogy áldozza föl neki a fiút, akit az imént adott neki ajándékba. A hegyen az angyal parancsolja neki: „Ne nyújtsd ki kezedet a gyermek ellen, és ne tégy vele semmmit! Most már tudom, hogy féled Istent, és nem kímélted tőlem a fiadat, egyszülöttedet!" (Ter 22,12.) Ábrahám teljes bizalma az ígéreteihez hűséges Isten iránt akkor sem csökkent, amikor Isten szavának elfogadása titokzatos és nehéz, szinte lehetetlen. – Ugyanígy Mária hitében átéli az Angyali Üdvözlet örömét, de átmegy a Fiú megfeszítésének sötétségén is, hogy végül elérkezhessen a feltámadás fényességére.
A Szűzanya és a mi hitünk hasonlósága
130. Nincs másként egyikünk hitének útján sem: átélünk ragyogó pillanatokat, de találkozunk olyan lépésekkel is, amelyekben Isten mintha távol volna, hallgatása ránehezedik a szívünkre, és akarata nem egyezik a miénkkel, azzal, amit mi szeretnénk. De minél inkább kitárulunk Isten előtt, befogadjuk a hit ajándékát, teljesen Istenbe vetjük bizalmunkat – mint Ábrahám és Mária –, jelenlétével annál inkább képessé tesz arra, hogy az élet minden helyzetét békességgel és az ő szeretetébe és hűségébe vetett bizalommal éljük meg. Ez azonban azt jelenti, hogy ki kell lépnünk önmagunkból és a saját terveinkből, mert Isten Szava a fényforrás, amely vezérli gondolatainkat és tetteinket.
A Szűzanya engedelmes hite
131. Szeretenék megállni még egy mozzanatnál, amely Jézus Szent Lukács által elbeszélt gyermekségtörténetéből merül fel. Mária és József felviszik a gyermek Jézust Jeruzsálembe, a templomba, hogy bemutassák az Úrnak és neki szenteljék, ahogyan Mózes Törvénye ezt előírta: „Minden elsőszülött fiú az Úr szentje legyen" (v.ö. Lk. 2,22–24). A Szentcsalád e gesztusa még mélyebb értelmet nyer, ha annak ismeretében olvassuk, hogy a tizenkétéves Jézust háromnapos keresés után a templomban találták meg a tudósokkal beszélgetve. Mária és József aggodalommal teli szavaira: „Fiam, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én aggódva kerestünk téged" Jézus titokzatosan válaszol: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?" (Lk 2,48–49.) Azaz az Atya tulajdonában, az Atya házában, hiszen ő a Fiú. Máriának meg kellett újítania az Angyali Üdvözletkor mondott „igen”jét; el kellett fogadnia Jézus Atyjának elsőbbségét; képesnek kellett lennie elengedni a Fiút, akit világra hozott, hogy teljesítse küldetését. És Máriának a hit engedelmességében Isten akaratára kimondott „igen”je ismétlődik végig az életén, egészen a legnehezebb pillanatig, a kereszthalál pillanatáig.
A Szűzanya hívő dialógusa
132. Mindezek láttán kérdezhetjük: hogyan tudta végigjárni Mária ezt az utat Fia oldalán olyan szilárd hittel a sötétségben is; hogyhogy nem veszítette el bizalmát a cselekvő Istenben? Mária magatartásának, élete minden történése közben van egy alapvető vonása: az Angyali Üdvözletkor zavarba jött az angyal beszédétől – ez az a félelem amely elfogja az embert, amikor megérinti Isten közelsége –, de ez nem attól való félelem, amit Isten kérhet.
Mária gondolkodik, kérdezi, mit jelent ez a köszöntés (v.ö. Lk. 1,29). A görög szó, amelyet az evangélium használ erre a gondolkodásra, a „dielogizeto”, felidézi a „dialógus" szó gyökét. Ez pedig azt jelenti, hogy Mária bensőséges dialógust kezd Isten Szavával, amit meghirdettek neki, nem siklik át rajta felületesen, hanem megáll, engedi, hogy behatoljon elméjébe és szívébe, hogy megérthesse azt, amit az Úr akar tőle, az üzenet értelmét.
A Szűzanya hívő gondolkodása
133. Mária belső magatartásának az isteni tevékenység iránti másik vonását ugyancsak Szent Lukás evangéliumában találjuk Jézus születésekor, a pásztorok látogatása után. Lukács azt mondja, hogy Mária „mindezeket a dolgokat megőrizte, gondolkodva rajtuk a szívében" (2,19). A „gondolkodva" a görögben synballon, amit úgy fordíthatnánk, hogy 'össszevetette', 'összerakta', 'együtt tartotta' a szívében az összes történt dolgokat. Minden elemet, minden szót, minden történést elhelyezett valami nagy egészben, szemlélte és megőrizte, tudva, hogy minden Isten akaratából ered. Mária nem áll meg az életében történt dolgok felszínes megértésénél, hanem tud mélyre látni, engedi, hogy a történések megszólítsák, feldolgozza, megkülönbözteti őket, és megszerzi azt a megértést, amit csak a hit tud biztosítani. Mária engedelmes hitének mélységes alázata azt is befogadja, amit nem ért Isten tevékenységében, ráhagyva Istenre, hogy ő nyissa meg elméjét és szívét a befogadására. „Boldog aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki" (Lk 1,45) – kiáltja a rokona, Erzsébet. És Máriát éppen a hite miatt nevezi Boldognak minden nemzedék.
Drága Barátaim! Urunk születése, amelyet hamarosan ünnepelni fogunk, arra hív, hogy a hitnek ugyanebben az engedelmességében és alázatában éljünk. Isten dicsősége nem egy király diadalmenetében és hatalmában mutatkozott meg, nem egy híres város fényében, pompás palotában tündöklik, hanem egy szűz méhében vett lakást, s egy újszülött gyengeségében jelent meg. Isten mindenhatósága a mi életünkben is gyakran nagyon csendesen az igazság és a szeretet erejével tevékenykedik. A hit azt mondja nekünk, hogy ennek a védtelen Gyermeknek hatalma végül legyőzi a világ hatalmasságainak zaját.
Fordította Dr Diós István
Készült a Pálos Könyvtárban
Urunk születése újra világosságot gyújt abban a sötétségben, amely gyakran eltakarja világunkat és a szívünket, s reményt és örömet hoz. Honnan árad ez a világosság? A betlehemi barlangból, ahol a pásztorok megtalálták „Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet" (Lk 2,16).
Honnan való az Úr Jézus?
134. A Szent Család láttán fölmerül egy másik és mélyebb kérdés: hogyan hozhatott ez a kicsi és gyönge Gyermek olyan gyökeres újdonságot a világba, hogy megváltoztatta a történelem folyását? Nincs valami titokzatosság a származásában, ami túlmutat ezen a barlangon? Így újra meg újra fölvetődik a Jézus származására irányuló kérdés; ugyanaz, amit Pontius Pilátus helytartó tett fel a per folyamán: „Honnan való vagy?" (Jn 19,29), jóllehet teljesen egyértelmű származásról volt szó.
Mit gondoltak a kortársak Jézus származásáról
135. János evangéliumában, amikor az Úr azt mondja: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér", a zsidók zúgolódással válaszolnak: „Hát nem Jézus ez, a József fia? Akinek atyját és anyját jól ismerjük? Hogyan mondhatja most: »A mennyből szállottam alá«?" (Jn 6,42.) És kevéssel később a jeruzsálemiek határozottan tiltakoznak Jézus Messiás volta ellen azzal, hogy jól tudják „honnan való; a Krisztusról pedig, ha majd eljön, senki nem fogja tudni honnan való" (Jn 7,27). Maga Jézus megjegyzi, mennyire helytelen a feltételezésük, hogy ismerik az ő származását, s ezzel már jelzi, merre kellene keresni, hogy honnan való: „Én nem magamtól jöttem, hanem aki küldött engem, igazmondó, és ti nem ismeritek őt." (Jn 7,28.) Kétségtelen, Jézus Názáretből való, Betlehemben született, de mit tudnak az ő igazi származásáról?
Mit mondanak az evangéliumok Jézus származásáról?
136. A négy evangéliumban világosan hangzik a válasz a kérdésre, hogy „honnan jön" Jézus: az ő igazi származása az Atyától, Istentől való, teljesen Tőle jön, de egészen másként, mint bármelyik próféta, vagy Istentől küldött ember őelőtte. Ez az Isten misztériumából származás, amit „nem ismer senki", már Máté és Lukács evangéliumának gyermekségtörténetében benne van, melyeket ebben a karácsonyi időbe olvasunk. Gábor főangyal hirdeti: „A Szentlélek száll tereád, és a Magasságbeli árnyéka borít be téged. Ezért az is, aki születik, szent lesz és Isten Fiának fogják nevezni." (Lk 1,35.)
Mit mond a Hitvallás Jézus származásáról?
137. E szavakat ismételjük, valahányszor a Krédót, a Hitvallást imádkozzuk: „et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine", 'és megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától'. E szavaknál térdet hajtunk, mert a függöny, amely elrejtette Istent, megnyílt, és a megközelíthetetlen és kifürkészhetetlen titok megérint minket: Isten Emmánuel-lé, 'Velünk az Isten’-né lett.
Hogyan beszélnek a zeneszerzők Jézus származásáról?
138. Amikor a szent zene nagy mestereinek miséit hallgatjuk, gondolok például Mozart Koronázási miséjére, észrevesszük, hogy a szerzők zeneileg elidőznek ennél a mondatnál, mintha próbálnák kifejezni a zene egyetemes nyelvén azt, ami szavakkal kimondhatatlan: Isten nagy misztériumát, a megtestesülést, azt, hogy Isten emberré lesz.
A megtestesülés négy szereplője
139. Ha figyelmesen szemléljük a mondatot, hogy „fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától", észrevesszük, hogy négy cselekvő alanya van. Kifejezetten megnevezi a Szentlelket és Máriát, de kimondatlanul itt van „Ő", azaz a Fiú, aki testté lett a Szűz méhében. A Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásban Jézust többféleképpen szólítjuk meg: „Úr ... Krisztus ... Isten egyszülött Fia ... Isten az Istentől ... Világosság a Viágosságtól ...valóságos Isten a valóságos Istentől .. az Atyával egylényegű". Láthatjuk, hogy „Ő" valaki másra mutat, az Atyára. E mondat első számú alanya tehát az Atya, aki a Fiúval és a Szentlélekkel együtt az egyetlen Isten.
Mária szerepe a megtestesülésben
140. A Krédó ezen állítása nem Isten örök létéről szól, hanem egy olyan cselekményről, amelyben részt vesz mind a három isteni Személy, és „Szűz Máriából" valósul meg. Mária nélkül Isten belépése a történelembe nem érte volna el a maga célját, és nem kapta volna meg azt a helyet, amely Hitvallásunkban központi jelentőségű: Isten Velünk lévő Isten. Így Mária elválaszthatatlanul hozzátartozik a történelembe belépő Istenbe vetett hitünkhöz. Mária teljesen átadja egész személyiségét, „elfogadja" hogy Isten lakóhelyévé legyen.
Isten jelen van a történelemben
141. Útunkon és hívő életünkben olykor észrevesszük, mennyire szegényesek és alkalmatlanok vagyunk arra, hogy tanúságot tegyünk a világnak. De Isten épp egy alázatos leányt választott ki, egy ismeretlen faluban, a Római Birodalom egyik legtávolabbi tartományában. Mindig, még a legnagyobb nehézségek közepette is bíznunk kell Istenben, meg kell újítanunk a hitünket, hogy Ő jelen van és tevékenykedik a mi történelmünkben is, éppen úgy, mint Máriáéban. Istennél semmi sem lehetetlen! Ővele mindig biztonságos területen járunk, és életünk nyitott a biztosan remélt jövő felé.
A megtestesülés és a teremtő Lélek
142. Amikor a Kérdóban megvalljuk, hogy „megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától", azt állítjuk, hogy a Szentlélek, a Magasságbeli Isten ereje titokzatos módon hozta létre Szűz Máriában Isten Fiának fogantatását. Lukács evangélista idézi Gábor főangyal szavait: „A Szentlélek száll tereád és a Magaságbeli ereje borít be téged árnyékával" (1,35). Ebben két világos utalást látunk: az első a teremtés pillanatára utalás.
A megtestesülés az új teremtés kezdete
143. A Teremtés könyve elején olvassuk, hogy „Isten Lelke lebegett a vizek fölött" (1,2); a teremtő Lélek ez, aki életet adott mindennek, az embernek is. Ami Máriában történt ugyanazon Szentlélek tevékenysége által, új teremtés: Isten, aki a semmiből létre hívta a dolgokat, a megtestesüléssel az emberiség új kezdetének adott életet. Az egyházatyák sokszor beszélnek Krisztusról mint az új Ádámról, azért, hogy hangsúlyozzák azt az új teremtést, amely Isten Fiának Szűz Mária méhében történt fogantatásával kezdődött. Ez pedig arra késztet, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a hit bennünk is olyan erős újdonságot hoz létre, ami újjászületést jelent. A keresztény élet kezdetén ugyanis a keresztség szentsége áll, amelyben Isten fiaiként újjászületünk, mert abban a fiúi kapcsolatban részesít, amely Jézus és az Atya között áll fenn. És szeretném megjegyezni, hogy bennünket megkereszteltek, azaz „megkereszteltettünk", és ez szenvedő igealak, mivel senki nem képes arra, hogy magától Isten fiává legyen; az istengyermekség ajándék, amelyet ingyen adtak nekünk.
Az istengyermekség újdonsága
144. Szent Pál Rómaiakhoz írt levelének egy fontos helyén hivatkozik a keresztények ezen fogadott fiúságára, ahol ezt írja: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: »Abba, Atya!« A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk" (8,14–16), nem pedig rabszolgák.
145. Csak akkor, ha kitárulunk Isten tevékenysége előtt, mint Mária, csak akkor, ha rábízzuk életünket az Úrra, mint barátunkra, akiben feltétlenül megbízunk, változik meg minden: életünk új értelmet és új arcot nyer: egy olyan Atya gyermekének arcát, aki szeret bennünket és soha nem hagy magunkra.
Szűz Mária Isten lakóhelye
146. Két világos utalást említettünk: az első a teremtés pillanatára utalt, a vizek fölött lebegő Lélekre, a teremtő Lélekre. De van az Angyali Üdvözletben egy másik mozzanat is. Az Angyal azt mondja Máriának: „A Magasságbeli ereje borít be árnyékával." Ez a szent felhőre utal, amely a kivonulás és a pusztai vándorlás idején ott volt a találkozás sátra fölött, a szövetség szekrénye fölött, amelyet Izrael népe magával vitt, és Isten jelenlétének a jele volt (Kiv 40,34–40). Mária tehát az új szent sátor, a szövetség új szekrénye: a főangyal szavaira mondott igen-jével Isten új lakóhelyet kapott ebben a világban; Ő, akit az egész világ be nem fogadhat, szállást vett egy szűz méhében.
Jézus származása misztérium
147. Térjünk csak vissza a kérdéshez, ahonnan elindultunk, a Jézus származására irányuló kérdéshez, amelyet Pilátus foglal össze: „Honnan való vagy?" Az evangéliumok kezdetéről való elmélkedésünkből világosan megmutatkozik Jézus igazi származása: Ő, az Atya egyszülött Fia, Istentől való. Itt állunk a nagy és megindító misztérium előtt, amelyet most a karácsonyi időben ünnepelünk: Isten Fia a Szentlélek erejéből megtestesült Szűz Mária méhében. Újra meg újra felhangzó üzenet ez, amely örömet és reményt hoz a szívünkbe, mert minden alkalommal megajándékoz a bizonyossággal, hogy még ha gyakran gyengének, szegénynek, alkalmatlannak érezzük is magunkat a nehézségek és a világ rosszasága láttán, Isten hatalma tevékenykedik és csodákat művel éppen a gyengeségben. Az ő kegyelme a mi erősségünk (vö. 2Kor 12,9–10).
77. A központi kérdés, amelyet ma felteszünk a következő: hogyan kell beszélnünk Istenről ma? Hogyan kell közölnünk az evangéliumot, hogy üdvözítő igazsága számára utat nyissunk kortársaink gyakran bezárult szívébe és értelmébe, melyet olykor leköt a társadalom sok káprázata? Az evangélisták elmondják, hogy Isten Országa hirdetése közben maga Jézus is feltette magának a kérdést: „Mihez hasonlíthatjuk Isten Országát, vagy milyen példázatot mondhatunk róla?" (Mk 4,30.) Hogyan beszéljünk Istenről ma?
Miért beszélhetünk Istenről?
78. Az első válasz: azért vagyunk képesek beszélni Istenről, mert ő beszélt velünk. Az első feltétel ahhoz, hogy beszélni tudjunk Istenről, az, hogy meg kell hallanunk, amit maga Isten mondott. Isten beszélt velünk! Isten nem valami távoli hipotézis a világ keletkezéséről; nem egy tőlünk nagyon távoli matematikai intelligencia. Isten érdeklődik irántunk, szeret bennünket, személyesen belépett a történelmünkbe, közölte magát egészen a megtestesülésig. Tehát Isten életünk valóságos része, oly nagy, hogy van ránk ideje, törődik velünk. A Názáreti Jézusban találkozunk Isten arcával, aki leszállott az égből, hogy elmerüljön az emberek világában, a mi világunkban, és tanítsa nekünk az „élet művészetét", a boldogság útját, hogy megszabadítson a bűntől, és Isten fiaivá tegyen bennünket (vö. Ef 1,5; Róm 8,14). Jézus azért jött, hogy üdvözítsen minket, és megtanítson a jó, evangéliumi életre.
Kiről is beszélünk?
79. Istenről beszélni elsősorban azt jelenti, hogy tisztában kell lennünk azzal, hogy kit kell elvinnünk korunk embereihez, férfiakhoz és nőkhöz egyaránt: nem egy elvont Istent, egy hipotézist, hanem a valóságos Istent, aki létezik, aki belépett a történelmünkbe, jelen van a történelmünkben; Jézus Krisztus Istenét, aki választ ad a „miért élünk" és „hogyan kell élnünk" alapvető kérdéseire.
Milyen alapon beszélünk Istenről?
80. Ezért az Istenről szóló beszéd bensőséges kapcsolatot igényel Jézussal és az ő evangéliumával, feltételezi, hogy személyesen és reálisan ismerjük Istent, s hogy szenvedélyesen érdeklődünk üdvözítő terve iránt anélkül, hogy engednénk a magabiztosság kísértésének, és átvesszük a stílust, ahogyan Isten közeledik felénk.
Istenről alázattal kell beszélnünk
81. Isten stílusa az alázat – Isten egy lett közülünk. Ez a stílus látható a megtestesülésben, az egyszerű názáreti házban, a betlehemi barlangban és a példabeszéd mustármagjában. Nem kell félnünk a kis lépések alázatától, és bíznunk kell a kovászban, amely áthatja az egész lisztet és lassan tésztává keleszti (vö. Mt 13,33).
82. Amikor Istenről beszélünk, az evangelizálás közben a Szentlélek vezetésével vissza kell nyernünk az egyszerűséget, vissza kell térnünk az üzenet lényegéhez; a jó hírhez, hogy Isten valóságos és konkrét, érdeklődik irántunk, a Szeretet-Isten ő, aki Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, egészen a keresztig, és a feltámadásban megajándékoz a reménnyel és kitár a végtelen, az örök, az igazi élet felé.
Hogyan beszélt Istenről Pál Apostol
83. Az a különleges közvetítő, aki Pál apostol volt, leckét ad annak a kérdésnek a lényegéről, hogyan lehet nagyon egyszerűen beszélni Istenről. A Korintusiakhoz írt első levelében írja: „Amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről." (2,1–2.)
84. Tehát az első, hogy Pál nem általa kidolgozott filozófiáról, nem máshonnan merített vagy általa kitalált eszmékről beszél, hanem élete valóságáról, Istenről, aki belépett az életébe; egy valóságos Istenről beszél, aki él, aki beszélt vele és beszélni fog velünk is, a megfeszített és feltámadott Krisztusról beszél.
85. A második, hogy Pál nem önmagát keresi, nem akar maga körül csodáló kört látni, nem iskolaalapítóként akar bevonulni a történelembe, nem keresi önmagát, hanem Krisztust hirdeti, és meg akarja nyerni az embereket az igaz és valóságos Istennek. Pál csak azért beszél, mert azt akarja hirdetni, aki belépett az életébe, aki az igazi élet, aki meghódította őt a damaszkuszi úton.
Önzetlenül kell Istenről beszélnünk
86. Tehát Istenről beszélni annyit jelent, hogy teret biztosítunk Annak, aki megismertette magát velünk, aki kinyilatkoztatja nekünk szerető arcát; annyit jelent, hogy lemondunk a saját énünkről és átadjuk Krisztusnak, annak tudatában, hogy mi nem tudjuk megnyerni neki a többieket, hanem magától Istentől kell várnunk, hogy meghívja őket Hozzá. Az Istenről szóló beszéd tehát az odahallgatásból születik, abból az istenismeretből, amely a Vele való bensőséges kapcsolatban valósul meg az imádságos és a parancsolatok szerinti életben.
Szent Pál élettapasztalatából beszélt Istenről
87. A hit közlése Szent Pál számára nem önmaga kelletése, hanem nyíltan és nyilvánosan elmondja, mit látott és hallott, amikor találkozott Krisztussal, miket tapasztalt e találkozás által átformált életében. Jézust hordozza, akiről érzi, hogy jelen van benne és irányítja az életét, hogy meg tudja értetni mindenkivel, hogy Jézusra szüksége van az egész világnak és döntően fontos minden ember szabadsága számára.
Szent Pál az életével is Istenről beszélt
88. Az Apostol nem elégszik meg a szóbeli hirdetéssel, hanem egész valóját beveti a hit nagy művébe. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk Istenről, teret kell biztosítanunk az Ő számára azzal a bizalommal, hogy Ő tevékenykedik a mi gyöngeségünkben. Teret kell biztosítanunk neki félelem nélkül, egyszerűen és örömmel, azzal a mély meggyőződéssel, hogy minél inkább nem mi, hanem Ő áll a középpontban, annál termékenyebb lesz a közvetítésünk.
Életünknek is Istenről kell beszélnie
89. Ez érvényes a keresztény közösségekre is, amelyek arra hivatottak, hogy mutassák meg Isten kegyelmének átformáló tevékenységét azzal, hogy legyõzik az egyénieskedést, a bezárkózást, az önzést, a közömbösséget, és az istenszeretet mindennapos kapcsolataiban élnek. Kérdezzük meg magunktól, hogy közösségeink valóban ilyenek-e. Meg kell mozdulnunk, hogy mindig és valóban ilyenek legyünk, Krisztus és nem önmagunk hirdetői.
Hogyan beszélt Istenről maga Jézus
90. Ezen a ponton föl kell tennünk a kérdést, hogy hogyan beszélt Istenről maga Jézus. Jézus a maga páratlanságában beszél Atyjáról – Abba – és Isten Országáról, részvéttel az emberi élet bajai és nehézségei iránt. Nagy valóságérzékkel beszél, és Jézus üzenetének a lényege az, mondhatnám, hogy áttetszővé teszi a világot, s hogy az életünk érték Isten előtt. Jézus megmutatja, hogy a világon és a teremtésen áttetszik Isten arca, s megmutatja, hogyan van jelen Isten életünk mindennapjaiban. Akár a természetből veszi hasonlatai (mustármag, bevetett föld), akár az életünkről mond példabeszédet (tékozló fiú, Lázár). Az evangéliumokból láthatjuk, mennyire érdeklődik Jézus minden emberi szituáció iránt, amelyekkel találkozott, mennyire elmerül kortársai életében, s közben fenntartások nélkül bízik az Atya segítségében. Láthatjuk, hogy ebben a történelemben – rejtetten – jelen van Isten, és ha figyelünk rá, találkozhatunk Vele. A tanítványok, akik Jézussal élnek, a sokaság, amely találkozik Vele, látják, hogyan reagál a legreménytelenebb helyzetekre, látják, hogyan beszél, hogyan viselkedik; látják benne a Szentlélek tevékenységét, Isten tevékenységét.
Jézus cselekszik és tanít
91. Jézusban összefonódik az igehirdetés és az élet: cselekszik és tanít, és mindig az Atyával való bensőséges kapcsolatából indul ki. Ez a stílus lényeges eligazítás számunkra, keresztények számára: hívő és szerető életmódunk Istenről kezd beszélni ma, mert a Krisztusban megélt élettel megmutatjuk annak valóságát és hihetőségét, amiről beszélünk; hogy nem csak szavak, amiket mondunk, hanem a valóságról, az igazi valóságról beszélünk.
Figyelnünk kell az idők jeleit
92. Figyelmeseknek kell lennünk, hogy össze tudjuk gyűjteni az idők jeleit napjainkban, és fel tudjuk ismerni a mai kultúrában mutatkozó lehetőségeket, vágyakat és akadályokat, különösen a hitelesség igényét, a transzcendenciára irányuló vágyat, a természetvédelem iránti érzékenységet, és félelem nélkül tudjuk közvetíteni azt a választ, amit az Istenbe vetett hit kínál. A Hit éve jó alkalom arra, hogy a Szentlélektől támogatott fantáziával merjünk kezdeményezni személyesen és közösségileg is, hogy mindenütt az evangélium ereje legyen az élet bölcsessége és az élet irányitója.
Az Istenről szóló beszéd kiváltságos helye a család
93. Az Istenről szóló beszédnek ma is kiváltságos helye a család, a hit új nemzedékeknek való átadásának első iskolája. A II. Vatikáni Zsinat a szülőket Isten első hírnökeinek nevezi (vö. Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11), akik arra kapnak meghívást, hogy újra fedezzék fel küldetésüket, vállalják a felelősséget a nevelésben, tárják ki a kicsinyek lelkiismeretét Isten szeretetére – s ezt tekintsék életük alapvető szoglálatának –, legyenek gyermekeik első hitoktatói és mesterei a hitben.
Éberség a családban
93. E feladat megoldásában mindenekelőtt éberségre van szükség, ami azt jelenti, hogy észreveszik az alkalmas pillanatokat, amikor beszélgetést lehet kezdeményezni a hitről, és nevelni lehet a kritikus reflexióra azokban a helyzetekben, amelyeknek a gyermekek ki vannak téve. A szülőknek ez a figyelme érzékenységet jelent a gyermekek lelkében a néha világosan, néha csak homályosan megfogalmazódó kérdések fogadására is.
Az öröm szerepe a hit továbbadásában
94. További tényező az öröm: a hit továbbadásának mindig az öröm légkörében kell történnie. A húsvéti öröm ez, amely nem tagadja és nem hallgatja el a fájdalom, a szenvedés, a fáradtság, a nehézségek, a megnemértés, sőt még a halál valóságát sem, de tud olyan szempontokat adni, amelyekből mindent a keresztény remény távlatában lehet értelmezni. Éppen az erkölcsös evangéliumi élet ez a nézőpont, a képesség, hogy minden helyzetet Isten szemével lásson az ember. Fontos segíteni a család minden tagját annak megértésben, hogy a hit nem teher, hanem az öröm mély forrása, Isten tevékenységének érzékelése, a zajtalan jó jelenlétének elismerése, és értékes tájékozódási pontokat ad ahhoz, hogy erkölcsösen lehessen élni.
A dialógus fontossága a hit továbbadásában
95. Végül a dialogus-készség, a meghallgatási és beszélgetési készség: a családnak olyan környezetet kell biztosítania, amelyben a családtagok tanulják az közösségi létet, az ellentétek feloldását kölcsönös dialógusban, amely meghallgatásból és a megértésért és a szeretetért folytatott beszélgetésekből áll; azért, hogy egymás számára Isten irgalmas szeretetének jelei lehessenek.
96. Beszélni Istenről annyit jelent, hogy szóval és az életünkkel megértetjük másokkal, hogy Isten nem vetélytársa az életünknek, hanem igazi garantálója, az emberi személy nagyságának garantálója.
97. Ezzel visszaértünk oda, ahonnan elindultunk: Istenről beszélni azt jelenti, hogy bátran és egyszerűen, szóval és életünkkel közvetítjük a legfontosabbat: Jézus Krisztus Istenét, azt az Istent, aki akkora szeretetet tanúsított irántunk, hogy megtestesült, meghalt és feltámadott értünk; azt az Istent, aki hív, hogy kövessük őt, és engedjük, hogy mérhetetlen szeretete átalakítson minket: megújítsa életünket és kapcsolatainkat; azt az Istent, aki megajándékozott minket az Egyházzal, hogy együtt járjuk az üdvösség utját, s Igéje és a Szentségek által megújítsuk az emberek városát, hogy Isten városává válhasson.
A kinyilatkoztatás közvetítői
161. A II. Vatikáni Zsinat a kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum konstitúciójában tanítja, hogy Isten egész kinyilatkoztatásának benső igazsága számunkra „Krisztusban ragyog fel, aki egyszerre közvetítője és teljessége az egész kinyilatkoztatásnak" (2. p.) Az Ószövetség elmondja, hogy Isten a teremtés után – az eredeti bűn ellenére, az ember erőszakossága ellenére, amellyel a Teremtő helyére akart lépni – újra felajánlotta barátsága lehetőségét, elsősorban az Ábrahámmal kötött szövetséggel, és egy kicsinyke nép, Izrael történtében. Ezt a népet nem a földi hatalom szempontjai szerint választotta ki, hanem tisztán szeretetből. E kiválasztás misztérium marad, és feltárja Isten stílusát, aki nem azért hív meg egyeseket, hogy a többieket kizárja, hanem hogy hidat képezzenek, és vezessék el őket Őhozzá: a kiválasztás mindig mások érdekében történik. Izrael népének történelmében végig tudjuk követni egy hosszú vándorlás stációit, melynek során Isten megismerteti, kinyilatkoztatja önmagát, szavával és tetteivel belép a történelembe. E művéhez közvetítőket használ, mint Mózest, a prófétákat, a bírákat, akik közlik a néppel az ő akaratát, emlékeztetnek a szövetséghez való kötelező hűségre, és ébren tartják a várakozást az isteni ígéretek végső és teljes beteljesedésére.
Isten arcát a Fiú nyilatkoztatja ki
162. És éppen ezen ígéretek beteljesedését szemléltük Karácsonykor: Isten kinyilatkoztatása eléri a csúcspontját, teljességét. A Názáreti Jézusban Isten valóságosan meglátogatja az ő népét, meglátogatja az emberiséget, oly módon, ami felülmúl minden várakozást: elküldi Egyszülött Fiát; maga Isten lesz emberré. Jézus nem valamit mond nekünk Istenről, nem egyszerűen beszél az Atyáról, hanem ő Isten kinyilatkoztatása, mert ő Isten, és így kinyilatkoztatja nekünk Isten arcát. Szent János evangéliuma prológusában írja: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki Isten és az Atya ölén van, ő az, aki kinyilatkoztatta" (1,18).
Isten arcát Jézusban láthatjuk
163. Szeretnék elidőzni ennél a „kinyilatkoztatni Isten arcát" részletnél. E tekintetben fontos tényt mond el Szent János az evangéliumában, amit az imént hallottunk.
Szenvedéséhez közeledve Jézus bátorítja a tanítványait, mondja, hogy ne féljenek, hanem higgyenek; ezután beszélni kezd nekik az Atyáról (v.ö. 14,2–9). Egyszer csak megszólal Fülöp, és azt kéri Jézustól, hogy „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég nekünk" (14,8). Fülöp nagyon gyakorlatias és konkrét, kimondja azt, amit mi is szeretnénk kérni: „látni akarjuk, mutasd meg nekünk az Atyát"; azt kéri hogy „láthassa" az Atyát, látni akarja az ő arcát. Jézus válasza nem csak Fülöpnek szól, hanem nekünk is, és bevezet minket a krisztusi hit szíve közepébe; az Úr ezt mondja: „Aki látott engem, látta az Atyát" (14,9). Ebben az állításban össze van foglalva az Újszövetség újdonsága, az az újdonság, amely Betlehemben jelent meg: Isten látható, Isten megmutatta a maga arcát, láthatóvá lett Jézus Krisztusban.
Isten arcának látása az Ószövetségben
164. Az egész Ószövetségben jelen van „Isten arcának keresése", ezen arc megismerésének a vágya, a vágy, hogy láthassák Istent, ahogy van. Olyannyira, hogy a héber pa-ním, 'arc' szó jó négyszázszor fordul elő, s ebből százszor Istenre vonatkozik: százszor fordulnak Istenhez azzal, hogy látni akarják az arcát. És a zsidó vallás mégis teljesen tiltja a képeket, mert Istent nem lehet ábrázolni, amint a szomszédos népek ezt tették bálványaikat imádva. Úgy tűnik, hogy az Ószövetség teljesen kizárta a „látást" a kultuszból és a jámborságból. Mit jelent akkor mégis egy jámbor izraelita számára Isten arcát keresni, annak tudatában, hogy semmiféle képet nem alkothat róla?
Istennek van arca
165. Ez a kérdés fontos: egyrészt azt akarja mondani, hogy Isten nem ábrázolható, nem lehet kézbe venni, mint egy képet, de Isten helyére sem állítható semmi; másrészt azonban állítja, hogy Istennek van arca, azaz „Te", aki kapcsolatba léphet, aki nincs bezárva a maga egébe, hogy onnan felülről szemlélje az emberiséget. Isten kétségtelenül minden dolog fölött van, de hozzánk fordul, meghallgat minket, lát bennünket, beszél hozzánk, szövetséget köt velünk, és tud szeretni. Az üdvtörténet Isten története az emberiséggel; ennek az Istennel való kapcsolatnak a története, aki fokozatosan nyilatkoztatja ki magát az embernek, aki megismerteti magát, megismerteti a maga arcát.
Mit jelent „hátulról látni" Istent?
166. Az év elején, január elsején hallottuk a liturgiában a nép fölött elmondott legszebb áldó imádságot: „Áldjon meg és őrizzen meg téged az Úr. Az Úr ragyogtassa rád az ő arcát és legyen hozzád kegyelmes. Fordítsa hozzád arcát az Úr, és adjon neked békességet." (Szám 6,24–26.) Az isteni arc ragyogása az élet forrása, láthatóvá teszi a valóságot; arcának világossága az élet vezérlője. Van az Ószövetségnek egy alakja, akihez egész különlegesen kapcsolódik „Isten arcának" témája; Mózes ő, akit Isten arra választott, hogy kiszabadítsa népét az egyiptomi rabszolgaságból, adja át a népnek a szövetség Törvényét, és vezesse el az Ígéret Földjére. A Kivonulás könyvének 33. fejezetében az áll, hogy Mózes szoros és bensőséges kapcsolatban volt Istennel: „Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember beszél a barátjával" (33,11). E bensőség alapján kéri Mózes Istentől „Mutasd meg nekem a dicsőségedet!" – és Isten válasza világos: „Elvonultatom előtted egész jóságomat és kimondom a nevemet ... De te nem láthatod az arcomat, mert nincs ember, aki láthatna engem és életben maradhatna ... Íme van itt egy hely a közelemben ... Láthatod a hátamat, de az arcom nem látható." (33,18–23.) Tehát egyrészt szó van a barátok közti szemtől szemben párbeszédről, másrészt a lehetetlenségről, hogy valaki ebben az életben láthassa Isten arcát, amely rejtve marad; a látás korlátozott. Az egyházatyák azt mondják, hogy ezek a szavak: „csak a hátamat láthatod" azt akarják mondani, hogy te csak követheted Krisztust, és őt követve hátulról láthatod Isten misztériumát; Isten csak a hátát látva követhető.
Jézus arca Isten emberré lett Fiának arca
167. Ehhez képest azonban valami teljesen új dolog történik a megtestesüléssel. Isten arcának keresése elképzelhetetlen fordulatot kap, mert ez az arc most láthatóvá válik: Jézus arca Isten emberré lett Fiának arca. Benne teljesedik be Isten kinyilatkoztatásának Ábrahám meghívásával kezdődött útja, Ő ennek a kinyilatkoztatásnak a teljessége, mert ő Isten Fia, s ugyanakkor „az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége" (Dei Verbum 2. p.), Őbenne a kinyilatkoztatás tartalma és a Kinyilatkoztató azonos. Jézus megmutatja nekünk Isten arcát, és megismerteti velünk Isten nevét. Főpapi imájában az utolsó vacsorán mondja az Atyának: „Kinyilvánítottam nevedet az embereknek ... Megismertettem velük a nevedet." (Jn 17,6.26.) Az „Isten neve" kifejezés Istent jelenti úgy, mint Aki jelen van az emberek között. Mózesnek az égő csipkebokorban Isten kinyilatkoztatta a nevét, azaz megszólíthatóvá nyilvánította magát, konkrét jelét adta annak, hogy „jelen van" az emberek között. Mindez Jézusban érte el beteljesedését és teljességét: általa új módon jelent meg Isten a történelemben, mert aki Őt látja, látja az Atyát, ahogyan Fülöpnek mondja (v.ö. Róm 9,28).
Verbum abbreviatum=tömörített szó
168. Szent Bernát ezt mondja: a kereszténység „Isten Igéjének vallása" de nem egy „írott és néma szóé, hanem a megtestesült és élő Igéjé" (Hom. super missus est, IV, 11: PL 183, 86B). A patrisztikus és középkori hagyományban erre egy különleges kifejezést használnak: azt mondják, hogy Jézus a Verbum abbreviatum (v.ö. Róm 9,28, hivatkozással Iz 10,23-ra), a tömörített Szó, az Atya rövid, tömörített Szava, aki mindent elmondott nekünk az Atyáról. Jézusban az egész Szó jelen van.
Jézus „a Közvetítő"
169. Jézusban az Isten és ember közötti közvetítés is megtalálja a maga teljességét. Az Ószövetségben sokan vannak, akik ezt a feladatot töltötték be, különösen Mózes, a szabadító, a vezér, a szövetség „közvetítője", ahogyan az Újszövetség is nevezi őt (v.ö. Gal 3,19; ApCsel 7,35; Jn 1,17). Jézus azonban, az igaz Isten és igaz ember nem egyszerűen egy Isten és az ember közvetítői között, hanem „a közvetítő", mégpedig az új és örök szövetség közvetítője (v.ö. Zsid 8,6; 9,15; 12,24); „mert egy az Isten – mondja Szent Pál – és egy a közvetítő Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus" (1Tim 2,5; v.ö. Gal 3,19–20). Benne látjuk az Atyát és találkozunk az Atyával; benne szólíthatjuk Istent az Abba, Atya néven; benne adatott nekünk az üdvösség.
Isten arcának látása és a Krisztus-követés
170. Isten valóságos megismerésének vágya, azaz a vágy, hogy láthassuk Isten arcát, minden emberbe bele van oltva, még az ateistákba is. És talán tudattalanul él bennünk ez a vágy, hogy egyszerűen lássuk hogy van, hogy ki Ő, hogy ki a mi számunkra. De ez a vágy Krisztus követésében valósul meg, így láthatjuk hátulról, s láthatjuk meg végül Istent úgy is, mint barátunkat, az ő arcát Jézus Krisztus arcán. Fontos, hogy Krisztust ne csak akkor kövesssük, amikor szükségünk van rá, és amikor némi szünet áll be mindennapi tevékenységeinkben, hanem életünk teljes egészében. Egész életünknek a Jézus Krisztussal való találkozásra, az iránta való szeretetre kell irányulnia, s ezen belül központi helyet kell kapnia a felebaráti szeretetnek; annak a szeretetnek, amely a Megfeszített fényében felismerteti velünk Jézus arcát a szegényben, a gyengében, a szenvedőben. Ez csak akkor lehetséges, ha Jézus arca ismerőssé válik Szavának hallgatásában, a vele való bensőséges beszélgetésben, ennek a Szónak olyan befogadásában, hogy valóban találkozunk Vele, és természetesen az Eucharisztia misztériumában.
Tanuljuk látni Isten arcát
171. Szent Lukács evangéliumában fontos a két emmauszi tanitványról szóló szakasz, akik a kenyértörésben ismerték fel Jézust, de fel lettek rá készítve azáltal, hogy együtt mentek vele az úton, azzal, hogy meghívták Őt magukhoz, a beszélgetéssel, amelytől lángolt a szivük; és a végén meglátták Jézust. Számunkra is az Eucharisztia a nagy iskola, amelyben megtanuljuk látni Isten arcát, bensőséges kapcsolatba kerülünk Vele; s ugyanakkor megtanuljuk, hogy tekintetünket a történelem végső mozzanatára irányítsuk, amikor majd betölt bennünket arcának fényességével. Itt a földön efelé a teljesség felé tartunk, abban az örömteli várakozásban, amely Isten Országában fog valóban beteljesedni
A hit ajándék és feladat
172. Most, a Hit évében, ma veletek együtt szeretném elkezdeni a Krédóról, azaz az egész hívő életünket végigkísérő, ünnepélyes hitvallásról való gondolkodást. A Krédó így kezdődik: „Hiszek egy Istenben”. Alapvető állítás ez, mely lényegét tekintve látszólag egyszerű, de az Úrral és az ő misztériumával való kapcsolat végtelen világába nyílik. Az Istenben való hit magában foglalja a Hozzá való ragaszkodást, Szavának befogadását és a kinyilatkoztatása iránti örömteli engedelmességet. Ahogyan a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére” (166. p.). Elmondhatjuk, hogy az Istenben való hit egyszerre ajándék – Isten kinyilatkoztatja magáét, elénk jön – és feladat, isteni kegyelem és emberi felelősség az Istennel való dialógusban, aki szeretetből „úgy beszél az emberekhez, mint barátaihoz” (Dei Verbum, 2.), azért beszél hozzánk, hogy a hitben és a hittel közösségre léphessünk Ővele.
A hit a Zsidókhoz írt levélben
173. Hol hallhatjuk Istent és az ő szavát? Alapvetően a Szentírásban, amelyben Isten Szava hallhatóvá válik számunkra, és táplálja életünket, mint Isten „barátainak" életét. Az egész Szentírás Isten emberiségnek szóló megnyilatkozásáról beszél; az egész Szentírás a hitről beszél, és tanít a hitre azzal, hogy elmond egy történetet, melyben Isten fokozatosan megvalósítja a maga megváltó tervét, és közeledik hozzánk, emberekhez. Ez a történet számos ragyogó személyiségben jelenik meg, akik hisznek Őbenne, és rábízzák magukat, egészen a kinyilatkoztatás teljességéig Jézus Krisztusban. Ebből a szempontból nagyon szép a Zsidókhoz írt levél 11. fejezete, melyet az imént hallottunk. A hitről szól, és nagy bibliai alakokat állít a szemünk elé, akik megélték a hitet, és minden hívő modelljei lettek. A szöveg első sora ezt mondja: „A hit a remélt dolgok alapja, és bizonyíték a nem szemléltek mellett” (11,1). Tehát a hit szeme képes látni a láthatatlant, és a hívő szíve képes minden remény fölött remélni, éppen úgy, mint Ábrahám, akiről Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben azt mondja, hogy „a remény ellenére is reménykedve hitt” (4,18).
Ábrahám a hit mintaképe
174. És éppen Ábrahám az, aki mellett szeretnék megállni, és veletek együtt figyelmesen szemlélni őt, mert ő az első nagy személyiség, akiről az Istenbe vetett hittel kapcsolatban beszélni lehet: Ábrahám a nagy pátriárka, a mintakép, az összes hívő atyja (vö. Róm 4,11–12). A Zsidókhoz írt levél így mutatja be: „Ábrahám hitből engedelmeskedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az Ígéret földjére, idegen országban és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték.
Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd Isten tervez és épít.” (11,8–10.)
Ábrahám meghívása
175. A Zsidókhoz írt levél szerzője Ábrahám meghívására hivatkozik, melyet a Biblia első könyve, a Teremtés könyve beszél el. Mit kért Isten ettől a patriárkától? Azt, hogy elhagyva a saját földjét, induljon el, és vándoroljon azon ország felé, melyet majd megmutat neki: „menj ki a földedről, és rokonságodból és atyád házából a földre, amelyet majd mutatok neked.” (Ter 12,2). Hogyan válaszoltunk volna mi egy ilyen hívásra? Ez ugyanis elindulás a sötétbe, anélkül, hogy tudná, Isten hova fogja vezetni; olyan útra kelés, amely engedelmességet és radikális bizalmat követel olyan valaki iránt, akit csak a hit képes megközelíteni. De az ismeretlen sötétségét – tudniillik, hogy Ábrahámnak hova kell mennie – megvilágítja egy ígéret fénye; Isten a parancshoz olyan biztosítékot kapcsol, amely Ábrahám előtt az élet teljességének jövőjét villantja föl: „nagy nemzetté teszlek téged, és megáldalak, és naggyá teszem a nevedet (...) és tebenned áldatik meg a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,2–3.)
A hit és az áldás
176. Az áldás a Szentírásban főként az Istentől jövő élet ajándékához kapcsolódik, és elsősorban a termékenységben mutatkozik meg, a nemzedékről nemzedékre sokasodó életben. És az áldáshoz egy földterület birtoklása is hozzá tartozik, egy állandó helyé, ahol élni és biztonságban és szabadságban gyarapodni lehet, félve Istent, és a szövetséghez hűséges emberek társadalmát építve a „papok és szent nemzet országát” (vö. Kiv 19,6).
A hit még nem a teljesség
177. Ennek érdekében Ábrahám az isteni tervben arra van rendelve, hogy „népek sokaságának atyja legyen” (Ter 17,5; vö. Róm 4,17–18), vándoroljon be egy új földre, és ott lakjon. De Sára, a felesége terméketlen, nem lehetnek gyermekei; az ország, mely felé Isten vezeti, távol van szülőföldjétől, már más népek lakják, és igazában soha nem lesz az övé. A biblikus szerző ezt hangsúlyozza, de nagy tapintattal: amikor Ábrahám odaér az Istentől ígért helyre: „az országban akkor a kananeusok laktak” (Ter 12,6). A föld, amelyet Isten Ábrahámnak ajándékoz, nem Ábrahámé; ő idegen, és az marad mindvégig, mindazzal együtt, ami az jövevénységgel jár: nem érezheti a tulajdonjogot, mindig tapasztalnia kell a maga szegénységét, és mindent ajándéknak kell tekintenie.
A hívő lelkiállapot
178. Ez a lelki állapota mindazoknak, akik elfogadják a hívást, hogy kövessék az Urat; akik úgy döntenek, hogy a hívást követve elindulnak az ő láthatatlan, de erős áldásának jegyében. És Ábrahám, a „hívők atyja” elfogadja ezt a hívást a hitben. Szent Pál írja a Rómaiakhoz írt levélben: „Ő a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: »Így lesz nemzetséged.« Nem gyengült meg a hite, bár majdnem százesztendős volt, nem gondolt életerejét vesztett testére, sem Sára elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében, hanem erőt merített hitéből, és magasztalta az Istent, mert meg volt győződve, hogy elég hatalmas ígéretének teljesítésére.” (4,18–21.)
A hit paradoxona
179. A hit Ábrahámot egy ellentmondásosnak látszó úton vezeti végig. Áldott lesz, de nem látja az áldás látható jeleit: megkapja az ígéretet, hogy nagy néppé lesz, miközben az életét feleségének, Sárának terméketlensége pecsételi meg; elvezetik egy új hazába, de jövevényként kell ott élnie; az egyetlen kis földdarab, ami övé lehet, az a hely, ahol eltemetheti Sárát (vö. Ter 23,1–20). Ábrahám áldott, mert a hitben – túllépve a látható dolgokon – föl tudja ismerni az isteni áldást, bízva Isten jelenlétében akkor is, ha az Ő utai titokzatosak számára.
A hit személyessége
180. Mit jelent ez számunkra? Amikor ezt állítom: „Hiszek Istenben”, ugyanazt mondjuk, mint Ábrahám: „Bízom benned; rád bízom magamat, Uram”, de nem mint valami megfoghatatlan Valakire, akihez csak nehéz pillanatokban folyamodom, vagy akinek a napom vagy hetem néhány percét szentelem. Azt állítani, hogy „Hiszek Istenben”, azt jelenti, hogy Ő az életem alapja, engedem, hogy az Ő szava irányítsa az életemet napról napra a konkrét döntésekben, és nem félek attól, hogy valamit elveszítek magamból. Amikor a keresztelés szertartásában háromszor elhangzik a kérdés: „Hisztek-e?” Istenben, Jézus Krisztusban, a Szentlélekben, „Hiszitek-e” a katolikus Anyaszentegyházat és a hit többi igazságait?, a háromszoros válasz egyesszám első személyben szólal meg: „Hiszek”, illetve „Hiszem”, mert az én személyes egzisztenciámnak kell megváltoznia a hit ajándékával, nekem kell megtérnem. Valahányszor részt veszünk egy keresztelőn, föl kellene tenni magunknak a kérdést, hogy a mindennapjainkban hogyan éljük meg a hit nagy ajándékát.
A hit zarándokká tesz
181. A hívő Ábrahám tanít minket a hitre, és mint jövevény a földön, megmutatja nekünk az igazi hazát. A hit zarándokká tesz bennünket a földön, akik beleszövődünk a világba és a történelembe, de úton vagyunk a mennyei haza felé. Az Istenbe vetett hit ezért olyan értékek hordozójává tesz, melyek nem azonosak a divattal és a pillanatnyi közvéleménnyel, olyan szempontokhoz való igazodást, és olyan magatartási formákat vár tőlünk, amelyek nem a közgondolkodás függvényei. A keresztény embernek nem szabad félnie attól, hogy „árral szemben” halad, miközben megéli a hitét, és ellenáll az „uniformalizálódás" kísértésének. Istenből sok társadalmunkban a „nagy távollévő” lett, és helyére sok bálvány lépett, a legkülönbözőbb bálványok, mindenekelőtt a birtoklás és az öntörvényű „én”. A tudomány és a technika jelentős és pozitív fejlődése is fölébresztette az emberben a mindenhatóság és az önelégültség illuzióját, s az egyre nagyobb egocentrizmus sokszor felborította az egyensúlyt a személyes kapcsolatokban és a közösségi magatartásformákban.
A hívő áldás forrása lesz
182. Ennek ellenére az Isten utáni szomjúság (vö. Zsolt 6,3–2) nem szűnt meg, és az evangéliumi üzenet változatlanul visszhangzik oly sok hívő férfi és a nő szavaiban és tetteiben. Ábrahám, a hívők atyja továbbra is sok gyermek atyja, akik az ő nyomában járnak, és útra kelnek, engedelmeskedve az isteni hívásnak, bízva az Úr jóságos jelenlétében és befogadva az Ő áldását, hogy ők maguk is mindenki számára áldássá válhassanak. A hit áldott világába kaptunk valamennyien meghívást, hogy félelem nélkül járjunk az Úr Jézus Krisztus nyomában. Ez az út néha nehéz, része a próbatét és a halál is, de az életbe torkollik, a látható valóság radikális átalakulásába, melyet csak a hit szeme képes látni és igazában ízlelni.
A „Hiszek Istenben” állítás tehát arra ösztökél, hogy induljunk el, folyamatosan lépjünk ki önmagunkból, éppen úgy, mint Ábrahám, hogy a mindennapok valóságába, melyben élünk, bele tudjuk vinni a hitből fakadó bizonyosságot: annak bizonyosságát, hogy Isten ma is jelen van a történelemben; ez a jelenlét életet és üdvösséget hoz, és megnyit bennünket egy Vele közös jövő felé, egy olyan élet teljessége felé, mely soha nem ismer alkonyt.
Az elmúlt szerdai katekézisben a Krédó első szavainál álltunk meg: „Hiszek egy Istenben". De a Krédó pontosabbá teszi ezt az állítást azzal, hogy hozzáteszi: Isten a mindenható Atya, mennynek és földnek Teremtője. Most veletek együtt ennek az Istenről adott meghatározásnak első részéről szeretnék elgondolkodni, tudniillik arról, hogy Atya az Isten.
Az atyasággal kapcsolatos nehézségek
183. Nem mindig könnyű ma az atyaságról beszélni. Főleg a nyugati világban a szétesett családok, a munkával kapcsolatos egyre kimerítőbb feladatok, a család anyagi szükségleteiről való gondoskodás, a média szétszóró hatása – mindez a mindennapokban csak néhány azon tényezők közül, amelyek akadályozni tudják az apa és a gyermekek közötti derűs és építő kapcsolatot. Olykor nehézzé válik a kommunikáció, csökken a bizalom és megnehezül az apával való kapcsolat. Ezzel együtt nehézzé válik Istent atyának képzelni, mert nincsenek megfelelő mintaképek. Aki tapasztalatból túlságosan teintélyes és hajthatatlan, vagy közömbös és érzéketlen, vagy egyenesen távollévő apát ismert meg, annak nem könnyű derűsen gondolni Istenre mint atyára és bizalommal ráhagyatkozni.
Isten atyasága a kinyilatkoztatásban
184. De a bibliai kinyilatkoztatás segít felülemelkedni e nehézségeken, mert olyan Istenről beszél, aki megmutatja, mit jelent az igazi atyaság; s főként az evangélium segít, amely megmutatja Istennek ezt az atyai arcát, aki annyira szeret, hogy saját Fiát adja oda az emberiség üdvösségéért. Az atyaságra való hivatkozás tehát segít megérteni valamit Isten szeretetéből, aki azért változatlanul nagyobb, hűségesebb, tökéletesebb bárki emberi apánál. „Ki az közületek – mondja Jézus, hogy megmutassa tanítványainak az Atya arcát –, aki a fiának, ha az kenyeret kér, követ nyújtana? Vagy ha halat kér, skorpiót nyújtana neki? Ha tehát ti, pedig rosszak vagytok, tudtok jókat adni a fiaitoknak, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jókat azoknak, akik kérik tőle." (Mt 7,9–11; v.ö. Lk 11,11–13.) Atyánk az Isten, mert megáldott és kiválasztott minket a világ teremtése előtt (v.ö. Ef 1,3–6), Jézusban valóságosan gyermekeivé tett (v.ö. 1Ján 3,1). És Isten Atyaként szeretettel kíséri életünket azáltal, hogy nekünk ajándékozza a Szavát, tanítását, kegyelmét, Szentlelkét.
Jézus beszél az Atyáról
185. Ahogyan Jézus kinyilatkoztatta, Isten olyan Atya, aki táplálja az ég madarait anélkül, hogy vetni és aratniuk kellene; olyan csodálatos színekbe öltözteti a mezei virágokat, hogy még Salamon sem volt úgy felöltözve minden ékességében (v.ö. Mt 6,26–32; Lc 12,24–28); mi pedig – teszi hozzá Jézus – sokkal többet érünk a mezei virágoknál és az ég madarainál! És ha az Atya olyan jó, hogy „fölkelti a Napját jókra és rosszakra, és esőt hullat igazakra és bűnösökre egyaránt" (Mt 5,45), akkor mi mindig félelem nélkül és teljes bizalommal hagyatkozhatunk atyai megbocsátására, amikor elvétjük az utat. Isten jóságos Atya, aki visszafogadja és magához öleli a bűnbánó tékozló fiút (v.ö. Lk 15,11 sk.), ingyen megbocsát annak, aki bocsánatát kéri (v.ö. Mt 18,19; Mk 11,24; Jn 16,23), és megkínál az élet kenyerével és az élő vízzel, amelyek örök életet adnak nekünk (v.ö. Jn 6,32.51.58).
A zsoltárok Atya képe
186. Ezért a 27. zsoltár imádkozója ellenségektől körülzártan, rosszakarók és rágalmazók gyűrűjében, miközben segítséget kér az Úrtól és hívja őt, nagy hitről tesz tanúságot, amikor mondja: „Apám és anyám magamra hagytak, de az Úr elfogadott engem" (10. vers). Isten olyan Atya, aki soha nem hagyja magára gyermekeit; szerető Atya, aki támogat, segít, befogad, megbocsát, üdvözít, az emberi léptéket végtelenül meghaladó hűséggel, azért, hogy kitárulhassunk az örökkévalóság előtt. „Mert az ő irgalmassága örökkévaló", ahogy az üdvtörténetet felidéző 136. zsoltár litániázó refrénje minden versében mondja. Isten atyai szeretete soha nem lankad el, nem tudjuk elfárasztani; a végletekig, egészen a Fiú feláldozásáig ajándékozó szeretet. A hit adja nekünk ezt a bizonyosságot, amely biztonságos sziklát jelent életünk építésénél; szembe tudunk nézni bármilyen nehézséggel vagy veszéllyel, válságos helyzetek sötétségével és a fájdalom idejével, mert megtámaszt a bizalom, hogy Isten nem hagy minket magunkra, mindig közel van hozzánk, hogy üdvözítsen és elvezessen az örök életbe.
Jézus megmutatja az Atyát
187. Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen a mennyekben lévő Atya jóságos arca. Ha megismerjük Jézust, megismerjük az Atyát is (v.ö. Jn 8,19; 14,7), s ha látjuk Jézust, látjuk az Atyát is, mert Ő az Atyában van, és az Atya őbenne (v.ö. Jn 14,9.11). Jézus Krisztus „a láthatatlan Isten képmása", ahogy a kolosszeieknek írt levél himnusza mondja, „az egész teremtés elsőszülötte... az elsőszülött a halottak közül", „általa nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát", és mindenek megbékélését, „mert Ő a kereszten a vérével megbékéltetett mindent, ami a földön van, és mindent, ami a mennyekben van." (v.ö. Kol 1,13–20.) Az Istenbe, az Atyába vetett hit megköveteli a Szentlélek hatására a Fiúban való hitet is, mellyel elismerjük az üdvözítő keresztben az isteni szeretet végső megnyilvánulását. Atyánk az Isten, aki nekünk ajándékozza a Fiát; Atyánk, aki megbocsátja bűnünket, és elvezet bennünket a föltámadott élet örömére; Atyánk, aki nekünk ajándékozza a Szentlelket, aki gyermekeivé tesz és lehetővé teszi, hogy igazán így szólíthassuk: „Abba, Atya!" (v.ö. Róm 8,15). Ezért amikor Jézus imádkozni tanított, a Miatyánkra tanított meg minket (Mt 6,9–13; v.ö. Lk 11,2–4).
Isten szerető Atya
188. Isten atyasága tehát végtelen szeretet, hozzánk, mindenben segítségre szoruló gyermekehez lehajló gyengédség. A 103. zsoltár, az isteni irgalmasság nagy éneke mondja: „Amint könyörül az atya a fiakon, úgy könyörül meg az Úr az Őt félőkön. Mert Ő tudja, hogy miből vagyunk, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk." (13–14. vers) De éppen a kicsinységünk, emberi természetünk gyöngesége, a törékenységünk hívja az Úr irgalmasságát, hogy mutassa meg atyai nagyságát és gyöngédségét azáltal, hogy segít, megbocsát és üdvözít bennünket.
Isten atyai szeretete mindenható
189. És Isten azzal válaszol a hívásunkra, hogy elküldi a Fiát, aki meghal és feltámad értünk; részese lesz gyöngeségünknek, és megteszi azt, amit az ember egyedül soha nem tudott volna megtenni: ártatlan bárányként magára veszi a világ bűnét, újra megnyitja az Istennel való közösségre vezető utat, és Isten valóságos gyermekeivé tesz bennünket. És éppen a húsvét misztériumában nyilatkoztatja ki teljes fényességével az Atya arcát. Éppen ott, a dicsőséges kereszten mutatkozik meg Isten, „a mindenható Atya" nagysága a maga teljességében.
A mindenható Atya és a kereszt
190. De föltehetnénk a kérdést: hogyan lehet Krisztus keresztjére nézve egy mindenható Istenre gondolni? Hiszen szerintünk a kereszten a rossz hatalma odáig ér, hogy megöli Isten Fiát! – Mi a saját vágyaink és elképzeléseink szerinti isteni mindenhatóságot szeretnénk látni; olyan „mindenható" Istent, aki megoldja a problémákat; aki közbelép, hogy mi elkerüljük a nehézségeket; aki legyőz minden ellenséges erőt, megváltoztatja az események folyását és megsemmisíti a fájdalmat.
Isten mindenhatósága és a rossz
191. Ezért ma néhány teológus azt mondja, hogy Isten nem lehet mindenható, mert ha az volna, nem volna annyi szenvedés, annyi rossz a világban. Valóban, a rossz és a szenvedések láttán sokunknak kérdésessé, nehézzé válik egy Atya Istenben hinni, és elhinni, hogy mindenható. Mások bálványoknál keresnek menedéket, engedve a kísértésnek, hogy a válaszokat egy feltételezett „mágikus" mindenhatóságnál és képzeletbeli ígéreteiben találják meg.
Az Atya igazi ereje
192. A mindenható Istenbe vetett hit azonban arra késztet, hogy egészen más ösvényeken járjunk: tanuljuk meg megismerni, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink és az Ő utai mások, mint a mi utaink (v.ö. Iz 55,8), s hogy a mindenhatósága is más: nem automatikus, vagy önkényes erőszak, hanem lényegi jellemzője a szerető és atyai szabadság. Valójában Isten azzal, hogy szabad lényeket teremtett, a szabadság megadásával lemondott hatalmának egy részéről és átadta szabadságunknak. Ennyire szereti és tiszteli a szeretet szabad válaszát, amellyel hívására válaszolunk. Isten Atyaként azt várja, hogy gyermekeivé váljunk, és így éljünk az ő Fiában, közösségben, teljes családiasságban Ővele. Mindenhatósága nem erőszakban, nem minden ellentétes erő megsemmisítésében mutatkozik meg, ahogyan mi szeretnénk, hanem egy, csak látszólag gyenge magatartásban: a szeretetben, az irgalmasságban, a megbocsátásban, szabadságunk elfogadásában, és abban a fáradhatatlan hívásban, amellyel a szív megtérésére hív. Isten gyengének látszik, ha arra gondolunk, Jézus imádkozik, és engedi, hogy megöljék. Ez a látszólag gyenge magatartás, a türelem, a szelídség és a szeretet bizonyítja, hogy ez a mindenhatóság igazi formája! Ez az isteni hatalom! És ez a hatalom győzni fog! A Bölcsesség könyvének bölcse ezzel fordul Istenhez: „Könyörülsz mindenen, mert mindenre képes vagy; és megbocsátod az emberek bűneit a bűnbánat miatt. Mert szeretsz mindent, ami van ... Könyörülsz mindenen, mert a tieid, Uram, aki szereted az életet." (11, 23-24a.26).
Isten atyai szeretete győzi le a rosszat
193. Csak az képes elviselni a rosszat és együttérző lenni, aki valóban hatalmas; csak az tudja érvényesíteni maradéktalanul a szeretet erejét, aki valóban hatalmas. És Isten, akihez minden létező tartozik, mert mindent Ő teremtett, teljes és mindenre kiterjedő szeretete hatalmát azzal mutatja meg, hogy türelemmel várja a megtérésünket, mert azt akarja, hogy valóban a gyermekei legyünk. Isten várja a megtérésünket. Isten mindenható szeretete nem ismer határokat, annyira nem, hogy „a tulajdon Fiát sem kímélte, hanem mindannyiunkért odaadta őt" (Róm 8,32). A szeretet mindenhatósága nem a világ hatalmának ereje, hanem a teljes odaadásé, és Jézus, Isten Fia azzal nyilatkoztatja ki a világnak az Atya igazi mindenhatóságát, hogy az életét adja értünk, bűnösökért. Íme, ez az igazi, hiteles és tökéletes isteni hatalom: a rosszat nem rosszal, hanem jóval viszonozni, a sértésre megbocsátással, a gyilkos gyűlöletre éltető szeretettel válaszolni. Akkor valóban vereséget szenved a rossz, mert Isten szeretete lemossa; akkor valóban legyőzik a halált, mert átalakul az élet ajándékában. Az Atya Isten feltámasztja a Fiút: a halált, a nagy ellenséget (v.ö. 1Kor 15,26) térdre kényszerítik és megfosztják a mérgétől (v.ö. 15,54-55), mi pedig, megszabadulva a bűntől megkezdhetjük teljes istengyermeki életünket.
Az Atyába vetett hit megtérésre hív
194. Így tehát, amikor ezt mondjuk: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában", kifejezzük a hitünket Isten szeretetének hatalmában, amely az ő meghalt és feltámadott Fiában legyőzi a gyűlöletet, a rosszat, a bűnt, és kitár bennünket az örök élet befogadására, a gyermekek életének befogadására, akik mindig „az Atya házában" szeretnének élni. Elmondani: „Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában", az ő hatalmában, Atyaságában, mindig a hit, a megtérés aktusa, gondolkodásunk, érzületünk, egész életmódunk átalakításának a tette.
Kedves Testvéreim! kérjük az Urat, támogassa a hitünket, segítsen, hogy valóban megtaláljuk a hitet és adjon nekünk erőt a megfeszített és feltámadott Krisztus hirdetésére, és arra, hogy Isten és a felebarát szeretetével tanúskodhassunk róla. Adja Isten, hogy be tudjuk fogadni istengyermekségünk ajándékát, és meg tudjuk élni a Krédó teljes valóságát azzal, hogy bizalommal ráhagyatkozunk az Atya szeretetére és irgalmas mindenhatóságára, amely az igazi és üdvözítő mindenhatóság.
A Krédó, amely azzal kezdődik, hogy Istent „mindenható Atyának" nevezi, ahogy az elmúlt szerdán elmélkedtünk róla, azzal folytatja, hogy „mennynek és földnek Teremtőjében", s ezzel idézi azt az állítást, amellyel a Biblia kezdődik. A Szentírás első versében ugyanis ezt olvassuk: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (Ter 1,1). Ez azt jelenti, hogy Isten mindennek a kezdete, és a teremtés szépségében mutatkozik meg a szerető Atya mindenhatósága.
Hittel ismerjük meg a teremtésből a Mindenható Atyát
195. Isten Atyának mutatkozik a teremtésben, mert tőle ered az élet, és a teremtésben mutatja meg a maga mindenhatóságát. A Szentírás erre vonatkozó képei nagyon megindítóak (vö. Iz 40,12; 45,18; 48,13; Zsolt 104,2.5; 135,7; Péld 8, 27-29; Jób 38–39. f.). Isten jóságos és hatalmas Atyaként, soha nem fogyatkozó szeretettel és hűséggel gondoskodik mindarról amit teremtett – mondják újra meg újra a zsoltárok (vö. 57,11; 108,5; 36,6). A teremtés az a hely, ahol megismerhető az Úr mindenhatósága és jósága, és felhívással fordul felénk, hívők felé, hogy hirdessük Istent mint Teremtőt. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt írja: „A hitből ismerjük meg, hogy a világot Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett" (11,3). A hittel tehát együtt jár a láthatatlan valóság elismerése, mert felismeri nyomait a látható világban. A hívő tud olvasni a természet nagy könyvéből, és képes érteni annak nyelvét (vö. Zsolt 19,2–5); de kell a hitet ébresztő kinyilatkoztató Szó, hogy az ember eljuthasson a Teremtő és Atya Isten valóságának teljes tudatára. A Szentírás könyveiben találhatja meg az emberi értelem a hit fényénél a világ megértésnek kulcsát.
Isten szeretetből szeretetet teremtett
196. Ebből a szempontból a teremtés hét napig tartó, isteni művének ünnepélyes bemutatásával egészen különleges helye van a Teremtés könyve első fejezetének: Isten hat nap alatt végzi el a teremtést és a hetedik napon, szombaton befejezi minden művét és megpihen. Ez a nap minden számára a szabadság napja, az Istennel való közösség napja. Ezzel a képpel a Teremtés könyve megmutatja, hogy Isten első gondolata az volt, hogy teremt egy olyan szeretetet, amely képes válaszolni az ő szeretetére. Ezután a második gondolata: teremt egy olyan anyagvilágot, amelyben elhelyezheti ezt a szeretetet, azokat a teremtményeket, akik szabadon válaszolnak neki. Ennek a struktúrának köszönhető, hogy a szövegben jelentős refrének vannak. Például hatszor ismétlődik a mondat: „Isten látta hogy jó" (4.10.12.18.21.25 versek), majd hetedszer, az ember megteremtése után: „ És látott Isten mindent, amit alkotott, és íme, nagyon jók voltak" (1,31). Amit Isten alkotott, az szép és jó, bölcsesség és szeretet hatja át; Isten teremtő tevékenysége rendet alkot, összehangolja a dolgokat és szépséggel ajándékozza meg őket.
Isten a Szavával teremt
197. Emellett a Teremtés könyve elbeszéléséből kiviláglik, hogy az Úr a szavával teremt: tízszer olvashatjuk a „mondta Isten" kifejezést (3.6.9.11.14.20.24.26.28.29 versek). A Szóból, Isten Logoszából ered a világ, és a „mondta Isten" valamint az „és lett" kifejezéspár az isteni Szó hatékonyságát hangsúlyozza. A zsoltáros így énekel: „Az Úr igéjétől lettek az egek, és szájának leheletétől minden ékességük ... Mert Ő szólt, és lettek, Ő parancsolt, és megteremtettek." (33,6.9.) Megjelenik az élet, a világ létezik, mert minden engedelmeskedik az isteni Szónak.
Hogyan értendő a Teremtéstörténet?
198. De a mai kérdésünk ez: a tudomány és a technika korszakában van-e még értelme a teremtésről beszélni? Hogyan kell értenünk a Teremtés könyvének elbeszélését? – A Biblia nem akar a természettudományok kézikönyve lenni, ehelyett meg akarja értetni a dolgok hiteles és mély igazságát.
A teremtés forrása a Logosz
199. Az alapvető igazság, amelyet a Teremtés könyvének elbeszélései feltárnak, az, hogy a világ nem egymással szembenálló erők szövevénye, hanem eredete és stabilitása a Logoszban van, Isten örök Értelmében, aki folyamatosan kormányozza az univerzumot. Létezik a világra vonatkozó terv, amely ebből az Értelemből, a teremtő Lélekből születik. Elhinni, hogy mindenek alapjában ez van, megvilágítja a létezés minden részletét, és megadja a bátorságot, hogy bizalommal és reménnyel tekintsünk az élet jövője felé. Tehát az Írás elmondja, hogy a létezés, a világ erdete, a mi eredetünk nem az értelmetlenség és a szükségszerűség, hanem az értelem, a szeretet és a szabadság. Innen fakad a választási lehetőség: vagy az értelemetlenség és a szükségszerűség, vagy az értelem, a szabadság, a szeretet elsőbbsége. Mi ebben az utóbbiban hiszünk.
Kicsiségünk és nagyságunk a teremtésben
200. De szeretnék mondani néhány szót arról, ami az egész teremtés csúcsát képezi: a férfiről és a nőről, az emberről, aki egyedül „képes megismerni és szeretni a Teremtőjét" (Gaudium et spes 12. p.) A zsoltáros az égre föltekintve kérdezi: „Látom a te egeidet, ujjaidnak alkotásait, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alapoztál meg, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az ember fia, hogy meglátogatod őt?" (8,4–5.) Az Isten szeretetével teremtett ember nagyon kicsi az univerzum mérhetetlenségéhez képest; néha, amikor csodálattal fölnézünk a mérhetetlen égboltra, mi is megérezzük korlátainkat. Az embert áthatja ez a látszólagos ellentmondás: kicsiségünk és esendőségünk együtt él annak nagyságával, amit Isten örök szeretete nekünk akar ajándékozni.
Mi emberek is teremtmények vagyunk
201. A Teremtés könyvének elbeszélései ebbe a titokzatos rétegbe is bevezetnek, és segítenek megismerni Istennek az emberre vonatkozó tervét. Mindenekelőtt azt állítják, hogy Isten az embert a föld porából formálta (Ter 2,7). Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk Isten, nem magunkat alkottuk, föld vagyunk, de azt is jelenti, hogy a jó Teremtő műveként a jó földből vagyunk.
Személyi méltóságunk forrása
202. Ehhez járul egy másik alapvető igazság: a kultúra és a történelem folyamán létrejött különbségek fölött, minden társadalmi különbség fölött minden ember por; egyetlen emberiség vagyunk, melyet Isten ugyanabból a földből alkotott. És van itt még egy mozzanat: az ember azért él, mert Isten belé lehelte az élet leheletét a földből formált testbe (vö. Ter 2,7). Ezért az ember Isten képmása és hasonlatossága lett (vö. Ter 1,26-27). Tehát valamennyien hordozzuk magunkban Isten éltető leheletét, és minden emberi élet – mondja a Biblia – Isten különleges oltalma alatt áll. Ez az emberi személy sérthetetlenségének legmélyebb gyökere, szemben minden kísértéssel, hogy a személyt haszon és hatalom alapján értékeljék. Az Isten képére és hasonlatosságára teremtettség magyarázza, hogy az ember nincs magába zárva, hanem lényeges kapcsolata van Istennel.
A paradicsomkert képe
203. A Teremtés könyve első fejezeteiben két nagyon fontos képet is találunk: egyik a kert a jó és rossz tudásának fájával, másik a kígyó (vö. 2,15–17; 3,1–5). A kert arról beszél, hogy a hely, ahová Isten helyezte az embert, nem vad dzsungel, hanem oltalmazó, tápláló és éltető hely, és az embernek a világot nem szabad szabadon pusztítható és kizsarolható tulajdonának tekintenie, hanem a Teremtő ajándékaként, üdvözítő akaratának jeleként kell látnia, amelyet neki, az embernek művelnie és őriznie kell, hogy tiszteletben tartva harmonikusan gyarapítsa és bontakoztassa ki Isten tervének ritmusában és logikája szerint (vö. Ter 2,8–15).
A paradicsomi kísértés minden kísértés ősmintája
204. A kígyó a termékenység keleti kultuszaiból eredő kép, amely elbűvölte Izraelt és állandó kísértést jelentett számára, hogy elhagyja az Istennel való titokzatos szövetséget. Ebben a megvilágításban a Szentírás az Ádámot és Évát ért kísértést úgy mutatja be, mint a kísértés és a bűn magvát. Mert mit is mond a kígyó? Nem tagadja Istent, hanem egy álnok kérdést sugall: „Valóban megparancsolta nektek Isten, hogy ne egyetek a paradicsom egyetlen fájáról sem?” (Ter 3,1.) Így a kígyó fölbéreszti a gyanút, hogy az Istennel megélt szövetség megkötöző lánc, amely megfoszt a szabadságtól és az élet legszebb és legdrágább dolgaitól. A kísértés arra szól, hogy az ember maga alkossa meg a világot, amelyben élni akar, ne fogadja el a teremtményi korlátokat, a jó és a rossz, az erkölcsiség korlátait; az Isten teremtő szeretetétől való függést úgy állítja be, mint terhet, amitől feltétlenül meg kell szabadulni. Ez minden kísértés lényegi magva.
A hazugság következményei
205. De amikor hazug módon meghamisítják az Istennel való kapcsolatot, azaz amikor a helyére lép valaki, az összes többi kapcsolat is megváltozik. A másik ember riválissá, fenyegetéssé válik: Ádám, közvetlenül azután, hogy engedett a kísértésnek, Évát vádolja (vö. Ter 3,12); mindketten elrejtőznek annak az Istennek szeme elől, akivel előbb baráti kapcsolatban voltak (vö. 3,8–10); világ már nem az a kert, amelyben harmonikusan lehet élni, hanem hely, amelyet ki kell használni, s melyben veszedelmek rejtőznek (vö. 3,14–19); az irigység és a gyűlölet beköltözött az emberi szívbe: ennek példája Káin, aki megöli a tuljadon testvérét (vö. 4,3–9). Amikor szembeszáll Teremtőjével, az ember igazában önmagával száll szembe, tagadja eredetét, s ezzel a maga igazságát; belép a világba a rossz, s vele a fájdalom és halál kínos láncolata. És így, bár mindaz, amit Isten teremtett, jó, sőt nagyon jó volt, az ember e szabad döntése után az igazsággal ellentétes hazugság által belép a világba a rossz.
Az eredeti bűn
206. A teremtésről szóló elbeszélésekből még egy utolsó tanítást szeretnék kiemelni: a bűn bűnt szül, és a történelem összes bűne összefügg egymással. Ez a szempont arra késztet, hogy beszéljünk arról, amit „eredeti bűn"-nek nevezünk. Nehéz felfogni, mit jelent ez? Csak néhány támpontot szeretetnék hozzá adni.
A bűn kapcsolatokat rombol
207. Mindenekelőtt azt kell meggondolnunk, hogy senki sem önmagába zárt, senki sem élhet csak magából és csak magának; mástól kapjuk az életet és nem csak a születéssel, hanem minden áldott nap. Az ember csak kapcsolatokban tud létezni: én csak tebenned és általad, az isteni Te-vel és többi emberekkel való szeretetkapcsolatban létezem. A bűn az Istennel való kapcsolat megzavarása vagy lerombolása – ez a bűn lényege: lerombolni az Istennel való kapcsolatot, az alapvető kapcsolatot, és Isten helyére lépni. A Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja, hogy az ember az első bűnnel „önmagát választotta Istennel szemben, teremtett voltának követelményeivel szemben, és ezért saját java ellenére." (398. p.)
A megbontott kapcsolatok helyreállítása a megváltás
208. Az alapvető kapcsolat megzavarásával a kapcsolat többi tényezői is megromlottak vagy tönkrementek. A bűn roncsolja a kapcsolatokat, ezáltal mindent elront, mert mi emberek csak kapcsolatokban tudunk létezni. Ha az emberiség kapcsolati struktúrája kezdettől meg van zavarva, minden ember ebbe a kapcsolatok zavarával megbélyegzett világba lép be, a bűn által megzavart világba lép be, s a bűn személy szerint bélyegzi meg; a kezdeti bűn az emberi természetet értinti és sebzi meg (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa 404–406. p.). Az ember önmaga, egyedül, nem tud kilépni ebből a szituációból, nem képes megváltani önmagát. Egyedül a Teremtő képes helyreállítani a helyes kapcsolatokat. Csak ha Ő, akitől eltávolodtunk, jön segítségünkre, nyújtja a kezét szeretettel, lehet újra létrehozni a helyes kapcsolatokat. Ez történik Jézus Krisztusban, aki Ádámmal épp ellentétes irányban járta végig az utat, ahogyan Szent Pál a Filippiekhez írt levelének himnuszában elmondja (2,5–11): míg Ádám nem ismeri el teremtmény voltát és Isten helyére akar lépni, Jézus, az Isten Fia, tökéletes fiúi kapcsolatban az Atyával, megalázza magát, szolga lesz, végigjárja a szeretet útját, megalázva magát egészen a kereszthalálig, hogy helyreállítsa az Istennel való kapcsolatot. Így lesz Krisztus keresztje az élet új fája.
Kedves Testvéreim! Hívőként élni azt jelenti, hogy elismerjük Isten nagyságát és elfogadjuk a magunk kicsinységét, teremtmény voltunkat, és engedjük, hogy az Úr elhalmozzon szeretetével, és így növekedjék igazi nagyságunk. A rossz a maga fájdalom- és szenvedés-terhével misztérium, melyet megvilágít a hit fénye, és a hit biztosít afelől, hogy meg tudunk tőle szabadulni; biztosít afelől, hogy jó embernek lenni.
Kedves Testvéreim!
Mint tudjátok – köszönet együttérzéstekért! – úgy döntöttem, hogy lemondok a szolgálatról, amelyet az Úr 2005. április 19-én bízott rám. Teljesen szabadon, az Egyház javára hoztam meg döntésemet, miután hosszasan imádkoztam és megvizsgáltam Isten előtt lelkiismeretemet, jól tudva, milyen súlya van egy ilyen cselekedetnek, de azt is tudva, hogy már nem vagyok képes a péteri szolgálatot azzal az erővel végezni, amelyet megkíván. Megerősít és megvilágosít az a bizonyosság, hogy az Egyház Krisztusé, aki soha nem vonja meg tőle vezetését és oltalmát. Köszönetet mondok mindenkinek a szeretetért és az imádságokért, amelyekkel kísértetek. Köszönöm! Ezekben a számomra nem könnyű napokban szinte fizikailag éreztem az imádság erejét, hogy az Egyház iránti szeretet, a ti imádságaitok hordoznak engem. Továbbra is imádkozzatok értem, az Egyházért, a következő Pápáért. Az Úr fog vezetni minket.




Kedves Testvéreim!
Ma, hamvazószerdán megkezdjük a Nagyböjt liturgikus időszakát, a Szent Húsvét ünneplésére felkészítő negyven napot. Különleges szakasz ez lelki életünk útján.
A negyven nap
209. A negyvenes szám többször is előfordul a Szentírásban. Mint tudjuk, Izrael népének negyvenéves pusztai vándorlására utal; arra a hosszú nevelési periódusra, amelyben Isten népévé formálódtak, s ugyanakkor állandóan ki voltak téve a kísértésnek, hogy hűtlenné váljanak az Úrral kötött szövetséghez. Illés is negyven napon át vándorolt Isten hegyéig, a Hórebig, mint ahogy nyilvános működésének megkezdése előtt Jézus is negyven napot töltött a pusztában, és ott megkísértette az ördög. A mai katekézisben az Úr földi életének ezen mozzanatánál szeretnék elidőzni, amelyet a következő vasárnap evangéliumában fogunk olvasni.
A kísértés helye a puszta
210. Mindenekelőtt a puszta, ahová Jézus visszavonul, a csend, a szegénység helye, ahol az ember meg van fosztva az anyagi támaszoktól, és szemben találja magát a lét alapvető kérdéseivel. Kénytelen a lényeges dolgokkal foglalkozni, ezért könnyebben találkozik Istennel. De a puszta a halál helye is, mert ahol nincs víz, ott nincs élet sem; és a magány helye, ahol az ember intenzívebben érzi a kísértést. Jézus a pusztába megy, és ott vállalja a kísértést, hogy hagyja el az Atyától eléje adott utat, és könnyebb, evilági utakat válasszon (vö. Lk 4,1–13). Így magára vállalja a mi kísértéseinket, magával viszi a nyomorúságunkat, hogy legyőzze a gonoszt és megnyissa előttünk az Istenhez vezető utat, a megtérés útját.
A három kísértés
211. Reflektálni a kísértésekre, amelyek Jézust érték a pusztában, mindegyikünknek szóló felhívás, hogy válaszoljunk egy alapvető kérdésre: igazában mi az, ami számít az életemben? Az első kísértésben az ördög arra bíztatja Jézust, hogy változtasson egy követ kenyérré, hogy csillapíthassa éhségét. Jézus azzal utasítja vissza, hogy kenyérrel él az ember, de nem csak azzal: az igazságra, az Istenre irányuló éhség csillapítása nélkül az ember nem tud üdvözülni (vö. 3–4. v.). A második kísértésben az ördög a hatalom útját kínálja Jézusnak: fölviszi egy magas hegyre, és fölkínálja neki a világ fölötti hatalmat. De nem ez Isten útja: Jézus világosan tudja, hogy nem a világi hatalom üdvözíti a világot, hanem a kereszt, az alázat, a szeretet hatalma (vö. 5–8. v.). A harmadik kísértésben az ördög azt javasolja Jézusnak, hogy vesse le magát a Jeruzsálemi Templom párkányáról; provokálja ki, hogy Isten mentse meg őt angyalai által, azaz tegyen valami szenzációs dolgot, és azzal kísértse magát Istent. A válasz az, hogy Isten nem tárgy, amelyre rá lehetne kényszeríteni a mi feltételeinket, ő mindenek Ura (vö. 9–12. v.).
A kísértések lényege
212. Mi a Jézust ért három kísértés magva? A javaslat, hogy eszközként használják Istent a saját érdekek, a saját dicsőség és a saját siker szolgálatában. Ez lényegében azt jelenti, hogy mi magunk lépjünk Isten helyébe, távolítsuk el életünkből, tegyük szinte fölöslegessé. Tehát mindegyikünknek föl kellene tennünk magunknak a kérdést: Milyen helyet foglal el Isten az én életemben? Ő az Úr, vagy én?
Mit jelent a „térjetek meg!"
213. Legyőzni a kísértést, hogy Istent magunk és érdekeink alá rendeljük, illetve sarokba állítsuk Őt, és megtérni a igaz értékrendhez, megadni Istennek az első helyet – olyan út, amelyen minden kereszténynek újra meg újra végig kell mennie. A Nagyböjt folyamán sokszor halljuk: „Térjetek meg!", és ez azt jelenti, hogy kövessük Jézust azáltal, hogy az ő evangéliuma vezérelje konkrétan az életünket; azt jelenti: engedjük, hogy Isten átalakítson, ne gondoljuk, hogy mi vagyunk életünk egyetlen alkotója; azt jelenti, hogy elismerjük teremtmény voltunkat, hogy Istentől, az ő szeretetétől függünk, s csak akkor nyerhetjük meg az életünket, ha érte „elveszítjük". Ehhez azonban az kell, hogy döntéseinket Isten Igéjének fényénél hozzuk meg. Ma már többé nem lehetünk úgy keresztények, hogy kereszténységünk természetes következménye annak a ténynek, hogy keresztény gyökerű társadalomban élünk. Annak is, aki keresztény családban született és vallásos nevelést kapott, minden áldott nap meg kell újítania a döntést, hogy keresztény akar lenni, azaz Istennek biztosítja életében az első helyet a szekularizált kultúra folyamatosan tálalt kísértései és sok kortársunk kritikus ítélete ellenében.
A hivő életet érintő próbák
214. A mai társadalom nagyon sok próbának teszi ki a keresztény embert, és ezek a próbák a személyes és közösségi életet egyformán érintik. Nem könnyű hűségesnek maradni a keresztény házasssághoz, a mindennapi életben gyakorolni az irgalmasságot, teret biztosítani az imádságnak és a belső csendnek; nem könnyű nyilvánosan szembeszállni olyan véleményekkel, amelyeket sokan nyilvánvalónak gondolnak, mint például az abortusz nem kívánt terhesség esetén, az eutanázia súlyos betegség esetén, vagy az embriók válogatása örökölt betegségek elkerülése érdekében. A hitehagyás kísértése mindig jelen van, és a megtérés olyan Istennek adott válasz, amelyet életünk folyamán többször meg kell erősíteni.
A megtérés mai példái: Pavel Florenszkij
215. Előttünk állnak és serkentenek nagy megtérések példái, például Szent Pálé a damaszkuszi úton, vagy Szent Ágostoné; de Isten kegyelme a szent iránti érzék fogyatkozásának mai korszakában is működik, és csodákat művel sokak életében. Az Úr fáradhatatlanul zörget az ember ajtaján olyan társadalmi és kultúrális közegben is, amelyet látszólag elnyelt a szekularizáció, ahogyan megtörtént az orosz ortodox Pavel Florenszkijjel. Teljesen vallástalan neveltetés után – az iskolában egyenesen ellenséges magatartást tanúsított a hittannal szemben – a tudós Florenszkij rájött, és kiáltva mondja: „Nem! Isten nélkül nem lehet élni!" , és teljesen átformálta az életét, annyira, hogy szerzetes lett.
A megtérés mai példái: Etty Hillesum
216. Gondolok Etty Hillesumra is, arra a fiatal, holland zsidó leányra, aki Auschwitzban halt meg. Kezdetben távol járt Istentől, de mélyen magába tekintve felfedezte Őt, és ezt írja: „Nagyon mély kút van bennem, és Isten van ebben a kútban. Néha sikerül elérnem őt, de legtöbbször kő és homok takarja, ilyenkor Isten el van temetve. Újra ki kell hantolnom őt." (Diario, 97). Szétszórt és nyugtalan életében épp a 20. század nagy tragédiájában, a Soahban találta meg Istent. Ebben a törékeny és elégedetlen, a hit által átalakított leányban egy szeretettel és belső békével teli nő érlelődött, aki képes volt kijelenteni: „Állandó egységben élek Istennel".
A megtérés mai példái: Dorothy Day
217. Azt a képességet, hogy szembe lehet szállni a kor ideológiai hazugságaival, lehet választani az igazság keresését, és ki lehet tárulni a hit felfedezésére, korunk egy másik nőalakja, az USA-beli Dorothy Day is tanúsítja. Önéletrajzában nyíltan bevallja, hogy a marxista megoldáshoz csatlakozva beleesett abba a kísértésbe, hogy mindent a politikával oldjon meg: „Együtt akartam vonulni a tüntetőkkel, börtönbe akartam kerülni, írni akartam, befolyásolni akartam másokat, át akartam adni álmomat a világnak. Mennyi ambíció, mennyi önkeresés volt mindebben!" A hitre vezető út ebben a nagyon szekularizált környezetben különösen nehéz volt, de a kegyelem megtette a magáét, ahogy Dorothy maga hangsúlyozza: „Kétségtelen, gyakran éreztem, hogy be kell mennem a templomba, le kell térdelnem, le kell hajtanom a fejemet imádságban. Vak ösztönnek is nevezhetném, mert nem ismertem az imádságot. De mentem és elmerültem az imádság atmoszférájában..." Isten elvezette oda, hogy tudatosan csatlakozott az Egyházhoz, életét a kitagadottak szolgálatára szentelte.
A megtérés ma sokszor visszatérés
218. Napjainkban gyakori az olyan megtérés, amely valójában visszatérés: aki meglehetősen felszínes keresztény nevelést kapott, hosszú évekig eltávolodott a hittől, újra felfedezi Krisztust és az ő Evangéliumát. A Jelenések könyvében olvassuk: „Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Aki meghallja a hangomat és kinyitja nekem az ajtót, ahhoz bemegyek, vele étkezem, ő meg énvelem" (3,20). A bennünk élő belső embernek készülnie kell arra, hogy Isten meglátogatja, éppen ezért nem szabad hagynia, hogy elárasszák az illúziók, a látszatok, a materiális dolgok.
A megtérés jelentése
219. A Hit évének e nagyböjti idejében újítsuk meg elszántságunkat a megtérés útján, hogy le tudjuk győzni a magunkba zárkózás hajlamát, s helyette adjunk teret Istennek azzal, hogy az ő szemével nézzük a mindannapi valóságot. Az önzésünkbe zárkózás, és az Isten és felebarát szeretetére való kinyílás választási lehetősége – mondhatjuk – megfelel a Jézus megkísértésben mutatkozó lehetőségeknek: az emberi hatalom és a kereszt szeretete, a pusztán az anyagi jólétben látott megváltás és azon megváltás között, amely Isten műve, akinek elsőbbséget biztosítunk életünkben. A megtérés azt jelenti, hogy nem veszünk el saját sikerünk, saját tekintélyünk, saját pozíciónk kergetésében, hanem minden áldott nap, az apróságokban is az igazság, az Istenbe vetett hit és a szeretet válik a legfontosabbá.