Népszerű bejegyzések

2016. február 13., szombat

II. Vatikáni Zsinat PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétuma


                                                                                                                                              


A II. Vatikáni Zsinat PERFECTAE CARITATIS kezdetű dekrétuma a szerzetesi élet korszerű megújításáról.

PÁL PÜSPÖK
ISTEN  SZOLGÁINAK SZOLGÁJA
A ZSINATI ATYÁKKAL EGYÜTT ÖRÖK EMLÉKEZETÜL



Tartalomjegyzék

1.  Előszó
2.  A korszerűsítés alapelvei 3. Gyakorlati szempontok
4. Mindenki közreműködése 5. A szerzetesség lényege
6.  A lelki élet
7.  A szemlélődő szerzetek 8. Az aktív szerzetek
9.  Monasztikus intézmények
10.  A laikus szerzetesi intézmények 11.Világi intézmények
12. A szerzetesi tisztaság 13. A szerzetesi szegénység
14. A szerzetesi engedelmesség 15. A közösségi élet
16.  A klauzúra
17.  A szerzetesi habitus 18. A szerzetesek nevelése 19. Új alapítások
20. A szerzetek sajátos tevékenysége 21. Hanyatló intézmények
22. Szerzetesházak összefogása 23. A főbb elöljárók tanácsai 24. Szerzetesi hivatások
25. Befejezés



Előszó

1.  A Szentséges Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója már elmondta, hogy az evangéliumi tanácsok követése mint a tökéletes szeretetre törekvés az Isteni Mester tanításából és példájából ered, és nagyon kifejező jele a mennyek országának. Most pedig azoknak a (szerzetes) intézményeknek életével és fegyelmével akar foglalkozni, melyeknek tagjai szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtak, és a kornak megfelelően akar gondoskodni szükségleteikről.
Az Egyházban kezdettől fogva voltak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsok megtartásával nagyobb szabadsággal akarták követni és szorosabban akarták utánozni Krisztust, s a maguk módján Istennek szentelt életet éltek; közülük sokan a Szentlélek indítására magányos   remeteségbe vonultak, vagy szerzetes családokat alapítottak, melyeket az Egyház a maga tekintélyével szívesen elfogadott és jóváhagyott. Így az isteni tanácsból a szerzetes csoportok csodálatos változatossága nőtt ki, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyház ne csak minden jócselekedetre (vö. 2Tim 3,17) és a Krisztus testét építő szolgálatra legyen kész (vö. Ef 4,12), hanem a gyermekei által birtokolt különféle adományoktól ékes is legyen, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (vö. Jel 21,2), és általa nyilvánuljon ki Isten sokféle bölcsessége (vö. Ef 3,10).

Az adományok gazdag sokféleségében mindazok, akiket Isten az evangéliumi tanácsok megvalósítására hív, s e tanácsokat hűségesen követik, egész különlegesen az Úrnak szentelik magukat, s követik Krisztust, aki szűzen és szegényen (vö. Mt 8,20; Lk 9,58), s engedelmesen egészen a kereszthalálig (vö. Fil 2,8) megváltotta és megszentelte az embereket. Így a Szentlélek által a szívükbe árasztott szeretettől hajtva (vö. Róm 5,5) egyre inkább Krisztusért és az ő testéért, az Egyházért élnek (vö. Kol 1,24). Minél inkább Krisztushoz kapcsolódnak egész életüket átfogó odaadásukkal, annál bőségesebb lesz az Egyház élete és termékenyebb    apostolkodása.

Annak érdekében, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmakkal megszentelt élet nagy   értéke és el nem hanyagolható feladata a jelen körülmények között egyre jobban javára váljon az Egyháznak, e Szent Zsinat a következőket határozta; de határozatai csak általános elvek a   szerzetek, sajátos jellegük fönntartásával a fogadalom nélküli közösségek és a világi intézmények számára. A részletes szabályokat a Zsinat után az illetékes tekintélyeknek kell megfogalmazniuk.

(A korszerűsítés alapelvei)
2.  A szerzetesi élet korszerű megújítása magában foglalja egyrészt az állandó visszatérést minden keresztény élet forrásaihoz és a (szerzetes) intézmény eredeti szellemiségéhez, másrészt az intézmény alkalmazkodását a kor megváltozott körülményeihez. Ezt a megújítást a Szentlélek hatása és az Egyház vezetése alatt a következő elveknek megfelelően kell előmozdítani:

a)  Mivel a szerzetesi élet legfőbb szabálya az Evangéliumban bemutatott Krisztus-követés, ezt tekintse minden (szerzetes) intézmény legfőbb regulájának.

b)  Az Egyház javára szolgál, hogy minden (szerzetes) intézménynek megvan a maga sajátos jellege és feladata. Ezért hitelesen meg kell ismerni és meg kell őrizni az alapítók szellemét és sajátos célkitűzéseit, valamint az egészséges hagyományokat, melyek együtt alkotják minden (szerzetes) intézmény örökségét.

c)  Minden (szerzetes) intézmény vegyen részt az Egyház életében, és szentírási, liturgikus, dogmatikus, lelkipásztori, ökumenikus, missziós és szociális stb. kezdeményezéseit és célkitűzéseit jellegének megfelelően tegye magáévá és támogassa.

d)  A (szerzetes) intézmények segítsék elő, hogy tagjaik megfelelő ismereteket szerezhessenek az emberek és korunk állapotáról és az Egyház szükségleteiről, hogy a hit fényénél bölcs ítéletet alkotva a világ mai helyzetéről és apostoli buzgóságtól hevítve jobban tudjanak segíteni az embereknek.

e)  Mivel a szerzetesi élet mindenekelőtt arra van rendelve, hogy a szerzetesek az evangéliumi tanácsokra tett fogadalmak által Krisztust kövessék és Istennel egyesüljenek, nagyon komolyan megfontolandó, hogy a kor viszonyaihoz való legtökéletesebb alkalmazkodás sem lesz eredményes, ha nem lelki megújulásból fakad, amelynek első helyet kell biztosítani még a külső tevékenységben is.

(Gyakorlati szempontok)
3.  Az élet, az imádság és a tevékenység rendje -- mindenütt, de főleg a missziós területeken, és minden szerzet jellegének megfelelően -- alkalmazkodjék a szerzetesek fizikai és lelki adottságaihoz, az apostolkodás szükségleteihez, a kultúra igényeihez, a társadalmi és gazdasági körülményekhez.

Ugyanezen szempontok alapján fölül kell vizsgálni a (szerzetesintézmények vezetését is.

Ezért a konstitúciókat, "direktóriumokat", a szokás-, imádságos- és szertartáskönyveket, s minden ilyen jellegű törvénykönyvet vizsgáljanak meg, s az elavult előírásokat törölve alkalmazzák e   Szent  Zsinat okmányaihoz.

(Mindenki  közreműködése)
4.  A megújulás és a helyes alkalmazkodás csak akkor lesz eredményes, ha a (szerzetes) intézmény minden tagja részt vesz benne.

Csak az illetékes hatóság adhat helyet a szükséges és okosan végrehajtott kísérleteknek, adhat ki szabályokat és hozhat törvényeket a korszerű megújulásról, s amennyiben a jog szabályai szerint szükséges, megkérve a Szentszék vagy a helyi ordinárius jóváhagyását. Az elöljárók olyan kérdésekben, amelyek a (szerzetes) intézmény minden tagjára vonatkoznak, alkalmas módon kérjék ki a tagok véleményét, és hallgassák meg   őket.

A női kolostorok korszerűsítése dolgában tanácsot és véleményt a kolostor-szövetségektől vagy más törvényesen összehívott gyűléstől is lehet   kérni.

Azt azonban senki ne feledje, hogy a megújulás inkább a regula és a konstitúció gondosabb megtartásától, mint a törvények szaporításától   remélhető.

(A szerzetesség lényege)
5.  Bármely (szerzetes) intézményben elsősorban azt tudatosítsák a tagok, hogy az evangéliumi tanácsokra tett fogadalommal Isten meghívására feleltek, hogy ne csak a bűnnek haljanak meg (vö. Róm 6,11), hanem lemondva a világról, egyedül Istennek éljenek. Ugyanis egész életüket az Ő szolgálatára adták oda, ami egy -- mélyen a keresztségi fölszenteltségben gyökerező és azt teljesebben kifejező -- sajátos fölszenteltséget hoz létre.

Mivel pedig önátadásukat az Egyház elfogadta, legyenek tudatában, hogy az Egyház szolgálatára is elkötelezték magukat.

Isten szolgálatának kell serkentenie és erősítenie őket az erények -- főleg az alázatosság és engedelmesség, a lelki erősség és a tisztaság -- gyakorlásában, melyekkel részesednek Krisztus önkiüresítésében(vö. Fil 2,7­­8) és az Ő lelki életében (vö. Róm   8,1­­13).

A szerzetesek tehát, fogadalmukhoz híven, mindent elhagyva Krisztusért (vö. Mk 10,28) Őt kövessék (vö. Mt 19,21) mint az egy szükségeset (vö. Lk 10,42), s az Ő szavait hallgatva (vö. Lk 10,39) csak azzal törődjenek, ami az Övé (vö. 1 Kor 7,32).

Ezért bármely (szerzetes) intézmény tagjai -- mindenekelőtt és egyedül Istent keresvén -- a kontemplációt, mellyel szívvel-lélekkel Hozzá kapcsolódnak, kössék össze az apostoli szeretettel, mellyel a Megváltó művéhez csatlakoznak és Isten országát akarják    terjeszteni.

(A lelki élet)
6.  Akik fogadalmat tettek az evangéliumi tanácsokra a bennünket előbb szerető Istent (vö.   1Jn 4,10) mindennél jobban keressék és szeressék, és minden körülmények között a Krisztussal együtt Istenben elrejtett életet (vö. Kol 3,3) ápolják, melyből a felebaráti szeretet fakad és erőt merít a világ üdvösségére és az Egyház épülésére. Ez a szeretet élteti és vezérli az evangéliumi tanácsok gyakorlását is.
Ezért a (szerzetes) intézmények tagjai az imádságos lelkületet és magát az imádságot a keresztény lelkiség hiteles forrásaiból merítve állandó törekvéssel ápolják. Elsősorban a Szentírás legyen minden nap a kezükben, hogy az isteni írások olvasása és az azokon való elmélkedés által megszerezzék "Jézus Krisztus fönséges ismeretét" (Fil 3,8). A szent liturgiát -- főként a   legszentebb Eucharisztiát -- szívvel és szájjal az Egyház lelkületével végezzék és e bőséges  forrásból táplálják lelki  életüket.

Így az isteni törvény és a szent oltár asztaláról táplálkozva testvériesen szeressék Krisztus tagjait, gyermeki lélekkel tiszteljék és szeressék a lelkipásztorokat; egyre inkább éljenek és érezzenek együtt az Egyházzal, és teljesen adják oda magukat   küldetésének.

(A szemlélődő szerzetek)
7.  Azok a (szerzetes) intézmények, melyek annyira a kontemplációra vannak rendelve, hogy tagjai magányban és teljes hallgatásban, szüntelen imádságban és vezeklésben csak Istennek élnek, Krisztus misztikus testében, melyben " nem minden tagnak ugyanaz a feladata" (Róm 12,4)
mindig kiemelkedő helyet foglalnak el, bármennyire sürgető is a külső, az apostoli tevékenység. Fölajánlják ugyanis Istennek a dicséret áldozatát, Isten népét pedig az életszentség bőséges gyümölcseivel gazdagítják, példájukkal serkentik és titokzatos apostoli erővel gyarapítják. Ezért az Egyház ékességei és a mennyei kegyelem forrásai ők. Életüket mindazonáltal a korszerű megújulás fentebbi elvei alapján vizsgálják meg, de szentül őrizzék világtól való elvonultságukat és szemlélődő életük sajátos  gyakorlatait.

(Az aktív szerzetek)
8.  Nagyon sok papi és laikus (szerzetes) intézmény van az Egyházban, melyek apostoli tevékenységet folytatnak és a nekik juttatott kegyelemnek megfelelően különböző ajándékok -- a szolgálat, a tanítás, a buzdítás, a segítségnyújtás, az irgalmasság (vö. Róm 12,5­­8) -- hordozói. "A lelki adományok ugyan különfélék, de a Lélek ugyanaz" (1Kor 12,4).

Ezekben a (szerzetes) intézményekben a szerzetesi élet természetéhez tartozik a karitatív és   apostoli tevékenység, mint az Egyház által rájuk bízott és az ő nevében gyakorolt szent szolgálat és szeretetmű. Éppen ezért a tagok szerzetesi életét apostoli lelkület hassa át, ugyanakkor apostoli tevékenységüket a szerzetesi lelkület határozza meg. Hogy tehát elsősorban arra a meghívásra válaszoljanak, amely Krisztus követésére szólítja őket és tagjaiban magának Krisztusnak szolgáljanak, apostoli tevékenységüknek nagyon bensőséges Krisztus-kapcsolatból kell fakadnia. Így Isten és a felebarát iránti szeretetük is erősödni   fog.

Ezek a (szerzetesintézmények tehát szokásaikat és fegyelmüket hangolják össze apostoli tevékenységükkel. Mivel pedig az apostolkodó szerzetesi élet nagyon sok formát tud ölteni, a korszerű megújulásnál tekintettel kell lenni a különbségekre, és megfelelő eszközökkel támogatni kell a tagok Krisztust szolgáló  életét.

(Monasztikus  intézmények)
9.  Mind Keleten, mind Nyugaton a maga eredeti szellemében hűségesen őrizzék meg és virágoztassák föl a monasztikus élet tiszteletreméltó intézményét, mely a századok hosszú során át nagy érdemeket szerzett az Egyház és a társadalom szolgálatában. A monasztikus szerzetesek fő feladata, hogy az isteni fölség színe előtt alázatos és nemes szolgálatot teljesítsenek a monostor falain belül, akár úgy, hogy rejtett élettel egészen az istentiszteletnek szentelik magukat, akár úgy, hogy az apostolkodás vagy a keresztény szeretet bizonyos műveiben törvényes keretek között részt vesznek. Megőrizvén tehát intézményük sajátos jellegét, élesszék föl áldásos ősi hagyományaikat, és úgy alkalmazzák a mai ember igényeihez, hogy a monostorok kisugárzó központok legyenek a keresztény nép  épülésére.

Ugyanígy azok a szerzetek, amelyek szabályuk vagy alkotmányuk alapján egészen egybekapcsolják az apostolkodó életet a kórusban végzett zsolozsmával és a monasztikus szokásokkal, életmódjukat úgy hozzák összhangba a nekik megfelelő    apostolkodás követelményeivel, hogy sajátos életformájukat hűségesen megőrizhessék, hiszen igen nagy érték az az Egyházban.

(A laikus szerzetesi intézmények)
10.  A laikus szerzetesi élet mind a férfiak, mind a nők számára az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom önmagában teljes állapotát jelenti. Ezért ezt az Egyház lelkipásztori feladata szempontjából az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban oly hasznos szerzetesi életformát a Szent Zsinat nagyra értékeli, tagjait hivatásukban megerősíti, és arra buzdítja, hogy életüket alkalmazzák a mai kor igényeihez.

A Szent Zsinat kijelenti: semmi akadálya, hogy a férfi szerzetekben, laikus jellegük fönntartása mellett az általános káptalan rendelkezése alapján házaik papi szolgálatának ellátására a tagok közül néhányat pappá  szenteljenek.

(Világi intézmények)
11.  A világi intézmények, bár nem szerzetesi intézmények, az evangéliumi tanácsokra tett igazi, teljes és az Egyház által elismert fogadalmat valósítják meg a világban. E fogadalom a világban élő férfiaknak és nőknek, világi híveknek és klerikusoknak fölszenteltséget hoz. Ezért elsősorban arra törekedjenek, hogy a tökéletes szeretetben teljesen átadják magukat Istennek. Az intézmények őrizzék meg sajátos és különleges, azaz világi jellegüket, hogy a világi életből adódó, s a világi életben végzett apostoli feladatukat, melyre alapították őket, hatékonyan és mindenütt   teljesíthessék.

Azt azonban tudniuk kell, hogy e nagy feladatot csak akkor vállalhatják, ha tagjaik az isteni és az emberi dolgokban alapos képzést kapnak, hogy valóban kovász lehessenek a világban Krisztus testének erősödésére és gyarapodására. Ezért az elöljárók elsősorban a lelki dolgokban nagy  gondot fordítsanak a tagok képzésére és szorgalmazzák továbbképzésüket    is.

(A szerzetesi tisztaság)
12.  A "mennyek országáért" (Mt 19,12) vállalt tisztaságot, amelyre a szerzetesek fogadalmat tesznek, a kegyelem igen nagy ajándékának kell tekinteni. Ugyanis egyedülálló módon   fölszabadítja a szívet (vö.1Kor 7,32­­35), hogy erősebb szeretetre gyulladjon Isten és az összes emberek iránt, így tehát a mennyei javak különleges jele és a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a szerzetesek nagylelkűen az isteni szolgálatra és az apostolkodásra szenteljék magukat. Így minden Krisztus-hívőt emlékeztetnek arra a csodálatos, Isten adta és az eljövendő világban beteljesedő jegyesi kapcsolatra, melynek alapján az Egyháznak egyetlen vőlegénye van: Krisztus.

Ha tehát a szerzetesek hűségesen meg akarják tartani fogadalmukat, higgyenek az Úr szavának, bízzanak az isteni segítségben, ne támaszkodjanak a saját erejükre, vigyázzanak érzékeikre, legyenek önmegtagadóak. Ne hanyagolják el a lélek és a test egészségét szolgáló természetes eszközöket sem. Így nem fogja megingatni őket az a hamis tanítás, mely szerint a tökéletes  tisztaság lehetetlen, illetve árt az emberi fejlődésnek, és szinte a lélek ösztönével fognak elkerülni mindent, ami veszélybe sodorhatná a tisztaságot. Mindenki, de főként az elöljárók tartsák emlékezetükben, hogy a tisztaságot biztonságosabban meg lehet őrizni, ha a rendtagok eleven közösségében valódi testvéri szeretet  él.

Mivel a tökéletes tisztaság megtartása az emberi természet ösztöneit mélységesen érinti, a jelölteket csak megfelelő próbaidő és a kellő lelki és érzelmi érettség elérése után bocsássák a tisztasági fogadalomra. Nemcsak a tisztaságot fenyegető veszedelmekre kell figyelmeztetni, hanem arra is nevelni kell őket, hogy az Istenért vállalt cölibátust egész személyiségük javaként fogadják.

(A szerzetesi szegénység)
13.  A Krisztus követése miatt vállalt önkéntes szegénységet, ami e követésnek ma különösen is megbecsült jele, a szerzetesek buzgón ápolják, s amennyiben szükséges, új formában is fejezzék
ki. Általa annak a Krisztusnak szegénységében részesülnek, aki értünk szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy szegénysége által mi meggazdagodjunk (vö. 2Kor 8,9; Mt   8,20).

A szerzetesi szegénységhez azonban aligha elegendő, ha a szerzetes a javak használatában elöljárónak van alávetve: ténylegesen és lélekben is szegénynek kell lennie, hogy kincsei az égben legyenek (vö. Mt 6,20). Feladatkörében mindenki tartsa érvényesnek magára nézve a munka általánosan kötelező törvényét, és mindennapi eledelük, valamint a munkájukhoz szükséges eszközök megszerzése közben minden felesleges aggodalomtól mentesen bízzák rá magukat a mennyei Atya gondviselésére. (vö. Mt  6,25).

A szerzetesi kongregációk konstitúciói engedélyezhetik, hogy tagjaik korábbi vagy eljövendő örökségükről  lemondjanak.

Maguk a (szerzetes) intézmények, a helyi körülményekre tekintettel törekedjenek közösségileg is tanúskodni a szegénységről, javaikból szívesen adjanak az Egyház más szükségleteire és a szegényeknek, akiket a szerzetesek Krisztus érzületével szeressenek (vö. Mt 19,21; 25,34­­46; Jak 2,15­­16; 1Jn 3,17). A rendtartományok és szerzetesházak osszák meg egymás közt javaikat, hogy a jobb helyzetben lévők segítsék a   rászorultabbakat.

A (szerzetes) intézményeknek a regulák és konstitúciók szerint joguk van az életükhöz és tevékenységükhöz szükséges anyagi javak birtoklására, de a fényűzés, a féktelen nyereség és a javak fölhalmozásának minden formáját  kerüljék.

(A szerzetesi engedelmesség)
14.  A szerzetesek az engedelmesség fogadalma által saját akaratuk odaadását áldozatul ajánlják föl Istennek, ezáltal erősebben és biztonságosabban kapcsolódnak az üdvözítő isteni akarathoz. Ezért Jézus Krisztus példáját követve -- aki azért jött, hogy megtegye az Atya akaratát (vö. Jn 4,34; 5,30; Zsid 10,7; Zsolt 39,9), és "szolgai alakot öltve" (Fil 2,7) azokból tanult engedelmességet, amiket elszenvedett(vö. Zsid 5,8) -- a szerzetesek a Szentlélek indítására a hitben alávetik magukat az Istent helyettesítő elöljáróknak, akik Krisztusban a testvérek szolgálatára vezetik őket, miként maga Krisztus is az Atya iránti engedelmességből szolgált a testvéreknek és odaadta életét váltságul sokakért (vö. Mt 20,28; Jn 10,14­­18). Így szorosabban elkötelezik magukat az Egyház szolgálatára és törekszenek eljutni Krisztus nagykorúságának mértékére (vö. Ef 4,13).

A rendtagok tehát a hit és az Isten akarata iránti szeretet lelkületével a regulák és a konstitúciók előírásai szerint alázattal engedelmeskedjenek elöljáróiknak úgy, hogy értelmi és akarati erejüket, természetes és kegyelmi ajándékaikat a kapott parancs teljesítésére és a rájuk bízott feladat megoldására fordítsák, tudván, hogy Isten terve szerint dolgoznak Krisztus testének épüléséért.
Így a szerzetesi engedelmesség nem hogy csorbítaná az emberi személy méltóságát, hanem Isten fiainak bőségesebb szabadságával elvezet az   érettséghez.

Az elöljárók viszont, mivel számot fognak adni a rájuk bízottakról (vö. Zsid 13,17), hivataluk gyakorlásában tanulékonyan figyeljék Isten akaratát, a szolgálat szellemében éljenek   tekintélyükkel a testvérek javára, úgyhogy azt a szeretetet fejezzék ki, amellyel Isten szereti őket. A rájuk bízottakat Isten gyermekeiként és az emberi személyt tisztelve kormányozzák, segítve   ezzel önkéntes alávetettségüket. Ezért különösen a bűnbánat szentsége és a lelki vezetés területén hagyják meg jogos szabadságukat. Úgy vezessék a rendtagokat, hogy a feladatok végzésében és a kezdeményezésekben tevékeny és felelős engedelmességgel működjenek együtt. Az elöljárók szívesen hallgassák meg a tagokat és támogassák az Egyház és a intézmény javát szolgáló kezdeményezéseiket, őrizvén a döntés és a végrehajtás elrendelésének    tekintélyét.

A káptalanok és rendi tanácsok a kormányzásban hűségesen teljesítsék a rájuk rótt feladatokat, és
a maguk módján fejezzék ki az összes rendtag gondoskodó részvételét az egész intézmény javának szolgálatában.
(A közösségi élet)
15.  A közösségi élet az ősegyház példája szerint, melyben a hívők sokaságának egy volt a szíve- lelke (vö. ApCsel 4,32), az evangéliumi tanítással, a Szent Liturgiával és főként az Eucharisztiával táplálkozva, maradjon meg az imádságban és sajátos lelkületben (vö. ApCsel 2,42).

A szerzetesek mint Krisztus tagjai a testvéri érintkezésben tiszteletadás dolgában előzzék meg egymást (vö. Róm 12,10) és hordozzák egymás terhét (vö. Gal 6,2). A szerzetesi közösség -- mivel Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által (vö. Róm 5,5) -- mint az Úr nevében összegyűlt igazi család az Úr jelenlétének örvend (vö. Mt 18,20). A szeretet pedig a törvény teljessége (vö. Róm 13,10), a tökéletesség köteléke (vö. Ko1 3,14), és belőle tudjuk, hogy a halálból átvitettünk az életbe (vö. 1Jn 3,14). Sőt a testvérek egysége kinyilvánítja Krisztus   eljövetelét (vö. Jn 13,35; 17,21) és nagy apostoli erő árad   belőle.

Annak érdekében, hogy a rendtagok között bensőségesebb legyen a testvériség köteléke, azok a testvérek, akiket konverzusnak, segítő testvérnek, laikus testvérnek vagy bármi más néven neveznek, szorosan kapcsolódjanak a rendi élethez és közösséghez. Ha csak a körülmények mást nem követelnek, gondoskodni kell arról, hogy a női szerzetes intézményekben a nővérek egy kategóriába tartozzanak. Szükség esetén is csak olyan megkülönböztetés legyen a személyek között, amilyet a különféle tevékenységek kívánnak, melyekre a nővéreket alkalmasságuk vagy sajátos isteni hívás  rendeli.

A nem tisztán laikális férfi monostorokba és (szerzetesintézményekbe a konstitúciók előírásai szerint klerikusokat és világi híveket egyaránt fölvehetnek azonos jogokkal és kötelességekkel, kivéve a szent rendekből következő jogokat és   kötelességeket.

(A klauzúra)
16.  A kontemplatív női szerzetek pápai klauzúrája maradjon érintetlen, de meghallgatván az apácákat, alkalmazzák a hely és a kor körülményeihez, s az elavult szokásokat szüntessék meg.

A többi, intézményük természete szerint külső apostolkodással foglalkozó apácák mentesek a pápai klauzúra alól, hogy jobban el tudják végezni a rájuk bízott apostoli feladatokat, de a konstitúciók szabályai szerinti klauzúrát tartsák   meg.

(A szerzetesi habitus)
17.  A szerzetesi habitus (öltözet) mint a megszenteltség jele legyen egyszerű és szerény, szegény és méltó, továbbá feleljen meg az egészség, a hely és a kor körülményeinek és a végzett szolgálat követelményeinek. Azokat a férfi és női habitusokat, amelyek nem felelnek meg e szabályoknak, meg kell változtatni.

(A szerzetesek nevelése)
18.  A (szerzetes) intézmények korszerű megújítása leginkább a rendtagok képzésétől függ. Ezért még a nem klerikus szerzeteseket és a szerzetesnőket se vonják be mindjárt a noviciátus után az apostoli munkákba, hanem szerzetesi és apostoli, tudományos és szakmai képzésük -- beleértve a megfelelő képesítések megszerzését is -- megfelelő tanulmányi házakban folytatódjék.

Nehogy azonban a szerzetesi élet korunk igényeihez való alkalmazása merő külsőség maradjon, s nehogy a külső apostoli tevékenységet végzők alkalmatlanok legyenek feladatukra, mindenkit a személyes és értelmi adottságainak megfelelően föl kell készíteni a mai társadalom szokásaira, gondolkodásmódjára és érzésvilágára. E képzés elemeit úgy kell összehangolni, hogy segítsék a rendtagok  életének egységét.

A rendtagok egész életükön át törekedjenek lelki, elméleti és szakmai kultúrájuk fejlesztésére, az elöljárók pedig erőik szerint biztosítsanak ehhez számukra időt, helyet és    alkalmakat.

Az elöljárók kötelessége az is, hogy a moderátorokat, lelki vezetőket és tanárokat nagyon gondosan válogassák meg és jól készítsék föl   feladatukra.

(Új alapítások)
19.  Új (szerzetes) intézmények alapításakor komolyan mérlegelni kell az alapítás szükséges vagy legalábbis nagyon hasznos voltát és növekedési lehetőségeit, nehogy meggondolatlanul hívjanak életre haszontalan vagy életképtelen intézményeket. Különösen támogatni kell a missziós egyházakban a szerzetesség formáit, de azokat bontakoztassák ki, melyek a bennszülöttek adottságainak és szokásainak, s a helyi körülményeknek jobban megfelelnek.

(A szerzetek sajátos tevékenysége)
20.  A (szerzetes) intézmények -- az egész Egyház és az egyházmegyék javát szem előtt tartva -- hűségesen végezzék a maguk dolgát, a hely és a kor követelményeihez igazodva megfelelő és új eszközöket alkalmazzanak, s hagyják el azokat a tevékenységeket, melyek a (szerzetes) intézmény szellemének és eredeti jellegének ma kevésbé felelnek meg.

A missziós lelkületet mindenképpen meg kell őrizni a szerzetes intézményekben és sajátos jellegüknek megfelelően alkalmazni kell a mai körülményekhez, hogy az Evangélium hirdetése minden nemzetnél hatékony  legyen.

(Hanyatló intézmények)
21.  Az illetékes helyi ordináriusok meghallgatása után azoknak a monostoroknak vagy (szerzetes) intézményeknek, melyeknek továbbélésére nincs megalapozott remény, tiltsák meg újabb  novíciusok fölvételét, s ha lehet, egyesítsék hozzájuk hasonló lelkületű és célú, életképesebb monostorral vagy intézménnyel.

(Szerzetesházak  összefogása)
22.  Ahol alkalmasnak, látszik a Szentszék jóváhagyásával az önálló jogú intézmények  és monostorok alkossanak szövetségeket, ha ugyanahhoz a szerzetesi családhoz tartoznak; uniókat, ha szinte azonos a konstitúciójuk, életük és lelkiségük, főleg ha kislétszámú házaik vannak;  társulásokat, ha azonos vagy hasonló külső tevékenységet folytatnak.

(A főbb elöljárók tanácsai)
23.  Támogatni kell a nagyobb szerzetes elöljárók Szentszék által fölállított tanácsait vagy konferenciáit, melyek segíteni tudnak abban, hogy az egyes (szerzetes) intézmények jobban   elérjék céljukat, hatékonyabban működjenek együtt az Egyház javára, jobban el tudják osztani az Evangélium munkásait egy-egy területen; továbbá a szerzetesek ügyeinek közös intézésében és a püspöki konferenciákkal való apostolkodó együttműködésben.
Ilyen konferenciákat a világi intézmények számára is létre lehet hozni. (Szerzetesi hivatások)
24.  A papok és a keresztény nevelők komoly gondot fordítsanak arra, hogy a jól megválogatott szerzetesi hivatások gyarapítsák az Egyházat. A rendszeres igehirdetésben is gyakrabban szóljanak az evangéliumi tanácsokról és a szerzetességről. A szülők a keresztény neveléssel óvják és ápolják gyermekeik szívében a szerzetesi hivatást.

A (szerzetes) intézmények a hivatások ébresztése érdekében -- kellő okossággal a Szentszék és a helyi ordinárius előírásait megtartva -- képet adhatnak magukról és kereshetnek jelölteket.

A rendtagok meg ne feledkezzenek arról, hogy saját életük példája a legjobb ajánlás intézményükről és a legjobb hívás a szerzetesi élet   vállalására.

(Befejezés)
25.  A (szerzetes) intézmények, melyeknek a korszerű megújulás e szabályai szólnak, készséges lélekkel válaszoljanak az isteni hívásra és az Egyházban ma betöltendő feladatukra. A Szent Zsinat nagyra becsüli szűzi, szegény és engedelmes életformájukat, melynek példaképe maga az Úr Krisztus; s szilárdan reménykedik -- rejtett vagy nyilvános -- nagyon termékeny tevékenységükben. A szerzetesek tehát valamennyien csorbítatlan hittel, Isten és a felebarátok iránti szeretettel, a kereszt szeretetével és jövendő dicsőség reményében hirdessék az egész  világon Krisztus jó hírét, hogy tanúságukat mindenki lássa és dicsőítsék Atyánkat, aki a mennyekben van (vö. Mt 5,16). Így a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, "kinek élete mindenki számára tanítás",[1] napról napra gyarapodni fognak és az üdvösség bőségesebb  termését fogják hozni.



Mindazt, amit e dekrétum egészében és részleteiben tartalmaz, helyeselték az Atyák. Mi pedig mindezt a Krisztustól kapott apostoli hatalmunkkal a tisztelendő atyákkal együtt a Szentlélekben jóváhagyjuk, kötelezőként kimondjuk, tekintélyünkkel megerősítjük, és amit a Zsinat alkotott, Isten dicsőségére közzétenni elrendeljük.



Kelt Rómában 1965. október 28-án Én, PÁL, a katolikus Egyház püspöke


[1] Sz. Ambrus, De Virginitate, I. II. c. II. n. 15.





XI. PIUS Mens Nostra enciklikája

XI. PIUS PÁPA
A LELKIGYAKORLATOK
VÉGZÉSÉNEK ELŐMOZDÍTÁSÁRÓL

BEVEZETÉS
A jubileum meghirdetésének célja
Tisztelendő testvérek,
Üdvöt és apostoli áldást!
Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, mi volt a szándékunk, midőn az év elején, pappá szenteltetésünk és első szentmisénk ötvenedik évfordulója alkalmából az egész katolikus világnak rendkívüli jubileumi búcsút hirdettünk. Amint 1929 január 6-án kiadott „Auspicantibus Nobis” kezdetű apostoli levelünkben ünneplésen kijelentettük, nemcsak fölszólítani akartuk a Mi összes kedves fiainkat, a nagy keresztény családot, amelyet az isteni Szív a Mi szívünkre bízott,, hogy a közös Atya örömében osztozva Velünk együtt egy lélekkel hálát adjanak a minden javak legfőbb Osztogatójának; hanem elsősorban az az édes reménység biztatott Minket, hogy ha atyai bőkezűséggel megnyitjuk az égi kegyelmek tárházát, amelynek sáfárává rendeltettünk, a keresztény nép fölhasználja a kedvező alkalmat a hitnek erősítésére, a jámborság és keresztény tökéletesség fokozására, a magán- és közerkölcsöknek megjavítására az evangélium szellemében, s így az Istennel történt megbékülés és kiengesztelő dús örvendetes gyümölcseként úgy az egyes embereknek, mint a társadalomnak békéje várható.
A jubileum gyümölcsei
Reményünkben nem is csalatkoztunk. Mert az a hatalmas vallásos lendület, amellyel a keresztény nép a jubileum meghirdetését fogadta, idővel egyáltalán nem hanyatlott, hanem inkább folyton erősbödött – a mindenható Isten segítségével, aki ez évben olyan nevezetes eseményeket érlelt, amelyek minden időkre emlékezetessé teszik az üdvösséges esztendőt. S Nekünk bőséges okunk volt az örömre, mert a hitnek és jámborságnak nagy föllángolását nagyrészt saját szemeinkkel láthattuk és drága fiainknak népes csapataiban gyönyörködhettünk, akiket boldogan fogadhattunk házunkban és szeretettel ölelhettünk keblünkre. Midőn ezért különös buzgósággal hálát mondunk az irgalmas Istennek, aki ennék a kegyelmi esztendőnek folyamán olyan sok gyümölcsöt termelt, érlelt és egy begyűjtött az ő szőlőjében, a lelkipásztori gondosság arra a törekvésre indít és ösztönöz Minket, hogy ebből a termékeny időből a jövő számára minél több lelki hasznot megőrizzünk úgy az egyesek, mint az egész emberi társadalom boldogságára és üdvére.
Miképpen őrizhetők meg a gyümölcsök?
Annak a módnak keresése közben, ahogyan állandósulhatnának a szerencsésen elért gyümölcsök, eszünkbe jut boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, aki más alkalommal a szentévét meghirdetve, az összes híveket azokkal a komoly szavakkal intette, amelyeket „Auspicantibus Nobis” kezdetű körlevelünkben Magunk is megismételtünk,[1] hogy „kissé magukba szállva a földbe merült gondolataikat magasabbra irányítsák”,[2] azonkívül ráemlékezünk szentemlékű elődünkre, X. Pius pápára, aki a papi életszentséget szóval és példával állandóan fejlesztvén, papságának ötvenedik esztendejében a katolikus papsághoz buzdító szózatot[3] intézett, amely kiválóan gazdag anyagot szolgáltat a lelkiélet épületének minél magasabb fölépítésére.
A lelkigyakorlatok végzése a legalkalmasabb mód
Az említett pápáknak nyomdokain haladva Mi is fölhasználjuk az alkalmat s olyan ügyet szolgálunk, amelytől a kereszténység számára kiválóan nagy lelki hasznot remélünk, tudniillik a lelkigyakorlatoknak intézményét. Forrón óhajtjuk a szentgyakorlatok további meghonosodását és tágabb elterjedését nemcsak a kétféle papság körében, hanem a világi katolikusok köreiben is. A szentgyakorlatokat jubileumi évünk emlékeként hagyjuk a mi kedves fiainkra. Papságunk ötvenedik évének alkonyán a legbensőségesebb örömmel tesszük ezt. Hiszen végtelenül jól esik most emlékezetünkbe idézni azokat a mennyei kegyelmeket és kimondhatatlan vigasztalódásokat, amelyeket a szentgyakorlatok végzése közben gyakran tapasztaltunk; állhatatosságunkat a szentgyakorlatok végzésében, amelyek papi életpályánk mind-megannyi korszakait jelzik; az égi világosságot és a lelki indításokat, amelyeket belőlük merítettünk az Isten akaratának fölismerése és be-teljesítése céljából; végül szentgyakorlatokat adó munkánkat, amelyet egész papi működésünk folyamán a hívek lelki kiművelése céljából kimondhatatlan lelki haszonnal és hihetetlen eredménnyel végeztünk, úgy hogy a szentgyakorlatokban az örök üdvösség elnyerésének kivételesen alkalmas eszközét látjuk.
I. A lelkigyakorlatok fontossága, alkalmassága és haszna
a) Korunkban
Tisztelendő Testvérek, több szempontból is fölismerjük a szentgyakorlatoknak kiváló fontosságát, hasznát és alkalmatosságát, ha a jelen kort megfigyeljük. Korunknak súlyos betegsége és a jobbak által fölpanaszolt bajainak bővizű forrása a könnyelműség és a felületesség, amely az embereket tévutakra hajtja. Innen magyarázható az állandó és erős hajlamosság a külsőségekre, a gazdagság és az élvezetek telhetetlen hajhászása, ami a lelkekben a magasabb rendű javak iránt az érzéket lassankint eltompítja és kioltja, sőt azokat az anyagi és múlandó dolgokba annyira elmeríti, hogy az örök igazságokra, az isteni törvényekre, magára a jó Istenre, minden teremtett lénynek okára és végcéljára nem is gondolnak. Pedig az Úristen az ő végtelen jóságában és irgalmasságában ma sem szűnt meg az embereket kegyelmeinek bőséges áramával magához édesgetni, bármily nagy is az erkölcsi romlottság.
Az emberiség nagy családját sorvasztó súlyos lelki betegség gyógyítására ajánlhatnánk-e jobb orvosságot és gyógyító szert, mint ha az elgyöngült és az örökkévalókkal nem törődő lelkeket a szentgyakorlatok végzésére buzdítjuk?
Mert ha a szentgyakorlat nem is volna egyéb, mint rövid, néhány napos elvonultság, amelyben a megszokott társaságtól, rendes foglalkozásától és gondjaitól elkülönült embernek alkalma nyílik nem üres pihenéssel tölteni az időt, hanem azokat a végtelenül komoly kérdéseket megfontolni, amelyek az emberiséget szüntelenül foglalkoztatták, az ember eredetének és végcéljának kérdéseit: … az ember honnan jön és hova megy ; akkor is már kiváló eredményeket szülhet a szentgyakorlat.
b) Embert nevelő hatása
Pedig a szent magánynak még sokkal nagyobb eredményei is vannak. Rászorítja az emberi elmét az elmélyülő munkára, mindennek pontos megfontolására, amit gondolt, beszélt, cselekedett; a magába szállásra. Csodálatos módon gyakorolja az ember összes szellemi tehetségeit, hogy ebben a valóságos szellemi tornában az ész a komoly megfontoláshoz és az elfogulatlan mérlegeléshez szokjék, az akarat komolyan megerősödjék, az ösztönök az okosság uralma alatt megfékeződjenek, az emberi cselekvés az észnek elgondolásai szerint biztos zsinórmértéket és vezérfonalat nyerjen, a lélek eredeti méltóságát és fönségét elérje, amint szent Gergely pápa lelkipásztori könyvében szellemes hasonlattal mondja: „Az emberi ész, mint a víz, körülzárva magasabbra emelhető s odatörekszik, ahonnan jött; de szabadon hagyva elfolyik s a mélybe hasztalanul elszóródik”.[4]
c) Keresztényeket képző hatása
Azonkívül a szentgyakorlatban „az Úristenben örvendező lélek az ébresztő csendben fölérez és csodálatos elragadtatásban erősödik”, amint szent Eucherius,[5] lyoni püspök bölcsen mondja, sőt a jóságos Isten ahhoz a mennyei eledelhez hívja, amelyről Lactantius[6] mondja: „nincs a léleknek édesebb étele, mint az igazság megismerése”, s egy régi írónak (sokáig Nagy szent Vazulnak tartották) kifejezése szerint „az égi tudomány iskolájába és az isteni mesterségek tanintézetébe” kerül, ahol „az Isten minden, amit tanulnak, az út, amelyen haladnak, minden, ami által a legfőbb igazság ismeretére eljutnak”.[7]
Mindebből kitetszik a szentgyakorlatoknak kitűnő hatása úgy az ember természetes tehetségeinek tökéletesítésére, mint még inkább a természetfölötti vagy keresztény ember kialakítására. Napjainkban, mikor az igazi krisztusi érzés, a természetfölötti lelkiség, a mi szent vallásunk valódi tartalma ellen annyi akadályt és korlátot állítanak; mikor a naturalizmus széltében-hosszában uralkodik, amely a hit életerejét gyöngíti és a keresztény szeretet lángjait oltogatja: végtelenül fontossá vált, hogy az ember elzárkózzék a hazugság szemfényvesztése elől, amely „elhomályosítja a jókat”,[8] s a boldog magányba vonuljon, ahol az égi világosság fényénél megértse igaz értékét és valódi becsét az emberi életnek, amelyet az egy Isten szolgálatába kell hajtani; elborzadjon a bűnnek utálatosságán ; megtanulja az Isten szent félelmét; a földi dolgok hiúságát leplezetlen világosságban lássa; az Úr Krisztus, aki „az út, igazság és élet”,[9] tanításán és példáján okulva vesse le a régi embert,[10] tagadja meg magát, és alázatosságban, engedelmességben és önkéntes önfegyelmezésben öltse magára Krisztust s igyekezzék tökéletes férfikort érni Krisztus telj és korának mértéke szerint,[11] mint az apostol mondja, sőt teljes erővel oda törekedjék, hogy az apostollal ő is azt mondhassa: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”.[12] így a lélek a szent magány napjaiban az isteni kegyelem hathatós segítségével, amelyet buzgó imádsággal és a szentségek gyakrabbi vételével bőségesebben élvez, fokonkint a teljes tökéletességig és az Istennel való édes egyesülésig emelkedik föl.
Megbecsülhetetlenül drága, természetfölötti kincsek ezek, Tisztelendő Testvérek, s bennök rejlik a megnyugvás, a boldogság és a valódi béke, amelyet az emberi lélek sóvárogva kíván, de a modern világ a hiú kísértésektől elszédítve hasztalanul keres a múlandó és futva tűnő javakban, az élet hangos zűrzavarában. A szentgyakorlatokban megvan az a bűvös erő, hogy az embereknek megszerzi a lelki békét és életszentségre neveli őket. Bizonyítja ezt az igazságot az elmúlt századok tapasztalata s még inkább a mi korunknak tanúsága, mert megmérhetetlen azoknak a száma, akik a szentgyakorlatok magányában kellően megművelődtek s úgy kerültek ki belőlük, mint Krisztusban „meggyökerezettek és fölépültek”,[13] eltelve világossággal, örömmel és azzal a békével, amely „fölülhalad minden értelmet”.[14]
d) Apostolokat nevelő erő
Ámde a keresztény élet teljességéből, amelyet a szentgyakorlat megteremt, a lélek belső békéjén kívül még más fontos lelki erő is önként forrásozik s ennek kiváló társadalmi jelentősége van: a lelkeket Krisztusnak megnyerni vágyó buzgóság, amelyet apostoli szellemnek szoktunk nevezni, A szeretetnek az a természetes hajtása, hogy a megigazult lélek, amelyben az Isten kegyelmileg lakást vett, csodálatosan fölbuzdul, hogy másokat is részeseivé tegyen a végtelen Jóság ismeretének és szeretetének, akit ő már elért és birtokba vett,
Már pedig a mi korunkban az emberiség az apostoli munkára nagyon is rászorul. A missziók távol országai már „megértek az aratásra”[15] s a szükségletnek megfelelő számú apostolt kívánnak. S a mi országaink is válogatott csapatokat követelnek a kétféle papságból, hogy méltó sáfárai legyenek az Isten titkainak, és sűrű sorokat a buzgó világiakból, hogy a papi apostolokkal szoros kapcsolatban szorgalmas munkával segítséget nyújtsanak a katolikus tevékenység különféle vállalataiban és ágaiban. Azért Mi – Tisztelendő Testvérek – a történelem tanulságain okulva a szent-gyakorlatos intézményeket úgy tekintjük és üdvözöljük, mint az isteni Gondviselés által állított mindmegannyi úrvacsoratermeket, amelyekben a legnemesebb lelkek az isteni kegyelem hatása alatt, az örök igazságok és Krisztus példájának fáklyafényénél világosan fölismerik a lelkek végtelen értékét és az élet mindenféle viszonyai között azok megsegítésére fölbuzdulnak, mélységes megfontolás után megértik a Teremtő hívását az ő szolgálatára, sőt a keresztény apostolság lángoló hevét, erőfeszítéseit, fáradalmait, fönséges tetteit megtanulják.
II. A lelkigyakorlatok az egyház történetében
a) Az egyház kezdetén
A szentgyakorlatos módszert az Űr maga gyakran alkalmazta az evangélium hirdetőinek kiképzésében. Az isteni Mester nem elégedett meg a názáreti ház sok éves magányával, hanem még teljes negyven napot akart eltölteni a pusztában, mielőtt a nemzetek előtt nyilvánosan föllépett és azokat a mennyei igazságokra tanította. Sőt az evangéliumi munka derekán is többször a magánynak kedves csendjébe szokta hívni apostolait: „Jertek külön egy puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé”.[16] S miután a nyomorúság földjéről a mennybe ment, apostolait és tanítványait a jeruzsálemi úrvacsorateremben akarta kiművelni és tökéletesíteni, ahol ezek tíz napig „állhatatosak valának egy akarattal az imádságban”[17] s így méltókká lettek a Szentlélek fogadására. Valóban nevezetes szent magány, a szentgyakorlatok első előképe, amelyből az egyház örökifjú erőben kilépett s ahol a boldogságos Szűz jelenlétében és hatalmas pártfogása alatt az apostolokkal együtt azok is megnevelődtek, akiket méltán nevezhetnénk a katolikus tevékenység világi munkásai előfutárainak.
Attól a naptól kezdve a szentgyakorlatok tartása, ha nem is a mai néven és módon, de a lényegben „házi szokássá vált a régi keresztényeknél”,[18] mint szalézi szent Ferenc tanította és a szentatyák műveiben található utalások bizonyítják. Például szent Jeromos a nemes Celantiat így inti: „Válassz magadnak alkalmas és a családi körtől távol eső helyet, ahol mint révparton meghúzódhatsz. Itt akkora legyen a buzgóságod a lelki olvasmányban, oly gyakori az imádságod és oly mély az elmélkedésed az eljövendőkről, hogy ezzel a pihenéssel kipótoljad egyéb idődnek elfoglaltságait. Nem azért mondjuk ezt, hogy elvonjunk tieidtől, sőt azért ajánljuk, hogy itt megtanuljad és átgondoljad, milyen légy tieid iránt”.[19] S Jeromos kortársa, Krizologus szent Péter, ravennai püspök ezzel az ismert fölhívással fordult híveihez: „A testnek egy évet adtunk, adjunk a léleknek néhány napot. ... Éljünk az Istennek egy kevéssé, akik a világnak éltünk egészen ... Fülünkbe hangozzék az isteni ige: a családi élet zaja ne zavarja meg hallásunkat. ... így fölvértezve, testvérek,így megnevelve háborút üzenünk a bűnnek – a győzelem biztos reményével”.[20]
b) A középkorban
A további századok folyamán is állandóan vonzódtak az emberek az üdítő magányba, ahol a nyilvánosságtól távol a lélek az Istennel társaloghat. Sőt a tapasztalat mutatja, hogy minél zavarosabb idők szakadtak az emberiségre, annál hathatósabban érezték az igazságosságot és az igazságot kedvelő emberek a Szentlélek Úristen hívását a magányba, „hogy a testnek ösztöneit tartósabban legyőzve az isteni Bölcsesség szavát hallgassák a lélek szentélyében, ahol elpihenvén a földi gondok lármája szent elmélkedésekben és mennyei örömökben gyönyörködhetnek”.[21]
c) Loyolai szent Ignác
Miután a gondviselő Úristen az ő egyházában már nagy számmal támasztott kiválóan megvilágosított férfiakat és a természetfölötti életben kitűnő mestereket, akik részint a kinyilatkoztatás, részint saját tapasztalatuk és korábbi századok hagyományai nyomán a lelkigyakorlatokhoz bölcs útmutatásokat és bevált módszereket adtak:. a jóságos Istennek különös gondviselése folytán napvilágot látott az Isten kimagasló szolgájának – Loyolai szent Ignácnak műve – a Szentgyakorlatok vagy inkább a Kincsesház, amint tiszteletreméltó Blois Lajos, szent Benedek jeles rendjének tagja nevezte, akit Liguori szent Alfonz a magányban végzett lelkigyakorlatról írt gyönyörű levelében így idéz: „a Kincsesház, amelyet az Úristen a legújabb időben nyitott meg az ő egyházának s amiért az Úrnak igen nagy hálával tartozunk”.[22]
d) Borromei szent Károly
A lelkigyakorlatok tartása a tökéletesség útjának minél gyorsabb befutása céljából, nagyon hamar általánosan elterjedt az egyházban. Mások mellett különös buzgósággal fölkarolta azokat a Nekünk sokféle címen kedves Borromei szent Károly, aki – mint már más alkalommal is megemlítettük – a papság és a nép körében is meghonosította,[23] lelkipásztori éberségével és kiváló tekintélyével magyarázó szabályokat és útmutatásokat szerkesztett hozzájuk, sőt odáig ment, hogy külön intézetet alapított, amelyben az emberek kizárólag a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat végezhessék. Az intézetet „Asceterium”-nak nevezte s – amennyire tudjuk – ezt a házat kell az első szentgyakorlatos háznak tekintenünk. A szerencsés kezdet után létesültek azután mindenfelé a többiek.
e) Szentgyakorlatos házakra van szükség
Amint az egyházban a szentgyakorlatok megbecsülése folyton fokozódott, úgy a szentgyakorlatos intézetek is csodálatos módon elszaporodtak. Az életnek sivár pusztaságában barátságos vendégfogadók ezek a házak, amelyekben a mindkét nemű hívek elkülönítve lelki táplálékot kapnak és lelkileg megerősödnek. A borzalmas világháború után, amely az emberi társadalom szerkezetét alapjaiban megingatta, a nemzetek szellemi és anyagi birtokállományán érzékeny sebeket ütött, ki tudná megszámlálni az emberek tömegeit, akik dédelgetett reményeik szertefoszlását látták, az égieket a földieknél többre becsülni megtanulták s a Szentlélek hathatós segítségével a magányban keresik a lélek igaz békéjét? Utalunk mindazokra, akiket vagy a szent és tökéletes élet szépsége megigézett, vagy az élet szörnyű csapásai megtörtek, a gondok megtéptek, vagy a világ csábításai és csalárdságai megejtettek, a naturalizmus járványos betegsége meggyötört és az érzékiség tüze megégetett s akik azután lelkigyakorlatos házakba vonulva a magánynak édes békéjét annál nagyobb gyönyörűséggel élvezték, minél súlyosabb szenvedéseken estek át s a mennyei igazságokat átélve, életüket a természetfölötti törvények szerint berendezték.
III. Szentgyakorlatok az emberek egyes osztályai számára
Mélységes örömmel és nagy hálával figyeljük a vallásos áhítatnak meginduló lendületét, amelynek elhatalmasodásában a kornak betegségei ellen a legbiztosabb gyógyszert találjuk s amennyire Rajtunk áll, a jóságos Isten kegyelmével közreműködni igyekszünk, hogy a Szentlélek Úristen sugallatára fogékonnyá vált emberi lelkekben a titokzatos isteni hívás bőséges természetfölötti gyümölcsök nélkül ne maradjon.
a) A pápai udvar számára
Először is készségesen megtesszük, amit már elődeink is megtettek. Ugyanis az Apostoli Szentszék, amely a szentgyakorlatokat szóval már gyakran ajánlotta, régi idők óta a maga tekintélyes példájával is oktatta a híveket, mert a Vatikánt többször néhány napig az elmélkedés és imádság utolsó vacsora termévé változtatta. Ezt a szokást nem csekély örömünkre és vigasztalásunkra Magunk is átvettük. S hogy a lelki örömöt és vigasztalást Magunknak és közvetlen környezetünknek – udvari népünk közös óhajának eleget téve – hathatósabban megszerezzük, a kellő intézkedést már megtettük, hogy székházunkban minden esztendőben megtartassanak a lelkigyakorlatok.
b) A püspökök részére
Jól tudjuk – Tisztelendő Testvérek –, hogy ti is mily nagyra becsülitek a szentgyakorlatokat. Részt vettetek benne pappá szenteltetéstek előtt és a püspökszentelés előtt. S papságotok élén gyakrabban is végeztek szentgyakorlatot, hogy lelketeket az örök igazságok megfontolásával megerősítsétek. Ezt az üdvösséges szokást nyilvánosan megdicsérjük. De különösen is ajánlanunk kell a keleti és nyugati egyház ama püspökeinek szokását, akik értesülésünk szerint a saját érsekük,, vagy pátriárkájuk vezetése alatt a püspöki méltóságukhoz és a belőle származó kötelességekhez szabott lelkigyakorlatra néha összejönnek. Reméljük, hogy ez a fényes példa – amennyiben a körülmények engedik –, minél több buzgó követőre talál. Talán nem is lesz túlságosan sok nehézség, ha a püspöki lelkigyakorlatokat a püspökkari tanácskozásokkal kapcsolatban rendezik, amelyeket minden egyháztartomány püspökei hivatalból megtartanak, hogy híveik lelki szükségleteiről gondoskodjanak és az időszerű kérdéseket megtárgyalják. Rövid milánói érsekségünk idején a lombard tartomány püspökeivel Magunk is elhatároztuk ezt s kormányzásunk első évében szándékunkat biztosan megvalósítottuk volna, ha az isteni Gondviselés titokzatos tervei csekélységünk felől más ként nem rendelkeznek.
c) A papság és a szerzetesek számára
Meg vagyunk győződve, hogy a papság és a szerzetesek, akik már jóval az egyházi törvény megjelenése előtt is dicséretes buzgósággal látogatták a szentgyakorlatokat, a jövőben még fokozottabb buzgósággal használják a megszentelésnek ezt a kiváló eszközét, miután a szent kánonok őket most már szigorúan kötelezik.
A világi papságot különös hangsúllyal figyelmeztetjük, hogy hűséges legyen a lelkigyakorlatok végzésében, legalább abban a mértékben, mint az egyházi törvény neki előírja;[24] s azokat a tökéletesedés szent vágyával kezdje és végezze, hogy a természetfölötti lelkiségnek azt a bőségét megszerezze, amelyre szüksége van, hogy a rábízott nyájnak lelki javát szolgálhassa és Krisztusnak sok lelket megnyerjen. Ezt az utat járták mindazok a papok, akik a lelkek üdvözítésének vágyától égve embertársaikat szentségre nevelték vagy a papnevelésben sikert értek, mint – hogy egészen új példára hivatkozzunk – Cafasso József, akit Mi avattunk boldoggá. Ez a szent férfiú mindig kiváló buzgóságot tanúsított a szentgyakorlatokban, hogy önmagában és másokban az életszentséget minél jobban ápolja és Isten terveit fölismerje. Mikor egyszer a szentgyakorlatból épen távozott, az Istentől megvilágosítva egy fiatal papnak, aki gyónója volt, megmutatta az utat, amely azt az erény hősi fokára vezette. Boldog Bosco János volt az a pap, akinek nevére nem lehet elég dicséretet mondani.
A különféle szerzetesek a kolostorokban a törvény[25] értelmében tartoznak évenkint szentgyakorlatokon részt venni s a szent magányból bizonyára az égi kegyelmek kimeríthetetlen gazdagságát hozzák magukkal, amiből azután a saját szükségletük szerint a nagyobb tökéletességet szívják és az evangéliumi tanácsok pontosabb követésére lelki erőt szereznek. Az évenkint ismétlődő szentgyakorlat a titokzatos „élet fája”,[26] táplálója az egyes szerzetesek és szerzetesházak egészséges életszentségének, amelyben tündökölnie kell minden egyes szerzetescsaládnak.
Ne gondolják a kétféle papok, hogy a szentgyakorlatokban eltöltött idő kárára van a lelkipásztori munkának. Hallgassák meg szent Bernátot, aki boldog III. Jenő pápának, egykori tanítványának, nem átallotta ezt írni: „Ha egészen mindenkié akarsz lenni, annak példájára, aki mindenkinek mindene lett, úgy dicsérem az egész emberiséget átkaroló szeretetedet, de csak akkor, ha az tényleg egészen általános. Ám miképpen volna általános, ha Te ki vagy zárva. Te is ember vagy. Tehát hogy általános és hiánytalan legyen a szereteted, öleljen Téged is magához az a kebel, amely mindenkit átölel. Egyébként mit használ Neked, ha mindenkit megnyersz, Magadat pedig elveszted? Ha már mindenkié vagy, légy a magadé is. Vigyázz, nem mondom, hogy mindig, vagy gyakran, de legalább néha önmagadnak is add magad.”[27]
d) A katolikus köztevékenység világi munkásai számára
Tisztelendő Testvérek, ugyancsak kiváló gonddal azon vagyunk, hogy a szentgyakorlatokban megművelődjenek a világi csapatai annak a katolikus köztevékenységnek, amelyet teljes erőnkkel előmozdítani és ajánlani meg nem szűnünk s soha megszűnni nem fogunk, mert hasznos, hogy úgy mondjuk – szükséges a világiak munkája a papi apostolkodás mellett. Nem is tudjuk örömünket szavakkal eléggé kifejezni, amelyet a jelentés fölött éreztünk, hogy már majdnem mindenfelé tartanak külön lelkigyakorlatokat Krisztus katonáinak békés és áldozatkész csapatai, különösen az újoncok sorai számára. Számosan végzik a szentgyakorlatot, hogy Krisztus harcainak megvívására készségesebbek .és fölkészültebbek legyenek s benne nemcsak eszközt találnak a keresztény életnek tökéletesítésére önmagukban, hanem gyakran meghallják az Istennek titokzatos hívó szavát a lelkipásztorságra, a lelkek megnyerésére, a szó szoros értelmében vett apostolkodásra. Gyönyörű hajnala a mennyei javaknak kezd pirkadni, amelyet majd a delelő nap követ, ha a szentgyakorlatok szokása szélesebben elterjed s a katolikusok, különösen a katolikus ifjúság, különféle egyesületeiben tapintatos vezetés mellett meghonosodik.[28]
e) Minden rendű emberek számára
Mivel korunkban az anyagi javak, a belőlük fakadó kellemesebb élet és bizonyos fokú jólét az ipari és egyéb munkásokhoz is jelentékenyebb mértékben eljutottak s őket magasabb életmódba emelték, az Úristen irgalmasságából és gondviselése folytán a lelkigyakorlatok kincse a hívő nép között is terjed s üdvös ellensúlyként hat, hogy az emberek a múlandó javak súlya alatt, az élet kényelmét és örömeit élvezve a materializmus tanába és erkölcseibe ne süllyedjenek. Azért az egyes országokban keletkező mozgalmat a munkás lelkigyakorlatok érdekében, különösen a Perseverantia kötelékébe tartozó egyesületekben kiváló eredményekkel megtartott munkás lelkigyakorlatokat meleg atyai jóindulattal kísérjük s azokat – Tisztelendő Testvérek – lelkipásztori buzgóságtokba és gondjaitokba ajánljuk.
IV. A lelkigyakorlatok végzésének módja
Hogy a lelkigyakorlatok megteremjék a gyümölcsöket, amelyekről szóltunk, megfelelő buzgósággal kell azokat végezni. Mert ha tisztán megszokásból, lanyhán és unatkozva végezzük, nagyon kevés vagy épen semmi lelki haszonnal sem járnak.
a) Magány és a külső gondok elpihenése
Azért mindenekelőtt szükséges, hogy a lélek a magányban gyakorolja magát, távol a mindennapi élet minden gondjától és aggodalmától, mert mint a Krisztus követésének könyve világosan tanítja, „a csendben és a nyugalomban erősödik a jámbor lélek”.[29] Noha a nagy tömegeket foglalkoztató nyilvános szentgyakorlatokat is dicsérjük, teljes lelkipásztori buzgósággal előmozdítandóknak és Isten bőséges kegyelmeivel megáldottaknak tartjuk: mégis inkább a visszavonultságban végzett úgynevezett „zárt” lelkigyakorlatokat sürgetjük, amelyek az embert jobban elszakítják a teremtményektől, a lélek szétszórt részeit összegyűjtik, hogy csak önmagának és a jó Istennek éljen, az örök igazságokról elmélkedvén.
b) Megfelelő időtartam
Azután az igazi szentgyakorlat megkívánja, hogy kellő időt szenteljünk rá. S bár személyi és tárgyi okokból az idő néhány napra is szorítható vagy egész hónapig is eltarthat, de túlságos rövidre nem fogható, ha a szentgyakorlat valódi gyümölcseit elnyerni akarjuk. Amint a gyógyhelyek is csak akkor használnak a testi egészségnek, ha bizonyos időt töltünk ott, úgy a szentgyakorlatok is csak akkor nyújtanak hathatós gyógyítást a léleknek, ha megfelelő ideig végezzük.
c) A legjobb módszert kell használni
A szentgyakorlat helyes végzése és a lelki haszon learatása szempontjából nagyon fontos a megfelelő és bölcs módszer alkalmazása.
Tapasztalati tény, hogy az egészséges katolikus aszkézis elveivel egyező szentgyakorlatos módszerek közül egyik mindig legjobban kitűnt, az Apostoli Szentszék teljes jóváhagyását ismételten elnyerte, a legjelesebb hittudósok és szentek magasztalását kiérdemelte és négy évszázadon át a szentség tömérdek gyümölcseit megtermetté: a Loyolai szent Ignác által bevezetett módszert értjük, akit a szentgyakorlatok mesterének nevezünk, akinek csodálatos könyve[30] a szentgyakorlatokról, ez a vékony, de mennyei bölcsességgel teljes könyv, amióta boldogemlékezetű elődünk, III. Pál[31] pápa ünnepiesen jóváhagyta, megdicsérte és ajánlotta, azóta – hogy saját szavainkat idézzük, amelyeket még a pápai szék elfoglalása előtt használtunk – „mindig úgy szerepelt és érvényesült, mint a legbölcsebb és általános szabálykönyve a lélekvezetésnek az erényesség és életszentség útján, mint kiapadhatatlan forrása a legtisztább és legalaposabb jámborságnak, .mint ellenállhatatlan ösztökélő és kiválóan tapasztalt buzdító az erkölcsi javulásra és a legmagasabb élettökéletesség elérésére”.[32]
Midőn pápaságunk elején úgyszólván az egész katolikus világ mindkét féle szertartású püspökeinek sürgető kérését és óhaját teljesítve „Summorum Pontificum” kezdetű körlevelünkkel 1922 júl. 25-én „Loyolai szent Ignácot a lelkigyakorlatok s a szentgyakorlatokat tartó összes intézetek, társulatok és egyesületek égi pártfogójává avattuk és nyilvánítottuk”[33], nem tettünk egyebet, mint hogy apostoli tekintélyünkkel szentesítettük, ami a lelkipásztorok és a hívek közös érzése volt, amit a fent említett III. Pál pápával együtt kiváló elődeink: VII. Sándor,[34] XIV. Benedek,[35] XIII. Leó[36] pápák a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat magasztalva tulajdonképpen már elmondottak; amit ékes dicséretekkel, sőt ezekben a gyakorlatokban szerzett és nagyra nevelt ragyogó erényeik példájával kifejeztek mindazok, akik XIII. Leó pápa szavai szerint az utolsó négy évszázadon át „az aszkézis tanításával vagy életszentséggel legjobban kitűntek”.[37] Ugyanis a hamis miszticizmus veszedelmeitől és tévedéseitől távolálló tiszta tan ; a lelkigyakorlatok könnyű alkalmazhatósága a különféle rangú és rendű emberekhez, a kolostorokban szemlélődő életet élőkhöz épen úgy, mint a világban tevékeny emberekhez ; a részek szerves összefüggése; az átelmélkedésre szánt igazságok csodálatos és világos egymásutánja; a jól megválasztott lelki anyag, amely az embert a bűn igájának lerázása és az erkölcsi betegségek kigyomlálása után az önmegtagadás és a rossz szokások levetése[38] biztos útján az imádság és az istenszeretet legmagasabb fokára elvezeti,. . . kétségtelenül bizonyítják szent Ignác módszerének kiválóan hathatós átütő erejét és azért azt a leghangosabban ajánlják is.
d) Havonként vagy három havonként lelki magány
Végül – Tisztelendő Testvérek – a szentgyakorlatoknak Általunk földi csért gyümölcseinek megőrzése és üdvösséges emlékük fölújítása céljából jámbor szokást ajánlunk, amelyet a lelkigyakorlatok rövid megismétlésének mondhatunk, a havi vagy legalább három havonként ismétlődő elvonulást vagy magunkba szállást. Ezt a szokást – szentemlékű elődünk, X. Pius pápa szavait használva – „örömmel látjuk igen sok helyen”,[39] különösen a szerzetescsaládoknál és a buzgó világi papoknál. Kívánjuk, hogy a világiak közt is elterjedjen, mert igen nagy lelki hasznukra lesz, különösen azok közt, akik családi gondjaik és elfoglaltságuk miatt lelkigyakorlatot nem tarthatnak. A havi lélekmegújításból legalább részben kárpótolhatják magukat a lelkigyakorlat elmaradt kegyelmeiért.
BEFEJEZÉS
Tisztelendő Testvérek, ha a lelkigyakorlatokat a keresztény társadalom összes osztályai lelkiismeretesen elvégzik, akkor lelki újjászületés következik be: erősödik a jámborság, megizmosodik a vallásosság, eredményesen működik az apostolkodás s a béke jut uralomra az egyesekben és a társadalomban.
Mikor ég és föld elcsendesült és éjfél borult a világra, titkon, az emberektől távol az örök Ige emberi természetet öltvén magára, megjelent az embereknek s a légben megszólalt a mennyei himnusz: „Dicsőség a magasságban az Istennek, béke a földön a jóakaratú embereknek”.[40]
A keresztény béke éneke – Krisztus békéje Krisztus országában – a Mi apostoli szívünknek is az óhaja, amely minden erőfeszítésünk és munkánk végcélja, csodás erővel érinti a keresztény lelkeket, akik a világ zajától és hiúságaitól elvonulva mély és rejtett magányban a hit igazságait és Annak a példáját megfontolják, aki a világnak a békét hozta s azt neki örökségül hagyta: „Az én békeségemet adom nektek”.[41]
Ezt a valódi békét szívből kívánjuk nektek – Tisztelendő Testvérek – pappá szenteltetésünk ötvenedik emléknapján és közvetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus születésének kedves ünnepe előtt, amelyet a béke titkának szoktunk nevezni, magától a Békeség Fejedelmétől kérjük forró imádságban.
Ilyen érzésekkel, boldogító szilárd reménységgel nektek – Tisztelendő Testvérek – papságtoknak és híveiteknek, szóval a Mi egész kedves katolikus családunknak az Úrban apostoli áldásunkat adjuk.
Kelt Rómában, szent Péternél 1929 december 20. pápaságunk nyolcadik évében.
XI. Pius pápa



[1] Acta Apost. Sedis vol. XXI. 1929. pag. 6.
[2] Litt. Encycl. „Quod auctoritate” 1885. december 22. Acta Leonis XIII. vol. II pp. 175 ss.
[3] Exhortatio ad clerum catholicum: „Haerent animo” 1908. augusztus 8. (Acta Sanctae Sedis vol. XLI. pp. 555–577.)
[4] S. Greg. M., Pastor., L. 3., adm. 15. (Migne, P. L. tom. 77. col. 73.)
[5] S. Eucher, De laud. eremi, 37. (Migne, P. L. tom. 50, col. 709.)
[6] Lactant., De falsa relig., L. 1, c. 1. (Migne, P. L. tom. 6. col. 118.)
[7] S. Basil. M., De laude solitariae vitae, initio. (Opera omnia, Venetiis 1751, tom. 2, pag. 379.)
[8] Bölcs 4,12
[9] Jn. 14,6
[10] Rom 13,14
[11] Ef 4,13
[12] Gal 2,20
[13] Kol 2,7
[14] Fil 4,7
[15] Jn 4,35
[16] Mk 6,31
[17] ApCsel 1,14
[18] S. Franc. Sal., Traité de l’Amour de Dieu, L. 12, c. 8.
[19] S. Hieronym., Ep. 148 ad Celant. 24. (Migne, P. L., tom. 22, col. 1216.)
[20] S. Petr. Chrysol. serm. 12. (Migne, P. L., tom. 52, col. 186.)
[21] S. Leo Magn., serm. 19. (Migne, P. L., tom. 54, col. 186.)
[22] S. Alf. M. de Liguori, „Lettera sul’utilità degli Esercizi in Solitudine”: Opere ascet. (Marietti, 1847) vol. 3. pag. 616.
[23] Const. Apost. „Summorum Pontificum” 25. Jul. 1922. Acta Apost. Sedis vol. XIV. 1922. pag. 421.
[24] Cod. Jur. Can., can. 126.
[25] Cod. Jur. Can., can. 595. §. 1.
[26] Gen 2,9
[27] S. Bern., De consider., L. 1, c. 5. (Migne, P. L., tom. 182, col. 734.)
[28] V. ö. „Ordine del giorno di Mons. Radini-Tedeschi” az 1895. olasz kat. nagygyűlésen
[29] Krisztus követése, I. k. 206. fej.
[30] Brev. Rom. Szent Ignác ünnepén, júl. 31. 4. lect.
[31] Litt. Apost. „Pastoralis officii” júl. 31. 1548.
[32] S. Carlo e gli Esercizi spirituali di S. Ignazio, in „S. Carlo Borromeo nel terzo centenario della Ganonizzazione” N. 23, Settembre 1910. pag. 488.
[33] Const. Apost. „Summorum Pontificum” 1922. júl. 25. Acta Apost. Sedis, vol. XIV. (1922) pag. 1922.
[34] Litt. Apost. „Cum sieut” 1647. okt. 12.
[35] Litt. Apost. „Quantum secessus” 1753 márc. 20. Litt. Apost. „Dedimus sane” 1753 május 16.
[36] Epist. „Ignatianae commentationes” 1900 febr. 8. Acta Leonis XIII. vol. VII. pag. 373.
[37] U. o.
[38] Epist. Apost. Pii PP. XI. „Nuos avons appris” 1929 márc. 28. ad. Card. Dubois.
[39] Exhort. ad Cler. Cath. „Haerent animo” 1908 aug. 4. Acta Sanctae Sedis, vol. XLI., pag. 575.
[40] Lk 2,14
[41] Jn 14,27