Őszentsége
XII. Pius pápa
Isten szolgáinak szolgája
JÉZUS KRISZTUS MISZTIKUS TESTÉRŐL
szóló enciklikája
1943. JÚNIUS 29.
SZENTSÉGES URUNKNAK, AZ ISTEN GONDVISELÉSÉBŐL URALKODÓ XII.
PIUS PÁPÁNAK
MYSTICI CORPORIS KEZDETŰ APOSTOLI KÖRLEVELE JÉZUS KRISZTUS MISZTIKUS TESTÉRŐL ÉS ABBAN KRISZTUSSAL VALÓ KAPCSOLATUNKRÓL TISZTELENDŐ TESTVÉREINKNEK,
A PÁTRIÁRKÁKNAK, PRÍMÁSOKNAK, ÉRSEKEKNEK, PÜSPÖKÖKNEK ÉS EGYÉB FŐPÁSZTOROKNAK, KIK AZ APOSTOLI SZENTSZÉKKEL BÉKESSÉGBEN ÉS EGYSÉGBEN ÉLNEK TISZTELENDŐ TESTVÉREK,
ÜDVÖZLET ÉS ATYAI ÁLDÁS!
I. R É S Z
AZ EGYHÁZ KRISZTUS MISZTIKUS TESTE
II. R É S Z
A HIVEK KAPCSOLATA KRISZTUSSAL
III.
LELKIPÁSZTORI BUZDÍTÁS TÉVEDÉSEK AZ ASZKETIKUS ÉLETBEN
B E V E Z E T É S
Krisztus misztikus testéről, az Egyházról (Kol 1,24),
először magának a Megváltónak ajkáról hallottunk. Ez a tanítás az ilyen kiváló
Fővel való összeköttetésünknek soha eléggé nem magasztalt jótéteményét
világítja meg. Olyan tanról van hát szó, mely fontosságánál és méltóságánál
fogva valóban minden embert, aki csak a Szentlélek hatása alatt áll,
szemlélődésre hív, értelmüket megvilágosítja, és ezáltal nagy mértékben ösztönzi
őket azokra az üdvös cselekedetekre, amelyek e tanításnak megfelelnek. Azért
feladatunknak tartjuk, hogy e körlevél által hozzátok szóljunk, és különösen
azt fejtsük ki, ami a küzdő Egyházra vonatkozik. Amire nemcsak ennek az
igazságnak kiváló fensége indít bennünket, hanem korunk körülményei is.
2. Arról a gazdagságról szándékozunk beszélni, amelyet
Krisztus az Egyház ölébe helyezett. Ezt az Egyházat Krisztus tulajdon vérén
szerezte (ApCsel 20,28), és tagjai töviskoszorús Fejjel dicsekszenek. Világos
tanújele ez annak, hogy dicsőséges és kiváló dolgok csak a szenvedésből
születhetnek, és ezért örülnünk kell, ha Krisztus szenvedéseiben részt
vehetünk, hogy az ő dicsőségének megnyilatkozásában is vigadva örvendezzünk. (1
Pét 4,13)
3. Elsősorban azt kell megfontolnunk, hogy az emberi nem
Megváltóját épp azok üldözték, rágalmazták és kínozták, akik üdvösségének
megszerzését magára vállalta, és az általa alapított társaság ebben is hasonlít
isteni Alapítójára. Nem tagadjuk, sőt Isten iránt való hálával valljuk, hogy
ebben a zavaros korban nincsenek kevesen, akik, bár Jézus Krisztus nyájától el
vannak választva, mégis úgy tekintenek ez Egyházra, mint az üdvösség egyedüli
kikötőjére. De azt is tudjuk, hogy Isten Egyházát nemcsak azok vetik meg és
ócsárolják gőgösen és ellenségesen, akik a keresztény bölcsesség fényét
megvetve, szánalmasan visszatérnek az ős-pogány tanokhoz, erkölcsökhöz és
intézményekhez.
Gyakran félreismeri, elhanyagolja, sőt bizonyos
csömörrel, ellenszenvvel utasítja azt vissza sok keresztény is, akiket vagy a
tévedések hamis látszata szedett rá, vagy a világ romlottsága bűvölt el. Elég
okunk van hát arra, Tisztelendő Testvérek, hogy lelkiismeretünk szavára
hallgatva és sokak óhajának eleget téve, mindenkinek szeme elé állítsuk és
dicsérjük az Anyaszentegyház szépségét, dicsőségét, hiszen Isten után mindent
neki köszönünk.
4. Reméljük, hogy e tanításunk és buzdításunk a jelen
körülmények között bőségesebb gyümölcsöket hoz a hívők számára. Tudjuk ugyanis,
hogy ha megbékélt és megnyugvó akarattal, mintegy Isten kezéből fogadják
viharos korunknak azt a sok viszontagságát és szenvedését, mely szinte
számtalan embert oly hevesen kínoz és gyötör, az természetes indítással
irányítja figyelmüket a földi és múlékony dolgokról az égiekre és
örökkévalókra, és heves vágyat, titokzatos szomjúságot ébreszt bennük a lelki
dolgok után. A Szentlélek késztetése folytán ösztönözve és mintegy hajtva érzik
magukat arra, hogy szorgalmasabban keressék az Isten országát. Ugyanis minél
inkább elszakadnak az emberek e világ hiúságaitól és főleg a jelenvalók
rendetlen szeretetétől, annál alkalmasabbakká válnak a természetfeletti
hittitkok szemlélésére. Márpedig a földi dolgok csalárd és hiú volta talán soha
oly világosan nem volt észlelhető, mint ma, mikor országok és államok omlanak
össze, mikor a tenger hatalmas térségein minden szempontból roppant értékű
vagyonok merülnek alá, mikor a városok, falvak és termőföldek romhalmazzá
válnak és testvérgyilkossággal szennyeződnek be.
5. De azután bízunk abban is, hogy amit Jézus Krisztus
titokzatos Testéről ki akarunk fejteni, nem lesz alkalmatlan és hiábavaló, azok
számára sem, akik a katolikus Egyház ölétől el vannak választva. Nemcsak azért
reméljük ezt, mert ezeknek a jóakarata az Egyház iránt, úgy látszik,
napról-napra növekszik, hanem azért is, mert meg vagyunk róla győződve, hogy
mikor látják, miként kel föl nemzet nemzet ellen, ország ország ellen, és
miként növekszik szinte a végtelenségig a széthúzás, a versengés és a gyűlölet,
ha pedig az Egyházra tekintenek, azt veszik észre, hogy abban mindenféle ember
testvéri szövetségben egyesül Krisztussal, akkor bizonyosan meg kell csodálniuk
ezt a szeretetszövetséget, és az isteni kegyelem sugallatára és ösztönzésére
felébred bennük a vágy, hogy ebben az egységben és szeretetben ők is
részesüljenek.
6. De még egy – Számunkra igen kedves – körülmény is eszünkbe
juttatja ezt a tant és igen megörvendeztet Bennünket. Az elmúlt évben,
püspökké-szentelésünk huszonötödik évében nagy vigasztalással láttunk valamit,
ami Jézus Krisztus titokzatos Testének képét az egész földkerekség minden táján
szembeszökően és jelentőségteljesen ragyogtatta fel. Láttuk ugyanis, hogy míg a
gyilkos és tartós háború a népek testvéri közösségét sajnálatosan
szétszaggatta, a világ minden részéről, ahol csak Krisztusban gyermekeink
vannak, egységes akarattal és szeretettel gondoltak a közös Atyára, aki
mindenki gondja és aggodalmával szívében, ily viharos időben kormányozza a
katolikus Egyház hajóját. Ebben bizonyítva láttuk nem csak a keresztények
közösségének csodálatos egységét, hanem azt is, hogy miként Mi minden népet
atyai szívvel szeretünk, úgy az egymással harcban álló népek katolikusai is úgy
tekintenek Jézus Krisztus Helytartójára, mint mindannyiuk szeretett Atyjára,
aki az emberi háborúságoknak nyugtalan zavargásai fölé emelkedve, minden
részrehajlás nélkül, romlatlan ítélettel ajánlja és erőihez képest védi is az
igazságot, a jogot és a szeretetet.
7. Nem kevesebb vigasztalásunkra szolgált az, hogy –
amint értesültünk – önként és szívesen adományokat gyűjtöttek, hogy azokból
Rómában templomot építsenek és azt Szent elődünkről és névrokonunkról, I. Jenő
pápáról nevezzék el. Azt óhajtjuk hát, hogy amint ez a templom, amelyet minden
keresztény akarata és adománya épít majd fel, ennek az évfordulónak az emlékét örökíti
majd meg, úgy a Mi hálánkról meg ez a körlevél tegyen bizonyságot, amelyben
azokról az élő kövekről van szó, amelyek Krisztusra, az élő szegletkőre
helyezve, minden kézzel épített templomnál sokkal kiválóbb templommá épülnek
egybe, t. i. Istennek lakhelyévé a Lélekben. (Ef 2,21-22; 1 Pét 2,5))
8. De leginkább lelkipásztori gondoskodásunk indít arra, hogy
most erről a tanról világosan és tüzetesebben tárgyaljunk. Erről a kérdésről
ugyanis sokat írtak már; azt is tudjuk, hogy ma nem kevesen még serényebben
tanulmányozzák azt, hiszen az a keresztények jámborságát gyönyörködteti és
táplálja. Ez főként arra vezethető vissza, hogy feléledt a szent liturgia iránt
való érdeklődés, meghonosodott az eucharisztikus eledel gyakori vételének
szokása és végül örvendetesen elterjedt Jézus szentséges Szívének buzgóbb
tisztelete, és mind ez arra vezetett, hogy sokan mélyebben tanulmányozzák
Krisztusnak az Egyházban őrzött kifürkészhetetlen gazdagságait. Ehhez járult,
hogy az utóbbi időben több közlemény jelent meg az Actio Catholica-ról és ezek
még szorosabbnak mutatták a keresztények egymásközti és a hierarchikus
Egyházzal, főleg pedig a római pápával való viszonyát, s így nagy befolyással
voltak e kérdés megvilágosítására.
Mindazonáltal, ha joggal örülhetünk is a mondottaknak,
tagadhatatlan az is, hogy erről a tanról nem csak azok terjesztenek súlyos
tévedéseket, akik az igazi Egyháztól elszakadva élnek, hanem a keresztények
közé is belopódznak kevésbé pontos vagy teljesen téves vélemények, melyek az
igazság helyes ösvényéről eltérítik a híveket.
9. Míg. ugyanis egyrészt a hamis racionalizmus mindig
képtelennek tart mindent, ami az emberi értelem erőit fölülmúlja és legyőzi, s
míg egy másik rokon tévedés, melyet népszerű naturalizmusnak mondhatunk, az
Egyházban nem lát, nem akar észrevenni mást, mint jogi és társadalmi
kötelékeket, addig másrészt észrevétlenül belopódzik az álmiszticizmus, mely a
teremtmények és a Teremtő közötti rendíthetetlen korlátokat el akarja
távolítani és így meghamisítja a Szentírást.
10. Ezeknek az ellentétes és egymással ellenkező hamis
felfogásoknak az az eredménye, hogy egyesek az ilyen mélyebb tanítást alaptalan
félelemből veszélyes dolognak tartják és visszariadnak tőle, mint valami szép,
de tiltott paradicsomi almától. Pedig semmiképp sem az; az Istentől
kinyilatkoztatott titkok ugyanis nem lehetnek végzetesek az emberek számára,
nem is kell a szántóföldben elrejtett kincs módjára terméketleneknek maradniuk;
hanem épp azért adta azokat Isten, hogy a jámborul szemlélőknek lelki hasznára váljanak.
Mert amint a vatikáni zsinat (az első) tanítja: «a hit által megvilágosított
ész, ha szorgosan, kegyelettel és józanul keresi, akkor Isten segítségével
megtalálja a hittitoknak bizonyos, nagyonis gyümölcsöző értelmét – akár a
természetesen megismert dolgokkal való hasonlóságából, akár a hittitkoknak
egymás közt és az ember végső céljával való összefüggéséből» – jóllehet mint
maga a zsinat figyelmeztet, az értelem sohasem lesz alkalmas arra, hogy azokat
úgy ismerje meg, mint azon igazságokat, amelyek megismerésének sajátos tárgyát
képezik.
11. Hogy tehát új dicsőségben ragyogjon fel az Egyház szépsége,
hogy minél világosabban kitűnjék a hívek kiváló és természetfeletti nemessége,
mely abban áll, hogy Krisztus Testében, annak Fejével vannak összeköttetésben,
hogy végül ebben a kérdésben a sok tévedésnek teljesen útját álljuk, Isten
előtt való érett megfontolás után lelkipásztori kötelességünknek tartjuk, hogy
e körlevéllel az egész keresztény nyájnak kifejtsük Jézus Krisztus titokzatos
Testéről és a híveknek ugyanabban a Testben az isteni Megváltóval való
összeköttetéséről szóló tant, és egyúttal e vonzó tanból bizonyos tanulságokat
vonjunk le, hogy azok segítségével e hittitoknak mélyebb vizsgálata a
tökéletességnek bőségesebb gyümölcseit hozza meg.
E L S Ő R É S Z
AZ EGYHÁZ KRISZTUS MISZTIKUS TESTE
E tanról elmélkedve, mindenekelőtt az Apostol szavai jutnak
eszünkbe: «amikor elhatalmasodott a bűn, még bőségesebb lett a kegyelem.».(Róm
5,20) Ismeretes ugyanis, hogy Isten az egész emberi nem ősatyját oly fenséges
állapotba helyezte, hogy az a földi élettel együtt az égi kegyelemnek
természetfölötti életét is átadta volna utódainak. De Ádám sajnálatos bukása
után az egész emberi nem, az eredeti bűnnel megfertőzve, az isteni természetben
való részesedést (2 Pét 1,4) is elvesztette és mindnyájan a «harag fiai» (Ef
2,3) lettünk. De az irgalmas Isten «úgy szerette … e világot, hogy az ő
egyszülött Fiát adta» (Jn 3,16), és az Örök Atya Igéje ugyanazzal az isteni
szeretettel Ádám nemzetségéből vett magának emberi, de ártatlan és minden
mocsoktól mentes természetet, hogy az új és mennyei Ádámból a Szentlélek
kegyelme áradjon ki az ősszülők minden fiára. Ezek az első ember bűne által
elvesztették ugyan az istenfiúságot, de a testté lett Ige által Isten
egyszülött Fiának testvéreivé váltak és hatalmat kaptak, hogy Isten gyermekeivé
legyenek. (Jn 1,12)
Elannyira, hogy a kereszten függő Jézus Krisztus nemcsak az
Örök Atya megsértett igazságosságának tett eleget, hanem nekünk vérrokonainak a
kegyelmek mondhatatlan bőségét is kiérdemelte. Önmaga közvetlenül is
kioszthatta volna ezt a kegyelmet az emberi nemnek, de a látható Egyház által
akarta ezt megtenni, hogy abban az emberek egyesüljenek és általa mindnyájan
valamiképp közös munkát fejtsenek ki a megváltás isteni gyümölcseinek
szétosztásában.
Amint ugyanis Isten Igéje a mi természetünket akarta
felhasználni, hogy szenvedései és gyötrelmei által az embereket megváltsa,
hasonlóképpen a századok folyamán az Egyházat használja fel arra, hogy a
megkezdett művet tovább folytassa.
Mármost, ha Krisztus ez igazi Egyházát, a szent, katolikus,
római Egyházat meg akarjuk határozni és le akarjuk írni, akkor nem találunk
nemesebb, kiválóbb és istenibb megjelölést annál, amely az Egyházat «Jézus
Krisztus titokzatos testének» nevezi. Ez a meghatározás adódik és mintegy
kivirágzik azokból, amit a Szentírás és a Szentatyák írásai olyan gyakran szóvá
tesznek.
AZ EGYHÁZ «TEST»
Egységes, osztatlan, látható
A Szentírás gyakran hirdeti, hogy az Egyház Test. Krisztus,
mondja az Apostol, «a testnek, az Egyháznak Feje». (Kol 1,18) Ha az Egyház
test, akkor egynek és osztatlannak kell lennie Pál szava szerint: «sokan
vagyunk egy Test Krisztusban». (Róm 12,5) De nemcsak egynek és osztatlannak
kell lennie, hanem mintegy megfoghatónak és láthatónak is, amint b. e. elődünk
XIII. Leó mondja «Satis cognitum» kezdetű körlevelében: «Mivel az Egyház test,
azért szemmel látható». Azért az isteni igazságtól eltévelyednek azok, akik az
Egyházat úgy képzelik el, hogy az sem el nem érhető, sem nem látható, hanem
csak «pneumatikus» valami, mely a hitben egymástól elválasztott keresztény
közösségeket láthatatlan kötelékkel köti össze.
De a test azt is megköveteli, hogy tagokból álljon, s ezek
úgy kapcsolódjanak össze, hogy kölcsönösen egymás segítségére legyenek. És
miként halandó testünkben, mikor valamelyik tag fáj, az összes tagok vele
együtt szenvednek és az egészséges tagok a beteg tagnak segítséget nyújtanak,
úgy az Egyházban is az egyes tagok nemcsak maguknak élnek, hanem a többieket is
segítik, és valamennyi egymással szemben segítő munkát fejt ki mind a kölcsönös
vigasztalásban, mind az egész test bővebb kiépítésében.
Szerves, «hierarchikus» egység
Továbbá amint a természetben a tagoknak nem akármilyen
halmaza alkot testet, hanem szükséges, hogy az szervekkel legyen ellátva, azaz
olyan tagokkal, amelyeknek különböző működésük van és alkalmas rendszert
alkotnak, úgy az Egyház is főként azért mondható testnek, mert célszerűen
elrendezett, megfelelően összeillesztett részekből áll és el van látva
különböző, de kölcsönösen egymásnak megfelelő tagokkal. Nem különben írja le az
Egyházat az Apostol sem, mikor azt mondja: «Amint egy testben sok testrészünk van,
nincs azonban minden testrésznek ugyanaz a rendeltetése, akképpen sokan vagyunk
egy test Krisztusban, egyenkint azonban egymásnak tagjai.» (Róm 12,4)
Semmiképp sem kell azonban azt gondolni, hogy az
Egyház testének ez a rendezett, vagy mint mondani szokás, organikus szerkezete
csupán a hierarchia fokozataiban merül ki, vagy pedig, ahogy az ellentétes
vélemény tartja, csak karizmatikusokból áll; bár ez utóbbiak, mint csodálatos
ajándékok részesei, sohasem fognak az Egyházban hiányozni.
Mindenesetre azonban tartanunk kell, hogy az első és
legfőbb tagok azok, akik ebben a Testben szent hatalommal vannak
ellátva, mert az isteni Megváltó meghagyásából általuk állandósul Krisztus
tanítói, királyi és papi hivatala.
De mikor az Egyházatyák e Testnek tisztségeit,
fokozatait, hivatalait, állapotait, rendjeit és kötelességeit felsorolják,
teljes joggal nemcsak azokat tartják szem előtt, akik az egyházi rend
szentségét felvették, hanem mindazokat is, akik az evangéliumi tanácsokat
követve vagy tevékeny életet fejtenek ki az emberek közt, vagy a magány csendes
életét élik, vagy mindkettőt összekötik sajátos alkotmányuk szerint; de szem
előtt tartják az Egyházatyák azokat is, akik bár a világban élnek, de tevékeny
buzgósággal az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek szentelik életüket;
és végül azokat is, akiket tiszta házasság köt össze. Sőt meg kell jegyeznünk,
hogy főleg a jelen körülmények közt igen tiszteletreméltó (bár gyakran szerény)
helyet foglalnak el a keresztény közösségben a családapák, családanyák,
keresztapák, keresztanyák és nevezetesen azok a világiak, akik az isteni
Megváltó országának terjesztésében oly derekasan támogatják a hierarchikus
Egyházat. Ezek számára is megvan az a lehetőség, hogy Isten segítségével a
szentség legmagasabb fokát elérjék, mely Jézus Krisztus ígérete folytán soha
sem fog az Egyházból hiányozni.
A megszentelődés éltető eszközei: a szentségek
Amint az emberi testnek megvannak a maga eszközei, melyek
által gondoskodik életéről, egészségéről és önmagának, valamint az egyes
testrészeknek növekedéséről, úgy végtelen szeretetében az ő titokzatos Testéről
is csodálatos módon gondoskodott az emberi nem Megváltója, mikor szentségekkel
látta azt el. Mintegy a kegyelemnek szakadatlan fokozatai által, a bölcsőtől az
utolsó leheletig támogatják ezek az egyes tagokat, és bőségesen ellátják az
egész test szociális szükségleteit. A keresztvíz fürdője által ugyanis, azok,
akik e halandó életre születtek, nemcsak újjászületnek a bűn halálából s
nemcsak az Egyház tagjaivá válnak, hanem lelki szentségi jeggyel ellátva
alkalmasak és képesek lesznek a többi szent ajándék felvételére is.
A bérmálás krizmája a híveknek új erőt ad, hogy az
Anyaszentegyházat és a tőle kapott hitet elszántan óvják és védjék. A bűnbánat
szentsége az Egyház bűnbeesett tagjainak nyújt üdvös orvoslást, nemcsak azért,
hogy azoknak üdvösségéről gondoskodjék, hanem hogy a titokzatos Test többi
tagjaitól is eltávolítsa a fertőzés veszélyét, sőt hogy azokat az erényre
ösztönözze és arra példát is adjon. De még ezzel sem elégszik meg, mert az
Oltáriszentség által a híveket egy és ugyanazon eledellel táplálja és erősíti,
és azokat egymás közt és az egész test Fejével kimondhatatlan és isteni
kötelékkel fűzi egybe. Végül a halálosan beteg embereknek is segítségükre jön
az Anyaszentegyház. A betegek szent kenetével, ha nem is adja mindig vissza –
Isten akarata szerint – a halandó test egészségét, de a sebesült lelkeknek égi
orvosságot nyújt, hogy mint új polgárokat és új pártfogóit küldje az égbe, hol
az Isten jóságát örökre élvezni fogják.
Az Egyház szociális szükségeiről különösen gondoskodik
Krisztus két, általa alapított szentség által. A házasság által ugyanis,
amelyben a házastársak kölcsönösen egymásnak szolgáltatják ki a kegyelmet, a
keresztény közösség külső és rendezett növekedéséről gondoskodik, és ami
fontosabb, az utódok helyes és vallásos neveléséről, mely nélkül ez a
titokzatos Test a legnagyobb veszélyben forogna. Az egyházi rend szentsége
által Isten szolgálatába szegődnek és szentelődnek azok, akik a híveket az
Angyalok Kenyerével és a tanítás eledelével táplálják, akik őket az isteni
parancsok és tanácsok által irányítják és végül egyéb égi ajándékokkal
erősítik.
Azért meg kell fontolni, hogy amint Isten az idők
kezdetén bőven megadta az ember testének azokat az eszközöket, melyekkel a
többi teremtményt leigázhatta és megsokasodva betölthette a földet, úgy a
keresztény kor elején is ellátta az Egyházat szükséges segítségekkel, hogy a
szinte végtelen veszélyt legyőzve ne csak az egész földkerekséget, hanem a
mennyországot is betöltse.
Kik az Egyház tagjai?
Az Egyház tagjai közé azonban valójában csak azokat kell
számítanunk, akik az újjászületés fürdőjében részesültek és az igaz hitet
vallják és sem önként ki nem vonták magukat szánalmas bukással a test
szervezetéből, sem a törvényes tekintély nem zárta ki őket valami súlyos vétek
miatt. «Ugyanis – mondja az Apostol – mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté
kereszteltettünk, akár zsidók, akár pogányok, akár szolgák, akár szabadok.» (1
Kor 12,13) Amint ugyanis a keresztények igazi közösségben csak egy test, egy
Lélek, egy Úr, egy keresztség van, úgy csakis egy hit lehet (Ef 4,5), ezért
azt, aki az Egyházra nem akar hallgatni, az Úr parancsa szerint, pogánynak és
vámosnak kell tartani. (Mt 18,17) Épp azért, egy és ugyanazon Testben
és annak egy isteni Lelkében nem élhetnek azok, kiket a hit vagy a kormányzó
hatalom elválaszt.
A bűnösök nincsenek kizárva
Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy az Egyház Teste, azért
mert Krisztus nevét viseli, e földi vándorlás idején is csupán oly tagokból
áll, kik a szentségben kitűnnek, vagy csak azok közössége alkotja azt, akiket
Isten az örök boldogságra eleve elrendelt. Üdvözítőnk végtelen irgalmának
tudható be, hogy e titokzatos Testéből nem zárja ki azokat, akiket földi
életében a lakomáról sem zárt ki. (Mt 9,11; Mk 2,16; Lk 15,2)
Ugyanis nem minden bűn, nem is minden súlyos bűn
választja el természeténél fogva az embert az Egyház Testétől, amint
azt a szakadárság, eretnekség és hittagadás teszi. Nem is távozik el
minden élet azoktól, akik, bár vétkükkel a szeretetet és az isteni kegyelmet
elvesztették és ezért természetfölötti érdemeket nem szerezhetnek, de a hitet
és a keresztény reményt megtartják, és kiket a Szentlélek tanácsai és
ösztönzései, mennyei fénnyel megvilágosítva üdvös félelemre indítanak, valamint
imára és bűnbánatra serkentenek.
Irtózzék tehát mindenki a bűntől, mely a Megváltó
titokzatos tagjait beszennyezi; de nagy szeretettel karoljuk fel azt, aki bár
sajnálatosan vétkezett, de megrögzöttséggel nem tette magát méltatlanná a hívek
közösségére. Lássuk benne tevékeny szeretettel Jézus Krisztus beteg tagját.
Jobb ugyanis, mint a hippói Püspök megjegyzi, «az Egyház szervezetében
meggyógyulni, mint annak testéről gyógyíthatatlan tag gyanánt levágatni. Ami
ugyanis még a testen van, annak egészségéről nem kell lemondani, de ami már le
van vágva, az nem gyógyítható.»
AZ EGYHÁZ «KRISZTUS» TESTE
Kitűnt eddigi fejtegetésünkből, Tisztelendő Testvérek, hogy
az Egyház úgy van megalkotva, hogy a testhez hasonlítható; most már csak az van
hátra, hogy világosan és pontosan kifejtsük, miért nem akármilyen testnek,
hanem épp Jézus Krisztus testének kell azt mondanunk. Azért, mert a mi Urunk
ennek a titokzatos Testnek Alapítója, Feje, Fenntartója, és Üdvözítője.
Krisztus a Test alkotója
Mikor röviden ki akarjuk fejteni, hogyan alapította Krisztus
az ő szociális testét, mindenekelőtt b. e. elődünk, XIII. Leó szavai jutnak
eszünkbe: «Az Egyház, mely már előbb fogantatott, a kereszten szunnyadó második
Ádám oldalából keletkezett és különösen Pünkösd nevezetes napján lépett először
az emberek elé.» Az isteni Megváltó ugyanis az Egyház titokzatos
templomának építését akkor kezdte, mikor prédikálva törvényeit adta; akkor
fejezte be, mikor megdicsőülve a kereszten függött; és végül akkor
nyilvánította és hirdette ki, mikor látható módon küldte tanítványainak a
Vigasztaló Szentlelket.
a) AZ EVANGÉLIUM HIRDETÉSE ÁLTAL
Midőn ugyanis az igehirdetés munkáját végezte, apostolokat
választott; úgy küldte őket. mint ahogy Öt küldte az Atya (Jn 17,18), azaz mint
a hívek közösségének tanítóit, kormányzóit és megszentelőit; azok Fejedelmét és
az ő földi Helytartóját kijelölte (Mt 16,18-19); mindent közölt velük, amit az
Atyától hallott (Jn 15,15); keresztséget is rendelt (Jn 3,5), amely által a
hivők az Egyház testébe oltatnak; és végül mikor életének alkonyára ért. az
utolsó vacsorán az Eucharisztia csodálatos áldozatát és csodálatos szentségét
is megalapította.
b) KERESZTHALÁLA ÁLTAL
Hogy pedig Krisztus a Keresztfán fejezte be művét, azt a
Szentatyák szakadatlan tanúságtétele bizonyítja. Azt tanítják ugyanis, hogy az
Egyház, mintegy új Éva, aki minden élőnek anyja (Gen 3,20), a kereszten
született az Üdvözítő oldalából. «Most épül – így ír a nagy Szent Ambrus
Krisztus átdöfött oldaláról tárgyalva –, most alakul, most … képződik, most
teremtődik. Most emelkedik fel a lelki épület szent papsággá.» (Lk 2,87) Aki
kegyelettel elmélyed ebben a tiszteletreméltó tanításban, annak nem lesz nehéz
azokat az érveket észrevennie, amelyeken e tan alapul.
Először is a Megváltó halálával az eltörölt Régi
Törvény helyébe az Új Szövetség lépett; akkor lett az egész földkerekség
számára Jézus Krisztus vérével szentesítve Krisztus törvénye, annak
hittitkaival, törvényeivel, intézményeivel és szent szertartásaival. Mert amíg
az isteni Üdvözítő szűk területen prédikált – hiszen csak Izrael házának
elveszett juhaihoz küldetett (Mt 15,24) – megfért egymással a Törvény és az
Evangélium; halálának keresztfáján azonban Jézus a Törvényt annak rendelkezéseivel
együtt megszüntette (Ef 2,15), az Ó Szövetség adóslevelét feltűzte a keresztre
(Kol 2,14), az egész emberi nemért kiontott vérében Új Szövetséget alapított.
(Mt 26,28; 1 Kor 11,25)
«Oly nyilvánvaló volt akkor – így beszél Nagy Szent
Leó az Úr keresztjéről – az átmenet a Törvénytől az Evangéliumhoz, a
Zsinagógától az Egyházhoz, a sok áldozattól az egyetlen Áldozathoz, hogy mikor
az Úr kilehelte lelkét, váratlan erővel, a tetejétől az aljáig, kettészakadt az
a titokzatos kárpit, mely elzárta a templom szentélyét és annak szent titkát.
A kereszten tehát meghalt a Régi Törvény, s aztán nemsokára
el kellett temetni, mert halálhozóvá vált, meghalt a Régi Törvény, hogy helyt
adjon az Új Szövetségnek, amelyben Krisztus apostolokat választott alkalmas
szolgákul. (2 Kor 3,6) Üdvözítőnk már a Szűz méhében Feje lett az egész emberi
családnak, teljes mértékben mégis a Kereszt erejéből gyakorolja a Fej
tisztségét az Egyházban. «Ugyanis – az Angyali és Általános Doktor véleménye
szerint – a Kereszt győzelme által érdemelte ki a népek feletti hatalmát és
uralmát». E győzelem által mérhetetlenül gyarapította számunkra azon kegyelmek
tárházát, amelyeket, míg az égben dicsőségesen uralkodik, szünet nélkül és
bőségesen oszt ki halandó tagjainak.
A Kereszten kiontott vére által érte el azt, hogy az
isteni harag akadályát ledöntve minden égi adomány, leginkább pedig az Új és Ó
Szövetség lelki ajándékai kiömölhessenek az Üdvözítő forrásaiból az emberek,
főleg a hivők üdvösségére. Végül a Keresztfán szerezte meg magának az Egyházat,
azaz misztikus Testének minden tagját, amelyek t. i. csakis a Kereszt
üdvhozó erejéből, a Keresztség fürdője által egyesülnek e titokzatos Testtel,
amelyben ugyanis már teljesen Krisztus uralma alá kerültek.
Ha Üdvözítőnk a szó legigazibb értelmében halála által lett
az Egyház fejévé, úgy az Egyház is az ő vére által nyert bőséges részesedést a
Szentlélekben: részesedést, amely reá az Emberfiának a keresztfán történt
felmagasztalása és megdicsőülése óta isteni fényt áraszt. Ekkor, a templom
kárpitjának kettéhasadásakor történt ugyanis, mint Szent Ágoston megjegyzi,
hogy a Vigasztaló karizmáinak harmatja, amely eddig csak a gyapjúra szállott,
elhagyta a kiszáradt gyapjat és megöntözte az egész földkerekséget, vagyis a
katolikus Egyházat, amelyet sem népi, sem területi határok nem korlátoznak.
Az Örök Atya Fia tehát, miként megtestesülésének első
pillanatában a Szentlélek teljességével ékesítette föl a vele lényegileg egyesült
emberi természetet, hogy a megváltás véres művében az istenség alkalmas eszköze
lehessen, úgy drága halálának óráján Egyházát is el akarta halmozni a
Szentlélek bőségesebb ajándékaival, hogy az a Megváltás isteni gyümölcseinek
szétosztásában a megtestesült Igének hatásos és sohasem hiányzó eszköze legyen. Azért
van ugyanis az Egyház jogi küldetésének, tanító, kormányzó és szentségeket
kiszolgáltató hatalmának felsőbb ereje és képessége Krisztus Testének
építéséhez, mert a kereszten függő Krisztus Jézus megnyitotta Egyháza számára
az isteni adományok forrását, hogy ezek által képes legyen az
embereket tévedhetetlenül tanítani, az üdvösség útján Istentől megvilágosított
pásztorokkal vezetni és a mennyei kegyelmek bőségével elárasztani.
Ha a keresztnek e titkait mind figyelmes megfontolás
tárgyává tesszük, nem homályos már előttünk az Apostolnak az efezusiakhoz
intézett tanítása, hogy Krisztus a zsidókat és pogányokat vére által
egyesítette, «lebontva a saját testében a közbeeső válaszfalat», amely a két népet
egymástól elválasztotta, és hatályon kívül helyezte a Régi Törvényt, «hogy a
kettőt új emberré teremtse önmagában», t. i. Egyházzá, és a keresztfa által egy
testben mindkettőt kibékítse az Istennel. (Ef 2,14-16)
c) PÜNKÖSD ÜNNEPÉN AZ EGYHÁZ KIHIRDETÉSE ÁLTAL
A vére által létrehívott Egyházat pedig Pünkösd napján égből
alászállott különleges erővel ruházta fel. Miután ugyanis előzőleg kijelölt
Helyettesét magas tisztségébe ünnepélyesen beiktatta, fölment a mennyekbe, és
az Atya jobbján ülve úgy akarta, hogy Jegyesét a Szentlélek látható eljövetele
nyilvánítsa és hirdesse ki heves szélzúgás és tüzes nyelvek kíséretében.
(ApCsel 2,1-4) Mert miként őt is a galamb képében alászálló és fölötte lebegő
Szentlélek által (Lk 3,22; Mk 1,10) nyilvánította ki Örök Atyja, igehirdető
munkásságának kezdetén, úgy küldötte el Krisztus Urunk is az ő Lelkét az
igehirdetés szent tisztségében részesülő Apostolokra, hogy tüzes nyelvekkel
érintve őket, mintegy isteni ujjal mutasson rá az Egyház felsőbb küldetésére és
megbízatására.
Krisztus feje az Egyháznak
Másodsorban pedig azért nyilvánvaló, hogy e misztikus
Testnek, az Egyháznak Krisztus nevét kell viselnie, mert valóban mint annak
fejét kell őt mindenkinek tekintenie. Amint Szent Pál mondja: «Ő a testnek, az
Egyháznak a feje.» (Kol 1,18) Ő a Fej, amelytől az egész, szabályos rendben
szervezett Test fejlődik és növekszik a maga épülésére. (Ef 4,16)
Ismeretes előttetek, Tisztelendő Testvérek, mily ragyogó
véleménynyilvánításokkal vitatták meg ezt a tant a skolasztikus teológia
mesterei, főleg pedig az Angyali Tanító, és nagyon jól tudjátok, mily hűen
megegyeznek az általa felhozott érvek a Szentatyák megállapításaival, amelyek
egyébként csak a Szentírás isteni tanítását közlik és teszik magyarázó
fejtegetések tárgyává.
a) KIMAGASLÚ MÉLTÓSÁGA ÁLTAL
Jónak látjuk mégis ezt a kérdést általános hasznosságára
való tekintettel röviden érinteni. Éspedig mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy
Istennek és a boldogságos Szűznek Fiát már kimagasló méltósága miatt is az
Egyház Fejének kell nevezni. A fejnek ugyanis legfölül van a helye. De ki van
magasabb helyen, mint Krisztus az Isten, akit, mint az Örök Atya Igéjét «minden
teremtmény között elsőszülöttnek» (Kol 1,15) kell tartanunk? Ki jutott
magasabbra, mint Krisztus, az ember, aki szeplőtelen Szűztől született, aki
igaz, természet szerint való Fia Istennek, és a halálon győzedelmeskedő
csodálatos, dicsőséges feltámadása miatt «elsőszülött a halottak közül?» (Kol
1,18; ApCsel 1,5)
Ki volna fölötte annak, aki, mint az «egyetlen
közvetítő Isten és az emberek között (1 Tim 2,5), csodálatos módon
egybekapcsolja a földet a mennyel; aki a kereszten, mint irgalmasságának
trónján, felemeltetve mindeneket magához vonzott (Jn 12,32); és akit az Isten,
mint milliók közül kiválasztott emberfiát, minden embernél, minden angyalnál,
minden teremtett dolognál jobban szeret?
b) KORMÁNYZÁSA ÁLTAL
Minthogy pedig Krisztusnak ennyire kimagasló a méltósága,
teljes joggal ö az egyedüli, aki az Egyházat kormányozza, és így ez oknál fogva
is a fejhez kell öt hasonlítanunk. A fej ugyanis – Szent Ambrus szavai szerint
– a test számára a «királyi várat» jelenti. Kiváló adottságai miatt tőle kapnak
a természet rendje szerint irányítást az összes többi tagok, amelyek mind
gondoskodására vannak bízva. Így tartja kezében isteni Megváltónk is az egész
kereszténység kormányrúdját. Tekintve pedig, hogy emberi társaságot
kormányozni annyit tesz, mint őket előnyükre váló gondviseléssel, megfelelő
segítő eszközökkel és helyes elvek alapján a kitűzött cél felé vezetni, könnyű
belátnunk, hogy Üdvözítőnk, a jó Pásztorok igazi példaképe, mindezt egészen
csodála¬tos módon gyakorolja.(Jn 10,1-18); 1 Pét 5,1-5)
Ő ugyanis földi tartózkodása idején törvényeket,
tanácsokat, intelmeket adva, soha el nem múló igékkel tanított bennünket, igékkel,
amelyek szellem és élet lesznek minden korszak emberei számára. (Jn 6,63)
Hármas hatalmat adott továbbá Apostolainak és azok
utódainak, hogy az embereket tanítsák, kormányozzák és megszenteljék, és ezt a
külön parancsokkal, jogokkal és kötelességekkel körülírt hatalmat egész
Egyházának alaptörvényévé tette.
Titokszerű és rendkívüli kormányzás
De isteni Üdvözítőnk az általa alapított közösséget
közvetlenül maga is vezeti és kormányozza. Uralkodik ugyanis az emberek
lelkében és még a lázongó akaratot is tetszése szerint hajítja. «Olyan a király
szíve az Úr kezében, mint a vízfolyás, ahová akarja, oda irányítja.» És a belső
kormányzás útján nemcsak az egyeseknek viseli gondját, mint «lelkünk pásztora
és püspöke» (1 Pét 2,25), hanem az egész Egyház javát is szem előtt tartja.
Például, amikor vezetőinek hivataluk hűséges és eredményes betöltéséhez világosságot
és erőt ad, vagy amikor – főleg nehezebb időkben – életszentség fényében
tündöklő férfiakat és nőket támaszt Egyházából, hogy a többi keresztény hivő
számára példaként szolgáljanak misztikus Testének gyarapodására.
Ehhez járul, hogy Krisztus mindig különös szeretettel
tekint az égből a földön számkivetést szenvedő szep¬lőtelen Jegyesére, és
valahányszor veszélyben látja, vagy maga, vagy angyalai által, 3 vagy azáltal,
akit a Keresztények Segítségeként tisztelünk, és más égi pártfogók által is
kiragadja a tajtékzó hullámokból és a tenger lecsillapítása után olyan békével
vigasztalja meg, «amely meghalad minden értelmet». (Fil 4,7)
Látható és rendes kormányzás a Római Pápa által
Nem szabad azonban azt gondolni, hogy vezetése csak
láthatatlan vagy rendkívüli módon történik. Isteni Megváltónk titokzatos Testét
földi Helytartója által látható és rendes úton is kormányozza. Tudjátok
ugyanis, Tisztelendő Testvérek, hogy Krisztus Urunk, miután földi vándorútján a
«kisded nyájat» (Lk 12,32) látható módon maga vezette, nemsokára, mikor
Atyjához visszatérőben elhagyni készült e világot, az egész általa alapított
látható társaság kormányzását az Apostolfejedelemre bízta. Hiszen Ő, a végtelen
Bölcsesség, nem hagyhatta látható fej nélkül Egyházát, ezt az egy testet alkotó
társaságot. És nem lehet ez ellen azzal érvelni, hogy az Egyházban létesített
jogi felsőbbség által ez a titokzatos Test két fejet kapott. Péter felsőbbsége
ugyanis csak abban áll, hogy Krisztus helytartója; így tehát csak egy legfőbb
Feje van ennek a Testnek, és ez Krisztus, aki anélkül, hogy abbahagyná
Egyházának titokzatos módon való közvetlen vezetését, személyének földi
képviselője által látható módon is kormányozza ezt az Egyházat. Ez tehát Urunk
mennybemenetele óta nemcsak ó rajta, hanem Péteren is, mint kimagasló alapkövön
emelkedik.
Hogy Krisztus és Helytartója egyetlen Főt alkotnak,
azt halhatatlan emlékű elődünk, VIII. Bonifác Unam Sanctam kezdetű apostoli
iratában ünnepélyesen tanította, és attól kezdve utódai nem szűntek meg ezt
újból és újból hangoztatni.
Veszedelmes tévedésben vannak tehát azok, akik azt hiszik,
csatlakozhatnak Krisztushoz, az Egyház Fejéhez, anélkül, hogy földi
Helytartójához hűségesen ragaszkodnának. Hiszen e látható Fej
eltávolításával és az egység kézzelfogható kapcsolatainak lerombolásával a
Megváltó misztikus Testét annyira homályba burkolják és eltorzítják, hogy az
örök Üdvösség révpartját kereső emberek azt meg nem láthatják és rá nem
találhatnak.
Az egyes egyházak kormányzata a püspökök által
Amit pedig most az egyetemes Egyházról mondottunk, az áll
minden egyes keresztény közösségről, a keletiekről éppúgy, mint a nyugatiakról,
akik mind az egyetlen katolikus Egyházat alkotják, tekintve, hogy ezeket is
Krisztus Jézus kormányozza saját püspökeik szavával és hatalmával. Ezért a
Főpásztorokat nemcsak az egyetemes Egyház különös jelentőségű tagjainak kell
tekinteni az egész Test isteni Fejével való egészen szoros kapcsolatuk miatt,
amelyről méltán nevezik őket «legfontosabb szerveknek Urunk tagjai között»;
hanem ami saját egyházmegyéjüket illeti, mindegyikük Krisztus nevében legelteti
és vezeti igazi pásztorként a reá bízott nyájat. Ezt azonban nem teljesen
önálló joghatóság alapján teszik, hanem a római Pápa jogos hatalmának alávetve,
jóllehet saját, hivatalukból eredő joghatósággal bírnak, melyet közvetlenül
maga a Pápa ad meg nekik. Ezért a népnek, mint Isten rendelte apostolutódokat
kell őket tisztelnie, nemkülönben minden, bármily magas földi elöljárónál
jobban illik a Szentlélek olajával fölkent püspökökre a mondás: «Fölkentjeimet
ne bántsátok.»
Nagy szomorúsággal tölt el így Bennünket annak a híre,
hogy sok püspöktestvérünk azért, mert szívből gondját viseli a nyájnak, mint
példaképe (1 Pét 5,3), és a hit rábízott szent kincsét (1 Tim 6,20) illő
odaadással és hűséggel őrzi, azért, mert az emberlelkekbe isteni kézzel beírt
legszentebb törvények tiszteletben-tartását sürgeti és a reábízott nyájat a
legfőbb Pásztor példájára védelmezi a ragadozó farkasoktól, üldözést és
zaklatásokat szenved, nem is csak saját személyében, hanem – ami számukra még
kegyetlenebb és fájdalmasabb – a gondviselésére bízott nyájat, apostoli munkája
segítőtársait, sőt még az Istennek szentelt szüzeket illetően is. Ezt a
jogtalanságot Mi Magunkra nézve is sérelmesnek tartjuk, és ezért megismételjük
halhatatlan emlékű elődünk, Nagy Szent Gergely súlyos veretű szavait: A Mi
becsületünk az egyetemes Egyház becsülete; a Mi becsületünk Testvéreinknek erős
támasza; és akkor részesülünk Mi csakugyan megbecsülésben, ha egyiküknek sem
tagadják meg az őt megillető tiszteletet.
c) KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉG ÁLTAL
Nem kell azonban azt gondolni, hogy Krisztus, a Fej,
minthogy oly magasan áll fölöttünk, nem szorul rá a Test segítségére. Erről a
titokzatos Testről is áll ugyanis, amit Szent Pál az emberi testről állít: «Nem
mondhatja a fő a lábaknak: nincs rátok szükségem.» (1 Kor 12,21)
Az egészen nyilvánvaló, hogy a keresztények mindenképp
rászorulnak az isteni Megváltó segítségére, mert ő maga mondta: «Nálam nélkül
semmit sem tehettek» (Jn 15,5); és mert az Apostol tanítása szerint, e
titokzatos Test minden növekedése a maga épülésére Krisztustól, a Főtől ered.
(Ef 4,16; Kol 2,19)
Azonban bármily csodálatosnak látsszék is, Krisztusról
is azt kell tartanunk, hogy szüksége van tagjaira. Éspedig először is azért,
mert Jézus Krisztus személyét a Pápa képviseli, akinek, hogy össze ne roskadjon
főpásztori hivatalának terhe alatt, számos segítőtárssal kell megosztania
gondjait, és mindennap szüksége van az egész Anyaszentegyház együttes imáinak
támogatására. Továbbá Üdvözítőnk, amennyiben saját maga láthatatlanul
kormányozza az Egyházat, a Megváltás művének végrehajtásában titokzatos
Testének tagjait is segítségül akarja hívni. Ez azonban nem azért van így,
mintha ő rászorulna erre, vagy erői elégtelenek volnának, hanem mertJegyesének
nagyobb megtiszteltetése céljából, ő maga így rendelkezett. Míg ugyanis
kereszthalálával a Megváltás felbecsülhetetlen kincsét Egyházának ajándékozta
annak közreműködése nélkül, addig e kincs szétosztásának megszentelő művét
nemcsak megosztja tiszta Jegyesével, hanem úgy akarja, hogy ez bizonyos
szempontból az ő munkájának is gyümölcse legyen. Félelmetesen nagy misztérium,
és soha eleget nem elmélkedhetünk róla, hogy sok-sok ember üdvözülése a
titokzatos Krisztustest tagjainak imáitól és e célból önkéntesen vállalt
vezekléseitől függ, és attól a közreműködéstől, mellyel a lelkipásztorok
valamint a hívek, főleg a családapák és családanyák isteni Üdvözítőnknek
tartoznak.
Most azonban még három további, egymás közt szorosan
összefüggő érvet kell csatolnunk az előbbiekhez, amelyek alapján, Krisztus
Urunkat szociális Teste Fejének kell tekintenünk.
d) HASONLÓSÁGUK ÁLTAL
A Fej és a test egymáshoz igazodó jellegéből indulunk ki,
amely azonos természetük velejárója. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy
természetünk, bár alsóbbrendű az angyalokénál, Isten jósága folytán mégis
felülmúlja azt: «Krisztus ugyanis – mint Szent Tamás mondja – az angyalok Feje,
mert Krisztus embersége szerint is az angyalok fölött áll. … Továbbá, mint
ember, megvilágosítja az angyalokat és hatással van rájuk. A természet
hasonlóságának szempontjából azonban Krisztus nem Feje az angyaloknak, mert nem
az angyalokat emelte magához, hanem – az Apostol szerint – Ábrahám ivadékait.»
Zsid 2,16-17)
És Krisztus nemcsak hogy felkarolta természetünket,
hanem vérrokonunkká is lett, törékeny, szenvedésre alkalmas és halandó
testében. De ha az Ige «kiüresítette önmagát, a szolga alakját véve föl» (Fil
2,7), ezt azért is művelte, hogy test szerinti testvéreit az isteni természet
részeseivé tegye (2 Pét 1,4) a földi számkivetésben a megszentelő kegyelem, az
égi hazában pedig az örök boldogság által. Azért akart ugyanis az Őrök Atya
Egyszülöttje emberfiává lenni, hogy hasonlók lehessünk az Isten Fiának
formájához (Róm 8,29), és megújuljunk Teremtőnk képmásának megfelelően. (Kol
3,10) Mindazok tehát, akik a keresztény névvel dicsekednek, ne csak úgy
tekintsenek isteni Üdvözítőnkre, mint minden erény kimagasló és legtökéletesebb
példaképére, hanem a bűnök gondos kerülésével és az életszentségre való odaadó
törekvéssel úgy juttassák magatartásukkal kifejezésre tanítását és életét, hogy
amikor majd megjelenik az Úr, hasonlók legyenek hozzá a dicsőségben és lássák
őt, amint van. (Jn 3,2)
Miként pedig az egyes tagokra nézve azt kívánja Krisztus,
hogy őhozzá hasonlítsanak, úgy kívánja ezt az Egyház egész Testére vonatkozólag
is. És ez tényleg megvalósul, amikor az Egyház Alapítójának nyomdokain haladva
tanít, kormányoz, és az isteni áldozatot bemutatja. Az Egyház továbbá az evangéliumi
tanácsok felkarolásával a Megváltó szegénységét, engedelmességét és szüzességét
is kifejezésre juttatja önmagán. A sok és különféle szerzetesi intézményével,
amelyek drágakövekként ékesítik, bizonyos tekintetben magát Krisztust állítja
elénk, amint a hegyen szemlélődő imába merül, amint a néphez beszél, betegeket
és sebesülteket gyógyít, bűnösöket vezet jó útra, vagy amint mindenkivel jót
cselekszik. Nem csoda tehát, ha az Egyháznak is, amíg csak ezen a földön
időzik, Krisztus példájára üldözéseket, zaklatásokat, fájdalmakat kell
elszenvednie.
e) TELJESSÉGE RÉVÉN
Továbbá az Egyház Fejének kell Krisztust tekintenünk azért
is, mert ő áll első helyen a természetfeletti adományok teljessége és
tökéletessége dolgában, és ebből a teljességből merít titokzatos Teste is. Mert
ahogy – mint több egyházatya megjegyzi – halandó testünk feje is minden
érzékszervvel rendelkezik, míg többi tagjainknak csak a tapintásban van része,
úgy a keresztény társadalom minden erénye, adománya és karizmája is a
legtökéletesebben annak Fejében, Krisztusban található meg. «Mert úgy tetszett,
hogy őbenne lakozzék minden teljesség.» (Kol 1,19) Öt ékesítik a személyes
egységgel járó égi adományok: benne lakik ugyanis a Szentlélek minden
elgondolhatónál nagyobb teljessége. Ö kapott «hatalmat minden test fölött»;
túláradó bőségben van meg benne «a bölcsességnek és tudománynak minden kincse».
(Kol 2,3) Az Isten színről színre való látásából eredő ismeret is oly mértékben
érvényesül őbenne, hogy átfogóképesség és tisztánlátás szempontjából egyaránt
messze túlszárnyalja a mennyország minden angyalának és szentjének ilyen
tudását. És végül annyira tele van malaszttal és igazsággal, hogy mindnyájan
kimeríthetetlen teljességéből vettünk. (Jn 1,14-16)
f) BEFOLYÁSA ÁLTAL
Jézus legkedveltebb tanítványának e szavai elvezetnek
bennünket a végső ok kifejtéséhez, amely egészen kiváló módon bizonyítja, hogy
Krisztus Urunkat titokzatos Teste Fejének kell tekintenünk. Amint ugyanis
fejünkből mennek szét az idegszálak testünk minden ízébe, és így nyernek azok
érző és mozgási képességet, úgy bocsátja Üdvözítőnk is Egyházába erejét, azt az
erőt, amely az isteni dolgok világosabb ismeretét és szomjasabb vágyát kelti a
keresztények lelkében. Tőle árad az Egyház testébe minden fény, amely isteni
megvilágosítást hoz híveinek, és minden kegyelem, amely által szentek lesznek,
miként szent ő maga is.
Megvilágosítással
Krisztus fényt áraszt az egész Egyházra; számtalan
bizonyítékot találunk erre a Szentírásban és a Szentatyáknál egyaránt. «Istent
soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté
ki.» (Jn 1,18) Mint aki az Istentől jött tanítóul (Jn 3,2), hogy bizonyságot
tegyen az igazságról (Jn 18,37), az Apostolok fiatal Egyházát úgy elárasztotta
fényességével, hogy az Apostolfejedelem felkiáltott: «Uram, kihez mennénk? Az
örök élet igéi nálad vannak.»(Jn 6,68) Úgy segítette az Evangélistákat az
égből, hogy Krisztus tagjaiként jegyezték le azt, amit a Fő sugalmazása folytán
megismertek. És számunkra, akik itt e földi számkivetésben töltjük napjainkat,
ő a hit szerzője; ő lesz bevégzője is a mennyei hazában. (Zsid 12,2)
Ő az, aki a .hit világosságát árasztja a hívekre; ő
az, aki a lelkipásztorokat és hittudósokat, elsősorban pedig földi Helytartóját
a tudomány, az értelem és a bölcsesség felsőbb, isteni adományaival elhalmozza,
hogy a hit drága kincsét hűséggel őrizzék, bátran védelmezzék, buzgó odaadással
magyarázzák és istápolják; ő az végül, aki az Egyház zsinatait láthatatlanul
vezeti és megvilágosítja.
Megszenteléssel
Krisztus az életszentség szerzője és létrehozója. Nem
lehetséges ugyanis semmiféle üdvösséges cselekedet, amely nem őbelőle, mint
legfőbb forrásból eredne. «Nálam nélkül – mondja – semmit sem
tehettek.» (Jn 15,5) Ha elkövetett bűneink miatt lelki fájdalom és bánkódás
ébred bennünk, ha fiúi félelem és Istenben bízó remény hozzá fordítja
szívünket, mindig ő az, aki erejével vezet bennünket. A kegyelem és dicsőség az
ő kimeríthetetlen bőségéből ered.
Üdvözítőnk főként titokzatos Testének kiválóbb tagjait
szüntelenül elhalmozza a tanács, erősség istenfélelem és jámborság
adományaival, hogy az egész Test napról-napra mindinkább gyarapodjék
életszentségben és feddhetetlenségben. És amikor az Egyház szentségeit látható
szertartással kiszolgáltatják, azok hatását ő maga hozza létre a lelkekben.
Ugyancsak ő az, aki a megváltottakat saját testével és vérével táplálva
lecsillapítja a lélek nyugtalan, háborgó indulatait; ő az, aki gyarapítja a
kegyelmet és a lélekre, valamint a testre váró dicsőséget előkészíti. És nemcsak
azért kell mondanunk, hogy isteni jóságának e kincseiben részesíti titokzatos
Teste tagjait, mert ezeket az adományokat kiesdi az Örök Atyától e földön
eucharisztikus áldozatával, az égben pedig mint megdicsőült áldozat
sebeinek felmutatásával és imáival, hanem azért is, mert minden egyes
ember számára «Krisztus ajándékozásának mértéke szerint» (Ef 4,7) kiválasztja,
meghatározza és kiosztja az egyes kegyelmeket. Ebből következik, hogy az isteni
Megváltótól, mint legfőbb forrástól «származik a minden összekötő íz
közreműködésével és minden egyes tagra kimért tevékenységben egybeerősített és
egybekötött test növekedése a maga épülésére a szeretetben». (Ef 4,16; Kol
2,10)
Krisztus fönntartja a Testet
Tömör rövidséggel előadtuk, Tisztelendő Testvérek, hogyan
akarja Krisztus isteni teljességéből Egyházára árasztani bőséges adományait,
hogy az minél hasonlóbb legyen őhozzá. Mindez igen jelentős mértékben
hozzájárul a harmadik érv kifejtéséhez, amelyből szintén megállapítást nyer,
miért viseli az Egyház szociális Teste Krisztus nevét: azért, mert Üdvözítőnk
maga tartja fenn isteni módon az általa alapított társaságot.
Miként Bellarmin finom éleslátással megállapítja – ezt
a Krisztus Teste elnevezést, nem csupán abból kell magyarázni, hogy Krisztust
misztikus Teste Fejének kell tartanunk, hanem abból is, hogy úgy tartja fenn az
Egyházat, és valamiképp úgy él benne az Egyházban, hogy az Krisztusnak mintegy
második énjét alkotja. Ezt állítja a Korintusiakhoz írt levelében a népek
Apostola, midőn az Egyházat minden hozzáadás nélkül «Krisztus»-nak nevezi (1
Kor 12,12). Ebben voltaképpen magát a Mestert követve, aki így szólt hozzá a
magasból, mikor az Egyházat üldözte: «Saul, Saul, miért üldözesz engem?» Sőt ha
hihetünk Nyssai Szent Gergelynek, az Apostol gyakrabban is «Krisztus»-nak
nevezi az Egyházat. És ismeritek, Tisztelendő Testvérek, Szent Ágoston
mondását: «Krisztus hirdeti a Krisztust».
a) JOGI KÜLDETÉS ÁLTAL
Nem úgy kell azonban érteni ezt a gyönyörű elnevezést,
mintha az a felfoghatatlan kapcsolat, amellyel az Isten Fia meghatározott
emberi természetet vett magára, az egész Egyházára kiterjedne, hanem azt
jelenti, hogy Üdvözítőnk legsajátosabb javait úgy közli az Egyházzal,
hogy ez Krisztus képmását egész látható és láthatatlan életműködésében a lehető
legtökéletesebben kifejezésre juttatja. Az úgynevezett jogi küldetés
által ugyanis, amellyel az isteni Megváltó Apostolait úgy küldötte a világba,
miként, öt magát az Atya (Jn 17,18; 20,21), ö maga az, aki az Egyház révén
keresztel, tanít, kormányoz, old és köt, felajánlja és bemutatja az áldozatot.
b) KRISZTUS LELKE ÁLTAL
Azzal a magasabb rendű, egészen benső és megfoghatatlan
közléssel pedig, amelyet föntebb a Fejnek a tagokra való hatását tárgyalva
említettünk, Krisztus Urunk Egyházát a maga fensőbb életével élteti, annak
egész Testét a maga isteni erejével átjárja, és úgy táplálja, úgy tartja fönn a
Testben elfoglalt helyük szerint az egyes tagokat, ahogyan a szőlőtő táplálja
és teszi gyümölcsözővé a vele összenőtt szőlővesszőket.
Ha figyelmes megfontolás tárgyává tesszük ezt a
Krisztustól adott erőt és életforrást, ahogy abból minden adomány és teremtett
kegyelem fakad, könnyen észrevesszük, hogy ez nem más, mint a Vigasztaló
Szentlélek, aki az Atyától és a Fiútól származik, és akit különösképpen is «Krisztus
Lelkének» vagy «a Fiú Lelkének» mond a Szentírás. (Róm 8,9); 2 Kor 3,17; Gal
4,6) A kegyelem és igazság ez isteni Lelkével töltötte el ugyanis az Isten Fia
már a szeplőtelen Szűz méhében a maga emberi lelkét. Az a Lélek lakozik
gyönyörűséggel jóságos Megváltónk emberi lelkében, mint legkedveltebb
templomában; ezt a Lelket érdemelte ki számunkra Krisztus a keresztfán kiontott
vérével; ezt adta az Apostolokra lehelve Egyházának a bűnök bocsánatára. (Jn
20,22)
És egyedül Krisztus az, aki nem mértékkel kapta ezt a
Lelket (Jn 3,34), míg a misztikus Test tagjai csakis Krisztus
adományozásának mértéke szerint részesülnek benne magának Krisztusnak
teljességéből. (Ef 1,8; 4,7) És miután Krisztus megdicsőült a
keresztfán, Lelke túláradó bőségben tölti el az Egyházát, hogy az, valamint
minden egyes tagja napról-napra mindinkább hasonló legyen Üdvözítőnkhöz.
Krisztus Lelke tett bennünket Isten fogadott fiaivá (Róm 8,14-17; Gal 4,6-7),
hogy egykor majd «mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén az Úr dicsőségét, ugyanazon
képmássá változzunk át dicsőségről dicsőségre». (2 Kor 3,18)
c) MELY A MISZTIKUS TEST LELKE
Krisztus e Lelkének, mint láthatatlan principiumnak kell
tulajdonítanunk a Test összes részeinek kapcsolatát is egymással éppúgy, mint
fenséges Fejükkel, mert az egész Szentlélek lakozik a Fejben, az egész a
Testben, az egész minden egyes tagban. Ezeket azonban különböző módon részesíti
segítő jelenlétében, különböző tisztségeik és kötelességeik szerint, lelki
egészségük nagyobb vagy kisebb fokának megfelelően. Neki, az ő életadó
égi leheletének köszönhető minden életműködés a Test valamennyi részében, sőt
maga az üdvösség is.
Ő az, aki bár maga is jelen van és isteni módon
működik minden egyes tagban, mindazonáltal az alárendeltekben felebbvalóik
útján is működik. Ő végül az, aki kegyelmének közlésével Egyházának szüntelen
gyarapodását biztosítja, de nem hajlandó megszentelő kegyelmével a
Testtől teljesen elszakadt tagokban lakozni. Jézus Krisztus Lelkének
ezt a jelenlétét és működését bölcs Elődünk, a halhatatlan emlékű XIII. Leó
pápa «Divinum illud» kezdetű körlevelében e tömör rövidségű szavakban foglalta
össze: «Elég annyit mondanunk, hogy míg Krisztus az Egyház Feje, a Szentlélek a
Lelke az Egyháznak.»
Ha pedig már nem önmagában, hanem a belőle származó
teremtett hatásokban szemléljük azt az életerőt, amellyel Alapítója az egész
keresztény közösséget fenntartja, úgy azt azok az égi jótétemények alkotják,
amelyeket Megváltónk a Szentlélekkel együtt nyújt Egyházának, és a
Szentlélekkel együtt hoz létre mint felsőbb megvilágosító és mint az
életszentség létrehozója. Az Egyház tehát éppúgy, mint minden egyes szent
tagja, magára alkalmazhatja az Apostol e szavait: «Élek, pedig már nem én,
hanem Krisztus él bennem.» (Gal 2,20)
Krisztus a Test Üdvözítője
Mindaz, amit a «titokzatos Fejről» mondottunk, hiányos
maradna, ha legalább néhány szóval nem érintenénk az Apostol e mondatát:
«Krisztus az Egyház Feje: ő az Üdvözítője Testének.» (Ef 5,23) E szavak adják
ugyanis meg az utolsó érvet, amiért az Egyház Teste Krisztus nevét viseli.
Krisztus tudniillik e Test isteni Üdvözítője. Hiszen teljes joggal hívják őt a szamaritánusok
a «világ Üdvözítőjének». (Jn 4,42)
Sőt kétségtelenül azt kell mondani, hogy ő
«mindenkinek Üdvözítője», bár hozzá kell tenni Szent Pállal: «különösen a
híveké». (1 Tim 4,10) Egyházának tagjait ugyanis sokkal inkább, mint bárki mást
tulajdon vére által szerezte meg. (ApCsel 20,28) Nem szükséges azonban ezt
bővebben kifejtenünk, tekintve, hogy föntebb bővebben írtunk már arról, hogy az
Egyház a kereszten született meg, valamint hogy Krisztus a világosság és
szentség forrása, és titokzatos Testének fenntartója. Ellenben annál inkább
szükséges, hogy mindnyájan szüntelenül hálát adva Istennek, alázatos és odaadó
lelkülettel elmélkedjünk róla.
Amit pedig Üdvözítőnk egykor a kereszten függve
elkezdett, azt a mennyei boldogságban is szakadatlanul folytatja: «A mi Fejünk
– mondja Szent Ágoston – közbenjár érettünk: egyes tagokat magához fogad,
másokat megostoroz, tisztít vagy vigasztal, egyeseket teremt, másokat hív, vagy
visszahív, egyeseket javít, másoknak épségét adja vissza.» A mi dolgunk pedig
az, hogy segítsük Krisztust ebben az üdvözítő tevékenységben, mint akik általa
és benne üdvözülünk és üdvözítünk másokat.
AZ EGYHÁZ KRISZTUS «MISZTIKUS» TESTE
Térjünk át már most, Tisztelendő Testvérek, annak a
kifejtésére és megvilágítására, hogy Krisztus Testét, az Egyházat misztikusnak,
azaz titokzatosnak kell nevezni. Ezt a több régi írónál használatos elnevezést
több pápai irat helybenhagyja. És nem is csak egy ok szól e kifejezés mellett.
Ez által ugyanis az Egyház szociális Testét, amelynek Krisztus a Feje és
Vezetője, egyrészt az Ő fizikai testétől különböztetjük meg. amelyet a
Szűzanyától vett, mely most az Atya jobbján ül és az Eucharisztia fátyla mögött
rejtőzik; másrészt pedig, ami a mostani tévedések miatt még fontosabb,
megkülönböztetjük minden más testtől is, legyen az akár fizikai, akár erkölcsi
jellegű.
A misztikus test és a fizikai test
Míg ugyanis a természetes testben az egység elve úgy fűzi
egybe a részeket, hogy azok közül egynek sem lehet saját, önálló léte, addig a
titokzatos testben bármennyire is benső az összekötő erő, mégis csak úgy
kapcsolja egymáshoz a tagokat, hogy mindegyikük teljes és sajátos
személyiséggel rendelkezik. Ehhez járul, hogy az egész és az egyes tagok közti
kölcsönös viszonyt tekintve, valamennyi fizikai élő testben az egyes tagok
végeredményben mind csak az egész szervezet javát szolgálhatják. Az emberek
közt fennálló bármely társas tömörülésnek viszont, a tagok személyi jellege
folytán, végsőképp, mint legtávolabbi hasznossági célra, minden egyes tag
javára kell törekednie. Tehát – hogy újból tárgyunkra térjünk – miként az Örök
Atyának Fia mindnyájunk örök üdvösségéért szállott alá az égből, éppúgy a
halhatatlan lelkek boldogságának biztosítása és elérése céljából létesítette és
töltötte el isteni Lélekkel az Egyház Testét is, amint az Apostol mondja: «Mert
minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok; Krisztus meg az Istené.» (1 Kor
3,23) Az Egyház ugyanis a hívek javára alakult, de épp ezáltal az
Istennek, és akit ő küldött, Krisztus Jézusnak dicsőségére van rendelve.
A misztikus test és a merő erkölcsi test
Ha a titokzatos testet az ú. n. morális, azaz erkölcsi
testtel hasonlítjuk össze, akkor is meg kell állapítanunk, hogy nem valami
csekély, sőt igen súlyos és nagyjelentőségű eltérés mutatkozik köztük. Az
erkölcsi testületben ugyanis nincs más egyesítő tényező, mint a közös cél és az
erre irányuló összefogás a tekintély révén, míg abban a titokzatos testben,
amelyről tárgyalunk, ehhez az összefogáshoz más belső egyesítő tényező járul,
mely valósággal jelen van, és erőt képvisel az egész szervezetben éppúgy, mint
annak egyes részeiben, és kimagasló természeténél fogva messze fölülmúlja
minden fizikai test vagy erkölcsi testület egyesítő erejét. Ez a tényező, mint
föntebb mondottuk, nem a természetes, hanem a természetfölötti rendhez
tartozik, sőt önmagát tekintve végtelen és nem teremtett dolog: maga az Isten Lelke,
aki mint Szent Tamás mondja, «mint egyetlen és ugyanaz, az egész Egyházat
betölti és egyesíti».
A jogi Egyház és a szeretet Egyháza
E szó igazi jelentése tehát elménkbe idézi, hogy az Egyház,
amelyet a maga nemében tökéletes társaságnak kell tekinteni, nem csupán jogi és
szociális tényező, valamint viszonyok összessége. Sokkal felsőbbrendű ugyanis,
mint bármely más emberi közösség, és annyira felette áll ezeknek, mint
amennyire a kegyelem a természetet, az örökkévaló dolgok a mulandókat
meghaladják.
Világos, hogy az ilyen közösségeket, különösen az
államot, nem szabad megvetni, vagy lebecsülni. De az Egyház nem tartozik
egészen ezeknek a közületeknek a sorába, aminthogy az egész ember sem csupán
halandó test. Igaz ugyan, hogy azok a jogi elvek, melyek az Egyháznak mintegy
támaszai, sőt összetevői, isteni – Krisztustól nyert – alkotmányában
gyökereznek, és hasznosak természetfeletti célja elérésére, mégis Megváltónk
Lelke az, aki által a keresztények társasága messze fölülmúlja az egész
természetet, és aki mint az összes kegyelmek, ajándékok, lelki adományok
forrása, az Egyházat állandóan bensőleg áthatja és benne működik. Halandó
testünk szervezete is csodálatos alkotása a Teremtőnek, mégis messze elmarad
lelkünk magas méltósága mögött. Éppen így a keresztény közösség szociális
építménye is dicsőségére válik az isteni Építőmester bölcsességének, mégis
mindenképpen alsóbbrendűnek mutatkozik, ha az azt díszítő és éltető lelki
adományokkal, vagy éppen azok isteni Forrásával vetjük össze.
Abból, amit hozzátok intézett iratunkban eddig kifejteni
törekedtünk, Tisztelendő Testvérek, világosan kitűnik, milyen súlyosan tévednek
azok, akik az Egyházat önkényesen rejtett, láthatatlan közösségnek gondolják;
de azok is csalódnak, akik úgy vélekednek, hogy az Egyház csupán emberi
intézmény, melyet csak a fegyelem, a külső szertartások tartanak össze, de nem
forrása a természetfölötti életnek. Éppen ellenkezőleg, amint Krisztust, az
Egyház Fejét és mintaképét nem látjuk egészében, ha csupán látható emberi
természetét vizsgáljuk, vagy ha kizárólag láthatatlan isteni természetét
vesszük figyelembe, mert hiszen az egy Krisztus két természetben és két
természet szerint él; így áll a dolog titokzatos Testével is. Hiszen
éppen azért vett föl az Isten Igéje szenvedésre képes emberi természetet, hogy
látható közösséget alapítson, azt isteni vérével megszentelhesse és így
«látható kormányzás útján vezesse vissza az embert a láthatatlan javakhoz».
Azért fájlaljuk és elítéljük azoknak a gyászos tévedését is,
kik a maguk ábrándja szerint alkotják meg az Egyház képét, és azt csupán
szeretetből táplálkozó, szereteten alapuló közösségnek tartják, és ezzel
megvetően állítják szembe azt, amit jogi Egyháznak neveznek. De teljesen
tévesen teszik ezt a megkülönböztetést. Nem veszik ugyanis észre, hogy mikor
isteni Megváltónk tökéletes, minden jogi és szociális elemmel ellátott
társulattá akarta tenni az embercsoportot, melyet megalapított, akkor ugyanaz a
cél vezette, mint mikor úgy intézkedett, hogy a Vigasztaló Lélek mennyei
kegyelmekkel és adományokkal gazdagítsa azt. Az a cél ugyanis, hogy üdvhozó
megváltásának műve maradandó legyen a földön.
Igaz ugyan, hogy az Örök Atya a «szeretett Fia
országának» (Kol 1,13) szánta, de azt is akarta, hogy ebben az országban a
hivők teljesen alávessék értelmüket és akaratukat, és alázatos, engedelmes
lélekkel csatlakozzanak ahhoz, ki érettük «engedelmes lett a halálig». (Fil
2,8) Tehát semmi igazi ellentét vagy ellentmondás sem lehetséges a között, amit
a Szentlélek érzékfölötti szerepének mondanak, és a pásztorok és tanítók
Krisztustól kapott jogi hivatala között. Sőt a kettő inkább kiegészíti,
tökéletesíti egymást, mint bennünk a test meg a lélek. Hiszen ugyanattól ered
mind a kettő; az isteni Üdvözítőtől, aki nem csak azt mondotta, midőn tanítványaira
lehelt: «Vegyétek a Szentlelket» (Jn 20,22), hanem azt is világosan
kijelentette: «Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket» (Jn
20,21), és aztán: «Aki titeket hallgat, engem hallgat.» (Lk 10,16)
Ha az Egyházban is megnyilatkozik embervoltunk gyarlósága,
azt nem jogi szervezete rovására kell írnunk; hanem annak kell tulajdonítani,
hogy, sajnos, minden egyes emberben megvan a rosszra való hajlam, és így
a misztikus Test magasabb rangú tagjaiban is megtűri azt a Test Alkotója, hogy
próbára tegye a nyáj és a pásztorok erényét, és mindenkiben
gyarapodjék a keresztény hit érdeme. Mint föntebb mondottuk, Krisztus nem
akarta kizárni a bűnösöket a közösségből, melyet alapított; ha tehát lelki
betegségben sínylődik valamelyik tag, ez nem arra ok, hogy az Egyház iránti
szeretetünk csökkenjen, hanem inkább arra, hogy tagjai iránt való szánalmunk
növekedjék.
A szentségekben, melyekkel szüli, táplálja gyermekeit, már
szeplőtelenül tündöklik ez a jóságos anya; sértetlen a hitben, melyet mindenkor
romlatlanul őriz, a törvényekben, melyekkel mindenkit kötelez, és az
evangéliumi tanácsokban, melyekkel buzdít. Nem fogyatkozott meg azokban az
ajándékokban és lelki adományokban sem, melyek által kimeríthetetlen
termékenységgel szüli a vértanuk, szüzek, hitvallók seregét. Nem róhatjuk
hibájául, hogy vannak erőtlen, sebesült tagjai is, hiszen ezek nevében maga is
mindennap kérleli az Istent: «bocsásd meg a mi vétkeinket», és lelkünk
gyógyítását késlekedés nélkül, anyai erős lélekkel vállalja.
Midőn tehát Jézus Krisztus misztikus. Testéről beszélünk, e
szó jelentése hathatós intés számunkra. Ez az intelem visszhangzik felénk szent
Leó szavában: «Ismerd meg, keresztény, méltóságodat, és ha az isteni
természetben lettél részes, ne ess vissza előbbi alacsony sorodba hozzád nem
illő élet által. Emlékezzél meg róla, milyen Főnek és milyen Testnek vagy
tagja.»
M Á S O D I K R É S Z
A HIVEK KAPCSOLATA KRISZTUSSAL
Szenteljünk különösképpen néhány szót, Tisztelendő
Testvérek, Krisztussal való kapcsolatunknak az Egyház testében. Joggal mondja
Szent Ágoston, hogy olyan nagy, titokzatos és isteni dolog ez a kapcsolat, hogy
éppen ezért sokan gyakran félreértik, félremagyarázzák. Mindenek előtt
nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat igen szoros. A Szentírás a tiszta házastársi
viszonyhoz, a szőlőtő és a szőlővessző egységéhez, meg testünk szervezetéhez
hasonlítja. (Ef 5,22-23; Jn 15,1-5; Ef 4,16) Olyan benső ez a viszony, hogy az
Apostol szava szerint «Ő (Krisztus) a testnek: az Egyháznak a feje» (Kol 1,18),
és a legrégibb Szentatyák műveiből is állandóan kicsendül az a tanítás, hogy az
isteni Megváltó szociális testével egy misztikus személyt képez, vagy amint
Szent Ágoston mondja: az egész Krisztust.
Sőt, Üdvözítőnk maga is összehasonlítja ezt az
egyesülést azzal a csodálatos egységgel, mely által a Fiú az Atyában van, és az
Atya a Fiúban. (Jn 17,21-23)
Jogi és társadalmi kötelékek
Krisztussal és Krisztusban való egybekapcsolódásunk
elsősorban abban áll, hogy mivel a keresztény közösség – Alapítójának szándéka
szerint – tökéletes társadalmi, azaz szociális Test, szükségképpen összes
tagjai összekapcsolódnak a közös cél által, amelyben mindnyájan egyetértenek.
Kétségtelen, hogy minél nemesebb a cél, amelyre törekszenek, minél istenibb a
forrás, amelyből az ered, annál kiválóbb az egység. Márpedig a legmagasztosabb
cél: a Test tagjainak állandó megszentelődése Isten és a Bárány dicsőségére,
aki megöletett. (ApCsel 5,12-13)
A forrás pedig legistenibb: nemcsak az Örök Atya
elhatározása, nemcsak Üdvözítőnk kegyes akarata, hanem a Szentlélek ihletése
is, mellyel értelmünket és akaratunkat ösztökéli. Mert ha a legcsekélyebb
üdvösséges cselekedetre sem vagyunk képesek a Szentlélek nélkül, hogyan
törekedhetne egy akarattal a hármas egy Isten dicsőségére minden nép, minden
faj megszámlálhatatlan sokasága annak ereje nélkül, kit az Atya és Fiú lehel
örök egy szerelmével?
Mondottuk, hogy Krisztus e szociális Testének, Alkotója
akarata szerint, láthatónak kell lennie. Így szükséges, hogy a tagok
egysége külsőleg is :megnyilvánuljon, amennyiben egy hitet vallanak,
ugyanazokkal a szentségekkel élnek, ugyanabban az áldozatban vesznek részt, és
szorgosan megtartják ugyanazokat a törvényeket. Azonkívül az is
elengedhetetlenül szükséges, hogy mindenki előtt szembeszökően kitűnjék a
legmagasabb Fő, aki hatékonyan irányítja kitűzött célja felé a tagok egymást
kölcsönösen segítő tevékenységét: Jézus Krisztus földi Helytartója. Mert ahogy
elküldte az isteni Megváltó az igazság Vigasztaló Lelkét, és azt a szerepet
adta neki (Jn 14,16/26), hogy az Egyház titkos kormányzását vegye kézbe,
Péternek és utódainak viszont azt hagyta meg, hogy a földön képviseljék
személyét s látható módon is vezessék a keresztény közösséget.
Teológiai erények
Ezek a jogi kapcsolatok már magukban véve is messze
fölülmúlják a legkiválóbb emberi társulatok kötelékeit is; mégis szükségképpen
ezekhez járul az egységnek egy másik tényezője, az a három erény, melyek
legszorosabban egyesítenek bennünket Istennel; a keresztény hitre, reményre, és
szeretetre gondolunk.
Mert hiszen, amint az Apostol mondja «egy az Úr, egy a
hit» (Ef 4,5), az a hit t. i., mellyel elérjük az egyedül igaz Istent, és akit
küldött, Jézus Krisztust. (Jn 17,3) A tanítvány, akit különösen szeretett
Jézus, megtanít bennünket, milyen bensőképpen kapcsolódunk a hit által
Istenhez: «Bárki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban az Isten marad és ő az
Istenben». (Jn 4,15) Éppoly szorosan kapcsol bennünket ez a keresztény hit
egymáshoz és isteni Főnkhöz is. Mert valahányan hiszünk, «a hitnek ugyanaz a
Lelke van bennünk». (2 Kor 4,13) Ugyanaz a krisztusi fény világosít meg,
ugyanazon a krisztusi táplálékon nevelkedünk és ugyanaz a krisztusi tekintély
és tanítói hatalom vezet minket. Ha tehát mindannyiunkban a hitnek ugyanaz a
lelke él, ugyanazt az életet éljük mindannyian az Isten Fiában való hitben, aki
szeretett minket és önmagát adta érettünk. (Gal 2,20)
Így aztán Krisztus, a mi Fejünk, ha élő hitünk által
magunkba fogadjuk és szívünkben lakik (Ef 3,17), hitünknek nemcsak szerzője,
hanem beteljesítője is. (Zsid 12,2)
Amint a hit Istenhez, mint az igazság kútfejéhez kapcsol
bennünket e földön, úgy a keresztény reménység erénye által Istent, mint a
boldogság kútfejét kívánjuk meg. «Várva-várva a boldog reménységet, s a nagy
Isten dicsőségének eljövetelét». (Tit 2,13) Közös vágy él bennünk a mennyország
után, s így nem akarjuk, hogy itt maradandó városunk legyen, hanem a jövendőt
keressük (Zsid 13,14), és természetfölötti dicsőségre vágyódunk. Azért mondja
az Apostol: «Egy test és egy lélek, amiképp hivatástok egy reménységre szól.»
(Ef 4,4) Sőt Krisztus bennünk van, ami a dicsőségnek a reménye. (Kol 1,27)
De ha a hit és remény kapcsolata, mely az isteni
Megváltóhoz fűz bennünket misztikus Testében, fontos és nagyjelentőségű dolog,
nem kevésbé fontos, nem kevésbé hatékony a szeretet köteléke sem. Mert ha a
természet rendjében is mindennél többre tartjuk a szeretetet, melyből az igazi
barátság származik, mit mondhatunk akkor arról a természetfölötti szeretetről,
melyet maga az Isten olt lelkünkbe? «Szeretet az Isten, és aki a szeretetben
marad Istenben marad és az Isten őbenne.» (Jn 4,16)
Isten mintegy törvényben hozta, hogy szeretetünknek meg
legyen a hatása: ha mi szeretünk, Ö is leereszkedik hozzánk
viszont-szeretetével, az Evangélium szava szerint: «Ha valaki szeret engem,
Atyám is szeretni fogja őt, és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála.»
(Jn 14,23) A szeretet tehát minden más erénynél szorosabban egyesít minket
Krisztussal; a szeretet lángja hevítette az Egyház számtalan fiát, kik örömmel
tűrték Krisztusért a gyalázatot is, és a legnagyobb nehézségekkel is győztesen
szálltak szembe életük utolsó leheletéig, vérük kiontásáig. Ezért buzdít minket
olyan sürgetve isteni Üdvözítőnk: «Maradjatok az én szeretetemben.» És mivel elégtelen,
hiábavaló az olyan szeretet, mely nem nyilatkozik meg, nem valósul meg
tettekben is, mindjárt hozzáteszi: «Ha parancsaimat meg fogjátok
tartani, megmaradtok szeretetemben. Valamint én is megtartottam Atyám
parancsait, és az ő szeretetében maradok.».(Jn 15,9-10)
Felebaráti szeretet
Ezzel az Isten és Krisztus iránt való szeretettel
szükségképpen együtt jár a felebaráti szeretet is. Hogy is mondhatnánk, hogy
szeretjük isteni Megváltónkat, ha gyűlöljük azokat, kiket Ő misztikus Testének
tagjaivá fogadott és szentséges vérével megváltott? 'Azért int minket Krisztus
szeretett tanítványa: «Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent és felebarátját
gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem
lát, hogyan szerethetné? És ez a parancsunk van Istentől, hogy aki szereti az
Istent, szeresse testvérét is.» (Jn 4,20-21)
Sőt azt is állíthatjuk, hogy annál inkább egyesülünk
Istennel, Krisztussal, minél inkább egymásért szorgoskodó (Róm 12,5) tagjai
leszünk egymásnak. (1 Kor 12,25) Másrészt, annál szorosabban fűz egymáshoz
bennünket a szeretet, minél lángolóbb szeretettel kapcsolódunk majd Istenhez és
isteni Főnkhöz.
Krisztus végtelen tudással, örök szeretettel ölel magához
minket
Minket pedig még a világ teremtése előtt, örök, végtelen
tudással, múlhatatlan szeretettel ölelt magához. Hogy szeretetét látható és
valóban csodálatos módon kinyilvánítsa, személyének egységébe felvette emberi
természetünket, hogy – amint a turini Szent Maximus őszinte egyszerűséggel
megjegyzi: «Krisztusban a saját testünk szeressen bennünket.»
Az Egyház Krisztus «plerómája», azaz teljessége
Azonban az a szeretetteljes ismeret, mellyel az isteni
Megváltó megtestesülésének első pillanatától fogva kísért minket, minden kutató
emberi elme képességét fölülmúlja; mert alig hogy méhébe fogadta az Istenanya,
máris Isten boldogító látásának örvendett és ezáltal a titokzatos Test minden
tagját szakadatlanul, folytonosan szemmel tartja és üdvözítő szeretetével
átkarolja. Mily kegyes hozzánk az isteni Irgalom: Mily felbecsülhetetlen mérhetetlen
szeretetének rendelkezése. A jászolban, a kereszten, az Örök Atya dicsőségében
sokkal jobban ismeri, nagyobb szeretettel vonja magához Krisztus az Egyház
minden tagját, mint az anya az ölében hordott gyermekét, jobban, mint ahogy
önmagunkat ismerjük és szeretjük.
Abból, amit eddig előadtunk, könnyen érthető, Tisztelendő
Testvérek, miért írja oly gyakran Pál apostol, hogy Krisztus bennünk és mi
Krisztusban vagyunk. De mélyebb bizonyítékkal is megerősíti állítását. Krisztus
ugyanis, amint azt föntebb részletesen kifejtettük, Lelke által van bennünk
jelen. Ezt a lelket közli velünk, és úgy működik bennünk általa, hogy azt kell
mondanunk: azt az isteni tevékenységet, melyet a Szentlélek a lelkekben kifejt,
Krisztus is műveli bennünk. «Akiben nincs meg Krisztus lelke, mondja az
Apostol, az nem Krisztusé; ha azonban Krisztus bennetek van, a lélek él a
megigazulás által.» (Róm 8,9-10)
Krisztus Lelkével való egységünk azzal az eredménnyel
is jár, hogy mindazok a képességek, erények és lelki ajándékok, melyek a
Fejben, mint azok adományozójában kiváló módon gazdag bőségben vannak meg, az
Egyház minden tagjára átszármaznak, sőt aszerint, hogy milyen fokozatot foglal
el a tag Krisztus misztikus Testében, napról-napra tökéletesednek is. Így aztán
az Egyház mintegy a Megváltó kiegészítése és teljessége lesz. Krisztus ugyanis
minden szempontból szinte beteljesedik az Egyházban. Ez a kifejezés magyarázza
:meg Szent Ágoston gondolatát, melyet röviden említettünk már: hogy a misztikus
Fő, Krisztus és az Egyház, mely itt a földön mintegy második Krisztusként az Ő
személyét képviseli, hogyan alkothat egy új embert, melyben a kereszt üdvszerző
műve állandósul és az ég a földdel összekapcsolódik: Krisztust értjük, a Főt és
a Testet, az egész Krisztust.
A Szentlélek bennünk lakik
Jól tudjuk, milyen sűrű fátyol borítja ennek a titokzatos
tanításnak a megértését és kifejtését, és hogy milyen homályba burkolja kutató
elménk gyöngesége az isteni Megváltóval való egységünknek, különösen pedig a
Szentlélek lelkünkben való lakozásának hittitkát. Azonban a helyesen és
kitartóan végzett kutatás, az ellentmondó nézetek vitája, amennyiben az igazság
szeretete és az Egyház iránti köteles engedelmesség irányítja, e tárgyra is
értékes világot vethet, s ez által ezek a szent tudományok valóban
előrehaladnak. Nem kárhoztatjuk hát azokat, akik különböző utakra térnek,
egymástól eltérő felfogást követnek, s így igyekeznek elérni, tőlük telhetően
megvilágosítani Krisztussal való csodálatos egységünknek ezt a misztériumát.
Ha azonban nem akarnak a valódi tantól, az Egyház
helyes tanításától eltévelyedni, tartsák magukat ahhoz a közös és vitathatatlan
tételhez, hogy el kell vetni a misztikus egyesülésnek minden olyan módját, mely
által a keresztény hivők bármily szempontból elhagynák a teremtmények rendjét
és helytelenül az istenségbe hatolnának, úgyhogy akárcsak egyetlen egy isteni
tulajdonságot is sajátjuknak lehessen mondani. Azonkívül azt is véssék minden
kétséget kizáróan elméjükbe, hogy ezekben a kérdésekben mindent a Szentháromság
közös megnyilatkozásának kell tekinteni, amennyiben ezekben Istenről
mint legfőbb létrehozó okról van szó.
Arra is ügyelniük kell, hogy elrejtett misztériumról
van szó, melyet e földi számkivetés idején teljesen át nem tekinthetünk, és
amelyet emberi nyelv sohasem tud egészen kifejezni. Azt mondjuk, hogy
bennünk laknak az isteni személyek, amennyiben az értelmes élő teremtményekben
kifürkészhetetlen módon jelen vannak, és a teremtmények ismerete és szeretete
eléri őket. Azonban valami természetet fölülmúló, teljesen bensőséges, egyedül
álló módon.
Hogy pedig legalább némileg közelebb jussunk ennek a
megismeréséhez, nem szabad elhanyagolni azt az utat, azt a szempontot, melyet a
(I.) vatikáni zsinat az ilyen dolgokban nagyon ajánl. Ez abban áll, hogy ha
legalább valami kevéssel több fényt akarunk deríteni Isten titkainak
megismerésére, a misztériumokat összehasonlítjuk egymással és legfőbb
céljukkal, amelyre irányulnak. Helyénvaló tehát, hogy bölcs Elődünk, boldog
emlékezetű XIII. Leó pápa, mikor erről a Krisztussal való kapcsolatunkról és a
bennünk lakó isteni Vigasztalóról beszélt, arra a boldog színről-színre való
látásra irányította tekintetét, amelyben egykor a mennyben ez a misztikus
egyesülés beteljesedését és tökéletesedését fogja elérni. «Ez a csodálatos
kapcsolat, úgymond, melyet a bennünk-lakozás nevével jelzünk, csak körülményei
által, azaz helyzetében különbözik attól az egységtől, mellyel Isten a menny
lakóit emeli boldogítva magához.»
Márpedig abban az isten-színlátásban valami teljesen
kifejezhetetlen módon alkalmunk nyílik arra, hogy elménk szemével, fensőbb
megvilágosítás segítségével, szemléljük az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, az
örökkévalóságon át közelről legyünk jelen az isteni Személyek eredéseinél és
olyan öröm boldogítson bennünket, amely egészen hasonló ahhoz, mely által a
szent és osztatlan Háromság boldog.
Nem tekintenők azonban teljesnek azt, amit eddig Jézus
Krisztus misztikus Testének a Fejjel való szoros kapcsolatáról előadtunk, ha
legalább egy keveset ne tennénk hozzá a legméltóságosabb Oltáriszentségről,
amely által ez a kapcsolat e halandó életben mintegy csúcspontját éri el.
Az Eucharisztia, az egység jele
Krisztus Urunk ugyanis úgy akarta, hogy ez a csodálatos,
soha eléggé nem magasztalható egyesülés, mely isteni Főnkkel egybefűz minket,
különösképpen az Oltáriszentség áldozata által nyilvánuljon meg hívei előtt.
Hisz ebben az áldozatban az oltár szolgái nem csupán Üdvözítőnket
helyettesítik, hanem az egész misztikus Testet és minden hivőt is; meg aztán
bár egyedül a pap szava teszi, hogy a szeplőtelen Bárány jelen legyen az
oltáron, mégis a keresztény hivők maguk is felajánlják azt a pap keze által
közös imádságukkal, mint kedves, dicsérő és engesztelő áldozatot az Egyház
közös szükségleteiért. És amint az isteni Megváltó kereszthalála által önmagát,
mint az egész emberi nem Fejét ajánlotta fel az Örök Atyának, úgy ebben a
«tiszta eledeláldozatban» (Mal 1,11) is nem csupán önmagát mint az Egyház Fejét
ajánlja fel mennyei Atyjának, hanem önmagában misztikus tagjait is, mert hiszen
mindet, a gyöngéket és erőtleneket is mérhetetlen szeretettel zárja szívébe.
Az Eucharisztia mint szentség pedig az Egyház egységének
eleven és valóban csodálatos képe – hiszen az átváltozásra kerülő kenyér is sok
búzaszemből ered és mégis eggyé válik – ez a szentség magát a természetfeletti
kegyelem Szerzőjét adja nekünk, hogy a szeretet Lelkét merítsük belőle, és ez
által arra késztessen bennünket, hogy már ne a magunk életét éljük, hanem
Krisztusét, és közösségi Testének minden tagjában magát a Megváltót szeressük.
Ha sokan lesznek, a mai szomorú viszonyok között, .akik az
Oltáriszentség színe alatt rejtőző Krisztus Urunkhoz úgy ragaszkodnak, hogy sem
nyomorúság, sem szorongatás, sem éhség, sem mezítelenség, sem veszedelem, sem
üldözés, sem kard nem szakíthatják őket el Krisztus szeretetétől (Róm 8,35),
akkor a szent Lakoma, melynek gyakoribb, a gyermekkorban kezdődő használata,
nem a Gondviselés intézkedése nélkül, éppen korunkban állt helyre,
kétségtelenül forrásává válhat ennek a lelki erősségnek, hiszen a
keresztényeket nem ritkán hősies tettekre is tudja tüzelni, erősíteni.
H A R M A D I K R É S Z
LELKIPÁSZTORI BUZDÍTÁS
TÉVEDÉSEK AZ ASZKETIKUS ÉLETBEN
Ha a keresztény hívek kegyelettel fogadják, helyesen értik
és szilárdan megtartják ezt a tanítást, Tisztelendő Testvérek, akkor könnyebben
őrizkedhetnek majd azoktól a tévedésektől, melyek onnan erednek, hogy egyesek
önkényesen feszegették ezt a nehéz kérdést a katolikus hit nagy kárára, és így
a hívek lelkét nemkevéssé megzavarták.
Hamis «miszticizmus
Akadnak ugyanis, akik nem veszik eléggé figyelembe, hogy Pál
apostol erről a kérdésről csak átvitt értelemben beszélt, és nem különböztetve
meg kellőképpen a fizikai test, a morális test, a misztikus test sajátos és
egymástól eltérő jelentését, hamis egység-fogalmat állítanak fel. Ugyanis
isteni Megváltónkat és az Egyház tagjait egy fizikai személyben akarják
egyesíteni, összeötvözni, s egyrészt isteni sajátságokat tulajdonítanak az
embernek, másrészt Krisztus Urunkat tévedéseknek és a rosszravaló emberi hajlam
részesévé teszik. Az ilyen hamis tan távol áll a katolikus hittől, a Szentatyák
tanításától, de ellenkezik a nemzetek Apostolának felfogásával és véleményével
is. Hiszen Szent Pál egybekapcsolja ugyan valami csodálatos egyesüléssel Krisztust
és az Ö titokzatos Testét, de szembe is állítja egyiket a másikkal, mint
Jegyest a Jegyessel. (Ef 5,22-23)
Hamis «quietizmus»
Nem kevésbé tér el az igazságtól azoknak a veszélyes
tévedése sem, kik abból a titokzatos kapcsolatból, mely mindannyiunkat
Krisztushoz fűz, valami egészségtelen úgynevezett, quietizmust igyekeznek
levezetni. E felfogás minden keresztény lelki életét és az erényekben való
haladását egyedül az isteni Lélek tevékenységének tulajdonítja, s kizárja és
háttérbe szorítja azt a velejáró, mintegy segítő munkát, melyet nekünk kell
végeznünk.
Nyilvánvalóan senki sem tagadhatja, hogy Jézus
Krisztus Szent Lelke az egyetlen forrás, melyből minden természetfeletti erő az
Egyházra és annak tagjaira árad. Hiszen – amint a zsoltáros mondja, «Az Úr adja
a kegyelmet és dicsőséget.» (Zsolt 83,12) Hogy azonban az emberek kitartsanak a
szentség gyakorlatában, hogy buzgón gyarapodjanak a kegyelemben és az
erényekben, továbbá, hogy ne csak maguk törjenek serényen a keresztény
tökéletesség csúcsai felé, hanem tőlük telhetőleg másokat is erre tüzeljenek,
mindezt csak akkor akarja művelni a mennyei Lélek, ha az emberek maguk is
nap-nap után szorgos munkával közreműködnek ebben.
Mert amint Szent Ambrus mondja: «nem az alvóknak
jutnak a mennyei adományok osztályrészül, hanem a törekvőknek.» Hiszen ha már e
halandó testünk tagjait is csak szüntelen gyakorlat teszi erősekké és
egészségesekké, sokkal inkább áll ez Jézus Krisztus szociális Testére, melyben
minden egyes tag megtartja szabadságát, öntudatos cselekvésmódját. Ezért van,
hogy aki azt mondta: «Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem» (Gal
2,20), habozás nélkül állítja: «Az Ő kegyelme (t. i. Istené) nem volt bennem
eredménytelen, sőt valamennyiüknél többet munkálkodtam, nem ugyan én, hanem
Isten kegyelme énvelem.» (1 Kor 15,10)
Nyilvánvaló tehát, hogy ez a megtévesztő tanítás nem a
keresztény hívek lelki haladására használja fel a szóban forgó misztériumot,
hanem sajnálatos módon romlásukra fordítja.
A szentségi gyónásra és az imádságra vonatkozó tévedések
Ilyen eredménnyel jár azoknak a téves nézete is, akik
szerint nem kell oly nagyra becsülni a bocsánatos bűnök gyónását, és többre
tartják azt az általános bűnvallást, melyet Krisztus Jegyese naponként tesz az
Úrban vele egyesült fiaival, mikor a papok Isten oltárához közelednek.
Kétségtelen, hogy mint jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, sokféle és nagyon
dicséretes módon lehet e bűnökre bocsánatot nyerni; de ahhoz, hogy napról-napra
serényebben haladjon valaki az erény útján, nagyonis ajánlatosnak tartjuk a
gyakori szentgyónás jámbor szokását, melyet nem a Szentlélek sugallata nélkül
vezetett be az Egyház. Mert hiszen e szokás növeli a helyes önismeretet,
erősíti a keresztény alázatosságot, gyökeresen kiírtja az erkölcsi hibákat,
szembeszáll a lélek hanyagságával és lanyhaságával, megtisztítja a
lelkiismeretet, erősíti az akaratot, lehetővé teszi az üdvös lelkivezetést, és
magának a szentségnek erejével gyarapítja a kegyelmet. Gondolják hát meg azok,
akik az ifjabb papság soraiban a gyakori szentgyónás becsülését csökkentik vagy
gyengítik, hogy Krisztus Szellemétől idegen, Üdvözítőnk misztikus Testére nézve
pedig káros dolgot művelnek.
Vannak továbbá, kik szinte nem is tartják hatékonynak
imáinkat, és kik arról igyekeznek az embereket meggyőzni, hogy az a könyörgés,
melyet magánosan emel valaki az Istenhez, keveset ér és voltaképpen inkább a
nyilvános, az Egyház nevében végzett imának van értéke, mert az Jézus Krisztus
titokzatos Testéből ered. Ez helytelen felfogás: hiszen isteni Megváltónk
nemcsak Egyházát egyesíti szorosan magával mint szeretett jegyesét, hanem az
Egyházban minden egyes hivő lelkét is, és nagyon vágyakozik arra, hogy
különösen a szentáldozás után bensőségesen társalogjon velük. És bár a
nyilvános, közös imádság, mely magából az Anyaszentegyházból ered, Krisztus
Jegyesének méltósága folytán minden mást felülmúl: mégis minden imádságnak
megvan a maga méltósága, ereje, és minden ima sok szempontból hasznára van az
egész Testnek, mert hiszen ebben a Testben nincs az egyes tagoknak
olyan erénygyakorlata, olyan jó tette, ami a Szentek Egyessége folytán ne
válnék mindannyiunk üdvösségére.
Abból, hogy az egyes emberek ennek a Testnek a tagjai,
nem következik, hogy nem szabad – persze Isten akarata előtt meghajolva –
különös kegyelmeket is kérni önmaguk számára, vagy a jelen életre vonatkozóan:
megmaradnak ugyanis önálló személyeknek és mindegyik megtartja sajátos
szükségleteit. Nemcsak az Egyház döntései bizonyítják, hanem a szentek
gyakorlata és példája is, hogy a mennyei dolgokról való elmélkedést nagyra kell
becsülnünk.
Nem hiányoznak végül olyanok sem, akik azt mondják,
hogy könyörgéseinket nem magához Jézus Krisztus személyéhez, hanem inkább
Istenhez, az Örök Atyához kell intéznünk Krisztus által, mivel Üdvözítőnk, mint
titokzatos Testének Feje, csak «közvetítő az Isten és az emberek között». (1
Tim 2,5) Ez azonban nemcsak az Egyház szellemével és a keresztény szokással
ellenkezik, hanem az igazságot is megcsorbítja. Krisztus ugyanis, hogy
szabatosan szóljunk, mindkét természetében Feje az egész Egyháznak. Egyébként ő
maga is ünnepélyesen biztosított arról, hogy «ha valamit kértek tőlem az én
nevemben, megcselekszem azt». (Jn 14,14)
Igaz, főképp a szentmiseáldozatban – ahol Ő maga a pap
és áldozat, és így különösképpen tölti be a kiengesztelő szerepét – a
könyörgések leginkább az Egyszülött Fiú által jutnak az Örök Atyához, mégis
gyakran még magában a szentáldozatban is az isteni Megváltóhoz intézzük
imánkat, mert hisz minden kereszténynek ismerni és világosan tudnia kell, hogy
ugyanaz a Jézus Krisztus, aki ember, Istennek a Fia és maga is Isten. Ezért
aztán mikor a küzdő Egyház a szeplőtelen Bárányt és a szent Ostyát imádja és
Hozzá könyörög, a diadalmas Egyház örök énekszavát visszhangozza: «A trónon Ülőnek
és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom, örökkön örökké.»
(ApCsel 5,13)
BUZDÍTÁS AZ EGYHÁZ SZERETETÉRE
Miután kifejtettük Krisztussal való titokzatos egységünknek
a hittitkát, Tisztelendő Testvérek, és mint az egész Egyház Tanítója
megvilágosítottuk az elméket az igazság fényével, Főpásztori hivatalunkkal
megegyezőnek tartjuk, hogy buzdítsuk is a híveket: szeressék ezt a titokzatos
Testet olyan lángoló szeretettel, mely nemcsak gondolatokban és szavakban,
hanem tettekben is kifejezésre jut. Hiszen már az Ószövetség hívei is így
énekeltek földi városukról: «Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, menjen feledésbe
jobb kezem: Ragadjon a torkomhoz a nyelvem, ha rólad meg nem emlékezem, ha nem
tartom Jeruzsálemet legfőbb örömömnek.» (Zsolt 136,5-6)
De mennyivel nagyobb dicsőséggel és kitörőbb örömmel
kell akkor nekünk ujjonganunk, hogy a szent hegyre, «magára a szegletkőre,
Jézus Krisztusra» (Ef 2,20), élő és kiválasztott kövekből épült városban
lakunk. Mert hisz valóban nem is gondolhatunk dicsőségesebb, nemesebb,
megtisztelőbb dolgot, mint azt, hogy a római katolikus Anyaszentegyház részeivé
válhatunk, s ezáltal egy ily tiszteletreméltó Testnek leszünk tagjai, egy ily
fönséges Főnek a vezetése alatt állunk, Isteni Lélek árad ránk. Végül egy tan
és egy angyali Kenyér táplál ebben a földi számkivetésünkben mindaddig, míg
végül is egy és örök boldogságnak leszünk részesei a mennyekben.
Szeretetünk legyen szilárd
Hogy pedig a sötétség angyala a világosság angyalává
változva (2 Kor 11,14) meg ne tévesszen minket, legyen szeretetünk legfőbb
törvénye, hogy szeressük Krisztus Jegyesét, amilyennek azt Krisztus akarta és vérével
szerezte. Kell tehát, hogy kedvesek legyenek szívünknek a szentségek,
amelyekkel az Egyház, a kegyes Anya táplál bennünket; az ünnepségek, melyekkel
vigaszunkra és örömünkre szolgál, a szent énekek és a szent szertartások,
melyekkel lelkünket az égre emeli. De szeretnünk kell az úgynevezett
szentelményeket is és azokat az áhítatgyakorlatokat, melyekkel az Egyház
vigasztalja és Krisztus Lelkével tölti el gyöngéden a hívek lelkét. És nemcsak
az a föladatunk, hogy viszonozzuk irántunk való anyai kegyességét, miként az a
gyermekekhez illik, hanem tiszteletben kell tartanunk Krisztustól kapott
tekintélyét is, mely értelmünket a Krisztus iránt való engedelmesség
szolgaságába hajtja. (2 Kor 10,5) Ezért aztán kötelesek vagyunk magunkat
alávetni törvényeinek és erkölcsi parancsainak, még ha az eredeti
ártatlanságból kibukott természetünknek néha nehezek is; hiszen előírja, hogy
lázadozó testünket önként vállalt vezekléssel kell megfékeznünk, sőt arra is
int, hogy néha még akkor is tartózkodjunk a kellemes dolgoktól, ha nem
ártalmasok.
És nem is elég, ha csak annyiban szeretjük ezt a
Testet, amennyiben isteni Fő uralma alatt áll, és mennyei ajándékok ékesítik.
Úgy kell tevékeny szeretetünkkel körülvennünk, ahogy az halandó testünkben
nyilatkozik meg, amennyiben t. i. emberi és gyarló elemekből áll, még ha
kevésbé is illenek ahhoz a szerephez, amelyet ebben a tiszteletreméltó Testben
betöltenek.
Krisztust lássuk az Egyházban
Hogy pedig meglegyen és napról-napra növekedjék bennünk ez a
szilárd és teljes szeretet, meg kell szoknunk, hogy az Egyházban magát
Krisztust tekintsük. Ugyanis Krisztus az, aki az Egyházban él, Krisztus tanít,
kormányoz és szentel meg általa; Krisztus az, aki tagjaiban különféleképpen
megnyilatkozik. Ahol tehát a keresztény hívek valóban törekszenek ebben az eleven
hit-szellemben élni, ott tisztelettel, köteles engedelmességgel fognak adózni
ennek a titokzatos Testnek főbb tagjai iránt. Főképp azok iránt, akiknek az
isteni fő parancsából kifolyólag egykor számot kell adni lelkünkről (Zsid
13,17); de azok ügyét is szívükön fogják viselni, akik iránt Üdvözítőnk különös
szeretettel viseltetett. Az erőtlenekre, rokkantakra és betegekre gondolunk,
akik vagy természetes, vagy természetfeletti orvosságra szorulnak; a
gyermekekre, akiknek ártatlansága oly könnyen veszélybe sodródik, akiknek
szívecskéje, mint a viasz, alakítható. Végül pedig a szegényekre, akiknek
megsegítésében magának Jézus Krisztusnak személyét kell a legnagyobb
könyörületességre méltatni.
Jogosan és méltán int ugyanis az Apostol: «Amelyek a Test
gyöngébb tagjainak látszanak, sokkal inkább szükségesek, és amelyeket a test
kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül.»
(1 Kor 12,22-23) Legfőbb hivatásunk tudatában úgy érezzük, hogy meg kell
ismételnünk ezt a súlyos mondatot, hiszen nagy szomorúsággal szemléljük, mint
fosztják meg mostanában néha életüktől a nyomorékokat, az elmebajosokat és az
öröklött betegségben szenvedőket, arra hivatkozva, hogy terhesek a
társadalomra, és ezt még egyesek az emberi haladás új találmányának és a
közjóra előnyös dolognak tartják. De minden helyesen gondolkodó ember belátja,
hogy ez élesen ellenkezik nemcsak a természet és az Isten törvényével, ami
valamennyiünk szívében írva van, hanem még az emelkedettebb emberiesség
érzésével is. Ezeknek, akik kedvesebbek Megváltónk előtt, mert nagyobb
irgalomra méltók, ezeknek vére «Istenhez kiált a földről». (Gen 4,10)
Utánozzuk Krisztus szeretetét az Egyház iránt
Hogy lassacskán el ne lanyhuljon ez a szeretet, amellyel
Megváltónkat kell látni az Egyházban és annak tagjaiban, nagyon alkalmas magára
Jézusra tekinteni, mint az Egyház iránti szeretet legfőbb példaképére.
a) ÁLTALÁNOS SZERETETTEL
Először is azt vegyük fontolóra, milyen általános ez a
szeretet. Igaz, Krisztusnak csak egy Jegyese van, az Egyház; az isteni Jegyes
szeretete mégis oly általános, hogy senkit sem zár ki, Jegyesében az egész
emberi nemet felöleli. Ugyanis azért ontotta vérét a mi Megváltónk, hogy minden
embert, ha mindjárt nemzetiségre nézve különbözők is, Istennel kibékítsen a
kereszten és mindet egy Testben egyesítsen. Az igazi szeretet az Egyház iránt
tehát nemcsak azt követeli, hogy magában a Testben legyünk egymás tagjai,
kölcsönösen szorgoskodva egymásról (Róm 12,5; 1 Kor 12,25), hogy mikor az egyik
tag örül, a többi vele együtt örüljön, a szenvedővel együtt szenvedjen (1 Kor
12,26), hanem azt is megkívánja, hogy a többi emberben is ismerjük fel Krisztus
testvérét, aki ugyanarra az örök üdvösségre van hivatva, mint mi, ha még nincs
is velünk egybeforrva az Egyház Testében.
Bizony, sajnos, főképp ma akadnak olyanok is, akik
dölyfösen kérkednek az ellenségeskedéssel, gyűlölettel és ellenszenvvel, mintha
ez nagyban növelné az emberi méltóságot és az emberi erőket. Fájdalmasan
szemléljük ennek a tannak szomorú gyümölcseit. Kövessük inkább a mi békességes
Királyunkat, aki nemcsak arra tanított, hogy azokat is szeressük, akik nem
ugyanabból a nemzetségből származnak (Lk 10,33-37), hanem még az ellenség
szeretetét is lelkünkre kötötte. (Lk 6,27-35; Mt 5,44-48) Áthatja lelkünket a
nemzetek Apostolának felemelő szava és vele együtt zengjük Krisztus
szeretetének hosszúságát, szélességét, magasságát, mélységét. (Ef 3,18) Ezt a
szeretetet pedig sem a népek és szokások különbözősége nem tudja megtörni, sem
a világtengerek mérhetetlen távolságai nem csökkenthetik, sem a jogos vagy
jogtalan háború nem képes lerombolni.
Ebben a súlyos órában, Tisztelendő Testvérek, amikor
oly sok fájdalom szaggatja a testet, és annyi szomorúság gyötri a lelket,
mindenkinek erre a természetfölötti szeretetre kell buzdulnia. Vesse latba. az
erejét minden derék ember – főképp azokra gondolunk, akik valamilyen
társulatban szentelik magukat a segítségnyújtás művének –, és roppant lelki és
testi bajokban a szánalom, az irgalmasság csodálatos versengésével siessenek a
szűkölködők segítségére. Jézus Krisztus titokzatos Testének nagylelkűsége,
kimeríthetetlen termékenysége tündöklik ezáltal minden népben.
b) ÁLLHATATOS TEVÉKENYSÉGGEL
Arra a mindenkire kiterjedő általános szeretetre, mellyel
Krisztus az Egyházat szerette, tevékeny és állhatatos szeretettel kell
felelnünk. Szeressük hát mi is kitartó buzgó akarattal Krisztus titokzatos
Testét. Megváltónk Isten Fia volt, mégis megtestesülésétől halandó élete végéig
szüntelenül fáradozott. Lerakta Egyházának alapjait, életszentsége ragyogó
példájával, prédikációival, beszélgetéseivel, meghívásaival és megbízásaival
megalapította és megszilárdította Egyházát. Az hát a kívánságunk, fontolja meg
alaposan mindenki, aki anyjának ismeri el az Egyházat, hogy Jézus Krisztus
titokzatos Teste minden tagjának kötelessége, hogy a neki jutott szerep szerint
erőteljesen, szorgalmasan közreműködjék ennek a Testnek építésében és
gyarapításában. Ez a kötelesség nemcsak a szentély szolgáira hárul, nem is csak
azokra, kik a szerzetes élettel adták magukat Istennek. Szeretnénk, ha
különösen azok szívlelnék ezt meg (aminthogy dicséretre méltón meg is teszik),
akik az Actio Catholica seregében segítik tevékenységükkel a püspököket és
papokat, s azok, kik a vallásos egyesületekben segédkeznek e cél elérésében. Ki
ne látná, milyen jelentős, milyen fontos az ő serény, gondos munkájuk a jelen
helyzetben.
c) SZÜNTELEN IMÁDSÁGGAL
Nem mellőzhetjük itt hallgatással a családapákat, a
családanyákat, kikre Megváltónk titokzatos Teste zsenge tagjait bízta. Kérve kérjük
őket Krisztus és az Egyház iránt való szeretetükre, hogy aggódó gonddal
vigyázzanak a rájuk bízott gyermekekre, óvják őket minden cselvetéstől, mely ma
oly könnyen veti ki rájuk hálóját.
Megváltónk különösen azzal mutatta meg lángoló
szeretetét az Egyház iránt, hogy buzgón könyörgött érette Atyjánál. Hiszen
mindannyian tudjátok, Tisztelendő Testvérek, hogy csak néhány példát említsünk,
milyen buzgón imádkozott röviddel keresztre-feszítése előtt Péterért (Lk
22,32), a többi apostolért (Jn 17,9-19), és végül mindenkiért, kik az isteni
ige hirdetése által hinni fognak benne. (Jn 17,20-23)
Az Egyház tagjaiért
Kövessük hát Krisztus példáját és kérjük minden nap az
aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásához. (Mt 9,38; Lk 10,2)
Szálljon minden nap valamennyiünk imája a mennybe, és ajánlja Istennek Jézus
Krisztus titokzatos Testének minden tagját, elsősorban a püspököket, akiken
egyházmegyéjük különös gondja nyugszik; a papokat, a férfi és női szerzetek
tagjait, kik az Úr örökségébe kaptak meghívást, s akik hazájukban is, meg a
távoli pogány országokban is óvják, növelik, terjesztik az isteni Megváltó
Országát. A tiszteletreméltó Test egy tagjáról se feledkezzünk meg közös
könyörgésünkben: de különösen azokról emlékezzünk meg, kikre súlyosan nehezednek
földi zarándokiságunk gyötrelmei, szorongásai, és azokról, kik elhunytuk után a
tisztító tűzben találnak kiengesztelődést. Azokat se mellőzzük, kik oktatást
nyernek a keresztény tanításban, hogy a keresztségben mielőbb megigazuljanak.
Forrón óhajtjuk, hogy ezek a közös, buzgó imák azokra
is kiterjedjenek, kiket még nem világosított meg az Evangélium igazsága, és kik
még nem jutottak el az Egyház biztos aklába. Kiket a szerencsétlen hitszakadás,
az egység megbomlása távol tart Tőlünk, Kik itt a földön, bár méltatlanul,
Jézus Krisztus személyét képviseljük. Ismételjük hát azt az isteni imát, melyet
Üdvözítőnk mennyei Atyjához intézett, «hogy mindnyájan egyek legyenek, amint Te
Atyám énbennem és én Tebenned, úgy ők is egyek legyenek bennünk és így elhiggye
a világ, hogy te küldöttel engem.» (Jn 17,21)
Azokért, akik még nem tagok
Mint jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, azokat is az Úr
Isten oltalmába ajánlottuk, vezetésére bíztuk már pápaságunk kezdetétől fogva,
kik nem tartoznak a katolikus Egyház látható szervezetéhez. Ünnepélyesen
tettünk róla tanúságot, hogy a Jó Pásztor példáját követtük és így semmi sem
fekszik annyira szívünkön, mint hogy életük legyen és bőségesebb életük legyen.
Most az egész Egyház imáját kértük, szeretnénk hát megismételni ünnepélyes
figyelmeztetésünket ebben a körlevelünkben is, melyet «Krisztus nagy és
dicsőséges Testének» szenteltünk. Szerető szívvel hívjuk meg mindnyájukat, hogy
önként és készen engedjenek az isteni kegyelem belső zörgetésének és
törekedjenek szabadulni abból a helyzetből, melyben nem lehetnek biztosak örök
üdvösségük felől; mert öntudatlan vágyódásuk a Megváltó titokzatos Testével
kapcsolatba hozza ugyan őket, mégis oly sok, oly nagy mennyei adománynak,
segítségnek vannak híjával, amit csak a katolikus Egyházban tudnak elnyerni.
Kapcsolódjanak hát be a katolikus egységbe, egyesüljenek Velünk Jézus Krisztus
Testének szervezetében, forrjanak össze az egy Fővel, a dicsőséges Szeretet
társadalmában. Szakadatlanul könyörgünk értük a szeretet és az igazság Lelkéhez;
tárt karral várjuk őket, hiszen nem idegenbe térnek, hanem saját atyai házuk
felé tartanak.
De ha kívánjuk is, hogy szüntelen szálljon Isten felé az
egész titokzatos Testnek ez az imája, hogy az eltévelyedettek mindnyájan
mielőbb térjenek Jézus Krisztus egyetlen aklába, mégis hangsúlyozzuk, hogy
mindenképpen szükséges, hogy ez önként és szabadon történjék, mivel senki sem
hisz másként, mint a maga akaratából. Így ha a hitetlent arra kényszeríti
valaki, hogy a templomba menjen, az oltárhoz közeledjék, a szentségekhez
járuljon, nincs benne kétség, hogy az ilyen mégse válna kereszténnyé, hiszen a
hit az, ami nélkül «lehetetlen Istennek tetszeni». (Zsid 11,6) S e hitnek az
akarat és értelem szabad alávetéséből kell fakadnia.
Ha tehát az Apostoli Szentszék állandó tanítása
ellenére megesnék, hogy valakit akarata ellenére kényszerítenek a katolikus hit
fölvételére, Mi hivatalunk tudatában nem tehetünk mást, mint hogy elítéljük az
ilyen eljárást.
De az embereknek szabad akaratuk van, és rendetlen vágyaik,
rossz hajlamaik folytán vissza is élhetnek szabadságukkal; ezért szükséges,
hogy a Világosság Atyja hatékonyan vonzza őket az igazságra, szeretett Fiának
Lelke által. Ha, sajnos, mégis sokan vannak, kik a katolikus igazságtól távol
tévelyegnek s akaratukkal nem engednek az isteni kegyelem sugallatának, ez nem
csak a saját hibájukból ered, hanem onnan is, hogy a keresztény hívek nem
imádkoznak buzgóbban ezért az ügyért. Újra és újra buzdítunk hát mindenkit,
hogy az Egyház szeretetének melegével, Isteni Megváltónk példáját követve
könyörögjenek szakadatlanul.
Az államfőkért
A jelen körülmények közt az is nemcsak hasznosnak, de
egyenesen szükségesnek látszik, hogy buzgón imádkozzunk a királyokért, a
fejedelmekért és mindenkiért, ki kormányozza a népet, hogy külső oltalmukkal az
Egyház segítségére siethessenek, hogy alakuljon ki egy helyes rend, hogy az
isteni szeretet kegyelmével merüljön föl e sötét vihar habjaiból a fáradt
emberiség számára «az igazság műve, a béke». (Iz 32,17) S az Anyaszentegyház
teljes buzgalommal és tisztaságban élhessen nyugodt és csöndes életet. (1 Tim
2,2) Istentől kell kiesdekleni, hogy szeressék a bölcsességet azok, akik a népek
élén állnak, és soha se vonatkozzék rájuk a Szentlélek súlyos ítélete: «Mert az
Úrtól vettétek ezt a hatalmat, és a fölségestől az uralmat, ki számon kéri
tetteiteket és kifürkészi terveiteket; mert noha országa szolgái vagytok, nem
ítéltetek igazán, nem tartottátok meg az igazság törvényét és nem jártatok
Isten akarata szerint. Iszonyúan és hamar megjelenik nektek, mert szigorú
ítélet vár a hatalmon levőkre; a kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény
fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétől és nem fél
senki rangjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ő alkotta, s egyaránt viseli
gondját mindegyiknek. Az erősekre azonban szigorúbb vizsgálat várakozik.
Hozzátok vagyon tehát szavam, ti királyok, hogy bölcsességet tanuljatok és el
ne essetek.»
d) KIEGÉSZÍTVE AZT, AMI HÍJA VAN KRISZTUS SZENVEDÉSEINEK
De nemcsak fáradságos munkával és állhatatos imával mutatta
ki Krisztus Urunk szeplőtelen Jegyese iránti szeretetét, hanem azzal a
szenvedéssel, gyötrődéssel is, melyet szabadon, szeretetből elviselt érte.
«Mivel szerette övéit, mindvégig szerette őket,» (Jn 12,1) Egyházát tulajdon
vérén szerezte. (ApCsel 20,28) Lépjünk hát kész akarattal Királyunk véres
nyomdokaiba. Ezt kívánja üdvösségünk biztonsága: «Ha ugyanis egybenőttünk vele
halálának hasonlatosságában, úgy majd a feltámadásban is.» (Róm 6,5) És «ha
meghaltunk vele, élni is fogunk vele».(2 Tim 2,11) Ezt kívánja tőlünk a valódi,
tevékeny szeretet az Egyház iránt s a lelkek iránt, kiket Krisztusnak szül az
Egyház.
Megváltónk ugyan valóban a kegyelem végtelen
tárházát érdemelte ki Egyháza számára kínos szenvedése, kínhalála árán, de az
isteni Gondviselés terve szerint csak részenként kapunk e kegyelemadományból. Ezeknek
a részeknek kisebb vagy nagyobb mértéke nem kevéssé a mi jótetteinktől függ. E
jótettek vonzzák az emberek lelkére a mennyei kegyelmek isten akarta esőjét.
Bizonyosan bőséges lesz az égi adományok esője, ha nemcsak forró imával
fordulunk Istenhez, különösen az eucharisztikus Áldozatban való lehetőleg
mindennapos részvétel által, ha nemcsak a keresztény szeretet művei által
igyekszünk könnyíteni a számtalan szűkölködő baján, de e múlandó világ
dolgainak elébe helyezzük az el nem múló javakat, e halandó testet önkéntes
vezekléssel fékezzük, amennyiben tartózkodunk attól, ami tilos, és terhes és
kellemetlen dolgokat vállalunk. És végül ha ennek a jelen életnek fáradságait,
szenvedéseit mintegy Isten kezéből, alázatos lélekkel fogadjuk. Így ugyanis az
Apostol szerint «kiegészítjük testünkben azt, ami híja van Krisztus
szenvedéseinek a mi testünkben az ő Teste, az Egyház javára.» (Kol 1,24)
Mikor ezt írjuk, szemünk előtt lebeg azoknak a
szerencsétleneknek, sajnos, végtelen sokasága, kikre fájdalommal, könnyezve
gondolunk: a betegek, a szegények, a rokkantak, az özvegyek és árvák és az a
sok ember, ki a maga vagy hozzátartozói baja miatt halálosan gyötrődik. Atyai
lélekkel buzdítunk hát mindenkit, aki bármi okból szomorúságban, szorongásban
él, hogy tekintsen bizalommal az égre és ajánlja fel keserveit annak, aki
bőséges jutalmat fog neki visszafizetni. Emlékezzenek mindnyájan arra, hogy
szenvedésük nem hiábavaló, hanem, ha türelemmel viselik, nagy hasznát látja az
Egyház is, de nagy hasznát látják ők maguk is.
Rendkívüli módon segít e szándék megerősítésére az a
napi önfelajánlás, melyet az «imaapostolság» nevű hitbuzgalmi egyesület tagjai
gyakorolnak. Fontosnak tartjuk, hogy ezt az Isten előtt nagyon kedves
társulatot itt is nyomatékosan ajánljuk.
Ha pedig minden időkben szükséges volt a lelkek üdvösségének
előmozdítására az isteni Megváltó szenvedéseivel a mi fájdalmainkat is
egyesíteni, akkor főképp ma legyen ez mindenkinek kötelessége, Tisztelendő
Testvérek, mikor a háború szörnyű tűzvésze szinte az egész földkerekséget
lángba borította és oly sok halált, oly sok szerencsétlenséget, oly sok bajt
okoz. Főképp ma legyen mindenkinek kötelessége tartózkodni a bűntől, a világ
csábításaitól, a test fékezetlen kívánságaitól, sőt tartózkodni azoktól a földi
hiábavalóságoktól, hiúságoktól is, melyek nem tartoznak a lélek keresztény
módon való kiműveléséhez és a mennyország elnyeréséhez sem. Inkább halhatatlan
Elődünk. Nagy Szent Leó súlyos szavát kell eszünkbe vésnünk, mellyel arra
figyelmeztet bennünket, hogy a keresztségben a Keresztre feszített Testévé
váltunk. Inkább Szent Ambrus gyönyörű imáját kellene megjegyeznünk: «Vigyél
engem, Krisztus, a Keresztre, mert üdvösséges az a tévelygőknek, egyetlen
pihenő a fáradtaknak, egyetlen hely, ahol él az, aki meghal.»
Mielőtt befejeznők írásunkat, nem állhatjuk meg, hogy újra
és újra ne buzdítsunk mindenkit, hogy szorgos, tevékeny szeretettel szeressék
az Anyaszentegyházat. Ha valóban szívünkön fekszik az isteni vérrel megváltott
emberiség üdvössége, ajánljuk fel mindennap az Egyház épségéért, szerencsés
fejlődéséért imádságainkat, munkáinkat és szenvedéseinket az Örök Atyának.
Villámló felhők tornyosulnak az égen, nagy nehézségek törnek az egész emberiségre
és az Egyházra is, bízzuk hát magunkat és mindenünket az Irgalmasság Atyjára,
és könyörögjünk hozzá:
«Kérünk, Urunk, tekints erre a te családodra, melyért mi
Urunk Jézus Krisztus nem átallotta magát kínzói kezébe adni, és a kereszt
gyötrelmeit vállalni.»
B E F E J E Z É S
A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA
Teljesítse ezt az atyai kívánságunkat, mely bizonyára a ti
kívánságtok is, Tisztelendő Testvérek, és eszközölje ki mindenki számára az
Egyház iránti szeretetet a szűz Istenanya. Az ő szentséges lelkét jobban
eltöltötte Jézus Krisztus isteni Lelke, mint minden más teremtményt együttvéve.
Ő «az egész emberi természet nevében» adta beleegyezését, hogy «isteni Fia és
az emberi természet között valami lelki házasság» jöjjön létre.» Ő volt az, aki
az Úr Krisztust – már a szűz méhében az Egyház fejét – mint minden mennyei élet
forrását csodálatosan e világra hozta, és az újszülöttet mint Prófétát, Királyt
és Papot nyújtotta azoknak, kik a zsidók és pogányok közül elsőknek jöttek
imádására.
Az ő anyai kérésének engedett egyszülött fia «a
galileai Kánában», mikor azt a csodáját művelte, amely miatt «hívének őbenne
tanítványai». (Jn 2,11) Ő volt az, aki az eredeti bűntől és személyes bűntől
menten, mindig szorosan egyesülve Fiával, mint egy új Éva ajánlotta fel a
Golgotán Fiát Ádám minden bűnnel szennyezett fiáért anyai jogainak, anyai
szeretetének áldozatával. És amint már előbb is test szerint anyja volt
Fejünknek, most új fájdalma és új megdicsőülése által lélek szerint minden tag
anyja lett.
Ő volt az, ki hathatós könyörgésével kieszközölte,
hogy az isteni Megváltó Lelke, melyet már a kereszten megkaptunk, Pünkösd
napján tékozló bőkezűséggel áradjon az ifjú Egyházra. És ő, a vértanuk igazi
királynéja volt az, aki roppant szenvedéseit olyan erős, bízó lélekkel tűrte,
hogy minden keresztény hivőnél jobban «kiegészítette azt, ami híja van Krisztus
szenvedéseinek, az ő Teste, az Egyház javára» (Kol 1,24), és mikor az Üdvözítő
átdöfött szívéből megszületett Krisztus titokzatos Teste, azt épp olyan anyai
gonddal, épp olyan bensőséges szeretettel fogadta, mint aminővel a kisded
Jézust a bölcsőben melengette, táplálta.
A Boldogságos Szűz szeplőtelen szívének ajánlottuk fel az
emberiséget, Krisztus minden tagja anyjának, ki most a mennyben tündöklik,
megdicsőült testével és lelkével, és Fiával együtt uralkodik. Ő nyerje el
könyörgésével, hogy a dicsőséges Főből a szervezet rendje szerint a kegyelem
bőséges áramlása jusson el a titokzatos test minden tagjára. Ő védje az
Egyházat hathatós oltalmával, most is, mint a múltban is; ő eszközöljön ki a
végre az egész emberi nem számára békésebb időket.
Ebben a természetfölötti reményben bízva adjuk túláradó
szívvel mindnyájatokra, Tisztelendő Testvérek, és a rátok bízott nyájra a
mennyei kegyelmek zálogát és különös jóakaratunk tanúbizonyságát, apostoli
áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél, 1943. június 29-én, Szent
Péter és Pál Apostol ünnepén, pápaságunk 5. évében
XII. PIUS PÁPA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése