Őszentsége XVI. Benedek pápa beszéde
a karácsonyi köszöntés alkalmából
a Római Kúriához
Kelemen Terem, 2012. december 21.
Kedves Bíborosok,
Püspök- és Paptestvérek, Kedves Testvérek!
Nagy örömmel találkozom ma veletek, a bíborosi testület
kedves tagjaival, a Római Kúria és a Kormányzóság képviselőivel e
karácsonyelőtti, hagyományos esemény alkalmával. Szívélyesen köszöntelek
mindnyájatokat, Angelo Sodano bíborossal kezdve, akinek köszönöm a kedves
szavakat és a szívből jövő jókívánságokat, amelyeket nevetekben is hozzám
intézett. A bíborosi kollégium dékánja olyan kifejezést idézett fel, amely
ezekben a napokban gyakran előkerül a latin liturgiában: Prope est iam Dominus,
venite, adoremus! Az Úr már közel van, jöjjetek, imádjuk! Mi is egyetlen
családként készülünk a betlehemi istállóban [születő] Gyermek imádására, aki
maga az Isten, s aki oly közel jött, hogy hozzánk hasonló emberré lett. Örömmel
viszonzom jókívánságaitokat, és szívből köszönöm mindnyájatoknak - köztetek
azoknak, akik a pápát képviselik világszerte - nagylelkű, szakértő
együttműködéseteket, mellyel szolgálatomat támogatjátok.
Ismét olyan év végéhez értünk, amely sokféle nehéz
helyzetet, nagy kérdést és kihívást hozott, ugyanakkor a remény jeleit is az
Egyházban és a világban egyaránt. Csupán néhány kiemelkedő, az Egyház életét és
péteri szolgálatomat érintő eseményről szólok. Először is, mint a bíborosi
testület dékánja említette, lezajlottak a mexikói és kubai látogatások -
felejthetetlen találkozások az emberi szívben mélyen gyökerező hit erejével és
a hitből fakadó életörömmel. Emlékszem, hogy amikor Mexikóba érkeztem, a hosszú
út mentén végeláthatatlan tömeg állt sorfalat, akik zászlókat lengetve,
zsebkendőkkel integetve üdvözöltek. Emlékszem, hogy a Guanajuato, az azonos
nevű [szövetségi] állam festői szépségű fővárosa felé vezető út mellett
fiatalok térdeltek áhítattal, Péter utódjának áldását kérve; emlékszem, hogy a
Krisztus Király-szobor melletti nagy liturgia jelenvalóvá tette számunkra
Krisztus királyságát - békéjét, igazságosságát, igazságát. Mindezt annak
ellenére, hogy az ország súlyos problémákkal, az erőszak különféle
megnyilvánulásaival, a gazdasági függés nehézségeivel küzd. Noha önmagában a
vallásosság nem orvosolhatja e problémákat, még kevésbé megoldhatóak, ha nem
történik meg a szív belső tisztulása, amely a hit erejéből, a Jézus Krisztussal
való találkozásból fakad. Azután Kuba - itt is a nagy liturgiák, amelyeken az
ének, az ima és a csend kézzelfoghatóvá tették Annak jelenlétét, akit oly
sokáig próbáltak kitiltani az országból. Bizonyos, hogy ebben az országban nem
fogják tudni megteremteni a kötelességek és a szabadság megfelelő egyensúlyát,
ha nincsenek tekintettel arra az alapvető feltételrendszerre, amelyet a Jézus
Krisztus Istenével való találkozás nyomán ismert fej az emberiség.
A végéhez közeledő év további fontos mozzanatai közül
szeretném kiemelni a milánói nagy Családünnepet és a libanoni látogatást, ahol
átadtam a szinódus utáni apostoli buzdítást, amely a közelkeleti egyházak és
társadalom élete számára kíván iránymutatást adni az egység és a béke
nehézségekkel teli útján. Az év utolsó jelentős eseménye az új evangelizációval
foglalkozó szinódus volt, amely egyben a hit évének közös megnyitásaként is
szolgált. A hit évében a II. Vatikáni Zsinat ötven évvel ezelőtt történt
megnyitás ára emlékezünk, próbáljuk újra megérteni és alkalmazni a mai
megváltozott körülmények között. Mindezen események korunk legfőbb témáit
vetették fel: a család (Milánó), a világbéke szolgálata és a vallások közti
párbeszéd (Libanon), valamint Jézus Krisztus üzenetének hirdetése napjainkban
azoknak, akik még nem találkoztak vele, továbbá annak a sok embernek, akik csak
kívülről ismerik, s így valójában nem ismerik fel őt. E nagy témák közül
elsősorban a család témájáról és a párbeszéd természetéről szeretnék
részletesebben beszélni, majd egy rövid megjegyzést fűznék az új evangelizáció
kérdéséhez.
A hatalmas öröm, amellyel a világ minden tájáról érkező
családok összegyűltek Milánóban, azt mutatja, hogy minden ellenkező látszat
ellenére a család ma is erős és eleven. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy
alapjaiig válság fenyegeti, különösen a nyugati világban. Feltűnt, hogy a
szinódus ismételten hangsúlyozta, mennyire fontos a hit átadása szempontjából a
család mint az az igazi, hiteles környezet, ahol az emberi lét alapvető normái
továbbadódnak. E formákat a közös élet és a közös szenvedés nyomán sajátítjuk
el. Így világossá vált, hogy a család kérdése nemcsak egy adott társadalmi
formára, hanem magára, az emberre vonatkozik, arra, hogy mi az ember és mit
jelent igazán embernek lenni. A kihívások igen sokrétűek. Mindenekelőtt
felmerül a kérdés, hogy képes-e az ember elköteleződni vagy el nem köteleződni.
Elkötelezheti-e magát életre szólóan? Megfelel ez az emberi természetnek? Nem
mond ellent szabadságának és önmegvalósítása távlatának? Azáltal válik-e az
ember önmagává, hogy önmagának él és másokkal csak akkor létesít kapcsolatot,
ha azt bármikor megszakíthatja? Ellentétes-e az életre szóló elköteleződés a
szabadsággal? Érdemes akár szenvedni is az elkötelezettségért? Amikor az ember
nem hajlandó elköteleződni -- s ez egyre szélesebb körben terjed, a szabadság
és az, önmegvalósítás téves felfogása, valamint a szenvedés türelmes
elviselésétől való menekülés miatt --, akkor magába zárkózik, énjét végső
'soron megtartja saját magának és igazán sohasem múlja felül. Pedig az ember
egyedül önmaga elajándékozásában találja meg magát, és csak akkor érti meg
embersége nagyságát, ha megnyílik a másik ember felé, mások felé, gyermekei,
családja felé, s ha engedi, hogy a szenvedés átformálja. Ha az ember elutasítja
az ilyen elköteleződést, eltűnnek az emberi lét alapvető szereplői is: apa,
anya, gyermek - elvesznek az emberi léttapasztalat nélkülözhetetlen
dimenziói.
Gilles Bernheim, Franciaország főrabbija alaposan
dokumentált és rendkívül elgondolkodtató tanulmányában rámutat, hogy a
napjainkban tapasztalt támadás, amely az igazi -- apából, anyából és
gyermekekből álló -- család ellen irányul, valójában sokkal mélyebbre hat. Ha
mindeddig úgy véltük, hogy a család válságának egyik oka az emberi szabadság
téves felfogása, mára világossá vált, hogy maga a létünk kérdőjeleződik meg,
az, hogy mi az ember valójában. A főrabbi' Simone de Beauvoir híres mondását
idézi: „az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik." (on ne naît pas
femme, on le devient). E szavak képezik az alapját annak, amit ma gender
címszóval a nemiség új filozófiájaként népszerűsítenek. E filozófia szerint az
ember neme nem természeti adottság, amelyet az embernek el kell fogadnia és
jelentéssel kell megtöltenie, hanem társadalmi szerep, amit magunk választunk,
míg a múltban a társadalom jelölte ki számunkra. Nyilvánvaló, hogy ez az
elmélet és a mélyén rejlő antropológiai lázadás teljesen téves. Az ember
kétségbe vonja, hogy van egy természete, ami testi mivoltából fakad és lényét
meghatározza. Tagadja természetét, s úgy dönt, hogy az nem eleve adott, hanem ő
alakítja ki magának. A bibliai teremtéstörténet szerint az ember lényegéhez
tartozik, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette. E kettősség az Istentől
rendelt emberi lét lényegi vonása. S ma éppen ezt az eleve adott kettőséget
vonják kétségbe.
A teremtéstörténet szavai, "férfinak és nőnek
teremtette őket" (Ter 1,27) immár nem érvényesek. Nem, ami ma érvényes,
így szól: nem Isten teremtette őket férfinak és nőnek, hanem eddig társadalom
határozott erről, mostantól viszont magunk döntünk felőle. Férfi és nő, mint
teremtett valóság, mint emberi természet nem létezik többé. Az ember
megkérdőjelezi tulajdon természetét. Innentől kezdve az ember csupán lélek és
akarat. A természet manipulálása, amit a környezettel kapcsolatban elutasítunk,
az ember alapvető döntése lesz saját magára vonatkozóan. Mostantól csak az
absztrakt ember létezik, aki maga választja meg, milyen legyen a természete.
Megkérdőjeleződik a férfi és a nő teremtett állapota, az emberi lény egymást
kölcsönösen kiegészítő [két] formája. Ám ha nincs a teremtéstől fogva elrendelt
férfi-női kettősség, akkor a család sem a teremtés által megállapított valóság.
A gyermek is elveszíti eddig elfoglalt helyét és az őt megillető méltóságot.
Bernheim rámutat, hogy ezzel a gyermek, aki eddig jogokkal rendelkező alany
volt, szükségképpen tárggyá válik, amelyhez, s amelynek megszerzéséhez joga van
az embernek. Ha az alkotás szabadsága önmagunk megalkotásának szabadságává
válik, az szükségképpen a Teremtő tagadását jelenti, s végső soron lényegi
méltóságától fosztja meg magát az embert is, aki Isten teremtménye és képmása.
A család körüli harcban magáról az emberről van szó. S nyilvánvalóvá válik,
hogy ahol tagadják Istent, ott megszűnik az emberi méltóság is. Aki Istent
védi, az embert védi.
Most pedig áttérnék a másik nagy témára, amely az egész
elmúlt éven átívelt, Assisitől az új evangelizációval foglalkozó zsinatig: a
párbeszéd és a hithirdetés kérdésére. Beszéljünk először a párbeszédről.
Napjainkban az Egyház számára a párbeszédnek három alapvető területét látom,
ahol jelen kell lennie az emberért és emberségéért folyó harcban: dialógus az
államokkal, a társadalommal (benne a kultúrákkal és a tudománnyal), valamint a
vallásokkal. Az Egyház e dialógusok mindegyikében a hittől kapott világosság
alapján beszél. Ugyanakkor az emberiség tapasztalatát is belevonja, ami nem
más, mint mindannak emléke, amit az ember átélt és végig szenvedett a kezdetek
óta, évszázadokon át, aminek során az Egyház megismerte az emberi állapotot,
megtapasztalta annak határait és nagyságát, lehetőségeit és korlátait. Az
emberi kultúra, amelynek egy biztosítéka az Egyház, az isteni kinyilatkoztatás
és az emberi lét találkozásából fejlődött ki. Az Egyház képviseli annak
emlékezetét,~ hogy mit jelent embernek lenni – a feledés civilizációjával a
szemben, amely csak önmagát és saját feltételrendszerét ismeri. Ám amint
emlékezőképesség híján az ember elveszíti önazonosságát, éppúgy az emberiség is
elveszítené önazonosságát, ha meg fosztanák emlékezetétől. Amit az Egyház a
kinyilatkoztatás és az emberi megtapasztalás találkozása nyomán megismert, az
valóban túlmutat a puszta értelem tartományán, de nem egy külön világ, amelynek
nincs mondanivalója a nem hívők számára. Ez az ismeret, ha az ember a maga
gondolkodásával belép szemléletébe és felfogásába, szélesíti az értelem
horizontját, s így azokhoz is szól, akik nem tudnak osztozni az Egyház hitében.
Természetesen, amikor az Egyház az állammal és a társadalommal párbeszédet
folytat, nincs minden egyes kérdésre kész válasza. Más társadalmi erőkkel
együtt küzd azokért a válaszokért, amelyek az emberi lét igazságának legjobban
megfelelnek. Az
Egyháznak nagyon világosan kell képviselnie azokat az
értékeket, amelyeket alapvetőnek és az emberi lét szempontjából
megkérdőjelezhetetlennek tart. Minden lehetőt meg kell tennie a meggyőzés
érdekében, ami azután politikai cselekvésre indíthat.
Az emberiség jelenlegi helyzetében a vallások közötti
párbeszéd a világbéke szükséges Feltétele, s ezért a_keresztényeknek és más
vallási közösségeknek egyaránt kötelessége. E vallásközi párbeszédnek többféle
dimenziója van: Az első egyszerűen az élet, az együtt élés párbeszéde. Ez nem
tartalmazza a nagy hitkérdések megvitatását, hogy Isten Szentháromság-e vagy,
hogy miként kell értenünk a Szentírás sugalmazott voltát stb., hanem az együtt
élésről és a társadalom, az állam, az emberiség iránti közös felelősségről
szól. Ennek során meg kell tanulni elfogadni, hogy a másik más és másként
gondolkodik. Ezért a beszélgetésnek az igazságosság és a béke iránti közös
felelősségen kell alapulnia. A békéről és az igazságosságról folytatott párbeszéd
magától túllép azon, ami pusztán gyakorlati, és az igazságért és az emberért
folytatott erkölcsi küzdelemmé, a legfőbb értékekről folytatott párbeszéddé
válik. Ily módon a beszélgetés, amely tisztán gyakorlati megbeszélésként
indult, annak megvitatásává válik, hogy hogyan él helyesen az ember. Még ha
maguk az alapvető döntések nem kerülnek is szóba, egy-egy konkrét kérdés
megoldásának keresése során - azzal, hogy egymást meghallgatják - mindkét fél
tisztulhat és gazdagodhat. Megtörténhet, hogy e keresés során együtt tesznek
lépéseket az egyetlen igazság felé, még ha alapvető döntéseik nem változnak is.
Ha mindkét fél az igazságosság és a béke hermeneutikájából indul ki, az
alapvető különbözőség nem fog ugyan eltűnni, mégis közelebb kerülnek egymáshoz.
A vallásközi párbeszéd vonatkozásában ma általában két
szabályt tekintenek alapvetőnek:
1.
A párbeszéd célja nem a megtérés, hanem a megértés.
Ebben különbözik az evangelizációtól, a missziótól.
2.
Ennek megfelelően mindkét fél tudatosan megmarad saját
identitásában, amelyet sem maguk, sem partnerük számára nem kérdőjeleznek meg a
dialógus során.
Ezek a szabályok helyesek, mégis úgy gondolom, hogy ebben a
megfogalmazásban nagyon felszínesek. Valóban, a párbeszédnek nem a megtérés,
hanem egymás jobb megértése a célja - ez igaz. Ám a megismerés és a megértés
keresése mindig az igazsághoz való közeledést kell, hogy jelentse. Ezért
miközben mindkét fél lépésről lépésre közeledik az igazsághoz, egyúttal egymással
is egyre mélyebb közösségbe kerülnek, hiszen az igazság egy. Ami az identitás
megőrzését illeti, a keresztény ember számára nagyon kevés volna, ha
önszántából úgy fogalmazná meg saját identitását, hogy valójában elzárná,
úgymond, az igazsághoz vezető utat. Ez esetben kereszténysége önkényesnek,
pusztán tényszerűnek látszana. Úgy tűnnie, mintha az illető nem számolna azzal,
hogy a vallásnak köze van az igazsághoz. Erre vonatkozóan azt mondanám, hogy a
keresztény egészen magabiztos lehet, igen, egészen bizonyos lehet benne, hogy
nyugodtan kihajózhat az igazság nyílt tengerére anélkül, hogy féltenie kelljen
keresztény identitását. Bizonyos, hogy nem mi birtokoljuk az igazságot, hanem
az igazság birtokol minket: Krisztus, aki az Igazság, kézen fogott minket, s
tudjuk, hogy a keze biztosan tart, miközben a szenvedélyesen keressük a tudást.
Az hogy bensőleg Krisztus keze tart, szabaddá tesz, s ugyanakkor biztonságot
ad. Szabaddá tesz: ő tart minket, nyíltan, félelem nélkül bocsátkozhatunk
bármilyen párbeszédbe. Biztonságot ad: mert Ő nem enged el minket, hacsak mi el
nem szakítjuk magunkat tőle. Vele egységben az igazság fényében állunk.
Végül még egy rövid megjegyzést kell tennem a
hithirdetésről, vagyis az evangelizációról, amelyről a szinódus utáni dokumentum
fog részletesen beszélni a szinódusi atyák ajánlásai alapján. Úgy vélem, az
evangelizáció legfontosabb elemei Szent Jánosnak abban a beszámolójában
szerepelnek legkifejezőbben, ahol Keresztelő János két tanítványának meghívását
írja le, akik Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek (Jn 1,35-39). Az első
mozzanat a kijelentés egyszerű aktusa. Keresztelő János Jézusra mutatva
kijelenti: "Nézzétek, az Isten Báránya!" Néhány verssel alább az
evangélista egy másik, hasonló eseményről számol be. Ezúttal András mondja
testvérének, Simonnak: "Megtaláltuk a Messiást" (Jn 1,41). Az első,
alapvető elem az egyértelmű kijelentés, a kérügma, ami a hithirdető belső
meggyőződéséből meríti erejét. A két tanítványról szóló elbeszélésben a
következő mozzanat az, hogy figyelnek, Jézus nyomába szegődnek, ami még nem
tanítványság, inkább valamiféle szent kíváncsiság, a keresés mozdulata. Hiszen
mindketten kereső emberek, akik túl a hétköznapi ügyeken, Isten várásában élnek
- várnak, mert Isten létezik és meg fog nyilatkozni. A kijelentés hatására
keresésük konkretizálódik. Jobban meg akarják ismerni azt, akit Keresztelő
János az Isten Bárányának nevezett. A harmadik fázis akkor kezdődik, amikor
Jézus hátrafordul, hozzájuk lép, és megkérdezi: "Mit akartok? Újabb
kérdéssel felelnek, ami azt mutatja, hogy nyitottan várakoznak és készek új
lépéseket tenni. Azt kérdik: "Mester, hol lakol?" Jézus válasza -
"Gyertek, nézzétek meg!" hogy tartsanak vele, és mellette megnyíljon
a szemük.
A hithirdetés szava ott hatékony, ahol az ember készségesen
figyeli Isten közeledését, ahol az ember bensőleg keres, vagyis úton van az Úr
felé. Szíven érinti, amikor Jézus odafordul hozzá, s ekkor a kijelentéssel való
szembesülése szent kíváncsisággá változik, hogy jobban megismerje Jézust.
Jézushoz csatlakozása pedig elvezeti oda, ahol az Úr él, az Egyház
közösségéhez, amely az ő Teste. Ez azt jelenti, hogy belép a tanítványok úton
lévő közösségébe, az elmélyülés és az élet közösségébe, ahol Jézussal járva
megnyílik a szemünk.
"Gyertek,
nézzétek meg!" - Jézusnak ez a két kereső tanítványhoz intézett mondata a
mai keresőkhöz is szól. Az év végén imádkozzunk az Úrhoz, hogy minél
felismerhetőbb legyen, hogy az Egyház - gyarlósága ellenére is - az Úr
lakóhelye. Kérjük, hogy miközben lakóhelyéhez közeledünk, egyre jobban nyissa
fel szemünket, hogy mind tisztábban, mind meggyőzőbben mondhassuk:
"megtaláltuk azt, akire az egész világ vár, Jézus Krisztust, aki igazán
Isten Fia és igazán ember." Ezzel a lelkülettel szívből kívánok
mindnyájatoknak áldott karácsonyt és boldog új évet. Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése