Miserentissimus Redemptor
XI. Pius pápa
az Úr Jézus szentséges
Szívét mindenki részéről megillető engesztelésről a római szentszékkel
közösségben élő pátriárkákhoz, prímásokhoz, érsekekhez, püspökökhöz és más
rendes joghatóságú főpapokhoz Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást.
1. Miután végtelen irgalmasságú
Megváltónk az emberi nemnek az üdvösséget a keresztfán megszerezte, a világról
az Atyához menetele előtt aggódó apostolainak és tanítványainak
megvigasztalására azt mondotta: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ
végezetéig. (Mt 28,20 ) Ez az édes szó minden remény és biztonság forrása.
S ez a szó, Tisztelendő Testvérek, önkéntelenül is eszünkbe jut, valahányszor
innen, erről a magas kilátóról a sok bajban és nyomorúságban szenvedő emberi
társadalmon, különösen a szünet nélkül támadott és ármánykodással körülhálózott
egyházon széttekintünk. Mert amint ez az isteni ígéret az apostoloknak
kezdetben levert lelkét fölemelte s az evangéliumi igazság magvainak az egész
világon elhintésére buzdította és tüzelte: úgy később az egyházat is a pokol kapui
ellen győzelemre nevelte. Az Úr Jézus Krisztus minden időben együtt volt
egyházával, de hathatósabb segítséggel és oltalommal különösen akkor állott
egyháza mellett, mikor azt nagyobb veszedelmek és megpróbáltatások érték s
mindig a helyzetnek és az időnek megfelelő támogatást nyújtott azzal az isteni
bölcsességgel, „amely elér végtől-végig és mindent kellemesen elrendez”. ( Bölcs
8,1) Sőt a legújabb időben sem rövidült meg az Úr keze. ( Iz 59,1 ) Kiváltképpen
mikor föllépett és eléggé széles körben elterjedt az a tévedés, amely miatt már
attól kellett tartani, hogy az Isten szeretetétől és a hozzávaló bizalomtól
elijesztett emberek számára a keresztény élet forrásai kiapadnak. Épen ezért,
Tisztelendő Testvérek, most arról akarunk veletek szólani, amiről a szeretettől
égő Úr Jézus panaszkodott, mikor Alacoque Margitnak megjelent, s amit saját
kinyilatkoztatása szerint az emberektől az ő lelki javukra elvár és akar. – Mert
egyes hívek talán még nem tudják vagy mások nem törődnek vele – tudniillik a
méltó elégtételadásnak kötelességéről, amellyel az Úr Jézus szerető Szívének
tartozunk, még pedig azzal a szándékkal, hogy ki-ki közületek az ő nyáját arra
buzgón megtanítsa, és annak végrehajtására buzdítsa, amit mondani fogunk.
2. A Megváltó végtelen
irgalmasságának egyéb bizonyságai között különösen kitűnik, hogy a keresztény
hívek szeretetének megfogyatkozásának idején maga az isteni szeretet
mutatkozott be, mint különös tiszteletnek tárgya s jóságának gazdagsága
bőségesen kitárult ama vallásos gyakorlat folytán, amelyben az Úr Jézus szentséges
Szívét tiszteljük, „akiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejlenek”. (Kol
2,3) Amint a Noé bárkájából kilépő emberi nem előtt a Jóisten a barátság
szövetségének jelét fölragyogtatta – a felhőkben feltűnő szivárványt (Ter 9,14 )
–, úgy az újkor zavaros idejében, mikor a legfortélyosabb eretnekség, a
janzenista tévely, az isteni szeretetnek és jámborságnak ellensége, azt
prédikálta, hogy az Istent nem mint Atyát kell szeretni, hanem mint
engesztelhetetlen Bírót kell félni, a jóságos Jézus szentséges Szívét, mint a
béke és szeretetnek zászlaját, magasan meglobogtatta a nemzetek előtt s a
küzdelemben a biztos győzedelmet előre jelezte. Boldog emlékű elődünk XIII. Leó
pápa Jézus szentséges Szíve tiszteletének korszerűségét fölismerve, Annum
Sacrum kezdetű körlevelében igen találóan mondja: „Mikor az egyház az ő első
korszakában a császárok igája alatt nyögött, a fiatal császárnak a magasban
megjelent kereszt volt előjele és okozója a győzelemnek, amely nyomban
bekövetkezett. S íme most más kedvező és isteni jel tűnik föl szemünk előtt: az
Úr Jézus szentséges Szíve, tűzlángok közt sugárzó fényözönben, fölötte a
kereszttel. Beléje kell helyezni minden reménységet. Tőle kell kérni és várni
az emberek üdvösségét.” Valóban úgy van, Tisztelendő Testvérek! Mert eme
szerencsés jelben és az annak folytán kialakult ájtatosságban ugyebár benne
foglaltatik a vallásnak egész lényege és a tökéletes életre vezérlő elv, amely
az Úr Krisztus alapos megismerésére gyorsan elvezeti az elméket, az Úrnak
nagyobb szeretetére és tökéletesebb utánzására hathatósan indítja a lelkeket?
Senkise csodálkozzék tehát, hogy elődeink ezt a bevált ájtatosságot állandóan
védték a rágalmazók minden nyelveskedése ellen, a leghangosabb dicséretekkel
elhalmozták és nagy buzgalommal előmozdították, amint az idők és a körülmények
javasolták. A Szentlélek Úristen sugalmazására történt, hogy a hívek jámbor
áhítata az Úr Jézus Szíve iránt napról napra fokozódott. Lassan jámbor társulatok
alakultak az isteni Szív tiszteletének előmozdítására, majd kialakult a szokás,
minden hónap első péntekjén az Úr Jézus kívánsága szerint a szentáldozáshoz
járulni, amely szokás ma már egészen általános.
De a szentséges Szív
tiszteletéhez tartozó áhítatgyakorlatok között kiválóan kitűnik és különös
említésre méltó az a fölajánlás, amellyel önmagunkat és mindenünket az Úr Jézus
isteni Szívének szenteljük s egyben elismerjük, hogy mindent az örök isteni
szeretetnek köszönhetünk. Hogy ezt az ájtatosságot az isteni Megváltó mennyire
kívánja az emberektől – nem annyira isteni jogánál fogva, mint inkább irántunk
való szeretetéből – arra isteni Szívének szűztiszta tanítványát, Margit Máriát
tanította, aki azt a lelki atyjával, de la Colombiere Kolossal együtt először
gyakorolta. Követték őt idők folyamán egyes emberek, családok és
magántársulatok, végül hatóságok, községek és országok. Az elmúlt században és
a mostaniban istentelen emberek mesterkedése folytán odáig jutottunk, hogy az
Úr Krisztus uralmát elvetették, az egyház ellen nyílt harcot indítottak, az
isteni és a természetes joggal ellenkező törvényeket és néphatározatokat
hoztak, sőt országgyűlésekben hangoztatták: „Nem akarjuk, hogy ez rajtunk
uralkodjék.” ( Luk 19,14) Viszont az
említett fölajánlásból mint az emberiség egységes hangja kitört és erőteljes
ellenszólamként hallatszott az isteni Szív tisztelőinek hangja az Úr Jézus
dicsőségének védelmére és jogainak érvényesítésére: „Uralkodnia kell neki” (1Kor
15,25 ) , és „Jöjjön el a Te országod”. S megtörtént végül az az örvendetes
esemény, hogy az egész emberi nemet, amely a természet jogánál fogva jogos
tulajdona Krisztusnak, akiben egyedül újulnak meg mindenek,( Ef 1,10) az
évszázadnak elején boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, a keresztény világ
lelkesedése között fölajánlotta az isteni Szívnek.
Később ezt az örvendetes és
szerencsés kikezdést, mint Quas primas kezdetű körlevelünkben mondtuk, a jó
Isten kegyelméből Mi Magunk tovább fejlesztettük és betetőztük, midőn a
püspökök és a hívek sokszor hangoztatott kívánságára és óhajára Krisztusnak, a
mindenség királyának, az egész keresztény világban megülendő ünnepét
elrendeltük. S midőn ezt tettük, nemcsak kellőleg megvilágítottuk Krisztusnak
legfőbb uralmát a mindenség fölött, az emberi társadalom, a család és az egyes
emberek fölött, hanem már előre élveztük annak a boldog napnak örömeit, amelyen
az egész világ önként és szívesen engedelmeskedik a Krisztus király szelíd
uralmának. Ugyanazért akkor egyben meghagytuk, hogy az elrendelt új ünnep
alkalmával a Jézus Szívének való fölajánlás évenként megújíttasson, hogy annak
gyümölcseit biztosabban és bővebben elnyerjük és az összes nemzeteket a
királyok Királyának, az uralkodók Urának szívében keresztény szeretettel és
béke kötelékével egybekapcsoljuk.
Hanem az eddigi összes
ájtatosságokhoz, különösen az annyira üdvösséges fölajánláshoz, amely a
Krisztus király ünnepének elrendelése által mintegy megerősítést nyert, még egy
másik ájtatosságnak kell járulnia, amelyről veletek, Tisztelendő Testvérek,
most valamivel bővebben óhajtunk szólani, tudniillik az Úr Jézus szentséges
Szívének nyújtandó méltó elégtétel, vagy amint még mondják, jóvátétel
ájtatosságának.
Mert hogyha a fölajánlásban az
első és legfőbb követelmény, hogy a Teremtő szeretetének a teremtmény szeretete
viszonzásul szolgáljon, akkor önként jelentkezik a követelmény, hogy az örök
szeretetnek, ha azt vagy feledékenységből elhanyagoltuk, vagy sértéssel
megbántottuk, valamiképpen elégtételt adjunk az elkövetett igazságtalanságokért.
Ezt a kötelességet általában jóvátételnek nevezzük. Bár mindkét ájtatosságra
azonos okokból vagyunk kötelesek, mégis az elégtételadással vagy
kiengeszteléssel az igazságosságnak és a szeretetnek hathatósabb címén is
tartozunk. Az igazságosságnál fogva azért, hogy a bűneinkkel az Istenen ejtett
sérelmet kiengeszteljük és a megsértett rend a bűnbánat által helyreálljon. A
szeretet címén pedig azért, hogy a szenvedő és gyalázatunkkal tetézett
Krisztussal együtt szenvedjünk s neki gyarlóságunk mértéke szerint legalább
valami vigasztalást nyújtsunk. Mivel ugyanis valamennyien bűnösök vagyunk és
számtalan a vétkünk, az Istennek nemcsak azzal a tisztelettel tartozunk,
amellyel Ő szent fölségét köteles hódolattal imádjuk, vagy az Ő legfőbb
hatalmát könyörögve elismerjük, vagy az Ő végtelen bőkezűségét hálaadással
dicsérjük; hanem azon felül az igazságosan megtorló Istennek eleget is kell
tennünk számtalan vétkünkért, bántalmunkért és hanyagságunkért. Tehát a
fölajánláshoz, amellyel magunkat Istennek átadjuk és azzal a szentséggel és
tartóssággal, amely az Angyali Doktor tanítása szerint a szenteléssel jár,
Istennek szenteltek leszünk, még hozzá kell járulnia az engesztelésnek, hogy
általa a bűnök teljesen eltöröltessenek s így az igazságos és szent Isten
vissza ne vessen minket, mint méltatlanokat és vakmerőket, s a mi áldozatunkat
látatlanul el ne utasítsa, hanem szívesen fogadja.
Az elégtétel kötelessége ráháramlik az egész
emberi nemre, mert, amint a keresztény hit tanítja, Ádám vétke után az eredeti
bűn által megfertőzött, a bűnös hajlamoknak alávetett és szánandóan megromlott
egész emberiség az örök kárhozatra volt szánva. Ezt korunknak büszke bölcsei,
Pelagius régi tévedését követve, tagadják ugyan és az emberi természetnek veleszületett
jóságát hangoztatják, amely saját erejéből folyton jobban kifejlődik. De az
emberi büszkeségnek ezt a hamis találmányát elveti az apostol, arra intvén
minket, „hogy a természet szerint a halál fiai valánk” 8Ef 2,3).
A közös engesztelésnek kötelességét az emberek
kezdettől fogva valóban elismerték és természetes hajlamból kifolyólag Istent
nyilvános áldozatokkal engesztelték. De teremtett emberi erő a bűnök
kiengesztelésére nem volt elégséges, ha az emberi természet megváltására az
Isten fia nem vállalkozott volna. Ezt maga az emberiség Megváltója
kinyilatkoztatta a Zsoltáros szavával: „Áldozatot és ajándékot nem akartál,
testet pedig alkottál nekem. Az égő- és bűnáldozatokat nem kedvelted. Akkor
mondám, íme jövök.” (Zsid 10,5-7 )
És tényleg „a mi betegségeinket ő
viselte és fájdalmainkat ő hordozta, megsebesíttetett a mi gonoszságainkért” (Iz
53,4-5) és „a mi bűneinket maga hordozta testében a fán” (1Pét 2,24)
„eltörölvén az ellenünk szóló végzés kéziratát, mely ellenünk bizonyított, és
elvévén azt fölszegezé a keresztre” 8Kol 2,14), hogy a „bűnöknek meghalván, az
igazságnak éljünk”. (1Pét 2,24) Noha Krisztus megváltásának bőséges gyümölcse
minden bűnünket megbocsátotta (Kol 2,13) mégis az isteni bölcsesség csodálatos
rendelkezése folytán, amely szerint testünkben kell betöltenünk a Krisztus
szenvedéseinek mintegy elmaradott részét az Ő testéért, mi az anyaszentegyház (Kol
1,24) mi emberek ahhoz az imádáshoz és elégtételhez, amelyet Krisztus a bűnösök
nevében Istennek megadott, hozzácsatolhatjuk a mi imádásunkat és elégtételünket
is, sőt erre kötelesek is vagyunk. De sohase feledjük, hogy az engesztelésnek
minden hatályossága egyedül Krisztus véres áldozatából származik, amely
vérontás nélkül szüntelenül megújul a mi oltárainkon. „Hiszen egy és ugyanaz az
áldozat, ugyanaz most az áldozat bemutatója a papok közvetítésével, mint aki
akkor önmagát föláldozta, csak az áldozat módja különböző.”(Conc. Trid. Ses.
XXII.c. 2.)
Tehát az oltár szentséges áldozatával
kapcsolatban kell a papoknak és a híveknek önmagukat fölajánlani, hogy ők is
valósággal föláldoztassanak „élő, szent és Istennek tetsző áldozatul” ( Róm
12,1). Sőt szent Ciprián habozás nélkül állítja: „Az Úrnak áldozata nem jár a
kellő megszentelődéssel, ha saját magunk fölajánlása és föláldozása nem felel
meg a szenvedésnek.” Amiért is int minket az apostol, hogy „a mi testünkön
mindenkor velünk hordozzuk Jézus sanyargatását” (2Kor 4,10), és Krisztussal
eltemetve és együvé oltva az ő halálának hasonlatossága szerint (Róm 6,5)
testünket nemcsak megfeszítsük a vétkekkel és kívánságokkal együtt „eltávoztatván evilági kívánság romlottságát” (2Pét
1,4 ) hanem Jézus élete kinyilváníttasson a mi testeinken és az Ő örök
papságának részeseivé levén „ajándékokat és áldozatokat mutassunk be a
bűnökért”. ( Zsid 5,1 ) S eme titokzatos papságban, az elégtételadás és áldozás
tisztjében nemcsak azok részesek, akiket Krisztus Jézus, a mi főpásztorunk
szolgáiként használ, hogy Istennek a tiszta áldozatot napkelettől-napnyugatig,
minden helyen bemutassák, hanem az összes hívek is, akiket az apostol-fejedelem
joggal nevez „választott nemzetségnek, Királyi papságnak”. (1Pét 2,9) Ők is tartoznak úgy önmagukért, mint az egész
népért áldozni a bűnökért, (25 Zsid 5,3) csak úgy, mint minden pap és főpap, ki
az emberek közül választtatik, és az emberekért rendeltetik Isten előtti
ügyeikben. (Zsid 5,1 26)
Minél tökéletesebben megfelel a magunk
fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk
az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztre
feszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál
bővebb gyümölcseit nyerjük el a magunk számára. Csodálatos a viszony az összes
hívek és Krisztus közt, olyan mint a fej és a test többi tagjai közt, s amilyen
a szentek titokzatos egyességében rejlik, amelyet a katolikus hit vall. Úgy az
egyes emberek, mint a népek, nemcsak egymáshoz kapcsolódnak, hanem azzal is
összefüggnek, „aki a fő, Krisztus, kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván
minden íznek szerkezete által, a test növekedését szerzi, maga épülésére a
szeretet által”. (Ef 4,15-16) Ezt maga a
közvetítő az Isten és az emberek közt, az Úr Jézus Krisztus, halála előtt az
Atyától kérte: „Én őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek.” ( Jn
17,23 ) Amint tehát a Krisztussal egyesülést kifejezi
és megerősíti a fölajánlás, úgy az engesztelés ugyanazt az egyesülést először a
bűnök eltörlésével megkezdi, azután a Krisztus szenvedéseiben részesedéssel
tökéletesíti, végül a testvérekért áldozatot bemutatva betetőzi.
Az irgalmas Jézusnak az volt a
szándéka, mikor szívét nekünk megmutatta, amely a szenvedés jeleit viseli s a
szeretet lángjaitól lobog, hogy egyrészt a bűn végtelen gonoszságát
megismerjük, másrészt a Megváltó végtelen szeretetét csodálva, a bűnt minél
jobban utáljuk s a szeretetet minél melegebben viszonozzuk. Az engesztelésnek
vagy jóvátételnek szelleme mindig az első és legfőbb eleme volt az Úr Jézus
szentséges Szíve tiszteletének és semmi sem egyezik annyira annak eredetével,
természetével, hatásával, az ájtatosságnak különleges szokásaival, amint
bizonyítja a történelem, a gyakorlat, a szent liturgia és a római pápák
okmányai. Midőn Krisztus szent Margit Máriának megjelent, végtelen szeretetét
hangsúlyozta, s mint bánatos ember a hálátlan emberek részéről őt ért bántalmak
miatt a következő szavakkal panaszkodott, amelyek vajha mélyen bevésődnének
minden jó lélekbe s soha feledésbe ne mennének: „Íme a szív, mely annyira
szerette az embereket s őket elhalmozta minden jótéteménnyel, de végtelen
szeretetéért cserébe nem talált hálát, hanem ellenkezőleg, feledést,
közömbösséget és bántalmakat tapasztalt néha még azok részéről is, kiket hozzá
a különös szeretetnek kötelessége hivatásszerűen is fűzné.” Ezeknek a bűnöknek
engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a
következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz
járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő
könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság
igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház
nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította. Ámde
mindezek az engesztelő szertartások vajon micsoda vigasztalást nyújthatnak a
mennyekben boldogan uralkodó Krisztusnak? „Mutass egy szerető lelket – s az
megérti, amit mondok”, szent Ágoston eme szavaival felelünk rá ( In Joann. Ev. tract. XXVI. 4 ), amelyek ide
kitűnően illenek.
Mert ha az Istent szerető lélek a
múltba tekint, elmélkedve látja és nézi Krisztust, amint az emberekért szenved,
gyötrődik, a legiszonyúbb fájdalmakat viseli, „érettünk emberekért és a mi
üdvösségünkért” a szomorúság, aggódás és szégyen terhe alatt összeroskad, sőt
„bűneinkért megroncsolva” minket sebeinek kékségével meggyógyít. S a jámbor
lelkek méltán szemlélik őt így, mert az embereknek bármely időben elkövetett
vétségei és bűnei egyaránt okozói (Iz 53,5) voltak, hogy az Isten Fia a halálba
ment, s – amennyiben rajtuk áll – most is a halált hoznák Krisztusra
ugyanazokkal a fájdalmakkal és szenvedésekkel együtt, mert minden egyes bűn
valamiképpen megújítja Krisztus szenvedését „újra megfeszítvén az Isten Fiát és
csúfot űzvén belőle” (Zsid 6,6 ). Ha pedig Krisztus lelke a mi jövendő és
előrelátott bűneinkért is szomorú lett egészen a halálig, úgy bizonyos, hogy
már akkor valamiféle vigasztalást merített az általunk nyújtandó és szintén
előrelátott elégtételből, mikor megjelent neki egy angyal a mennyből (Lk 22,43),
hogy az undortól és aggódástól vonagló szívét megvigasztalja. Sőt az Úr Jézus
szentséges szívét, amelyet a hálátlan emberek bűnei szünet nélkül bántanak,
most is megvigasztalhatjuk titokzatos módon ugyan, de valósággal. Hiszen – amint
a szent szertartás szövegében is olvassuk – Krisztus maga panaszkodik a
zsoltáros szájából, hogy barátai elhagyják: „Szidalmat és ínséget vár szívem.
És vártam, ki szánakozzék és nem volt; és ki megvigasztaljon és nem találtam.” (Zsolt
68,21) További bizonyíték rá, hogy Krisztus engesztelő szenvedése megújul,
valamiképpen folytatódik és befejeződik az ő titokzatos testén, amely az
egyház. Mert – hogy újra szent Ágoston szavaival éljünk: „Krisztus mindent
megszenvedett, amit szenvednie kellett; semmi sem hiányzik a szenvedés
mértékéből. Tehát befejeződött a szenvedés. De csak a fejben. Fennmaradt még a
szenvedés a testben.” Amit különben Krisztus maga is kinyilatkoztatni
méltóztatott, mikor az Úr tanítványai ellen még fenyegetésekkel és öldökléssel
dúló-fúló (ApCsel 9,1) Saulhoz így szólt: „Én vagyok Jézus, kit te üldözesz.”( ApCsel
9,5) Ezzel világosan jelezte, hogy az
egyház ellen folyó üldözések az egyháznak isteni Fejét is támadják és
bántalmazzák.
Azért a titokzatos testében most
is szenvedő Krisztus méltán és joggal elvárja tőlünk, hogy az engesztelésben
társai legyünk, amit különben a hozzávaló viszonyunk is megkövetel, mert
„Krisztus teste vagyunk és tagból való tagok”(1Kor 12,27), s azért amit a fej szenved,
azt a tagoknak is vele együtt kell szenvedniük. (1Kor 12,26) Hogy pedig az engesztelés
vagy jóvátétel éppen a jelen korban mennyire sürgetően szükséges, azt mindenki
beláthatja, aki szemügyre veszi ezt a „gonoszban fetrengő világot”.(1Jn 5,19) Mindenünnen fölhatol hozzánk a panaszos népek jaja, akiknek királyai és
kormányai fölálltak és egybegyűltek az Úr ellen és az ő egyháza ellen. (Zsolt 2,2)
Egyes országokban az isteni és emberi jogokat egyaránt eltiporják. Templomokat
ledöntenek és elpusztítanak, szerzeteseket és szerzetesnőket házaikból
kiüldöznek, gyalázattal, kegyetlen erőszakkal, éheztetéssel és börtönnel
sújtanak; ifjak és leányok seregeit az anyaszentegyház kebeléről elszakítják,
Krisztus megtagadására és káromlására, valamint a fajtalanság ocsmány bűnére
biztatják; az egész keresztény nép megfélemlítve és szétszórva, a hithagyás
vagy a szörnyű halál állandó veszedelmében forog. Mindez annyira szomorú,
mintha már előre jelezné a „szenvedések kezdetét”, amelyeket majd ránk hoz „a
bűn embere, ki fölemelkedik minden fölött, mi Istennek mondatik vagy
tiszteltetik” (2Tesz 2,4 7).
De még szomorúbb, Tisztelendő
Testvérek, hogy az ártatlan Bárány vérétől a keresztségben megtisztult és a
kegyelemmel fölékesített hívek közt is nagy tömegek vannak minden társadalmi
osztályból, akik a vallásban hihetetlenül tudatlanok és hamis tanoktól
fertőzöttek, bűnökben az Atya házától távol töltik életüket, amelyet az igaz
hit fénye meg nem világít, az örök boldogság reménye nem üdít, a szeretet
melege nem táplál s nem ápol, úgy hogy a sötétségben és a halál árnyékában
ülnek. Azután a hívek közt elhatalmasodik az egyházi fegyelemmel és ősi
hagyományokkal nem-törődés, amelyeken pedig az egész keresztény élet alapszik,
a család élete eligazodik és a házasság szentsége megóvatik. A gyermekek
nevelését vagy teljesen elhanyagolják, vagy túlzó kényeztetéssel elrontják, sőt
az egyháztól elveszik a keresztény ifjúság nevelésének lehetőségét.
Siralmasan feledésbe megy a
keresztény szemérem az életmódban és öltözködésben, különösen a női
öltözködésben. Vad hajsza folyik a mulandó dolgok után, mértéktelenül lesik a
polgári érdeket és keresik a népszerűséget, a törvényes tekintélyt elvetik és
Isten igéjét megvetik, ami által a hit elgyöngül, sőt végső veszedelembe kerül.
S ráadásul mindezekhez a bajokhoz járul mindazoknak gyávasága vagy
közömbössége, akik az alvó és menekülő tanítványok mintájára, gyönge hittel
szánandóan elhagyják a szomorúságtól roskadozó és a sátán csatlósaitól
körülzárt Krisztust, valamint azoknak hűtlensége, akik az áruló Júdás példájára
vakmerően és szentségtörően áldoznak vagy éppen az ellenséghez átpártolnak. Így
önkéntelenül is kísért a gondolat, hogy már közeledik az idő, amelyről az Úr
jósolta: „Mivelhogy elterjed a gonoszság, soknak meghűl a szeretete.” (Mt 24,12)
Ha a jámbor hívek mindezeket eszükben forgatják, nem mulaszthatják el, hogy a
szenvedő Krisztus lángoló szeretetétől fölgyullasztva, fokozott buzgósággal kiengeszteljék
saját és mások bűneit, az elmaradt tiszteletért Krisztusnak kárpótlást
nyújtsanak és a hívek örök üdvösségét előmozdítsák. Bizonyos címen korunkra
alkalmazhatjuk az apostol szavait: „Ahol eláradott a bűn, túláradóbb lett a
kegyelem” (Rom 5,20 8), mert amint megnövekedett az emberek gonoszsága, úgy
viszont a Szentlélek Úristen fuvallatára megszaporodott a mindkét nemű hívek
száma, akik készséges lélekkel igyekeznek az isteni Szívnek a számtalan
bántalomért elégtételt adni, sőt önmagukat Krisztusnak áldozatul fölajánlani.
Mert ha valaki az eddig mondottakat szeretettel megfontolja és mélyen a szívébe
vési, lehetetlen, hogy ne csak irtózzék minden bűntől, mint a legfőbb rossztól
és a bűnt kerülje, hanem önmagát Isten akaratának teljesen át ne engedje és az
isteni Fölség megtépett tiszteletét állandó imádsággal, önként vállalt
vezekléssel és a ráhulló csapások türelmes elviselésével, végül egész életének
az engesztelés szellemében eltöltésével kipótolni ne törekedjék.
Ebből a szellemből sarjadtak a
férfi- és női szerzetescsaládok, amelyek lelkes szolgálattal nappal és éjjel
annak az angyalnak szerepét vállalják, aki az Úr Jézust a Gethsemane-kertben
megvigasztalta; az apostoli szentszék által jóváhagyott és lelki kegyelmekkel
megáldott jámbor társulatok, amelyek ugyancsak az engesztelést tették
föladatukká, amelyet vallásos és erénygyakorlatokkal töltenek be; s végül, hogy
mást ne említsünk, a megsértett isteni Fölség kárpótlására meghonosított
nyilvános megkérlelések és ünnepélyes jóvátételi ájtatosságok, amelyeket
nemcsak egyes hívek, hanem egész plébániák, egyházmegyék és városok végeznek.
Tisztelendő Testvérek! Valamint az Úr Jézus szentséges Szívének való fölajánlás
szertartása szerény kezdetből kiindulva, azután szélesebb körben elterjedve,
végül a megfelelő tekintélyt a Mi megerősítésünktől nyerte, úgy az
engesztelésnek vagy a jámbor jóvátételnek szokását is, amelyet már régen
szentül bevezettek és szentül elterjesztettek, hasonlóképen a Mi apostoli
tekintélyünkkel akarjuk megerősíteni és az egész katolikus világban
megszilárdulását és minél ünnepélyesebb megülését biztosítani.
Ugyanazért határozzuk és rendeljük, hogy
minden évben az Úr Jézus szentséges Szívének ünnepén, amelyet ez alkalommal
oktávás első osztályú duplex ünnep rangjára emelünk, a világ összes templomaiban,
a jelen körlevelünkhöz csatolt minta szerint, azonos szövegű megkérlelő vagy
engesztelő imádságot intézzenek ünnepélyes formák közt az isteni Megváltó
szerető Szívéhez, hogy vele bűneinket megsirassuk és Krisztusnak, a legfőbb
Királynak és a szeretet Urának megsértett jogait jóvátegyük. Bizton reméljük,
Tisztelendő Testvérek, hogy az így szentül fölújított és az egész egyházban
kötelezőleg előírt ájtatosságból számos és kiváló jó származik nemcsak az egyes
emberekre, hanem az egyházra, a társadalomra és a családra is. Hiszen maga a
Megváltó ígérte szent Margitnak, hogy mindazokat, akik szentséges Szívét ilyen
tisztelettel illetik, az égi kegyelmek bőségével elhalmozza. Így a bűnösök majd „meglátván, kit
általvertenek” (Jn 19,37), megindulva az egész egyháznak sóhajain és könnyein,
megbánják a legfőbb Királyon ejtett sérelmeket és „szívükbe szállnak” ( Iz
46,8 ) , hogy bűneikben meg ne átalkodjanak, s amikor meglátják majd
„eljönni az ég felhőiben”(45 Mt 26,64) Öt, akit általvertek, későn és
haszontalanul ne sírjanak Őmiatta. (Jel 1,7) Viszont „az igazak legyenek
igazabbak és a szentek szentebbek” (Jel 22,11) , és megújult buzgalommal
ajánlják magukat az isteni Király szolgálatába, akit most annyi megvetés,
támadás és gyalázat közt látnak; kiváltképpen pedig a lelkek örök üdvének
vágyától fognak égni a jó hívek, midőn az isteni Bárány siralmának átélését
megszokták: „Mi haszna az én véremnek?” (Zsolt 29,10), és egyben megtanulták
azt az örömöt, amelyet az Úr Jézus szentséges Szíve érez „egy megtérő bűnösön”.
(Lk 15,10)
De leginkább is azt óhajtjuk és
reméljük, hogy az isteni igazságosság, amely tíz igaz miatt is megbocsájtott
volna a szodomaiaknak, annál inkább megkönyörül az egész emberi nemen, ha a
hívek egész egyeteme, Krisztussal, a közvetítővel és fejjel együtt, őt minden
helyen megkérleli, segítségül hívja és megengeszteli. Tekintse kegyes arccal
ezt az óhajunkat és rendeletünket a jóságos Istenanya, aki nekünk Jézust, a
Megváltót szülte, nevelte és a kereszt alatt áldozatul fölajánlotta, s aki
Krisztussal titokzatos kapcsolata révén s ennek kiváltságos kegyelme folytán
szintén Engesztelő volt s a jámbor szokás szerint így is neveztetik. Bízva az ő
közbenjárásában Krisztusnál, aki az egyetlen „közvetítő Isten és emberek
között” (Tim 2,5 9), de maga mellé állította anyját, mint a bűnösök oltalmát, a
kegyelem sáfárát és közvetítőjét, a mennyei kegyelmek zálogául és atyai
jóindulatunk tanúságául apostoli áldásunkat szeretettel adjuk rátok,
Tisztelendő Testvérek és a gondjaitokra bízott nyájra.
Kelt Rómában, Szent Péternél,
1928. május 8-án, pápaságunk hetedik évében.
XI. PIUS PÁPA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése