XIII. LEÓ PÁPA Libertas praestantissimum

Libertas praestantissimum 

XIII. Leó Pápa Ő Szentségének apostoli körlevele az emberi szabadságról.
Tisztelendő testvéreinknek, a katolikus világ összes pátriárkáinak,
prímásainak, érsekeinek és püspökeinek, akik az Apostoli Széknek kegyelmében és vele közösségben élnek.

XIII. LEÓ PÁPA. TISZTELENDŐ TESTVÉREK.
ÜDVÖT ÉS APOSTOLI ÁLDÁST.

A szabadság a természet legkiválóbb java, amely az értelemmel vagy ésszel bíró lények kizárólagos tulajdonsága, az embernek azon méltóságot adja, hogy ”önmagának és cselekedeteinek ura”2 legyen. De igen sok függ attól, hogy az ember mi módon él ezen méltóságával, mert ahogy a legfőbb javak, úgy a legnagyobb bajok is a szabadság használatából erednek. Igaz ugyan, hogy az ember követheti az ész sugallatát, gyakorolhatja az erkölcsi jót és egyenesen törekedhetik végső célja felé. De más irányt is követhet, a javak csalékony képei után indulva a szükséges rendet megbonthatja és önszántából saját vesztére törhet. Az emberi nem megszabadítója, Jézus Krisztus, visszaállítván, sőt növelvén az ember eredeti méltóságát, az ember akaratán is szerfölött segített és ezt egyrészt kegyelmének oltalmával, másrészt az égi örökkévaló boldogság hirdetésével a jóra irányította. Hasonló módon az Egyház is szerzett és mindig is fog szerezni érdemeket a természet ezen kitűnő ajándéka körül, amennyiben feladatát, a Jézus Krisztus által számunkra szerzett javakat minden századon át megőrizni, teljesíti. — És mégis sokan vannak, akik azt vélik, hogy az Egyház az emberi szabadságnak ártalmára van. Ennek oka a szabadság ferde és elhamarkodott felfogásában rejlik, amennyiben vagy meghamisítják az alapfogalmát, vagy mód nélkül kiterjesztik úgy, hogy olyanokra is vonatkoztatják, amelyekben az ember a dolgok helyes megítélése szerint szabad nem lehet. 

2. Mi már más alkalommal, nevezetesen az Immortale Dei3 című körlevélben szóltunk az úgynevezett modern szabadságjogokról, azt, ami ezekben helyes, megkülönböztetve annak ellenkezőjétől, egyszersmind bebizonyítottuk, hogy ami jó azon szabadságjogokban foglaltatik, az oly régi, mint az igazság, és hogy az Egyház azt mindig szíves örömest szokta helyeselni és gyakorlatban elfogadni. Ami új jött hozzá, az csak szennyes részt képez, amelyet a zavaros idők és a túlságos újításvágy hoztak létre. — De mivel sokan vannak, akik azon szabadságjogokat, még a bennük foglalt hibákat is beleértve, korunk legfőbb díszének és az állami szervezetek szükséges alapföltételeinek tekintik, annyira, hogy azt állítják, hogy nélkülük az államok helyes kormányzása nem is képzelhető el, azért úgy véljük, hogy — tekintettel a közjóra — ezen tárgyról külön is kell szólanunk. 

3. Az erkölcsi szabadságról fogunk értekezni, amint az akár az egyes személyekre, akár az államokra vonatkozik. — De jónak látjuk kezdetben egyet-mást röviden elmondani a természeti szabadságról, mert ez, bár az erkölcsitől teljesen különbözik, mégis azon forrás és kiindulópont, amelyből a szabadság minden neme következik. Ezt mindenkinek ítélete és az általános tudat, amely a természetnek legkétségtelenebb szava, csak azokban ismeri el, akik értelemmel vagy ésszel bírnak, és világos, hogy az ok, amelynél fogva az embert igazán tettei urának tekinthetjük, éppen a természeti szabadságban van. És helyesen, mert amíg a többi élőlény csak érzékei által van vezetve és csak természetének ösztöne folytán keresi azt, ami neki jó, és kerüli azt, ami ártalmas, az ember életének minden tettében eszét bírja vezérül. Az ész pedig a földön létező minden jóról azt mondja, hogy az létezhetik, meg nem is, amiért is egyet sem kell ezek közül szükségképpen választani, és így az akaratnak szabadságára hagyja, hogy azt válassza, ami neki tetszik. — De az említett javak úgynevezett esetlegességéről az ember csak azért alkothat magának ítéletet, mert természeténél fogva egyszerű, szellemi és gondolkozásra képes lelke van, amely éppen azért, mert ilyen, nem az anyagi dolgoktól veszi eredetét s önmaga fenntartásában nem is függ ezektől, hanem minden segédeszköz mellőzésével Istentől van alkotva és a testek közönséges állapotát messze túlszárnyalva saját élet- és cselekvés-föltételekkel bír; innét van, hogy ítéletével belátva az igaz és jónak változatlan és szükséges föltételeit, az egyes javakat nem tartja szükségeseknek. Midőn tehát azt állítjuk, hogy az emberek lelke távol áll minden halandó összetételtől és gondolkodási képességgel bír, egyszersmind a természeti szabadságot is alapjában legbiztosabban megállapítjuk. Így tehát a minden halandó összetételtől mentes és gondolkodó képességgel bíró emberi lélek szellemiségében rejlik a természeti szabadság legszilárdabb alapja. 

4. Ahogy az emberi lélek egyszerűségét, szellemiségét és halhatatlanságát, úgy a szabadságot sem hirdeti senki hangosabban s nem védelmezi erélyesebben, mint a katolikus Egyház, amely mindkettőt mindig tanította és hitcikkelyként védelmezi. De nemcsak ezt tette, hanem az eretnek és új tanok hirdetőinek támadásaival szemben oltalmába is vette a szabadságot és így az embernek ezen nagy javát megmentette az enyészettől. Azt, hogy mily buzgalommal állott ellen e tekintetben a manicheusok és mások esztelen törekvéseinek, azt a történelem emlékei tanúsítják, és hogy mily elszánt törekvéssel és eréllyel küzdött ahogy a Trienti Szent Zsinaton, úgy később is Janzen követői ellen az ember szabad akarata mellett, és hogy nem engedte sehol és soha a fatalizmust lábra kapni, azt nincs, aki nem tudná. 

5. A szabadság tehát, amint kimutattuk, azoknak sajátossága, akik ésszel, vagyis értelemmel rendelkeznek, ha pedig annak lényegét tekintjük, akkor nem más, mint képesség azt választani, ami bizonyos célnak megfelel; akinek hatalmában van több dolog közül egyet választani, az cselekedeteinek ura. — De mivel mindazt, ami valamely dolog elérésére szolgál, hasznos jónak nevezzük, a jónak pedig természetében van, hogy a törekvő képességet felkeltse, azért a szabadság az akarat tulajdona, sőt az akarat maga, amennyiben működésénél a választás szabadságával bír. De az akarat nem indul, hacsak az ismeret fáklyaként nem világítja meg útját, más szavakkal az akarat által megkívánt jó szükségképpen az ész által megismert jó is egyúttal. És ez annál is inkább áll, mivel az akarat tényeit mindig megelőzi az ítélet, vajon a javak valódiak-e, és melyik legyen előbbrevaló. De hogy az ítélet az ész dolga, nem pedig az akaraté, afölött senki sem kételkedik. Ha tehát a szabadság az akaratban van, ez pedig természeténél fogva az ész után indul, nagyon természetes, hogy a szabadságnak éppen úgy, mint az akaratnak magának, csakis az észnek megfelelő jóra kell hajolnia. 

6. Mindazonáltal, mivel mindkét képesség tökéletlen, azért megtörténhetik és gyakran meg is történik, hogy az elme azt állítja az akarat elé, ami valósággal nem jó, hanem csak annak látszik, és hogy ilyenkor az akarat is e látszólagos jó után törekszik. És amint fogyatékosság tévedni és tévedhetni — ami különben elménk tökéletlenségének jele —, éppen úgy a látszólagos javakra való törekvés, ha jele is a szabadságnak (mint a betegség az életé), mégis egyúttal némileg annak hiányossága is. Éppen így fertőzi be az akarat a szabadságot és visszaél vele, amidőn valamire törekszik, ami az ésszel, amelytől függ, ellenkezik. Ezen oknál fogva a végtelenül tökéletes Isten, aki végtelenül értelmes és lényegénél fogva maga a jóság, a legfőbb fokban szabad is és így semmiképpen sem akarhatja a rosszat, s nem akarhatják ezt az ég boldog lakói sem, mivel a legfőbb jót színről-színre szemlélik. Elmésen jegyezték meg tehát Sz. Ágoston és mások a pelagiánusok ellen, hogy ha a természet és a szabadság tökéletessége a jótól való elpártolhatást követeli, akkor Isten, Jézus Krisztus, az angyalok, a mennyei boldogok, akik a jótól el nem tántorodhatnak, vagy nem szabadok, vagy legalább kevésbé tökéletesek, mint a földön élő ember. Ezen tárgyról bőven értekezik az Angyali Doktor és kimutatja, hogy a vétkezhetés nem szabadság, hanem szolgaság. Mély értelemmel jegyzi meg Krisztus Urunk ezen szavaihoz: „aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek"4 a következőket: „Minden teremtmény az, amivé saját természete teszi. Ha pedig valami külső ok indítja, nem saját természete szerint, hanem idegen befolyás alatt cselekszik, és ez szolgaság. Ámde az ember természeténél fogva értelmes lény, amidőn tehát esze indítja, saját természete szerint cselekszik, ami a szabadság jele, de amidőn vétkezik, az ész ellen cselekszik, és így ekkor más valami indítja őt és tartja idegen korlátok között, amiért is; aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek."5 Ezt elég világosan átlátta már az ókoriak bölcselete, és különösen azok, akik azt állították, hogy senki sem szabad, csak a bölcs, bölcsnek pedig, mint ismeretes, azt tekintették, aki állhatatosan tudott a természet szerint, azaz erkölcsösen és erényesen élni. 

7. Így állván a dolog az emberi szabadsággal, ezt segítő és védőeszközökkel kellett az Alkotónak ellátnia, hogy ezek annak minden törekvését a jóra irányítsák és a rossztól elfordítsák, mert ha ez nem történik, a szabadság az embernek csak kárára volna. - Azért először is szükséges volt a törvény, vagyis a szabály, mit kelljen tenni és mit nem. Ilyen az öntudatlan lények számára, amelyek szükségképpen működnek, szoros értelemben nem létezhetik, miután minden működésükben a természet rendjét követik és önmagukból semmiféle tevékenységet sem fejthetnek ki. A szabad lények azonban éppen azért, mivel szabadok, képesek cselekedni vagy nem cselekedni, így vagy amúgy cselekedni, mivel azt választják, amit akarnak, és az akarást megelőzte az észnek fent említett ítélete. Ezen ítélet pedig nemcsak azt határozza meg, hogy mi erkölcsös és mi erkölcstelen, hanem azt is, hogy mi jó és mi rossz, mit kell cselekedni és mit kell elhagyni, az ész ugyanis előírja az akaratnak, hogy mire törekedjék és mit kerüljön, hogy az ember valamikor elérhesse a végső célját, amelyre minden cselekedetét irányítania kell. Az észnek ezen rendelkezését pedig törvénynek nevezzük. Amiért is a törvény szükséges voltának első oka mintegy gyökerében az ember szabad akaratában keresendő, amennyiben ezen szabad akaratnak nem szabad a helyes ésszel ellenkeznie. Ezért nem is lehet hamisabbat és ferdébbet gondolni vagy mondani, mint azt, hogy az ember azért, mivel szabad, nem is áll törvény alatt, mert ha ez úgy volna, akkor az következnék, hogy az akarat szabadságához az is hozzátartozik, hogy az ésszel ne törődjék. Ennek éppen az ellenkezője áll, az t. i., hogy az ember éppen azért áll a törvény alatt, mivel természeténél fogva szabad. így a törvény az ember vezetője a cselekvésben és őt a jutalom és büntetés kilátásba helyezése által a jó tettekre sarkallja és a bűntől elijeszti. 

8. Ilyen törvény mindenekelőtt a természet törvénye, amely minden egyes ember lelkébe van beírva és bevésve, s amely nem más, mint a jót parancsoló és a rosszat tiltó emberi ész. De az emberi ész parancsolata csak annyiban bír a törvény erejével, amennyiben ő egy fensőbb észnek szava és magyarázója, amelynek a mi lelkünk és szabadságunk kell, hogy alárendelve legyen. Miután pedig a törvény ereje abban áll, hogy kötelességeket ró ránk és jogokat ad, azért teljesen a tekintélyen alapszik, ami ismét nem egyéb, mint a törvényhozó hatalma, amelynél fogva jogokat megállapíthat és rendeleteit jutalmakkal és büntetésekkel szentesítheti, márpedig mindez az emberben nem volna meg, ha ő maga határozná meg mint legfőbb törvényhozó cselekedeteinek zsinórmértékét, amiből világos, hogy a természet törvénye maga az örök törvény, amely bele van oltva az eszes teremtményekbe és ezeket a céloknak megfelelő helyes cselekvésmódra irányítja, ezen örök törvény pedig maga a mindenség alkotójának és kormányzójának, Istennek örökkévaló értelme.

Ezen zsinórmértékhez, amely tetteinket szabályozza és a bűntől bennünket visszatart, Isten irgalmassága még külön óvószereket is csatolt, amelyek az ember akaratának igazgatására és erősítésére kiválóan alkalmasak. Ezek között első és legkitűnőbb az isteni kegyelem ereje, amely midőn az elmét megvilágosítja és az akaratot üdvös állhatatossággal erősítvén folytonosan a jóra serkenti, könnyebbé és egyszersmind biztosabbá is teszi a természeti szabadság használatát. Amiért is nagy tévedés volna azt állítani, hogy Isten közreműködése csökkenti akaratunk tényeinek szabadságát, mert az isteni kegyelem ereje az ember természetének legtökéletesebben megfelel, mivel lelkünk és szabadságunk alkotójától származik, aki minden dolgot természetének megfelelő módon működtet. Sőt, amint az Angyali Doktor mondja, éppen azért bír az isteni kegyelem azon csodálatos erővel és alkalmassággal, hogy minden természetet megőriz a maga valóságában és megtartja működési módját, erejét és hatásait, mivel a természet alkotójától származik. 

9. Amit eddig az egyeseknek szabadságáról mondottunk, azt könnyű azokra alkalmazni, akik társadalmi kötelék által vannak összefűzve. Mert amit az ész és a természeti törvény az egyesekben eredményez, azt a társadalomban az emberi törvény hozza létre, amelyet a polgárok közös javára hoznak. — Az emberek törvényeinek egy része akörül forog, mi jó, mi rossz, amazt parancsolja, emezt tiltja, s ezen intézkedéseit kellőleg szentesíti. De ezen rendeletek nem az emberi társadalomban gyökereznek, mivel az emberi társadalom ahogy nem szülte magát az emberi természetet, úgy nem is létesíti a jó és a rossz közötti különbséget, amely az emberi társadalmat megelőzi és teljesen a természet törvényétől s így az örök törvénytől bírja eredetét. A természet törvényének rendeletei tehát, amelyek az emberek törvényeibe is be lettek iktatva, nemcsak az emberi törvény erejével bírnak, hanem attól a sokkal magasabb rendű és fölségesebb hatalommal is felruházva vannak, amelyet nekik a természet törvénye s az örök törvény kölcsönöz. A törvények ezer nemében éppen abban áll a polgári törvényhozók feladata, hogy a polgárokat az engedelmességben megtartsák és a rosszakat és kihágásokra hajlandókat megfékezzék, hogy a rossztól elrettenve a helyes úton haladjanak, vagy legalább a társadalom botrányára és kárára ne legyenek. 

A polgári hatalom más rendeletei nem ily egyenesen és közvetlenül, hanem távolabbról és közvetve következnek a természetjogból és oly dolgokat határoznak meg, amelyekről a természet csak általánosan és nagyjában gondoskodik. Így a természet parancsolja, hogy a polgárok a közös békére és jólétre közreműködjenek, de hogy mily fokban, mi módon és mily dolgokban tegyék ezt, azt nem a természet maga, hanem az emberek belátása határozza meg. Így a helyes ész által feltalált és a törvényes hatalom által előírt életszabályokból áll a tulajdonképpeni értelemben vett emberi törvény. Ezen törvény az egyeseket a társadalom közös jólétére közreműködni kényszeríti és az ellenkezőtől eltiltja, s úgyszintén, amennyiben a természet követelményeiből következik és azokkal megegyezik, arra vezet, ami erkölcsös, és eltávolít attól, ami nem az. 

10. A mondottakból világos, hogy nemcsak az egyes emberek, hanem a társadalom szabadságának zsinórmértéke is teljesen Isten örök törvénye. 

Az emberi társadalomban tehát az igazi szabadság nem abban áll, hogy ki-ki azt tehesse, amit akar — amiből csak a legnagyobb zavar keletkeznék, amely az egész társadalmat tönkretenné —, hanem abban, hogy a polgári törvények vezetése alatt ki-ki könnyebben élhessen az örök törvény szabályai szerint. A társadalom elöljáróinak szabadsága sem abban áll, hogy kényük kedvük szerint parancsolhassanak, ami szintén rossz és közveszélyes volna, hanem az emberi törvényeknek az örök törvény szerint kell készülniük és semmit sem szabad előírniuk, ami ebben, mint minden jog alapjában, benne nem foglaltatnék. Igen bölcsen mondja Sz. Ágoston: „Hiszem, hogy azt is belátod, miszerint az időben alkotott törvényben semmi igazságos és helyes dolog nincsen, amelyet az emberek nem az örök törvényből vezettek volna le."6

Ha tehát valamely hatalom olyasmit rendelne, ami a józan ész elveitől elüt és a társadalomnak ártalmára van, az nem volna törvény, mivel nem volna az igazságosság szabálya, és elterelné az embereket a társadalom céljától, vagyis a jótól. 

11. Az emberi szabadság tehát, bármily szempontból tekintsük is azt, akár az egyes személyekben, akár a társadalomban, akár azokban, akik parancsolnak, akár azokban, akik engedelmeskednek, mindig magában foglalja az alárendeltséget a legfőbb, örökkévaló ész alá, amely nem más, mint a parancsoló és tiltó Isten tekintélye. És Istennek ezen végtelenül igazságos uralma az emberek fölött, távol attól, hogy a szabadságot megsemmisítse vagy csak némiképpen is csorbítsa, ellenkezőleg azt védelmezi és tökéletesíti is. Mert minden lényének igazi tökéletessége abban áll, hogy célja felé törekednie kell, amely maga az Isten. 

12. A legigazabb és legfenségesebb tannak ezen tételeit, amelyekről maga az ész is képes meggyőződést szerezni, az Egyház isteni alapítójának példáján és tanán okulva mindig terjesztette és védelmezte, ezen elvek alapján ismerte fel az Egyház saját feladatát és ezekre oktatta a keresztény népeket. Ami különösen az erkölcsöket illeti, az evangélium parancsolatai nemcsak messze fölülmúlják a pogányok minden bölcsességét, hanem az embert oly szentségre hívják és vezérlik, amelyről a régiek nem is álmodtak, és őt Istenhez közelebb hozva egyszersmind magasabb szabadságban részesítik. 

Így mindig szerfölött nagynak bizonyult az Egyház hatalma a népek polgári és politikai szabadságának megőrzésében és védelmezésében. Nem ide tartozik-e nembéli érdemeit elősorolni: elég legyen megemlíteni, hogy a rabszolgaság, a pogány népek eme régi szégyene, elsősorban az Egyház fáradozásai és érdemei folytán lett eltörölve. A jogegyenlőséget és az emberek igaz testvériségét mindenek között legelőször Jézus Krisztus mondotta ki, az ő szavainak visszhangja volt az apostolok tanítása, hogy nincs többé sem zsidó, sem görög, sem barbár, sem szkíta, hanem mindnyájan testvérek Krisztusban. Oly nagy és általánosan elismert e tekintetben az Egyház ereje, hogy senki sem tagadja, miszerint a föld egy zugában sem maradhatnak fenn sokáig a vad erkölcsök, ha ő oda egyszer lábát betette, hanem csakhamar a kegyetlenséget szelídség, a barbárság sötétségét az igazság fénye váltja fel. De a polgáriasuk műveltségre emelt népeket sem szűnik meg soha az Egyház a legnagyobb jótéteményekkel elhalmozni, amidőn a gonoszok önkényével szembeszáll, az ártatlanokat és gyengéket az igazságtalanság ellen védelmezi és amidőn arra törekszik, hogy az állam kormányzása oly alakot öltsön, amelyet méltányosságáért a polgárok szeressenek, és amelytől hatalmáért a kívülállók féljenek. 

13. A legszentebb kötelességek egyike tisztelni a tekintélyt és engedelmeskedni az igazságos törvényeknek, hogy a törvények ereje és őrködése a polgárokat megóvja a gonoszok igazságtalanságaitól. A törvényes hatalom Istentől van, és „aki a hatalomnak ellenszegül, Isten rendelésének szegül ellen”7 , így az engedelmesség magasztos értéket nyer, amennyiben a legmagasabb tekintélyre vezethető vissza. — De ahol a parancsolás joga hiányzik, vagy ha valamely az észbe, az örök törvénybe, vagy Isten rendeletébe ütköző dolog van parancsolva, akkor helyes dolog nem engedelmeskedni, t. i. az embereknek, és éppen ezáltal engedelmeskedni Istennek. Ily módon a zsarnokság útja akadályozva van, a hatalom nem ragadhat mindent magához, minden egyes polgárnak, a családnak és az állam tagjainak jogai érintetlenül maradnak, és mindenkinek biztosítva van az igazság, a szabadság bizonyos mértéke, amely, amint kimutattuk, abban áll, hogy mindenki a törvények és a józan ész szerint élhessen. 

14. Ha akkor, amidőn közönségesen a szabadságról vitatkoznak, szabadságon a törvényes és becsületes szabadságot értenék, amelyet az imént leírtunk, akkor senki sem merné szidalmazni az Egyházat azért, amit a legigazságtalanabb módon fognak reá, hogy t. i. ő az egyesek szabadságának vagy pedig a szabad államformáknak ellensége. — De igen sokan Lucifert követve, akinek gonosz jelszava az, hogy „nem szolgálok" — a szabadság neve alatt bizonyos képtelen és hazug szabadosságot értenek. Ilyenek azon elterjedt és hatalmas iskola emberei, akik a szabadságtól vévén nevüket, azt akarják, hogy szabadelvűeknek, liberálisoknak nevezzék őket. 

15. Pedig tényleg úgy áll a dolog, hogy amit a naturalisták és a racionalisták a bölcseletben tesznek, azt teszik az erkölcs terén a liberálisok, mint akik a naturalisták tanait az erkölcsi térre, a gyakorlati életre átviszik. — Már pedig az egész racionalizmus alaptana az emberi ész főuralma, amely az Isten, az örök ész iránt való köteles engedelmességet megtagadva és magát függetlennek állítva maga akar lenni az igazság főelve, forrása és bírája. Éppen így az úgynevezett szabadelvűség követői az erkölcsi életben nem ismerik el az isteni hatalmat, amelynek engedelmeskedniük kellene, hanem azt állítják, hogy ki-ki a maga törvénye: innét származik az úgynevezett független erkölcstan, amely az akaratot a szabadság örve alatt az isteni törvények megtartásától fölmentvén, az embereknek határtalan szabadosságot szokott engedni. — Hogy mindez különösen az emberi társadalomban hová vezet, azt könnyű belátni, mert ha egyszer el van ismerve, hogy senki sincsen az ember fölött, akkor az következik, hogy a polgári szervezet és társadalom létrehozó oka nem egy, az emberen kívül vagy fölötte álló elvben, hanem az egyesek szabad akaratában keresendő, a nyilvános hatalom mintegy első okától, a néptől származtatandó, és azonkívül, valamint az egyesek cselekvésmódjára egyedül az egyéni ész irányadó, úgy az összes emberek belátása egyedüli zsinórmértéke az államok eljárásának. Ennélfogva legtöbbet tehetnének azok, akik legtöbben vannak, és a nép többsége volna minden jognak és kötelességnek létesítője. — De hogy mindez a józan ésszel ellenkezik, már a mondottakból is világos. Azt akarni ugyanis, hogy semmi kötelék ne fűzze az embert vagy a polgári társadalmat Istenhez, a Teremtőhöz és így mindenek legfőbb törvényhozójához, nemcsak az emberi természettel, hanem minden teremtett természettel homlokegyenest ellenkezik, mert szükséges, hogy minden lény az ő létesítő okával valami kapcsolatban legyen, és minden lénynek megfelel, sőt tökéletességéhez tartozik, hogy azon helyen és fokon maradjon meg, amelyet a természet rendje követel, azaz, hogy a felsőbbrendűnek az alsóbbrendű magát alárendelje és neki engedelmeskedjék. — 

16. Ezenkívül ezen tan legnagyobb kárára van ahogy az egyes embernek, úgy az állami szervezetnek is. Ha ugyanis az emberi ész egyedüli bírája a jónak és rossznak, akkor megszűnik a lényeges különbség e két fogalom között, a gyalázatos a tisztességestől nem magában és lényegében, hanem csak az emberek felfogásában különbözik; ami tetszik, az szabad is, és oly erkölcsi viszonyok alakulnak, amelyeknek a lélek rendetlen indulatainak megfékezésére semmi erejük sem lesz, s így mindennemű romlottságnak tág tere nyílik. 

A közügyekben pedig a parancsolás hatalma elszakad igaz és természetes forrásától, amelyből a közjó előmozdítására minden erejét meríti: a törvény, amely azt állapítja meg, hogy mit kell tenni és mit kerülni, a többség önkényére bizatik, ami meredek lejtőn a zsarnokságra visz. 

Miután visszautasítják Isten uralmát az emberek és az emberi társadalom fölött, nyilvánosan egy vallást sem ismernek el, amiből a legnagyobb közömbösség következik mindazon dolgok iránt, amelyek a vallásra vonatkoznak. A sokaság, felfegyverkezve hatalmának tudatával, könnyen zavargásokra és lázadásra vetemedik, aminek következménye az, hogy a kötelességérzet és lelkiismeret kötelékei meglazulnak, és végül semmi más nem marad vissza, mint az erőszak, amely pedig önmaga éppen nem elégséges a nép fékentartására. Ezt eléggé bizonyítja a szinte folytonos küzdelem a szocialisták és más lázongó szövetkezetek ellen, amelyek a polgári rendet fenekestül fel akarják forgatni. — Ezek után ítélje meg mindenki, aki helyes érzékkel bír, vajon ezen tanok biztosítják avagy megrontják-e az ember valódi és méltó szabadságát. 

17. Igaz ugyan, hogy a liberalizmusnak nem minden követője vallja ezen tanokat, amelyek már kegyetlenségüknél fogva is elijesztők s amelyekről láttuk, hogy az igazsággal ellenkeznek és a legnagyobb bajokat okozzák. Sőt sokan az igazság hatalma által meggyőzve nem vonakodnak bevallani, hogy a szabadság túlmegy a határon és szabadossággá fajul, ha az igazság és igazságosság mértékét túllépi, és hogy azt következésképpen a józan ésszel kell kormányozni és a természetes törvénynek és Isten örök törvényének alárendelni. De azt hiszik, hogy itt meg kell állniuk, és tagadják, hogy az embernek kötelessége volna engedelmeskedni oly isteni törvényeknek, amelyeket nem a természetes ész útján hoztak. — Midőn ezt állítják, következetlenek önmagukhoz. Mert ha áll, amit elismernek, és amit joggal senki sem tagadhat, ha áll, hogy a törvényhozó Isten tekintélyének hódolnunk kell, mivel az ember teljesen Isten hatalmában van és Istenhez törekszik, akkor senki sem szabhatja meg az ő törvényhozó hatalmának módját és határát anélkül, hogy már ezáltal is meg ne szegné a köteles engedelmességet. Sőt, ha az emberi ész arra vetemedik, hogy maga akarja meghatározni, mennyi joga legyen Istennek és mennyi kötelessége önmagának, akkor az isteni törvények iránt való engedelmességet csak látszólag, de nem tényleg gyakorolja, amennyiben saját önkényét Isten tekintélyének és gondviselésének elébe teszi. Szükséges tehát, hogy életünk zsinórmértékéül állandóan és lelkiismeretesen ne csak az örök törvényt tekintsük, hanem mindazon más törvényeket is, amelyeket a végtelenül bölcs és végtelenül hatalmas Isten a neki tetsző módon juttatott hozzánk, s amelyeket világos és kétségbe nem vonható jelekből megismerhetünk. Annál is inkább, mivel az e nembéli törvények ugyanazon alappal bírnak és ugyanazon törvényhozótól származnak, mint az örök törvény, és így tökéletes összhangban vannak a természetjoggal, sőt tökéletesítik is azt, mi több, ezen törvények magának az Istennek tanítását képezik, aki kegyesen igazgatja akaratunkat és eszünket, nehogy ezek tévedésbe essenek. Maradjon tehát szentül és sérthetetlenül összekötve, amit elválasztani nem lehet és nem is szabad, és szolgáljunk mindenben híven engedelmesen Istennek, mint ezt maga a természetes ész is követeli. 

18. Valamivel szelídebbek ugyan, de éppoly következetlenek azok, akik azt állítják, hogy az isteni törvények szerint rendezendő be ugyan az egyesek magánélete, de nem a társadalomé, s hogy a közügyekben szabad Isten parancsolatait áthágni, a törvényhozás pedig nem köteles azokat tekintetbe venni. Ebből folyik ama veszedelmes következmény, hogy az Egyház az államtól elválasztandó. — De ezen állítás képtelenségét is könnyű belátni. Miután ugyanis maga a természet követeli, hogy a társadalom a polgároknak eszközöket szolgáltasson arra, hogy tisztességesen, azaz Isten törvényei szerint éljenek, lévén Isten minden becsületességnek és tisztességnek alapja, merőben lehetetlen, hogy ugyanazon társadalomnak szabadságában álljon Isten törvényeivel mitsem törődni, vagy éppenséggel valamit azok ellen tenni. — Ezenkívül a népek elöljárói azzal tartoznak az állam polgárainak, hogy ne csak külső előnyüket, hanem elsősorban bölcs törvények által lelki javaikat gondozzák. Márpedig ezen lelki javak gyarapítására semmi alkalmasabb el nem képzelhető, mint azon törvények, amelyeket maga Isten hozott, amiért is azok, akik az államok kormányzásában nem akarnak tekintettel lenni Isten törvényére, a politikai hatalmat rendeltetésével és a természet követelményével ellentétbe hozzák. De ami leginkább kiemelendő, s amire mi is nem egyszer figyelmeztettünk, ez az, hogy bár közvetlenül nem ugyanaz a célja a polgári és lelki hatalomnak, és e kettő nem is mozog ugyanazon téren, mégis szükséges, hogy a két hatalom egymásnak segítségére legyen, mert mindkettő ugyanazon emberek fölött uralkodik, és nem ritkán előfordul, hogy bár különféle szempontból, mégis egy és ugyanazon dolog fölött kell rendelkezniük. Valahányszor ez történik, valamely módnak és rendnek kell léteznie, amelynek alapján a vitának és egyenetlenségnek okai eltávolíttatván, az eljárásban megegyezés létesüljön, mivel képtelenség volna és Isten legbölcsebb akaratával is ellenkeznék, hogy a két hatalom folytonos perpatvarban éljen. Ezen egyezséget joggal hasonlították a lélek és test egyesüléséhez, amely mindkettőnek előnyére van; ha beáll a meghasonlás, ez különösen a testnek ártalmas, amelynek életét kioltja. 

19. Nagyobb világosság kedvéért szükségesnek tartjuk a szabadságnak különféle válfajait, amelyek állítólag korunk kívánalmai közé tartoznak, egyenként szemügyre venni. Lássuk pedig mindenekelőtt, s amennyiben az egyes emberekre vonatkozik, a vallásszabadságot, amely a vallásosság erényével annyira ellenkezik. A vallásszabadság abban áll, hogy ki-ki azt a vallást követheti, amely neki tetszik, vagy egyet sem. — 

20. Márpedig az ember összes kötelességei között éppen az a legnagyobb és a legszentebb, amely szerint Istent ájtatosan és vallásosán tisztelni tartozik. Ez a kötelesség szükségszerű következménye annak, hogy folytonosan Isten hatalmában vagyunk, az ő akarata, gondviselése által vezéreltetünk s tőle származván, hozzá vissza is kell térnünk. Ehhez járul, hogy igaz erény vallás nélkül nem lehetséges, az erkölcsi erény ugyanis oly dolgokra vonatkozik, amelyek Istenhez, mint az ember legfőbb és végső javához vezetnek, s éppen azért a vallás, amely (ahogy Szent Tamás mondja) ”mindenben közvetlenül Isten tiszteletét mozdítja elő”8 , az erények kezdete és szabályozója. Ha pedig azt kérdezzük, vajon a sok egymással ellenkező vallás közül melyiket kell egyedül követnünk, az ész és a természet azt válaszolják, hogy azt, amelyet Isten rendelt, s amelyre az emberek bizonyos külső jelekből, amelyekkel a gondviselés azt a többitől megkülönböztette, könnyen ráismerhetnek. E megkülönböztetés nagyon is szükséges volt, mert az ilyen fontos dologban a tévedés kimondhatatlan rossz következményeket okoz. Mármost a szóban levő vallásszabadság az embert feljogosítaná arra, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megszegje vagy elmulassza s a változhatatlan jótól elfordulván, a rossz felé hajoljon, ez pedig, amint már mondottuk, nem szabadság, hanem a szabadság eltorzítása és a bűnbe merült lélek szolgasága. 

21. Az állami életben a vallásszabadság annyit jelent, hogy az államnak semmi oka sincs Isten iránt külső tiszteletet tanúsítani és azt előmozdítani, vagy az egyik vallást a másik fölé helyezni, hanem valamennyivel egyenlően kell bánnia, még akkor is, ha a nép maga a katolikus hitet vallja. Ez azonban csak azon esetben állhatna, ha az emberek polgári társaságának Isten iránt semmiféle kötelességei sem volnának, vagy azokat büntetlenül elmulasztania lehetne: mind a kettő azonban nyilván hamis. Nem lehet ugyanis kételkednünk abban, hogy az emberi társadalom, akár egyes részeit, akár formáját, a tekintélyt, akár okát, akár ama nagy előnyüket tekintjük, amelyekben az egyed általa részesül — Isten akaratából áll fönn. Isten az, aki az embert társas lénnyé teremtette s a hozzá hasonlók társaságába helyezte, hogy azt, amit természete megkíván s önmagában el nem érhetne, a társadalomban megtalálja. Ezért a polgári társaság mint társaság köteles Istent szerzőjéül s atyjául elismerni s az ő hatalmát és uralmát félni és tisztelni. Az igazság és a józan ész tehát tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az istentagadással egyértelmű, hogy — amint mondják — a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyiüket ugyanazon jogokban részesítse. — Mivel tehát az államnak szükségképpen kell egy vallást vallania, e vallás csak az egyedül igaz vallás lehet, amelyet általában, de különösen a katolikus államokban könnyű felismerni, minthogy az igazságnak szembeszökő jeleit önmagán viseli. Ennélfogva az állami hatalom viselőinek, ha, miként kötelességük, a polgárok javát okosan és sikerrel előmozdítani akarják, ezen egyedüli igaz vallást kell fönntartaniuk és védelmezniük. A nyilvános hatalom azért áll fönn, hogy az alattvalók javát előmozdítsa, s ámbár közvetlenül arra van hivatva, hogy az embereknek földi boldogságot és jólétet biztosítson, mindazonáltal nem szabad akadályoznia, hanem segítenie kell az embert a legfőbb és a legnagyobb jónak, az örök boldogságnak elérésében is, ezt pedig a vallás elhanyagolásával elérni nem lehet. 

22. Erről azonban máskor bővebben beszéltünk, most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ilyen szabadság mind az alattvalók, mind az uralkodók igaz szabadságának nagy ártalmára van. Ellenben a vallás az igaz szabadságot mindinkább biztosítja, egyrészt azáltal, hogy a hatalmat Istentől származtatja s az uralkodókat arra kötelezi, hogy kötelességeikről soha se feledkezzenek el, igazságtalan és kemény parancsokat ne osztogassanak s a népet kegyesen s atyai szeretettel kormányozzák, — másrészt azzal, hogy a polgároktól megkívánja, hogy a törvényes hatalomnak úgy engedelmeskedjenek, mint Isten szolgáinak, s azonfölül az alattvalókat az elöljárókhoz nemcsak az engedelmesség, hanem a tisztelet és a szeretet kötelékeivel fűzi, a lázadást s mindent, ami a közrendet és békét megzavarhatná s okul szolgálhatna arra, hogy a polgárok szabadsága jobban korlátoltassék, szigorúan tiltja. 

Azt, hogy mennyire előmozdítja a vallás a jó erkölcsöket és a jó erkölcsök ismét a szabadságot, nem is említjük, mert hisz az ész is mondja, és azonfölül a történelem bizonyítja, hogy a népek minél jobb erkölcsűek, annál tökéletesebb szabadságnak, jólétnek és hatalomnak örvendenek. 

23. Vegyük továbbá szemügyre a föltétlen szólás- és sajtószabadságot. Alig kell említenünk, hogy ez, ha nem mérsékelik s teljesen korlátlan marad, jogot nem képezhet. A jog ugyanis erkölcsi képesség, márpedig, amiként előbb is mondottuk és soha eléggé nem hangsúlyozhatjuk, esztelenség azt hinni, hogy ezen erkölcsi képesség az igazságot és a hazugságot, az erényt és a bűnt egyaránt megillethetné. Jogos dolog az igazat és a jót, hogy mennél több ember tulajdonává váljék, az államban szabadon és okosan terjeszteni, de az is jogos, hogy a közhatalom a hazugságoknak, amelyeknél nagyobb veszedelem az észre nézve nem létezik, s a bűnöknek, amelyek a lelkeket és az erkölcsöket megrontják, szorgosan, nehogy az állam romlására terjedjenek, útját állja. A szabados elme kicsapongásait, amelyek a tudatlan sokaságot félrevezetik, a törvény erejével megfékezni éppen úgy jogos, mint a gyöngébbek ellen elkövetett igazságtalan erőszakot megtorolni. S ez annyival is inkább szükséges, mert a polgárok legnagyobb része a szemfényvesztő okoskodások hamisságát, különösen ha ezek a szenvedélyeknek hízelegnek, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagy nehezen veszi észre. A teljesen korlátlan szólás- és sajtószabadság mellett semmi sem szent, semmi sem sérthetetlen, ezért még a minden kétség felett álló legigazabb természeti elvek, amelyek az emberi nemnek közös és legnemesebb örökségéül tekintendők, még ezek sem lesznek megkímélve. Ily módon, miután sötétség az igazságot elhomályosítja, miként gyakran történni szokott, veszedelmes és sokféle tévedések jutnak uralomra. Az ilyen állapot előmozdítja ugyan a szabadosságot, de igen nagy kárára van a szabadságnak: a szabadság annál nagyobb és biztosabb, minél nagyobb korlátok közé van szorítva a szabadosság. — Azon kérdésekre vonatkozólag ellenben, amelyeknek kutatását Isten az emberekre hagyta, mindenkinek szabadságában áll azt gondolni, s szabadon kimondani, ami tetszik, s ez nagyon is természetes, mert az ilyen szabadság soha sem vezeti az embereket az igazság elnyomására, hanem inkább nagyon gyakran annak kipuhatolására és földerítésére. 

24. Hasonlóképpen kell vélekednünk a tanítási szabadságról. — Minthogy nem lehet kétség aziránt, hogy a lelkekhez csakis igazságot szabad juttatni, ez lévén az értelmes lények java, célja és tökéletessége, azért a tanításnak tárgyát csakis az igazság képezheti, mégpedig úgy, hogy azok, akik nem ismerik még az igazságot, ennek tudomására jussanak, akik pedig ismerik, benne megerősödjenek. Ezért mindazoknak, akik tanítással foglalkoznak, szent kötelességük a tévedést a lelkekből irtani, s őket a tévedéstől minden lehető módon megóvni. Ezekből kiviláglik, hogy az említett szabadság, amely szerint ki-ki kényekedve szerint azt taníthatja, ami neki tetszik, először is a józan ésszel homlokegyenest ellenkezik, s másodszor az elmék tökéletes megrontására vezet, márpedig ilyen szabadságot a közhatalom a maga kötelességének megsértése nélkül meg nem engedhet, mégpedig annál kevésbé, mert a tanítóknak tanítványaik előtt nagy a tekintélyük, és a tanítvány maga csak ritkán képes megítélni, vajon az, amit a tanító előad, igaz-e vagy sem. 

25. Amiért is a tanítási szabadságot bizonyos korlátok közé kell szorítani, nehogy a tanítás mestersége büntetlenül a romlás eszközévé váljék. Az igazságoknak pedig, amelyek a tanítás kizárólagos tárgyát képezik, két rendje van, a természeti és a természetfölötti. A természeti igazságok, amilyenek a természeti elvek és az azokból közvetlenül folyó tanok, mintegy az emberi nem közös örökségét képezik, ezen örökségen mint legszilárdabb alapon nyugszanak a tiszta erkölcsök, az igazságosság, a vallás s az emberek társadalmi vonatkozása, minélfogva gonoszság és embertelenség volna ennek megsértését és szétrombolását büntetlenül megengedni. 

26. Hasonló lelkiismeretességgel kell megőrizni azon igazságoknak nagy és szent kincstárát, amelyeket az Isten kinyilatkoztatott. Ennek az isteni tannak főbb pontjai, amelyeket a hitvédők leginkább iparkodnak bebizonyítani, íme, a következők: létezik isteni kinyilatkoztatás, az Isten egyszülött fia testté lett, hogy az igazság mellett tanúságot tegyen, ugyanő egy tökéletes társaságot, vagyis Egyházat alapított, amelynek ő maga a feje s egészen a világ végezetéig vele van, s egyúttal azt akarta, hogy azon igazságokat, amelyeket ő maga tanított, ezen Egyház megőrizze, védje és törvényes tekintéllyel magyarázza. Megparancsolta továbbá, hogy Egyházának az összes népek csak úgy engedelmeskedjenek, mint önmagának, akik pedig ellenkeznek, örökre elvesznek. Ezekből világos, hogy az ember legjobb és legbiztosabb tanítója Isten, aki minden igazság forrása és kezdete, — hogy az Isten egyszülött fia, aki az atyának kebelében van, az út, igazság, élet és igaz világosság, amely minden embert megvilágosít, s az ő szavára minden embernek hallgatnia kell: „És mindannyian Isten tanítványai lesznek."9 

27. Isten azonban a tanítóhivatalt hit és erkölcs dolgaiban az Egyházra átruházta s e tekintetben isteni jóvoltából csalhatatlanná tette, amiért is az Egyház a halandók legfőbb és legbiztosabb mestere, s tanítási joga szent és sérthetetlen, és az Egyház az Istentől nyert tanokra támaszkodva mindig a legnagyobb szorgalommal töltötte be ezen hivatalát, s a nehézségekkel, amelyek e tekintetben mindenünnen elébe gördíttettek, szembeszállván, tanítási szabadságáért harcolni soha meg nem szűnt. Ily módon a balga babonát elűzvén, a Föld kerekségét a keresztény bölcsesség által újjáalakította. Minthogy pedig maga az ész világosan tanítja, hogy az Isten által kinyilatkoztatott és a természeti igazságok egymással tényleg nem ellenkezhetnek, úgy, hogy mindaz, ami amazokkal ellentétben áll, kétségtelenül hamis, ezért az Egyháznak istenileg alapított tanítóhivatala a kutatási vágyat, a tudományok haladását s az emberi nem művelését nemcsak hogy nem akadályozza és nem hátráltatja, sőt inkább e téren is világosságot terjeszt és biztos segítséget nyújt. Ugyanezen okból az emberi szabadságot is tökéletesíti, mert Krisztus urunk szerint az igazság az embert szabaddá teszi. Megismeritek az igazságot és az igazság megszabadít titeket.10 — Az igaz szabadságnak és a valódi tudománynak tehát éppen semmi okuk sincs panaszkodni ama igazságos és szükséges törvények ellen, amelyeket az Egyház és az ész együttesen megállapítanak az emberek tanításának szabályozására. 

28. Hisz maga a tapasztalat is bizonyítja, hogy az Egyház, amidőn ezt főképpen azért teszi, hogy a keresztény hitet oltalmazza és megvédje, egyúttal a tudományok minden nemét is ápolja és előmozdítja. És méltán, mert hiszen a tudományok haladása nemcsak önmagában véve jó és dicséretes, hanem azonfölül mindazon ismeretek, amelyekre a józan ész önmagától is rájön, föltéve, hogy a valóságnak megfelelnek, az Isten által kinyilatkoztatott igazságokat is nem csekély mértékben megvilágítják. És csakugyan az Egyháznak köszönjük ama nagy jótéteményeket, hogy az ókori bölcsesség dicső emlékeit megőrizte, a tudományok számára csarnokokat nyitott, hogy a nagy elméket mindig ösztönözte s mindazon művészeteket ápolta, amelyek művelt korunknak különös díszéül szolgálnak. — Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mérhetetlen tág tér áll nyitva, ahol az emberi elme szabadon kutathat és fejtheti ki tevékenységét, mert hisz számtalan kérdés van, amelyek a keresztény hit- és erkölcsökkel szükséges összefüggésben nincsenek, s amelyeket az Egyház az ő tekintélyével el nem döntvén, a tudósoknak szabadságában áll belátásuk szerint eldönteni. — 

29. Mindezekből meg lehet érteni, miféle szabadság az, amelyet a szabadelvűség — liberalizmus — hívei hirdetnek s oly nagy buzgósággal életbe léptetni akarnak. Egyrészt önmaguk és az állam számára oly tág szabadságot követelnek, hogy bármily vészes tannak tárt kaput nyithassanak, másrészt az Egyházat tanítói tisztének gyakorlásában sokféleképpen akadályozzák, s tanítási szabadságát a legszűkebb korlátok közé szorítják, holott az Egyház tanítása nemcsak semmi hátrányt, de a legnagyobb előnyöket helyezi kilátásba. 

30. Sokat hánytorgatják manapság a lelkiismereti szabadságot is, ha ezen szabadságot úgy fogják föl, hogy minden embernek jogában áll Istent tisztelni, vagy nem tisztelni: e fölfogás a fentebbiekben eléggé meg van cáfolva. — Ámde lehet a lelkiismereti szabadságot úgy is értelmezni, hogy az embernek jogában áll — s e tekintetben az állam semmi szín alatt sem akadályozhatja — Isten akaratát és parancsait lelkiismeretének sugallata szerint teljesíteni. Ily értelemben a lelkiismereti szabadság Isten fiaihoz méltó, az ember méltóságát a legtisztességesebben megőrzi s minden erőszak és igazságtalanság fölött áll. Ezen lelkiismereti szabadságot az Egyház mindig kívánta és nagy becsben tartotta. Ilyen szabadságot követeltek maguk számára az apostolok, ezt sürgették irataikban a hitvédők s vérükkel megpecsételték a nagyszámú vértanúk. És méltán, mert ezen keresztény szabadság egyrészt Istennek az emberek fölötti legfőbb és legigazságosabb hatalma, másrészt az embereknek Isten iránti legfőbb és legszentebb kötelessége mellett tesz tanúságot. Semmi köze a lázongó és engedetlen lelkülethez, s a világért sem szabad azt gondolni, hogy a politikai hatalomnak köteles engedelmességet megtagadja, mert hiszen az emberi hatalomnak csakis olyasmit szabad parancsolnia és követelnie, ami Isten rendelkezéseivel nem ellenkezik s az Isten által megalapított rendet nem sérti. Ha azonban a polgári hatalom olyasmit parancsolna, ami Isten akaratával nyíltan ellenkezik, akkor az ilyen parancsot, mint amely az isteni tekintéllyel megalapított rend fölforgatását célozza, nem szabad teljesíteni. 

31. Ellenben a szabadelvűség — liberalizmus — hívei, akik az államnak korlátlan hatalmat tulajdonítanak s az emberi életet Istenre való tekintet nélkül berendezni kívánják, az erkölcsiséggel és a vallással összekötött szabadságot, amelyről beszélünk, el nem ismerik, s minden intézkedést, amely eme szabadság megóvása érdekében történik, államellenes jogtalanságnak nyilvánítanak. Pedig ha nekik volna igazuk, nem léteznék oly kegyetlen zsarnokság, amelynek engedelmeskedni s amelyet elviselni nem kellene. 

32. Az Egyháznak hő kívánsága, hogy eme keresztény tanok, amelyeket főbb elveikben itt jeleztünk, az állami élet minden rétegét gyakorlati alkalmazásban átjárják. Ezen tanok ugyanis alkalmasak a mai kor számos és súlyos bajainak orvoslására, amelyek jobbára éppen az olyféle szabadságokból származtak, amelyeket ma annyira magasztalnak, s amelyek az üdv és dicsőség csíráit magukban rejteni látszottak. Az eredmény azonban meghiúsította a reményt, kellemes és egészséges gyümölcs helyett rossz és keserű termett. Ha már most orvoslást keresnek, vissza kell térni a józan elvekhez, amelyektől egyedül várható a rend megszilárdulása és az igaz szabadság biztosítása. — 

33. Mindazonáltal az Egyház anyai elnézéssel figyelembe veszi az oly nagy szerepet játszó emberi gyöngeséget, valamint azt is tudja, miféle szellem lengi át manapság a lelkeket és az ügyeket. Ezen okokból, habár ő maga soha semminek sem ad létjogot, ami nem igaz és nem tisztességes, mégis nem ellenkezik, ha az államhatalom vagy nagyobb baj elkerülése, vagy valamely nagyobb jó elérése és megőrzése végett olyasmit is eltűr, ami az igazsággal és az igazságossággal nem mindenben egyezik. Hisz maga a gondviselő Isten is, aki pedig végtelenül jó és mindenható, mégis a rosszat is megtűri a világon, részint azért, hogy a nagyobb jó ne akadályoztassák, részint, hogy nagyobb bajok ne támadjanak. Az államok kormányzásában nagyon helyes a világ kormányzóját utánozni, sőt mivel az emberi tekintély minden rosszat meg nem akadályozhat (amint Sz. Ágoston mondja), „sokat meg kell engednie és büntetlenül hagynia, amit azután egész joggal az isteni Gondviselés megtorol".11 Ha azonban ily körülmények között az emberi törvény a közjó érdekében és csakis ezért a rosszat eltűrheti, sőt el is kell tűrnie, mindazonáltal ezt önmagáért soha nem akarhatja, soha nem helyeselheti. A rossz ugyanis, mint a jónak hiánya, ellenkezik a közjóval, ezt pedig a törvényhozónak, amennyire csak lehet, óvnia és megvédenie kell. Az emberi törvénynek e tekintetben is utánoznia kell Istent, aki, amint Sz. Tamás tanítja, azért, hogy a rosszat e világon megtűri, nem akarja, hogy a rossz legyen, sem nem akarja, hogy a rossz ne legyen, hanem csak megengedi, hogy legyen, és ezen eljárása jó.12 Az Angyali Doktornak e mondata röviden magában foglalja az egész tant a rossz eltűréséről. 

34. De, ha helyesen akarunk a dologról ítélni, be kell vallanunk, hogy minél több rosszat kénytelen az állam eltűrni, annál távolabb áll eszményétől, valamint az is bizonyos, hogy a rossznak eltűrése, mint a politikai okosság egyik szabálya, csakis annyira terjedhet, amennyire az ügy, vagyis a közjó megkívánja, amiért is olyankor, amidőn a közjó e szabály alkalmazása következtében kárt vallana, s az államnak még több s nagyobb rosszal gyűlne meg a baja, e türelmességi szabályt nem szabad alkalmazni, mert ilyen körülmények között semmi jót sem lehet áltála elérni. Ha pedig az Egyház a sajátos idő- és állami viszonyok miatt az újkori szabadságjogok egyikébe-másikába bele is nyugszik, nem mintha azokat önmagukban óhajtaná, hanem mert úgy vélekedik, hogy jobb azokat jelenleg eltűrni, a viszonyok jobbra fordultával újból élni fog saját szabadságával s tanácsolva, buzdítva, kérve azon lesz, hogy Istentől nyert hivatását, amely az emberek örök üdvösségének előmozdításában áll, pontosan betölthesse. Az azonban örökre igaz marad, hogy az a szabadság, amely mindenkinek mindenre jogot ad, miként ezt már többször is hangsúlyoztuk, magában véve éppen nem kívánatos, mert észellenes dolog, hogy a tévedés egyenlő jogot élvezzen az igazsággal. 

35. Ami pedig a türelmességet illeti, csodálatos, mennyire távol esnek az Egyház méltányosságától és okosságától a liberalizmus hívei, akik a polgároknak minden korlát nélkül megengedik mindazt, amit fentebb említettünk s ilyképp oda jutnak, hogy a tisztességnek és az igazságnak semmivel több létjogot nem adnak, mint a hamisságnak és az erkölcstelenségnek. Az Egyházat pedig, az igazság oszlopát és erősségét, az erkölcs romlatlan mesterét türelmetlennek és kegyetlennek mondják, mert a türelmességnek ezen korlátlan és bűnös nemét, miként kell, visszautasítja és meg nem engedi, s amidőn ezt teszik, nem veszik észre, hogy olyasmit gyaláznak, ami voltaképpen dicséretre méltó. Egyébként a türelmességnek ilymérvű hánytorgatása közben is nem ritkán megesik, hogy a katolikus Egyház ügyeire nézve kemények és szigorúak, s akik különben mindenki számára nagy és tág szabadságot hirdetnek, az Egyházat szabaddá tenni sokszor vonakodnak. 

36. Végül, hogy egész fejtegetésünket összes következményeivel együtt könnyebb áttekintés végett pontonként röviden összefoglaljuk, újból hangsúlyozzuk, hogy az egész ember szükségképpen és valóban Isten örök hatalma alatt áll, s következőleg nem képzelhető el, hogy az emberi szabadság Istennek és az ő akaratának alárendelve ne legyen. Istennek eme fennhatóságát tagadni, vagy el nem ismerni nem a szabad ember ténye, hanem az olyané, aki a szabadsággal lázadás végett visszaél, s a léleknek éppen ezen hangulata és beállítottsága képezi a liberalizmus legfőbb bűnét. E szabadelvűségnek azonban több fajtája különböztethető meg, mivel az akarat nem egy, hanem többféle módon s kisebb-nagyobb mérvben tagadhatja meg az engedelmességet, amellyel Istennek, vagy az isteni hatalom részeseinek tartozik. 

37. A végtelen Isten uralmát teljesen visszautasítani s az engedelmességet a nyilvános, vagy a magán- és családi ügyekben neki határozottan megtagadni — a szabadságnak legnagyobb romlottsága s következőleg a liberalizmus leggonoszabb faja, s erre kell vonatoztatni mindazt, amit eddig a liberalizmus ellen mondottunk. 

38. Legközelebb áll ehhez azoknak a tana, akik megengedik ugyan, hogy Istennek, a világ Teremtőjének és Urának hatalma alatt állunk, mert hiszen az ő akaratából áll fönn az egész világ, ámde azon természetfölötti hitelveket és erkölcsi törvényeket, amelyeket Isten maga kinyilatkoztatott, vakmerően visszautasítják, s azt állítják, hogy nincs ok, amiért azokat különösen az állami életben figyelembe kellene venni. Azt, hogy mennyire tévednek ezek is és mennyire következetlenek, az imént kimutattuk. Ezen tanból, mint főelvből folyik ama veszélyes vélemény, amely szerint az Egyház ügyeit az állam ügyeitől teljesen el kellene választani, holott nyilvánvaló, hogy e két hatalomnak, ámbár hivatásra és méltóságra nézve különböznek, mégis egyetértőleg és egymást támogatva kell működniük. 

39. Ezen utóbb említett véleményből ismét kétféle elmélet alakult ki. Némelyek ugyanis azt akarják, hogy az államot az Egyháztól annyira és oly mértékben el kell szakítani, hogy a nyilvános élet jogi viszonyaiban, az intézményekben, az erkölcsökben, a törvényekben, az állami hivatalokban, az ifjúság nevelésében az Egyházat teljesen figyelmen kívül kell hagyni, mintha az tulajdonképpen nem is léteznék, a legföljebb csak azt engedik meg, hogy az egyes polgárok mint magánemberek valamely tetszés szerinti vallást gyakorolhassanak. Ezek ellen teljes erejükben állnak mindazon érvek, amelyekkel az Egyház és az állam elválasztására vonatkozó tant megcáfoltuk: itt még csak azt tesszük hozzá, hogy képtelenség azt kívánni, hogy a polgár az Egyházat tisztelje, amidőn az állam azt megvetheti. 

40. Vannak mások, akik az Egyház létjogosultságát nem tagadják, mert hiszen nem is tagadhatják, mindazonáltal nem akarják elismerni, hogy az Egyház tökéletes társaság természetével és jogával rendelkezik, s következőleg azt tanítják, hogy az Egyház ugyan inthet, tanácsolhat s a neki önként engedelmeskedőket kormányozhatja, de törvényeket nem hozhat, ítéletet nem mondhat s büntetéseket nem szabhat ki. Ekként ezen isteni eredetű társaság természetét eltorzítják, tekintélyét, tanítói hivatalát s minden működését gyöngítik és korlátozzák, az állam hatalmát ellenben annyira kiterjesztik, hogy az Isten Egyházát bármely más önkéntes társulat módjára teljesen az államhatalom uralma és joghatósága alá helyezik. Ezek cáfolatára alkalmasak amaz érvek, amelyeket a hitvédők szoktak fölhozni, s amelyeket mi sem mulasztottunk el, nevezetesen az „Immortale Dei"13 kezdetű körlevélben előadni, ezen érvekkel ki lehet mutatni Istennek ama rendelkezését, amely szerint az Egyházban mindannak meg kell lennie, ami egy törvényes, legfőbb és minden tekintetben tökéletes társaság természetéhez és jogai közé tartozik. 

41. Sokan vannak végül, akik az Egyház elválasztását az államtól nem helyeslik, de amellett ismét azt akarják, hogy az Egyház a kor kívánalmainak engedjen s mindahhoz alkalmazkodjék, amit a mai államigazgatási bölcsesség megkíván. E nézet helyes, ha csak ama bizonyos, az igazsággal és igazságossággal összeférő méltányosságot sürgeti, amely szerint az Egyház a nagyobb jó reményében egyben-másban engedékeny lehet, s a kor igényeinek is annyira, amennyire kötelességének megsértése nélkül teheti, megfelelhet. — De nem állhat ez ama dolgokat és tanokat illetőleg, amelyeket a megváltozott erkölcsi fölfogás és a helytelen ítélet minden jog ellenére felszínre hozott. Egy kor sem nélkülözheti a vallást, az igazságot és igazságosságot, minthogy pedig az Isten ezen legnagyobb és legszentebb dolgokat az Egyház őrizetére bízta, képtelenség azt kívánni, hogy az Egyház a téveset és igazságtalant egykedvűen eltűrje, vagy abba, ami a vallásnak ártalmas, beleegyezzék. 

42. A mondottakból mármost következik, hogy a gondolat, az írás, a tanítás és minden különbség nélkül a vallás szabadságát, mint megannyi természeti jogot követelni, védelmezni s engedélyezni semmiképpen sem szabad, mert ha valóban a természet adta volna az embernek e jogokat, akkor Isten uralmának megvetése jogos volna, s az emberi szabadságot semmiféle törvénnyel sem volna szabad fékezni. — A mondottakból azonban az is következik, hogy a szabadság említett válfajait igazságos okokból meg lehet tűrni, de mindig úgy kell mérsékelni, hogy féktelenséggé és szabadossággá el ne fajuljanak. — Ahol pedig ezen szabadságjogok érvényben vannak, ott a polgároknak azon kell lenniük, hogy azokat jócselekedetek gyakorlására használják, különben pedig e szabadságjogok megítélésében az Egyházzal egyetértsenek. Minden szabadság ugyanis annyiban törvényes, amennyiben az erkölcsi jó gyakorlását lehetővé teszi, különben soha. 

43. Ahol az államigazgatásnak igazságtalanul elnyomja a polgárokat s az Egyházat az őt megillető szabadságtól megfosztja, ott szabad oly kormányforma életbeléptetését sürgetni, amely alatt a polgárok és a hívők szabadon működhetnek; ezen törekvés nem féktelenségre és bűnös szabadosságra vezet, hanem a közjó érdekében a helyzet nyomasztó voltának megszüntetését célozza s arra irányul, hogy ahol minden gonoszságot felszabadítottak, az erényes élet- és cselekvésmódot ne akadályozzák. 

44. Az államkormányzatnak ama módja, amely szerint a hatalom gyakorlásába a népet is bevonják, magában véve nem helytelen, hacsak emellett a közhatalom eredetéről és gyakorlásáról szóló katolikus tant meg nem sértik. Az Egyház a különféle kormányformák közül, föltéve, hogy a polgárok jólétének előmozdítására nem alkalmatlanok, egyet sem kárhoztat, azt az egyet azonban megkívánja — ezt különben maga a dolog természete is követeli —, hogy e kormányformák úgy legyenek megszervezve, hogy emellett senkinek s különösen az Egyháznak jogait meg ne sértsék. 

45. A közügyekben részt venni, ha csak ezt a különös helyi és időviszonyok nem tiltják, jó és helyes, sőt az Egyház igenis óhajtja, hogy az egyes polgárok, amennyire csak tehetik, a közjót előmozdítsák s hazájukat védjék, fenntartsák és gazdagítsák. 

46. Az Egyház azt sem kárhoztatja, ha valamely nép függetlenségre tör és nem külhatalomnak, sem valamely kényúrnak alárendeltje lenni nem akar, föltéve azonban, hogy mindez az igazság megsértése nélkül történik. Végül azoknak eljárását sem helyteleníti, akik azon fáradoznak, hogy minden országot saját törvényei szerint kormányozzanak, s a polgároknak módjukban álljon jólétüket minél nagyobb mérvben biztosítani. Az Egyház a mérsékelt polgári szabadságnak mindig hű és gondos őre, ami mellett kivált egyes olasz városok tanúskodhatnak, amelyeknek a városokat megillető jog abban az időben, amidőn az Egyház üdvös befolyását a közügyek minden terén szabadon érvényesíthette, jólétet, gazdagságot és hírnevet biztosított.

47. Reméljük, Tisztelendő Testvérek, hogy e tanok, amelyeket a hit és ész által vezéreltetve apostoli tisztünknél fogva előadtunk, a ti közreműködésetek által igen sokaknak javára fognak szolgálni. — Mi pedig szívünk alázatosságában szemeinket az Ég felé emelve buzgón kérjük Istent, hogy bölcsességével és tanácsával az embereket kegyesen fölvilágosítsa, hogy így az annyira fontos ügyekben az igazat megismerjék s következésképp a magán- és nyilvános életben, minden körülmények között a megismert igazság szerint éljenek s attól soha el ne tántorodjanak. — Ezen isteni áldások zálogául és jó indulatunk jeléül rátok, Tisztelendő Testvérek, papságotokra és a gondjaitokra bízott hívő népre szívünk teljéből adjuk apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Sz. Péternél, 1888. évi június 20-án, pápaságunk 11 -ik évében.


XIII. Leó Pápa









1 Megjelent az alábbi könyvhöz kapcsolt függelékként:

Don Felix Sardá y Salvany: A liberalizmus bűn. Az Egyház tanítása a liberalizmus ellen. ford. Dr. Csápori Gyula. Esztergom, 1888



Internetes forrás:



http://franka- egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek_12/a_liberalizmus_bun/a_liberalizm us_bun.htm#leopapa



angolul (valamint franciául, olaszul és spanyolul): http://www.vatican.va/holy_father/leo_xiii/encyclicals/documents/hf_l-xiii_enc_20061888_libertas_en.html



Csápori Gyula fordítása néhány nyilvánvaló sajtóhiba korrigálása után a vatikáni honlap angol szövegét követő tagolást, számozást valamint jegyzeteket kapott..





2 Sirák 15:14

3 See no. 93:37-38.

4 János 8:34

5 Aquinói Szt Tamás, On the Gospel of St. John, cap. VIII, lect. 4, n. 3 (ed. Vives, Vol. 20 p. 95).

6 Szt Ágoston, De libero arbitrio, lib. I, cap. 6, n. 15 (PL 32, 1229).

7 Róm. 13:2

8 Aquinói Szt Tamás, Summa theologiae, IIa-IIae, q. lxxxi, a. 6. Answer.

9 János 6:45

10 János 8:32

11 Szt Ágoston, De libero arbitrio, lib. I, cap. 6, n. 14 (PL 32, 1228).

12 Aquinói Szt Tamás, Summa theologiae, la, q. XIX, a. 9, ad 3m



13 See no. 93:8-11.

XI. PIUS MORTALIUM ANIMOS

MORTALIUM ANIMOS

„Az emberi szíveket”

XI. PIUS PÁPA APOSTOLI KÖRLEVELE

A RÓMAI SZENTSZÉKKEL KÖZÖSSÉGBEN ÉLŐ PÁTRIÁRKÁKHOZ,

PRÍMÁSOKHOZ, ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS RENDES

JOGHATÓSÁGÚ FŐPAPOKHOZ

AZ IGAZI VALLÁSEGYSÉG ELŐSEGÍTÉSÉRŐL

(forrás: Szent István Társulat)

Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!

Az emberi szíveket talán soha máskor nem szállta meg akkora vágy, mint éppen napjainkban, hogy megerősödj ön és az emberi társadalom közös javára váljon az a testvéri viszony, amely minket, embereket az azonos származásnál és természetnél fogva egymással egyesít és összeköt. A nemzetek még nem élvezik teljesen a béke áldásait, sőt sok helyütt a régi és újabb meghasonlások lázadásokban és polgárharcokban törnek ki. A népeknek nyugalmát és boldogulását érintő igen számos ellentét másképpen meg nem oldható, mint az államfők és a kormányok összhangzatos tárgyalásai és törekvései által. Könnyen érthető tehát, – annál is inkább, mert az emberiség egysége felől már nincsen véleményeltérés – miért kívánják mindig többen, hogy az általános emberi testvériség ösztönéből a különböző nemzetek napról-napra szorosabban összetartsanak.

    Ugyanazt a célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is. Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket, előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják, azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik – meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és törekvésű emberekkel tart.

Egyeseket az igazságnak álarca mégis annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó. Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek? Mert kicsoda meri mondani, hogy Krisztust szereti, ha teljes erejéből nem igyekszik annak óhaját teljesíteni, aki az Atyát kérte, hogy tanítványai mindnyájan eggyé legyenek. (Jn 17,21) S Krisztus ugyebár azt akarta, hogy tanítványai azzal az ismertetőjellel ékeskedjenek, és abban különbözzenek többiektől, hogy szeretik egymást? „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,35) Bár az összes keresztények – teszik hozzá – egyek volnának: mert akkor többet tehetnének a hitetlenség mételyének elfojtására, amely napról-napra tovább terjedve, az evangéliumot elerőtleníteni készül.

    Ilyeneket és más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek. Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!

    Ezért apostoli hívatásunk lelkiismerete kötelez, hogy az Úr nyáját veszedelmes ábrándok zsákmányául ne engedjük. Tisztelendő Testvérek! A veszedelem elhárítása céljából fölhívjuk buzgóságtokat. Bízzunk benne, hogy ti írott és élő szóval könnyebben a néphez férkőztök, s a néppel megértetitek azokat a most fölsorolandó elveket és okokat, amelyekből a katolikusok megtanulják, mit kell gondolniuk és tenniük, mikor arról a mozgalomról van szó, hogy az összes keresztények bármiféle alakban egy közös egységben tömörüljenek.

Isten, a világ teremtője, a végből alkotott minket, hogy Őt megismerjük és Neki szolgáljunk. Tehát a Teremtőnek teljes joga van a mi szolgálatunkhoz. Megtehette volna Isten, hogy az ember valláserkölcsi vezetése céljából csak a természettörvényt írja elő, amelyet a teremtésben az ember lelkébe vésett, s ennek a törvénynek kifejlődését a rendes Isteni Gondviselés útján szabályozza. De Ő inkább parancsokat is adott, amelyeknek engedelmeskednünk kell, s az idők folyamán – az emberi nem létének kezdetétől Jézus Krisztus eljöveteléig és tanításáig –, az embert Ő maga tanította a kötelességekre, amelyekkel az eszes lények a Teremtőnek tartoznak. „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk.” Ebből következik, hogy az igaz vallás nem lehet más, mint amely Isten kinyilatkoztatott igéjén alapszik. Az Isteni kinyilatkoztatás már kezdetben megindult, az Ószövetségben folytatódott s Jézus Krisztus által az Újszövetségben jutott befejezéshez. Már pedig ha Isten szólott – s hogy szólott, a történelem tanúsága bizonyítja – akkor egészen világos, hogy az ember köteles a nyilatkozó Istennek teljes hitelt adni s a parancsoló Istennek engedelmeskedni. S hogy úgy a hitet, mint az engedelmességet Isten dicsőségére és saját üdvünkre helyesen gyakoroljuk, Isten egyszülött Fia a földön Anyaszentegyházat alapított. S úgy hisszük, azok közt, akik magukat keresztényeknek nevezik, nem is lehet kétség az iránt, hogy Krisztus tényleg egyházat alapított, mégpedig egyetlen Egyházat.

    De ha már föltesszük a kérdést, vajon az Alapító szándéka szerint milyennek kell lennie az egyháznak, már nem mindnyájan értenek egyet. Számosan tagadják például, hogy Krisztus Egyházának láthatónak kell lennie, legalább is abban az értelemben, hogy az egyház, mint az egy és azonos tanban, az egy tanítóhivatal és kormányzó hatalom alatt élő hívek egységes testülete mutatkozzék. Hanem ellenkezőleg a látható és érzékelhető egyház alatt a különböző közösségekből alakult szövetséget értik, amelynek tagjai egyenkint különböző s egymással ellentétes tanokat vallanak. Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak – kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által. Azért hasonlatot mondva azt állította, hogy Egyháza hasonló az országhoz (Mt 13), a házhoz (Mt 16,18), az akolhoz (Jn 10,16), a nyájhoz (Jn 21,15-17).

    S ez a csodálatosan megszervezett Egyház az Alapító s az apostolok, mint első terjesztők halála után nem szűnhetett meg, nem halhatott ki, mert megbízatása van, hogy időben és térben minden korlátozás nélkül az összes népeket az örök üdvösségre vezérelje: „Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt 28, 19) S vajon a hívatás örök teljesítésében veszíthet-e az Egyház valamit erejéből és hatásából, mikor benne állandóan jelen van maga Krisztus, ki ünnepélyes ígéretet tett: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig”? (Mt 28,20) Tehát az Egyház most és mindenkor nemcsak fennáll, hanem szükségképpen ugyanaz is marad, ami az apostoli időkben volt, ha nem akarjuk azt a lehetetlenséget állítani, hogy Krisztus Urunk nem valósíthatta meg szándékát, vagy tévedett abban az állításában, hogy Egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt. (Mt 16, 18)

Ezzel kapcsolatban kell megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés forog, és amelyből a nem-katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: „Hogy mindnyájan eggyé legyenek. Legyen egy akol és egy pásztor” (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége – Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg eddig sem s most is hiányzik. Kívánatos volna ugyan és kölcsönös hajlandósággal valamikor talán meg is valósítható, de eddig csak eszményi állapotnak tekinthető. Továbbá szerintük az egyház önmagában és természeténél fogva részekre oszolt, azaz több egyházból vagy részleges közösségekből áll, amelyek különállnak, s bár egyes hittételeik közösek, másokban mégis különböznek: az egyes részeket megilletik ugyanazok a jogok. Az Egyház legföllebb az apostolok korszakától az első általános zsinatokig volt egy és egységes. Szükségesnek tartják azért, hogy az avult viszályok és véleményeltérések kikapcsolásával, amelyek a kereszténységet a mai napig széttagolják, a közös tantételekből valami közös Hiszekegyet szerkesszenek, és elfogadásra ajánljanak, amelynek megvallásában valamennyien egymást testvérekként nemcsak fölismerjék, hanem érezzék is. Ha a különböző egyházak és vallási közösségek valami általános szövetségben egyesülnek, akkor már legalább az az eredmény is elérhető, hogy szilárd és eredményes ellenállást tanúsíthatnak a hitetlenség terjedésével szemben.

Ilyenformán beszélnek, Tisztelendő Testvérek, nagy általánosságban. Vannak olyanok, akik megállapítják ugyan, hogy az úgynevezett protestantizmus oktalanul elvetette a hitnek egyes tanait és a külső istentiszteletnek némely szertartásait, amelyek pedig elfogadhatók és hasznosak, és amelyeket a Római Egyház megtartott, ugyanakkor azonban azt is hozzáteszik, hogy ez az Egyház is megrontotta a régi vallást, mert hozzáadott s hittételekként előadott az Evangéliumtól nemcsak idegen, hanem azzal merőben ellenkező tanokat is.

    Többi közt első helyen említik a Szent Pétert és a Római Széken utódait megillető legfőbb joghatóságról szóló tant. Akadnak ugyan köztük – bár igen kevesen –, akik a római pápának a tisztelet elsőbbségét, sőt bizonyos joghatóságot vagy hatalmat is hajlandók tulajdonítani, de ezt nem az isteni jogból származtatják, hanem a hívek akaratából akarják levezetni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy tarka gyűléseiken a római pápa elnöklését kívánják. Ámde bármennyi nem-katolikus keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a Római Egyházzal szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül tévelyegnek.

    Éppen azért egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet és a katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem támogathatják, mert ha ezt megtennék, úgy egy hamis, Krisztus Egyházától nagyon is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó! Az Úr Jézus Krisztus az apostolokat azért küldötte az egész világra, hogy az Evangéliumot hirdessék minden nemzeteknek. S hogy eközben semmiben ne tévedjenek, előbb a Szentlélek által kioktatta őket minden igazságra. (Jn 16,13) Vagy talán az apostolok tanítása egészen megromlott vagy valaha is elhomályosult az Egyházban, mikor ennek kormányzója és őrzője maga Isten, állandóan jelen van? Mikor Megváltónk világosan kijelentette, hogy az Ő Evangéliuma nemcsak az apostolok korának, hanem minden időknek szól, miképpen válhattak volna idők folyamán annyira homályosakká és bizonytalanokká a hitigazságok, hogy ma már a legellentétesebb véleményeket is meg kell tűrni? Ha ez igaz volna, meg kellene állapítanunk, hogy a vigasztaló Szentléleknek leszállása az apostolokra s ugyanennek a Szentléleknek az Egyházban állandó jelenléte, valamint az Úr Jézusnak tanítása már századokkal ezelőtt elvesztette minden hatását és hasznát. Pedig az ilyen állítás hajmeresztő káromlás volna! Mikor Isten egyszülött Fia az Ő követeinek meg parancsolta, hogy tanítsanak minden nemzeteket, akkor az embereket kötelezte, hogy mindazt elhiggyék, amit nekik „az Istentől eleve rendelt tanúk” (ApCsel 10,11) hirdetnek, s parancsához ezt a záradékot fűzte: „Aki híszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem híszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)

Már pedig Krisztusnak ezt a két parancsát s az örök üdvősség elnyeréséhez szükséges hitnek másik parancsát még megérteni sem lehet, ha az Egyház az evangéliumi tanítást nem teljes épségben és világosan tanítja, s ha a tanításban nem mentes minden tévedéstől. Azért még azok is messze eltérnek az igazságtól, akiknek véleménye szerint a földön megvan ugyan a hitigazságnak Isteni letéte, de azt fáradságos munkával, hosszas és tudományos kutatásokkal kell megkeresni, úgy hogy annak megtalálására és átértésére alig elegendő az emberi élet. Mintha bizony a jóságos Isten a próféták és az Ő Egyszülötte által azért szólott volna, hogy az általuk kinyilatkoztatott igazságokat csak néhányan, csak a komoly öregek értsék, és nem azért, hogy olyan valláserkölcsi oktatást adjon, amely az embert egész halandó életén át vezérfonalként kalauzolja?

A pánkeresztények, akik az egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet apostola, Szent János – aki evangéliumában a Úr Jézus Szentséges Szívének titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten alapszik.

    Azért Krisztus tanítványai szükségképpen a hit egységében, mint legszorosabb kötelékben kapcsolódnak össze. Miképpen képzelhető tehát olyan természetű keresztény szövetség, amelynek tagjai kifejezetten a hitigazságok tárgyában ragaszkodnak a maguk sajátos fölfogásához és lelkületéhez, még akkor is, mikor ezek egymással szögesen ellenkeznek? S hogyan is léphetnek egységes szövetségbe azok az emberek, akik homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Például, akik a szent hagyományokat a kinyilatkoztatás egyik hiteles forrásának elismerik s akik ezt tagadják. Akik a püspökökből, papokból és szerpapokból álló egyházi hierarchiát Isteni intézménynek tartják s akik azt a történelem folyamán a szükség szerint fokozatosan kialakultnak vallják. Akik a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor csodálatos átváltozása, vagyis az úgynevezett átlényegülés után a valóban jelenlevő Krisztust imádják s akik azt állítják, hogy Krisztus teste csak a hit által, vagy jelképileg és a Szentség hatása által van jelen. Akik az Oltáriszentségben áldozatot és szentséget látnak s akik azt kizárólag az utolsó vacsora emlékének vagy emléke megülésének tekintik. Azok, akik jónak és üdvösnek tartják a Krisztussal megdicsőült szentek, különösképpen a Boldogságos Szűz Máriának segítségül hívását és képeik tiszteletét s azok, akik ezt a tiszteletet elvetik, mint amely állítólag ellenkezik a Jézus Krisztust, az „Isten és emberek közt egyetlen közvetítőt” megillető tisztelettel? A vélekedések ekkora zűrzavarából hogyan vezethet az út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk, hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivatalból, a hit egységes szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre.

    De azt meg nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.

Holott hit dolgában semmiképpen nem szabad a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló tant, az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói tekintélyét abban az értelemben, amint azt az (első) vatikáni általános zsinat megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.

    Az Egyház tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni, vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással kihirdessenek. A tanítói tekintélynek ez a rendkívüli gyakorlata azonban semmiféle emberi találmányt, vagy új tételt nem csatol az igazságoknak ama összegéhez, amely a kinyilatkoztatásnak Istentől az Egyházra bízott letétében legalább hallgatag benn nem foglaltatik, hanem vagy olyan igazságokat magyaráz, amelyeket eddig homályosnak tartottak, vagy kötelező hittételként előír olyasmit, amely felől eddig egyesek kétségeket támasztottak.

Mindezekből érthető, Tisztelendő Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a nem-katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által felismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga Krisztus alapította minden ember üdvösségére. Krisztus titokzatos jegyese a századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként Szent Ciprián tanúsítja: „Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi szeméremmel.” S ugyanez a szent vértanú joggal csodálkozik azon, hogyan képzelheti valaki, hogy „ezt az egységet, amely Isten erejéből származik és égi szentségekkel fonódik össze, az Egyházban meg lehet tépni és ellentétes akaratok szétválása folytán megosztani”? Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos teste, azaz az Egyház, egy (1 Kor 12,12), összekötött és egybefoglalt (Ef 4,15), akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja s nem függhet össze a fejjel, Krisztussal. (Ef 5,30)

    Már pedig Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja. Nem engedelmeskedtek-e a római püspöknek, a lelkek legfőbb pásztorának azok ősei is, akiket a hitújítók tévedései ma fogva tartanak? Ezek elhagyták az apai házat, amely azonban emiatt nem dőlt össze és nem pusztult el, mert Isten örök oltalma támogatja. Térjenek vissza a közös Atyához, aki az Apostoli Szentszéket ért méltatlanságokat feledve, őket áradó szeretettel várja. Mert, ha amint mondják, Velünk és híveinkkel társulást keresnek, miért nem sietnek az Egyházba, „az összes keresztény hívek anyjához és tanítómesteréhez”. Hallják meg a feléjük kiáltó Laktanciust: „Egyedül a katolikus Egyház őrzi az igaz vallást. Ő az igazság forrása, a hitnek otthona, Isten temploma. Aki be nem lép, vagy belőle távozik: az élet és üdvösség reményétől távolodik. Senki ne áltassa magát makacs vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.” Jöjjenek tehát az elpártoltak az Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a „katolikus Egyház gyökere és anyja”. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy „az élő Isten Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15) a hitnek sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.

Ami sok elődünknek eddig nem sikerült, bárha sikerülne nekünk, hogy atyai keblünkre ölelhessük azokat, akiket mint gyászos viszály folytán tőlünk távolállókat fájdalmasan siratunk. Vajha az Isteni Megváltó, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”, meghallgatná azt a könyörgésünket, hogy az összes tévedőket az Egyház egységébe visszavezetni méltóztassék. E végtelenül fontos ügyben kérjük a Boldogságos Szűz, az Isteni malaszt anyja, minden eretnekség legyőzője és a keresztények segítsége pártfogását s kérje mindenki, hogy eszközölje ki minél előbb annak a boldog napnak az eljövetelét, amelyen minden ember meghallja Isten Fiának szavát, „igyekezvén fenntartani a Lélek egységét a béke kötelékével”.

Ti, Tisztelendő Testvérek, tudjátok, mennyire szívünk vágya ez. Akarjuk, hogy gyermekeink is megtudják, nemcsak a katolikusok az egész világon, hanem a tőlünk elszakadtak is. Ha ezek alázatos imádságban kérik az Ég világosságát, bizonyosan fölismerik az Úr Jézus egyetlen igaz Egyházát s velünk tökéletes szeretetben egyesülve, végre az Egyházba be is lépnek. Ebben a reményben, az Isteni kegyelmek zálogául és atyai jóindulatunk jeléül szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra s híveitekre apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1928. január 6-án, Vízkereszt ünnepén, pápaságunk hatodik évében.

                                                                                                                XI. Pius pápa

XI. PIUS Ubi arcano Dei consilio

Ubi arcano Dei consilio

XI. PIUS PÁPA

APOSTOLI KÖRLEVELE KRISZTUS BÉKÉJÉRŐL,

MELYET KRISZTUS ORSZÁGÁBAN KELL KERESNI.

Tisztelendő Testvérek! Üdv és apostoli áldás!

1. Amikor Isten kifürkészhetetlen terve és rendelése Minket az igazságnak és szeretetnek ezen székébe emelt, anélkül, hogy Minket erre bármilyen érdemünk ajánlott volna, mindjárt szándékunkban volt, Tisztelendő Testvérek, a legnagyobb szeretettől sugallt levélben mindnyájatokhoz szólni: hozzátok és szeretett gyermekeinkhez, akik közvetlenül a ti gondjaitokra vannak bízva.
Ezen szándékunknak nyilvánvaló jelét adtuk mindjárt megválasztásunk után, midőn a vatikáni bazilika emelkedett helyéről igen nagy sokaság előtt a Városra és a földkerekségre szent áldásunkat adtuk; s ti ezt az áldást a bíborosok testületének vezetésével mindenütt oly nagy örömmel fogadtátok és üdvözöltétek, hogy a váratlanul ránk háruló kötelmek súlyától való félelmünkben, de az isteni segítségben bizakodva a legalkalmasabb időben igen nagy vigasztalás fakadt Számunkra belőle.

2. Most végre Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak születési ünnepe közeledtével, egy új esztendő megkezdése előtt a mi szánk megnyílik hozzátok;(2Kor 6,11)  legyen a mi szózatunk számotokra olyan, mint az ünnepi ajándék, mellyel a szülő jó kívánságait adja át fiainak.

3. Visszatekintés a pápaságának eddigi idejére. Miért késett eddig az enciklika megjelenése? Különböző okok akadályoztak meg eddig abban, hogy ezt a szándékunkat nem tudtuk előbb végrehajtani. Először is meg kellett válaszolnunk a katolikus hívek figyelem nyilvánításait, kiktől naponta számtalan levél érkezett hozzánk, melyekben a leglelkesebb kegyeletnek minden kifejezésével üdvözöltek Minket, mint Szent Péternek új utódját.

4. Majd ránk nehezedett az, amit már az apostol említ: az én mindennapi szorongásom, valamennyi egyházak gondviselése. (2Kor 11,28)  Hivatalunknak állandó gondjait azonfelül a következő ügyek tetézték: az, hogy előbbre vigyük azokat az ügyeket, melyeket a szentföldnek, az ott élő keresztényeknek s az ottani igen jeles egyházaknak érdekében már előbb megindítottak; továbbá az, hogy a győztes államok értekezletein, melyeken népek sorsáról határoztak, kötelességünk tudatában megvédjük a szeretetnek és egyúttal az igazságosságnak ügyét s felemeljük intő szavunkat főként azért, hogy kellő méltánylásban részesüljenek a lelki érdekek, amelyeknek értéke, a többiekhez viszonyítva, nem csekélyebb, hanem ellenkezőleg fontosabb; azután az, hogy minden képességünkkel segítségére siessünk a távoli vidékek mérhetetlen sokaságú népeinek, kiket éhínség és mindenfajta egyéb nyomorúság senyveszt; s ezt megtettük egyrészt azzal, hogy eljuttattuk hozzájuk, ami saját szegényes segélyforrásainkból kitelt, másrészt az egész föld népeihez intéztük segélykérő szavunkat; végül pedig arra is fordítottuk igyekezetünket, hogy abban a népben, melynek gyermeke vagyunk s melynek körében Isten elhelyezte Péter székét, lecsillapítsuk a gyakori egyenetlenségeket, melyek már régen dúlnak kíméletlenséggel és erőszakossággal, s melyek láthatólag végveszély felé sodorták nagyon szeretett nemzetünket. Eközben azonban sok rendkívüli örömre is volt okunk. A huszonhatodik nemzetközi eucharisztikus nagygyűlés és az ünnepségek a Propaganda Fidei Szent Consiliuma alapításának háromszázados évfordulója alkalmával, oly napok voltak, melyek lelkünket a  mennyei vigasztalásoknak nagy bőségével árasztották el. Pápaságunk kezdetén alig reméltük, hogy ilyenben részünk lesz. Ezen alkalmakkor módunkban volt majdnem minden bíborosunkkal külön értekezni, hasonlókép oly sok tisztelendő püspök-testvérünkkel, hogy aligha fogjuk őket hamarosan ennél nagyobb számban együtt láthatni. Abban is volt részünk, amire igen vágyódtunk, hogy Magunk elé bocsáthattuk és atyai szavakkal buzdíthattuk a keresztény híveknek nagy tömegeit, mint az Úrtól ránk bízott szinte végtelenül nagy családnak képviselőit, amiként a Jelenések Könyvében írva van : minden nemzetből és nemzetségből, népekből és nyelvekből.(Jel 7,9 4) Isteni látvány tárult szemünk elé, mikor az Oltáriszentség színe alatt rejtőzködő Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, Róma városában körülvitetett. A mindenünnen összesereglett jámbor hívek sűrű tömegei kísérték őt ekkor, s úgy tűnt elő, mintha ő valóban visszahelyeztetett volna ekkor a neki kijáró tiszteletbe, mely őt, mint az emberek és államok királyát, megilleti. Ugyanakkor a papok és a jólelkű világiak oly lelkületről tettek tanúságot a nyilvánosság előtt, mely az imádság lelkétől és az apostoli buzgóságtól szinte lángra gyúlt, mintha csak a Szentlélek újból leszállott volna rájuk, s ugyanez alkalommal a római nép hitbuzgalmának híre, mint egykor régen, újból szétterjedt az egész világon (Rom 1,8)  előmozdítván az Isten dicsőségét és a lelkek üdvösségét.

5. Szűz Mária, Istennek szülője, mindnyájunknak legkegyesebb anyja Felénk mosolygott egykor a czensztochowai és osztrabramai szent hajlékaiból, hasonlókép a lourdes-i csodás barlangból, főként pedig Milánóban, a templom égbenyúló magaslatáról, valamint az onnan nem messze fekvő rho-i szentélyből, most pedig ő igen szívesen és kegyesen látszott fogadni az iránta való kegyeletünktől parancsolt tettünket, hogy az ő tiszteletreméltó szobrát visszahelyeztettük a tűzvész pusztítása után helyreállított loretói szent házba, miután itt a közelünkben művésziesen újból elkészíttettük, saját-kezűleg megszenteltük és koronával felékesítettük. Azt kell mondanunk, hogy a dicsőséges Szűz is. nagyszerű és fényes diadalmenetet tartott, mert ahol csak átvitték a szent képmást, a Vatikántól Lőre-tóig, mindenütt a vallásos hívek szakadatlan sora köszöntötte és tisztelte őt, miközben a környező vidékek minden társadalmi osztályából feléje özönlöttek, hogy Szűz Mária és Jézus Krisztus helytartója iránt jámbor buzgalmuknak kifejezést adjanak.

6. Ezeket a részben örvendetes, részben szomorú eseményeket az utókor emlékezetébe ajánljuk. Minket figyelmeztettek és értésünkre adták, hogy pápaságunk alatt mit kell leginkább szívünkön viselnünk és miről kell első írásunkban hozzátok szólanunk.

I. A bajok Milyen a népek helyzete a háború után?

7. Nincs igazi béke Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a háború csapása után sem az egyes emberek, sem a társadalom, sem a népek nem nyerték vissza a valódi békét. A tevékenységre sarkaló és termékeny nyugalom még hiányzik, pedig mindenki vágyódik utána. Mindenekelőtt a baj nagyságát és fokát, valamint okait és gyökereit kell annak megvizsgálnia, aki — mint ahogy Mi is akarjuk — az alkalmas gyógyszert kívánja igénybe venni. Sohasem fogunk felhagyni ezen feladat végzésével, jelen levelünkben azonban hozzá akarunk fogni, mert apostoli tisztünk lelkiismeretben kötelez rá.

8. Hiszen tovább tartanak ugyanazon idők, melyek felejthetetlen elődünknek, XV. Benedeknek lelkét pápaságának egész ideje alatt gondokkal eltöltötték, következéskép Nekünk ugyanazon gondolatokat és szándékokat kell átvennünk, melyeket ő ebben a tekintetben táplált. Kívánatos azonban, hogy minden jólelkű ember ugyanazt érezze és akarja, amit Mi, s Velünk együtt arra törekedjék és azon munkálkodjék, hogy az Istentől kieszközöljük az emberek igaz és tartós kiengesztelődését.

9. Csodás módon illenek rá korunkra a próféták szavai: Békességet vártunk, és nem jő semmi jó; a gyógyulás idejét, és íme a félelem.(Jer 8,15) A gyógyulás idejét, és íme a rettegés.(Jer 14,19) Világosságot várunk, és íme a sötétség; fényességet és homályban járunk. (Iz 59,9)

10. Várjuk az ítéletet és nincs; a szabadulást és messze távozott tőlünk. (Iz 69,11( Ugyanis, bár Európa régen letette a fegyvereket, mégis, amint tudjátok, a közeli keleten új háborúk veszedelme fenyeget; ugyanott mérhetetlen földterületeken, ahogy mondottuk, minden telve van rémségekkel és nyomorúsággal, úgy hogy naponta az ínségesek szörnyű nagy száma, főként öregek, asszonyok és gyermekek áldozatául esnek az éhségnek, a járványoknak és kegyetlenségeknek; amerre pedig a közeli múltban háborúskodtak, még sehol sem pihentek el a régi ellenségeskedések, hanem tovább folynak vagy titokban politikai téren, vagy leplezetten a pénz értékének egyenlőtlenségével, avagy nyíltan a napilapokban és időszaki folyóiratokban; az ellenségeskedés betört még olyan területekre is, aminők a művészet és irodalom kérdései, melyeknek pedig természetüknél fogva kívül kellene esniük az elkeseredett harcok körén.
11. Ellenségeskedések a nemzetek között Az államoknak egymás közötti ellenségeskedései és egymásnak kölcsönös bántalmazása oka annak, hogy a népek nem tudnak lélegzethez jutni. Nemcsak a legyőzőitek és a győztesek ellenségeskednek egymással, hanem a győzők is egymás között, mivel egyik részen arról panaszkodnak, hogy a nagyobbak elnyomják és kifosztják őket, a másik részen pedig arról, hogy a kisebbek gyűlölködése és fondorkodásai zaklatják őket. Az összes államok kivétel nélkül érzik az elmúlt háború súlyos következményeit, leginkább azok, melyek a küzdelemben alul maradtak, de nem csekély mértékben azok is, melyek nem avatkoztak bele a háborúba. S e következmények napról-napra elviselhetetlenebbek lesznek, mivel az orvoslás késik, s főként mivel az államférfiaknak a helyzet javítását célzó többszöri értekezletei és kísérletei mindeddig semmiféle, vagy pedig rosszabb eredménnyel jártak, mint gondolni lehetett. Emiatt folyton nő a félelem, hogy új, végzetesebb háborúk fognak kitörni, ezért azután minden állam szinte rákényszerül, hogy hadi felkészültségben éljen; az államkincstárak kimerülnek, a nemzet életereje felőrlődik, a tudományos munkálkodás, a vallás gyakorlata és az erkölcsi fegyelem válságba jut.

12, Ellenségeskedések a társadalmi osztályok között Az osztályharc A népek külső ellenségeskedéseihez járulnak még a belső viszálykodások, melyek még károsabbak,mert veszélyeztetik az állami és társadalmi rendet. Itt első helyen említenünk kell a társadalmi osztályok harcát egymás ellen. Ez mint valami vészes fekély, belevette magát a nemzetek testébe és sebet ejt a munkán, a művészeten, a kereskedelmen, szóval a magánosok és a köz boldogulásának minden tényezőjén. Ennek a bajnak a veszedelmességét fokozza egyik oldalon az anyagi javak után való növekvő sóvárgás, a másik oldalon az azokhoz való makacs ragaszkodás s mindkét részen ugyanaz a törekvés a vagyonra és a hatalomra. Innen erednek a gyakori önkéntes vagy kényszerű munkabeszüntetések; innen a tömegmozgalmak és az állami kényszerrendszabályok, melyek nagy terhére és kárára vannak az összességnek.
A pártviszályok. Ehhez járul, hogy a közügyek terén a pártoknak szinte szokásává vált, hogy egymás között viszálykodnak s nem a közjóra vannak figyelemmel, bár különböző felfogásból kiindulva, hanem saját hasznukat keresik a többiek vesztére. Ezért látjuk azt, hogy az összeesküvések mind gyakoribbakká válnak, hogy cselszövések, rablótámadások polgárok, sőt hatóságok ellen, megfélemlítések és fenyegetések, nyílt lázadások és más hasonló tünetek napirenden vannak, melyek annál súlyosabbak, mennél nagyobb ezen államformák természete szerint a népnek részvétele a közhatalomban. Az egyház tanítása nem ítéli el ezeket az államformákat — egyáltalán nem ítél el semmiféle jogos és ésszerű intézményt — mégis kétségtelen, hogy ezek a formák nyitnak leginkább teret a pártok visszaéléseinek.

13. A családi élet megromlása Rendkívül elszomorító, hogy ez a baj behatolt az emberi társadalom gyökeréig, a családi életbe. Ennek a megrontása már régen megkezdődött, de fokozódott a háború mérhetetlen szerencsétlenségében, amely családapát és fiút távoli vidékekre szétszórt s az erkölcsök romlását sokféleképp elősegítette. Az atyai hatalom tisztelete, a rokoni kötelék megbecsülése kiment a szokásból; gazda és cseléd ellenséget látnak egymásban; a házastársi hűség megszegése szerfölött gyakori lett, a házasfelek pedig elhanyagolják legszentebb kötelességeiket Isten és a társadalom iránt.

14. A baj jelentkezése az egyének életében Miként az emberi testben a legkisebb részre is átterjed a betegség, ha a szervezet, vagy valamely nemesebb rész megbetegszik, akként természetesen az egyénre is kihatnak a bajok, melyek az emberek összességének, a társadalomnak betegségét okozzák. Szembetűnő a jelenség, hogy minden korú és rangú embert tartós nyugtalanság fogott el; látjuk, hogy minő nyugtalanok és borult kedélyűek az emberek, mekkora az engedetlenség szelleme, mekkora kedvetlenség a munkához vett erőt általában a lelkeken; mennyire túllépi a szemérmetesség határait az asszonyoknak és leányoknak a léhasága, nevezetesen a ruházkodásban és a táncban, az ő szertelen fényűzésük felkelti aztán a szűkölködők gyűlöletét. Látjuk végül azt is, hogy miként növekszik az ínségesek tömege, melyből folyton és ijesztően gyarapszik a lázadók tábora. A háború utáni idők összefoglaló jellemzése

15. Ekként bizalom és nyugalom helyett a bizonytalanság gondja és a félelem szorongása üli meg a lelkeket; igyekvés és munkásság helyett ernyedtség és fásultság; a nyugodt rend helyett, mely a békének biztosítéka, általános zavar és felfordulás. Emiatt akadt meg, mint láttuk, az ipari munka, sorvadt el a nemzetközi kereskedelem, senyvedt el a tudományok és művészetek művelése — s ami még sokkal súlyosabb — szerte hiányzik a keresztényhez méltó életmód, úgyannyira, hogy az emberi társadalom szemmel láthatóan visszasüllyed a barbárok vadságába, ahelyett, hogy, miként dicsekedni szokás, az általános tökéletesség felé haladna.

16. Az említett összes bajokhoz betetőzéskép járul az, amit a test szerint való ember nem fog fel, (1Kor 2,14) de amit korunk legsúlyosabb bajai közé kell sorolnunk. Azokra a károkra gondolunk, melyeket a lelki és a természetfeletti dolgok rendje szenvedett. Hozzájuk fűződik a lelkek élete s a károsodás bennük fájdalmasabb, mint a veszteség a külvilág dolgaiban, és pedig annyival fájdalmasabb, amennyivel fölötte áll a lélek a halandó testnek.
17. A keresztény kötelességekről való általános megfeledkezésen kívül, mélyről az előbb volt szó, a legnagyobb fájdalmat az okozza Nekünk, ami nektek is, Tisztelendő Testvérek, hogy a háború folyamén sok templomot profán használatra lefoglaltak S közülük csak kevés adatott vissza istentiszteleti célraj azután igen fájlaljuk, hogy a papnövendékek több nevelőintézetét, mely az akkori időkben bezárult, mindeddig nem volt lehetséges megnyitni, hogy a nép lelki vezetői és tanítói nevelkedjenek  bennük, nagy fájdalmunkra van továbbá az, hogy a papok sora majd mindenütt megritkult, mert némelyeket elragadott a háború pusztítása, midőn szent szolgálatukat végezték, mások pedig megfeledkeztek a szent fegyelemről és a veszélyek nagysága romlásba vitte őket, emiatt az Isten igéjének hirdetése nagyon sok helyen elnémult, már pedig annak hirdetése föltétlen kellék Krisztus testének épülésére.(Ef 4,12)

18. Misszionáriusaink is nagy számmal hazaszólíttattak a legtávolabbi tájakról és a barbár vidékek belsejéből, hogy a háborús kötelességek végzésében kivegyék részüket. Otthagyták a termékeny munkatereket, melyeken a vallásnak ét a művelődésnek ügyén fáradoztak. Minő fájdalmat azt látni, hogy csak megfogyatkozott számmal térhettek vissza épségben állomáshelyeikre. Ezekért a veszteségekért kaptunk ugyan némi kárpótlást igen örvendetes jelenségekben; szembetűnőbben nyilvánvalóvá lett ugyanis, hogy az egyház szolgáinak lelkében elevenen lüktet a haza szeretete és a hiánytalan kötelességtudás, — pedig ellenségeink tömege ebben a tekintetben szokta őket rágalmakkal illetni; sőt igen sokaknak a mindennapi érintkezés adott alkalmat, hogy megfigyeljék az egyház szolgáiban a nagylelkűségnek és a buzgalomnak rendkívüli bizonyságait s ennek következtében, amikor oda voltak állítva, hogy szembe nézzenek a halállal, megbékültek az egyházzal és az egyházi renddel. Csodálnunk kell ebben Istennek jóságát és bölcsességét, ki egyedül képes a rosszból is jót előidézni.

II. A bajok okai

19. Eddig a jelen idők bajairól szólottunk. Most pedig szorgosan kutatni akarjuk az okokat - bár részben már természetszerűleg érintettük őket - melyekből a bajok származnak. Az emberi gyengeségek vigasztalóját és orvosát véljük elsősorban hallani, aki újból azt hangoztatja: ezen gonoszok mind onnan belülről vannak, (Mk 7,23)
20. A hadviselő felek ünnepélyes szerződésekben megkötötték a békét, s az most okiratba van foglalva, de nincs beírva az emberek szívébe ; a háború szellemei most is élnek még s a polgári életben napról-napra éreztetik vészes befolyásukat. Ugyanis hosszú ideig mindenütt az erőszaknak joga diadalmaskodott s eltompította az emberekben a jóság és irgalmasság érzéseit, melyeket a természet oltott az emberekbe s azután a keresztény szeretet törvénye tökéletesített. A béke megkötése, mely úgyis csak külszínre történt és nem volt valóságos megengesztelődés, ezeket az érzéseket nem keltette életre. Innen van, hogy igen sok embernél a hosszú időn át megszokott irigykedés második természetté vált, és uralmat nyert az a vak törvény, melyről szent Pál panaszkodik, hogy a tagjaiban levő törvény ellenkezik az értelem törvényével.
21. Innen van az a nagyon gyakori jelenség, hogy az egyik ember a másikat nem testvérként nézi, amint Krisztus parancsolja, hanem idegen és ellenség gyanánt. Az ember személyének méltósága szinte számba sem jön, csak az erőszak és a szám érvényesül. Egyik ember a másikat igyekszik elnyomni, hogy a földi életnek javaiból, amennyit csak lehet, birtokába kerítsen. Az emberek között semmi sem lett általánosabb, mint az, hogy telhetetlenül sóvárognak a változó és múlandó dolgok elérésére és számba sem veszik az örök javakat, melyeket Krisztus Urunk egyháza által mindenkinek szüntelenül felajánl. Már pedig a külső javaknak sajátságuk, hogy mindenféle bajt, főként erkölcsi romlást és viszálykodást szülnek, ha mértéktelen sóvárgás tárgyai Mivel ugyanis magukban véve értéktelenek és hitványak, valóban nem tudják kielégíteni az embernek Istentől alkotott és Isten dicsőségének élvezetére rendelt lelkét, melynek azért mindig gondban és nyugtalanságban kell élnie, míg meg nem pihen az Isten ölében.

 22. Mivel azonkívül e javak szűken korlátozva vannak, annál kevesebb jut belőlük egyre, mennél többen akarnak belőlük részesedni. A bajok okai a fékezetten kívánságok: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége Ellenkezően áll a dolog a lelkiekben, ha még annyian osztozkodnak is rajtuk, ezek nem fogyatkoznak meg, s mindenkinek gazdagon jut belőlük. Innen ered, hogy a földi javak veszélyeknek és betegségeknek okozói lesznek, mivel sem az egyest teljesen kielégíteni, sem mindenkinek egyenlően eleget tenni nem tudnak. Valóban áll az, amit Salamon, a legnagyobb bölcs, tapasztalatai alapján mondott: minden hiúság és a lélek gyötrelme. (Préd 1,14)

23. Ez áll úgy az egyes emberre, minta társadalomra. Honnét vannak háborgások és pörlekedések tiköztetek — kérdi Szent Jakab apostol, — nem innét-e? a ti kívánságaitokból? (Jak 4,1)

24. Nem is gondolható pusztítóbb veszedelem nemcsak a családokra, hanem az államokra nézve sem, mint a testnek kívánsága, vagyis az élvezetek vágya. A szemek kívánságából pedig, vagyis a kapzsiságból származnak a társadalmi osztályok elkeseredett harcai, mikor szertelenül keresik saját önző érdekeiket. Az élet kevélysége, vagyis a mindenkin való uralkodás vágya az, mely a politikai pártokat oly küzdelemre ragadja, hogy sem a felségsértéstől, sem az erőszakosságtól, de még a hazaárulástól sem riadnak vissza.

25. Ezeknek a fékezetten vágyaknak, melyek a közjónak és a hazaszeretetnek mezével takaróznak, kell tulajdonítani a népek között fennálló ellenségeskedéseket és versengéseket is. A hazának és a nemzetnek szeretete erős indíték sokféle erényre és hősi tettre, amíg a keresztény tőrvény irányítása után igazodik. A túlzó nacionalizmus Számtalan jogtalanságnak és igaztalanságnak lesz azonban a forrása, ha túllépi a jognak és a méltányosságnak a korlátait s a nemzetnek mértéktelen szeretetévé fajul. Aki magát ettől elragadtatja, az megfeledkezik arról, hogy a többi népnek is joga van az élethez és a boldogulásra való törekvéshez, s hogy az összes népek, mint az emberiség családjának tagjai, a testvériség kötelékével vannak egymáshoz kapcsolva; a túlzásba vitt nemzeti érzés azonkívül szem elől téveszti azt, hogy nem szabad és nem is üdvös a hasznosat a tisztességestől elválasztani, mert az igazság felemeli a nemzetet, a bűn pedig szegényekké teszi a népeket. (Szt. Ágoston. De Civ. Dei IV. 3.)
26. Az emberek szemében kiváló és nagyszerű ténynek tűnhetik fel, hogy a társadalom vagy az állam mások megkárosításával szerez előnyöket, de az ilyen előny nem lesz maradandó s hozzátapad az elvesztésétől való félelem., Ez az értelme Szent Ágoston bölcs figyelmeztetésének: hasonló az üveg boldogsága; amily ragyogó oly törékeny. Mindig rettegni kell, hogy egyszerre csak eltörik. (Szt. Ágoston. De Civ. Dei IV. 3.)

27. A bajok okát legfőképpen az Istentől való elszakadásban kell keresni Hogy még mindig nincsen béke, bármennyire is kívánkozunk utána, mint annyi bajnak orvossága után, annak okát még mélyebben kell keresnünk, mint eddig tettük. Még mielőtt fellángolt volna Európában a háború, a nagy csapásoknak a legfőbb indító okát nagyra nevelte az egyéneknek és az államoknak a bűnözése. Az összecsapás szörnyűsége kiküszöbölhette volna a világból ezt a főbenjáró okot, ha az emberek mind megértették volna, hogy mit jelentenek az ilyen súlyos csapások. Ki ne ismerné a szentírás mondását: kik elhagyták az Urat, megemésztetnek. (Iz 1,28) Hasonlókép ismeretesek az Úr Jézusnak, az emberiség megváltójának és mesterének súlyos igéi: nálam nélkül semmit sem cselekedhettek ,(Jn 15,5 ) és, aki nem gyűjt velem, szétszór.(Lk 11,23) 

28. Az Istentől elfordult állam Istennek ezen ítéletei mindenkor beteljesedtek. Most azonban szembeszökő módon hajtattak végre. Azért estek ki az emberek a régi boldog állapotból és zuhantak a bajok jelen áradatába, mert nyomorultan elpártoltak Istentől. Ezért eredménytelen a legtöbb igyekezetük, hogy a károkat helyrepótolják és megmentsék azt, ami a sok rom között még fennmaradt. Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és az állami életből száműzték, a tekintélyt sem származtatták már Istentől, hanem az emberektől. Ebből pedig az következett, hogy a törvények elvesztették igazi és erőteljes szentesítésüket valamint az igaznak legfőbb elveit, melyeket a pogány bölcsek is, mint például Cicero, az örök isteni törvényből származtattak. Mindezen felül a tekintély alapjai is megrendültek, mert eltávolították az okot, hogy miért legyen egyeseknek joguk a parancsolásra, mások pedig miért legyenek kötelesek engedelmeskedni, így be kellett következnie az egész társadalom megrendülésének, mert már nem támasztotta alá szilárd alap és támaszték, közben pedig a pártok az uralomért hadakoztak, hogy a saját, de nem a haza érdekeit biztosítsák. Az Istentől elpártolt család
29. Hasonlókép az is elhatároztatott, hogy a család intézményének már ne legyen Isten és Jézus Krisztus a feje; azért a házasságot a polgári szerződések sorába iktatták, pedig Krisztus nagy titok (Ef 5,32 7 ) rangjára emelte azt és azt akarta, hogy szent és megszentelő hason képe legyen annak az örökké megmaradó köteléknek, mely őt egyházával egybeköti. Innen van az, hogy mindenütt elhomályosulni láttuk a népben a vallásos gondolkozást és eltompulni azt az érzületet, melyet az egyház lehelt rá a társadalom alapsejtjére, a családra. Láttuk, hogy a család rendje és a házi béke felborult; a család egybe-tartozása és állandósága napról-napra nagyobb kárt szenvedett, a családi élet szentségét szennyes vágyak tüze és hitvány előnyöknek pusztító szeretete annyira beszennyezte, hogy úgy a családok, mint a népek életének forrásai megfertőztettek.

30. A vallástalan iskola. Végül azt is láttuk, hogy az ifjúság neveléséből kiküszöbölték Istent és Krisztust. Ennek néni annyira az lett szükségkép a következménye, hogy az iskola vallás nélküli lett, hanem az, hogy az iskolában titkon vagy nyíltan a vallás ellen támadtak és a gyermekek arra a meggyőződésre jutottak, hogy semmi, avagy igen kevés értéke lehet a helyes élet számára annak, amiről semmi említés sem történik vagy amiről csak becsmérlő szavak esnek.
31. Miután Isten és az ő tőrvénye ekként száműzve lett a tanulmányok rendjéből, nem lehet elképzelni, hogy milyen módon lehetne az ifjúság lelkét a rossz kerülésére és a tisztességes és szent életre nevelni; s nem lehet elgondolni, hogy honnan fognak a család és polgári társadalom számára jó erkölcsű, béke és rendszerető és a közjóra alkalmas és hasznos emberek elegendő számban kikerülni. Nem csoda, hogy miután a keresztény bölcsesség parancsait elvetették, a viszálykodások magvai mindenütt alkalmas talajba szóródtak s végül felburjánoztak abban a szörnyű háborúban, mely nemhogy kifárasztotta és ellankasztotta volna a népek és a társadalmi osztályok között a gyűlöletet, hanem ellenkezőleg, erőszakkal és vérrel erősebben táplálta.


III. A bajok orvoslása

32. Tisztelendő Testvérek! Miután röviden érintettük a bajok okait, melyek a társadalmat sújtják, lássuk már most, hogy azoknak a természetéből milyen gyógyító eszközökre lehet következtetni.
Mindenekelőtt az emberek lelkét kell megbékíteni.

33. A lelkek békéje Az a külszínre való béke nem sokat ér, amely az emberek érintkezését szabályozza és irányítja, mint valami udvariassági szabály. Ellenkezőleg, oly békére van szükség, mely áthatja és megnyugtatja a lelkeket s azokat hajlandóvá és készségesekké teszi a mások iránt való testvéri jóindulatra. Csak Krisztus békéje ilyen természetű : Krisztus békéje uralkodjék a ti szíveitekben. (Kol 3,15)  A béke, melyet ő ad övéinek, (Jn 14, 27) nem is lehet más minő, mivel ő a szívet nézi22 és a lelkekben uralkodik, miután ő Isten. Krisztus békéje a szeretet és igazság Az Úr Jézus egyébként joggal a magáénak nevezhette ezt a békét, mert ő jelentette ki először az embereknek: ti pedig mindnyájan atyafiak vagytok; (Mt 23,8) és ő hirdette ki a mindenkire kiterjedő kölcsönös szeretetnek és türelemnek a törvényét, melyet azután saját vérével mintegy megpecsételt: Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket (Jn 14,27.) egymás terhét viseljétek és úgy fogjátok teljesíteni Krisztus törvényét. (Gal 6,2 )

34. Ebből azonban az is következik, hogy Krisztus békéje nem térhet el az igazság szabályától, egyrészt azért, mert Isten maga igazsággal ítél, (Zsolt 9,5) másrészt azért, mert az igazság eredménye békesség lesz. (Iz 32,17 ) De az igazság nem fog érvényesülni a maga vaskeménységében és hajthatatlanságában, hanem a vele egyenlő nagy szeretet mérsékelni fogja, amennyiben ez az utóbbi erény természeténél fogva alkalmas arra, hogy az embereket egymással megbékítse. Ezt a békét szerezte meg tehát Krisztus az emberi nem számára, sőt amint Szent Pál oly erőteljesen mondja: ő a mi békességünk, mert amidőn az isteni igazságosságnak a keresztfán saját testében elégtételt adott, lebontotta ... az ellenségeskedést az ő teste által ... békességet szerezvén (Ef 2,14-15)  és mindent s mindeneket kiengesztelt Istennel. Pál inkább az isteni szeretet és kiengesztelődés tényét látja és ismeri fel a megváltás művében, mint az igazságosságét, jóllehet azt végül mégis erre kell visszavezetni: Isten Krisztusban megbékélteté önmagával a világot, (2Kor 5,19 ) mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adá. (Jn 3,16)
35. Ide vonatkozóan írja az Angyali Tanító szokása szerint igen találóan, hogy az igazi és valódi béke inkább a szeretetnek, mint az igazságosságnak a műve, mert ez utóbbi eltávolítja a béke akadályait, a jogtalanságot és a kártevést; de a béke maga sajátosan és tulajdonképpen a szeretet ténye. (Summa IIa IIae quest. 29. art. 3. ad. III)

 36. Krisztusnak békéje tehát a szeretetből indul ki és teljesen a lélekben gyökerezik. Róla is áll, amit Szent Pál az Isten országáról mond, hiszen Isten a szeretet által ura a szíveknek; azt mondja az apostol : az Isten országa nem étel és ital,32 vagyis nem a múlandó javak táplálják Krisztus békéjét, hanem a lelkiek és az örökkévalók, melyeknek értékét és előbbre valóságát Krisztus nem szűnt meg hangoztatni az emberek előtt s velük megértetni. Ezért mondotta: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? vagy mi váltságot ad az ember lelkéért?33 Tanította azután azt is, hogy a kereszténynek milyen állhatatosnak és erős lelkűnek kell lennie : Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet a gyehennába vesztheti.34
37. Ebből azonban nem következik az, hogy aki Krisztus békéjét akarja élvezni, annak el kell magától utasítania az élet javait, ellenkezőleg Krisztus ígérete szerint az ő békéjéhez Ezek is hozzáadódnak: Keressétek azért először az Isten országát és az ö igazságát; és ezek mind hozzáadatnak nektek.35
38. De az is meg van írva, hogy az Isten békessége fölülhalad minden értelmet,36 s ezért az istenes béke uralkodik a vak vágyakon s elkerüli a viszálykodásokat és ellenségeskedéseket, melyek a kapzsiságnak szükségszerű szüleményei. Krisztus békéjének áldásai Ha tehát az erény segítségével féket vetünk a vágyaknak, ha a lelki dolgoknak megadjuk a kellő megbecsülést, magától adódik az eredmény, hogy a keresztény béke magával hozza az erkölcsök épségét s egyúttal fényében visszaállítja az embernek méltóságát, akit Krisztus a vére árán megváltott, a mennyei atya fiává, Krisztus pedig testvérévé fogadott, az imádság és a szentségek az isteni kegyelem és természet részesévé tesznek, hogy azután a jól végzett földi élet jutalmát elérve az isteni dicsőségnek birtokában örökké örvendezzen.

39. Föntebb kimutattuk, hogy napjaink zavaros állapotainak egyik legfőbb oka az, hogy igen megfogyatkozott a jognak tekintélye és a tekintélynek tisztelete. Ez pedig azóta van, amióta jónak látták tagadásba venni, hogy a jog és a hatalom Istentől, a világ teremtőjétől és kormányzójától származik. Ezen bajnak orvosságát is a keresztény béke hozza meg.
40. Mivel ez a béke isteni béke; azért ez okból megköveteli, hogy a rend, a törvény és a hatalom sértetlenül megóvasson. Az írás ugyanis azt mondja; A békességben tartsátok meg a fegyelmet.37 Sok békésségük van törvényed szeretőinek.38 Aki pedig féli a parancsolatot, békességben leszen.39 Az Úr Jézus pedig nemcsak azt parancsolta: adjátok meg, ami császáré? a császárnak,40 hanem kijelentette, hogy Pilátusban is tiszteli a hatalmat, melyet felülről kapott;41 hasonlóképen megparancsolta tanítványainak, hogy tiszteljék azokat, kik Mózes székén ülnek, az írástudókat és farizeusokat.42 Az meg épen csodálatra indít, hogy mily nagyra tartotta a családi életben a szülő hatalmát és mily példaadóan engedelmes volt Máriának és Józsefnek.
41. S végül ő az, aki az apostol által kihirdette a törvényt: Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak ; mert nincs hatalmasság, hanem csak Istentől.43 

42. Az egyház hivatott az igazi békét megszerezni.
 Hogy a katolikus egyház milyen és mekkora orvoslást tud adni és kell is adnia a világ megbékítésére, azt bizonyára megérti az, aki figyelembe veszi, hogy Krisztus minő parancsokat és tanításokat adott az ember személyének méltóságáról, az erkölcsök tisztaságáról, az engedelmesség kötelességéről, az emberi társadalomnak isteni rendeltetéséről, a házasság szentségéről és a keresztény családnak szent intézményéről. Ezeket a hitigazságokat azonban, melyeket Krisztus az égből hozott a földre ő csak az egyházának adta át, még pedig az ő soha meg nem szűnő segítségének és jelenlétének ünnepélyes Ígéretével s parancsot is adott az egyháznak hogy azokat, mint tévedéstől mentes tanító, szünet nélkül hirdesse az összes nemzeteknek a világ végéig. Egyedül az egyházat állította az Isten ezen igazságoknak és parancsoknak őrzőjéül és magyarázójául, ezért egyedül benne van az igazi és kimeríthetetlen képesség, hogy a közéletből, a családból és a társadalomból távol tartsa az anyagelvűség fekélyét, mely oly nagy károkat okozott már; benne megvan egyúttal a képesség, hogy a bölcseletet túlszárnyaló keresztény tanításnak a lélekről és az ember halhatatlan lelkéről érvényt szerezzen; valamint arra is megvan a képessége, hogy a polgárok minden osztályát s az egész népet a magasabb fokú jóságnak és a testvériségnek lelkületével összekösse, az egyént pedig Istenhez magához felemelje, miközben az ember méltóságát a jog szerint megvédi.
32 Rom 14,17. 
33 Mt 16,26 
34 Mt 10,28; Lk 12,11 
35 Mt 6,33; Lk 12,31 
36 Fil 4,7 
37 Sirák 41,17 
38 Zsolt 118,165 
39 Péld 13,13 
40 Mt 22,21 
41 Jn 10,11 
42 Mt 23,2 
43 Szt. Ágoston, De moribus Eccl. Cath. I. 30.

43. Végül az egyház tud gondoskodni arról, hogy a köz- és magánerkölcsök megjavíttassanak s szentségre neveltessenek, és mindenki teljesen át legyen hatva az Isten tanításaitól és törvényeitől, alárendelve neki, aki a szíveket nézi.44 így azután a szent kötelesség tudata töltse be az összes emberek szívét, a magánosokat éppúgy, mint a fejedelmekét, sőt a társadalom közintézményeit is és minden mindenben Krisztus legyen.45
44. Azért is, mivel egyedül az egyházra tartozik, hogy Krisztus erejével és az igazságnak hatalmával, melynek ő a birtokosa, helyesen alakítsa a lelkeket, egyedül ő képes Krisztus igazi békéjét nemcsak a jelenben megadni, hanem azt a jövőre is megerősíteni s elűzni az újabb háborúk veszélyeit, melyek, mint mondottuk, újból fenyegetnek. Isten rendeletéből és parancsából egyedül az egyház tanítja, hogy az embereknek mindenben Isten örök törvényéhez kell alkalmazkodniuk, bármit tegyenek, hivatalosan vagy magánszemélyekként, mint egyének vagy pedig mint valamely társaság tagjai. Azok a kötelességek nyilvánvalóan a nagyobb fontosságúak, melyek sokak üdvére kihatnak.
45. Ha tehát a községek és az államok szent kötelességüknek fogják tartani, hogy belső és küldő ügyeikben Jézus Krisztus tanításának engedelmeskedjenek, akkor határaikon belül békességnek fognak örvendeni, egymás között pedig helyre áll a kölcsönös bizalom és az esetleg támadó ellentéteket békésen intézik el. A legújabb időkig történtek e téren kísérletek, de semmi, vagy nagyon csekély eredménnyel jártak, főleg a népeknek egymás között való súlyosabb természetű összeütközéseik tekintetében. Nincsen ugyanis olyan intézmény, mely az összes nemzetek számára kötelezővé tudna tenni egy a korunknak megfelelő nemzetközi törvénykönyvet. A középkorban rendelkezett ilyennel az az igazi «nemzetek szövetsége», amely nem volt más, mint a keresztény népeknek közössége. A gyakorlatban bár ott is sokszor sérelmet szenvedett a jog, elvben azonban mégis fennállott a jog szentsége, mint valami biztos szabály, s ez érvényesült a nemzetik fölött való Ítélkezésben is.

44 1Kir 16,7 
45 Kol 3,11 

46. Van azonban egy isteni intézmény, mely a nemzetközi jognak a szentségét meg tudja védeni, Tudniillik az az intézmény, amely kiterjed minden nemzetre s az összes nemzetek fölött áll, amely a legfőbb tekintéllyel van felruházva s amely tanítói hatalmának teljessége miatt tiszteletet követel: s ez Krisztus egyháza. Egyedül ez látszik alkalmasnak eme nagy feladatra részben saját természeténél és szervezeténél fogva, részben évezredes magasztos életénél fogva, amelyet a háború viharai nem törtek össze, hanem ellenkezőleg csodásán megnöveltek.

47. Következéskép az igazi béke, vagyis Krisztusnak annyira óhajtott békéje nem valósulhat meg, hacsak nem követik mindnyájan Krisztus tanítását, parancsait és példáját a köz- és magánélet minden vonatkozásában, s hacsak az egyház az embereknek helyesen berendezett társadalmában nem gyakorolja isteni hivatását azzal, hogy védi Istennek az egyesek és a társadalom felett való jogait.

48. Krisztus országa

Ebben áll a lényege annak, amit röviden Krisztus országának nevezünk. Jézus Krisztus valóban uralkodik az egyes emberek értelmében a tanításával, uralkodik a lelkekben a szeretettel és uralkodik az embernek egész életében azzal, hogy törvényeit betartják és példáját követik. Uralkodik a családi életben, mikor ez a házasság szentségében megalapítva valami szent dologként sértetlenül fennáll, mikor benne a szülői hatalom példaképül veszi az Istennek atyai tekintélyét s tőle származtatja magát és nevét; és mikor a gyermekek a gyermek Jézus engedelmességét utánozzák, úgy hogy az egész családi élet a názáreti család szentségét tükrözi vissza. Az Úr Jézus uralkodik végül a társadalomban, ha abban is megadják a legfőbb tiszteletet Istennek és tőle származtatják a tekintélyt és a jogokat, hogy ily módon szabály legyen állítva a parancsoló számára és megóvasson az alattvalónak kötelezettsége az engedelmességre, de egyúttal a méltósága is. Ilyen társadalomban az egyház a tisztelet oly fokán áll, aminőre alapítója emelte; tökéletes társaságnak és a többi társaságok mesterének és vezérének ismerik el. Az egyház nem kisebbíti a többi társaságnak tekintélyét amennyiben a maguk rendjében törvényeseknek ismeri el és alkalmas módon tökéletesíti őket, mint a kegyelem a természetet, ami által ezek a társaságok az embernek hathatósan segítségére lesznek a legfőbb célnak, az örök boldogságnak elérésében, amikor a polgárok földi boldogulását is előmozdítják.

49. Az igazi béke csak Krisztus országában van Mindebből kitűnik, hogy Krisztus békéje csak Krisztus országában van és a béke állandósításán eredményesebben munkálkodni nem lehet, mint ha Krisztus országát visszaállítjuk. Mikor tehát X. Pius pápa feladatául tűzte kis mindeneket megújítani Krisztusban, akkor mintegy isteni sugallattól vezérelve a megengesztelődéi békéjének művét készítette elő, ami azután XV. Benedek programja lett. Mi annak a szolgálatába állunk, amit mindkét elődünk magának célul kitűzött s minden erőnkkel munkálni akarjuk Krisztus békéjét Krisztus országában. Közben minden bizodalmunkat Isten kegyelmébe helyezzük, aki azzal, hogy ezen legfőbb hatalmat ránk ruházta, megígérte, hogy mindenkor segítségünkre lesz. IV. Buzdító szavak a főpásztorokhoz, a papsághoz, a szerzetesekhez és a hívekhez. Ezen igyekezetünkhöz várjuk mind a jóknak segítségét és felhívásunk elsősorban hozzátok szól, Tisztelendő Testvérek, kiket Krisztus, a mi vezérünk és fejünk meghívott, hogy érdemesen kivegyétek részeteket a szorgoskodásból, melyet Krisztus kötelességünkké tett, mikor ránk bízta nyájának gondozását. Rátok számítok, kiket a Szentlélek rendelt az Isten anyaszentegyházának kormányzására, (ApCsel 20,28) kikre bízva van a megengesztelés igéje és kik Krisztus helyett jártok követségben,47 rátok, kik részesei vagytok az ő tanítói hivatalának és Isten titkainak sáfárai,48 s ezért a föld sójának s a világ világosságának neveztettek, kik a keresztény népeknek tanítói és atyái vagytok, példája lévén a nyájnak szívből 49 s nagyoknak kell hivatnotok a mennyek országában, kik előkelő részek és arany kapcsok gyanánt összekötitek és egybefoglaljátok Krisztus egész testét50 ezt a kőszikla-alapon emelkedő egyházat.

50. A Szentatya a jubileumi évre (1925) értekezletre akarja összehívni a főpásztorokat Újabban ismét bizonyságát adtátok kiváló buzgóságtoknak, mikor a világ minden tájáról igen sokan összejöttetek az apostolok sírjaihoz az örökvárosba, amint levelünk elején említettük, a római eucharisztikus kongresszus és a Propaganda Kongregáció századforduló ünnepségei alkalmából. A főpásztoroknak ez a jeles és nagytekintélyű gyülekezete érlelte meg bennünk a szándékot, hogy majd annak idején hasonló jellegű ünnepélyes gyülekezetet hívjunk egybe ide a katolikus világ fővárosába. Ez azután tanácskozzék a társadalom nagy válsága után következett összeomlásnak legalkalmasabb gyógyszereiről. Erre irányuló jó reménységünket csak növeli a szent év örvendetes közeledése.
A vatikáni zsinat folytatását még nem határozta el Nem merjük azonban most még tervbe venni az általános zsinat újra való felvételét, melyet ifjúkorunk szentemlékű pápája, IX. Pius, megkezdett, de amelynek csak egyik, bár igen fontos részét fejezhette be.
51. Habozásunk oka az, hogy Mi, miként az izraelitáknak ama jeles vezére, az imádságban mintegy feszült várakozásban kitartunk,51 hogy a jó és irgalmas Istenünk akaratának határozatát nekünk kinyilvánítsa.

52, Addig is, mivel apostoli tisztünk és mindenkire kiterjedő atyai kötelességeink tudata int és szinte kényszerit rá, felszítani és lángra lobbantani akarjuk mindnyájatok buzgalmát, bár jól tudjuk, hogy az mindegyiktekben tűzzel ég és a ti szorgosságotoknak és serénységeteknek nincs szüksége ösztökélésre, ellenkezőleg inkább jól megérdemelt magasztalás és dicséret illeti. Semmi kétségem sincs az iránt, hogy napról-napra fokozottabb mértékben szentelitek magatokat az Úr nyájából azon rész gondozásának, melyet osztályrészül kaptatok.

47 2Kor 5,19-20 
48 1Kor 4,1 
49 1Pt 5,3 
50 Ef 4,15-16 
51 Bir 6,17 

53. Buzdítás a vallásos egyesületek felvirágoztatására és a katolikus akcióra Részint hallomásból, részint nyilvánosságra bocsátott írásokból és okmányok bizonyságából, részint mindegyikteknek személyes jelentéséből és sok másnak Hozzánk juttatott közléséből tudjuk, hogy mennyi sok, jeles és életrevaló kezdeményezés indult ki nagy bölcsességgel tőletek, lett a hívek és a papság között szerencsésen megkezdve, üdvösen megvalósítva és emberi lehetőség szerint dicséretesen végrehajtva. Mindezért tőlünk telhetőén hálát adunk az örök Istennek. Ebben a tevékenységben sok gondviselésszerű kezdeményezés tűnik főként a szemünkbe, mely arra szolgál, hogy a lelkeket a szent tanításokra oktassa, erényes és szent életre vezesse.
Itt látjuk a papoknak és a híveknek egyesületeit és a jámbor társulatokat, melyeknek céljuk a pogány népek között levő szent missziókat fönntartani és támogatni, hogy Krisztus országa növekedjék és a jelen, valamint az örök élet üdvössége eljusson a pogányokhoz. Itt vannak az ifjúsági egyesületek, melyeknek a száma növekedett s abban jeleskednek, hogy a Boldogságos Szűz iránt és főként az Oltáriszentség iránt való dicséretes jámborságot a hitnek, a tiszta életnek és az egymás között való testvéri szeretetnek erényeivel összekötik. Azután itt vannak a férfiaknak és a nőknek társulatai, nevezetesen az eucharisztikus társulatok, melyek a legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletét és ünneplését akarják előmozdítani részben azzal is, hogy szentségi körmenetekben nagyszerű fénnyel körülhordozzák a Szentséget a városok utcáin, másrészt azzal is, hogy kongresszusokra összegyűjtik vagy a környék népét, vagy nagyobb terület híveit, vagy lehetőleg valamennyi külföldi nemzetnek a képviselőit is.
54. Az ilyen kongresszusok valamennyi résztvevőjét ugyanazon hit, imádás, könyörgés és a mennyei javak élvezete csodásán egybefűzi. Ennek a buzgalomnak tulajdonítjuk, hogy az apostolság lelkülete jobban tért hódított, mint azelőtt. Ez a lelkület nyilvánul meg az égő buzgóságban és törekvésben: dolgozni először kitartó imádságban és jó életpéldával, azután istenes beszédekkel és épületes írásokkal, végül a szeretetnek egyéb tetteivel és eszközeivel azon, hogy a Krisztus szívét, mint a királyunknak a szívét megillető szeretet, tisztelet és uralom állíttasson vissza úgy az egyes emberek lelkében, mint a családi életben és az egész társadalomban. Erre törekszik a „dicséretes küzdelem”, melyet fel kell venni úgyszólván «az oltárért és a tűzhelyért» és sokfelé meg kell harcolni a gyermekek neveléséhez való jogért, mely Isten rendeléséből és a természet törvényénél fogva a vallási és a családi intézményt, a családot és az egyházat illeti meg. Ide tartoznak végül mindazon intézményeknek, bizottságoknak, szervezkedéseknek változatos sokasága és összessége, melyet katolikus akció nevével szoktak megjelölni s amely nekünk kiválóan kedves. Mindezeket és számos más intézményt, melyeknek felsorolása hosszadalmas volna, nemcsak fenn kell tartani, hanem folyton odaadóan tökéletesíteni és növekedésüket előmozdítani, amennyire csak megkívánja a viszonyok alakulása és az emberek szükséglete
.
55. Ez a feladat talán súlyos terhet ró a lelkipásztorra és a hívek nyájára, mégis föltétlenül szükséges; a lelkipásztornak elsőrendű szent kötelessége, a keresztény életnek követelménye. A felsorolt okokból minden további bizonyítást feleslegessé tevő világossággal kitetszik, hogy ezek az intézmények egymással mily szorosan összefüggnek s mennyire hozzátartoznak Krisztus országának annyira óhajtott megújításához és a keresztény béke állandósításához, amelyik egyedül csak ennek az országnak sajátja: Krisztus békéje Krisztus országában.

56. Buzdítás a papsághoz Papjaitoknak pedig, Tisztelendő Testvérek, hozzátok tudomására, hogy Mi mindig igen nagyra becsültük nagylelkűségüket a munka végzésében és a buzgalmukat, mellyel folyton újabb módokat kerestek, hogy az idők változásaival jelentkező szükségleteknek eleget lehessen tenni. A Krisztus nyájáért készségesen vállalt ezen sok fáradozásuknak Mi tanúi és munkatársai voltunk és mennél készségesebben és szorosabban ragaszkodnak ők a főpásztoraikhoz, az ő vezéreikhez és mestereikhez, akárcsak magához Krisztushoz, szent élettel és teljes engedelmességgel, az egységnek annál szorosabb köteléke fogja őket Hozzánk fűzni, Minket pedig az atyai jóindulat őhozzájuk.

57. A szerzetes papság dicsérete.
 Azt nem kell hosszasabban fejtegetnünk, Tisztelendő Testvérek, hogy mily nagy reménységgel tekintünk a szerzetespapságra, midőn arról van szó, hogy terveinket és. szándékainkat megvalósítsuk. Hiszen ti tudjátok, hogy ők mennyire szolgálják Krisztus országának belső fényét és külső terjeszkedését. Mert a szerzetesrendek tagjai kötelességüknek ismerik,hogy megtartsák és gyakorolják Krisztusnak nemcsak parancsait, hanem tanácsait is s ezzel, akár a szent falak védett árnyékában mennyei dolgokkal foglalkoznak, akár pedig kilépnek a nyilvánosság terére, arra indítják a keresztény híveket, hogy magasabb rendű javakra törekedjenek, miközben önmagukat állítják állandó példakép gyanánt a hívek szeme elé, életre keltvén a keresztény élet mintáját saját életükben, és hogy mennél gazdagabban legyen részük a lelki javakban, minden földi dologról és saját kényelmükről lemondanak s teljesen a közjónak szentelik magukat. Hogy ezt eredményesebben szolgálják, azonfelül a keresztény jótékonyságnak feladatait is teljesítik s minden testi és lelki szenvedés enyhítésén fáradoznak. Az Isten szeretetétől hajtva mindebben gyakran annyira mentek, hogy az egyháztörténelem tanúsága szerint az evangélium hirdetése közben életüket is odaadták a lelkek üdvéért és halálukkal Krisztus országának határait nagyobbították, a hitnek és a keresztény testvériségnek egységét terjesztve.

58. Intelem a hívekhez.
A keresztény híveket pedig emlékeztessétek arra, hogy akkor lesznek valóban a legméltóbbak arra, hogy választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép52 gyanánt üdvözöltessenek, ha a főpásztor és a papság vezetése alatt a magán- és a közéletben azt sürgetik és azon fáradoznak, hogy Krisztus megismerése és szeretete tért hódítson; és hogy ők az általános béke ügyének a szolgálatában akkor veszik ki legérdemesebben a részüket, ha Hozzánk és Krisztushoz legszorosabban ragaszkodva saját igyekezetükkel és odaadásukkal közremunkálkodnak Krisztus országának terjesztésében és megújításában. Krisztus országában ugyanis olyan igazi jogegyenlőség áll fenn és virágzik, hogy ott mindenki ugyanazon nemességgel jeleskedik és mindenki Krisztusnak ugyanazon drágalátos vérével ékeskedik ; akik pedig mások elöljáróinak látszanak, azok magának Krisztus Urunknak példájára jog szerint ne neveztessenek másnak és ne legyenek mások, mint a közös javak kiszolgáltató! s ennélfogva mindenkinek, főként a szegényeknek és a minden segítségtől megfosztottaknak szolgái.

59. A társadalomnak megrázkódtatásai azonban, amelyek magukkal hozták vagy fokozták annak szükségét, hogy a lelkipásztori hivatás végzésében a híveknek ilyen nemű segítsége igénybe vétessék, egyúttal sok súlyos veszedelmet is szültek a tájékozatlanok veszedelmére. Alighogy ugyanis a szörnyű háború véget ért, a pártoknak izgatásai feldúlták az államok életét. Megromlott felfogások és féktelen szenvedélyek kerítették hatalmukba az embereknek az értelmét és a lelkét, úgy hogy már attól kellett félnünk, hogy a gyászos tévedéseknek a járványa az igaznak és a jónak a látszatával megtéveszti és megfertőzi a keresztény híveknek, sőt a papoknak a legjobbjait is.

60. Az erkölcsi, jogi és szociális modernizmus elítélése. Vajon hányan vannak, akik vallják a katolikus tanításokat a társadalomban szükséges tekintély és az annak tartozó engedelmesség dolgában; a magántulajdonnak, a föld- és ipari munkások jogainak és kötelességeinek kérdésében; az államoknak egymás között való, a munkaadók és munkások az egyházi és polgári hatalom egymáshoz való kölcsönös viszonyát illetően, avagy a szentszéknek és a romai pápának jogait, a püspöknek kiváltságait illetően s végül Krisztusnak a Megváltónak és Úrnak az egyes emberek és az összes népek fölött való jogai tekintetében? Beszédjeikben, Írásaikban és az egész életmódjukban sokszor oly elveket képviselnek, mintha azok a tanítások és parancsok, melyeket kiválókép XIII. Leó, X. Pius és XV. Benedek kihirdettek, elvesztették volna eredeti erejüket és elavultak volna.

61. Ebben a jelenségben az erkölcsi, jogi és szociális modernizmusnak egy faját kell látnunk és az ismert dogmatikai modernizmussal együtt kárhoztatnunk.
62. Ezzel szemben hangoztatnunk kell tehát a tanításokat és parancsokat, melyeket érintettünk. Mindenkiben a hitnek és az isteni szeretetnek tüzet kell lángra gyújtanunk, mert csak ez képes

 52 1Pt 2,9 

a tanoknak teljes megértését megadni és a parancsoknak megtartását sürgetni. Ezt főként a keresztény ifjúság nevelésében akarjuk megtenni és ott is elsősorban azoknál, kik a papi szent hivatás reményét sugározva növekednek fel, nehogy ez az ifjúság az általános összeomlásban és a vélemények zűrzavarában idestova hajtassák a tudomány minden szelétől át emberek gonoszsága által, a tévedésbe ejtő álnokság által.53
63. Amikor ezen apostoli széknek őrhelyéről és, hogy úgy mondjuk, várából széttekintünk, Tisztelendő Testvérek, még nagyon sokakra akadunk, kik vagy egyáltalában nem ismerik Krisztust, vagy nem vallják az ő teljes és hiteles tanítását, avagy pedig nem tartoznak az előírt egységhez s így még nem ez akolból valók, ahová pedig az Isten rendeléséből tartozniuk kellene. Emiatt az, aki az örök Főpásztornak helytartója, nem teheti, hogy ugyanazon buzgalomtól eltelve ne tegye magáévá ugyanazokat a szavakat, melyek igen rövidek ugyan, de telve vannak szeretettel és megbocsátó kegyességgel! azokat is el kell hoznom. S kell, hogy emlékezetébe idézve a legnagyobb örömmel fogadja ugyancsak Krisztusnak jövendölését: És hallgatni fogják az én szómat és egy akol lesz és egy pásztor.54 Amit Mi, Tisztelendő Testvérek, veletek és a ti híveitek seregével együtt egy szívvel-lélekkel óhajtunk ét imádságokban kérünk, azt adja meg az Isten. Lássuk meg mielőbb az isteni Szív ezen legédesebb él biztos jövendölésének várva-várt beteljesedését és az eseményekkel való igazolását.

53 Ef 4,14 
54 Jn 10,16 

V. A Szentszéknek viszonya az államokhoz, nevezetesen Olaszországhoz.
 64. Ennek a vallási egységnek biztató előjeleként kell üdvözölnünk azt a kiváló tényt, melyről bizonyosan tudtok s amely mindenkire váratlanul, némelyeknek talán kelletlenül, számunkra azonban igen kellemesen bekövetkezett, hogy a legtöbb fejedelem és majdnem valamennyi nép uralkodója, mintegy önkéntelenül, indítva a béke vágyától, vagy felújította a régi barátságos viszonyt az apostoli szentszékkel, avagy szinte egymással versengve kötöttek vele első ízben egyességet. Ennek joggal örvendünk, nemcsak azért, mert gyarapította az egyház tekintélyét, hanem, mert növelte az elismerést jótékony tevékenysége iránt és bizonyítékot szolgáltatott csodás erejének megnyilvánulásáról, amely egyedül Istennek ezen egyházát teszi képessé arra, hogy a társadalomnak minden boldogulást biztosítson, még a világit és földit is. Az egyház követi az isteni parancsot s közvetlenül csak a lelki javakra törekszik, nem pedig a mulandókra. Mivel azonban ezek mind összefüggnek és egymásba kapcsolódnak, az egyház az egyes embernek, valamint a társadalomnak földi boldogulását mégis annyira előmozdítja, hogy még akkor sem segíthetné elő jobban, hogyha éppenséggel annak szolgálatára alapíttatott volna.
65. Hogyha az egyház nem is tartja megengedettnek, hogy ok nélkül beleavatkozzék a földi él tisztán politikai ügyek intézésébe, mégis jogosan megkívánja, hogy a világi hatalom ebből ne merítsen ürügyet, hogy bármiképp útjába álljon azoknak a javaknak, amelyektől az emberek örök üdvössége függ vagy hogy kárt és veszélyt idézzen elő gonosz törvényekkel és rendeletekkel, vagy pedig, hogy az egyház isteni szervezetét megsértse, avagy végül, hogy lábbal tiporja magának Istennek a szent jogait a társadalomban.
66. Ugyanazon határozott szándékkal és ugyanazon szavakkal, melyekkel felejthetetlen emlékű elődünk, XV. Benedek, kire gyakrabban hivatkoztunk, az elmúlt év november 21.-én tartott szózatában, mely az egyház és a társadalom kölcsönös vonatkozásainak rendezéséről szólt, szentül vallotta, mi is valljuk és újból hangoztatjuk, hogy: „semmiképp sem fogjuk tűrni, hogy az ilyen természetű megegyezésekben bármi helyet találjon, ami ellenkezik az egyház méltóságával vagy szabadságával, mert ennek sértetlensége és érintetlensége magára a társadalomnak boldogulására igen fontos, különösen a mai időben”.
67. Az elődök tiltakozásának megismétlése a pápai szuverenitás sérelme miatt Ezek után nem szükséges hangoztatnunk, hogy nagy lelki fájdalmunkra szolgál, hogy Itália hiányzik azon nemzeteknek nagy sorából, melyeket a barátságnak kötelékei kapcsolnak az apostoli székhez; az az Itália, mely szeretett hazánk, melyet a mindeneket, az idők folyását és rendjét gondviselésével kormányzó Isten kiválasztott arra, hogy földi helytartójának széke ott legyen elhelyezve; az az Itália, melynek fővárosa egykor egy nagy kiterjedésű, de mégis határok közé foglalt birodalomnak királynője volt, azután azonban az egész földkerekségének feje lett, mint székhelye a szent uralomnak, mely természeténél fogva kiterjed minden nép és nemzet határain túl.

68. Ennek a szent uralomnak eredete és isteni természete éppúgy, mint az egész földön élő keresztény hívek összességének szent joga megköveteli, hogy ez a szent uralom semmiféle emberi hatalomnak, semmiféle törvényeknek (még akkor sem, ha megígérik, hogy bizonyos biztosítékokkal, azaz garanciákkal megvédik a római pápának szabadságát) nem lehet alávetve, hanem teljesen függetlennek és szabadnak kell lennie és mindenki előtt ilyennek látszania. Miután a szabadság azon biztosítékai, melyekkel maga az isteni gondviselés, az emberi sorsok kormányzója és bírája, Itáliának minden kára nélkül, ellenkezőleg nagy előnyére a római pápa szuverenitását megerősítette; a biztosítékok, amelyek annyi századon át az isteni szándéknak megfelelően védték ezt a szuverenitást és amelynek pótlására valami hasonlót sem az isteni gondviselés mai napig nem mutatott, sem az emberi elme nem talált; miután tehát ezek a biztosítékok emberi erőszak által letiportattak, és megsértésük még ma is tart, előállott a római pápának az a visszás helyzete, mely súlyos és állandó szomorúsággal tölti el az egész földön az összes keresztény híveknek lelkét.
69. Mi azért, mint elődeink szándékainak és kötelességeinek örökösei, felruházva ugyanazon tekintéllyel, mely egyedül jogosult ily nagy fontosságú kérdésben dönteni, nem hiú vágyódásból földi uralom után, mely hacsak kevéssé is megvolna bennünk, szégyenkeznünk kellene miatta, halandó voltunk tudatában és gondolva a szigorú számadásra, melyet az isteni Bírónak adni fogunk, hogy megfeleljünk szent kötelességünknek: azt a tiltakozást, melyet elődeink az apostoli szentszék jogainak és méltóságának megvédésére emeltek, Mi ezen a helyen megújítjuk.

70. Egyébként Itáliának sohasem kell félnie, hogy az apostoli széktől kárt szenved; mert a római pápa, bárki legyen is az, mindig a próféta igéit fogja vallani: a gondolatok, melyeket én gondolok ... a békességnek és nem nyomorgatásnak gondolatai.55 Annak a békességnek a gondolatai, melyet nem lehet elválasztani az igazságosságtól, úgy hogy joggal lehet mondani: az igazság és béke megcsókolják egymást.56 A mindenható irgalmas Istentől kell várnunk ennek az örvendetes napnak a felvirradását, mely termékeny ölében tartogatja mindazokat a javakat, melyek Krisztus országának megújítását és Itália, valamint az egész világ ügyeinek elrendezését jelentik. Mindenki, aki helyesen érez, szorgosan működjék közre, hogy ezen vágyunk hiú ne legyen.
71. Hogy az emberek mielőbb megajándékoztassanak az édes békének ezen ajándékával, az összes keresztény híveket buzdítjuk, hogy velünk együtt buzgón imádkozzanak, főként az Úr Krisztusnak, a békesség királyának születése ünnepnapján, kinek világra jövetelekor először énekelték az angyali seregek: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakarata embereknek.57
55 Jer 29,11 
56 Zsolt 34,11 
57 Lk 2,14 

 Tisztelendő Testvérek!
72. Azt akarjuk, hogy ennek a békének mintegy záloga legyen a mi apostoli áldásunk, amely a papság és a hívek mindegyikének, az államoknak és a keresztény családoknak mindennemű boldogságot jelentsen, az élőknek hozzon boldogulást, a megholtaknak örök boldogságot. Ezt az áldást, mint jóindulatunknak bizonyságát, szívből adjuk nektek, a papságtoknak és a népeteknek.

Kelt Rómában, Szent Péternél, 1922 december 23.-án, pápaságunk első évében. XI. Pius