MORTALIUM ANIMOS
„Az emberi szíveket”
XI. PIUS PÁPA APOSTOLI KÖRLEVELE
A RÓMAI SZENTSZÉKKEL KÖZÖSSÉGBEN
ÉLŐ PÁTRIÁRKÁKHOZ,
PRÍMÁSOKHOZ, ÉRSEKEKHEZ, PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS MÁS RENDES
JOGHATÓSÁGÚ FŐPAPOKHOZ
AZ IGAZI VALLÁSEGYSÉG ELŐSEGÍTÉSÉRŐL
(forrás: Szent István Társulat)
Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és
apostoli áldást!
Az emberi szíveket talán soha
máskor nem szállta meg akkora vágy, mint éppen napjainkban, hogy megerősödj ön
és az emberi társadalom közös javára váljon az a testvéri viszony, amely
minket, embereket az azonos származásnál és természetnél fogva egymással
egyesít és összeköt. A nemzetek még nem élvezik teljesen a béke áldásait, sőt
sok helyütt a régi és újabb meghasonlások lázadásokban és polgárharcokban
törnek ki. A népeknek nyugalmát és boldogulását érintő igen számos ellentét
másképpen meg nem oldható, mint az államfők és a kormányok összhangzatos
tárgyalásai és törekvései által. Könnyen érthető tehát, – annál is inkább, mert
az emberiség egysége felől már nincsen véleményeltérés – miért kívánják mindig
többen, hogy az általános emberi testvériség ösztönéből a különböző nemzetek
napról-napra szorosabban összetartsanak.
Ugyanazt a
célt akarják elérni némelyek az Úr Krisztustól szerzett Új Törvény terén is.
Ama tapasztalatuk alapján, hogy alig akad ember vallásos érzés nélkül, remélni
merik s megvalósíthatónak tartják, hogy a különböző népek, bármennyire eltérő
is vallási fölfogásuk, egyes vallási tételekben – mint a lelki élet közös
alapján – testvériesen egyetérthetnek. Azért e tárgyban gyűléseket, összejöveteleket,
előadásokat szoknak tartani, nem csekély hallgatósággal, s meghívnak oda
vitatárgyalásra válogatás nélkül mindenkit, a különféle pogányokat, a
keresztényeket, és a Krisztustól boldogtalanul elszakadtakat, akik annak isteni
természetét és küldetését konokul és makacsul tagadják. Ilyen törekvéseket a
katolikusok természetesen nem helyeselhetnek, mert azon a téves nézeten
alapulnak, hogy az összes vallások többé-kevésbé jók és dicséretesek, mert ha
nem is azonos módon, mégis valamennyien egyaránt megszólaltatják és
kinyilvánítják azt a velünk született természetes érzést, amellyel Istenhez
vonzódunk és az Ő uralmát hódolattal elismerjük. Akik ezt a nézetet vallják,
azok nemcsak tévednek és csalódnak, hanem az igaz vallást is elvetik –
meghamisítván annak helyes fogalmát, fokozatosan a természetelvűségbe és
Istentagadásba süllyednek. Nyilvánvaló azért, hogy az Istentől
kinyilatkoztatott vallástól teljesen eltávolodik, aki az efféle érzelmű és
törekvésű emberekkel tart.
Egyeseket az igazságnak álarca mégis
annál könnyebben megejt, mert a keresztények közt az egység ápolásáról van szó.
Nemde kívánatos – mondogatják – sőt kötelező is, hogy az összes keresztények
egymás ócsárlását abbahagyják s végre kölcsönös szeretetben egyesüljenek? Mert
kicsoda meri mondani, hogy Krisztust szereti, ha teljes erejéből nem igyekszik
annak óhaját teljesíteni, aki az Atyát kérte, hogy tanítványai mindnyájan eggyé
legyenek. (Jn 17,21) S Krisztus ugyebár azt akarta, hogy tanítványai azzal az
ismertetőjellel ékeskedjenek, és abban különbözzenek többiektől, hogy szeretik
egymást? „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha
szeretettel lesztek egymáshoz.” (Jn 13,35) Bár az összes keresztények – teszik
hozzá – egyek volnának: mert akkor többet tehetnének a hitetlenség mételyének
elfojtására, amely napról-napra tovább terjedve, az evangéliumot elerőtleníteni
készül.
Ilyeneket és
más hasonlókat beszélnek és magyaráznak az úgynevezett pánkeresztények. S ők
bizony már nem kevesen vannak s nem szórványosan találhatók, hanem egész
seregekké nőttek és messze elágazó szövetségekbe tömörültek, amelyeket a
vallásról a legkülönbözőbb tanokat valló, többnyire nem-katolikusok vezetnek.
Ügyüket akkora mozgékonysággal és buzgósággal szolgálják, hogy a társadalomból
számosan csatlakoznak hozzájuk, sőt igen sok katolikust is megejtenek annak a
reménynek csillogtatásával, hogy megteremtik az egységet, amely látszólag az
Egyház óhajának is megfelel, hiszen az Egyháznak tényleg semmi sem lehet
kívánatosabb, mint az eltévelyedett fiait anyai kebelére visszahívni és
visszavezetni. Pedig a csábító és megejtő szavak mögött a legsúlyosabb tévedés
rejlik, amely a katolikus vallás alapjait megrendítené!
Ezért apostoli
hívatásunk lelkiismerete kötelez, hogy az Úr nyáját veszedelmes ábrándok
zsákmányául ne engedjük. Tisztelendő Testvérek! A veszedelem elhárítása
céljából fölhívjuk buzgóságtokat. Bízzunk benne, hogy ti írott és élő szóval
könnyebben a néphez férkőztök, s a néppel megértetitek azokat a most
fölsorolandó elveket és okokat, amelyekből a katolikusok megtanulják, mit kell
gondolniuk és tenniük, mikor arról a mozgalomról van szó, hogy az összes
keresztények bármiféle alakban egy közös egységben tömörüljenek.
Isten, a világ teremtője, a
végből alkotott minket, hogy Őt megismerjük és Neki szolgáljunk. Tehát a
Teremtőnek teljes joga van a mi szolgálatunkhoz. Megtehette volna Isten, hogy
az ember valláserkölcsi vezetése céljából csak a természettörvényt írja elő,
amelyet a teremtésben az ember lelkébe vésett, s ennek a törvénynek
kifejlődését a rendes Isteni Gondviselés útján szabályozza. De Ő inkább
parancsokat is adott, amelyeknek engedelmeskednünk kell, s az idők folyamán –
az emberi nem létének kezdetétől Jézus Krisztus eljöveteléig és tanításáig –,
az embert Ő maga tanította a kötelességekre, amelyekkel az eszes lények a
Teremtőnek tartoznak. „Sok rendben és sokféleképpen szólván hajdan Isten az
atyákhoz a próféták által, legutóbb e napokban Fia által szólott hozzánk.”
Ebből következik, hogy az igaz vallás nem lehet más, mint amely Isten
kinyilatkoztatott igéjén alapszik. Az Isteni kinyilatkoztatás már kezdetben
megindult, az Ószövetségben folytatódott s Jézus Krisztus által az
Újszövetségben jutott befejezéshez. Már pedig ha Isten szólott – s hogy
szólott, a történelem tanúsága bizonyítja – akkor egészen világos, hogy az
ember köteles a nyilatkozó Istennek teljes hitelt adni s a parancsoló Istennek
engedelmeskedni. S hogy úgy a hitet, mint az engedelmességet Isten dicsőségére
és saját üdvünkre helyesen gyakoroljuk, Isten egyszülött Fia a földön
Anyaszentegyházat alapított. S úgy hisszük, azok közt, akik magukat
keresztényeknek nevezik, nem is lehet kétség az iránt, hogy Krisztus tényleg
egyházat alapított, mégpedig egyetlen Egyházat.
De ha már
föltesszük a kérdést, vajon az Alapító szándéka szerint milyennek kell lennie
az egyháznak, már nem mindnyájan értenek egyet. Számosan tagadják például, hogy
Krisztus Egyházának láthatónak kell lennie, legalább is abban az értelemben,
hogy az egyház, mint az egy és azonos tanban, az egy tanítóhivatal és kormányzó
hatalom alatt élő hívek egységes testülete mutatkozzék. Hanem ellenkezőleg a
látható és érzékelhető egyház alatt a különböző közösségekből alakult
szövetséget értik, amelynek tagjai egyenkint különböző s egymással ellentétes
tanokat vallanak. Pedig Krisztus Urunk az Ő Egyházát, mint tökéletes társaságot
alapította, mint természeténél fogva külsőleg látható és érzékelhető
társaságot, amelynek föladata a jövő időkben egy fejnek vezetése alatt az
emberi nem megváltásának művét folytatni (Mt 26,18; Luk 22,32; Jn 21,15-17) az
élő szóval tanítás (Mk 16,15) és a szentségek – a mennyei kegyelem forrásainak
– kiszolgáltatása (Jn 3,5; 6,48-59; 20,22, Mt 18,18) által. Azért hasonlatot
mondva azt állította, hogy Egyháza hasonló az országhoz (Mt 13), a házhoz (Mt
16,18), az akolhoz (Jn 10,16), a nyájhoz (Jn 21,15-17).
S ez a
csodálatosan megszervezett Egyház az Alapító s az apostolok, mint első
terjesztők halála után nem szűnhetett meg, nem halhatott ki, mert megbízatása
van, hogy időben és térben minden korlátozás nélkül az összes népeket az örök
üdvösségre vezérelje: „Elmenvén tehát tanítsatok minden nemzeteket.” (Mt 28,
19) S vajon a hívatás örök teljesítésében veszíthet-e az Egyház valamit
erejéből és hatásából, mikor benne állandóan jelen van maga Krisztus, ki
ünnepélyes ígéretet tett: „Íme én veletek vagyok minden nap a világ
végezetéig”? (Mt 28,20) Tehát az Egyház most és mindenkor nemcsak fennáll,
hanem szükségképpen ugyanaz is marad, ami az apostoli időkben volt, ha nem
akarjuk azt a lehetetlenséget állítani, hogy Krisztus Urunk nem valósíthatta
meg szándékát, vagy tévedett abban az állításában, hogy Egyházán a pokol kapui
nem vesznek erőt. (Mt 16, 18)
Ezzel kapcsolatban kell
megvilágítani és megcáfolni azt a hamis vélekedést, amely körül az egész kérdés
forog, és amelyből a nem-katolikusoknak a keresztény egyházak egyesítésére
törekvő sokfajta mozgalma és igyekezete származik. E mozgalomnak vezetői
ugyanis szüntelenül ajkukon hordják Krisztus szavait: „Hogy mindnyájan eggyé legyenek.
Legyen egy akol és egy pásztor” (Jn 17,21; 10,16), de abban az értelemben, hogy
ezek a szavak csak Jézus Krisztus óhaját és imádságát jelentik, amely még eddig
nem teljesedett. Azt a nézetet vallják, hogy a hit és a kormányhatalom egysége
– Jézus Krisztus igaz és egyetlen Egyházának ismertetőjegye – nem volt meg
eddig sem s most is hiányzik. Kívánatos volna ugyan és kölcsönös hajlandósággal
valamikor talán meg is valósítható, de eddig csak eszményi állapotnak
tekinthető. Továbbá szerintük az egyház önmagában és természeténél fogva
részekre oszolt, azaz több egyházból vagy részleges közösségekből áll, amelyek
különállnak, s bár egyes hittételeik közösek, másokban mégis különböznek: az
egyes részeket megilletik ugyanazok a jogok. Az Egyház legföllebb az apostolok
korszakától az első általános zsinatokig volt egy és egységes. Szükségesnek
tartják azért, hogy az avult viszályok és véleményeltérések kikapcsolásával,
amelyek a kereszténységet a mai napig széttagolják, a közös tantételekből
valami közös Hiszekegyet szerkesszenek, és elfogadásra ajánljanak, amelynek
megvallásában valamennyien egymást testvérekként nemcsak fölismerjék, hanem
érezzék is. Ha a különböző egyházak és vallási közösségek valami általános
szövetségben egyesülnek, akkor már legalább az az eredmény is elérhető, hogy
szilárd és eredményes ellenállást tanúsíthatnak a hitetlenség terjedésével
szemben.
Ilyenformán beszélnek,
Tisztelendő Testvérek, nagy általánosságban. Vannak olyanok, akik megállapítják
ugyan, hogy az úgynevezett protestantizmus oktalanul elvetette a hitnek egyes
tanait és a külső istentiszteletnek némely szertartásait, amelyek pedig
elfogadhatók és hasznosak, és amelyeket a Római Egyház megtartott, ugyanakkor
azonban azt is hozzáteszik, hogy ez az Egyház is megrontotta a régi vallást,
mert hozzáadott s hittételekként előadott az Evangéliumtól nemcsak idegen,
hanem azzal merőben ellenkező tanokat is.
Többi közt
első helyen említik a Szent Pétert és a Római Széken utódait megillető legfőbb
joghatóságról szóló tant. Akadnak ugyan köztük – bár igen kevesen –, akik a
római pápának a tisztelet elsőbbségét, sőt bizonyos joghatóságot vagy hatalmat
is hajlandók tulajdonítani, de ezt nem az isteni jogból származtatják, hanem a
hívek akaratából akarják levezetni. Egyesek még odáig is elmennek, hogy tarka
gyűléseiken a római pápa elnöklését kívánják. Ámde bármennyi nem-katolikus
keresztényt találunk is, akik a testvériséget Krisztusban hangos szóval
hirdetik, olyanok egyáltalán nincsenek, akiknek eszükbe jutna, hogy Jézus
Krisztus földi helytartója tanításának és kormányzói hatalmának magukat
alávessék, és neki engedelmeskedjenek. Hangoztatják, hogy a Római Egyházzal
szívesen tárgyalnak, de a jogegyenlőség alapján, azaz mint egyenrangú felek. És
nincs semmi kétség benne, hogyha tárgyalhatnának, azt azzal a fenntartással
tennék, hogy az esetleg létrejövő egyesség folytán nézeteiktől eltérni ne
kényszerüljenek, amelyek pedig okai annak, hogy Krisztus egyetlen aklán kívül
tévelyegnek.
Éppen azért
egészen nyilvánvaló, hogy az Apostoli Szentszék gyűléseiken részt nem vehet és
a katolikusok az ilyen mozgalomhoz nem csatlakozhatnak és azt nem
támogathatják, mert ha ezt megtennék, úgy egy hamis, Krisztus Egyházától nagyon
is eltérő vallásnak tekintélyét növelnék. Vajon eltűrhetnők-e mi azt – ami
szörnyűséges dolog volna –, hogy az igazság, még pedig az Istentől
kinyilatkoztatott igazság alkuba bocsáttassék? Hiszen most éppen a
kinyilatkoztatott igazság megvédéséről van szó! Az Úr Jézus Krisztus az
apostolokat azért küldötte az egész világra, hogy az Evangéliumot hirdessék
minden nemzeteknek. S hogy eközben semmiben ne tévedjenek, előbb a Szentlélek
által kioktatta őket minden igazságra. (Jn 16,13) Vagy talán az apostolok
tanítása egészen megromlott vagy valaha is elhomályosult az Egyházban, mikor
ennek kormányzója és őrzője maga Isten, állandóan jelen van? Mikor Megváltónk
világosan kijelentette, hogy az Ő Evangéliuma nemcsak az apostolok korának,
hanem minden időknek szól, miképpen válhattak volna idők folyamán annyira
homályosakká és bizonytalanokká a hitigazságok, hogy ma már a legellentétesebb
véleményeket is meg kell tűrni? Ha ez igaz volna, meg kellene állapítanunk,
hogy a vigasztaló Szentléleknek leszállása az apostolokra s ugyanennek a
Szentléleknek az Egyházban állandó jelenléte, valamint az Úr Jézusnak tanítása
már századokkal ezelőtt elvesztette minden hatását és hasznát. Pedig az ilyen
állítás hajmeresztő káromlás volna! Mikor Isten egyszülött Fia az Ő követeinek
meg parancsolta, hogy tanítsanak minden nemzeteket, akkor az embereket kötelezte,
hogy mindazt elhiggyék, amit nekik „az Istentől eleve rendelt tanúk” (ApCsel
10,11) hirdetnek, s parancsához ezt a záradékot fűzte: „Aki híszen és
megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem híszen, elkárhozik.” (Mk 16,16)
Már pedig Krisztusnak ezt a két
parancsát s az örök üdvősség elnyeréséhez szükséges hitnek másik parancsát még
megérteni sem lehet, ha az Egyház az evangéliumi tanítást nem teljes épségben
és világosan tanítja, s ha a tanításban nem mentes minden tévedéstől. Azért még
azok is messze eltérnek az igazságtól, akiknek véleménye szerint a földön
megvan ugyan a hitigazságnak Isteni letéte, de azt fáradságos munkával, hosszas
és tudományos kutatásokkal kell megkeresni, úgy hogy annak megtalálására és
átértésére alig elegendő az emberi élet. Mintha bizony a jóságos Isten a
próféták és az Ő Egyszülötte által azért szólott volna, hogy az általuk
kinyilatkoztatott igazságokat csak néhányan, csak a komoly öregek értsék, és
nem azért, hogy olyan valláserkölcsi oktatást adjon, amely az embert egész
halandó életén át vezérfonalként kalauzolja?
A pánkeresztények, akik az
egyházak egyesítésére törekszenek, látszólag nemes célt szolgálnak és az összes
keresztények közt a szeretet öregbítését akarják. De miképpen lehetséges, hogy a
szeretet a hit kárán érvényesüljön? Mint tudjuk, még maga a szeretet
apostola, Szent János – aki evangéliumában a Úr Jézus Szentséges Szívének
titkait felfedte és tanítványainak örök emlékezetébe véste Krisztus új
törvényét: „Szeressétek egymást” – is szigorúan megtiltotta a közösködést
azokkal, akik Krisztusnak nem teljes és hamisítatlan tanítását vallják: „Ha ki
hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt házatokba, s ne
is köszönjetek neki.” A szeretet éppen a teljes és őszinte hiten
alapszik.
Azért
Krisztus tanítványai szükségképpen a hit egységében, mint legszorosabb
kötelékben kapcsolódnak össze. Miképpen képzelhető tehát olyan természetű
keresztény szövetség, amelynek tagjai kifejezetten a hitigazságok tárgyában
ragaszkodnak a maguk sajátos fölfogásához és lelkületéhez, még akkor is, mikor
ezek egymással szögesen ellenkeznek? S hogyan is léphetnek egységes szövetségbe
azok az emberek, akik homlokegyenest ellenkező nézeteket vallanak. Például,
akik a szent hagyományokat a kinyilatkoztatás egyik hiteles forrásának
elismerik s akik ezt tagadják. Akik a püspökökből, papokból és szerpapokból
álló egyházi hierarchiát Isteni intézménynek tartják s akik azt a történelem
folyamán a szükség szerint fokozatosan kialakultnak vallják. Akik a
legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor csodálatos átváltozása,
vagyis az úgynevezett átlényegülés után a valóban jelenlevő Krisztust imádják s
akik azt állítják, hogy Krisztus teste csak a hit által, vagy jelképileg és a
Szentség hatása által van jelen. Akik az Oltáriszentségben áldozatot és
szentséget látnak s akik azt kizárólag az utolsó vacsora emlékének vagy emléke
megülésének tekintik. Azok, akik jónak és üdvösnek tartják a Krisztussal
megdicsőült szentek, különösképpen a Boldogságos Szűz Máriának segítségül
hívását és képeik tiszteletét s azok, akik ezt a tiszteletet elvetik, mint
amely állítólag ellenkezik a Jézus Krisztust, az „Isten és emberek közt
egyetlen közvetítőt” megillető tisztelettel? A vélekedések ekkora zűrzavarából
hogyan vezethet az út a kereszténység egyesítéséhez, azt megérteni nem tudjuk,
hiszen az egység másként, mint az egységes tanítóhivatalból, a hit egységes
szabályából és a keresztények egységes hitéből nem jöhet létre.
De azt meg
nagyon is tudjuk, hogy a véleményzavarból tágas út vezet a vallás
elhanyagolása, a hitközömbösség és az úgynevezett modernizmus felé, amelynek
szerencsétlen hívei szerint a hitigazságok nem abszolútak, hanem csak
viszonylagosak, azaz olyanok, amelyek korok és vidékek szerint alkalmazkodnak
az emberek hajlamaihoz, mert nem a változhatatlan kinyilatkoztatásban
gyökereznek, hanem az életföltételek függvényei.
Holott hit dolgában semmiképpen
nem szabad a tételeket alapvető és nem alapvető tanokra fölosztani abban az
értelemben, hogy amazokat mindenki köteles elfogadni, míg az utóbbiakat a hívek
szabad választására lehet bízni. A hit természetfeletti erényének szabályozó
oka ugyanis a nyilatkozó Isten tekintélye, amely önkényes emberi
válogatást nem tűr. Krisztus igazi hívei ugyanazzal a hittel hiszik például
a Szentháromság titkát és a Boldogságos Szűz Szeplőtelen Fogantatásáról szóló
tant, az Úr megtestesülését és a római pápa csalatkozhatatlan tanítói
tekintélyét abban az értelemben, amint azt az (első) vatikáni általános zsinat
megállapította. Mert azzal, hogy az Egyház egyes hitigazságokat különböző
korokban, esetleg csak a közelmúlt időben hirdetett ki ünnepélyes határozattal
kötelező hittételekként, nem lesznek azok kevésbé bizonyosak és kevesebb hitelt
érdemlők, hiszen valamennyit Isten nyilatkoztatta ki.
Az Egyház
tanító hivatala Isten bölcs rendelése szerint azért létesült a földön, hogy a
kinyilatkoztatott igazságok mindenkorra csonkítatlanul megmaradjanak s az
emberekkel könnyen és biztos úton közöltessenek. Bár ezt a tanítói hivatalt a
római pápa és a vele közösségben élő püspökök állandóan gyakorolják, mégis e
hivatalból kifolyólag különös kötelességüknek tartják, hogy amikor például az
eretnekek tévedéseivel vagy támadásaival határozottabban kell szembeszállni,
vagy egyes tanokat mélyebben és világosabban kifejtve kell a hívek lelkébe
vésni, akkor egyes tételeket ünnepies módon és szabatos meghatározással
kihirdessenek. A tanítói tekintélynek ez a rendkívüli gyakorlata azonban
semmiféle emberi találmányt, vagy új tételt nem csatol az igazságoknak ama
összegéhez, amely a kinyilatkoztatásnak Istentől az Egyházra bízott letétében
legalább hallgatag benn nem foglaltatik, hanem vagy olyan igazságokat magyaráz,
amelyeket eddig homályosnak tartottak, vagy kötelező hittételként előír
olyasmit, amely felől eddig egyesek kétségeket támasztottak.
Mindezekből érthető, Tisztelendő
Testvérek, miért nem engedte meg az Apostoli Szentszék híveinek a
nem-katolikusok tanácskozásain a részvételt. A keresztények egyesülését ugyanis
nem lehet másként elősegíteni, mint annak sürgetésével, hogy a kívülállók, akik
valamikor sajnálatos módon elszakadtak, Krisztus egy és igaz Egyházába
visszatérjenek. Ahhoz az egy és igaz Egyházhoz, amely mindenki által
felismerhető és Alapítójának akaratából mindig olyan marad, amilyennek maga
Krisztus alapította minden ember üdvösségére. Krisztus titokzatos jegyese a
századok folyamán soha be nem szennyeződött s soha be nem mocskolható, miként
Szent Ciprián tanúsítja: „Krisztus menyasszonya be nem szennyezhető, mert
romolhatatlan és tiszta. Csak egy házat ismer, egy szoba szentségét őrzi szűzi
szeméremmel.” S ugyanez a szent vértanú joggal csodálkozik azon, hogyan
képzelheti valaki, hogy „ezt az egységet, amely Isten erejéből származik és égi
szentségekkel fonódik össze, az Egyházban meg lehet tépni és ellentétes
akaratok szétválása folytán megosztani”? Amennyiben ugyanis Krisztus titokzatos
teste, azaz az Egyház, egy (1 Kor 12,12), összekötött és egybefoglalt (Ef
4,15), akárcsak a fizikai test, esztelenség volna azt mondani, hogy ez a
titokzatos test széttépett és szétszórt tagokból állhat. Következésképpen, aki
nem kapcsolódik a titokzatos testbe, nem lehet annak tagja s nem függhet össze
a fejjel, Krisztussal. (Ef 5,30)
Már pedig
Krisztusnak ehhez az egyetlen Egyházához senki nem tartozhatik s benne meg nem
maradhat, aki Péternek és törvényes utódainak tekintélyét és fennhatóságát
engedelmesen el nem is ismeri és el nem fogadja. Nem engedelmeskedtek-e a római
püspöknek, a lelkek legfőbb pásztorának azok ősei is, akiket a hitújítók
tévedései ma fogva tartanak? Ezek elhagyták az apai házat, amely azonban emiatt
nem dőlt össze és nem pusztult el, mert Isten örök oltalma támogatja. Térjenek
vissza a közös Atyához, aki az Apostoli Szentszéket ért méltatlanságokat
feledve, őket áradó szeretettel várja. Mert, ha amint mondják, Velünk és
híveinkkel társulást keresnek, miért nem sietnek az Egyházba, „az összes
keresztény hívek anyjához és tanítómesteréhez”. Hallják meg a feléjük kiáltó
Laktanciust: „Egyedül a katolikus Egyház őrzi az igaz vallást. Ő az igazság
forrása, a hitnek otthona, Isten temploma. Aki be nem lép, vagy belőle távozik:
az élet és üdvösség reményétől távolodik. Senki ne áltassa magát makacs
vitatkozással: az életről és üdvösségről van szó, s ha róla óvatosan és buzgón
nem gondoskodunk, elvész az és kialszik.” Jöjjenek tehát az elpártoltak az
Apostoli Székhez, amely a Szent Péter és Pál apostolfejedelmek vérével
megszentelt városban van, ahhoz a Székhez, amely a „katolikus Egyház gyökere és
anyja”. De nem azzal a szándékkal és reménnyel, hogy „az élő Isten
Anyaszentegyháza, az igazság oszlopa és erőssége” (1 Tim 3,15) a hitnek
sérthetetlenségét föláldozza és az ő tévelveiket megtűrje, hanem, hogy magukat
tanító tekintélyének és hatalmának alávessék.
Ami sok elődünknek eddig nem
sikerült, bárha sikerülne nekünk, hogy atyai keblünkre ölelhessük azokat,
akiket mint gyászos viszály folytán tőlünk távolállókat fájdalmasan siratunk.
Vajha az Isteni Megváltó, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az
igazság ismeretére jusson”, meghallgatná azt a könyörgésünket, hogy az összes
tévedőket az Egyház egységébe visszavezetni méltóztassék. E végtelenül fontos
ügyben kérjük a Boldogságos Szűz, az Isteni malaszt anyja, minden eretnekség
legyőzője és a keresztények segítsége pártfogását s kérje mindenki, hogy
eszközölje ki minél előbb annak a boldog napnak az eljövetelét, amelyen minden
ember meghallja Isten Fiának szavát, „igyekezvén fenntartani a Lélek egységét a
béke kötelékével”.
Ti, Tisztelendő Testvérek,
tudjátok, mennyire szívünk vágya ez. Akarjuk, hogy gyermekeink is megtudják,
nemcsak a katolikusok az egész világon, hanem a tőlünk elszakadtak is. Ha ezek
alázatos imádságban kérik az Ég világosságát, bizonyosan fölismerik az Úr Jézus
egyetlen igaz Egyházát s velünk tökéletes szeretetben egyesülve, végre az
Egyházba be is lépnek. Ebben a reményben, az Isteni kegyelmek zálogául és atyai
jóindulatunk jeléül szeretettel adjuk rátok, Tisztelendő Testvérek, papságtokra
s híveitekre apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péternél,
1928. január 6-án, Vízkereszt ünnepén, pápaságunk hatodik évében.
XI. Pius pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése