3. AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSA GLOBÁLIS ÉS LOKÁLIS SZINTEN
XXIII. János és VI. Pál pápa enciklikái nyomán (Mater et magistra,
1961; Pacem in terris,
1963; Populorum progressio, 1967) új lendületet vett és
egyre konkrétabb elemzésekhez jutott el az Egyház társadalmi tanítása. Különösen
fontosak ebből a szempontból II. János Pál pápa szociális enciklikái.
„Az Egyháznak meghatározott emberi helyzetekben egyéni és közösségi,
országos és nemzetközi szinten föl kell emelnie szavát, ezért valóságos tanítást,
tanrendszert alakít ki, amely lehetővé teszi számára, hogy elemezze a társadalmi
valóságot, véleményt mondjon róla, és irányelveket
kínáljon a felmerülő
problémák megoldására.
A társadalmi tanítás meghirdetése és terjesztése valóban hozzátartozik
az Egyház evangelizációs küldetéséhez, és része a keresztény üzenetnek, mivel
feltárja ennek konkrét követelményeit a társadalmi
életben,
a mindennapi munkát és az igazságosságért folytatott harcot pedig a Megváltó
Krisztusról való tanúságtétel részévé teszi. Ugyanakkor az egység és a béke forrása
is azokban a konfliktusokban, amelyek gazdasági és társadalmi téren elkerülhetetlenül
felmerülnek.”12
Az Egyház szociális tanítása csak úgy lehet hatékony, ha az általános
elveket egy-egy ország vagy kontinens konkrét társadalmi-történelmi közegében fejtik
ki. A világ átalakításáért, a társadalmi igazságosság megteremtéséért, az életkörülmények
javításáért folytatott erőfeszítéseknek a konkrét, helyi körülmények között kell
megjelenniük. Egy-egy országban az ott élő „keresztény közösségek kötelessége az,
hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelően elemezzék, az evangélium fényénél
megvilágítsák; hogy az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés
elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait”.
„[A helyi] keresztény
közösségek feladata, hogy a Szentlélek segítségével, a felelősséget
viselő püspökökkel egységben, mind a többi keresztény testvérükkel, mind az összes jóakaratú
emberrel párbeszédet folytatva eldöntsék, milyen utat
kell választani, milyen feladatokat
kell vállalniuk azoknak a társadalmi,
politikai és gazdasági változásoknak az elindításához, amelyek
szükségesnek látszanak és gyakran nem tűrnek halasztást”.13
Ennek nyomán a püspöki karok a világ különböző országaiban megkezdték
saját hazájuk szociális helyzetének tanulmányozását, megvizsgálva az igazságosság
és a jog érvényesülését. Elemzéseik körlevelekben láttak napvilágot (pl. USA, Németország,
Ausztria, Anglia, Magyarország), ezek azonban többnyire főleg a gazdasági igazságosság
megteremtéséért szállnak síkra. A társadalmi
igazságosságért való küzdelem a leghatározottabb formában a latin-amerikai kontinens
egyházaiban jelent meg, olyan hatalmas erővel, hogy az általuk kiváltott mozgalom,
a felszabadítási teológia jelentősen hatott a többi világrész egyházaira és az egyetemes
Egyház életére is. Érthető ez abból is, hogy abban az időben itt voltak a legnagyobbak
a politikai, társadalmi és gazdasági ellentétek: a katonai junták véres diktatúrája,
a szegények elnyomása, kizsákmányolása, földjeik elkobzása, az ellenállók kíméletlen
likvidálása, a szegények és a gazdagok közti egyre növekvő ellentétek
12 II. JÁNOS PÁL PÁPA Centesimus annus kezdetű
enciklikája, Szent István Társulat, Budapest, 1991, 5, ford.
Balogh Gábor et al.
13 VI. PÁL PÁPA Octogesima
adveniens kezdetű apostoli levele, in Tomka Miklós – Goják János (szerk.): Az
Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Szent István Társulat, Budapest,
1993, 315skk., ford. Balogh Gábor et al.
jellemezték a kontinens több országát. A kontinens egyházai ebben
a helyzetben a szegények, a kizsákmányoltak, az elnyomottak oldalára álltak, s éppen
így váltak igazi, eleven, felnőtt Egyházzá. Ez persze nem ment erős feszültségek
nélkül magukon az egyházakon belül, hiszen többükben még éltek a korábbi évszázadok
maradványai, az egyházi vezetés sok helyütt összefonódott a hatalommal, pasztorális
módszereik elsősorban a népi jámborság továbbélését szolgálták.
A mozgalom legfőbb célkitűzését találóan foglalta össze kulcsszavuk
– „elsődleges kiállás (opció) a szegényekért”.14 A kifejezés aztán polgárjogot nyert
az egyházi szóhasználatban, így II. János
Pál enciklikáiban is.15 Tanításuk és törekvéseik
pedig
„felszabadítási teológia” néven váltak ismertté.
4. A LATIN-AMERIKAI KERESZTÉNYEK HARCA A SZEGÉNYEKÉRT
A kontinens egyházainak küzdelme a szegényekért több, egymástól
némileg eltérő síkon folyt. Némi leegyszerűsítéssel háromféle folyamat különböztethető
meg, amelyek sokféle szálon kapcsolódnak ugyan egymáshoz, módszerükben és nézeteikben
mégis mutatkoznak eltérések. Ezek: 1. egyéni életutak: forradalmár pap-politikusok
– 2. a latin-amerikai püspöki karok konferenciája (CELAM) – 3. A felszabadítási
teológia, amely az egész mozgalom hátterét adta.
4.1. Szélsőséges, egyéni életutak: gerillaharcosok, forradalmár
pap-politikusok
Több latin-amerikai országban szerzetesek és papok
is csatlakoztak az országukban
a diktatúra megdöntéséért és a demokratikus
jogokért folytatott politikai küzdelemhez. Mivel a kánonjog tiltja papok közvetlen
részvételét a politikában, a Szentszék felfüggesztette őket a papi működéstől. (A
világsajtót néhány hete bejárta a hír, hogy egy nicaraguai forradalmár pap, később
szandinista miniszter, Miguel D’Escoto Brockmann kérésére Ferenc pápa engedélyezte
számára, hogy újra végezhessen papi funkciókat.) Elegendő itt néhány nevet említeni,
olyanokét, akiknek sorsa világszenzációt váltott ki.
Columbiában Camilo Torres papként és a Bogotái egyetemen
a szociológia tanszék alapítójaként már fiatalon csatlakozott a kormány elleni politikai
mozgalmakhoz. Arra törekedett, hogy a forradalmi marxizmust összeegyeztesse a katolikus
társadalmi tanítással. Amikor állami és egyházi részről is számos támadás érte,
illegalitásba vonult, majd csatlakozott a nemzeti felszabadítási front gerilla-szervezetéhez.
A kormánykatonák elleni tűzharcban esett el 1966-ban. Legismertebb mondása: „Ha
Jézus ma élne, ő is gerilla lenne.”
Nicaraguában a szandinista forradalomhoz több pap is csatlakozott,
s amikor 1979- ben sikerült megbuktatniuk Somosa diktatúráját, négyen miniszteri
tisztséget is vállaltak a szocialista kormányban. A legismertebb közülük, Ernesto
Cardenal, kulturális miniszter lett. Az
„erőszak nélküli forradalom”
híve volt, aki költőként, egy szegényekből
álló bázisközösség tagjaként és elméleti
írásokban is szintézist keresett a baloldali eszmék és az evangélium között.
Haitiban egy szaléziánus pap, Jean-Bertrand Aristide
csatlakozott a demokratikus
jogokért folytatott küzdelemhez, majd megválasztották Haiti elnökévé.
1991–1996-ban, majd
2001–2004-ben töltötte be ezt a tisztséget, szembeszállva az
USA hatalmi törekvéseivel is.
Paraguayban a verbita szerzetes, Fernando Armindo
Lugo Méndez már misszionáriusként is
síkra szállt a
szegények jogaiért, a kizsákmányolás
ellen, ezért a
14 A kifejezést először Pedro Arrupe,
az akkori jezsuita
generális használta az amerikai
jezsuitákhoz írt levelében.
15 Vö. Sollicitudo rei socialis 42; Centesimus annus
11.
hatóságok száműzetésre ítélték. Amikor visszatért az országba,
püspökké szentelték, 2005- ben azonban a laicizálását kérte a Szentszéktől, mert
indulni akart az elnökjelöltségért. 2008- ban meg is választották, elnöksége idején
számos reformot vezetett be a szegények javára.
2012-ben azonban megbuktatták, de a szenátus tagja maradt.
Az említettek közös jellemzője, hogy népük szabadságáért, hazájuk
diktatórikus rendszere ellen harcoltak. A névsort folytatni lehet azokkal, akik
nem futottak be politikai karriert, de határozottan szembeszálltak a hatalmon lévő
katonai juntával, sokan közülük pedig életükkel fizettek az igazságosságért és a
szabadságjogokért folytatott küzdelemben. Közülük a legkiemelkedőbb Óscar Romero,
Salvador érseke, aki nyilvánosan tiltakozott a kormány erőszakos és jogtipró
cselekményei, az ártatlan civilek legyilkolása ellen, védelmébe vette a földjükről
elűzött szegény kisparasztokat. 1980-ban „ismeretlen” fegyveresek misézés közben
lőtték agyon. Hasonló sorsra jutott a jezsuiták salvadori egyetemének rektora és
öt rendtársa is, akik szót emeltek a társadalmi igazságtalanságok ellen. 1989-ben
gyilkolták meg őket az egyetemre éjszaka betörő milicisták, agyonlőve a házvezetőnőt
és 15 éves kislányát is.
A II. Vatikáni Zsinat sürgette a nemzeti püspöki karok és a
kontinentális püspökkari konferenciák létrehozását, hiszen az új, globalizált világban
sok problémára regionális vagy éppen lokális szinten lehet megadni a hiteles választ
– természetesen mindig Rómával egységben. Arra azonban kevesen gondoltak akkor,
hogy a kontinentális püspökkari konferenciák közül egy már létre is jött, és igen
gyorsan hatalmas erővel karolja fel a szegények és az elnyomottak
ügyét, éppen abban a
Latin-Amerikában, ahol – sok más
országot messze meghaladva – a legsúlyosabb a szociális és gazdasági igazságosság
eltiprása, ráadásul a diktatúrák hatalmon lévő vezetői akárhányszor hívőknek vallják
magukat.
4.2. Consejo Episcopal Latinoamericano (CELAM)
A latin-amerikai egyházak püspöki karainak konferenciája, a
CELAM már a zsinatot megelőzően, 1955-ben létrejött Buenos Airesben, XII. Piusz
pápa jóváhagyásával. Ezen az első konferencián számba vették a kontinens egyházai
előtt álló legfontosabb feladatokat. Ezek között megjelent a szociális kérdés is,
beleértve egyebek mellett a társadalmi igazságtalanságokat, az őslakosság elnyomott
helyzetét, az emigrációt, de még távolról sem olyan meghatározó hangsúllyal, mint
a zsinat után.
Az 1960-as években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ENSZ által
meghirdetett program a latin-amerikai országok megsegítésére nem hozta meg a kívánt
eredményt, sőt két súlyos következménnyel járt. A gazdagok szűk csoportja egyre
gazdagabbá vált, a szegények tömegei pedig még jobban elszegényedtek. A szakadék
a szegények és a gazdagok között egyre nagyobbá lett nemcsak egy-egy országon belül,
de nemzetközi szinten is. A fejlődésben elmaradt országok egyre inkább kiszolgáltatottá
váltak a nagy multinacionális vállalatoknak, a kapitalista államok, köztük elsősorban
az USA gazdasági erejének. Ebben az időben viszont egyre több keresztény ébredt
tudatára annak, hogy a kizsákmányolás és az elnyomás ellen nekik kell fellépniük,
be
kell kapcsolódniuk a felszabadulásukért
folytatott küzdelembe. Ahogy Gustavo Gutiérrez írta: „Teológiai
reflexiónk kiindulópontja a Latin-Amerikában megindult felszabadítási folyamat, pontosabban, a keresztények részvétele a felszabadítás
folyamatában.”16
A CELAM bátran tovább ment a II. Vatikáni
Zsinat által megkezdett úton, azzal a céllal, hogy az evangelizációt összekösse
az emberek földi javának szolgálatával. Ez eleinte igen kedvező fogadtatásra
talált, hiszen 1967-ben megjelent VI. Pál enciklikája, a Populorum
progressio, amely szintén az evangelizáció
szerves részének tartotta a szociális
igazságosságért való küzdelmet az emberi fejlődés érdekében. Ennek az új légkörnek
lehetett
16 Idézi NORBERT GREINACHER:
Legitimatorische oder prophetische
Politische Theologie?, in Norbert
Greinacher (Hrsg.): Leidenschaft für die Armen. Die Theologie
der Befreiung, Piper, München, 1990, 28.
következménye, hogy a második rendes püspöki szinódus 1971-ben
a papi szolgálat mellett az
„igazságosság a világban” témájával foglalkozott. A szinódus
nyomán Igazságosság a világban címmel kiadott dokumentum négy kiemelkedő
pontja: A teológia legfőbb feladata az
„idők jeleinek”
bibliai szempontú tanulmányozása. – Az evangélium hirdetésének
„konstitutív” eleme az igazságosságért való küzdelem és a részvétel
a világ átalakításában. – A személyes megtérés az elsődleges, de számolni kell a
társadalmakat átjáró bűnös struktúrákkal, a strukturális bűnnel és elnyomással.
– Ahhoz, hogy az Egyház hitelesen szállhasson síkra az igazságosságért, annak meg
kell jelennie az Egyházon belül is. Felül kell tehát vizsgálnunk tetteinket, birtoklásunkat,
életstílusunkat, az emberi jogokat tiszteletben kell tartani az Egyházon belül is.
A társadalmi-politikai
kérdések újszerű megközelítését jól foglalja
össze a perui
püspöki karnak a szinódusra benyújtott előzetes tervezete.
„Sok keresztény elköteleződését bátorítja az a teológia, amely
a jelen valóságot bűnös állapotnak tartja, amely meggátolja Isten terveinek megvalósulását;
ez a helyzet a felszabadítás melletti elköteleződésre sarkall, egyszerűen válaszként
az Úr hívására, aki arra hívott bennünket, hogy történelmünket magunk alakítsuk.
Az Egyház fölfedezi, hogy jelenlétével kikerülhetetlenül belekavarodik a politikába,
és hogy az elnyomásnak ebben a helyzetében nem hirdetheti az evangéliumot anélkül,
hogy a lelkiismereteket fel ne rázza a felszabadító Krisztus üzenetével.”17
Érthető persze, hogy a szegények melletti kiállással, az igazságtalanságok
elleni küzdelemmel a latin-amerikai egyházakban sem mindenki értett egyet a püspökök
közül sem. A viták és feszültségek megmutatkoztak a CELAM konferenciáin is. A szegények
ügyét elszántan felkaroló püspökök és papok mellett sokan minden eszközzel igyekeztek
megakadályozni e mozgalom
terjedését.18 A változásokat sürgető keresztények
célkitűzéseinek elméleti hátterét a „felszabadítási teológia”
néven elterjedt teológiai irányzat szolgáltatta. Az elnevezés Gustavo Gutiérrez
perui teológustól származik, aki először egy előadásban használta ezt a kifejezést, majd egy könyvben fejtette ki téziseit.19 Mielőtt
azonban a CELAM mögött álló felszabadulási teológia főbb téziseit áttekintenénk,
érdemes áttekinteni e konferenciák tematikáját az ott elhangzott pápai megnyilatkozásokkal
együtt.
4.2.1. Medellín (Kolumbia), 1968
A CELAM második konferenciája már egy öntudatában megerősödött,
határozott célkitűzésekkel rendelkező Egyház képét mutatta, amely a tennivalókat
elsősorban a felszabadítási teológia alapján határozta meg – annak ellenére, hogy
az egyházi vezetők körében is igen erős
ellenállás mutatkozott ezekkel az eszmékkel
szemben. A
püspöki karokon belüli számos konfliktus ellenére a konferencia záródokumentuma
egészen új, szokatlan hangot ütött meg: „Egy új történelmi korszak küszöbén állunk,
amely elszántan vágyódik az önállóságra, a szolgaság minden fajtájától való felszabadításra,
a személyes érettségre és integrációra. Egy új civilizáció fájdalmas megszületésének előjeleit látjuk ebben.” A konferencia alapvonalaiban már
a felszabadítási teológia szemléletét és téziseit
17 A dokumentumot
teljes terjedelmében közli NORBERT GREINACHER: Legitimatorische oder prophetische
Politische Theologie?, i. m. 70skk.
18 A latin-amerikai egyházakban folytatott belpolitikai harcokról
és a felszabadítási teológiával kapcsolatos belvitákról részletesen tudósít: HERMANN-JOSEF
VENETZ – HERBERT VORGRIMLER (Hrsg.): Das
Lehramt der
Kirche und der Schrei der Armen, Exodus, Freiburg, 1985.
19 A könyv először 1971-ben
jelent meg Limában: Teologiá de la liberación, Perspectivas, CEP, Lima; angol
fordítása pedig 1973-ban A Theology of Liberation címmel, Orbis Books, Maryknoll,
New York. Az 1992-ben megjelent német kiadás (Theologie der Befreiung, Matthias-Grünewald,
Mainz) érdekessége, hogy a szerző előszóval és jegyzetekkel egészítette ki két évtizeddel
korábban megjelent könyvének szövegét.
vette át. A dokumentum
leszögezi, hogy nemcsak
hatalmas gazdasági átalakulásra és fejlődésre van szükség, hanem vallási megújulásra
is. A Szentlélek sugallatára állnak e folyamatok mellé. Az Ószövetség népére hivatkoznak,
amely elsőként tapasztalta meg Isten megszabadító jelenlétét. Az ő nyomukban, Isten
új népeként kívánnak küzdeni az erőszakos és igazságtalan struktúrák, a kizsákmányolás
és az elnyomás minden formája ellen, hogy emberhez méltóbb életkörülményeket, igazságosabb
és testvériesebb világot teremthessenek minden egyes ember számára. A dokumentum
szerint „egy valóban szegény, missziós és húsvéti Egyház arca bontakozik ki egyre
ragyogóbban, amely elvált a földi hatalomtól és bátran síkraszáll az egész ember
és minden ember felszabadításáért”.20
Folytatás: III. rész
Folytatás: III. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése