4.2.2. Puebla (Mexikó), 1979
A harmadik konferenciára egy évtizeddel később került sor Mexikóban.
A CELAM által támogatott felszabadítási teológia ekkorra már ismertté vált az egész
Egyházban, akadtak lelkes követői, de elszánt ellenzői is. Hogy a Szentszék is mennyire
fontosnak tartotta ezeket a konferenciákat, az is mutatja, hogy II. János Pál pápa
személyesen vett részt ezen és a Santo Domingóban 1992-ben tartott konferencián,
az utolsót pedig 2007-ben XVI. Benedek pápa nyitotta meg Aparecidában.
II. János Pál pápa kettős érzéssel figyelte a felszabadulási
teológia törekvéseit. A
„létező szocializmus” diktatúrájából érkezett lengyel pápa a
leghatározottabban ellenezte a felszabadítási teológusok egy részének rokonszenvezését
a marxizmus ideológiájával; elítélte az osztályharcot, a forradalmat, a marxizmus
ateizmusát. Másfelől viszont szociális érzékenysége arra indította a pápát, hogy
bátorítson minden törekvést egy igazságosabb világért, ami szerves része a hiteles
evangelizációnak.
Pueblában többen hevesen támadták a felszabadítási teológiát,
a záródokumentum azonban végül mégis teljesen annak szellemében foglalja össze az
evangelizáció jelenét és jövőjét Latin-Amerikában. Először elemzi a kontinens társadalmi-politikai-gazdasági
viszonyait és az Egyház helyzetét, majd az evangelizáció és a felszabadításért
folytatott harc összefüggését részletezi. Kitér az egyre erősödő bázisközösségek
jelentőségére, hiszen azok igazi krisztusi testvérközösségeket hoznak létre. A második
részben arra keres választ, hogy mi Isten terve a kontinenssel. Szól Krisztusról,
az Egyházról és az emberről, majd a legfőbb feladatokat így foglalja össze:
„Újra kell értékelnünk a keresztény emberképet; visszhangoznunk
kell azt a szót, amely egy ideje népeink legnemesebb eszménye: SZABADSÁG. A szabadság
egyszerre ajándék és feladat. A szabadság nem valósulhat meg a teljes felszabadulás
nélkül, amely teljes értelme szerint az embernek a hitben adott célja, hiszen »a
szabadságra Krisztus szabadított fel minket« (Gal 5,1), azért hogy életünk legyen,
egyre bőségesebb életünk, mint »Isten fiai, Krisztusnak pedig társörökösei«” (Róm
8,17).21
II. János Pál pápa a konferenciát megnyitó beszédében elismerően
szólt az igazságosságért folytatott küzdelemről.22
„Nektek, püspököknek törődni kell ezekkel a gondokkal. Tudom,
hogy komolyan átgondoljátok az evangelizáció és az emberi haladás vagy felszabadítás
összefüggését és ennek következményeit. […] Ha az Egyház fellép az ember védelmében
és az emberi haladásért, akkor ezt missziós küldetésének részeként teszi, ami ugyan
vallási, nem
20 Idézi GUSTAVO GUTIÉRREZ: Theologie
der Befreiung, i. m. 51.
21 Puebla: La evangelizacion en el presente
y en
el futuro de America Latina: Conferencia General del
Episcopado Latinoamericano III, L. Canal y Asociados Ltda,
Bogotá, 1979, 321.
22 I. m. 1–29.
pedig szociális vagy társadalmi jellegű, de az embert lényének
egész valóságában veszi tekintetbe.”
A pápa sürgette a Krisztus mintájára történő evangéliumi elköteleződést
a legjobban rászorulók mellett. A társadalmi és politikai struktúrákkal azonban
az ember személyét, méltóságát, megtérését, felszabadulását állította szembe:
„Ehhez az elkötelezettséghez hűen az Egyház távol marad az egymással
versengő rendszerektől, hogy csak az ember védelmében szóljon. Bármilyen nyomorúság
és szenvedés sújtja is az embert, nem az erőszak, a hatalmi és politikai rendszerek
versengése által, hanem az emberre vonatkozó igazság által járja útját egy jobb
jövő felé. […] Krisztus nem maradt közömbös a társadalmi erkölcs hatalmas és kötelező
parancsával szemben. Nem maradhat közömbös az Egyház sem. […] Az Egyház gondja
az egész embert fogja át. […] Ha a rendszerek nem hiteles humanizmussal párosulnak,
hanem materializmussal, akkor nemzetközi szinten a gazdag népek egyre gazdagabbak
lesznek a szegények, az egyre szegényebbek rovására.”
A pápa szavaiból kiérzik, hogy az
igazságosabb politikai és társadalmi
rendért folytatott küzdelemben az egyének
megtérését tartja fontosabbnak; az Egyház missziós küldetése is elsősorban erre
irányul.
„Nincs olyan gazdasági szabály, amely önmagában meg tudná változtatni
ezeket a mechanizmusokat. Fontos, hogy nemzetközi szinten is vegyük figyelembe az
erkölcsi elveket, az igazságosság követelményét, a legfőbb parancsot, a szeretetet.
Elsőbbséget kell adni az erkölcsnek, a spiritualitásnak, annak, ami az emberre vonatkozó
teljes igazságból következik.”
Az Egyház tevékenységének ezért az emberre kell irányulnia, nem
bocsátkozhat bele politikai csatározásokba, az Isten Országát nem értelmezheti
földi országként, Jézust nem tekintheti politikai felszabadítónak. Az állásfoglalását
elemzők szerint a pápa tehát magáévá tette ugyan a felszabadítási teológia alapszemléletét,
de rámutatott annak hiányosságaira is. A társadalom keresztény átalakulását sürgette,
és arra buzdított, hogy az Egyház legyen „az igazság tanítója, de nem valami emberi
és racionális igazságé, hanem az Istentől jövő igazságé”.23
Beszédét drámai felhívással fejezte be:
„Egyének és társadalmi hatalmak büntetlenül megsértik az emberi
személy alapvető jogait: a jogot arra, hogy megszülessen; az élethez, az utódok
nemzésére való jogot, a munkához, a békéhez, a szabadsághoz és a társadalmi igazságossághoz
való jogot; a jogot ahhoz, hogy részt vehessen a népeket és nemzeteket érintő döntésekben.
Mit szóljunk akkor, amikor szembesülnünk kell a kollektív erőszak különböző formáival,
amilyen az egyesek és csoportok diszkriminációja, a foglyok és a politikai ellenzék
fizikai és pszichológiai kínzása? Újra azt kiáltjuk: tiszteld az embert! Ő Isten
képmása! Az Úr alakítsa át a szíveket, és humanizálja a politikai és gazdasági
rendszereket!”
4.2.3. Santo Domingo (Dominikai Köztársaság), 1992
A pueblai konferencia után eltelt évtizedben többféle támadás
érte a felszabadítási teológia ügyét képviselő teológusokat, püspököket, szerzetesrendeket,
II. János Pál pápa mégis megállapíthatta:
23 PETER HEBBLETHWAITE: Liberation
theology and the Roman Catholic Church, in Christopher Rowland (ed.):
The Cambridge Companion to Liberation Theology. Cambridge
University Press, Cambridge, 2007, 209skk.
„A medellíni és pueblai konferencia folytatásaként az Egyház
megerősíti a szegények melletti elsődleges opcióját. Ez a kiállás nem kizárólagos,
nem rekeszt ki senkit, hiszen az üdvösség üzenete mindenkihez szól. Ez az opció
alapvetően Isten szavára épül, nem pedig a humán tudományok vagy ellentétes ideológiák
kritériumaira, amelyek a szegényeket gyakran
absztrakt szociopolitikai vagy gazdasági
kategóriákra redukálják.”24
Amint látszik, a pápa ismét két
irányban fejtette
ki nézeteit. Egyrészt kemény szavakkal ítélte el a kontinens országait
sújtó jogtalanságot, erőszakot és igazságtalanságot, másrészt viszont kiemelte,
hogy az Egyház nem vehet részt közvetlenül a politikai harcokban, hiszen elsődleges
feladata az evangelizáció, amelynek persze szerves része az ember jogainak,
méltóságának védelme és előmozdítása. Társadalomkritikájában leszögezte:
„A világ nem lehet nyugodt és elégedett a szemünk elé táruló
kaotikus és zavaros helyzet láttán. Egyfelől
vannak nemzetek, népcsoportok, családok és egyének, akik egyre gazdagabbak
és egyre több kiváltságot halmoznak fel; másfelől pedig velük szemben népek, családok,
emberek sokasága él mélyszegénységben, az éhínség és a betegség áldozatai, megfosztva
a méltó élettől, az egészségügyi ellátástól, a kultúrától. Mindez beszédes bizonyítéka
a jogfosztott helyzetnek, az intézményesített igazságtalanságnak. […] Szükség van
a javak szétosztásának és a struktúráknak megváltoztatására. […] A kevesek növekvő gazdagsága párhuzamos a tömegek
növekvő szegénységével. Itt sürgetővé válik az Egyház tanítása, miszerint minden
magántulajdonnal járnak szociális kötelezettségek is. Az egyének és közösségek
nevelése, a közvélemény formálása végül meghozza a gyümölcsét, hogy a javakat igazságosabban
és egyenlőbben osszák szét, nemcsak egy-egy nemzeten belül, hanem világviszonylatban
is, biztosítva, hogy az erősebb országok ne használják erejüket a gyengébbek rovására.”
A pápa sürgette a hatékony és igazságos nemzetközi szolidaritást.
„Ez az igazságosság követelménye, amely az egész
emberiséget érinti, de elsősorban
a gazdag országokat,
amelyek nem térhetnek ki a fejlődő országokért vállalt felelősség elől. Ez a szolidaritás
az egyetemes közjó követelménye, amely kötelezi az emberi család minden tagját.”
Ebben a helyzetben az Egyházra különleges feladat vár, hiszen
„az ember igazsága az Isten igazságához kötött.
Az ember javának
előmozdítása szorosan összefügg az Istennel való kapcsolatával. Súlyos tévedés
a hiteles emberi haladással szembeállítani Isten tervét az emberiségről, ahogy a szekularizált gondolkodás állítja. Az igazi emberi
haladásnak tisztelnie kell az Istenről és az emberről szóló igazságot, Isten és
az ember jogait. […] A testvéreknek tett legjobb szolgálat az evangelizáció, mert
Isten gyermekévé tesz, megszabadít az igazságtalanságtól, és az egész ember fejlődését
szolgálja. A szolgálat
evangéliumi kritériumai elkerülnek minden kísértést arra, hogy cinkostársai
legyenek a szegénység okaiért felelőseknek vagy a veszélyes ideológiai eltévelyedéseknek,
amelyek nem egyeztethetőek össze az Egyház tanításával és missziójával. […] Az
ember konkrét és történelmi lény, nem absztrakt, az ember javának előmozdítása az
evangelizáció logikus következménye, amely magába foglalja a személy teljes körű
felszabadítását.”
4.2.4. Aparecida (Brazília), 2007
24 JUAN PABLO II: Discurso Inaugural De La IV Conferencia
General Del Episcopado Latinoamericano, 12 De Octubre 1992. www.vatican.va/holy_father/john_paul_ii/speeches/1992/october/documents/hf_jp-
ii_spe_19921012_iv-conferencia-latinoamerica_sp
(Letöltve: 2014.10.03.)
Ennek a konferenciának középpontjában már inkább az Egyház missziós
küldetése állt, s csak ennek keretében, mintegy másodlagos szempontként jelent meg
az, hogy evvel az ember földi javát is szolgálja. Amint XVI. Benedek pápa kiemelte
a konferenciát megnyitó beszédében:25 az Egyház minden tagjának „missziós tanítványnak”
kell lennie. A pápa részletesen foglalkozott a kontinens országaiban tapasztalható
szociális, gazdasági és politikai igazságtalanságokkal is, de föltette a kérdést:
„Hogyan tud az Egyház hozzájárulni e sürgető szociális és politikai problémák
megoldásához, és válaszolni a szegénység és a kizsákmányolás hatalmas kihívására? […] Az alapvető
kérdés, hogy mi legyen a Krisztus hitével megvilágosított Egyház útja.” A pápa itt
kitért az igazságtalan struktúrákra és hozzátette: mind a kapitalizmus, mind a marxizmus
azt ígérte, hogy igazságos struktúrákat teremt, amelyekben már nem lesz szükség
egyéni erkölcsi döntésekre. A tények pedig azt mutatják, hogy a marxizmus csak romokat
hagyott maga után, a nyugati kapitalizmusban
pedig egyre tovább nő a szakadék a gazdagok és a szegények között.
Következtetése: „Az igazságos struktúrák elengedhetetlen feltételei egy igazságos
társadalomnak, de nem jönnek létre és nem működnek az alapvető értékekkel kapcsolatos
erkölcsi konszenzus nélkül.”
A pápa részletesen foglalkozott avval is, hogy mi az Egyház szerepe
ebben a helyzetben. Kijelentette: a politikai cselekvés nem tartozik az Egyház feladatai
közé, ezzel csak elveszítené a függetlenségét és erkölcsi tekintélyét.
„Az Egyház az igazságosság és a szegények védelmezője, éppen
azáltal, hogy nem azonosul politikusokkal és csoportérdekekkel. […] Az Egyház alapvető
hivatása: az emberek lelkiismeretének formálása, az igazságosság és az igazság védelmezése,
az egyéni és politikai erényekre való nevelés.”
A pápa a hitre való nevelést nevezte az Egyház legfontosabb feladatának.
Mivel az embert nem lehet megfosztani a szabad választás jogától, mindig fennáll
annak a lehetősége, hogy önző és bűnös módon a rossz mellett dönt. Ezért
„az igazságos struktúrák sohasem lesznek végleges módon teljesek.
Ahogy a történelem előrehalad, mindig újra meg kell újítani és korszerűsíteni kell
őket. Mindig alá kell rendelni őket a politikai és emberi etosznak – és keményen
kell dolgoznunk azon, hogy ez az etosz hatékonyan jelen legyen. Más szavakkal, Isten
jelenléte, a barátság a megtestesült Isten Fiával, az ő szavának fénye: ezek mindig
alapvető feltételei annak, hogy az igazságosság és szeretet hatékonyan jelen legyen
társadalmainkban.”
Gustavo Gutiérrez is a konferencia egyik legfőbb eredményének
tartotta, hogy rámutatott „az evangélium hirdetése és a történelem átformálása közti
szoros kapcsolatra”.26
A pápára is hivatkozva rámutatott a szegények melletti opció
krisztológiai hátterére, és idézte a záródokumentumot: „az opció eredete hitünk
Jézus Krisztusban, az emberré lett Istenben, aki testvérünkké lett. […] A szegények
szenvedő arca: Krisztus szenvedő arca.”
4. 3. A felszabadítási teológia fő tézisei
Amint az eddigiekből látható, a felszabadítási teológia részben
következménye, részben elindítója vagy legalábbis mozgatója annak a hatalmas változási
folyamatnak, amely Latin-
25 XVI. BENEDEK PÁPA beszéde a Latin-Amerikai
és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának megnyitó ülésén az aparecidai kegyhely konferenciatermében 2007. május 13-án vasárnap.
http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/speeches/2007/may/documents/hf_ben-
xvi_spe_20070513_conference-aparecida_hu.html
(Letöltve: 2014.10.15.)
26 GUSTAVO GUTIÉRREZ:
Aparecida und die vorrangige Option für die Armen, in Gerhard Ludwig Kardinal
Müller: Armut. Die Herausforderung für den Glauben,
Kösel, München, 2014, 137skk.
Amerika egyházaiban elindult. Sokrétű jelenség tehát, hiszen
ide sorolhatóak azok is, akik közvetlenül
belekapcsolódtak a kontinens egyes
országaiban folyó politikai
harcokba, de hozzá kötődik a CELAM
is, amely megjeleníti a Katolikus Egyház híveinek mintegy felét kitevő latin-amerikai
egyház helyzetét, nehézségeit, törekvéseit. Beletartozik abba a folyamatba, amely
a II. Vatikáni Zsinattal megkezdődött a világgal való párbeszédben, az emberi haladásért
vállalt felelősségben. De némileg párhuzamba állítható az európai teológiának azokkal
az irányzataival – főleg a politikai teológiával –, amelyek az evangélium hirdetését
összekötötték a kor társadalmi problémáival. Bár Gutiérrez joggal jelzi a döntő
különbséget: álláspontja szerint az európai teológia főleg a szekularizáció és a
pluralizmus kihívására válaszolva azt keresi, hogyan lehet a hittől elszakadt emberek,
a „nem-hívők” számára érthetően és elfogadhatóan hirdetni az evangéliumot.
A
felszabadítási teológia kérdése pedig az, hogyan lehet a szegények, a „nem-személyek”, a mindenükből
kisemmizettek számára hirdetni, velük elfogadtatni Isten Örömhírét.27
A következőkben – némileg talán önkényesen – a felszabadítási
teológia öt legfőbb tézisét emeljük ki. Egy ilyen rövid összefoglalás szükségszerű
leegyszerűsítésekkel és általánosításokkal jár, hiszen
a fentiek alapján is egyértelmű,
hogy célszerűbb többes számban, „felszabadítási teológiák”-ról
beszélni.
4.3.1. Korunk új jelensége: megszólalnak a szegények
Az igazságtalanság és jogtalanság eddig is jelen volt Latin-Amerikában,
napjainkra azonban a
„gazdagok és szegények közti botrányos különbség – akár gazdag
és szegény országok, akár egy országon belül egyes társadalmi rétegek viszonylatában
– tűrhetetlenné vált” (LN, 419).28
A jogtalanságok elsősorban a következő formákban jelentkeznek:
1. rasszizmus, a bennszülött őslakosság elnyomása és kizsákmányolása. – 2. machizmus:
a nők elnyomása a családokon belül is. – 3. neoliberális kapitalizmus, a szegények
kizsákmányolásával. – 4. a hatalommal
erőszakosan és önkényesen visszaélő katonai diktatúrák. – 5.
Az USA imperialista politikája a kontinens déli felének kizsákmányolásával.
Új jelenség azonban, hogy a szegények szót kérnek, jogot és igazságot
követelve maguknak, amint új jelenség az is, hogy az Egyház felfigyelt erre a helyzetre,
és azonosulni kíván a szegények ügyével, sőt ösztönzést érez arra, hogy maga is
szegény Egyházzá legyen.
„A népek felszabadulására irányuló erőteljes, szinte ellenállhatatlan
törekvés korunkban az idők fő jele, amelyet az Egyháznak az evangélium fényében
kell vizsgálat tárgyává tennie és értelmeznie”
(GS 4). Gutiérrez szerint:
„egyszerre vagyunk szegények és keresztények”,
kettős hűséget vállalva: Istenhez és a néphez. Hozzáteszi: a szegények Isten „kedvencei”,
nem azért, mert vallási vagy erkölcsi szempontból feltétlenül jobbak másoknál, hanem
mert Isten: Isten, aki Krisztusban megmutatta különleges szeretetét a szegények
és az elnyomottak iránt,
anélkül, hogy bárkit is kizárna az üdvösségre szóló meghívásból.
4.3.2. A szegénység három fogalma
a) Az anyagi szegénység az alapvető
életszükségletektől való megfosztottság,
az élethez szükséges anyagiak hiányától kezdve
az emberhez méltó élet alapvető feltételeinek hiányáig. A „szegények” szó tehát
gyűjtőfogalom, magába foglalja az összes szenvedő embert szerte a világon. A Biblia
tanúsága szerint Isten rossznak tart és elutasít minden szegénységet, a szegényekre
pedig különös gondja van – és ezt várja el mindenkitől, főleg a keresztényektől.
27 I. m. 34.
28 A HITTANI KONGREGÁCIÓ
Libertatis nuntius kezdetű nyilatkozata
(a későbbiekben: LN, utána oldalszám),
1984, in Tomka Miklós – Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi
tanítása. Dokumentumok, i. m. Erről és az
1986-ban kiadott nyilatkozatról később lesz szó.
b) A lelki szegénység a Nyolc Boldogság értelmében a lelki
gyermekségre utal: azért boldogok, mert nyitottak Isten szeretetének befogadására,
Isten gyermekeiként válnak egymás testvéreivé.
c) Az „elsődleges opció a szegényekért”, vagyis a
tudatos sorsközösség-vállalás a szegényekkel a szegénység harmadik értelme: azokra
vonatkozik, akik befogadják Isten egyetemes szeretetét, és szolidaritást vállalnak
a szegényekkel. Ahogy XXIII. János pápa először megfogalmazta, napjainkban pedig
Ferenc pápa közkinccsé tette az így híressé vált kifejezést: „a szegények Egyháza
akarunk lenni a szegények szolgálatában”.
4.3.3. A felszabadítás fogalma is többjelentésű29
a) Kollektív harc az igazságtalan és elnyomó struktúrák ellen:
politikai, gazdasági, társadalmi küzdelem tehát, amelynek célja: felszámolni egy-egy
országon belül a szegénységet, az elnyomást és az igazságtalanságot, nemzetközi
szinten pedig megszüntetni a szegény országok függőségét a gazdag országoktól. Céljuk
tehát egy igazságosságra, egyenlőségre és testvériességre alapuló új társadalmi
rend létrehozása egy-egy országon belül és nemzetközi szinten egyaránt.
b) Kulturális forradalom az ember belső felszabadításával
és átalakításával, annak felismerésével, hogy az
ember közösségi lény, aki
felelősséggel tartozik a közösségnek,
akinek szolidaritást kell vállalnia a többi emberrel. Igazságos társadalmi struktúrák
csak akkor tudnak létrejönni és fennmaradni, ha az ember belső átalakulására, felszabadulására,
egy „új humanizmusra” épül, „amelyben az embert elsősorban a testvéreiért és a történelemért
érzett felelősség határozza meg” (GS 55).
c) Hit Krisztusban, kapcsolat Istennel, megszabadulás
az önzéstől és a bűntől. Az ember felszabadításáért folytatott küzdelem valódi célja
és mozgatója a transzcendencia távlata, hiszen a teljes szabadságot
csak az eszkatonban, a végső beteljesedésben fogjuk
elérni. Az Istennel való „bensőséges egyesülésnek és az egész
emberiség egységének […] jele
és eszköze pedig a Krisztusban születő Egyház” (LG 1).
4.3.4. A felszabadítási teológia forrásvidéke
A hagyományos teológiai módszerekkel szakítva ez a
teológia elsősorban
nem a hithagyomány
elméleti kérdéseivel foglalkozik, nem a hitigazságokat elemzi, hanem a való életből
indul ki. Nem új teológiát kíván alkotni, hanem új módszert alkalmaz a teológiában.
Ennek megfelelően elsődlegesen a valóságot, az emberek és a társadalom tényleges
életét tanulmányozza, főleg a szegények szempontjából. Isten jelenlétét elsősorban
a szegényekben lehet megtapasztalni. „Az emberlét isteni perspektíváját az elnyomottak
felől szemlélik: ők a
»kicsinyek«, akiknek Isten kinyilatkoztatta titkait (Mt 11,25).”30 Számukra hit és élet szoros egységet alkot. Az
Istennel való eleven kapcsolatot a hit különböző megnyilvánulásaiban élik
meg, főleg az istentiszteletben és a Biblia életközeli olvasásában,
ahogyan ez a bázisközösségekben történik. A teológia és az élet, az ember szolgálata,
az istentisztelet és a teológiai reflexió szorosan összekapcsolódik egymással. Ezeken
az alapokon vállalkoznak arra, hogy a szeretet, az igazság és a szabadság Istenét
hirdessék egy embertelen világban.
4.3.5. Sajátos bibliai hermeneutika
A felszabadítás ígéretét és reményét keresik a Bibliában is.
Felszabadító hatalmát Isten elsősorban a választott nép történetében mutatta meg.
A Kivonulás könyve beszéli el, hogyan szabadította ki népét
az egyiptomiak rabságából és kötött
velük szövetséget. A későbbi
29 Vö. ANSELM KYONGSUK MIN: Dialectic of Salvation.
Issues in Theology of Liberation, State University of
New York Press, New York, 1989, 92skk.
30 CHRISTOPHER ROWLAND: Introduction: the theology
of liberation, in Christopher
Rowland (ed.): The
Cambridge Companion to Liberation Theology, i. m. 7sk.
századok során aztán, amikor elárulták a szövetséget, a próféták
léptek fel Isten küldötteiként: nemcsak az Úrhoz való megtérésre szólítottak fel,
hanem gyakran szigorú társadalomkritikát is gyakoroltak. Az Újszövetségben a felszabadítási
teológia művelői elsősorban a történeti Jézus tanítását és tetteit tanulmányozzák,
egyes szerzők írásaiban szembe is állítva őt a hit Krisztusával. Jézus magatartásában,
az emberekkel való érintkezésében látják megvalósulni azt a szabadságot és felszabadító
gyakorlatot, amely őt mindenféle erőszakos hatalommal és igazságtalan elnyomással
szembeállította. Jézus nem volt forradalmár, nem akarta népét felszabadítani a
rómaiak fennhatósága alól, nem fordította fel a fennálló társadalmi rendet, hanem
ennél sokkal többet
tett: egész magatartásával
egy új, felszabadító
gyakorlatot hirdetett. Jézus maga volt az
erőszakmentes, felszabadító jóság, aki azonban ezáltal nem hagyta jóvá az igazságtalanságot.
Az elnyomottakhoz és a bűnösökhöz, a szenvedőkhöz fordult, megmutatta, hogy „a rászoruló
embertárs a találkozás különleges helye és lehetősége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése