A keresztény szabadság politikai dimenziói a felszabadítási teológia
tükrében
LUKÁCS LÁSZLÓ SCHP
LUKÁCS LÁSZLÓ piarista
szerzetes, teológus, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola alapító rektora,
a
Vigilia főszerkesztője; lukacs.laszlo@sapientia.hu
Abstract
The Pastoral Constitution Gaudium et spes of the Second
Vatican Council turned deliberately
towards the life of humankind declaring that promoting justice
and peace in the world is the essential part of evangelisation. The call of Pope
St John XXIII for “a poor church serving the poor” found a positive echo among
the council fathers
– the “Catacomb Pact” being
a concrete sign of this new commitment.
“The preferential option for the poor” was welcomed first of
all in the churches of Latin- America. Bishops, priests and lay Catholics turned
against the violent dictatorships of the continent and the exploitation of the
poor. The article analyses the movement in three levels: single heroes or martyrs
who took an active role in the political struggles; the work of CELAM with its conferences
in Medellín, Puebla, Santo Domingo and Aparecida; and finally the main stream of
the liberation theologies. The third part of the article draws a balance of the
LT, summing up its main characteristics and also its criticism on part of the Congregation
of Faith.
Keywords: preferential option for the poor, liberation
theology, CELAM, Second Vatican
Council, the church and the modern world
Kulcsszavak: elsődleges opció a szegényekért, felszabadítási
teológia, CELAM, II. Vatikáni
Zsinat, az Egyház és a modern világ
1. A SZABADSÁG KÉTFÉLE – TEOLÓGIAI ÉS POLITIKAI – ÉRTELME
A szabadság szónak látszólag eltérő a jelentése a politikában,
és más a teológiában. A keresztény hagyományban az igazi szabadság Krisztus megváltó
művének gyümölcse: az ember „a mulandóság
szolgai állapotából felszabadul az Isten fiainak
dicsőséges szabadságára” (Róm 8,21). „Testvérek, ti szabadságra vagytok hivatva”
(Gal 5,13). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,18). A keresztény hagyomány
századokon át az emberi akarat szabadságával foglalkozott, ezen belül is elsősorban
a jó és a rossz közötti választást, a bűnt és annak következményeit vizsgálta, másrészt
a kegyelem és a szabad akarat viszonyát elemezte – ennek legélesebb vitája a pelagianizmussal
zajlott az V. század elején. A századok során kikristályosodott az a felismerés,
hogy a döntési szabadság az emberi személy lényegéhez tartozik: teremtményként is
szabad még az Isten által felkínált igazság és szeretet színe előtt is: elfogadhatja
vagy elutasíthatja azt. Ebből másodlagosan következett, hogy joga van a szabadsága
konkrét megvalósításához szükséges térhez: önrendelkezését semmilyen hatalom, politikai
vagy gazdasági erő nem szüntetheti meg. Tehát elsődleges a személyes döntés szabadsága,
ehhez képest csak másodlagos az ehhez szükséges feltételek biztosítása. Számtalan
példa bizonyítja, hogy ha az ember belsejében szabad, akkor ezt nem vehetik el
tőle a külső körülmények, bármilyen erőszakosak, elnyomóak, igazságtalanok legyenek
is azok.
A politikai és társadalmi életben főleg a felvilágosodás, illetve
a francia forradalom óta jelent meg egyre radikálisabban az emberi (polgári) szabadságjogok
követelése, majd a demokratikus jogállam fogalma, amely megfelelő intézményekkel
és jogrenddel biztosítja polgárainak cselekvési szabadságát. Jelszavuk: „Azt csinálhatok,
amit akarok” – persze a mások és a közjó sérelme nélkül, a törvények adta kereteken
belül.1 A szabadság tehát: demokratikus jogállamban mindenki számára egyenlően biztosított
alapjogok, cselekvési, szólási, gyülekezési, egyesülési, lelkiismereti stb. szabadság,
az igazságos törvények adta keretek között. Legátfogóbb megfogalmazását Az emberi
jogok egyetemes nyilatkozata tartalmazza, amelyet az ENSZ 1948-ban fogadott
el.
Mivel az iparosodott társadalmakban egyre nagyobb egyenlőtlenségek
alakultak ki, a XIX. század végétől az Egyház társadalmi tanítása próbált választ
adni, amely az idők folyamán fokozatosan fejlődött és konkretizálódott, nyomon követve
a társadalmi-gazdasági viszonyok változását is.
2. AZ EGYHÁZ NYIT A SZABADSÁG EVILÁGI, TÁRSADALMI ÉRTELMEZÉSE
FELÉ
A döntő áttörést a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) hozta meg
az Egyház küldetésének újrafogalmazásával. Egyértelművé tették, hogy az Egyház evangelizáló
feladata nem csupán a túlvilági üdvösség hirdetésére és a történelemben való megjelenítésére
irányul. Törődnie kell az ember evilági boldogulásával is, amint azt XXIII. János
pápa már a zsinat meghirdetésekor határozottan kijelentette.2 A pápa ezzel kapcsolatban
még egy új szempontra hívta fel a figyelmet: az Egyháznak tanulmányoznia kell „az
idők jeleit” (Mt 16,3). Az Egyház benne él a történelemben, az evangéliumot nem
légüres térben hirdeti. A teológiának meg kell ismernie azt a kort, amelyben benne
él, hogy így meg tudja szólítani korának embereit, és sorsközösséget tudjon vállalni
velük. Így kapott jelentős szerepet „az idők jelei” fogalom a XX. századi teológiában:
a teológia hagyományos forrásai („locus theologicus”) – amilyen például a Szentírás
és a Szenthagyomány – mellett Isten szólhat hozzánk a történelmi körülményeken keresztül
is. A hidegháború közepette ilyen kihívásnak nevezte a pápa a béke megteremtését,
illetve a szegények melletti kiállást, amint ezt két enciklikájában is megfogalmazta.3
A béke védelméről külön fejezet szól a Gaudium et spes konstitúcióban,
a szegények sorsa azonban végül nem kapott ilyen kiemelt helyet a zsinati szövegekben
– bár a dokumentum a mai világ általános jellemzésében utal a súlyos társadalmi
és gazdasági egyensúlytalanságokra, a szegények és a gazdagok közti kiáltó ellentétekre
mind nemzetközi szinten, mind egy-egy országon belül (GS 8–9). Emellett pedig több
más dokumentum is utal rá.4 Érdekes viszont, hogy a zsinat befejezésének huszadik
évfordulója alkalmából összehívott rendkívüli szinódus már a zsinat legfontosabb
témái között említi a szegények melletti opciót:
„A II. Vatikáni Zsinat nyomán
az Egyház erősebben
tudatára ébredt a
szegények, az elnyomottak, a peremre szorítottak szolgálatára
szóló küldetésének. […] Az Egyháznak prófétai módon el kell ítélnie a szegénység
és az elnyomás minden formáját, és mindenütt védelmeznie és szorgalmaznia kell az
emberi személy alapvető és elidegeníthetetlen jogait.”5
1 Vö. KLAUS M. MEYER-ABICH: Determination
und Freiheit, in Franz Böckle – Franz-Xaver Kaufmann – Karl
Rahner – Bernhard Welte (Hrsg.):
Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft, Teilband 4, Herder, Freiburg,
1982, 13.
2 XXIII. JÁNOS PÁPA Humanae Salutis kezdetű apostoli
konstitúciója.
http://www.vatican.va/holy_father/john_xxiii/apost_constitutions/1961/documents/hf_j-
xxiii_apc_19611225_humanae-salutis_lt
(Letöltve: 2014.10.02.)
3 Mater et magistra, 1961; Pacem in terris, 1963.
4 Vö. például: Apostolicam actuositatem határozat a világiak
apostolkodásáról, 5. „Az Egyháznak nemcsak az a küldetése, hogy megvigye az
embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és
tökéletesítse a mulandó dolgok rendjét az evangélium szellemével.”
5 WALTER KASPER
(Hrsg.): Zukunft aus der Kraft des Konzils. Die ausserordentliche Synode
’85, Herder, Freiburg, 1986, 43
A Gaudium et spes konstitúció bevezető szavai jól jelzik
ezt a drámai fordulatot: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet
a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, öröme és
reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is” (GS 1). Már ebben a
mondatban is megjelenik az a vezérmotívum, amely egyre erősebben kapott hangot magán
a zsinaton, illetve annak holdudvarában, s amely aztán döntő lökést adott a
felszabadítási teológia kialakulásának. XXIII. János pápa kifejezett kívánsága volt,
hogy a zsinat foglaljon állást a szegények Egyházáról. „A fejlődő országok színe
előtt az Egyháznak minden ember Egyházává kell lennie, de főleg a szegények Egyházává”.6
A „szegény Egyház” gondolata ismételten előkerült a zsinati felszólalásokban
és a zsinati ülések mellett folytatott informális megbeszéléseken. A zsinat legelején
Giacomo Lercaro bíboros így fogalmazott: „Ez a szegények órája, a szegények millióié
szerte a földön.
Ez a szegények anyai Egyháza misztériumának az órája, Krisztus
misztériumának órája elsősorban a szegényekben”.7 A „szegény Egyházat” sürgető püspökök pedig meghívták
a nagy tekintélyű Yves M.-J. Congart, hogy tartson előadást erről a témáról. Ez
is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a zsinat folyamán számos püspök tett hitet nyilvánosan
is arról, hogy csak a „szegény és szolgáló Egyház” tud hitelesen tanúságot tenni
az evangéliumról.8
Főleg a brazil Hélder Câmara recifei püspök kezdeményezésére
csoportba is szerveződtek azok a zsinati atyák, akik határozottabb kiállást sürgettek
a szegények mellett, illetve magukévá tették XXIII. János pápa és mások gondolatát,
hogy az Egyháznak a szegények Egyházává kell
válnia.9 A zsinat utolsó ülésszakának végén
mintegy negyven zsinati atya megkötötte az
ún. „Katakomba-paktumot”. Ebben felszólították püspök-társaikat, hogy vállalják
a szegénység életformáját, és tegyék az Egyházat „szegény és szolgáló Egyházzá”.
Az aláírók kötelezettséget vállaltak arra, hogy lemondanak a gazdagságról, a
pompáról és a privilégiumokról, és a szegényeket helyezik lelkipásztori
tevékenységük középpontjába.
A fenti szempontokra újra meg újra felhívta a figyelmet VI. Pál
pápa. A 3. általános püspöki szinódust megnyitó beszédében kifejtette: „Az evangelizálás
nem hunyhat szemet súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják,
amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem
törődünk, elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításától.”10 A szinódus után kiadott apostoli buzdításában
a pápa idézi ezeket a szavakat, hozzátéve: „Az evangelizáció és az emberi haladás,
fejlődés, felszabadulás közt szoros kapcsolat van.”11 Már a zsinat is egyértelművé
tette, hogy a társadalmi tevékenységekben való részvétel általános emberi és keresztény
kötelesség. „Mindenkiben fel kell ébreszteni a szándékot, hogy kivegye részét a
közös kezdeményezésekből” (GS 31). „Krisztus összes hívei érezzék át, hogy saját
külön hivatásuk
van a politikai közösségekben” (GS 75).
6 A pápa beszéde egy hónappal a
zsinat megnyitása előtt, 1962. szeptember 11-én hangzott el. Pope’s Address to World
Month Before Council Opens, in Floyd Anderson (ed.): Council Daybook Vatican
II: Session 1, Oct. 11 to Dec. 8, 1962; Session 2, Sept 29 to Dec. 4, 1963.
http://conciliaria.com/2012/09/popes-address-to-world-
month-before-council-opens/
(Letöltve: 2014.10.05.)
7 Elhangzott az 1962. december 6-i ülésen.
8 Vö. YVES M.-J. CONGAR:
Pour une Église servante et pauvre, Cerf, Paris, 1963. A könyvecske két másik
tanulmány mellett tartalmazza az említett előadást, függelékében pedig idéz számos
megnyilatkozást a szegény és szolgáló Egyházról. Congart egyébként XII. Piusz pápa
idején nézetei miatt eltiltották a teológia tanításától és
írásainak közzétételétől, és csak XXIII. János pápa rehabilitálta
1960-ban azzal, hogy meghívta őt zsinati
szakértőnek. 1994-ben II. János Pál pápa bíborossá kreálta.
9 Vö. GYÖRÖK TIBOR: Dom Hélder Câmara levelei a II. Vatikáni
Zsinatról, Vigilia 77 (2012/9) 703skk.
10 AAS 66 (1974) 562.
11 VI. PÁL PÁPA Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli
buzdítása, Szent István Társulat, Budapest, 2012, 31, ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése