XIII. Leó Diuturnum illud
Körlevél a
kormányhatalomról
Azon hosszas és félelmetes
harc, mely az egyház isteni tekintélye ellen dúl, következetesen az egész
társadalmat s különösen az uralkodókat fenyegető óriás veszedelemmé nőtt. — A
nép szenvedélyei ujjat húznak a kormányhatalmakkal, vakmerőbben, mint valaha s
oly nagy a féktelenség, a lázongások és zavarok oly gyakoriak, hogy nemcsak az
engedelmességet szokás megtagadni a kormányzóktól, hanem még ezek személyes
biztonsága sem látszik eléggé megvédve. S nem csoda, — hiszen már régtől fogva
dolgoznak azon, hogy az uralkodókat a nép előtt gyűlöletesekké s megvetettekké
tegyék s midőn a szított gyűlölet itt-ott már nyílt lángra lobbant, rövid
időközökben majd titkos cselvetéssel, majd nyílt támadásban, gyilokkal törtek
életükre. Rémülettel töltötte el csak nem rég Európát egyik hatalmas
császárjának iszonyú meggyilkoltatása s az irtózatos tett még izgatottságban
tartotta a kedélyeket s a nyomorultak akkor is rettentő fenyegetéseket
hangoztattak Európa többi fejedelmei ellen.[1]
E szemlátomást növekvő
társadalmi veszélyek nagy aggodalmat okoznak Nekünk; mert a fejedelmek
személyes biztonságát, az államok nyugalmát s a népek jóllétét percről percre
kockáztatva látjuk. Pedig mihelyt a keresztény vallás, isteni ereje áthatotta a
társadalom erkölcseit és intézményeit, azonnal rendületlen alapokra fektette az
államok biztonságát és közrendjét. E befolyás egyik nem csekély s nem utolsó
eredménye a fejedelmek s a népek jogainak és kötelmeinek méltányos fölosztása.
Mert Krisztus példái és parancsai csodaszerű hatalommal vezetik az embereket
kötelmeik teljesítésére, az alattvalókat csak úgy, mint a felsőbbségeket s
megteremtik bennük a törekvések ama összhangját, mely a közügyek nyugodt s
háborítatlan folyását biztosítja. Minthogy pedig Isten kegyelméből azon egyház
élén állunk, mely Krisztus tanításának őre és értelmezője, — legfőbb tanítói
tekintélyünk követeli Tőlünk, hogy emlékezetébe hívjuk a világnak, mit kíván e
tekintetben minden egyestől a keresztény tan s mily úton-módon kell e borzasztó
helyzetben az állam jóllétéről gondoskodni.
Noha a nagyravágyás és
makacsság áltál félrevezetett ember gyakran megkísértette a kormány fékszárát magáról
lerázni, mindazonáltal odáig sohasem bírt eljutni, hogy senkinek sem
engedelmeskedjék. Maga a szükség követeli, hogy minden emberi társulatban és
egyesületben legyen valaki, aki a többi felett álljon, — hogy a fejvesztett
társulat félne bomoljon s keletkezése és alapítása célját el érje. De ha lehetetlen
volt is a politikai hatalmat az államok kebeléből kiküszöbölni, kétséget nem szenved,
hogy minden eszközt felhasználtak erejének megtörésére s méltóságának csökkentésére,
— főleg a XVI. században, midőn a kártékony újítási kór annyi embert elámított.
Azon idő óta nemcsak az alattvaló sokaság törekszik a méltányosnál nagyobb szabadságra,
hanem magáról a társadalom eredetéről és alkotmányáról egymást űzik az
önkényes, oktalan koholmányok. Sőt a múlt század úgynevezett „bölcselőinek”
nyomában manapság is nagyon sokan vannak, kik állítják, hogy minden hatalom a
néptől származik, s akik azt kezelik, nem saját nevükben, hanem a nép
megbízásából kezelhetik csak, még pedig azon megszorítással, hogy a nép, ha
akarja, azt tőlük ismét el is veheti. Más véleményben vannak erre nézve a katolikusok,
kik az uralkodói jogot Istentől, mint a hatalom természetes és szükséges kútforrásától
származtatják. Ez isteni tanítástól a pogányság lassankint elidegenítette az
embereket … Krisztus urunk, az élet és halál fölött való hatalmat emlegető
római helytartónak azt felelte: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked
onnan felülről nem adatott volna.”[2] A rómaiakhoz, kik pogány
fejedelmek uralma alatt állottak, e fönséges és jelentőséges szavakat írta
szent Pál: „Nincs hatalmasság, hanem csak Istentől,” amiből e következtetést
vonja: „a fejedelem Isten szolgája.”[3]
Mi több, a szent tanítók ez
elveket a természetes ész világával is igyekeztek földeríteni. S valóban a
természet, vagyis inkább a természet alkotója rá kényszeríti az embereket, hogy
társaságban éljenek: ezt bizonyítják a beszélő tehetség, a társas élet e
leghatásosabb közvetítője továbbá a lélek különféle veleszületett ösztönei,
nemkülönben azon sok fontos érdek, melyet az egyes ember megvalósítani
képtelen, társulva és vállvetve pedig elérhet. Már pedig nem létezik s nem is
gondolható oly társaság, melyben valaki ne szabályozza az egyesek akaratát,
úgy, hogy, a sokból úgyszólván egy legyen s mindnyájan annak rendje és módja
szerint, a közjó előmozdítására irányíttassanak: az Isten tehát azt akarta hogy
legyen a társadalomban valaki, aki a sokaságnak parancsoljon. — Továbbá az is
nagyon fontos, hogy a polgári hatóságnak oly tekintéllyel kell bírnia, hogy bűn
alatt kötelezhesse alattvalóit az engedelmességre: márpedig embernek nincs magában vagy
magától hatalma embertársainak akaratát ily bilincsekbe verni: e hatalom
egyedül a teremtőt és legfőbb törvényhozót, az Istent illeti meg; s akik e
hatalmat gyakorolják, úgy kell azt gyakorolniuk, mint amellyel Isten ruházta
fel őket.[4] „Egy a törvényhozó és a bíró,
ki elveszthet és megszabadíthat.”[5]
Akik a polgári társadalmat
az emberek szabad elhatározásából és megegyezéséből származtatják s a hatalmat
is ugyanazon forrásból eredeztetik, azt mondják, hogy az egyesek engedtek
valamit jogaikból s szabad akaratból vetették alá magukat annak, kire ama jogok
teljes összességükben átszármaztak. Azonban nagyon tévednek, midőn be nem
látják, ami különben nyilvánvaló: hogy az emberek, kik nincsenek arra
rendeltetve, hogy magánosan kóboroljanak, természetüknél fogva, szabad akaratuk
hozzájárulása nélkül, születtek társas életre; ezen fölül a szerződés, melyet
hirdetnek, magán viseli a képzelgés és hóbort világos jeleit s a politikai
hatalomnak nem képes annyi erőt, tekintélyt és szilárdságot kölcsönözni,
amennyit az állam biztonsága s a polgárság közjava igényel. E tekintélyt és
erőt csak akkor fogja bírni a felsőbbség, ha Istentől, a legfölségesebb és
legszentebb kútforrásból eredeztetik.
Igazabb és hasznosabb
felfogás sehol sem érvényesülhet. Ha u. i. a kormány hatalma nem egyéb, mint az
isteni hatalomban való részvétel, e felfogás által legott minden pusztán emberi
hatalomnál magasabb méltóságot nyer nem ugyanazt, melyet hajdan az isteni
tiszteletet bitorló római császárok követeltek, hanem mely Istennek valóságos
ajándéka és jótéteménye. A polgároknak tehát kötelességük úgy hódolni s
engedelmeskedni az uralkodóknak, mint magának Istennek, nem a büntetés miatt,
mint inkább a felség iránt való tiszteletből, — nem hízelgésből, hanem lelkiismereti
kötelességérzetből. Ez fekteti valóban erős alapokra az impériumot. Hogy
azonban a politikai hatalom az igazságosságnak megfeleljen, azt kell megszívelniük
az uralkodóknak, hogy a kormányt nem magánérdekeik előmozdítására bírják s következőleg
annak kezelésénél nem a maguk, hanem alattvalóik hasznát tartsák szem előtt.
Vegyék például a jó és hatalmas Istent, akitől tekintélyüket bírják: őt tartván
szemeik előtt, uralkodjanak igazságosan és hűségesen népeik fölött, —
alkalmazzák a szükséges atyai szigort, de ne feledkezzenek meg a
könyörületességről.
Ha ezen elvek őrködnek az
államok fölött: távol lesz minden ürügy a nyugtalanságra, távol minden lázadási
viszketeg, — biztosítva lesz a királyok tisztelete és élete s az államok
nyugalma és jólléte. S ezen az alapon emelkedik a polgárnak, az alattvalónak
méltósága is, mert az engedelmesség
útjain járva, őrizzük meg az embert jellemző erényt. Fölfogjuk u, i., hogy
Isten előtt nincs szolga, sem szabad; „mert ugyanazon egy Uruk van mindnyájuknak,
gazdag mindnyájuk iránt, kik őt segítségül hívják”[6], s hogy azért hódolunk s
azért engedelmeskedünk a fejedelmeknek, mert bizonyos tekintetben Istennek
képviselői, akinek szolgálni annyi, mint uralkodni.
Az egyház mindig azon
fáradozott, hogy az emberek az állami hatalomnak e keresztény felfogásával ne csak
gondolatban barátkozzanak meg, hanem hogy e felfogás a népek eletében
érvényesüljön is. ... A lelkipásztorok szent Pál példáját követve, nagy gonddal
és buzgalommal arra oktatják híveiket, „hogy engedelmeskedjenek a fejedelmeknek
és hatalmasságoknak, hogy szót fogadjanak”[7]; hogy imádkozzanak
mindenkiért, de különösen „a királyokért és mindazokért, kik méltóságban
vannak, ... mert ez jó és kellemes a mi üdvözítő Istenünk előtt”[8]. Ha a népek zavarogtak,
azonnal ott termett az egyház, hogy a békességet helyreállítsa, az alattvalókat
kötelmeikre figyelmeztesse, a szenvedélyesebb kitöréseket pedig részint
engedékenységgel, részint tekintélyével megfékezze. Ha pedig a fejedelmek
követtek el hibákat, az egyház hozzájuk fordult, figyelmükbe ajánlotta a népek
jogait, szükségleteit s méltányos óhajait, s igazságosságot, könyörületet és
elnézést javasolt nekik. Ez eljárással többször sikerült a zavarok és polgárháborúk
veszedelmét elhárítani.
Ezzel szemben a polgári
hatalomról újabban föltalált tanok már sok keserűséget okoztak az emberiségnek
s félő, hogy ezentúl még végzetesebbekké válnak.[9] Mert az uralkodói jog
szerzőjéül Istent el nem ismerni, annyit jelent, mint a politikai hatalmat
fönségétől megfosztani és életterét kettémetszeni. Midőn ezt a sokaság
akaratától teszik függővé, először is tévednek, azután pedig nagyon is ingadozó
alapokra fektetik a kormányhatalmat. E balvélemények által izgatott
szabadossági viszketeg vakmerőbben féktelenkedik s az állam veszélyeztetéseivel
először a lappangó mozgalom s később a nyílt zendülés lejtőjére lép. Valóban
azon reformációnak nevezett mozgalmat, melynek vezérei és hívei új tanaikkal
alapjában támadták meg az egyházi és polgári hatalmat, — csakhamar lázadás és
vakmerő zendülések követték s oly pusztító polgárháború járt nyomában, hogy
alig volt hely, melyet zavar és vérontás ne rémített volna. Ugyanezen
eretnekségből származott a múlt században a hamis bölcselet, és az úgynevezett „új
jog,” továbbá a népfenség elve, végül pedig az a féktelen szabadosság, melyet
sokan egyedül tartanak szabadságnak.[10] Ezektől fejlődött a többi
dögleletes métely: a szocializmus, kommunizmus, nihilizmus, a polgári
társadalomnak ez ijesztő betegségei, sőt talán valóságos enyészete. A bajt még
fokozza az a körülmény, hogy a fejedelmeknek e veszélyek közepett nincsenek hatásos
szereik a fegyelem helyreállítására s a kedélyek békéltetésére. A törvények
tekintélyével fegyverkeznek fel s azt hiszik, hogy a büntetések szigorával megfékezhetik
a zavargókat. Jól teszik; de másrészt az is igaz, hogy nincs büntetés, mely az államot
fönntarthatja. A félelem u. i. gyönge alap; — azért szükséges,hogy magasabb és
hathatósabb indítóokokat keressünk az engedelmességre, s minden kétséget kizárjunk
az iránt, hogy a törvények szigorának sem lehet eredménye, ha az embereket nem
vezérli a kötelességérzet s az istenfélelem. Ezt azonban csak a vallás által lehet
elérni, mely befolyásolja a szellemeket s az embereket nemcsak külső megadásra,
hanem jó indulatból folyó engedelmességre is indítja: már pedig ez a legjobb
őre a társadalmak biztonságának. ...
Azért felajánlottuk Mi is a
fejedelmeknek s a közhatalom kezelőinek a vallásosságból eredő segélyt s intettük
a népeket, hogy az egyház által gyakorolt befolyást javukra fordítsák. Most
újólag felajánljuk nekik a vallás oltalmazó hatalmát s Isten nevében lelkünk
mélyéből kérjük őket, hogy a vallást oltalmazzák s adják meg az egyháznak az
állam érdekében azt a szabadságot, melyet igazságtalanság s a közjó
veszélyeztetése nélkül tőle meg nem vonhatnak.[11]
Ez okoknál fogva, tisztelendő
Testvérek, fölötte hasznos és üdvös munkát végeztek, ha buzgalmatokat s
Istentől kezeitekre bízott segédeszközeiteket Velünk egyesítitek a társadalmat
fenyegető bajok elhárítására. Legyen gondotok rá, hogy mindenki értse és az
életben lelkiismeretesen gyakorolja mindazt, amit a katolikus egyház a
hatalomról s az engedelmesség kötelméről tanít. Bírjátok rá az embereket, hogy
kerüljék a titkos társulatokat, — világosítsátok fel, hogy elborzadjanak az
összeesküvésektől s a forradalmi mozgalmaktól, — értessétek meg velük, hogy a
kik Istenért engedelmeskednek, azok hódolata észszerű s engedelmességük
lélekemelő.
1881. június 29.
XIII. Leó pápa
[1] A pápa e
levelet a fejedelmek ellen elkövetett merényletek behatása alatt írta. 1881.
már ez. 13-án az orosz főváros világrendítő eseménynek volt színhelye. II.
Sándor cár egy bomba által életét veszté; e bombavetést 8 vagy 10 sikertelen
merénylet előzte meg. — Berlinben kétszer lőttek az öreg Vilmos császárra.
Július 2-án veszélyesen megsebesült Washingtonban Garfield az Egyesült Államok
elnöke. Halni kész, elszánt gonosztevők titkos társulatai éveken át vadásznak a
fejedelmekre. E vadászat tovább tart. III. Sándor a borkii katasztrófa (1889)
után egy percig sem biztos. 1884-ben a Niederwaldon felállított Germania szobor
alatt 16 font
dinamitot találtak, mely megölte volna a leleplezésre odasereglett
kitűnőségeket; a dinamit nyirkossá lett s meg nem gyúlt. (P. O.)
[2] Jn 19,11
[3] Rom 13,1-4
[4] Ez
érvekkel bizonyítja XIII. Leó „az államok keresztény szervezetéről” szóló
körlevelében (1885. november 1.) az államhatalom isteni eredetét. . (P. O.)
[5] Jak 4,12
[6] Rom 16,12
[7] Tit 3,1
[8] 1Tim2,1-3
[9] Az a nagy
intelem: „et nunc reges intelligite, erudimini” a kormányok részéről több, mint
egy század óta sok helyt lábbal tiportatott vagy voltaire-i gúnykacajjal
viszonoztatott. . (P. O.)
[10] A
jezsuitákat azzal vádolják, hogy a királygyilkosság megengedett voltát
tanítják; élesen visszavágnánk vádlóiknak, ha mondanók: ők nem tanítják s nem
is teszik; ti sem tanítjátok, de már megtettétek. A népfelség elve minden
királynak nyakát szegi. (P. O.)
[11] Minél több az ágyú és a puska, minél nagyobb
seregeket szerveznek és halmozzák a fizikai erőt: annál nagyobb szükség van az
erkölcsi hatalomra. Ez erkölcsi hatalmat reprezentálja a pápaság. A kormányok
maguk alatt vágják a fát, mikor az erkölcsi hatalmat mindenképen gyöngítik. (P. O.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése