XVI. Benedek pápa beszéde CELAM 2007 (Aparecida)

 XVI. Benedek pápa beszéde  a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának első munkaülésén az aparecidai kegyhely konferenciatermében 2007. május 13-án.

 Kedves Püspöktestvérek, szeretett Papok, Szerzetesek, Szerzetesnők és Laikusok! Más vallású Felekezetek kedves Megfigyelői!

Nagy öröm számomra, hogy ma itt lehetek veletek és megnyithatom a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciáját, melyet Brazília patrónájának, Aparecidai Miasszonyunknak kegytemploma közelében tartunk. Első szavaim a hála és a dicsőítés szavai legyenek Isten felé e kontinens népei keresztény hitének nagy ajándékáért. Emellett szeretném kifejezni köszönetemet a CELAM elnökének, Santiago de Chile érsekének, Francisco Javier Errázuriz Ossa bíboros úrnak kedves szavaiért, melyeket ezen általános konferencia másik két Elnöke és összes részvevője nevében hozzám intézett. 1. A keresztény hit Latin-Amerikában Több mint ötszáz éven át az Istenbe vetett hit éltette ezen országok életét és kultúráját. E hit és a bennszülött népek találkozásából született e kontinens gazdag keresztény kultúrája, mely a művészetben, a muzsikában, az irodalomban és mindenekelőtt a vallásos hagyományokban s e népek életstílusában öltött testet, melyeket egy és ugyanaz a történelem és ugyanaz a hitvallás egyesített, olyannyira, hogy a kultúrák és nyelvek különbözősége ellenére nagy összhang alakult ki.

66. Napjainkban ugyanennek a hitnek sok kihívással kell szembenéznie, mert a társadalom harmonikus fejlődése és a kontinens népeinek katolikus identitása forog kockán. Ezért az V. Általános Konferencia erre a helyzetre készül reflektálni, annak érdekében, hogy segítse a keresztény hívőket hitük örömteli és következetes megélésében és annak tudatosításában, hogy Krisztus tanítványai és küldöttei, akiket Ő azért küld a világba, hogy hitünkről és szeretetünkről tanúságot tegyenek és azt hirdessék. De mit jelentett a latin-amerikai és karibi országok számára a keresztény hit elfogadása? Azt jelentette, hogy megismerték és befogadták Krisztust; azt az Istent, akit őseik nem ismertek, de anélkül, hogy tudták volna, gazdag vallási hagyományaikban Őt keresték. Krisztus volt az az Üdvözítő, aki után csendesen vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztség vizével megkapták az isteni életet, mely Isten fogadott fiaivá tette őket; megkapták a Szentlelket is, aki azért jött, hogy megtermékenyítse és megtisztítsa kultúrájukat, és gyümölcsözővé tegye azt a sok magot és hajtást, amit a megtestesült Ige vetett el bennük, s ezzel az evangélium útjai felé terelte őket. Jézus és az Ő evangéliumának hirdetése ugyanis soha nem hozta magával az elidegenítést a Kolumbusz előtti kultúráktól, és nem egy idegen kultúra ráerőltetése volt. Az igazi kultúrák nem zárkóznak magukba, nem is kövesednek meg a történelem egy adott pillanatában, hanem nyitottak, sőt keresik a találkozást más kultúrákkal, remélve, hogy azokkal dialogizálva elérhetik az egyetemességet, amennyiben más életformákkal és olyan elemekkel is találkoznak, melyekből kialakulhat az az új szintézis, melyben mindig tisztelik a különféle kifejezésmódok és a kultúra konkrét megvalósulásait. Végső soron csak az igazság egyesít és az igazság bizonyítéka a szeretet. Ezért Krisztus mivel Ő a

67 megtestesült Logosz, a mindvégig való szeretet nem idegen egyetlen kultúrától és egyetlen személytől sem; épp ellenkezőleg, Ő az, akire a kultúrák szíve vágyakozik, mert megadja végső identitásukat, azáltal, hogy egyesíti az emberiséget, s ugyanakkor tiszteletben tartja a különbözőségek gazdagságát, lehetővé téve mindenki számára a növekedést az igaz humanizációban, a hiteles fejlődésben. Isten Igéje azáltal, hogy Jézus Krisztusban testté lett, történelemmé és kultúrává is lett. A visszatérés utópiája, mely Krisztustól és az egyetemes Egyháztól elszakítva akarja föléleszteni a Kolumbusz előtti vallásokat, nem fejlődés, hanem visszafejlődés volna. Valójában egy a múltban lehorgonyzott történelmi pillanathoz való visszafordulás volna. A bennszülött népek bölcsessége szerencsésen rávezette őket a saját kultúráik és a misszionáriusok által nekik fölkínált keresztény hit közötti szintézisre. Ebből született meg a mély és gazdag népi vallásosság, melyben megjelenik a latinamerikai népek lelke: szeretet a szenvedő Krisztus, az együttérző, megbocsátó és megengesztelődő Isten iránt, aki annyira szeret bennünket, hogy önmagát adta értünk; szeretet az Eucharisztiában jelenlévő Úr, a megtestesült Isten iránt, aki meghalt és föltámadott, hogy az élet kenyere legyen; a szegényekhez és a szenvedőkhöz közeli Isten; mélységes áhítat a Guadalupei, az Aparecidai Szűzanya, s a különféle nemzeti és helyi elnevezésekkel megtisztelt Boldogságos Szűz iránt. Amikor a Guadalupei Szűzanya megjelent az indián Szent Juan Diegónak, ezeket a jelentőségteljes szavakat mondta neki: Nem én vagyok a te Anyád? Nem vagy az én árnyékom és tekintetem alatt? Nem én vagyok a te örömöd forrása? Nem vagy-e az én köpenyem

68 oltalma alatt és az én karjaimban? (Nican Mopohua, 118 119. p.) Ez a vallásosság fejeződik ki a szentek iránti tiszteletben és a védőszentek ünnepein, a pápa és a többi lelkipásztor iránti szeretetben, az egyetemes Egyház mint Isten nagy családja iránti szeretetben, mely soha nem hagyhatja és nem is hagyja nyomorúságukban a gyermekeit. Ezekből áll össze a népi vallásosság nagy mozaikja, mely a katolikus Egyház drága kincse Latin-Amerikában, s melyet oltalmazni, támogatni, s amikor szükséges, tisztítani is kell. 2. A korábbi konferenciák folytatása Ez az V. Általános Konferencia szervesen folytatja az előző négy Konferenciát, melyeket Rio de Janeiróban, Medellínben, Pueblában és Santo Domingóban tartottak. Ugyanattól a lelkülettől vezérelve a Pásztorok most új lendületet akarnak adni az evangelizációnak, hogy ezek a népek tovább növekedjenek és érlelődjenek a hitükben, és így életükkel a világ világossága és Jézus Krisztus tanúi legyenek. A Santo Domingóban tartott IV. Általános Konferencia óta a társadalomban sok minden megváltozott. A gyermekei örömeiben és bánataiban, reményeiben és munkájában részesedő Egyház mellettük akar lenni e sok kihívással terhes időszakban is, hogy mindig reményt és bátorságot öntsön beléjük (vö. GS 1). A mai világban jelen van a globalizáció, mint planetáris méretű kapcsolatok szövevénye. Jóllehet bizonyos szempontokból nyereség a nagy emberi családnak és az egységre törekvésnek egy jele, mindazonáltal kétségtelenül magával hozza a nagy monopóliumoknak és annak a kockázatát, hogy a legfőbb érték a nyereség lesz. Miként az

69 emberi cselekvés minden területén, a globalizációban is az etikának kell irányítania azáltal, hogy mindent az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi személy szolgálatába állít. Latin-Amerikában és a Karib térségben, miként más régiókban is, megfigyelhető az elmozdulás a demokrácia irányába, ámbár aggodalomra adnak okot bizonyos már túlhaladottnak vélt ideológiáknak alárendelt vagy merőben tekintélyi kormányzási formák, melyek nem felelnek meg az ember és a társadalom keresztény szemléletének, ahogyan azt az Egyház szociális tanítása tanítja. Másik változatban bizonyos latin-amerikai országok liberális gazdaságának tekintettel kellene lennie a méltányosságra, mert folyamatosan növekszik a társadalom azon csoportjainak száma, melyeket a rendkívüli szegénység egyre inkább elnyom vagy megfoszt természetes javaitól. Latin-Amerika egyházi közösségeiben figyelemre méltó sok laikus férfi és nő hitbeli érettsége, akik odaadóan szolgálják az Urat, s velük együtt sok nagylelkű katekéta, fiatalok, új egyházi mozgalmak és az Istennek szentelt élet új intézményeinek jelenléte. Alapvetően fontosnak bizonyulnak a nevelő, kisegítő és befogadó katolikus intézmények. Igaz, hogy a társadalom egészében a keresztény élet és a katolikus Egyház életében való részvétel bizonyos gyengülése figyelhető meg, melynek oka a szekularizmus (elvilágiasodás), a hedonizmus, az indifferentizmus (vallási közöny) és számos szekta, animista vallások és új álvallások prozelitizmusa (lélekvadászata). Mindez egy új helyzetet jelent, melyet most itt, Aparecidában elemezni fognak. Az új és nehéz döntések előtt a hívők ettől az V. konferenciától Krisztusba, a mi egyetlen Mesterünkbe és Üdvözítőnkbe aki egyedülálló módon nyilatkoztatta ki számunkra az Atyaistennek minden emberre irányuló végtelen szeretetét vetett hitük megújulását és újjáéledését

70 70 remélik. E kiindulópontból új utak és találékony lelkipásztori tervek indulhatnak, melyek alkalmasak arra, hogy erős reményt oltsanak a lelkekbe, s így örömmel és felelősen éljék a hitet, és sugározzák tovább a környezetükben. 3. Tanítványok és küldöttek Ezen általános konferenciának a témája: Jézus Krisztus tanítványai és küldöttei, hogy Őbenne népeinknek élete legyen. Az Egyház nagy feladata, hogy őrizze és táplálja Isten népének hitét, és e kontinens híveit is emlékeztesse: keresztségük alapján arra hivatottak, hogy Jézus Krisztus tanítványai és küldöttei legyenek. Ez magában foglalja azt, hogy követni kell Őt, bensőséges közösségben kell vele élni, utánozni kell az Ő példáját és tanúságot kell róla tenni. Mint az apostolok, úgy minden megkeresztelt ember is megkapja Krisztustól a küldetés parancsát: Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül. (Mk 16,15.) Jézus Krisztus tanítványának és küldöttének lenni és keresni Őbenne az életet, föltételezi, hogy az ember mélységesen Őbenne gyökerezik. Mit ad nekünk valójában Krisztus? Miért akarunk Krisztus tanítványai lenni? A válasz: mert reméljük, hogy a vele való közösségben megtaláljuk az életet, azt az életet, mely valóban méltó erre a névre, és ezért szeretnénk megismertetni őt másokkal is, közölni szeretnénk az ajándékot, amit Őbenne megtaláltunk. De valóban így van? Valóban meg vagyunk arról győződve, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet? A Krisztusba vetett hit és az Őbenne való élet elsőbbségét nézve amint ez ezen V. konferencia címében is megfogalmazódott egy másik kérdés is fölmerülhet. Vajon ez az elsőbbség véletlenül nem menekülés-e a bensőség, a vallási individualizmus felé, nem a világ és Latin-Amerika

 71 nagy gazdasági, szociális és politikai problémáinak cserbenhagyása-e, nem menekülés-e a valóságból egy spirituális világba? Első lépésként e kérdésre egy újabb kérdéssel válaszolhatunk: Mi ez a valóság? Mit jelent valósnak lenni? Csak az anyagi javak, a szociális, gazdasági és politikai problémák valóságok? Éppen ebben rejlik a legutóbbi évszázad uralkodó szellemi irányzatainak nagy tévedése, romboló tévedése, amint ezt mind a marxista, mind a kapitalista rendszerek következményei bizonyítják. Meghamisítják a valóság fogalmát azzal, hogy elszakítják Istentől, a mindent megalapozó és ezáltal döntő valóságtól. Aki kizárja a horizontjából Istent, meghamisítja a valóság fogalmát, s ennek következtében csak tévutakra és pusztító programokra juthat. Az első alapvető állítás tehát a következő: csak az ismeri a valóságot, aki elismeri Istent, és csak Ő adhat választ megfelelő és valóban emberi módon a valóságra. E tétel igazsága nyilvánvaló mindazon rendszerek csődje láttán, melyek zárójelbe teszik Istent. De mindjárt fölvetődik egy másik kérdés: Ki ismeri Istent? Hogyan ismerhetjük meg Őt? Most nem bocsátkozhatunk bonyolult vitába ezen alapvető kérdésről. A keresztény ember számára a válasz magva egyszerű: egyedül Isten ismeri Istent, egyedül a Fiú, aki Isten az Istentől, igaz Isten, ismeri Őt. És Ő, aki az Atya ölén van, Ő maga nyilatkoztatta ki (Jn 1,18). Innen fakad Krisztus egyetlen és helyettesíthetetlen jelentősége számunkra, az emberiség számára. Ha nem ismerjük Krisztusban és Krisztussal Istent, az egész valóság megfejthetetlen rejtvénnyé változik; többé nincs út, s mert nincs számunkra út, nincs sem élet, sem igazság számunkra.

72 Isten a mindent megalapozó valóság, de nem egy csupán elgondolt, vagy föltételezett Isten, hanem az emberarcú Isten; a velünk lévő Isten, a keresztig elmenő szeretet Istene. Amikor a tanítvány elérkezik Krisztusnak ehhez a mindvégig tartó szeretetéhez, nem tud mást válaszolni rá, mint hasonló szeretettel ezt: Követlek téged, bárhova mégy (Lk 9,57). Egy másik kérdést is föltehetünk magunknak: mit ad nekünk az ebbe az Istenbe vetett hit? Az első válasz: családot ad, Isten egyetemes családját a katolikus Egyházban. A hit megszabadít az én elszigetelődésétől, mert közösségbe visz: az Istennel való találkozás lényege szerint találkozás a testvérekkel; az összehívás, az egységesítés, a másik ember és a többiek iránti felelősség aktusa. Ebben az értelemben a szegények iránti kiemelt érdeklődés benne foglaltatik az abban az Istenbe vetett krisztologikus hitben, aki értünk szegény lett, hogy bennünket a szegénységével gazdaggá tegyen. De mielőtt még szembesülnénk azzal, amit az emberré lett Istenbe vetett hit realizmusa hoz magával, el kell mélyítenünk a kérdést: hogyan lehet valóságosan megismerni Krisztust, hogy követhessük és vele élhessünk, hogy megtaláljuk az életet Őbenne és közölni tudjuk ezt az életet másokkal, a társadalommal és a világgal? Krisztus mindenekelőtt Isten Szava által ismerteti meg magát velünk személyében, életében és tanításában. Annak az új időszaknak a kezdetén, melyet Latin-Amerika és a Karib térség missziós Egyháza ezen Aparecidai V. Általános Konferenciából kiindulva most akar megkezdeni, elengedhetetlen föltétel Isten Szavának elmélyült megismerése. Ezért a népet nevelni kell Isten Szavának olvasására és elmélkedésére, hogy lelki táplálékká váljon és a hívők saját tapasztalatukból lássák be, hogy Jézus szavai lélek és élet

73 (vö. Jn 6,63). Máskülönben hogyan lehetne hirdetni egy üzenetet, melynek tartalmát és lelkiségét alaposan nem ismerik? Missziós elkötelezettségünket és egész életünket Isten Szavának sziklájára kell alapoznunk. Ezért bátorítom a lelkipásztorokat, hogy fokozott erőfeszítéseket tegyenek Isten Szavának megismertetéséért. Isten népének Krisztus misztériumába való bevezetéséhez nagy eszköz a katekézis, melyben egyszerű és lényegre törő formában adják tovább Krisztus üzenetét. Ezért fokozni kell a katekézist és a hitoktatást mind a kicsinyek, mind a fiatalok, mind a felnőttek körében. A hitre adott érett reflexió megvilágítja az élet útját, és erőt ad ahhoz, hogy Krisztus tanúi lehessünk. Ehhez nagyon jó eszközök állnak már rendelkezésre, például a Katolikus Egyház Katekizmusa és annak rövid formája, a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma. Ezen a téren nem szabad a homíliákra, előadásokra, biblikus vagy teológiai kurzusokra szorítkoznunk, hanem igénybe kell vennünk a tömegtájékoztató eszközöket is: a sajtót, rádiót, televíziót, az internetet és más egyéb rendszereket, hogy hatékonyan közöljük Krisztus üzenetét sok emberrel. Miközben erőfeszítéseket teszünk arra, hogy megismertessük Krisztus üzenetét és a saját életünk vezérlőjévé tegyük, emlékeznünk kell rá, hogy az evangelizáció mindig együtt bontakozott ki az emberi haladással és a hiteles keresztény felszabadítással. Az isten- és felebaráti szeretet összeolvad: a legkisebbekben magával Jézussal és Jézusban Istennel találkozunk (Deus caritas est enciklika, 15. p.). Ugyanezen okból szükség lesz szociális katekézisre és megfelelő nevelésre az Egyház szociális tanítása alapján, melyhez nagyon hasznos eszköz Az Egyház Szociális Tanításának Kompendiuma. A keresztény élet nem csupán a személyes, hanem a szociális és politikai erényekben is megmutatkozik.

 74 A tanítvány, aki így Isten Szavának sziklájára van alapozva, érzi a késztetést, hogy az üdvösség örömhírét elvigye a testvéreinek. A tanítványság és a küldetés olyan, mint egy érem két oldala: amikor a tanítvány megszerette Krisztust, nem mellőzheti, hogy hirdesse a világnak: egyedül Ő üdvözít minket (ApCsel 4,12?). A tanítvány ugyanis tudja, hogy Krisztus nélkül nincs világosság, nincs remény, nincs szeretet és nincs jövő. 4. Hogy Őbenne életük legyen A latin-amerikai és karibi népeknek joga van ahhoz a teljes élethez, mely Isten fiainak a sajátja, néhány emberibb föltétellel együtt: megszabadulva az éhség fenyegetéseitől és az erőszak minden formájától. E népek Pásztorainak elő kell segíteniük az élet olyan kultúráját, mely miként elődöm, VI. Pál pápa mondotta lehetővé teszi az átlépést a nyomorból a szükséges dolgok birtoklásához, a kultúra megszerzéséhez... a közjóért való együttműködéshez..., egészen az ember részéről a legfőbb értékek és Isten elismeréséig, aki ezen értékeknek forrása és célja (Populorum progressio, 21). Ebben az összefüggésben szívesen emlékezem a Populorum progressio enciklikára, melynek ebben az évben van a 40. évfordulója. E pápai dokumentum világossá teszi, hogy az igazi fejlődésnek integrálisnak kell lennie, azaz az egész ember és az összes emberek támogatására kell irányulnia (vö. 14. p.), és mindenkit arra hív, hogy szüntessék meg a súlyos szociális egyenlőtlenségeket és a rendkívüli különbségeket a javakhoz való hozzáférésben. E népek mindenekelőtt annak az életnek a teljességére vágynak, melyet Krisztus hozott el nekünk: Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen (Jn 10,10). Ezzel az isteni élettel együtt kibontakozik az emberi lét teljessége is, mind személyes, családi és szociális, mind kulturális dimenzióiban.

 75 A tanítványt nevelve és a küldöttet nagy feladata teljesítésében támogatva az Egyház a Szó kenyere mellett fölkínálja az Eucharisztia kenyerét is. Ebből a szempontból indít és megvilágosít bennünket az emmauszi tanítványok evangéliumi története. Amikor ezek asztalhoz ülnek és fogadják Jézus Krisztustól a megáldott és megtört kenyeret, megnyílik a szemük, fölismerik a Föltámadottat, érzik a szívükben, hogy mindaz, amit mondott és tett, igaz, s hogy a világ megváltása már megkezdődött. Minden vasárnap és minden szentmise személyes találkozás Krisztussal. Amikor hallgatjuk az isteni Szót, a szív lángol, mert Ő az, aki beszél és magyaráz. Amikor a szentmisében megtöri a kenyeret, Ő az, akit személyesen fogadunk. Az Eucharisztia mellőzhetetlen táplálék Krisztus tanítványának és küldöttének élete számára. A vasárnapi szentmise a keresztény élet középpontja Ebből következik, hogy a lelkipásztori programokban elsőbbséget kel biztosítani a vasárnapi szentmise értékelésének. Buzdítanunk kell a keresztényeket, hogy tevékenyen vegyenek benne részt, ha lehet, családostól. A szülők jelenléte gyermekeikkel a vasárnapi szentmisén a hit továbbadásának hatékony pedagógiája, és szoros kötelék, mely megőrzi egységüket. Az Egyház életében a vasárnap a közösség és a föltámadott Úr találkozásának kiváltságos mozzanata. A keresztényeknek meg kell tapasztalniuk, hogy nem egy régi történeti személyiséget követnek, hanem az élő Krisztust, aki ma és az ő életük órájában jelen van. Ő az Élő, aki velünk együtt járja az utat, kinyilatkoztatja az események, a fájdalom és a halál, a vidámság és az ünnep értelmét, eljön otthonainkba, és velünk marad azáltal, hogy táplál az életet adó kenyérrel. Ezért a vasárnapi Eucharisztia ünneplésének kell lennie a keresztény élet középpontjának.

76 A Krisztussal való találkozás az Eucharisztiában fölébreszti az evangelizáció iránti elkötelezettséget és szolidaritásra késztet; erős vágyat ébreszt a keresztény emberben arra, hogy hirdesse az evangéliumot és tanúskodjon róla a társadalomban, azért, hogy az igazságosabb és emberibb legyen. Az Eucharisztiából az évszázadok folyamán a szeretetnek, a mások nehézségeiben való részvételnek, a szeretetnek és az igazságosságnak mérhetetlen gazdagsága sarjadt. Csak az Eucharisztiából fog kisarjadni a szeretet civilizációja, mely át fogja formálni Latin-Amerikát és a Karib térséget, úgy, hogy ne csak a Remény Kontinense, hanem a Szeretet Kontinense is legyenek! A szociális és politikai problémák Ehhez a ponthoz érkezve föltehetjük a kérdést: hogyan járulhat hozzá az Egyház az égető szociális és politikai problémák megoldásához, s hogyan válaszolhat a szegénység és a nyomor nagy kihívására? Latin-Amerika és a Karib térség problémái mint az egész mai világé bonyolultak és összetettek, és nem lehet általános programokkal megoldani őket. Kétségtelenül mindannyiunkat érint az alapvető kérdés, hogy a Krisztusba vetett hittel megvilágosított Egyháznak miként kell válaszolnia e kihívásokra. Ebben az összefüggésben elkerülhetetlen, hogy a struktúrák, mindenekelőtt az igazságtalanságot okozó struktúrák problémájáról szóljunk. Valójában az igazságos struktúrák olyan föltétel, mely nélkül lehetetlen az igazságos rend a társadalomban. De hogyan születnek igazságos struktúrák? És hogyan működnek? Mind a kapitalizmus, mind a marxizmus azt ígérte, hogy megtalálja az utat az igazságos struktúrák megteremtéséhez, és azt állították, hogy ha ezeket egyszer fölállították, maguktól működnek tovább; azt állították, hogy ehhez nem csupán a struktúrákat megelőző egyéni erkölcsiségre nincs szükségük, de közös erkölcsiséget ígértek. És ez az ideologikus ígéret hamisnak bizonyult. Ezt a tények tették nyilvánvalóvá. A marxista rendszer, ahol csak

77 kormányra jutott, nemcsak a gazdasági és ökológiai romlás szomorú örökségét hagyta hátra, hanem a lelkek fájdalmas elnyomását is. És ugyanezt látjuk Nyugaton is, ahol állandóan növekszik a szakadék a szegények és gazdagok között, és a drogokkal, az alkohollal és a boldogság álnok ígérgetésével nyugtalanító módon rombolják a személy méltóságát. Miként mondtam, az igazságos struktúrák az igazságos társadalom elengedhetetlen föltétele. De nem jönnek létre és nem is működnek akkor, ha nincs meg a társadalom erkölcsi egyetértése az alapvető értékekre és arra vonatkozóan, hogy ezeket az értékeket csak lemondásokkal olykor a személyes érdekekkel szemben kell megélni. Ahol Isten Jézus Krisztus emberarcú Istene nincs jelen, ezek az értékek nem tudnak megmutatkozni teljes erejükkel, és nem jön létre a rájuk vonatkozó egyetértés. Nem azt akarom mondani, hogy a nem hívők nem élhetnek emelkedett és példás életet; csak azt mondom, hogy egy olyan társadalom, amelyben Isten nincs jelen, nem találja meg a szükséges egyetértést az alapvető erkölcsi értékekre vonatkozóan, sem az erőt, hogy ezen értékek mintája szerint éljen, akár a saját érdekei ellenére is. Másrészt az igazságos struktúrákat az alapvető értékek fényénél kell megkeresni és kidolgozni teljes politikai, gazdasági, szociális elkötelezettséggel. Ezek a recta ratio, a helyesen gondolkodó ész kérdései, és nem ideológiákból vagy azok ígéreteiből származnak. Minden bizonnyal létezik a politikai tapasztalatoknak és a szociális és gazdasági problémákra vonatkozó ismereteknek egy olyan tárháza, melyek nyilvánvalóan megmutatják egy igazságos állam alapelemeit és azokat az utakat, melyeket el kell kerülni. De különböző kulturális és politikai helyzetekben és a világtörténelem és a technológia folyamatos változásai közepette racionális módon kell keresni a megfelelő

78 válaszokat, s kell megteremteni elengedhetetlen elköteleződésekkel az egyetértést a megszilárdítandó struktúrákra vonatkozóan. Ez a politikai munka nem tartozik közvetlenül az Egyház illetékességi körébe. Egyfajta egészséges laicitás tiszteletben tartása beleértve a politikai álláspontok sokféleségét is lényeges elem a keresztény hagyományban. Ha az Egyház elkezdene átalakulni közvetlen politikai szereplővé, már nem szolgálná a szegények és az igazságosság javát, hanem ártana nekik, mert elveszítené függetlenségét és erkölcsi tekintélyét azáltal, hogy egyetlen politikai úttal és részleges álláspontok egyikével azonosulna. Az Egyház az igazságosság és a szegények szószólója, éppen azért, mert nem azonosul a politikákkal, sem pártérdekekkel. Csak ilyen függetlenül taníthatja a nagy kritériumokat és a romolhatatlan értékeket, irányíthatja a lelkiismereteket és ajánlhat föl olyan életmintát, mely meghaladja a politika kereteit. Az Egyház alapvető hivatása ebben a vonatkozásban az, hogy formálja a lelkiismereteket, az igazságosság és az igazság szószólója legyen, s egyéni és politikai erényekre neveljen. És a laikus katolikusoknak tudatában kell lenniük közéleti felelősségüknek; jelen kell lenniük a szükséges egyetértés kialakításában és az igazságtalanságok elleni tiltakozásban. Az igazságos struktúrákat soha nem lehet véglegesen kialakítani; a történelem állandó fejlődése miatt mindig meg kell újítani és naprakésszé kell őket formálni; mindig olyan politikai és emberi éthosz irányítása alatt kell állniuk, melynek jelenlétéért és hatékonyságáért állandóan fáradozni kell. Más szavakkal: Isten jelenléte, az Isten megtestesült Fiával való barátság és az Ő Szavának világossága mindig alapvető feltételek ahhoz, hogy az igazságosság és a szeretet jelenlévő és hatékony lehessen társadalmainkban. Tekintettel arra, hogy megkereszteltek által lakott kontinensről van szó, a politika, a kommunikáció és az

 79 egyetemek területén csökkenteni kellene az erős személyiségű és nagylelkűen odaadó, valóban etikai és vallási meggyőződésük szerint élő katolikus vezetők hangjának és kezdeményezéseinek jelentős hiányát. Az egyházi mozgalmaknak itt nagy terük van arra, hogy emlékeztessék a laikusokat felelősségükre és küldetésükre, hogy az evangélium világosságát bevigyék a közéletbe, a kultúrába, a gazdaságba és a politikába. 5. Más, elsőbbséget igénylő területek Hogy e földrész rátok bízott Egyházának megújulását meg tudjátok valósítani, szeretném fölhívni a figyelmet néhány területre, melyeket elsődlegesnek látok ebben az új időszakban. A család A család, az emberiség öröksége, a latin-amerikai országok egyik legjelentősebb kincse. A család korábban is, ma is a hit iskolája, az emberi és polgári erények gyakorlótere, otthon, ahol megszületik az emberi élet, fészek, ahova nagylelkűen és felelősen fogadják. Kétségtelenül ma nehéz helyzeteket szenved, melyeket a szekularizmus és az etikai relativizmus, a belső és külső vándorlás különféle folyamai, a szegénység, a szociális bizonytalanság és a házasságellenes a fogamzásgátlásnak és abortusznak kedvező, s ezzel a népek jövőjét veszélyeztető polgári törvényhozás okoz. Latin-Amerika bizonyos családjaiban sajnálatos módon még él egy olyan patriárkális szemlélet, mely nem tud a kereszténység újdonságáról, tudniillik a férfi és a nő egyenlő méltóságáról és felelősségéről, melyet a kereszténység hirdet és elismer. A család a személyes boldogság és a gyermekek nevelése szempontjából mással nem helyettesíthető. Azok az

80 édesanyák, akik teljesen gyermekeik nevelésének és a család szolgálatának akarják magukat szentelni, meg kell hogy kapják a szükséges feltételeket, hogy ezt megtehessék, s ezért joguk van ahhoz, hogy számíthassanak az állam támogatására. Az anya szerepe ugyanis alapvető a társadalom jövője szempontjából. Az édesapának kötelessége, hogy valóban atya legyen, aki gyakorolja mellőzhetetlen felelősségét és az együttműködést gyermekeik nevelésében. A gyermekeknek egészséges növekedésük érdekében joguk van ahhoz, hogy apjuk és anyjuk legyen, akik törődnek velük és kísérik őket életük beteljesedése felé. Intenzív és életszerű családi lelkipásztorkodásra van tehát szükség. Feltétlenül segíteni kell olyan családpolitikai törvények megalkotását, melyek megfelelnek a család mint helyettesíthetetlen szociális alany jogainak. A család része a népek és az egész emberiség közjavának. A papok A tanítványságnak és a küldetésnek fő képviselői azok, akik arra kaptak meghívást, hogy Jézussal legyenek s küldetést kapjanak a prédikálásra (vö. Mk 3,14), azaz a papok. Mindenkit megelőző atyai gondoskodásban kell részesülniük a püspökük részéről, mert ők Isten népében a keresztény élet hiteles megújításának elsőszámú munkásai. Atyai szeretettel szeretnék szólni hozzájuk, kívánva, hogy az Úr legyen örökségük és kelyhük osztályrésze (vö. Zsolt 16,5). Ha a pap életének Isten az alapja és a középpontja, akkor megtapasztalja hivatásának örömét és termékenységét. A papnak elsősorban Isten emberének kell lennie (1Tim 6,11), aki közvetlenül ismeri Istent, mély, személyes barátságban van Jézussal és megosztja másokkal Krisztus érzületét (vö. Fil 2,5). Csak így lesz képes a pap arra, hogy az embereket elvezesse a Jézus Krisztusban megtestesült Istenhez, és az Ő szeretetének megjelenítője legyen. Hogy

81  magasztos feladatát teljesíteni tudja, a pap lelki struktúrájának szilárdnak kell lennie, és egész életét a hitnek, a reménynek és a szeretetnek kell áthatnia. Jézushoz hasonlóan olyan embernek kell lennie, aki az imádságban Isten arcát és akaratát keresi, s ugyanakkor törődik saját kulturális és szellemi felkészültségével is. Kedves papok, aki e kontinensen születtetek, és ti is, akik misszionáriusként jöttetek ide dolgozni, a Pápa veletek van lelkipásztori munkátokban, azt kívánja, hogy öröm és remény töltsön el benneteket, és imádkozik értetek. Szerzetesek, szerzetesnők és Istennek szentelt laikusok Hozzátok is szólni szeretnék, szerzetesek, szerzetesnők és Istennek szentelt laikus férfiak és nők. A latin-amerikai és karibi társadalmaknak szüksége van a ti tanúságtételetekre: egy olyan világban, mely sokszor mindenekelőtt a jólétet s a gazdagságot és az élvezeteket tekinti az élet céljának, és az Isten által teremtett ember igazsága helyett a szabadságot magasztalja, ti vagytok a tanúi annak, hogy van egy másik értelmes életforma. Emlékeztessétek testvéreiteket arra, hogy Isten országa már elérkezett; hogy lehetséges igazságosság és igazság, ha megnyílunk Atyánk, az Isten, Testvérünk és Urunk, Krisztus, és Vigasztalónk, a Szentlélek szeretetteljes jelenléte felé. Alapítótok karizmájának megfelelően nagylelkűen és hősiesen kell folytatnotok munkátokat, hogy a társadalomban a szeretet, az igazságosság, a jóság, a szolgálat és a szolidaritás uralkodjék. Mélységes örömmel öleljétek magatokhoz Istennek szentelt állapototokat, mely számotokra a megszentelődés, testvéreitek számára pedig a megváltás eszköze. Latin-Amerika egyháza köszönetet mond nektek azért a nagy munkáért, amit az évszázadok folyamán végeztetek Krisztus evangéliumáért testvéreitek, főként a szegények és a hátrányos helyzetűek javára. Arra hívlak benneteket, hogy

82 mindig működjetek együtt a püspökökkel, és egységben dolgozzatok velük, akik felelősek a lelkipásztori tevékenységért. Az egyházi tekintély iránti őszinte engedelmességre is buzdítalak titeket. Ne legyen más célotok, csak az életszentség, amint ezt alapítóitoktól tanultátok. Laikusok Ebben az órában, amikor e kontinens Egyháza teljesen missziós hivatásának szenteli magát, megemlékezem a laikusokról, akik szintén az Egyház tagjai, annak a közösségnek a tagjai, melyet Krisztus által azért hívott össze, hogy tanúságot tegyen az egész világ előtt. Minden megkeresztelt férfinak és nőnek tudatosítania kell, hogy Isten népe általános papsága révén hasonlóvá vált a Pap, Próféta és Pásztor Krisztushoz. Pásztoraikkal közösségben lelkesedéssel és bátran érezzék felelősnek magukat az evangélium kritériumai szerinti társadalom építésében. Ti, laikus hívők, sokan tartoztok olyan egyházi mozgalmakhoz, melyekben a mai társadalomban és Egyházban a Szentlélek sokféle jelenlétének és megszentelő tevékenységének jeleit láthatjuk. Ti arra vagytok hivatva, hogy a világ előtt tanúskodjatok Jézus Krisztusról, és Isten szeretetének kovásza legyetek a többiek között. A fiatalok és a hivatásgondozás Latin-Amerikában a népesség nagyobbik részét fiatalok alkotják. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell őket: az ő hivatásuk, hogy Krisztus barátai, tanítványai legyenek. A fiatalok nem az áldozattól, hanem az értelmetlen élettől félnek. Érzékenyek Krisztus meghívására, aki a követésére hívja őket. Mint papok, szerzetesek és szerzetesnők, vagy mint édesanyák és édesapák válaszolhatnak erre a hívásra, akik minden idejüket, minden képességüket és egész életüket

83 testvéreik szolgálatára szentelik. A fiatalok úgy tekintsék az életet, mint folyamatos fölfedezést, ne engedjék megtéveszteni magukat divatoktól és különféle felfogásoktól, hanem mélyreható kíváncsisággal haladjanak előre az élet értelmének, a teremtő Atyaisten és az Ő Fia, a mi Megváltónk misztériumának megismerésében. Legyenek elkötelezettek a világ állandó evangéliumi megújítására is. Még inkább legyenek ellenállók a közvetlen boldogság könnyed ábrándképeivel, s a drogok, az élvezetek és az alkohol megtévesztő paradicsomával szemben éppúgy, mint az erőszak minden formájával szemben. 6. Maradj velünk Ezen V. Általános Konferencia munkája arra indít minket, hogy magunkévá tegyük az emmauszi tanítványok kérését: Maradj velünk, mert már esteledik és lemenőben van a nap (Lk 24,29). Maradj velünk, Urunk, kísérj bennünket, bár nem mindig tudtunk fölismerni téged. Maradj velünk, mert növekednek körülöttünk az árnyak, és te vagy a Világosság; a szívünkben fölébredt a bizonytalanság, lobbantsd lángra a Húsvét bizonyosságával. Elfáradtunk az úton, de Te erősíts minket a kenyértöréssel, hogy hirdethessük a testvéreinknek: Te valóban föltámadtál és ránk bíztad a küldetést, hogy föltámadásod tanúi legyünk. Maradj velünk, Urunk, amikor katolikus hitünk körül a kételkedés, a fáradtság és a nehézségek felhői gomolyognak: Te, aki maga az Igazság vagy, mint az Atya kinyilatkoztatója világosítsd meg elménket a te szavaddal; segíts, hogy érezhessük a benne való hit szépségét. Maradj meg családjainkban, világosítsd meg őket kétségeik közepette, támogasd nehézségeikben, vigasztald szenvedésükben és mindennapi fáradságukban, amikor

84 gyülekeznek körülöttük az egységüket és természetes identitásukat fenyegető árnyak. Te, aki az élet vagy, maradj otthonainkban, hogy azok továbbra is fészkek lehessenek, ahol megszületik az emberi élet, ahol elfogadják egymást, s szeretik és tisztelik az életet fogantatásától természetes végéig. Maradj, Urunk, azokkal, akik társadalmainkban a leginkább sebezhetők; maradj a szegényekkel és a megalázottakkal, a bennszülöttekkel és az Afrikából származottakkal, akik nem mindig találtak teret és alkalmat arra, hogy megmutathassák kultúrájuk gazdagságát és identitásuk bölcsességét. Maradj, Urunk, gyermekeinkkel és fiataljainkkal, akik kontinensünk reménysége és gazdagsága, oltalmazd őket az ártatlanságukat és törvényes reményeiket fenyegető sok veszedelemtől. Ó, Jó Pásztor, maradj öregjeinkkel és a betegeinkkel. Erősíts mindenkit a hitben, hogy tanítványaid és küldötteid legyenek! Befejezés Ittlétem végén szeretném segítségül hívni Isten Anyjának és az Egyház Anyjának oltalmát személyetekre és egész Latin- Amerikára és a Karibi térségre. Egész különlegesen kérem a Szűzanyát mint Guadalupe Nagyasszonyát, Amerika Patrónáját és Aparecida Nagyasszonyát, Brazília Patrónáját, hogy álljon mellettetek csodálatos és fárasztó lelkipásztori munkátokban. Reá bízom Isten népét a harmadik keresztény évezred ezen időszakában. Kérem, hogy ő vezesse ezen Általános Konferencia munkáját és gondolkodását, s bőséges ajándékokkal áldja meg e kontinens kedves népeit. Mielőtt visszatérnék Rómába, szeretnék a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciájának egy emléket adni, hogy kísérje és inspirálja. Erről a csodálatos triptichonról van szó, mely a perui Cuzcóból származik.

85 Röviddel a mennybemenetel előtt ábrázolja az Urat, miközben az Őt követőkre rábízza a küldetést, hogy tegyenek tanítványává minden népet. Ezek a képek mutatják Jézus Krisztus szoros kapcsolatát tanítványaival és küldötteivel a világ életéért. Az utolsó kép Szent Juan Diegót ábrázolja, amint kötényén a Boldogságos Szűz képével s kezében a Bibliával hirdeti az evangéliumot. Az Egyház története arra tanít, hogy az evangélium igazsága, ha meglátjuk a szépségét, és az értelem és a szív hittel hallgatja, segít szemlélni a misztérium dimenzióit, amelyek kiváltják csodálatunkat és ragaszkodásunkat. Búcsúzóban szívből köszöntelek mindnyájatokat ezzel a biztos reménnyel az Úrban. Nagyon köszönöm!