Pápai megnyilatkozások a vallásszabadságról

Pápai megnyilatkozások a vallásszabadságról



1.
Részlet
XIII. Leó pápa
LIBERTAS PRÆSTANTISSIMUM
kezdetű az emberi szabadságról szóló enciklikájából
1888. június 20.

Nagyobb világosság kedvéért szükségesnek tartjuk a szabadságnak különféle válfajait, amelyek állítólag korunk kívánalmai közé tartoznak, egyenként szemügyre venni. Lássuk pedig mindenekelőtt, s amennyiben az egyes emberekre vonatkozik, a vallásszabadságot, amely a vallásosság erényével annyira ellenkezik. A vallásszabadság abban áll, hogy ki-ki azt a vallást követheti, amely neki tetszik vagy egyet sem. Márpedig az ember összes kötelességei között éppen az a legnagyobb és a legszentebb, amely szerint Istent ájtatosan és vallásosan tisztelni tartozik. Ez a kötelesség szükségszerű következménye annak, hogy folytonosan Isten hatalmában vagyunk, az ő akarata, gondviselése által vezéreltetünk s tőle származván, hozzá vissza is kell térnünk. Ehhez járul, hogy igaz erény vallás nélkül nem lehetséges, az erkölcsi erény ugyanis oly dolgokra vonatkozik, amelyek Istenhez, mint az ember legfőbb és végső javához vezetnek, s éppen azért a vallás, amely mindenben közvetlenül Isten tiszteletét mozdítja elő, az erények kezdete és szabályozója. Ha pedig azt kérdezzük, vajon a sok egymással ellenkező vallás közül melyiket kell egyedül követnünk, az ész és a természet azt válaszolják, hogy azt, amelyet Isten rendelt, s amelyre az emberek bizonyos külső jelekből, amelyekkel a gondviselés azt a többitől megkülönböztette, könnyen ráismerhetnek. E megkülönböztetés nagyon is szükséges volt, mert az ilyen fontos dologban a tévedés kimondhatatlan rossz következményeket okoz. Mármost a szóban levő vallásszabadság az embert feljogosítaná arra, hogy legszentebb kötelességét büntetlenül megszegje vagy elmulassza s a változhatatlan jótól elfordulván, a rossz felé hajoljon, ez pedig, amint már mondottuk, nem szabadság, hanem a szabadság eltorzítása és a bűnbe merült lélek szolgasága.

Az állami életben a vallásszabadság annyit jelent, hogy az államnak semmi oka sincs Isten iránt külső tiszteletet tanúsítani és azt előmozdítani, vagy az egyik vallást a másik fölé helyezni, hanem valamennyivel egyenlően kell bánnia, még akkor is, ha a nép maga a katolikus hitet vallja. Ez azonban csak azon esetben állhatna, ha az emberek polgári társaságának Isten iránt semmiféle kötelességei sem volnának, vagy azokat büntetlenül elmulasztania lehetne: mind a kettő azonban nyilván hamis. Nem lehet ugyanis kételkednünk abban, hogy az emberi társadalom, akár egyes részeit, akár formáját, a tekintélyt, akár okát, akár ama nagy előnyüket tekintjük, amelyekben az egyed általa részesül – Isten akaratából áll fönn. Isten az, aki az embert társas lénnyé teremtette s a hozzá hasonlók társaságába helyezte, hogy azt, amit természete megkíván s önmagában el nem érhetne, a társadalomban megtalálja. Ezért a polgári társaság mint társaság köteles Istent szerzőjéül s atyjául elismerni s az ő hatalmát és uralmát félni és tisztelni. Az igazság és a józan ész tehát tiltja, hogy az állam istentagadó legyen, vagy ami az istentagadással egyértelmű, hogy – amint mondják – a különféle vallások iránt egyformán viselkedjék s valamennyiüket ugyanazon jogokban részesítse. – Mivel tehát az államnak szükségképpen kell egy vallást vallania, e vallás csak az egyedül igaz vallás lehet, amelyet általában, de különösen a katolikus államokban könnyű felismerni, minthogy az igazságnak szembeszökő jeleit önmagán viseli. Ennélfogva az állami hatalom viselőinek, ha, miként kötelességük, a polgárok javát okosan és sikerrel előmozdítani akarják, ezen egyedüli igaz vallást kell fönntartaniuk és védelmezniük. A nyilvános hatalom azért áll fönn, hogy az alattvalók javát előmozdítsa, s ámbár közvetlenül arra van hivatva, hogy az embereknek földi boldogságot és jólétet biztosítson, mindazonáltal nem szabad akadályoznia, hanem segítenie kell az embert a legfőbb és a legnagyobb jónak, az örök boldogságnak elérésében is, ezt pedig a vallás elhanyagolásával elérni nem lehet.
Erről azonban máskor bővebben beszéltünk, most csak azt akarjuk megjegyezni, hogy az ilyen szabadság mind az alattvalók, mind az uralkodók igaz szabadságának nagy ártalmára van. Ellenben a vallás az igaz szabadságot mindinkább biztosítja, egyrészt azáltal, hogy a hatalmat Istentől származtatja s az uralkodókat arra kötelezi, hogy kötelességeikről sohase feledkezzenek el, igazságtalan és kemény parancsokat ne osztogassanak s a népet kegyesen s atyai szeretettel kormányozzák, másrészt azzal, hogy a polgároktól megkívánja, hogy a törvényes hatalomnak úgy engedelmeskedjenek, mint Isten szolgáinak, s azon fölül az alattvalókat az elöljárókhoz nemcsak az engedelmesség, hanem a tisztelet és a szeretet kötelékeivel fűzi, a lázadást s mindent, ami a közrendet és békét megzavarhatná s okul szolgálhatna arra, hogy a polgárok szabadsága jobban korlátoltassék, szigorúan tiltja.
Azt, hogy mennyire előmozdítja a vallás a jó erkölcsöket és a jó erkölcsök ismét a szabadságot, nem is említjük, mert hisz az ész is mondja, és azon fölül a történelem bizonyítja, hogy a népek minél jobb erkölcsűek, annál tökéletesebb szabadságnak, jólétnek és hatalomnak örvendenek.


2.
Részlet
XVI. Gergely pápa
MIRARI VOS ARBITRAMUR
kezdetű enciklikájából
1832. augusztus 15.

De térjünk rá a bajok egy további nagyon gazdag forrásához, mely alatt sajnos az Egyház ma oly súlyosan szenved. A közömbösségre gondolunk, az indifferencizmusra, arra a ferde vélekedésre, mely elvetemült emberek gonoszsága folytán mindenütt elterjedt: s mely szerint az örök üdvösség bármely tetszőleges vallással elérhető, hacsak az ember erkölcsi életét a becsületesség és tisztesség szabályai szerint igazítja. De Ti ezt a különösen kártékony tévedést egy ilyen világos és egyértelmű dologban könnyűszerrel távol tudjátok tartani a népektől, melyek rátok vannak bízva.
Hiszen Szent Pál apostol tanítja, hogy csak egy Isten létezik, egy hit, egy keresztség. Ezért vissza kell hőkölniük azoknak, akik azt állítják, hogy minden vallás egyformán megnyitja a kaput az üdvösség előtt. Mert a Megváltó tanúbizonysága szerint gondoljanak arra, hogy Krisztus ellen van az, aki nincs Krisztussal, és hogy aki nem vele gyűjt, az szétszór (Luk 11,23), vagyis hogy kétségen kívül örökre elveszik az, aki nem ragaszkodik a katolikus valláshoz, és azt nem csorbítatlanul és sértetlenül őrzi meg.

E kártékony közömbösség forrásából ered az az ostoba és téves vélekedés – vagy még inkább: őrület –, hogy a lelkiismeret szabadságát mindenki számára meg kell hirdetni és meg kell szerezni. Az utat e járványszerű tévedés számára az a mértéktelen úgynevezett vélemény-szabadság készítette elő, mely az egyházi és állami élet kárára egyre szélesebb területen terjed.
E téren, még olyanok is vannak, akik a legnagyobb szemérmetlenséggel azt állítják, hogy ebből a vallás számára még előny is származhat. Holott, ahogy Szent Ágoston mondta: Melyik halál rosszabb a lélek számára, mint a tévedés szabadsága? Ha ugyanis eltörölnek minden gyeplőt, mellyel az embereket az igazság útján biztosan vezetni lehet, akkor ez az egyébként is rosszra hajló természet fejjel lefelé a szakadékba zuhan, és akkor valóban nyitva látjuk a pokol mocsarát, melyből János apostol a füstöt felszállni látta, mely a napot eltakarta, és melyből a sáskák előjöttek és az egész földön annak pusztulására elszaporodtak (Jel 9,3).

Mert ebből a tévedésből származnak a gondolkodás, szemléletmód változásai, belőle az ifjúság egyre nagyobb romlása, belőle a népeknek a szentélyek és a legszentebb dolgok, törvények iránti fokozódó megvetése. Eme tévedésből folyik egyszóval az a járvány, mely a közéletre halált hozóbb, mint bármely más eddigi betegség. Mert a tapasztalat bizonyítja, és ősidőktől fogva tudott: államok, melyek gazdagságban, hatalomban és dicsőségben virágzottak, ezen egy baj által omlottak össze siralmasan: nevezetesen a zabolátlan vallás- és szólásszabadság és újítási láz miatt.