APOSTOLICAE CURAE ET CARITATIS
kezdetű bullája
1896. szeptember 13.
AZ ANGLIKÁN SZENTELÉSEK
[A körlevél összefoglalója, illetve legfontosabb
részeinek szószerinti fordítása]
Bevezetés
Az anglikán egyházban 1559 óta végérvényesen VI. Edward
Szertartás Rendje volt érvényben az egyházi szentelések tekintetében, melyet
először 1550-1552 vezettek be, de Katolikus Mária alatt visszavontak. Az
eucharisztikus kijelentések miatt, különösen, ami a mise áldozati jellegét
illeti, Róma már a korai időkben sem ismerte el az ezen Szertartási Rend
szerinti anglikán szenteléseket, vö. III. Gyula pápa 1554. március 8-án kelt
levelét Pole bíboroshoz; IV. Pál pápa 1555. január 20-án és október 30-án kelt
levelét.
A Szent
Officium 1685-ben, 1704-ben és 1875-ben újra megvizsgálta a kérdést. Azokat a
könyveket, melyek az anglikán szentelések érvényességéért szálltak síkra,
betiltotta, vö. XIII. Benedek 1728. június 25-i dekrétuma (BullTau 22,665) egy
névtelen szerző, valójában Pierre Francois Le Courayers két könyve ellen,
melyek 1723-ban és 1726-ban jelentek meg „Brüsszelben” (valójában Nancyban).
Ezen döntések,
pápai ítéletek értelmében azon anglikán klerikusokat, akik megtértek a
katolikus Egyházhoz, újraszentelték, éspedig nem feltételesen.
A XIX. század
végén Lord Halifax, Abbé Portal, Gasparri bíboros és L. Duchesne a
szenteléseknek egy lehetséges érvényessége mellett léptek fel. XIII. Leó a
kérdést egy pápai bizottság vizsgálata után az alábbi levéllel döntötte el.
V.ö. a „Religioni apud Anglos”, Párizs érsekéhez 1896. november 5-én írt
levelét (ASS 29 (1896) 664k / Acta, Roma 6,305k).
Az anglikán szentelések
Denz 3315
Bármelyik szentség elvégzési és kiszolgáltatási
cselekményében joggal teszünk különbséget a szertartási és a lényegi rész
között, amelyet anyagnak és formának (alakiságnak) szoktak nevezni. És mindenki
tudja, hogy az Újszövetség szentségeinek érzékelhető jelekként, vagyis a
láthatatlan kegyelem eszközlőiként egyrészt jelölniük kell azt a kegyelmet,
amelyet eszközölnek, és eszközölniük is kell azt, amelyet jelölnek.” (Denz
1310, 1606)
Még ha ennek a
jelölésnek az egész lényegi szertartásban, t. i. az anyagban és a formában kell
benne foglaltatnia, főképpen mégis a formához tartozik; minthogy az anyag nem
önmaga által meghatározott rész, az anyagot a forma határozza meg. Az Egyház
eme szentségében ez még nyilvánvalóbban mutatkozik meg, mert ennek az anyaga a
kiszolgáltatásnál, amennyiben ehelyt erről egyáltalán meg lehet figyelni, maga
a kézrátétel; ez pedig önmaga által semmi meghatározottságot nem jelöl, ezt
mind az egyes egyházi rendeknél, mind a bérmálásnál egyaránt alkalmazzák.
Denz 3316
Azok a szavak azonban, amelyeket az anglikánok egészen a
legutóbbi időkig mindenütt a papszentelés sajátos formájának tekintenek,
vagyis, hogy „Fogadd a Szentlelket”, a legkevésbé sem jelölik meghatározóan a
papság rendjét, vagy annak kegyelmét és hatalmát, amely főképpen az Úr valódi
teste és vére átváltoztatásának [*1771] és felajánlásának a hatalma abban az
áldozatban, amely „a kereszten végbement áldozatnak nem puszta felidézése”
[*1753].
Ezt a formát
később ugyan kibővítették „az áldozópapi hivatalbeli feladatra” szavakkal; de
ez inkább csak arról győz meg, hogy maguk az anglikánok is belátták: ama első
forma csonka és a dologhoz alkalmatlan volt. Ez a hozzátétel azonban, ha ugyan
a formának szabályszerű jelentést tudott volna valaha is adni, később került
bevezetésre, miután az edwardiánus Szertartási Rend elfogadása után egy egész
évszázad telt már el: akkorra pedig a hierarchia megszűnésének következtében
semmiféle felszentelési hatalom nem létezett már. …
Denz 3317
Hasonlóképpen van ez a püspökszenteléssel is. Hiszen a
„Fogadd a Szentlelket” formulához nemcsak, hogy később fűzték hozzá „a püspöki
hivatalra és munkára” szavakat, hanem, amint azonnal rátérünk, ezeket másképp
is kell értelmezni, mint a katolikus szertartásban. Az sem használ az ügynek
semmit, hogy beletették az „Omnipotens Deus” praefáció-imát: hiszen azoknak a
szavaknak az elhagyásával, amelyek a legfőbb papságra vonatkoznak, ezt is
megcsonkították.
Kétségtelenül
semmiképpen nem azt kell itt vizsgálni, vajon a püspökség a papi rend
kiegészítése, vagy attól különböző hivatal-e: vagy, hogy az olyan felszentelés,
amely egy fokozat átugrásával történt, vagyis nem papi személynek szolgáltatták
ki, érvényes-e vagy sem. Ám a püspökség kétségkívül a legvalóságosabb módon
tartozik Krisztus rendelése szerint az egyházi rend szentségéhez, és hogy
magasabb fokú papi hivatalt jelent; nem hiába illeti a szent Atyák
szóhasználata is és a mi szertartási szokásaink is a „legfőbb papság”, a „legfontosabb
szent szolgálat” névvel.
Ebből az
következik, hogy mivel az egyházi rend szentsége és Krisztus igaz papsága az
anglikán szertartási rendből teljesen kiszorult, sőt, mivel az ugyanolyan
szertartás szerinti püspökszentelés semmiképp nem közvetíti a papságot,
ugyanígy a püspökség sem közvetíthető valósággal és jog szerint semmiképp: és
ez annál inkább így van, mivel a püspök elsőrendű hivatalos kötelessége közé
tartozik a szent Eucharisztiához és az áldozat elvégzésére szolgálattevőket szentelni.
…
Denz 3317a
Az anglikán Szertartási Rend helyes és teljes
értékelésére – azonkívül, amit egynémely részével kapcsolatban már
kárhoztattunk – valójában semmi sem alkalmasabb, mint józanul számba venni,
milyen körülmények közt született meg és került nyilvános bevezetésre. Sokáig
tartana ezt részletesen elmondani, de nem is szükséges: mert annak a kornak a
története éppen elég egyértelműen utal arra, hogy a Szertartási Rend szerzői
milyen indulatokat tápláltak a katolikus Egyház iránt, miféle pártfogókat
szereztek a különböző hitvallású szekták körében, és végül is mire irányultak a
szándékaik.
Nyilvánvalóan
pontosan tudva azt, milyen szükségszerűség fűzi össze a hitet az
istentisztelettel, a hittörvényeket az imádság törvényeivel, a liturgia egész
rendjét, látszólag azért, hogy az ősi formát helyreállítsák, az újítók
tévedéseikhez igazítva sokféle módon eltorzították. Ezért az egész Szertartási
Rendben nemcsak, hogy semmilyen nyílt említés nincs az áldozatra, a
felszentelésre, a papságra és az ő teljhatalmára az átváltoztatáshoz és az
áldozat bemutatásához, hanem még ráadásul az ilyen dolgoknak a nem teljesen
elvetett katolikus rítusú könyörgésekben még megmaradt összes nyomát
szántszándékkal ki is törölték és meg is semmisítették, amit feljebb már
említettünk.
Denz 3317b
Így válik a Szertartási Rend jellege és – ahogy ők
mondják – szellemisége azáltal nyilvánvalóvá, ahogy beszélnek. És ha e
fogyatkozások miatt a kezdetektől fogva nem lehetett érvényesen használni a
szentelésekre, úgy az érvényességet az idők folyamán – minthogy olyan maradt,
amilyen volt – sem tudta elnyerni. Hiába ügyködtek azok, akik I. (Stuart)
Károly idejétől fogva a Szertartási Rendhez kiegészítést illesztve
megkísérelték valamennyire az áldozatot és a papságot beleilleszteni, és
hasonlóan hiába tett erőfeszítéseket az anglikánoknak az a nem túl nagy, a
legújabb időkben egyesült része, amely úgy véli, hogy ugyanezt a Szertartási
Rendet jó és helyes értelemben lehet felfogni és értelmezni.
Azt mondjuk,
meddők voltak és most is meddők az ilyen kísérletek abból az okból is, hogy, ha
még vannak is olyan szavak a most létező anglikán Szertartási Rendben, amelyek
kétféle értelmezést tesznek lehetővé, azok a szavak mégsem képesek ugyanazt az
értelmet hordozni, mint amivel a katolikus rítusban bírnak. Mert, ahogy láttuk,
a rítus egyszer bekövetkezett megújítása által, amikor is az egyházi rend
szentségét kétségtelenül megtagadták és meghamisították, és amelyben a
szentelésről és az áldozatról semmiféle említés nem történik, a „Fogadd a
Szentlelket” – azaz azt a Lelket, ami a szentség kegyelmének segítségével árad
a lélekbe – formulának már nincs meg az ereje. Az „áldozópapi hivatalra és
munkára” vagy „a püspöki hivatalra és munkára” kifejezéseknek és hasonló
szavaknak már nincs hatásuk; puszta elnevezések maradnak, a Krisztus által
alapított tartalom nélkül. …
A formának ehhez a lényegi hiányosságához járul a szándék
hiánya, amely a szentség létrejöttének ugyancsak szükségszerű követelménye. A
beállítottságról és szándékról, mivel ezek maguktól értetődően benső dolgok, az
Egyház nem ítél: amennyiben azonban ezek kifelé is megnyilvánulnak, már
ítéletet kell róluk mondani. Márpedig, ha valaki a szentség elvégzésénél és
kiszolgáltatásánál komolyan és szabályszerűen alkalmazza az előírt anyagot és
formát, akkor emiatt feltételeznünk kell, hogy törekedett azt tenni, amit az
Egyház tesz. Éppen erre az elvre támaszkodik az a tanítás, amely azt tartja,
hogy akkor is szentségről van szó, ha abban eretnek vagy meg nem keresztelt
ember szolgálata révén részesül valaki, amennyiben a szentség a katolikus
szertartási rend szerint került kiszolgáltatásra.
Ha azonban a
szertartási rendet változtatják meg, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
másik, az Egyház által el nem fogadott rendet vezessenek be, és hogy azt, amit
az Egyház tesz, és ami Krisztus rendelése folytán a szentség természetéhez
tartozik, elvessék, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak hiányzik a szentséghez
szükséges szándék, de ezen túl a szentséggel szembenálló és ellenkező
szándékról is szó van.
Denz 3319
A Szent Officium tanácsadói egyhangúlag egyetértettek
abban, hogy a beterjesztett ügyről az Apostoli Széknek már régóta teljes
mértékű tudomása volt, és azt elítélte. … Helyesnek véltük azonban ugyanerről a
dologról tekintélyünk súlyával ismét nyilatkozni.
Tehát pápa elődeink rendeleteit megerősítve és mintegy
megújítva, tekintélyünk súlyával, saját indíttatásra, biztos tudás birtokában
kihirdetjük és nyilatkozzuk, hogy az anglikán szertartási rend szerint
végbement szentelések teljesen érvénytelenek, mindenképpen semmisek voltak, és
most is azok.
Függelék
Az anglikán „egyház” (Részlet)
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon 1993.
VIII. Henrik egyházszakadásával (1529) kezdődött és az
általa canterbury érseknek kinevezett (1532) Cranmer reformátori munkásságával
teljesedett ki. … VI. Edward (uralkodott: 1547-53) alatt Cranmer műveként az
anglikán „egyház” protestáns lett. 1548-ban saját katekizmust, 1549-ben új
szertartásrendet (Book of Common Prayer), 1550-ben új papszentelési rítust
vezettek be. 1550-53 között kifosztották a templomokat. 1553-ban saját
hitvallást írtak. Katolikus Mária (ur. 1553-58) visszaállította a katolikus
egyházat, de utóda, I. Erzsébet (ur. 1558-1603) újra megalapította az anglikán
„egyházat”, s fölállította az anglikán hierarchiát. 1559-ben módosításokkal
újra bevezette a Common Prayer Book szertartásrendjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése