Quas Primas
XI. PIUS PÁPA
KRISZTUS-KIRÁLY
ünnepét elrendelő apostoli körlevele
1925. december 11.
(fordította és kiadta a Szent István Társulat, az Apostoli
Szentszék Könyvkiadója)
APOSTOLI KÖRLEVÉL
A TISZTELENDŐ TESTVÉREKHEZ: A PÁTRIÁRKÁKHOZ, ÉRSEKEKHEZ,
PÜSPÖKÖKHÖZ ÉS A TÖBBI RENDES JOGHATÓSÁGOT GYAKORLÓ FŐPAPOKHOZ, AKIK BÉKÉBEN ÉS
KÖZÖSSÉGBEN ÉLNEK AZ APOSTOLI SZENTSZÉKKEL, A MI URUNK JÉZUS KRISZTUSNAK MINT
KIRÁLYNAK TISZTELETÉRE BEÁLLÍTANDÓ ÜNNEPRŐL
XI. PIUS PÁPA
Tisztelendő Testvérek! Üdvöt és apostoli áldást!
Az első körlevélben, amelyet a pápai trón elfoglalása után
az összes püspökökhöz intéztünk, az emberi nemet sújtó és gyötrő bajok legfőbb
okait kutatva, világosan rámutattunk, hogy ama bajok árja azért zúdult a
világra, mert az emberek nagy része az Úr Jézust és az Ő szent törvényét
száműzte a magánéletből, a családból és a közéletből, s hogy mindaddig nem
ragyoghat föl a népek közt a tartós béke biztos reménye, amíg az egyének és az
államok az Üdvözítő uralmát elvetik és elutasítják. Azért, amint hangsúlyoztuk,
hogy «Krisztus békéjét Krisztus országában kell keresni»; úgy a cél eléréséért
minden lehetőnek elkövetését ígértük. Krisztus országában – mondjuk – mert úgy
láttuk, hogy a béke fölújítására és megszilárdítására nem törekedhetünk
hathatósabban, mint a mi Urunk országának helyreállításával.
Közben jobb idők
kétségtelen reményét keltette Bennünk a népek részint ébredező, részint
hevesebben föllángoló vágyakozása Krisztus és az Ő egyedül üdvözítő Egyháza
iránt. Amiből következtethettük, hogy sokan, akik a Megváltó országát
megvetvén, hazátlanok lettek, készülnek és sietnek az engedelmesség útjaira
visszatérni.
S valóban mindaz az örökké emlékezetes dolog, ami a szentév
folyamán történt és lezajlott, nemde az Egyház Alapítójának, az Úrnak, a
Királyok Királyának tiszteletét és dicsőségét növelte? Például a szent missziók
nyilvános kiállításán az emberek lelkét és szívét bizony nagyon meghatotta az
Egyháznak szakadatlan törekvése az ő isteni Jegyese országának folytonos
terjesztésére az egész kontinensen és az óceán legtávolabbi szigetein; a
területek nagysága, amelyeket hős és törhetetlen akaratú misszionáriusok sok
verejtékkel és vérrel a kereszténységnek meghódítottak; s azoknak az
országoknak kiterjedése, amelyeket még a mi Királyunk szelíd és üdvösséges
uralma alá kell haj tani.
Azután mi egyéb lehetett a sok zarándoknak célja, akik a
szent időben püspökeik és papjaik vezetése alatt Rómába jöttek, mint lelküket
megtisztítva, az apostolok sírjánál és a Mi színünk előtt nyilvánosan
megvallani, hogy Krisztus országának tagjai és azok is kívánnak maradni. S
akkor is új fényben tündöklött a mi Üdvözítőnk országa, midőn hat hitvallót és
szüzet hősi erényeik elismerésével az égi szentek sorába iktattunk. Mily
gyönyörűség és vigasztalás töltötte be lelkünket, midőn Szent Péter fényes
bazilikájában a hívők megszámlálhatatlan tömege előtt elhatározásunk
nyilvánítása után fölhangzott a hálaadó imádság: Dicsőség Királya, Úr Krisztus!
Mert amíg az Istentől elidegenedett emberek és államok az égő gyűlölködés és
belső zavarok folytán a romlásba és végpusztulásba rohannak, addig Isten
egyháza a lelki élet eledelét nyújtja az emberi nemnek, s a férfiak és nők
neméből szent nemzedéket szül és táplál Krisztusnak, aki meg nem szűnik mennyei
országának örök boldogságába hívni azokat, akik földi országának hű és
engedelmes alattvalói voltak.
Mivel továbbá a
jubileumi esztendőre esett a niceai zsinatnak 1600-ik évfordulója, a
századforduló megünneplését annál szívesebben rendeltük el és ültük meg Magunk
is a vatikáni bazilikában, mert ez a zsinat mondotta ki az egyszülött Fiúnak
egylényegűségét az Atyával, azt hitágazattá avatta, és a Hiszekegybe beszőtte a
szavakat «s országának nem leszen vége», s így Krisztus királyi méltóságát
hirdette.
Tehát ez a szentév több módot nyújtott Krisztus országának
megvilágítására. Azért hitünk szerint apostoli hivatásunknak nagyon is
megfelelően járunk el, ha a sok bíbornok, püspök és a hívők serege által
egyenkint és közösen Elénk terjesztett kérelemnek engedve, ezt az évet úgy
zárjuk be, hogy az egyházi ünnepkörbe az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak
külön ünnepet iktatunk be. Ebben a tárgyban annyi gyönyörűségünk telik, hogy
róla Hozzátok, Tisztelendő Testvérek, hosszasabban kívánunk szólani. A ti
dolgotok lesz, hogy amit Krisztusnak, a Királynak tiszteletéről mondunk, azt a
nép értelméhez és lelkivilágához szabjátok, hogy az előírandó ünnepnek évenkint
való megünneplése sok lelki hasznot hajtson.
Már régi általános szokás Krisztust bizonyos értelemben
Királynak nevezni a kiválóság ama legfőbb foka miatt, amellyel az összes
teremtmények fölé emelkedik. Így mondjuk, hogy az emberi ész fölött uralkodik
nemcsak elméjének éle és tudásának gazdagsága miatt, hanem azért, mert Ő az
Igazság maga és szükséges, hogy a halandó emberek az igazságot tőle merítsék és
engedelmesen elfogadják.
Hasonlóképpen
uralkodik az emberek akarata fölött nemcsak azért, mert benne az isteni akarat
szentségével tökéletesen egyezik az emberi akarat tisztasága és alárendeltsége,
hanem azért is, mert sugalmazásával szabadakaratunkat úgy befolyásolja, hogy a
legnemesebb elhatározásokra jutunk. Krisztus végül a szívek királya minden
tudományt fölülhaladó szeretete, a szíveket megnyerő szelídsége és jósága
miatt. Soha senkit úgy nem szerettek, nem szeretnek s nem fognak szeretni, mint
Krisztus Jézust.
De hogy mélyebben a tárgyba merüljünk, mindenki kénytelen
elismerni, hogy Krisztusnak mint embernek a szó szoros értelmében is királyi
nevet és hatalmat kell tulajdonítanunk, mert csak mint emberről mondhatjuk
Róla, hogy az Atyától nyerte a hatalmat, a tisztességet és az országot. (Dán
7,14) Az isteni Ige ugyanis egylényegű lévén az Atyával, szükségképpen mindent
közösen birtokol az Atyával, tehát a teremtmények fölött a legfőbb és
legteljesebb uralmat is.
Ugyebár,
lépten-nyomon olvassuk a Szentírásban, hogy Krisztus király? Róla mondja az
Írás: Jákobból lesz az uralkodó (Num 24,19), aki az Atyától királlyá
rendeltetett Sionon, az ő szent hegyén, s megkapja a pogányokat örökségül és
birtokul a föld határait. (2 Zsolt) A nászének, amely igen gazdag és hatalmas
király képében Izrael eljövendő valódi királyát magasztalja, így szól: „A te
széked, Isten, mindörökkön örökké áll, igazság pálcája a te országod pálcája.”
(Zsolt 44,7) Több hasonló helyet elhagyva, még azt idézzük, amely Krisztus
ismertetőjeleit világosabban jelzi és megjósolja, hogy országa, amelynek nem
leszen határa, az igazság és béke javaiban bővelkedik. „Az ő napjaiban
kivirágzik az igazság és a béke bősége. És a tengertől tengerig fog uralkodni
és a folyóvíztől a földkerekség határáig.” (Zsolt 71,7-8)
Fölsorakoznak ide
még a próféták gazdagabb jóslatai, s különösen Izajás közismert jóslata: Kisded
született nekünk és fiú adatott nekünk, kinek vállán vagyon a fejedelemség; és
hivatik az ő neve csodálatosnak, tanácsadónak, Istennek, erősnek, a jövendőség
atyjának, a békesség fejedelmének. Gyarapodni fog birodalma és a békességnek
nem lesz vége; „Dávid királyi székén és az ő országában ül, hogy megerősítse és
megszilárdítsa azt az ítélet és az igazság által mostantól és mindörökké.” (Iz
9,6-7) Izajáshoz hasonlóan jövendölnek a többi próféták is. Így Jeremiás Dávid
igaz csemetéjének föltámadását jósolja, aki országlani fog mint király és bölcs
leszen, s ítéletet és igazságot tesz a földön. (Jer 23,5)
Dániel előre
hirdeti az Isten által alapítandó országot, amely föl nem oszal mindörökké,
megmarad mindörökké, s kevéssel azután hozzáteszi: „Láttam az éjjeli
látomásban, hogy íme az ég felhőiben jöve egy mint az ember fia és az Ösöreghez
közeledék, és az ő színe elé vivék őt. Ki hatalmat ada neki és tisztességet és
országot, hogy minden népek, nemzetségek és nyelvűek neki szolgáljanak; az ő
hatalma örökkévaló hatalom, mely el nem vétetik, és országa, amely el nem
enyészik.” (Dán 7,13-14)
S Zakariás
jóslatát a szegény királyról, ki szamáron, a szamár fiatal vemhén ülve jő
Jeruzsálembe a nép vigadása mellett mint igaz és Üdvözítő nemde
beteljesedettnek hirdetik és bizonyítják az evangéliumok szent írói? Ugyanaz a
tan a Krisztus-királyról, amelyet az Ószövetség könyveiből kimutattunk,
éppenséggel nem hiányzik az Újszövetség lapjain, sőt azokon csodálatos és
fényes megerősítést nyer.
Elsőként rögtön az arkangyali üdvözletben, amelyből a szent
Szűz megtudja, hogy fiút szül, akinek az Úr átadja Dávidnak, az ő atyjának
királyi székét, és országlani fog Jákob házában mindörökké és országának nem
leszen vége. (Luk 1,32-33) Hiszen Krisztus maga tesz tanúságot a királyságáról;
midőn utolsó beszédében a néphez a jutalmakról és büntetésekről szólt, amelyek
az igazak és bűnösök örök osztályrésze lesznek; midőn a római helytartónak
válaszolt, aki nyilvánosan kérdezte tőle, vajon Király-e ő; vagy amikor
föltámadása után apostolainak megbízást adott minden népek tanítására és
megkeresztelésére: az adott alkalmakkor mindig Királynak nevezte magát. (Mt
24,31-40) Nyíltan megerősítette és ki nyilatkoztatta, hogy ő igenis Király (Jn
28,37), s hogy neki adatott minden hatalom az égben és a földön. (Mt 28,18) S
ezek a szavak vajon mit jelentenek, ha nem hatalmának teljességét és országának
határtalanságát?
Csodálkozhatunk-e
tehát rajta, ha – akit szent János apostol úgy nevez: a föld királyainak
fejedelme (Jel 1,5) – annak ruháján és ágyékán írva van: Királyok Királya és
uralkodók Ura, amint ugyanannak az apostolnak a titkos látomásban megjelent?
(Jel 19,16)
Mivel az Atyaisten Krisztust mindenek örökösévé rendelte
(Zsid 1,2), azért neki uralkodnia kell, míg a világ végén minden ellenségét az
Atyának lábai elé teszi. (1 Kor 15,25) A Szentírás ilyen általános tanításából
következik, hogy Krisztus országa a földön, a katolikus Egyház – amelynek az
egész emberiség közt és az egész földkerekségen el kell terjednie – az ő
Alkotóját és Alapítóját az egyházi év folyamán a tisztelet legkülönfélébb
formái közt Királynak, Úrnak, a Királyok Királyának szólítja.
S amint ezeket a
megtisztelő jelzőket, amelyek a szavak csodálatos változatossága mellett is
ugyanazt jelentik, az Egyház a régi zsolozsmás és szertartásos könyvekben
használta; úgy a fölséges Úristenhez intézett nyilvános imádságokban és a
szeplőtelen áldozat bemutatásakor most is használja. Krisztusnak mint Királynak
állandó tiszteletében gyönyörű összhang van a nyugati és keleti szertartások
közt. Úgy hogy ebben az esetben is áll a mondás: Legem credendi, lex statuit
supplicandi – a hit törvényét az imádság módja mutatja.
Ami az Úr Krisztus eme méltóságának és hatalmának alapját
illeti, alexandriai szent Cyrill találóan jegyzi meg, hogy Krisztus az uralmat
az összes teremtmények fölött nem erőszakkal vagy bármiféle egyéb módon
szerezte, hanem saját lényegénél és természeténél fogva bírja. (In Luc. X.)
Királysága abban a titokzatos egyesülésben találja magyarázatát, amelyet
lényegileg való egyesülésnek nevezünk. Ebből ugyanis nemcsak az következik,
hogy Krisztust mint Istent imádni tartoznak az angyalok és az emberek, hanem az
is, hogy Krisztusnak mint Embernek uralma alatt állnak s neki engedelmeskedni
kötelesek, mert Krisztusnak az emberség és istenség lényegileg való egyesülése
címén hatalma van az összes teremtmények fölött.
De egyébként is
mi volna kellemesebb és édesebb annál az elgondolásnál, hogy Krisztus nemcsak
természetes, hanem szerzett jogon, a megváltás által szerzett jogon is
uralkodik rajtunk? Bár mindig eszében tartaná a feledékeny emberiség, mibe
kerültünk a mi Megváltónknak: „Nem veszendő aranyon vagy ezüstön váltattatok
meg, hanem Krisztusnak, mint hiba nélkül való, szeplőtelen báránynak,
drágalátos vérén.” (1 Pét 1,18-19) Már nem vagyunk a mieink, minket, még a
testeink is Krisztus tagjai. (1 Kor 6,15)
Midőn most Krisztus királyságának tartalmát és természetét
röviden magyarázni akarjuk, alig kell megemlítenünk, hogy ez hármas hatalomból
áll, amely nélkül valódi királyságról nem lehet szó. A Szentírásból Krisztus
egyetemes uralmáról idézett tanúságok a szükségesnél is bővebben bizonyítják,
de azonkívül katolikus hittétel is, hogy Krisztus az emberiségnek mint Megváltó
adatott, akiben bízzék és mint törvényhozó, akinek engedelmeskedjék. (Trid.
zsinat. 6. ülés. 21. can.) A szent evangéliumok Krisztusról nem csak
elbeszélik, hogy törvényeket hozott, hanem őt egyenesen mint törvényhozót is
bemutatják. S az isteni Mester különböző alkalmakkor más és más szavakkal
kijelentette, hogy akik parancsát megtartják, azok az iránta való szeretetükről
tesznek tanúságot, és megmaradnak az Ő szeretetében. (Jn 14,15; 15,10)
Hogy a bírói
hatalmat is megkapta az Atyától, azt az Úr Jézus nyíltan kijelenti a zsidóknak,
akik az inaszakadt csodálatos meggyógyítása miatt a szombat megszentségtelenítését
vetették szemére: „És az Atya nem is ítél senkit, hanem minden ítéletet átadott
a Fiúnak.” (Jn 5,22) Ebben bennfoglaltatik a jog az embereket még életükben
megjutalmazni vagy megbüntetni, mint olyan jog, amely a bírói hatalomtól el nem
választható.
Azonkívül a végrehajtó hatalmat sem
vitathatjuk el Krisztustól, mert Krisztus akaratának mindenki engedelmeskedni
köteles. És Ő már előre meghirdette a makacsokra a büntetést, amelyet ezek el
nem kerülhetnek.
Krisztus országa elsősorban lelki, és ezért a lelki dolgokra
vonatkozik, amit egyfelől a Szentírás idézett szavai is világosan jeleznek,
másfelől az Úr Jézus viselkedése is bizonyít. Midőn a zsidók, sőt maguk az
apostolok több adott alkalommal azt a téves hitet nyilvánították, hogy a
Messiás a zsidó népet fölszabadítja és Izrael földi országát helyreállítja, Ő
maga oszlatja el e téves véleményt és dönti le a hiú reményt. S mikor az őt
kísérő bámulók sokasága királlyá akarja kikiáltani, elutasítja a királyi nevet
és dicsőséget, menekül és elrejtőzik. A római helytartó előtt pedig
kinyilvánítja, hogy országa nem e világról való.
Országa az
evangéliumokban úgy jelenik meg, mint amelybe az emberek a bűnbánat
gyakorlásával készülnek, s csak hittel és a keresztség fölvételével lépnek be,
amely külső szertartás ugyan, mégis belső újjászületést jelent és okoz. Ez az
ország egyedül a sátán országával és a sötétség hatalmával van ellenkezésben, s
polgáraitól megköveteli azt, hogy szívüket a gazdagságtól és a földi dolgoktól
elvonva, a szelíd erkölcsöket többre becsüljék, s az igazságot éhezzék és
szomjúhozzák, sőt önmagukat is megtagadják és keresztjüket hordozzák.
Krisztus mint
Megváltó az egyházat saját vérével szerezte s mint Főpap önmagát a bűnökért
áldozatul bemutatta és folyton bemutatja. Ki nem látná tehát, hogy királyi
méltósága is a megváltói és főpapi méltóságnak természetét viseli magán és
azzal egyformán lelki?
Mégis súlyosan tévedne, aki az Istenembertől elvitatná a
polgári ügyek fölötti hatalmat is, hiszen neki az Atyától teljes hatalma van a
teremtmények fölött úgyannyira, hogy minden az Ő akaratának van alávetve. Tény
azonban, hogy amíg a földön élt, ennek a hatalomnak gyakorlásától teljesen
tartózkodott, az ideiglenes javak birtoklását és intézését megvetette, azokat
birtokosaiknak meghagyta s most is meghagyja. Szépen kifejezi ezt a vers: Non
eripit mortalia, qui regna dat coelestia – nem foglal múló országot, ki adja a
mennyországot.
Tehát a mi
Megváltónk királysága az összes embereket magában foglalja. Örömmel tesszük
Magunkévá felejthetetlen emlékű elődünk, XIII. Leó pápa idevonatkozó szavait:
«Krisztus országa nemcsak a katolikus nemzetekre és azokra terjed ki, akik a
szent keresztség fölvételével jogilag az Egyházhoz tartoznak, , hanem felöleli
mindazokat is, akik nem keresztények – bár a tévedés eltéríti vagy a
visszavonás elválasztja őket a szeretet közösségétől –: úgyhogy Jézus Krisztus
hatalma alatt áll az egész emberi nem». (Enc. Annum Sanctum 1899 május 25.)
S nincs ebben a
tekintetben semmi különbség az egyének, a családok és államok közt, mert a
különféle közületek éppen úgy Krisztus hatalma alatt vannak, mint az egyének.
Ugyanaz az egyéni, mint a közös üdvözülés forrása. „Nincs másban senkiben
üdvösség, mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben
nekünk üdvözülnünk kellene.” (ApCsel 4,12) Ugyanaz az egyes polgárok és az
államok boldogulásának és igaz boldogságának szerzője. Nem lehet mástól boldog
az állam, mint az egyes ember, mert az állam nem más, mint az emberek egyetértő
sokasága. (Sz. Ágoston, Levél Macedoniushoz 3. fej.)
Tehát a nemzetek
kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a
Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják,
hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és
boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom
tiszteletének meggyengüléséről írtunk, az a mai időkre nagyon is ráillik:
«Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és a közéletből kizárták, s a
tekintélyt már nem Istentől, hanem az emberektől származtatják; magának a
tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért
egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így
szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé
szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.)
Pedig ha az
emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét,
hihetetlen előnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem
és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek
és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és
engedelmességét pedig megnemesíti. Szent Pál apostol, bár csak az asszonyoknak
és szolgáknak parancsolta, hogy férjeikben és uraikban Krisztust tiszteljék,
mégis úgy intette őket, hogy ezeknek nem mint embereknek engedelmeskedjenek,
hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott
emberekhez másképp nem illik, hogy embereket szolgáljanak: „Nagy áron
vétettetek meg, ne legyetek azért emberek rabszolgái.” (1 Kor 7,23) S ha a
fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyőződést vallják, hogy
nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak,
könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat, s
mennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek
következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszűnik a lázadások
oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához
hasonló, sőt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is,
mégsem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselőit és
tekintélyének hordozóját nézi. Azután a megértés és béke szempontjából is
fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész
emberiséget, az emberek annál jobban öntudatára ébrednek ama közösség
fontosságának, amely őket egybefűzi. S a közösség tudata megelőzi és
megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja
azok élét.
Ha tehát Krisztus
országa, amely jog szerint az egész emberiséget felöleli, a valóságban is
mindenkit magához vonna, miért kételkednénk abban a békében, amelyet a Békesség
fejedelme hozott a földre, aki eljött mindeneket megbékéltetni. És nem azért
jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy Ő szolgáljon; aki bár ura mindeneknek,
az alázatosság példáját mutatta, a szeretet parancsát tette alaptörvénnyé, s
azt mondotta, hogy az én igám édes és az én terhem könnyű. Mily boldogság volna
osztályrészünk, ha az egyének, a családok és államok alávetnék magukat Krisztus
kormányzásának. Elődünknek, XIII. Leó pápának szavait idézzük, amelyeket 25
évvel ezelőtt az összes püspökökhöz intézett: «Sok seb begyógyul, a jog
visszanyeri régi tekintélyét, megtérnek a béke áldásai, kihull a kard és
fegyver a kézből, mikor Krisztus uralmát mindenki elfogadja, annak szívesen
hódol, és minden nyelv vallja, hogy az Úr Jézus Krisztus az Atyaisten
dicsőségében uralkodik». (Enc. Annum Sanctum 1899 május 25.)
Éppen hogy ezeket az epedve várt eredményeket minél nagyobb
arányban elérjük s azok a keresztény társadalomban gyökeret verjenek, szükséges
a Megváltó királyi méltóságának ismeretét minél szélesebb körben elhinteni. E
célból a legalkalmasabbnak véljük, ha a Krisztuskirálynak külön ünnepnapot
rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal
hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére
képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai.
Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az
összes híveket megragadják és tanítják.
Ezek ugyanis
egyszer, az ünnepek viszont évenkint, sőt úgyszólván örökké beszélnek. A
tanítás leginkább az észre hat, az Ünnep az értelmet és a szívet, tehát az
egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az
ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni
tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban
beleivódjék, és hússá, vérré váljék, s benne a lelki életben való előrehaladás
elhatározását megérlelje.
Történelmi adatok
bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymásután úgy hozták be,
amint azt a keresztény nép lelki szükséglete vagy haszna kívánta: akkor
tudniillik, amikor a népet vagy általános veszedelem idején erősíteni, vagy
eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzeni, vagy bizonyos hittitkoknak,
illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani
kellett. Így a megváltás után az első századokban, midőn a keresztényeket
kegyetlenül üldözték, szokásba jött az istentiszteletben a vértanúkról való
megemlékezés, hogy – amint Szent Ágoston mondja – a vértanúk ünnepei buzdítások
legyenek a vértanúságra. (Sermo 47. De Sanctis.) S később a szent hitvallók,
szüzek és özvegyek tiszteletére rendelt egyházi ünnepek jelentékenyen
hozzájárultak a hívekben ama erényeknek ápolására, amelyek a béke idején
szükségesek. Majd a Boldogságos Szűz tiszteletére előírt ünnepnapok azt
eredményezték, hogy a keresztény megtanulta az Istenanyát és készséges
pártfogót bensőbb áhítattal tisztelni, s benne a Megváltó által végrendeletileg
hagyott édesanyát több melegséggel szeretni. Az Istenanya és a szentek
nyilvános és hivatalos tiszteletéből fakadt gyümölcsök közül különösen azt kell
kiemelnünk, hogy az egyház az eretnekségek és tévedések mételyét diadalmasan
elhárította. S csodálnunk kell a gondviselő Isten végzését, aki a rosszat is
jóra tudja fordítani. S bár eltűrte időnkint a nép hitének és buzgóságának
ellanyhulását vagy hamis tanítások támadását a katolikus igazság ellen, de
végeredményben az igazság mindenkor új fényben ragyogott föl és a nép az
aléltságból fölébredve még nagyobb szentségre törekedett.
Hasonló okokból
létesültek és ugyanazokat a gyümölcsöket termelték azok az ünnepek, amelyeket
újabb időkben iktattak be az egyházi év ünnepkörébe. Így az Úrnap akkor
született meg, amikor a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt a tisztelet és
áhítat lehanyatlott. Azért az Egyház rendelése szerint úgy kell megünnepelni,
hogy a legnagyobb pompa kifejtésével és a nyolc napra terjedő imádsággal a
hívek az Úrnak nyilvános imádására ismét föllelkesüljenek. Továbbá az Úr Jézus
Szentséges Szívének ünnepét akkor hozták be, mikor a janzenisták szomorú és
rideg szigorától meggyöngült és megborzadt szívek fáztak, az Isten szeretetétől
és az örök üdvösség bízó reményétől elriadtak.
Midőn most az egész katolikus világ tiszteletét a
Krisztuskirály iránt elrendelni szándékozunk, szintén a mai idők bajain
óhajtunk segíteni, s az emberi társadalmat megfertőző betegség ellen akarunk
hathatós orvosságot nyújtani. Korunk betegségének tartjuk ugyanis az
úgynevezett laicizmust, vagyis a világias szellemet, annak tévedéseit és
végzetes törekvéseit. Jól tudjátok – Tisztelendő Testvérek –, hogy ez az
istentelenség nem máról holnapra támadt, hanem régóta lappang az államok
vérkeringésében. Először Krisztus uralmát minden nemzetek fölött kezdték
kétségbe vonni. Majd tagadták az Egyháznak magától Krisztus Urunktól nyert
jogát az emberi nem tanítására, a törvények meghozatalára és a népeknek az örök
üdvösségre vezető úton való kormányzására.
Majd fokozatosan
tovább haladva, Krisztus vallását a hamisakkal egyenlőnek nyilvánították s
szégyenszemre azonosan ítélték meg, azután a világi hatalomnak alávetették, a
fejedelmek és közhatóságok kénye-kedvének kiszolgáltatták. Még tovább mentek
azok, akik az isteni vallást valami természeti vallással, természetes érzéssel
akarták pótolni. Akadtak államok, amelyek azt vélték, hogy Isten nélkül is
meglehetnek, s vallásuk az istentelenség és az Istennel nemtörődés lett.
Azokat a borzasztó következményeket, amelyeket az egyeseknek
és az államoknak elpártolása Krisztustól megérlelt, fölpanaszoltuk már Ubi
arcano kezdetű körlevelünkben, s itt újra elpanaszoljuk: tudniillik a
viszálykodásnak mindenütt elhintett magvait, a nemzetek közt szított
gyűlölséget és veszekedést, amelyek a béke megszületését annyira késleltetik; a
féktelen szenvedélyeket, amelyek gyakran a közjó és a hazaszeretet álarcába
rejtőznek, s azoknak szülötteit, a polgárharcokat. A vak és mértéktelen
önszeretetet, amely csak a magánjólét és kényelem után tör, s mindent annak
mértékével mér; a családi kötelességek elhanyagolása és megvetése folytán
megzavart házi békét; a közös és fölbonthatatlan családi élet meggyengülését és
végül a megrendült és pusztulásnak szánt emberi társadalmat.
De a
Krisztuskirály tiszteletére szentelendő ünneptől mégis azt várjuk, hogy az
emberi társadalmat a szeretettől égő Megváltóhoz visszatérésre bírja. A
katolikusok kötelessége volna ezt a visszatérést szóval és tettel siettetni. De
sokan közülük nem foglalják el a közéletben azt a szerepet és nem bírnak azzal
a tekintéllyel, mint az hozzájuk, az igazság zászlóvivőihez illenék – ami
bizony szégyenletes. Ezt a bajt talán a jók mozdulatlanságának és félénkségének
lehet tulajdonítani, akik az ellentámadástól húzódnak vagy gyöngén állanak
ellen, aminek következtében az Egyház ellenségei még jobban fölbátorodnak és
nagyobb vakmerőségre vetemednek. Majd ha a hívek általában megértik, hogy nekik
a Krisztuskirály zászlai alatt bátran és állandóan kell harcolniok, lángra
lobban bennük az apostoli hév s igyekeznek az eltántorodott durva lelkeket az
Úrnak visszaszerezni s az Ő jogait megvédeneni.
Annak a nyilvános elpártolásnak elítélését és jóvátételét,
amelyet a laicizmus a társadalom végtelen kárára okozott, ugyebár, nagyban
elősegíti majd a Krisztuskirály ünnepének minden népnél évenkint való megülése?
Amennyire szégyenletes Megváltónk legszentebb nevének elhallgatása a nemzetközi
összejöveteleken és az országgyűléseken, annyival hangosabban kell nekünk azt
kikiáltanunk, s királyi méltóságának és hatalmának jogait hirdetnünk.
S vajon nem
látjuk-e, hogy a múlt század végétől mily csodálatosan és tervszerűen
készítették az utat ennek az ünnepnek elrendeléséhez? Közismert dolog, hogy a Krisztuskirály
tiszteletét az egész világon a legkülönfélébb nyelveken megjelent könyvekben
bölcsen és világosan kifejtették. Krisztus királyságának és uralmának
elismerését tanúsítja az az általános jámbor szokás is, hogy számtalan család
Jézus Szentséges Szívének szentelte és ajánlotta magát. S nemcsak családok
tették ezt, hanem városok és országok is, sőt 1900-ban, a szentévben XIII. Leó
pápa rendeletére és vezetése alatt az egész emberi nem az Isteni Szívnek
szentelte magát. Meg kell még említenünk, hogy Krisztus emberiség fölötti
nyilvános királyi hatalmának az elismerését kiválóan előmozdították a gyakori
eucharisztikus kongresszusok, amelyeket újabban azzal a céllal tartanak, hogy
egyes egyházmegyék, vidékek, országok vagy az egész világ népei a legméltóságosabb
Oltáriszentségben rejtőző Krisztuskirály imádására egybehivatván, gyűléseken és
templomokban tartott szentbeszédek, a nyilvánosan kitett Oltáriszentség közös
imádása s a fölséges körmenetek által hódoljanak Krisztusnak, az égből adott
Királynak. Joggal mondhatjuk, hogy a keresztény nép valami isteni sugallatra a
szent helyek csendjéből és rejtekéből diadalmenetben az utcára yiszi s összes
királyi jogaiba visszahelyezni igyekszik azt az Úr Jézust, akit – bár
tulajdonába jött – övéi befogadni nem akartak. (Jn 1,11)
Már említett szándékunk megvalósításához a lehető
legkedvezőbb alkalmat nyújtja a végéhez közeledő szentév, amelyben a
nagyirgalmasságú Isten a hívek lelkét a minden értelmet meghaladó mennyei
javakhoz fölemelte, egyeseket kegyelmének ajándékával ismét megajándékozott,
másokat a magasabb tökéletességre sarkalva, a jó úton való kitartásban
megerősített. Akár a Hozzánk benyújtott kérvények tömegét nézzük, akár a nagy
jubileum idején történteket tekintjük, elegendő okunk van annak megállapítására,
hogy a várva várt nap végre megérkezett: az a nap, amelyen Krisztusnak mint az
emberi nem Királyának tiszteletére a külön ünnepet meghirdessük. Ebben az évben
ugyanis, mint elöljáróban mondtuk, az isteni Király, aki csodálatos az Ő
szentjeiben, kiválóan megdicsőíttetett hűséges katonái új csapatának a szentek
sorába iktatásával. A missziós kiállításon minden látogató megcsodálhatta a
győzelmeket, amelyeket az evangélium hirdetői Krisztusnak szereztek az Ő
országának terjesztésével. Végül a niceai zsinat századfordulóján megünnepeltük
a testté lett Ige és az Atya egylényegűségének kimondását, amely hitágazaton
Krisztus királysága a nemzetek fölött alapszik.
Azért apostoli hatalmunknál fogva az Úr Jézus Krisztusnak
mint Királynak ünnepét elrendeljük, amely évenként október hó
utolsóvasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnapon az egész
világon megülendő. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy azon a napon évenként
megújíttassék az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének, amint azt szentemlékű
elődünk, X. Pius pápa már elrendelte. A folyó évben kivételesen e hó 31-én
kívánjuk a fölajánlás megtartását, amely napon Mi magunk a Krisztuskirály
tiszteletére ünnepies szentmisét mondunk és jelenlétünkben a fölajánlást
elvégeztetjük.
Méltóbb módon nem
zárhatnók a szentévet, s Krisztusnak, az idők halhatatlan királyának nem
nyilváníthatnók jobban hálás szívünk érzéseit – beleértve az egész katolikus
világ háláját – a szentévben Nekünk, az Egyháznak és a katolikus világnak
nyújtott jótéteményekért.
Tisztelendő Testvérek! Fölösleges volna most nektek
hosszasabban magyaráznunk, miért rendeltünk a Krisztuskirály tiszteletére
külön, az Úr többi ünnepei mellett különleges ünnepet, holott azokban is
föltalálható bizonyos mértékig az Ő királyi méltóságának elismerése és
ünneplése. Elég arra rámutatni, hogy ugyan az Úr összes ünnepeinél ugyanaz a
Krisztus az anyagi tárgy, de a formai tárgy más, mint Krisztus királyi hatalma
és neve. Vasárnapra azért tettük az ünnepet, hogy az isteni Királynak ne csak a
papság hódoljon a szentmiseáldozatban és a szent zsolozsmában, hanem a rendes
foglalkozásától szabad nép is szent örömmel az engedelmesség és alattvalói
hűség bizonyságait nyilváníthassa Krisztus előtt.
Azonfelül október
utolsó vasárnapja minden más napnál azért is alkalmasabbnak mutatkozott, mert
vele az egyházi év úgyszólván bezárul, s így az egyházi év folyamán megünnepelt
titkok az Úr Jézus életéből a Krisztuskirály ünnepével nyernek hatásos
befejezést. S mielőtt a mindenszentek dicsőségét ünnepeljük, annak dicsőségét
hirdetjük és magasztaljuk, aki szentjeiben és választottaiban üli diadalát.
Most már a ti dolgotok és kötelességtek lesz, Tisztelendő Testvérek, arról
gondoskodni, hogy az évenként visszatérő ünnep előtt minden plébánia híveinek
bizonyos napokon szentbeszédeket tartassatok, amelyekben őket az ünnep
természetéről, sajátosságáról és jelentőségéről kellően kioktatják, hogy az
isteni Király országának hű és engedelmes alattvalóihoz méltó módon rendezzék
és irányítsák életüket.
Tisztelendő Testvérek! Jelen levelünk végén még azokat az
eredményeket kívánjuk fölsorolni, amelyeket a Krisztuskirály nyilvános
tiszteletétől az Egyház, a polgári társadalom és az egyes hívek javára várunk
és remélünk. Az Úr királyi méltóságának nyújtott tisztelettel okvetlenül
eszükbe juttatjuk az embereknek, hogy az Egyház, amelyet Krisztus mint
tökéletes társaságot alapított, veleszületett s általa föl nem adható jogon
teljes szabadságot és függetlenséget igényel a világi hatalomtól, mert Istentől
ráruházott tanítói, kormányzói s Krisztus országának minden tagját az örök
boldogságra vezető hivatásának gyakorlásában idegen hatalomtól nem függhet. Sőt
az állam köteles ugyanilyen szabadságot biztosítani a mindkét nemű
szerzetesrendeknek és társaságoknak, amelyek az Egyház papjainak hathatós
támaszai, s Krisztus országának terjesztésén és megszilárdításán sokat
dolgoznak. Hármas fogadalmukkal a világ hármas kívánságát küzdik le. A
tökéletesebb élet követésével elérik, hogy a szentség – amelyről az isteni
Alapító azt akarta, hogy Egyházának kiváló ismertetőjele legyen – az emberiség
szeme előtt állandó s napról-napra fokozódó fényben tündököljön és világítson.
Az államokat az
ünnep évenkint megismétlődő megülése figyelmeztetni fogja, hogy Krisztust
nyilvánosan tisztelni és neki engedelmeskedni tartoznak, mégpedig a kormányok
és a hatóságok csakúgy, mint a magánosok. A közhatalom képviselőit emlékeztetni
fogja az utolsó ítéletre, amelyen a közéletből száműzött, sőt megvetésből
elhanyagolt és félretolt Krisztus szörnyen megbosszulja az elszenvedett nagy
igazságtalanságokat, mert az Ő királyi méltósága megköveteli, hogy az egész
állam az Isten parancsaihoz és a keresztény elvekhez alkalmazkodjék úgy a
törvényhozásban, mint az igazságszolgáltatásban és az ifjúság lelkének az igaz
tanítás és erkölcs szellemében való nevelésében.
Azonkívül a hívők
az erőnek csodálatos bőségét meríthetik mindezek megfontolásából, és így
lelküket a valódi keresztény élet szabályai szerint alakítsák. Mert ha Krisztus
Urunknak adatott minden hatalom az égben és a földön, ha a drágalátos vérével
megváltott emberek újabb címen is a hatalma alatt állnak, ha hatalma az egész
emberi természetre kiterjed: könnyen érthető, hogy egyetlen tehetségünk sem
vonhatja ki magát uralma alól. Neki uralkodnia kell az ember eszén, amelynek
kötelessége teljes megadással erősen és szilárdan igaznak tartani a
kinyilatkoztatott igazságokat és Krisztus tanítását; uralkodnia kell az
akaraton, amely az isteni törvényeknek és parancsoknak engedelmeskedni
tartozik; uralkodnia kell a szíven, amely a természetes kívánságok legyőzésével
köteles Istent mindenekfölött szeretni s egyedül hozzá vonzódni; uralkodnia
kell a testen és annak tagjain, amelyek mint eszközök – vagy, hogy Szent Pál
apostol szavaival éljünk, mint az igazság Istennek szentelt eszközei (Róm 6,13)
– a lélek belső megszenteléséért dolgozni tartoznak.
Ha a híveknek mindezeket az igazságokat bővebb megfontolásra
és átelmélkedésre kellően előadják, akkor ők sokkal könnyebben térnek a
tökéletesség útjára. Adja Isten – Tisztelendő Testvérek –, hogy az Egyházon
kívülállók is megkívánják és elfogadják Krisztus Urunk édes igáját Mi pedig,
akik a nagyirgalmasságú Isten kegyelméből az Ő családjának tagjai vagyunk,
viseljük azt nem teherként, hanem hő vágyakozással, szeretettel és szentül.
Életünket az Isten országának törvényei szerint berendezve teremjünk bőségben
jó gyümölcsöket, hogy mint Krisztus jó és hűséges szolgái a mennyek országában
vele együtt az örök boldogság és dicsőség részesei legyünk.
Ez a jókívánság – Tisztelendő Testvérek – legyen a
karácsonyi ünnep előtt a Mi Hozzátok való szeretetünk tanúbizonysága. Egyébként
az isteni kegyelmek zálogául fogadjátok apostoli áldásunkat, amelyet szívből
küldünk Nektek – Tisztelendő Testvérek – valamint a gondjaitokra bízott
papságnak és népnek.
Kelt Rómában Szent Péternél, az 1925. szentév december
11-én, pápaságunk negyedik évében.
XI. Pius pápa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése