XIII. Leó Inscrutabili Dei consilio

Inscrutabili Dei consilio

Megjegyzések Prohászka Ottokártól, aki fordította

Körlevél a társadalom bajairól;
mi e bajok oka és orvoslása?

Alig emeltettünk Isten titkos rendeletéből s érdemeinken kívül a legfőbb apostoli méltóságra: a legforróbb vágyat, — mondhatnék, — szükségét éreztük annak, hogy Hozzátok szóljunk, nemcsak azért, hogy szeretetünk bensőséges érzelmeit Elétek tárjuk, hanem hogy Istentől Ránk bízott tisztünknél fogva, megerősítsünk Titeket, — gondjaink részeseit, azon harcra, melyet jelenleg az. Isten egyházáért s a lelkek üdvéért vívunk. (1)

Ugyanis pápaságunk kezdetétől fogva Szemeink elé tárul az emberiséget sújtó bajok szomorú látványa: az emberek felforgatják a társadalom alaptető elveit, — kivonják magukat makacs tűrhetetlenséggel a törvényes hatóságok alól, — egyre szítják azon viszályokat, melyekből belvillongások s kegyetlen, véres háborúk támadnak; — az erkölcsi törvényt s az igazságosság követelményeit megvetik;2— a múlandó javak után telhetetlenül vágyódnak, az örökkévalókat pedig annyira elhanyagolják, hogy sokan eszeveszetten öngyilkosságra vetemednek; — a közvagyont könnyelműen kezelik, elharácsolják, sikkasztják; — mások ámító csalárdsággal és szemtelenséggel a haza, a szabadság, a jog védőiül tolják fel magukat: szóval valami halálos lázféle járja át a társadalom szervezetét, mely egyre gyötri s fölforgatással és végzetes katasztrófákkal fenyegeti.

Meg vagyunk győződve, hogy e bajok fő oka az egyház szent és sérthetetlen tekintélyének megvetésében rejlik, — azon egyházénak, mely Isten nevében áll az emberiség élén s védi és segíti a jogszerű hatalmakat. Tudják ezt a közrend ellenségei: azért nem találtak alkalmasabb eszközt a társadalom alapjainak megingatására, mint vakmerően rá támadni az egyházra s nemtelen rágalmak által, mintha ellenkezésben állna a polgárosultsággal, — gyűlölség s megvetés tárgyává tenni azt, — csorbítgatják tekintélyét és erejét s halomra kivannak dönteni a pápai hatalmat, amely a földön őre s védője az erkölcs s a jog változatlan elveinek. Innen származtak a katolikus egyház alkotmányát felforgató törvények, melyeket kimondhatatlan fájdalmunkra sok helyen még érvényben látunk; — innen a püspöki tekintély megvetése s az egyház szabad tevékenysége elé gördített akadályok; a szerzetes rendek föloszlatása, — az egyház szolgái s a szegények fönntartására szánt javak elkobzása; — a könyörület s jótékonyság nyilvános intézeteinek kivonása az egyház kezelése alól, s míg egyrészt az oktatás- s a sajtószabadságot minden féktől fölszabadították: addig az egyház jogait az ifjúság oktatására és nevelésére lábbal tapossák. Ugyanezt célozza a pápai állam bitorlása is, melyet az isteni gondviselés azért biztosított annyi századon át a pápáknak, hogy a népek örök üdvösségére szabadon gyakorolhassák a Krisztustól reájuk ruházott hatalmat.

Nem azért állítottuk szemeitek elé, tisztelendő Testvérek, a bajok e beláthatatlan tömkelegét,hogy szomorúságotokat, mely e siralmas viszonyok közt önként borul a szemlélő lélekre, növeljük;hanem hogy világosan álljon előttünk a helyzet komolysága, mellyel kötelességünknek s buzgalmunknak egyaránt meg kell küzdeni s belássuk, hogy mily erőmegfeszítéssel kell védenünk e válságos időben Krisztus egyházát s a pápaságnak méltatlan rágalmak által megtámadott méltóságát.

Napnál világosabb mindnyájunk előtt, tisztelendő Testvérek, hogy a polgárosodásnak nincsen biztos alapja, ha nem nyugszik az igazság örök elvein s a méltányosság és a jog változatlan törvényein, — nincs alapja, ha nem őszinte szeretet fűzi egymáshoz az embereket, s nem szabályozza kölcsönös kötelmeiket. Már pedig ki tagadhatná, hogy az egyház volt az, mely az evangélium elterjesztésével az igazság fényét a vad, babonás népekhez juttatta, mely megismertette velők az Istent s fölébresztette nemesebb önérzetüket? – Ki tagadhatná, hogy az egyház volt az, mely eltörölvén a rabszolgaságot, visszahelyezte az embert természetének eredeti méltóságába s kibontván széles e földön a megváltás zászlaját, nyomban bevezette mindenhová s nagyra nevelte a tudományt és művészetet, a nyomor enyhítésére jótékony intézeteket alapított, a már fönnállókat pártfogásába vette, az embereket magán úton s a közoktatás terén művelte, elvetemültségükből kiemelte s minden áldozat árán olyanokká idomította, hogy méltóságuknak s természetszerű hivatásuknak megfelelhessenek. Bizony, ha ezen, vallás és Krisztus egyháza iránt ellenséges indulatú korunkat összehasonlítanék ama boldog időkkel, melyekben az egyházat anyaként tisztelték, ugyancsak kiderülne: hogy korunk, melyet zűrzavar és rombolás rémit, hanyatt-homlok rohan az örvénybe, — azon idők pedig az üdvös intézmények, a béke és jóllét s a gazdagság áldásaiban annál inkább bővelkedtek, minél készségesebben hódoltak a népek az egyház kormányának és törvényeinek. Ha pedig az említettem sokféle áldás, mely az egyház jótékony befolyásából származik, méltán képezi az igaz polgárosodás vívmányait: hogy idegenkedhetnék az egyház ezen polgárosodástól s miképp vethetné azt meg: mikor inkább azt várhatná, hogy őt mindnyájan a műveltség anyjának, mesterének s dajkájának tartsák.

Ha azután tekintetünket a pápaság történetére szegezzük, ki lehetne oly igazságtalan, hogy tagadásba vegye a pápák nagy érdemeit, melyeket a társadalom körül szereztek? Valóban elődeink nem vonakodtak semminemű küzdelemtől, semminemű fáradalomtól, csakhogy a, nép javát előmozdítsák; — szembeszálltak a legkínosabb nehézségekkel és szemeiket az égre emelvén, nem féltek sem a hatalmasok fenyegetéseitől, — sem hízelgés, sem ígéretek nem térítették el őket az igazság útjáról, hogy gyáván meghunyászkodtak volna. Ezen apostoli Szék volt az, mely összegyűjtötte a régi, lehanyatlott társadalom maradványait, — ez volt a jótevő fáklya, mely reánk derítette a keresztény műveltség szelíd világát, — ez volt üdvösségünk horgonya azon bősz viharokban, melyekben az emberiség reménytelenül hányódott, — ez volt az az egységesítő kötelék, mely a térben és életmódban távolfekvő népeket összefűzte: szóval középpontja volt a hitnek és vallásnak csakúgy, mint a világi ügyekre vonatkozó kezdeményezéseknek és akcióknak. Mi több?! dicsősége a pápáknak, hogy rendíthetetlen fal- és bástyaként álltak oda ahol az a veszély fenyegette az emberi társadalmat, hogy majd ismét szellemi sötétségbe s régi barbárságba esik vissza.

Bár ne vetették volna meg soha ezt az áldásdús tekintélyt! Bizonyára nem vesztette volna el a világi fensőbbség azt a szent és fönséges jelleget, melyet a vallás nyomott rá s mely egyedül teszi észszerűvé és emberhez méltóvá az alárendeltséget; — nem tört volna ki annyi lázadás, annyi háború, mely nyomorral és pusztulással borította el a földet; — s a balsors számtalan csapása alatt nem hullt volna annyi ország a dicsőség tetőpontjáról porba-sárba! Példánk rá a Kelet, melynek népei szétszakították a köztük s az apostoli Szék közt fűződő köteléket s egykori nagyságukkal a tudomány és művészet dicsőségét s ezzel együtt birodalmuk önállóságát is elvesztették.

Különösen Olaszország örvendett a jótéteményeknek, melyeket a szentszék, a történet fényes tanúsága szerint, a világra áraszt, — mely amennyiben közelebb esik hozzá a térben, annyival bőségesebb mértékben részesült áldásaiban. Itália mindenesetre a pápáknak köszöni kiérdemelt dicsőségét és tekintélyét, melyek által a többi népek fölött kimagaslott. Elődeinknek ilyetén érdemeiről, hogy egyebeket mellőzzünk, tanúskodik nagy szent Leó, III. Sándor, III. Imre, V. szent Pius, X. Leó és más pápák korszaka, kiknek fellépése vagy legalább közreműködése által megmenekült a barbárok által rá zúdított végpusztulástól, — megtartotta romlatlanul ősei hitét, s egy durva korszak sötétségében és tespedésében ápolta a művészeteket és a tudományt, s fölvirágzásukban is megtartotta vezérszerepét.

Különösen pedig nyomósítja mindezt e dicső város, Róma, a pápák székhelye, mely nekik köszöni, hogy nemcsak a hit bevehetetlen várává, de a művészetek menhelyévé s a tudomány otthonává lett, s ezáltal kivívta magának a világ csodálattal párosult tiszteletét. — E jelentőségteljes tényekkel szemben, melyeket a történelem lapjai örök időkre hirdetnek: valóban csak ellenséges indulat s méltatlan rágalom eresztheti szélnek szóval és írásban azt, hogy az apostoli Szék a népek polgárosodásának s Olaszország boldogulásának útjában áll,

Ha tehát Itáliának s az egész kerek földnek reményei és kilátásai az apostoli szent széknek a közérdekre és közjóra egyaránt üdvös tekintélyével s a keresztényeknek a római pápához való ragaszkodásával vannak szoros összeköttetésben:^[3] első kötelmünknek ismerjük a római szent szék méltóságát csorbítatlanul megőrizni s a tagoknak a fejjel, a gyermekeknek atyjukkal való összeköttetését mindinkább biztosítani.

Azért is, hogy Tőlünk telhetőleg ezen szent szék jogait és szabadságát megóvjuk és fönntartsuk, első sorban azt követeljük s attól soha el nem állunk, hogy tekintélyünk általános elismerésben részesüljön, — követeljük, hogy az akadályok, melyek hivatalunk és hatalmunk szabad .gyakorlásának útjában állnak, elháríttassanak, — követeljük, hogy ismét azon állapotba helyeztessünk vissza, melyet az isteni bölcsesség a római pápák számára már régóta megteremtett.^[4] Ezen visszahelyezés követelésére, tisztelendő Testvérek, nem ösztönöz minket hatalmi törekvés vagy uralkodási vágy: hanem tisztünk késztet rá és szent eskünk; azonkívül nemcsak azért követeljük, mert a világi fejedelemség szükséges a lelki hatalom teljes szabadságának megóvására: hanem azért is, mert a tapasztalat bizonyítja, hogy midőn az apostoli Szék világi fejedelemségéről van szó, a közjónak s az egész emberi társadalomnak érdeke forog kérdésben. — Azért el nem mulaszthatjuk, hogy hivatalunknál fogva, mely az egyház jogainak védelmét szent kötelességünkké teszi, — Mi is ezen levelünkben teljesen magunkévá ne tegyük s ismételten meg ne erősítsük mindazon kijelentéseket és tiltakozásokat, melyeket szent emlékű elődünk, IX. Pius pápa a világi fejedelemség elfoglalása s a római egyház jogainak hatalmi tiprása ellen több ízben s ismételten emelt. Ezzel egyszersmind a fejedelmekhez s a népek sorsának intézőihez fordulunk^[5] s őket a mindenható Isten nevére sürgősen kérjük, ne utasítsák vissza ily válságos időben az egyház fölajánlott segítségét, hanem sorakozzanak szent egyetértésben a tekintély s a közjó e forrása körül. Adja Isten, hogy a fejedelmek, miután egyrészt meggyőződtek szavaink valóságáról s arról, amit Ágoston mond, hogy Krisztus tanának követése áldást hoz a közügyekre, s miután másrészt belátták, hogy az egyház jóllétében s az iránta tanúsított engedelmességben bennfoglaltatik maga a közjóllét s a társadalmi béke: minden törekvésüket s gondjukat azon bajok orvoslására fordítsák, melyek az egyházat s láttató fejét sújtják, s ekképp végre oda jussunk, hogy a népek, melyeknek élén állnak, az igazság és béke útjára térve, a jóllét és dicsőség boldog korát éljék.

Hogy pedig a katolikus. hívek a legfőbb pásztorhoz való ragaszkodásukban napról napra mindinkább egy szívvé és lélekké forrjanak: szeretetünk melegével kérünk titeket és sürgősen buzdítunk, tisztelendő Testvérek, hogy lelkes, főpásztori éberséggel szítsátok híveitekben a vallás szeretetének tüzet, — hogy a jog és az igazság e székéhez minél jobban ragaszkodjanak, minden tanítását értelmük s akaratuk legbenső odaadásával fogadják s az egyház tanaival ellenkező; véleményeket, ha még oly divatosak is, határozottan elvessék. A ti kötelességtek, tisztelendő Testvérek, szorgosan azon lenni, hogy a mennyei tanok magva, az Úr szántóföldjén szerteszét hintessék, — hogy a katolikus hitelvek, korán beoltva a hívek lelkébe, mély gyökereket verjenek, s a tévedések ragályától megóvassanak. Minél inkább igyekeznek a hit ellenei a tapasztalatlan embereket s különösen az ifjúságot oly tanokkal telíteni, melyek az elmét elhomályosítják s az erkölcsöt rontják: annál inkább kell oda hatnunk, hogy nemcsak a tanítás módszere legyen helyes, hanem hogy különösen a tudományos tanok s az irodalom szelleme egyezzék meg a hittel, első sorban pedig maga a bölcselet, mely irányt ad a többi tudománynak; hiszen a bölcselet nem arra való, hogy a kinyilatkoztatás felforgatására .használják, hanem inkább maga vezet el a kinyilatkoztatás felismerésére s becsmérlőinek hathatós megcáfolására, mint ezt szent Ágoston, szent Tamás, az angyali Mester s a keresztény bölcsesség többi tanítóinak példája és iratai tanúsítják. ...

Emberi erőt meghaladó nagy feladatok ezek, melyeket vágyaink s reményeink körébe zárunk, tisztelendő Testvérek; de mivel az Isten »épségre alkotta a földkerekség nemzetségeit, „ s minthogy az egyházat a népek üdvéért alapította s megígérte, hogy vele lesz a világ végéig: erősen hisszük, hogy közreműködésekkel az emberi nem, számtalan baj és csapás által öntudatra ébresztve, — végre is az egyház iránt való engedelmességben, s ezen tévedésmentes, apostoli tanszéknél fogja üdvét s boldogságát keresni.

Mielőtt pedig levelünket befejeznők, lehetetlen örömünknek s elismerésünknek kifejezést nem adnunk azon bámulatos összetartás és egyetértés fölött_; mely Titeket, tisztelendő Testvérek, egymáshoz s ezen apostoli Székhez fűz. Ezen kifogástalan összetartásban egyrészt bevehetetlen bástyánkra ismerünk az ellenséges támadásokkal szemben — másrészt kedvező és szerencsés előjelet látunk, mely az egyháznak jobb időket ígér; — . gyengeségünket pedig ez az összetartás nemcsak vigasszal tölti el, hanem lelket is önt bele, hogy az elvállalt, terhes hivatalban Isten egyházáért minden fáradságot, minden küzdelmet örömmel viseljünk.

[1] Filopanti olasz képviselő 1878. május 9-én ezeket mondta a pápa első enciklikájáról: „Álmaink és reményeink (hogy az új pápa lemond Rómáról) szétoszlottak. XIII. Leó beszélt, s habár alakilag szelídebb mérséklettel, mégis úgy beszélt, mint IX. Pius.” Igaz; XIII. Leó körlevelében visszhangzik a „80 kárhoztatott tétel litániája”, a Syllabus!

[1] A pápa, szem előtt tartván az egyház általánosságát itt, valamint később is, a nem katolikus fejedelmekhez is fordul, s XIII. Leó elérte azt, hogy a kormányok meghajolva e páratlan erkölcsi hatalom előtt, el-elfogadják a feléjük nyújtott jobbot. Példa rá Vilmos német császár, Anglia. Ezen nagy fordulatban látni a „P. Lloyd” s más hasonszőrű politikusok elfogultságát, kik 1878. febr. 10-én azt írták : „Keiner auf dem päpstlichen Stuhle wird künftig mehr sein, als ein einfacher römischer Priester”, 1885. nov. 13-án pedig XIII. Leót „nagyhorderejű politikai fejlődés központjának” mondták s „a .pápaság folyton emelkedő fontosságát” elismerték.

---

[1] Első szózata ez a pápának a keresztény világhoz, mely bizonyítja, hogy nem békül ki a szépséges, modern állapotokkal. Szavai apostoli erőt s „szikla „-önérzetet sugároznak ; a nem hivőre természetesen az önhittség s az apokalipszis Antikrisztusának benyomását teszik; a hivő szemeiben pedig természetes folyományai azoknak, hogy „te szikla vagy, rád építem egyházamat” „te viszont erősítsd meg testvéreidet”, „neked adom a mennyország kulcsait”.

[2] Az emberi munkának nincs igazságos bére; az embert elnyomja a kapitalizmus ; ez a szocialista törekvések jogos háttere. Az egyház ezt elismeri, s e tekintetben nem akarja őrizni a gazdagok pénztárait.

[3] A közérdek és a közjó nem biztosítható, ha el nem ismerik, hogy a társadalmat összetartó viszonyok, kötelmek, elvek s maga a kormány, erkölcsi hatalmak. A lőpor és dinamit korában a pápaság legélesebben fejezi ki a hatalom erkölcsi voltát. Ezen magát túltenni, ezt nem respektálni, annyi, mint a gyékényt saját lábai alól kirántani. Méltán mondja a pápa, hogy az emberiség reményei az erkölcsi hatalmat személyesítő pápaság nagyrabecsülésével tartanak lépést.

[4] Filopanti olasz képviselő 1878. május 9-én ezeket mondta a pápa első enciklikájáról: „Álmaink és reményeink (hogy az új pápa lemond Rómáról) szétoszlottak. XIII. Leó beszélt, s habár alakilag szelídebb mérséklettel, mégis úgy beszélt, mint IX. Pius.” Igaz; XIII. Leó körlevelében visszhangzik a „80 kárhoztatott tétel litániája”, a Syllabus!

[5] A pápa, szem előtt tartván az egyház általánosságát itt, valamint később is, a nem katolikus fejedelmekhez is fordul, s XIII. Leó elérte azt, hogy a kormányok meghajolva e páratlan erkölcsi hatalom előtt, el-elfogadják a feléjük nyújtott jobbot. Példa rá Vilmos német császár, Anglia. Ezen nagy fordulatban látni a „P. Lloyd” s más hasonszőrű politikusok elfogultságát, kik 1878. febr. 10-én azt írták : „Keiner auf dem päpstlichen Stuhle wird künftig mehr sein, als ein einfacher römischer Priester”, 1885. nov. 13-án pedig XIII. Leót „nagyhorderejű politikai fejlődés központjának” mondták s „a .pápaság folyton emelkedő fontosságát” elismerték.