Szeretett
fiainknak, a római szent egyház áldozár-bibornokainak,
Vaszary
Kolos esztergomi érseknek,
Schlauch
Lőrinc nagyváradi latin szertartású püspöknek
és a többi tisztelendő testvéreknek,
Magyarország
püspökeinek
XIII.
LEÓ PÁPA. Insignes
Szeretett
fiaink és tisztelendő testvéreink!
Üdv
és apostoli áldás !
Kiváló hálaünnepet, az
örökkévaló Istennek tiszteletére, egész Magyarország területén rendkívüli
örömek közt tartandót, igen helyesen rendeltetek el. Mert az országok
gondviselő alkotójának és fenntartójának, az Istennek, ha valamely nemzet,
főleg a tietek köszönheti a jótétemények nagy sokaságát, melyeket Tőle nem
kevés századon át és igen nehéz körülmények között szerencsések voltatok kapni:
a mely jótéteményeknek emlegetésére és meghálálására fölöttébb alkalmas idő
érkezett el hazátok születésének szerencsés évfordulója alkalmából. Odáig
jutottatok ugyanis, hogy ezredik évet számíttok azóta, hogy őseitek hazát és
otthont találtak ebben az ország-bán s a magyar állam kezdetét vette.
Hogy az elrendelt ünnepségek
méltó sikerrel és nagy haszonnal fognak lefolyni, az iránt semmi kétség sem
forog fenn. Mert lehetetlen, hogy igaz hazaszeretettel bíró polgár legyen
az, a kit a közös haza becsülete nem érint s a kinek az ősök dicső tetteinek
nyilvános ünneplése hatalmas buzdításul nem szolgál a követésre. Ezekhez
becses adalék fog járulni minden művelt nép helyeslő részvételéből, a kik
barátságosan osztozkodva örömetekben, üdvözölni fogják az országot, mely
alkalmatos törvények és intézmények által megalapíttatott, államférfiúi
bölcsesség és hadi vitézség által fenntartatott s nagy tettek által ezredévig
fennállott és naggyá lett.
Minekünk pedig a ti szerencsétek
oly jól esik, hogy már jobban nem is lehet, és semmi sem kedvesebb előttünk,
tisztelendő testvérek, mint szívben-lélekben a ti népeteknél időzni. Oka ennek
főleg egyrészt a mi kiváló vonzódásunk és gondunk a katolikus Magyarország
iránt, másrészről pedig ennek az országnak ragaszkodása az apostoli székhez és
hozzánk, minek annyi nyilvánvaló jelét adta. Többek közt ez utóbbi években Róma
sok magyar embert látott, a mint a ti vezetésiek alatt tisztelettel látogatták
az apostolok sírjait; mi magunk is láttuk őket magunk előtt leborulva, midőn a
hűség, tisztelet és szeretet legszebb adóit nyújtották át földieik nevében. De
mi sem engedtük őket hiányt szenvedni szeretetünkben, és alkalmatos buzdító
beszédünkkel kedveskedtünk nekik, hogy a lelkeket a szent hitvallás
kötelességeinek teljesítésében megerősítsük: a mit egyéb alkalmakkor bővebben
kifej tettünk az egész nemzet előtt ama levelekben, melyeket ismételve hozzátok
intéztünk. Most pedig, a midőn örömmel említjük, mily tisztelettel és szívesen
fogadták a papság és a jó lelkek atyai szívünk ama tanúbizonyságait, kívánjuk,
hogy jelen levelünk mint szeretetünknek tolmácsa, érkezzék hozzátok, és
százados ünneplésteknek örömét is gyarapítsa, gyümölcseit is szaporítsa.
Azon dolgok egész sorában, a
melyeknek emlékezetét nagyszabású ünneppel készültök megülni, kitűnik és
kimagaslik fennen a katolikus vallásnak amaz ereje, mely a közjólétnek
leghathatósabb létrehozója és a népek mindenféle javának szülője és
fenntartója. Hiszen a mint a ti belátásosabb történetíróitok is mondják, az itt
elfoglalt vidékeket a magyar nemzet sem sokáig, sem áldással nem tarthatta volna
meg, ha az evangélium tana és kegyelme, megszabadítva öt a pogány babona
igájától, intve és szelídítve rá nem bírta volna arra, hogy tiszteletben tartsa
a nemzetek jogait, ne sértegessen senkit, szelídséget vegyen be lelkébe,
gyakorolja a béke munkáit, a fejedelmeknek Istenre való tekintetből
engedelmeskedjék s a keresztény testvériséget családi és állami életében
megvalósítsa.
Csodálatos módon nyert
megszentelést Géza vezérben és a nemzet főbbjeiben a katolikus
hitvallásnak kezdete közöttetek, kiváltképpen szent Adalbert püspök buzgólkodására,
a kit apostoli fáradozás és vértanúi babér emeltek dicső hírnévre. És ez a
kezdete a kereszténységnek nálatok annál is inkább szerencsés sikernek
mondható, mert az idő és hely körülményeinél fogva a keleti népek köréből
kiindulva, a római egyházzal való gyászos viszály veszedelme fenyegetett
benneteket. Amit atyja megkezdett, azt folytatta és befejezte István, a
keresztény fejedelmek legkiválóbb példaképe, a ki az isteni kegyelemnek rátok
vonatkozó szándékait magasztos lélekkel s lankadni nem tudó tevékenységgel
hajtotta végre. Ezért őt méltán a ti nemzetetek legerősebb támasza és
vezércsillaga gyanánt tiszteltük, mert ő nemzeteteket az igaz vallás
segítségével nemcsak az örök üdvösség elnyerésére, a minden jók legfőbb javára
képesítette, hanem a többi kívánatos, javatokra szolgáló eszközökkel is
gyarapította és tökéletesítette. Ugyanez alatt a fejedelem alatt, ki magasröptű
kegyelettel királyi pálcáját Isten boldogságos Anyjának és szent Péternek
oltalmába óhajtotta felajánlani, kezdődött a római pápák s Magyarország népe és
királyai között a szívességek és kötelességek ama folyamata, mellyel már más
alkalommal dicsekedtünk. Ennek az összeköttetésnek volt örök időkre szóló szent
megpecsételése a királyi korona, a melyet Krisztus Urunk és az apostolok
képeivel díszítve, II. Szilveszter
elődünk küldött Istvánnak ajándékba, midőn királyi névvel ruházta fel öt,
mert nálatok Krisztus hitét messze földön terjeszté el[1].
Emlékezetes ebben a dologban az, — a mi egyúttal a magyaroknak szent
Péter tiszteletében való állhatosságát bizonyítja, — hogy ez a korona sok és
súlyos időviszontagságon át épen megmaradt, régi dicsőségében ragyogva, és
mindig úgy tekintetett és vallásos tisztelettel úgy őriztetett, mint az
országnak legfőbb dicsősége és védelme.
Ily szerencsés kezdet mellett
történt az hogy Magyarország növekedő hatalma ugyanazon az úton
indult fejlődésnek, a melyen az ifjú Európa keresztény népei haladának, és hogy
saját, erős és nagy rátörő nemzeti szellemét oly szerencsésen fejtette ki az
erényes és emberséges élet dicséretet termő mezején. Innen származik az, hogy
Magyarország, a többi más vívmányokon és fényes gyarapodásokon kívül, nem
csekély számát mutatta föl az oly embereknek, kik életük szentsége, tudomány,
irodalom, művészet, nagy hivatalok viselése által maguknak és hazájuknak igazán
dicsőséget szereztek.
Azért is igen jó dologra
vállalkoztak azok, kik, a mint nekünk jelentették, a vallás emez érdemeit, ez
érdemek válogatott sokaságát és emlékeit a némaságból és feledésből kiemelvén,
ez ünnepélyek alkalmából nyilvánosság elé hozták és közszemlére kiállították.
Aztán az Írott emlékek, valamint a tieitek, úgy azok is, melyekben a mi
apostoli irattáraink bővelkednek, a legfőbb egyetértéssel olyasvalamiről
tesznek tanúságot, a mit igen jó lesz, kivált napjainkban, elgondolni. t. i.
hogy őseiteknél mennyi része volt az egyháznak a közjó megállapításában és
kormányzásában,
Az ő bölcsessége, fegyelme,
kegyessége által, az összes rendek fölöttébb szívesen engedték magokat
befolyásoltatni.
Ezen felül a polgári
szabadságnak, melyért a ti népetek soha sem szűnt meg küzdeni, a római pápák
felkéretve vagy önként oltalmazói és védői gyanánt léptek fel mindig, mikor
csak azt veszély és csapás fenyegette. Ez hajdan gyakran történt; de kiváltképp
akkor, midőn szent hitünk ádáz ellenségeinek támadásait kellett visszavetni.
Ebben a tekintetben senki sem fog vonakodni az egyetértéstől abban, hogy a
legkegyetlenebb csapásokat, melyek egyúttal a legtöbb nyugati népet
fenyegettek, a magyarok legyőzhetetlen erős lelke verte vissza; de más részről
az sem lehet senki előtt ismeretlen, hogy az ily események szerencsés sikeréhez
a Mi elődeink is sokkal járulának, pénzben, segédcsapatokban, szövetségek
szerzésében, a mennyei oltalom leesdésében. így tett mindenek fölött XI. Ince,
kinek neve örökké áldott, két dicső esemény kapcsán, t. i. hogy alatta Bécs az
ellenséges hadak ostroma alól felszabadult, és Buda, a ti fővárosotok, hosszú
ostrom után fényesen visszafoglaltatott.
Hasonlóképpen XIII. Gergely is
halhatatlan emléket állított nemzetetek iránt szerzett érdemével. Midőn ugyanis
a szomszéd népektől hozzátok is átszivárgott újítási viszketeg miatt a vallás
nagy bajokkal küzdött, arra az üdvös tettre tökélte el magát, mit már más
nemzetek javára bölcsen és bőkezűen teljesített, hogy Magyarországnak, mint a
keresztény világ kiváló és előkelő tagjának javára ugyanazt fogja tenni, t. i.
nektek az örök városban papnevelő intézetet (collegium) nyitott, melyet utóbb a
németek collegiumával egyesített, ahol válogatott ifjak a papságnak szükséges
tudományokra és erényekre kiváló gonddal nevelve, idővel egyházaitoknak
sikeresebben viselhetik gondját. A mi szakadatlan bőségben bekövetkezett, sokak
nevelésével, kik püspöki méltóságra emelkedve, azt nagy dicsérettel és az egyházra
és hazára nézve hasonló sikerrel viselték vállaikon.
Szívesen elismerjük, hogy ezek
és más jótétemények, melyek az egyház jóságából szakadatlanul származtak a ti
nemzetetekre, nem annyira hazai évkönyveitek papírjára van felírva, mint inkább
a polgárok lelkében van és marad bevésve. Valamennyi helyett bőségesen
tanúskodik a tizenötödik századból Hunyadi János, kinek bölcsességét és
vitézségét Magyarország mindenkor magasztalni fogja. Ő hálásan és nyíltan
elismerte, hogy „a haza, ha a hithez nem ragaszkodott volna, véleményem
szerint soha fenn nem tarthatta volna magát.” Az ő kormányzósága alatt, az
összes rendek, V, Miklóshoz írt közös levelükben bevallották: „A mint
vagyunk és állunk, főleg az apostoli kegyelem táplálásának köszönhetjük.” Ezeknek
a tanúskodásoknak a következő idők nemcsak nem vették el a súlyát, sőt azt, a
jótétemények szaporodásával, csak még inkább növelték.
Önként felfakadott a magyarok
lelkében — aminthogy erre mindig nagy erővel is törekedtek és azt egyúttal nagy
dicsőségüknek is tartották — az az igyekezet, hogy országuk az apostoli
szentszék iránt, melyhez azt kiváló kapcsok és bensőséges ragaszkodás
csatolják, mindig a lehető legragaszkodóbb legyen. Ezt számos közokirat
bizonyítja: királyok és országnagyok levelei a római pápákhoz egyrészről,
másfelől pedig nagylelkű vitézség tettei, melyekkel már azelőtt, hogy Mohamed
betörő seregei ellen kellett magát védelmeznie, segítségére jött az egyháznak,
jogait védelmezve s a lázadók sértéseit megtorolva. De hogy kellőnél tovább ne
terjeszkedjünk ki ezekre, eleget beszél az a viszony, mely VI. Ince s V. Orbán
valamint Nagy Lajos közt létezett, amott hűséggel és tisztelettel, emitt
kegyességgel és elismeréssel telve. Az is emlékezetre méltó, a mit Mátyás
király II. Pálnak irt, ki őt buzdította, hogy a katolikus egyház ügyét,
melyet Csehországban a husziták szorongattak, hatalmas segítségével támogassa: „Én
— úgymond — a római szent egyháznak és szentségednek országommal együtt
magamat teljesen odaadtam. Isten helytartója a földön, sőt maga az Isten sem
parancsolhat oly nehezet, oly veszedelmeset, a mit teljesíteni kegyeletes és
üdvös cselekedetnek ne tartanék, amibe rettenthetetlenül belefogni ne akarnék,
kivált mikor a katolikus. hit megerősítéséről s az istentelenek hűtlenségének
összezúzásáról van a szó . . . A vallásnak bármely ellenségével kell
szembeszállni, íme itt van együtt Mátyás és Magyarország . . . Kik az
apostoli székhez és szentségedhez mindig hűek lesznek és örökké hűek maradnak.”
És sem a király mondása, sem a pápa várakozása nem maradt eredmény nélkül:
dicsőséges emlékül az utókor számára.
Ide illik, mint a hűséges
ragaszkodás jutalmai, az a nem kevés és nem közönséges dicséret
(commendationes), melyre ez az apostoli szék nemzeteteket (genus vestrum)
méltatta; azok az egyedül álló megtisztelések és kiváltságok, melyekben ugyanő
királyaitokat részesítette. Kedvünk telik benne és a jelen ünnepséghez
alkalmatosnak tetszik, ha egyik fényesebb lapját annak a nagy okmánynak, melyet
XIII. Kelemen pápa Mária Teréziához, Magyarország királynőjéhez intézett,
felidézzük, a melyben neki s ebben az országban való örököseinek az apostoli
király címét, melyet kiváltság vagy szokás hozott forgalomba, hatalmánál
fogva adományozza. Ez apostoli nyilatkozatnak az Atyákhoz hasonlóan az unokák
is gyönyörködjenek: „...Magyarország virágzó királysága a keresztény
földterület és dicsőség határainak kiterjesztésére, e harcias nép vitézségénél
fogva, mindenek közül a legalkalmasabbnak és az ország fekvésénél fogva is a
legjobbnak tartatott és ma is annak tartatik. Nincs is senki, a ki nem tudná, mennyi
és mily fényes tettet vitt véghez Jézus Krisztus vallásának védelmére és
terjesztésére a nemes magyar nemzet; mily gyakran küzdött a legádázabb
ellenségekkel s azokat, midőn a keresztény társadalom egyetemes
megsemmisítésére törtek elő, miképp tartóztatta fel saját testével útjukban s
mily fényes győzelmeket aratott felettük. Mind ennek híre jár a világon s
fényes Írott emlékekben van a dolog megörökítve. De meg kell emlékezni különösen
szent Istvánról, Magyarország legszentebb és nagylelkű királyáról, kinek
emlékezetét mennyei dicsőség koronázza s kit a szentek között törvényszerűen
tisztelünk. Erényének, szentségének, lelki nagyságának nyomai, a magyar név
örök dicsőségére, ma is láthatók ebben az országban. És az ő erényeinek
gyönyörű példáit utódai mindenkor igyekeztek utánozni. Ennélfogva senki sem
csodálkozhat azon, ha a római pápák a magyar nemzetet s az ő fejedelmeit és
királyait a katolikus hit és a római szék iránt való kiváló nagy érdemeikre
való tekintetből mindig a legnagyobb dicsérettel és kiváltságokkal tüntették
ki. Ezek sorába mint nagy megtisztelés tartozik az, hogy a királyok előtt,
midőn kivonulnak, mint apostolságuknak fényes jelvénye, a kereszt vitetik elől,
még pedig a végett, hogy nyilvánvalóvá legyen, miszerint a magyar nemzet és az
ő királyai egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében keresik dicsőségüket,
a „minthogy ebben a jelben a katolikus hitért mindig harcolni és győzni
szoktak.[2]
Azonban, habár igen szép és
kedves az emberek és események ily szép emlékezetével ajánlani és az öröm
fényes nyilatkozataival ékesíteni a ti ünnepségeiteket: mégis a dolog
természete javallja, hogy valami magasabbra emeljük fel szemeinket, a mi nem
múlandó s a mi a közjóra szilárd gyarapodást hozhat. Főfő dolog, hogy
Magyarország tekintsen végig magán és vallásosságtól Iángoló atyái nemes
példájának tudata által serkentve, nem ismerve félre a jelen folyó időket,
magához méltó célokra törekedjék. Valamennyitekhez, bármely rendhez
tartoztok, szól az apostol buzdítása: „Állhatatosak legyetek a hitben;
cselekedjetek férfiasán, és erősödjetek meg”;[3] a
mivel valamennyiteknek egy szóval, egy lélekkel összhangzásban kell lennetek: „Tartsuk
meg a mi reménységünknek rendíthetetlen vallását”[4];
„Ne kövessünkel gonoszságot dicsőségünk ellen.”[5]
Ha általában a világ folyását
tekintjük, minden bizonnyal szomorú látvánnyal találkozunk. Vannak, tisztelendő
testvérek, .emberek, még pedig az egyház kebelén felnőtt emberek, kik a katolikus
vallást sem gondolkozásukban, sem tetteikben nem környezik avval a tisztelettel,
a mely őt megilleti s egy sorba állítják mindenféle más vallással, sőt gyanúsítják és rossz szemmel kísérik. Alig kell
megjegyezni, hogy minemű cselekedet lehet az ilyen, mely az ősök hagyományát
elfajult lélekkel visszautasítja és hogy mily hálátlan és rövidlátó leiekre
vall az, ha az emberek az egyháztól eddig nyert jótéteményeket nem ismerik el s
a tőle ezután várhatókat semmibe se veszik. Hiszen a katolikus vallásból fakadó
bölcsességben és intézményekben, a mint e levél elején kiemeltük, az emberi társadalom
javára csodálatos és sokféle ható erő rejlik; a mely az idővel nem szárad ki,
hanem mindig ugyanaz és mindig élő marad és az új időknek, csak el ne nyomja az
ellenkezés, szakadatlanul hasznára válik.
A mi a
ti népeteket tüzetesebben illeti, iránta a vallásra nézve előbbi leveleinkben
és más hasonló gondoskodásainkban véleményünk szerint eleget tettünk, akkor is,
midőn veszélyekre figyelmeztetve óvtuk öt, akkor is, midőn eszközöket jelöltünk
ki, melyek szabadságának és méltóságának állnak szolgálatára. És minthogy a
vallástól az állami ügyek el nem szakíthatok, ezekre is nagy gondot
fordítottunk, mint ezt apostoli tisztünk megköveteli. Ugyanis amiket jónak
láttunk viszonyaitoknak megfelelően ajánlani és elrendelni, azok, mint
emlékeztek, nem csekély mértékben előmozdították a közjót
is. Hogyha ebben az irányban a jók vállvetve összesített igyekezete állandóan
meg fog felelni, figyelmeztetéseinknek és tanácsainknak miért ne lehetne
reményre gerjednünk az iránt, hogy közös reményeink a megvalósuláshoz közelebb
jutottak? Egyetlen jó hazafinak vágyából sem hiányozhat ugyanis az, hogy a
viszály okainak eltávolításával az egyháztól ne vonassék meg az öt megillető
tisztelet, mi által az állam dicsősége is fényesebben fog ragyogni, az ősi
vallással való szövetségben és annak vezetése mellett. Ebből csak nyerni fog a
hatalmak tekintélye, az ország rendéinek egymás iránt való vonzódása, az
ifjúság nevelése, s a többi effélék mind helyesen fogják egymást támogatni az
igazságban és szeretetben; mert ezeken az alapokon és támaszokon nyugszik főleg
az államok léte és erőssége.
Hogy a
javaknak ez összege úgy találkozzék nálatok, mint az ősök fényesebb emlékében
előttetek áll, arra nézve bizonyára nagy befolyással lesz az, ha a kegyeletes
ragaszkodás a római egyházhoz, mintegy új felpezsdülést nyerve, az ősök
példájából buzdítást fog meríteni. Értesültünk, hogy a közörömek ünnepségeinek
sorába igen helyesen az is fel van véve, hogy szent István nagy tisztelettel környezett koronája
páratlan pompával fog a főváros utcáin át az új országház felavatására
meghatározott napon körülhordoztatni. Valóban semmi sem nőtt össze annyira a
nemzet és királyaitokcsó dégével (sic!),
s alkotmányotok helyes gyakorlásának összhangját sem tünteti fel semmi oly
szépen, mint a királyi hatalomnak e szent jelvénye. Szabad legyen nekünk
reményünkben előre élvezni azt a két kiváló hasznot, mely ebből az eljárásból
oly könnyen fog eredni. Az egyik az, hogy a rendekben és a nép sokaságában
annál inkább meg fog erősödni a hódolat és hűség-vallásos ihlete a dicső
Habsburg-ház iránt, mely ezt a koronát, a melyet őseitek neki önként
felajánlottak, állandóan az ország boldogságára viselte. A másik oda céloz,
hogy az ezzel járó emlegetése az ősök és szent Péter széke közt volt
viszonynak, a melyet ez a pápai ajándék megerősített és szentesített, eme
köteléknek állandóságot és erőt kölcsönöz.
Azt pedig vegye tudomásul a
nemes magyar nemzet, hogy ö az apostoli szék hatalmára és kegyelmére biztosan
számíthat és köteles számítani; mert ez a szék soha sem fog megfeledkezni a
magyar nemzet által a katolikus vallás ügyében viselt dicső dolgokról és anyai
gondoskodásának, szerető elnézésének (indulgentiae) vonzódását fenntartja és
fenn fogja tartani mindenha.
A mi Bennünket illet hogyha a ti
javatokra eddig valamit kigondoltunk és tettünk, azokat a jő Isten kegyesen
sikerre gyámolítsa s Bennünket tanácsával és istápolásával ezután is úgy
támogasson, hogy az Ő segítségével a ti érdeketeknek még többel
kedveskedhessünk. A jelen szerencsés évforduló alkalmából pedig különösen
kegyes jóvoltával tekintsen le apostoli királyotokra, az ország rendéire, a
papságra, az egész népre s tegye őket bővelkedőkké ama javak özönében, a
melyeket Ő az igazságot és békét őrző nemzeteknek és országoknak Ígért.
Tekintsen rátok mindnyájatokra a ti Nagyasszonyotok Mária is, s vele szent
István és Adalbert, az ország apostolai és mennybéli oltalmazói, hogy az ő
üdvös pártfogásuk alatt, melyet az ősök és elődök annyira óhajtottak, napról napra
gyarapodó sikernek örvendezzetek.
Szeretetünk legfőbb fokának
jeléül rendkívüli óhajt csatolunk
mindezekhez. Adja Isten, hogy hazátok minden polgárát, kiket ugyanazon egy haza
szeretete hat át s jelenleg a közöröm kedvéért ugyanegy testvéri szeretet köt
össze, egyszersmind valaha, az anyaszentegyház boldog ölelésében, ugyanaz az
egy hit kapcsolja össze!
Ti pedig, tisztelendő testvérek,
teljes éberséggel és minden igyekezettel folytassátok, a mint teszitek, a
lehető legjobb érdemeket szerezni népetek és hazátok körül: mihez az isteni
kegyelmek előjeléül s kiváló szeretetünk tanúságául vegyétek apostoli
áldásunkat, melyet reátok egyenkint és az egész örvendező Magyarországra
szeretetünk egész melegével adunk.
Kelt Rómában, szent Péternél,
május 1-én 1896-ban, pápaságunk 19-ik évében.
XIII.
LEÓ PÁPA.
[1]
Clemens XIII. P. M. in
alloc. Siqui militari, die 1. oct. an. MDCCLVIII.
[2]
Epist. Quum multa alia, die XIX. Aug. an. MDCGLVIIL
[3]
1Kor 16,13
[4]
Zsid 10,23
[5]
1Makk 9,10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése