XI. PIUS
PÁPA
A LELKIGYAKORLATOK
VÉGZÉSÉNEK ELŐMOZDÍTÁSÁRÓL
BEVEZETÉS
A jubileum meghirdetésének célja
Tisztelendő testvérek,
Üdvöt és apostoli áldást!
Jól tudjátok, Tisztelendő Testvérek, mi volt a szándékunk,
midőn az év elején, pappá szenteltetésünk és első szentmisénk ötvenedik
évfordulója alkalmából az egész katolikus világnak rendkívüli jubileumi búcsút
hirdettünk. Amint 1929 január 6-án kiadott „Auspicantibus Nobis” kezdetű
apostoli levelünkben ünneplésen kijelentettük, nemcsak fölszólítani akartuk a
Mi összes kedves fiainkat, a nagy keresztény családot, amelyet az isteni Szív a
Mi szívünkre bízott,, hogy a közös Atya örömében osztozva Velünk együtt egy
lélekkel hálát adjanak a minden javak legfőbb Osztogatójának; hanem elsősorban
az az édes reménység biztatott Minket, hogy ha atyai bőkezűséggel megnyitjuk az
égi kegyelmek tárházát, amelynek sáfárává rendeltettünk, a keresztény nép
fölhasználja a kedvező alkalmat a hitnek erősítésére, a jámborság és keresztény
tökéletesség fokozására, a magán- és közerkölcsöknek megjavítására az evangélium
szellemében, s így az Istennel történt megbékülés és kiengesztelő dús
örvendetes gyümölcseként úgy az egyes embereknek, mint a társadalomnak békéje
várható.
A jubileum gyümölcsei
Reményünkben nem is csalatkoztunk. Mert az a hatalmas
vallásos lendület, amellyel a keresztény nép a jubileum meghirdetését fogadta,
idővel egyáltalán nem hanyatlott, hanem inkább folyton erősbödött – a
mindenható Isten segítségével, aki ez évben olyan nevezetes eseményeket érlelt,
amelyek minden időkre emlékezetessé teszik az üdvösséges esztendőt. S Nekünk
bőséges okunk volt az örömre, mert a hitnek és jámborságnak nagy föllángolását
nagyrészt saját szemeinkkel láthattuk és drága fiainknak népes csapataiban
gyönyörködhettünk, akiket boldogan fogadhattunk házunkban és szeretettel
ölelhettünk keblünkre. Midőn ezért különös buzgósággal hálát mondunk az
irgalmas Istennek, aki ennék a kegyelmi esztendőnek folyamán olyan sok
gyümölcsöt termelt, érlelt és egy begyűjtött az ő szőlőjében, a lelkipásztori
gondosság arra a törekvésre indít és ösztönöz Minket, hogy ebből a termékeny
időből a jövő számára minél több lelki hasznot megőrizzünk úgy az egyesek, mint
az egész emberi társadalom boldogságára és üdvére.
Miképpen őrizhetők meg a
gyümölcsök?
Annak a módnak keresése közben,
ahogyan állandósulhatnának a szerencsésen elért gyümölcsök, eszünkbe jut
boldogemlékű elődünk, XIII. Leó pápa, aki más alkalommal a szentévét
meghirdetve, az összes híveket azokkal a komoly szavakkal intette, amelyeket „Auspicantibus
Nobis” kezdetű körlevelünkben Magunk is megismételtünk,[1]
hogy „kissé magukba szállva a földbe merült gondolataikat magasabbra irányítsák”,[2]
azonkívül ráemlékezünk szentemlékű elődünkre, X. Pius pápára, aki a papi
életszentséget szóval és példával állandóan fejlesztvén, papságának ötvenedik
esztendejében a katolikus papsághoz buzdító szózatot[3]
intézett, amely kiválóan gazdag anyagot szolgáltat a lelkiélet épületének minél
magasabb fölépítésére.
A lelkigyakorlatok végzése a
legalkalmasabb mód
Az említett pápáknak nyomdokain
haladva Mi is fölhasználjuk az alkalmat s olyan ügyet szolgálunk, amelytől a
kereszténység számára kiválóan nagy lelki hasznot remélünk, tudniillik a
lelkigyakorlatoknak intézményét. Forrón óhajtjuk a szentgyakorlatok további
meghonosodását és tágabb elterjedését nemcsak a kétféle papság körében, hanem a
világi katolikusok köreiben is. A szentgyakorlatokat jubileumi évünk emlékeként
hagyjuk a mi kedves fiainkra. Papságunk ötvenedik évének alkonyán a
legbensőségesebb örömmel tesszük ezt. Hiszen végtelenül jól esik most
emlékezetünkbe idézni azokat a mennyei kegyelmeket és kimondhatatlan
vigasztalódásokat, amelyeket a szentgyakorlatok végzése közben gyakran
tapasztaltunk; állhatatosságunkat a szentgyakorlatok végzésében, amelyek papi
életpályánk mind-megannyi korszakait jelzik; az égi világosságot és a lelki indításokat,
amelyeket belőlük merítettünk az Isten akaratának fölismerése és be-teljesítése
céljából; végül szentgyakorlatokat adó munkánkat, amelyet egész papi működésünk
folyamán a hívek lelki kiművelése céljából kimondhatatlan lelki haszonnal és
hihetetlen eredménnyel végeztünk, úgy hogy a szentgyakorlatokban az örök
üdvösség elnyerésének kivételesen alkalmas eszközét látjuk.
I. A lelkigyakorlatok fontossága,
alkalmassága és haszna
a) Korunkban
Tisztelendő Testvérek, több szempontból is fölismerjük a
szentgyakorlatoknak kiváló fontosságát, hasznát és alkalmatosságát, ha a jelen
kort megfigyeljük. Korunknak súlyos betegsége és a jobbak által fölpanaszolt
bajainak bővizű forrása a könnyelműség és a felületesség, amely az embereket
tévutakra hajtja. Innen magyarázható az állandó és erős hajlamosság a
külsőségekre, a gazdagság és az élvezetek telhetetlen hajhászása, ami a
lelkekben a magasabb rendű javak iránt az érzéket lassankint eltompítja és
kioltja, sőt azokat az anyagi és múlandó dolgokba annyira elmeríti, hogy az
örök igazságokra, az isteni törvényekre, magára a jó Istenre, minden teremtett
lénynek okára és végcéljára nem is gondolnak. Pedig az Úristen az ő végtelen
jóságában és irgalmasságában ma sem szűnt meg az embereket kegyelmeinek bőséges
áramával magához édesgetni, bármily nagy is az erkölcsi romlottság.
Az emberiség nagy családját sorvasztó súlyos lelki betegség
gyógyítására ajánlhatnánk-e jobb orvosságot és gyógyító szert, mint ha az
elgyöngült és az örökkévalókkal nem törődő lelkeket a szentgyakorlatok
végzésére buzdítjuk?
Mert ha a szentgyakorlat nem is
volna egyéb, mint rövid, néhány napos elvonultság, amelyben a megszokott
társaságtól, rendes foglalkozásától és gondjaitól elkülönült embernek alkalma
nyílik nem üres pihenéssel tölteni az időt, hanem azokat a végtelenül komoly
kérdéseket megfontolni, amelyek az emberiséget szüntelenül foglalkoztatták, az
ember eredetének és végcéljának kérdéseit: … az ember honnan jön és hova megy ;
akkor is már kiváló eredményeket szülhet a szentgyakorlat.
b) Embert nevelő hatása
Pedig a szent magánynak még sokkal nagyobb eredményei is
vannak. Rászorítja az emberi elmét az elmélyülő munkára, mindennek pontos
megfontolására, amit gondolt, beszélt, cselekedett; a magába szállásra.
Csodálatos módon gyakorolja az ember összes szellemi tehetségeit, hogy ebben a
valóságos szellemi tornában az ész a komoly megfontoláshoz és az elfogulatlan
mérlegeléshez szokjék, az akarat komolyan megerősödjék, az ösztönök az okosság
uralma alatt megfékeződjenek, az emberi cselekvés az észnek elgondolásai
szerint biztos zsinórmértéket és vezérfonalat nyerjen, a lélek eredeti
méltóságát és fönségét elérje, amint szent Gergely pápa lelkipásztori könyvében
szellemes hasonlattal mondja: „Az emberi ész, mint a víz, körülzárva magasabbra
emelhető s odatörekszik, ahonnan jött; de szabadon hagyva elfolyik s a mélybe
hasztalanul elszóródik”.[4]
c) Keresztényeket képző hatása
Azonkívül a szentgyakorlatban „az
Úristenben örvendező lélek az ébresztő csendben fölérez és csodálatos
elragadtatásban erősödik”, amint szent Eucherius,[5]
lyoni püspök bölcsen mondja, sőt a jóságos Isten ahhoz a mennyei eledelhez
hívja, amelyről Lactantius[6]
mondja: „nincs a léleknek édesebb étele, mint az igazság megismerése”, s egy
régi írónak (sokáig Nagy szent Vazulnak tartották) kifejezése szerint „az égi
tudomány iskolájába és az isteni mesterségek tanintézetébe” kerül, ahol „az
Isten minden, amit tanulnak, az út, amelyen haladnak, minden, ami által a
legfőbb igazság ismeretére eljutnak”.[7]
Mindebből kitetszik a
szentgyakorlatoknak kitűnő hatása úgy az ember természetes tehetségeinek
tökéletesítésére, mint még inkább a természetfölötti vagy keresztény ember
kialakítására. Napjainkban, mikor az igazi krisztusi érzés, a természetfölötti
lelkiség, a mi szent vallásunk valódi tartalma ellen annyi akadályt és korlátot
állítanak; mikor a naturalizmus széltében-hosszában uralkodik, amely a hit
életerejét gyöngíti és a keresztény szeretet lángjait oltogatja: végtelenül
fontossá vált, hogy az ember elzárkózzék a hazugság szemfényvesztése elől,
amely „elhomályosítja a jókat”,[8]
s a boldog magányba vonuljon, ahol az égi világosság fényénél megértse igaz
értékét és valódi becsét az emberi életnek, amelyet az egy Isten szolgálatába
kell hajtani; elborzadjon a bűnnek utálatosságán ; megtanulja az Isten szent
félelmét; a földi dolgok hiúságát leplezetlen világosságban lássa; az Úr
Krisztus, aki „az út, igazság és élet”,[9]
tanításán és példáján okulva vesse le a régi embert,[10]
tagadja meg magát, és alázatosságban, engedelmességben és önkéntes önfegyelmezésben
öltse magára Krisztust s igyekezzék tökéletes férfikort érni Krisztus telj és
korának mértéke szerint,[11]
mint az apostol mondja, sőt teljes erővel oda törekedjék, hogy az apostollal ő
is azt mondhassa: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”.[12]
így a lélek a szent magány napjaiban az isteni kegyelem hathatós segítségével,
amelyet buzgó imádsággal és a szentségek gyakrabbi vételével bőségesebben
élvez, fokonkint a teljes tökéletességig és az Istennel való édes egyesülésig
emelkedik föl.
Megbecsülhetetlenül drága, természetfölötti kincsek ezek,
Tisztelendő Testvérek, s bennök rejlik a megnyugvás, a boldogság és a valódi
béke, amelyet az emberi lélek sóvárogva kíván, de a modern világ a hiú
kísértésektől elszédítve hasztalanul keres a múlandó és futva tűnő javakban, az
élet hangos zűrzavarában. A szentgyakorlatokban megvan az a bűvös erő, hogy az
embereknek megszerzi a lelki békét és életszentségre neveli őket. Bizonyítja
ezt az igazságot az elmúlt századok tapasztalata s még inkább a mi korunknak
tanúsága, mert megmérhetetlen azoknak a száma, akik a szentgyakorlatok
magányában kellően megművelődtek s úgy kerültek ki belőlük, mint Krisztusban „meggyökerezettek
és fölépültek”,[13] eltelve
világossággal, örömmel és azzal a békével, amely „fölülhalad minden értelmet”.[14]
d) Apostolokat nevelő erő
Ámde a keresztény élet
teljességéből, amelyet a szentgyakorlat megteremt, a lélek belső békéjén kívül
még más fontos lelki erő is önként forrásozik s ennek kiváló társadalmi
jelentősége van: a lelkeket Krisztusnak megnyerni vágyó buzgóság, amelyet apostoli
szellemnek szoktunk nevezni, A szeretetnek az a természetes hajtása, hogy a
megigazult lélek, amelyben az Isten kegyelmileg lakást vett, csodálatosan
fölbuzdul, hogy másokat is részeseivé tegyen a végtelen Jóság ismeretének és
szeretetének, akit ő már elért és birtokba vett,
Már pedig a mi korunkban az emberiség az apostoli munkára
nagyon is rászorul. A missziók távol országai már „megértek az aratásra”[15]
s a szükségletnek megfelelő számú apostolt kívánnak. S a mi országaink is
válogatott csapatokat követelnek a kétféle papságból, hogy méltó sáfárai
legyenek az Isten titkainak, és sűrű sorokat a buzgó világiakból, hogy a papi
apostolokkal szoros kapcsolatban szorgalmas munkával segítséget nyújtsanak a katolikus
tevékenység különféle vállalataiban és ágaiban. Azért Mi – Tisztelendő
Testvérek – a történelem tanulságain okulva a szent-gyakorlatos intézményeket
úgy tekintjük és üdvözöljük, mint az isteni Gondviselés által állított
mindmegannyi úrvacsoratermeket, amelyekben a legnemesebb lelkek az isteni
kegyelem hatása alatt, az örök igazságok és Krisztus példájának fáklyafényénél
világosan fölismerik a lelkek végtelen értékét és az élet mindenféle viszonyai
között azok megsegítésére fölbuzdulnak, mélységes megfontolás után megértik a
Teremtő hívását az ő szolgálatára, sőt a keresztény apostolság lángoló hevét,
erőfeszítéseit, fáradalmait, fönséges tetteit megtanulják.
II. A lelkigyakorlatok az egyház
történetében
a) Az egyház kezdetén
A szentgyakorlatos módszert az
Űr maga gyakran alkalmazta az evangélium hirdetőinek kiképzésében. Az isteni
Mester nem elégedett meg a názáreti ház sok éves magányával, hanem még teljes
negyven napot akart eltölteni a pusztában, mielőtt a nemzetek előtt nyilvánosan
föllépett és azokat a mennyei igazságokra tanította. Sőt az evangéliumi munka
derekán is többször a magánynak kedves csendjébe szokta hívni apostolait: „Jertek
külön egy puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé”.[16]
S miután a nyomorúság földjéről a mennybe ment, apostolait és tanítványait a
jeruzsálemi úrvacsorateremben akarta kiművelni és tökéletesíteni, ahol ezek tíz
napig „állhatatosak valának egy akarattal az imádságban”[17]
s így méltókká lettek a Szentlélek fogadására. Valóban nevezetes szent magány,
a szentgyakorlatok első előképe, amelyből az egyház örökifjú erőben kilépett s
ahol a boldogságos Szűz jelenlétében és hatalmas pártfogása alatt az
apostolokkal együtt azok is megnevelődtek, akiket méltán nevezhetnénk a katolikus
tevékenység világi munkásai előfutárainak.
Attól a naptól kezdve a
szentgyakorlatok tartása, ha nem is a mai néven és módon, de a lényegben „házi
szokássá vált a régi keresztényeknél”,[18]
mint szalézi szent Ferenc tanította és a szentatyák műveiben található
utalások bizonyítják. Például szent Jeromos a nemes Celantiat így inti: „Válassz
magadnak alkalmas és a családi körtől távol eső helyet, ahol mint révparton
meghúzódhatsz. Itt akkora legyen a buzgóságod a lelki olvasmányban, oly gyakori
az imádságod és oly mély az elmélkedésed az eljövendőkről, hogy ezzel a
pihenéssel kipótoljad egyéb idődnek elfoglaltságait. Nem azért mondjuk ezt,
hogy elvonjunk tieidtől, sőt azért ajánljuk, hogy itt megtanuljad és
átgondoljad, milyen légy tieid iránt”.[19]
S Jeromos kortársa, Krizologus szent Péter, ravennai püspök ezzel az ismert
fölhívással fordult híveihez: „A testnek egy évet adtunk, adjunk a léleknek
néhány napot. ... Éljünk az Istennek egy kevéssé, akik a világnak éltünk
egészen ... Fülünkbe hangozzék az isteni ige: a családi élet zaja ne zavarja
meg hallásunkat. ... így fölvértezve, testvérek,így megnevelve háborút üzenünk
a bűnnek – a győzelem biztos reményével”.[20]
b) A középkorban
A további századok folyamán is
állandóan vonzódtak az emberek az üdítő magányba, ahol a nyilvánosságtól távol
a lélek az Istennel társaloghat.
Sőt a tapasztalat mutatja, hogy minél zavarosabb idők szakadtak az emberiségre,
annál hathatósabban érezték az igazságosságot és az igazságot kedvelő emberek a
Szentlélek Úristen hívását a magányba, „hogy a testnek ösztöneit tartósabban
legyőzve az isteni Bölcsesség szavát hallgassák a lélek szentélyében, ahol
elpihenvén a földi gondok lármája szent elmélkedésekben és mennyei örömökben
gyönyörködhetnek”.[21]
c) Loyolai szent Ignác
Miután a gondviselő Úristen az ő
egyházában már nagy számmal támasztott kiválóan megvilágosított férfiakat és a
természetfölötti életben kitűnő mestereket, akik részint a kinyilatkoztatás,
részint saját tapasztalatuk és korábbi századok hagyományai nyomán a lelkigyakorlatokhoz
bölcs útmutatásokat és bevált módszereket adtak:. a jóságos Istennek különös
gondviselése folytán napvilágot látott az Isten kimagasló szolgájának – Loyolai
szent Ignácnak műve – a Szentgyakorlatok
vagy inkább a Kincsesház, amint
tiszteletreméltó Blois Lajos, szent Benedek jeles rendjének tagja nevezte, akit
Liguori szent Alfonz a magányban végzett lelkigyakorlatról írt gyönyörű
levelében így idéz: „a Kincsesház, amelyet az Úristen a legújabb időben nyitott
meg az ő egyházának s amiért az Úrnak igen nagy hálával tartozunk”.[22]
d) Borromei szent Károly
A lelkigyakorlatok tartása a
tökéletesség útjának minél gyorsabb befutása céljából, nagyon hamar általánosan
elterjedt az egyházban. Mások mellett különös buzgósággal fölkarolta azokat a
Nekünk sokféle címen kedves Borromei szent Károly, aki – mint már más
alkalommal is megemlítettük – a papság és a nép körében is meghonosította,[23]
lelkipásztori éberségével és kiváló tekintélyével magyarázó szabályokat és
útmutatásokat szerkesztett hozzájuk, sőt odáig ment, hogy külön intézetet
alapított, amelyben az emberek kizárólag a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat
végezhessék. Az intézetet „Asceterium”-nak nevezte s – amennyire tudjuk – ezt a
házat kell az első szentgyakorlatos háznak tekintenünk. A szerencsés kezdet
után létesültek azután mindenfelé a többiek.
e) Szentgyakorlatos házakra van
szükség
Amint az egyházban a szentgyakorlatok megbecsülése folyton
fokozódott, úgy a szentgyakorlatos intézetek is csodálatos módon elszaporodtak.
Az életnek sivár pusztaságában barátságos vendégfogadók ezek a házak,
amelyekben a mindkét nemű hívek elkülönítve lelki táplálékot kapnak és lelkileg
megerősödnek. A borzalmas világháború után, amely az emberi társadalom
szerkezetét alapjaiban megingatta, a nemzetek szellemi és anyagi
birtokállományán érzékeny sebeket ütött, ki tudná megszámlálni az emberek
tömegeit, akik dédelgetett reményeik szertefoszlását látták, az égieket a
földieknél többre becsülni megtanulták s a Szentlélek hathatós segítségével a
magányban keresik a lélek igaz békéjét? Utalunk mindazokra, akiket vagy a szent
és tökéletes élet szépsége megigézett, vagy az élet szörnyű csapásai megtörtek,
a gondok megtéptek, vagy a világ csábításai és csalárdságai megejtettek, a naturalizmus
járványos betegsége meggyötört és az érzékiség tüze megégetett s akik azután
lelkigyakorlatos házakba vonulva a magánynak édes békéjét annál nagyobb
gyönyörűséggel élvezték, minél súlyosabb szenvedéseken estek át s a mennyei
igazságokat átélve, életüket a természetfölötti törvények szerint berendezték.
III. Szentgyakorlatok az emberek
egyes osztályai számára
Mélységes örömmel és nagy
hálával figyeljük a vallásos áhítatnak meginduló lendületét, amelynek
elhatalmasodásában a kornak betegségei ellen a legbiztosabb gyógyszert találjuk
s amennyire Rajtunk áll, a jóságos Isten kegyelmével közreműködni igyekszünk,
hogy a Szentlélek Úristen sugallatára fogékonnyá vált emberi lelkekben a
titokzatos isteni hívás bőséges természetfölötti gyümölcsök nélkül ne maradjon.
a) A pápai udvar számára
Először is készségesen megtesszük, amit már elődeink is
megtettek. Ugyanis az Apostoli Szentszék, amely a szentgyakorlatokat szóval már
gyakran ajánlotta, régi idők óta a maga tekintélyes példájával is oktatta a
híveket, mert a Vatikánt többször néhány napig az elmélkedés és imádság utolsó
vacsora termévé változtatta. Ezt a szokást nem csekély örömünkre és
vigasztalásunkra Magunk is átvettük. S hogy a lelki örömöt és vigasztalást
Magunknak és közvetlen környezetünknek – udvari népünk közös óhajának eleget
téve – hathatósabban megszerezzük, a kellő intézkedést már megtettük, hogy
székházunkban minden esztendőben megtartassanak a lelkigyakorlatok.
b) A püspökök részére
Jól tudjuk – Tisztelendő Testvérek –, hogy ti is mily nagyra
becsülitek a szentgyakorlatokat. Részt vettetek benne pappá szenteltetéstek
előtt és a püspökszentelés előtt. S papságotok élén gyakrabban is végeztek
szentgyakorlatot, hogy lelketeket az örök igazságok megfontolásával
megerősítsétek. Ezt az üdvösséges szokást nyilvánosan megdicsérjük. De
különösen is ajánlanunk kell a keleti és nyugati egyház ama püspökeinek
szokását, akik értesülésünk szerint a saját érsekük,, vagy pátriárkájuk
vezetése alatt a püspöki méltóságukhoz és a belőle származó kötelességekhez
szabott lelkigyakorlatra néha összejönnek. Reméljük, hogy ez a fényes példa –
amennyiben a körülmények engedik –, minél több buzgó követőre talál. Talán nem
is lesz túlságosan sok nehézség, ha a püspöki lelkigyakorlatokat a püspökkari
tanácskozásokkal kapcsolatban rendezik, amelyeket minden egyháztartomány
püspökei hivatalból megtartanak, hogy híveik lelki szükségleteiről gondoskodjanak
és az időszerű kérdéseket megtárgyalják. Rövid milánói érsekségünk idején a
lombard tartomány püspökeivel Magunk is elhatároztuk ezt s kormányzásunk első
évében szándékunkat biztosan megvalósítottuk volna, ha az isteni Gondviselés
titokzatos tervei csekélységünk felől más ként nem rendelkeznek.
c) A papság és a szerzetesek
számára
Meg vagyunk győződve, hogy a
papság és a szerzetesek, akik már jóval az egyházi törvény megjelenése előtt is
dicséretes buzgósággal látogatták a szentgyakorlatokat, a jövőben még
fokozottabb buzgósággal használják a megszentelésnek ezt a kiváló eszközét,
miután a szent kánonok őket most már szigorúan kötelezik.
A világi papságot különös hangsúllyal figyelmeztetjük, hogy
hűséges legyen a lelkigyakorlatok végzésében, legalább abban a mértékben, mint
az egyházi törvény neki előírja;[24]
s azokat a tökéletesedés szent vágyával kezdje és végezze, hogy a
természetfölötti lelkiségnek azt a bőségét megszerezze, amelyre szüksége van,
hogy a rábízott nyájnak lelki javát szolgálhassa és Krisztusnak sok lelket
megnyerjen. Ezt az utat járták mindazok a papok, akik a lelkek üdvözítésének
vágyától égve embertársaikat szentségre nevelték vagy a papnevelésben sikert
értek, mint – hogy egészen új példára hivatkozzunk – Cafasso József, akit Mi
avattunk boldoggá. Ez a szent férfiú mindig kiváló buzgóságot tanúsított a
szentgyakorlatokban, hogy önmagában és másokban az életszentséget minél jobban
ápolja és Isten terveit fölismerje. Mikor egyszer a szentgyakorlatból épen
távozott, az Istentől megvilágosítva egy fiatal papnak, aki gyónója volt,
megmutatta az utat, amely azt az erény hősi fokára vezette. Boldog Bosco János
volt az a pap, akinek nevére nem lehet elég dicséretet mondani.
A különféle szerzetesek a kolostorokban a törvény[25]
értelmében tartoznak évenkint szentgyakorlatokon részt venni s a szent
magányból bizonyára az égi kegyelmek kimeríthetetlen gazdagságát hozzák
magukkal, amiből azután a saját szükségletük szerint a nagyobb tökéletességet
szívják és az evangéliumi tanácsok pontosabb követésére lelki erőt szereznek.
Az évenkint ismétlődő szentgyakorlat a titokzatos „élet fája”,[26]
táplálója az egyes szerzetesek és szerzetesházak egészséges életszentségének,
amelyben tündökölnie kell minden egyes szerzetescsaládnak.
Ne gondolják a kétféle papok, hogy a szentgyakorlatokban
eltöltött idő kárára van a lelkipásztori munkának. Hallgassák meg szent
Bernátot, aki boldog III. Jenő pápának, egykori tanítványának, nem átallotta
ezt írni: „Ha egészen mindenkié akarsz lenni, annak példájára, aki mindenkinek
mindene lett, úgy dicsérem az egész emberiséget átkaroló szeretetedet, de csak
akkor, ha az tényleg egészen általános. Ám miképpen volna általános, ha Te ki
vagy zárva. Te is ember vagy. Tehát hogy általános és hiánytalan legyen a
szereteted, öleljen Téged is magához az a kebel, amely mindenkit átölel.
Egyébként mit használ Neked, ha mindenkit megnyersz, Magadat pedig elveszted?
Ha már mindenkié vagy, légy a magadé is. Vigyázz, nem mondom, hogy mindig, vagy
gyakran, de legalább néha önmagadnak is add magad.”[27]
d) A katolikus köztevékenység
világi munkásai számára
Tisztelendő Testvérek, ugyancsak
kiváló gonddal azon vagyunk, hogy a szentgyakorlatokban megművelődjenek a
világi csapatai annak a katolikus köztevékenységnek, amelyet teljes erőnkkel
előmozdítani és ajánlani meg nem szűnünk s soha megszűnni nem fogunk, mert
hasznos, hogy úgy mondjuk – szükséges a világiak munkája a papi apostolkodás
mellett. Nem is tudjuk örömünket szavakkal eléggé kifejezni, amelyet a jelentés
fölött éreztünk, hogy már majdnem mindenfelé tartanak külön lelkigyakorlatokat
Krisztus katonáinak békés és áldozatkész csapatai, különösen az újoncok sorai
számára. Számosan végzik a szentgyakorlatot, hogy Krisztus harcainak
megvívására készségesebbek .és fölkészültebbek legyenek s benne nemcsak eszközt
találnak a keresztény életnek tökéletesítésére önmagukban, hanem gyakran
meghallják az Istennek titokzatos hívó szavát a lelkipásztorságra, a lelkek
megnyerésére, a szó szoros értelmében vett apostolkodásra. Gyönyörű hajnala a
mennyei javaknak kezd pirkadni, amelyet majd a delelő nap követ, ha a
szentgyakorlatok szokása szélesebben elterjed s a katolikusok, különösen a katolikus
ifjúság, különféle egyesületeiben tapintatos vezetés mellett meghonosodik.[28]
e) Minden rendű emberek számára
Mivel korunkban az anyagi javak,
a belőlük fakadó kellemesebb élet és bizonyos fokú jólét az ipari és egyéb
munkásokhoz is jelentékenyebb mértékben eljutottak s őket magasabb életmódba emelték, az Úristen
irgalmasságából és gondviselése folytán a lelkigyakorlatok kincse a hívő nép
között is terjed s üdvös ellensúlyként hat, hogy az emberek a múlandó javak
súlya alatt, az élet kényelmét és örömeit élvezve a materializmus tanába és
erkölcseibe ne süllyedjenek. Azért az egyes országokban keletkező mozgalmat a
munkás lelkigyakorlatok érdekében, különösen a Perseverantia kötelékébe tartozó
egyesületekben kiváló eredményekkel megtartott munkás lelkigyakorlatokat meleg
atyai jóindulattal kísérjük s azokat – Tisztelendő Testvérek – lelkipásztori
buzgóságtokba és gondjaitokba ajánljuk.
IV. A lelkigyakorlatok
végzésének módja
Hogy a lelkigyakorlatok
megteremjék a gyümölcsöket, amelyekről szóltunk, megfelelő buzgósággal kell
azokat végezni. Mert ha tisztán megszokásból, lanyhán és unatkozva végezzük,
nagyon kevés vagy épen semmi lelki haszonnal sem járnak.
a) Magány és a külső gondok
elpihenése
Azért mindenekelőtt szükséges, hogy a lélek a magányban
gyakorolja magát, távol a mindennapi élet minden gondjától és aggodalmától,
mert mint a Krisztus követésének könyve világosan tanítja, „a csendben és a
nyugalomban erősödik a jámbor lélek”.[29]
Noha a nagy tömegeket foglalkoztató nyilvános szentgyakorlatokat is dicsérjük,
teljes lelkipásztori buzgósággal előmozdítandóknak és Isten bőséges
kegyelmeivel megáldottaknak tartjuk: mégis inkább a visszavonultságban végzett
úgynevezett „zárt” lelkigyakorlatokat sürgetjük, amelyek az embert jobban
elszakítják a teremtményektől, a lélek szétszórt részeit összegyűjtik, hogy
csak önmagának és a jó Istennek éljen, az örök igazságokról elmélkedvén.
b) Megfelelő időtartam
Azután az igazi szentgyakorlat megkívánja, hogy kellő időt
szenteljünk rá. S bár személyi és tárgyi okokból az idő néhány napra is
szorítható vagy egész hónapig is eltarthat, de túlságos rövidre nem fogható, ha
a szentgyakorlat valódi gyümölcseit elnyerni akarjuk. Amint a gyógyhelyek is
csak akkor használnak a testi egészségnek, ha bizonyos időt töltünk ott, úgy a
szentgyakorlatok is csak akkor nyújtanak hathatós gyógyítást a léleknek, ha
megfelelő ideig végezzük.
c) A legjobb módszert kell használni
A szentgyakorlat helyes végzése
és a lelki haszon learatása szempontjából nagyon fontos a megfelelő és bölcs
módszer alkalmazása.
Tapasztalati tény, hogy az egészséges katolikus aszkézis
elveivel egyező szentgyakorlatos módszerek közül egyik mindig legjobban kitűnt,
az Apostoli Szentszék teljes jóváhagyását ismételten elnyerte, a legjelesebb
hittudósok és szentek magasztalását kiérdemelte és négy évszázadon át a
szentség tömérdek gyümölcseit megtermetté: a Loyolai szent Ignác által
bevezetett módszert értjük, akit a szentgyakorlatok mesterének nevezünk, akinek
csodálatos könyve[30]
a szentgyakorlatokról, ez a vékony, de mennyei bölcsességgel teljes könyv,
amióta boldogemlékezetű elődünk, III. Pál[31]
pápa ünnepiesen jóváhagyta, megdicsérte és ajánlotta, azóta – hogy saját
szavainkat idézzük, amelyeket még a pápai szék elfoglalása előtt használtunk – „mindig
úgy szerepelt és érvényesült, mint a legbölcsebb és általános szabálykönyve a
lélekvezetésnek az erényesség és életszentség útján, mint kiapadhatatlan
forrása a legtisztább és legalaposabb jámborságnak, .mint ellenállhatatlan
ösztökélő és kiválóan tapasztalt
buzdító az erkölcsi javulásra és a legmagasabb
élettökéletesség elérésére”.[32]
Midőn pápaságunk elején
úgyszólván az egész katolikus világ mindkét féle szertartású püspökeinek
sürgető kérését és óhaját teljesítve „Summorum Pontificum” kezdetű
körlevelünkkel 1922 júl. 25-én „Loyolai szent Ignácot a lelkigyakorlatok s a
szentgyakorlatokat tartó összes intézetek, társulatok és egyesületek égi
pártfogójává avattuk és nyilvánítottuk”[33],
nem tettünk egyebet, mint hogy apostoli tekintélyünkkel szentesítettük, ami a
lelkipásztorok és a hívek közös érzése volt, amit a fent említett III. Pál
pápával együtt kiváló elődeink: VII. Sándor,[34]
XIV. Benedek,[35] XIII.
Leó[36]
pápák a szent Ignác-féle szentgyakorlatokat magasztalva tulajdonképpen már
elmondottak; amit ékes dicséretekkel, sőt ezekben a gyakorlatokban szerzett és
nagyra nevelt ragyogó erényeik példájával kifejeztek mindazok, akik XIII. Leó
pápa szavai szerint az utolsó négy évszázadon át „az aszkézis tanításával vagy
életszentséggel legjobban kitűntek”.[37]
Ugyanis a hamis miszticizmus veszedelmeitől és tévedéseitől távolálló tiszta
tan ; a lelkigyakorlatok könnyű alkalmazhatósága a különféle rangú és rendű
emberekhez, a kolostorokban szemlélődő életet élőkhöz épen úgy, mint a világban
tevékeny emberekhez ; a részek szerves összefüggése; az átelmélkedésre szánt
igazságok csodálatos és világos egymásutánja; a jól megválasztott lelki anyag,
amely az embert a bűn igájának lerázása és az erkölcsi betegségek kigyomlálása
után az önmegtagadás és a rossz szokások levetése[38]
biztos útján az imádság és az istenszeretet legmagasabb fokára elvezeti,. . .
kétségtelenül bizonyítják szent Ignác módszerének kiválóan hathatós átütő erejét
és azért azt a leghangosabban ajánlják is.
d) Havonként vagy három havonként
lelki magány
Végül – Tisztelendő Testvérek –
a szentgyakorlatoknak Általunk földi csért gyümölcseinek megőrzése és
üdvösséges emlékük fölújítása céljából jámbor szokást ajánlunk, amelyet a
lelkigyakorlatok rövid megismétlésének mondhatunk, a havi vagy legalább három
havonként ismétlődő elvonulást vagy magunkba szállást. Ezt a szokást –
szentemlékű elődünk, X. Pius pápa szavait használva – „örömmel látjuk igen sok
helyen”,[39] különösen
a szerzetescsaládoknál és a buzgó világi papoknál. Kívánjuk, hogy a világiak
közt is elterjedjen, mert igen nagy lelki hasznukra lesz, különösen azok közt,
akik családi gondjaik és elfoglaltságuk miatt lelkigyakorlatot nem tarthatnak.
A havi lélekmegújításból legalább részben kárpótolhatják magukat a
lelkigyakorlat elmaradt kegyelmeiért.
BEFEJEZÉS
Tisztelendő Testvérek, ha a
lelkigyakorlatokat a keresztény társadalom összes osztályai lelkiismeretesen
elvégzik, akkor lelki újjászületés következik be: erősödik a jámborság,
megizmosodik a vallásosság, eredményesen működik az apostolkodás s a béke jut
uralomra az egyesekben és a társadalomban.
Mikor ég és föld elcsendesült és éjfél borult a világra,
titkon, az emberektől távol az örök Ige emberi természetet öltvén magára,
megjelent az embereknek s a légben megszólalt a mennyei himnusz: „Dicsőség a
magasságban az Istennek, béke a földön a jóakaratú embereknek”.[40]
A keresztény béke éneke –
Krisztus békéje Krisztus országában – a Mi apostoli szívünknek is az óhaja,
amely minden erőfeszítésünk és munkánk végcélja, csodás erővel érinti a
keresztény lelkeket, akik a világ zajától és hiúságaitól elvonulva mély és
rejtett magányban a hit igazságait és Annak a példáját megfontolják, aki a
világnak a békét hozta s azt neki örökségül hagyta: „Az én békeségemet adom
nektek”.[41]
Ezt a valódi békét szívből
kívánjuk nektek – Tisztelendő Testvérek – pappá szenteltetésünk ötvenedik
emléknapján és közvetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus születésének kedves ünnepe
előtt, amelyet a béke titkának szoktunk nevezni, magától a Békeség Fejedelmétől
kérjük forró imádságban.
Ilyen érzésekkel, boldogító
szilárd reménységgel nektek – Tisztelendő Testvérek – papságtoknak és
híveiteknek, szóval a Mi egész kedves katolikus családunknak az Úrban apostoli
áldásunkat adjuk.
Kelt Rómában, szent Péternél
1929 december 20. pápaságunk nyolcadik évében.
XI. Pius pápa
[1]
Acta Apost. Sedis vol. XXI. 1929.
pag. 6.
[2]
Litt. Encycl. „Quod auctoritate”
1885. december 22. Acta Leonis XIII. vol. II pp. 175 ss.
[3]
Exhortatio ad clerum
catholicum: „Haerent animo” 1908. augusztus 8. (Acta Sanctae Sedis vol. XLI.
pp. 555–577.)
[4]
S. Greg. M., Pastor., L.
3., adm. 15. (Migne, P. L. tom. 77. col. 73.)
[5]
S. Eucher, De laud. eremi,
37. (Migne, P. L. tom. 50, col. 709.)
[6]
Lactant., De falsa relig.,
L. 1, c. 1. (Migne, P. L. tom. 6. col. 118.)
[7]
S. Basil. M., De laude
solitariae vitae, initio. (Opera omnia, Venetiis 1751, tom. 2, pag. 379.)
[8]
Bölcs 4,12
[9]
Jn. 14,6
[10]
Rom 13,14
[11]
Ef 4,13
[12]
Gal 2,20
[13]
Kol 2,7
[14]
Fil 4,7
[15]
Jn 4,35
[16]
Mk 6,31
[17]
ApCsel 1,14
[18]
S. Franc. Sal., Traité de l’Amour
de Dieu, L. 12, c. 8.
[19]
S. Hieronym., Ep. 148 ad
Celant. 24. (Migne, P. L., tom. 22, col. 1216.)
[20]
S. Petr. Chrysol. serm.
12. (Migne, P. L., tom. 52, col. 186.)
[21]
S. Leo Magn., serm. 19. (Migne,
P. L., tom. 54, col. 186.)
[22]
S. Alf. M. de Liguori, „Lettera
sul’utilità degli Esercizi in Solitudine”: Opere ascet. (Marietti, 1847) vol.
3. pag. 616.
[23]
Const. Apost. „Summorum
Pontificum” 25. Jul. 1922. Acta Apost. Sedis vol. XIV. 1922. pag. 421.
[24]
Cod. Jur. Can., can. 126.
[25]
Cod. Jur. Can., can. 595.
§. 1.
[26]
Gen 2,9
[27]
S. Bern., De consider., L.
1, c. 5. (Migne, P. L., tom. 182, col. 734.)
[28]
V. ö. „Ordine del giorno di Mons. Radini-Tedeschi” az 1895. olasz kat.
nagygyűlésen
[29]
Krisztus követése, I. k.
206. fej.
[30]
Brev. Rom. Szent Ignác ünnepén, júl. 31. 4. lect.
[31]
Litt. Apost. „Pastoralis
officii” júl. 31. 1548.
[32]
S. Carlo e gli Esercizi
spirituali di S. Ignazio, in „S. Carlo Borromeo nel terzo centenario della Ganonizzazione”
N. 23, Settembre 1910. pag. 488.
[33]
Const. Apost. „Summorum
Pontificum” 1922. júl. 25. Acta Apost. Sedis, vol. XIV. (1922) pag. 1922.
[34]
Litt. Apost. „Cum sieut”
1647. okt. 12.
[35]
Litt. Apost. „Quantum secessus”
1753 márc. 20. Litt. Apost. „Dedimus sane” 1753 május 16.
[36]
Epist. „Ignatianae commentationes” 1900 febr. 8. Acta Leonis XIII. vol. VII.
pag. 373.
[37]
U. o.
[38]
Epist. Apost. Pii PP. XI. „Nuos avons appris” 1929 márc. 28. ad. Card. Dubois.
[39]
Exhort. ad Cler. Cath. „Haerent
animo” 1908 aug. 4. Acta Sanctae Sedis, vol. XLI., pag. 575.
[40]
Lk 2,14
[41]
Jn 14,27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése