Tridenti Zsinat harározatai (összefoglalás)

XIX. EGYETEMES ZSINAT

Tridenti Zsinat,

1545. december 13. —1563. december 4.

[Forrás: Denzinger, Heinrich –Hünermann, Peter, Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Örökmécs Kiadó – Szent István Társulat, Bátorterenye – Budapest, 2004.]

3. ülés, 3 1546. február 4. 3 Határozat a hitvallásról 3 (DH 1500)  3

4. ülés, 3 1546. április 8. 3 Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról 3 (DH 1501-1508)  3

b) Határozat a szentírási könyvek „Vulgata” kiadásáról és a Szentírás magyarázatának módjáról 4

5. ülés, 4 1546. június 17. 4 Határozat az áteredő bűnről 4 (DH 1510-1516)  4

6. ülés, 6 1547. január 13. 6 Határozat a megigazulásról 6 (DH 1520-1583)  6

7. ülés, 13 1547. március 3. 13 Határozat a szentségekről 13 (DH 1600-1630)  13

13. ülés, 16 1551. október 11. 16 Határozat a legszentebb Oltáriszentségről 16 (DH 1635-1661)  16

14. ülés, 19 1551. november 25. 19 (DH 1667-1719)  19 a) Tanítás a bűnbánat szentségéről 19

b) Tanítás az utolsó kenet szentségéről 24

c) Kánonok mindkét tanításhoz  25

21. ülés, 27 1562. július 16. 27 Tanítás és kánonok a mindkét szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról 27 (DH 1725-1734)  27

22. ülés, 28 1562. szeptember 17. 28 a) Tanítás és kánonok a legszentebb miseáldozatról 28 (DH 1738-1760)  28

b) Határozat a kehely megengedésének kéréséről 31

23. ülés, 31 1563. július 15. 31 Tanítás és kánonok az egyházi-rend szentségéről 31 (DH 1763-1778)  31

24. ülés  33 1563. november 11. 33 (DH 1797-1816)  33 a) Tanítás a házasság szentségéről 34

b) Kánonok a házasság megreformálásáról: a „Tametsi” rendelet  35

25. ülés  35 1563. december 3. és 4. 35 (DH 1820-1835)  35

a)      Határozat a tisztítóhelyről 35 1563. december 3. 35

b) Határozat a szentek segítségül hívásáról, tiszteletéről és ereklyéiről, és a szentképekről 36 1563. december 3. 36

c) Határozat az általános reformról 37 1563. december 3. 37

d) Határozat a búcsúkról, 1563. december 4. 37

JEGYZETEK   37

Németországban a reformáció mozgalma az Egyháztól reformzsinatot követelt. VII. Kelemen azonban ellenezte az egyetemes zsinat összehívását, amit 1529 óta V. Károly császár is sürgetett. Miután az augsburgi birodalmi gyűlésen a megegyezés meghiúsult (1530), III. Pál a császár nyomására 1536. június 2-án összehívta Mantovába az egyetemes zsinatot. Az V. Károly és I. Ferenc francia király között kitört háború azonban megakadályozta a zsinat május 23-ra tervezett megnyitását. A pápa 1536. október 8-án elrendelte a zsinat áthelyezését Vicenzába. A kezdeményezés azonban kudarcot vallott a résztvevők csekély száma miatt. A háború befejezése után az 1541-es regensburgi vallási tárgyalások kudarca miatt a pápa 1542. május 22-én Trientbe (Trident) hívta össze a zsinatot. Ám az újabb háború miatt V. Károly és I. Ferenc között a zsinat felfüggesztésére kényszerültek. A crépy-i békét követően (1544. szeptember) megnyílt az út a zsinat újbóli összehívására 1544. november 30-án a „Laetare Ierusalem” bullával. A zsinat csak 1545. december 13-án nyílt meg; csak katolikusok voltak jelen. Az 1546 júliusa óta folyó schmalkaldeni háború közeledése elől a zsinatot 1547. március 11-én Bolognába helyezték át. III. Gyula 1550. november 14-én „Cum ad tollenda” bullájával elrendelte a zsinat visszatérését Tridentbe, ahol 1551. május 1-én nyílt meg a 2. Tridenti ülésszak. Az 1552 óta Tridentben megjelent protestánsokkal az egyesülési tárgyalások elakadtak, amikor a zsinat 1552. április 28-án Móric szász választófejedelem felkelése miatt ismét felfüggesztette tevékenységét. Különféle politikai zavarok után IV. Piusz „Ad ecclesiae regimen” bullájával 1560. november 29-én a zsinat folytatását rendelte el, melynek 3. Tridenti ülésszaka 1562. január 18-án nyílt meg. A tanácskozások 1563. december 4-én fejeződtek be ünnepélyes keretek között. A zsinat IV. Piusz „Benedictus Deus” bullájával (DH 1847-1850) 1564. január 26-án megerősítette határozatainak értelmezését és végrehajtását 1564. augusztus 2-án egy bíborosi kongregációra bízták. Ennek rendelkezései és határozatai képezték a kánoni jog alapját 1917-ig. A zsinati határozatok messzenyúló hatása érvényesült az V. Piusz által kiadott katekizmusban (1566), a római breviáriumban (1568) és a római misekönyvben (1572).

Az egyes ülésszakok munkái:

I. Tridenti periódus: 1. - 8. ülés, 1545. december - 1547. március

Különösen említésre méltó: a 4. ülés (1546. április 8.) határozata a Szentírásról és a hagyományokról; az V. ülés (1546. június 17.) határozata az áteredő bűnről; a 6. ülés (1547. január 13.) határozata a megigazulásról; a 7. ülés (1547. március 3.) határozata a szentségekről általában, a keresztségről és a bérmálásról; a 8. ülés (1547. március 11.) döntése a zsinat áthelyezéséről Bolognába.

Bolognai periódus: 9. - 10. ülés, 1547. március - (1548. február ) 1549. szeptember

Viták a bűnbánat szentségéről, az utolsó kenetről, az egyházi rendről és a házasságról; nincs kötelező határozat. 1548 februárjában a zsinatot ideiglenesen, 1549 szeptemberében pedig formálisan és véglegesen felfüggesztették.

II. Tridenti periódus: 11. - 16. ülés, 1551. május - 1552. április

III. Gyula újból összehívta a zsinati atyákat Tridentbe 1551. május 1-re. Különösen említésre méltó: a 13. ülés (1551. október 11.) határozata az Oltáriszentségről; a 14. ülés (1551. november 25.) határozata a bűnbánat szentségéről és az utolsó kenetről. 1552. április 28-án a zsinatot újból felfüggesztették.

III. Tridenti periódus: 17. - 25. ülés, 1.562. január - 1563. december

IV. Piusz 1560. november 29-én harmadszor is összehívta a zsinatot Tridentbe húsvét napjára, 1561. április 16-ára; az első ünnepélyes ülés (azaz a 17.) csak 1562. január 18-úi volt. Említésre méltó: a 21. ülés (1562. július 16.) határozata az Eucharisztia vételéről (szentáldozás); a 22. ülés (1562. szeptember 17.) határozata a szentmiseáldozatról; a 23. ülés (1563. július 15.) határozata az egyházirend szentségéről; a 24. ülés (1563. november 11.) határozata a házasságról; a 25. ülés (1563. december 3-4.) határozata a tisztítótűzről, a szentek tiszteletéről, a szentképekről és a búcsúkról. Ezzel az üléssel fejeződött be a zsinat.

3. ülés,

1546. február 4.

Határozat a hitvallásról

 (DH 1500)

Kiadva: SGTr 4,579k / RiTr 10 / MaC 33,09B-D / HaC 10,19E-20B / COeD³ 662.

[1500] Ez a Szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat,

a Szentlélekben törvényesen egybegyűlve, az Apostoli Szék ugyanazon három követének elnökletével, megfontolván a megtárgyalandó ügyek nagyságát, különösen azokét, amelyeket ama két fejezet tartalmaz az eretnekségek kiirtásáról és az erkölcsök megújításáról, ami miatt elsősorban hívták össze a zsinatot.

                ... A zsinat úgy vélte, hogy a hitvallást, amelyet a szent római Egyház használ, mintegy olyan kiinduló elvként, amelyben mindenki, aki Krisztus hitét vallja, szükségszerűen megegyezik, szilárd és egyetlen alapként, amelyen a pokol kapui sohasem fognak erőt venni [vö. Mt 16,18], ugyanazokkal a szavakkal kell kifejezni, amelyekkel az összes egyházban olvassák ...

Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak alkotójában.

Hiszek az egy Úrban; Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában,

aki az Atyától született az idők kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.

Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyekből. Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriából, és emberré lett. Pincius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az Írások szerint, fölment a mennyekbe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.

Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat; vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára; várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.

4. ülés,

1546. április 8.

Határozat a szent könyvek és a hagyományok elfogadásáról

(DH 1501-1508)

A zsinat idején a Szentírás következő könyveinek kánoniságát vonták ismét kétségbe: Tóbiás, Judit, Bölcsesség, Sirák, 1-2 Makkabeus, Zsidó, 2Péter, Jakab, 2-3 János, Júdás, Jelenések, valamint Dániel egyes részei.

Kiadva: SGTr 5,91 / RiTr 11k / MaC 33,22A—E / HaC 10,22C-23B / COeD³ 663k / EnchB no. 57-60. — Vö. a dekrétum vázlata: SGTr 5,31k / TheiTr 1,66.

[1501] A szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat,

a Szentlélekben törvényesen egybegyűlve …

mindig szem előtt tartva azt a célt, hogy a tévedések kiküszöbölése után maga az evangélium tisztasága megőrződjék az Egyházban, melyet, amint a próféták a szent iratokban megjövendölték, a mi Urunk Jézus Krisztus, az Isten Fia előbb saját szájával hirdetett és azután apostolainak megparancsolta, hogy mint minden üdvös igazság és erkölcsi tanítás forrását minden teremtménynek prédikálják [vö. Mk 16,15];

és elismerve, hogy ez az igazság és tanítás írott könyvekben és íratlan hagyományokban maradt fenn, melyek, miután az apostolok magának Jézusnak a szájából hallották, vagy maguk az apostolok a Szentlélek tollbamondására (indíttatására) áthagyományozták, mintegy kézről kézre adva jutottak hozzánk.

Az igazhitű atyák példáját követve, mind az Ó-, mind az Újszövetség összes könyveit – minthogy mindkettőnek az egy Isten a szerzője –, nemkülönben mind a hitet, mind az erkölcsöket érintő hagyományokat, mint amelyeket a saját beszédével Krisztus, ill. amelyeket a Szentlélek mondott el, és a katolikus Egyház szakadatlan folytonossággal megőrzött, egyenlő jámborsággal és megbecsüléssel fogadja el és tiszteli.

A zsinat úgy vélte, hogy a szent könyveknek a jegyzékét pedig ehhez a határozathoz kell csatolni, nehogy valakiben kétkedés támadhasson, vajon melyek azok, amelyeket maga a zsinat elfogad. Ezek pedig az alábbiak:

[1502] Ószövetségiek: Mózes öt könyve, azaz: Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Második Törvénykönyv; Józsue, Bírák, Ruth, Királyok négy könyve (=Sámuel két könyve, Királyok két könyve), Krónikák két könyve (Paralipomena), Ezdrás első könyve és a második, amelyet Nehemiás könyvének neveznek, Tóbiás, Judit, Eszter, Jób, Dávid Zsoltáros könyve százötven zsoltárral, Példabeszédek könyve, Prédikátor (Ecclesiastes ill. Kohelet), Énekek Éneke, Bölcsesség, Jézus Sirák fia könyve (Ecclesiastcus), Izajás, Jeremiás Bárukkal, Ezékiel, Dániel, a tizenkét kispróféta, úgymint Ozeás, Joel, Ámosz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Szofoniás, Aggeus, Zakariás, Malakiás; a Makkabeusok két könyve, az első és a második.

[1503] Újszövetségiek: Négy evangélium: Máté, Márk, Lukács és János szerint; az Apostolok Cselekedetei, amelyeket Lukács evangélista írt meg; Pál apostol tizennégy levele: a Rómaiakhoz, kettő a Korintusiakhoz, a Galatákhoz, az Efezusiakhoz, a Filippiekhez, a Kolosszeiekhez, kettő a Tesszalonikiekhez, kettő Timóteushoz, Tituszhoz, Filemonhoz, a Zsidókhoz; Péter apostol két levele, János apostol három levele, Jakab apostol egy levele, Júdás apostol egy levele, és János apostol Jelenéseinek Könyve.

[1504] Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogyan a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin „Vulgata” kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve.

[1505] Tehát mindenki értse meg, milyen rendben és úton fog előrehaladni a zsinat, miután a hit megvallásának az alapját megvetette, és leginkább milyen tanúbizonyságokat és segédeszközöket fog felhasználni a hittételek megerősítésére és az Egyház életében az erkölcsök megújítására.

b) Határozat a szentírási könyvek „Vulgata” kiadásáról és a Szentírás magyarázatának módjáról

Kiadva: SGTr 5,91k / RiTr 12 / MaC 33,23E-23C / HaC 10,23B–E / COeD³ 664 / EnchB no. 61-63.

[1506] Ezenfelül ugyanezen szentséges zsinat, meggondolván, hogy nem kevés hasznot hozhat az Isten Egyházának, ha köztudomásúvá válna, hogy a szent könyvek összes, széles körben használt latin kiadásai közül melyet kell hitelesnek tartanunk, megállapítja és kinyilvánítja, hogy ezt az ősi Vulgata-kiadást, amely annyi évszázad hosszú használata során az Egyházban már bevált, a nyilvános felolvasásokban, vitákban, igehirdetésben és magyarázatokban hitelesnek kell elfogadni, és hogy senki se merje azt bármilyen ürüggyel elvetni vagy előítélettel illetni [vö. DH 3825].

[1507] Emellett a könnyelműségre hajlamosak megrendszabályozása végett határozatot hoz, hogy senki, a saját okosságára támaszkodva, a hit és az erkölcs kérdéseiben, amelyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, a Szentírást – a saját értelmezése szerint kiforgatva – azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az Egyház (akinek a tiszte megítélni a szent iratok igazi értelmét és értelmezését), vagy az Atyák egyhangú értelmezése ellenében értelmezni ne merje, mégha az ilyen értelmezések sohasem kerülnének is a nyilvánosság elé. ...

[1508] De a nyomdászoknak is ebben a tekintetben megfelelő módon mértéket akar szabni, és elrendeli, hogy ezentúl a Szentírást, főképpen pedig ezt az ősi Vulgata-kiadást a lehető leghibátlanabbul nyomtassák ki, és senkinek ne legyen szabad kinyomtatni, vagy kinyomtattatni egyetlen szent dolgokról szóló könyvet sem a szerző neve nélkül, és ne legyen szabad eladni azokat, vagy akár csak magánál tartani, hacsak a Főpásztor előbb meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta. ...

5. ülés,

1546. június 17.

Határozat az áteredő bűnről

 (DH 1510-1516)

Az áteredő bűnről 1546. május 24-én kezdtek tárgyalni. Pedro Pacheco de Jaen bíboros ugyanezen a napon indítványozta, hogy tegyék hittétellé a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatását (vö. SGTr 5,166_31-33; 5,199₁₀). Az okot erre a határozatra leginkább egyrészt az a lutheri nézet, amely összefüggést látott az áteredő bűn és a bűnre vivő vágy között (concupiscentia), másrészt az anabaptisták gyakorlata adta. Az előkészítő munkálatok alapján célszerű összehasonlítani a június 5-én előterjesztett tervezetet a végleges határozattal.

Kiadva: SGTr 5,238-240 / RiTr 13-15 / MaC 33,27A-29B / HaC 10,27C-29C / COeD³ 665-667.

[1510] Hogy a mi katolikus hitünk, „amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” [Zsid 11,6], a tévedésektől megtisztulva csorbítatlanul megőrizze vegyítetlen tisztaságát, s hogy a keresztény népet „a tévedésbe ejtő álnokság szelei el ne sodorják” [Ef 4,14],

— mivel ezekben az időkben amaz ősi kígyó [vö. Jel 12,9; 20,2], az emberi nem örök ellensége az Isten Egyházát temérdek egyéb gonoszság mellett azzal is felforgatta, hogy magáról az eredeti bűnről és annak gyógyszeréről nemcsak új, hanem régi tévedéseket is felszított —, a Tridenti szentséges, egyetemes és általános zsinat, ...

vissza kívánván szólítani az eltévelyedetteket és megerősíteni az ingadozókat, követve a Szentírást, a szent atyák, a megerősített zsinatok tanúságait, s magának az Egyháznak ítéletét és egyöntetű állásfoglalását is, megvallja és hirdeti mindazt, amit az eredeti bűnről

az alábbiakban kimond:

                [1511] 1. Aki nem vallja, hogy Ádám, az első ember, amikor a paradicsomban megszegte Isten parancsát, azon nyomban elveszítette szentségét és megigazultságát, amelyben Isten őt létrehozta, és sértő törvényszegése miatt oly mértékben fölkeltette Isten haragját és felháborodását, hogy a halál jutott neki osztályrészül, amivel Isten korábban fenyegette is, s a halállal egyszersmind fogolyként annak hatalma alá került, aki ezután „a halálon uralkodott” [Zsid 2,14], vagyis az ördög hatalma alá (került), s ezért „a sértő törvényszegés miatt Ádám teljesen, testileg és lelkileg romlott állapotba került” [vö. DH 371]: legyen

kiközösítve.

                [1512] 2. „Ha valaki azt állítja, hogy Ádám törvényszegése egyedül neki magának volt romlására és nem az ő ivadékainak”; hogy az Istentől nyert szentséget és

megigazultságot, amelyet elvesztett, csak a maga számára vesztette el, s nem számunkra is; vagy hogy az engedetlenség bűne által csak a „halált és a testi büntetéseket származtatta át az egész emberiségre, nem pedig a bűnt is, amely a lélek halála”: legyen kiközösítve, mivel ellentmond az Apostol szavainak: „Egy ember által lépett a világba a bűn, akiben mindnyájan vétkeztek [Róm 5,12]” [DH 372].

[1513] 3. Ha valaki Ádámnak ezt a bűnét, amely eredetét tekintve egy, és nem utánzás, hanem leszármazás által ered át mindenkire, és sajátjaként van benne minden egyes emberben, megszüntethetőnek mondja akár az emberi természet erői révén, akár másféle gyógyszerrel, mint az egyetlen közvetítő, a mi Urunk Jézus Krisztus [vö. DH 1347] érdeme által, aki az Ő vére által [vö. Róm 5,9k] kibékített minket Istennel, aki „megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett” [1Kor 1,30]; vagy aki tagadja, hogy a Krisztus Jézus által szerzett megváltó érdem a keresztség szentségének útján fejti ki hatását mind a felnőttekre, mind a gyermekekre, ha szertartását az Egyház által gyakorolt formában szabályszerűen végzik: legyen kiközösítve.

Mert „nem adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben üdvözülhetnének” [ApCsel 4,12]. Ezért halljuk: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit” [Jn 1,29]. Valamint: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek, Krisztust öltöttétek magatokra” [Gal 3, 27].

[1514] 4. Ha valaki tagadja, hogy az újonnan megszületett csecsemőt meg kell keresztelni akkor is, ha megkeresztelt szülőktől ered, „vagy bár állítja, hogy meg kell keresztelni őket a bűnök bocsánatára, de azt mondja, hogy a gyermek semmi olyat nem hordoz az Ádámtól való eredeti bűnből, amit az újjászületés fürdőjében ki kellene engesztelni”, hogy így a gyermek elnyerhesse az örök életet, vagyis következésképpen a keresztelés formáját a bűnök bocsánatára nem helyesen, hanem tévesen értelmezi: legyen kiközösítve.

Mert nem lehet máshogyan érteni az Apostol szavait: „Egy ember által lépett be a világba a bűn, és a bűn által a halál, és így a halál minden emberre elhatott (átterjedt), akiben mindnyájan vétkeztek” [Róm 5,12], csak azon a módon, ahogyan a mindenütt elterjedt katolikus Egyház ezt mindenkor értette. „Ezért tehát a hitnek a szabálya az apostoli hagyomány szerint, a kicsinyekre is érvényes, akik koruknál fogva bűnt elkövetni még maguktól képtelenek, de akiket ezért valóban meg kell keresztelni a bűnök bocsánatára, hogy újjászületésükben megtisztuljanak attól, amit származásuk révén magukra vontak.”[DH 223] „Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, az nem mehet be Isten országába” [Jn 3,5].

[1515] 5. Ha valaki tagadja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme, amely a keresztségben adatik, eltörli az eredeti bűn állapotát, vagy állítja, hogy nem törli el teljesen azt, ami valódi és sajátos értelemben vett bűn, hanem csak letörli [1], vagy csak nem tudja be: legyen kiközösítve.

Mert az újjászületett lelkekben Isten semmit nem utál, mivel: „nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik a keresztségben Krisztussal együtt a halálba temetkeznek” [Róm 6,4], „akik nem a test szerint élnek” [Róm 8,1], hanem a régi embert levetve felöltötték az újat, akik „Istenhez hasonlóvá tétettek” [Ef 4,22k; Kol 3,9k], ártatlan, szeplőtelen, tiszta, hibátlan és Istentől szeretett fiakká lettek, s akik „Istennek örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei” [Róm 8,17] úgy, hogy a mennybe való belépésük útjában semmi sem áll.

Ez a szentséges zsinat vallja és tartja, hogy a megkereszteltekben ugyan megmarad a rendetlen kívánság (concupiscentia) vagy bűnrevivő kívánság (fomes), de amikor harcra kerül a sor, ez a rendetlen kívánság egyáltalán nem képes ártani azoknak, akik nem egyeznek bele a bűnbe és Jézus Krisztus kegyelmével férfiasan küzdenek ellene. Mert bizony „aki szabályszerűen küzd, koszorút nyer” [2Tim 2,5]. A szent zsinat hirdeti, hogy ezt a rendetlen kívánságot, amelyet az Apostol olykor „bűnnek” nevez [pl. Róm 6,12-15; 7,7 14-20] az Egyház sosem úgy értelmezte, hogy azért bűn az elnevezése, mintha az újjászületettekben valódi és sajátos értelemben bűn lenne, hanem mert a bűnből van, és a bűnre hajlik. Aki ellenkezőleg gondolkodik: legyen kiközösítve.

[1516] 6. Ez a szentséges zsinat kinyilvánítja azt is, hogy nincs szándékában az eredeti bűnről szóló eme határozat megállapításait vonatkoztatni az Isten Anyjára, a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Máriára, hanem ővele kapcsolatban a boldogemlékű IV. Sixtusz pápa rendelkezéseit kell követni, mégpedig az azokban foglalt büntetések terhe alatt, amely rendelkezéseket ez a szentséges zsinat ezennel megújítja. [vö. DH 1400, 1425k]

6. ülés,

1547. január 13.

Határozat a megigazulásról

 (DH 1520-1583)

A megigazulásról szóló vita 1546. június 22-én (SGTr 5,261 / TheiTr 1,159) kezdődött. Július 24-én, szeptember 23-án és november 5-én terjesztették elő a határozat egy-egy tervezetét (SGTr 5,384 / TheiTr 1.203-209 220-225 280-285). További módosítások később kerültek bele. A határozatban mindenekelőtt Luthernek a megigazulásról és az embernek a kegyelemmel való együttműködéséről vallott tanait utasították vissza, továbbá Kálvinnak az eleve elrendelésről vallott felfogását (vö. 6., 17. kánon), de ugyanúgy Iovinianus és Pelagius ezzel ellentétes tévedéseit is, akik tagadták a kegyelem szükségességét a megigazulás megszerzésére és megőrzésére (vö. 1-3., 22k kánon). A fejezetcímek, amennyiben idézőjelbe vannak téve, magának a zsinatnak az eredeti szavai, ez érvényes a többi szövegre is.

Kiadva: SGTr 5,791-799 / RiTr 23-33 / MaC 33,32D-43E / COeD³ 671-681.

Előszó

[1520] Minthogy ezekben az időkben sok lélek elbukását okozva, s az Egyház egységének kárára a megigazulás tanáról egy bizonyos téves tanítás terjedt el, a Mindenható Isten dicséretére és dicsőségére, valamint az Egyház nyugalma és a lelkek üdvössége érdekében a Tridenti szentséges, egyetemes és általános zsinat elhatározta, hogy minden krisztushívő számára kifejti magának a megigazulásnak igaz és józan tanítását, amelyet az „igazság napja” [Mal 4,2], Jézus Krisztus, „hitünk szerzője és a bevégzője” [Zsid 12,2] tanított, az apostolok továbbadtak, és a katolikus Egyház, a Szentlélek sugalmazásával mindenkor megőrzött, s most szigorúan megtiltja, hogy bárki is ezután másképpen hinni, mást hirdetni vagy tanítani merészeljen, mint amit a jelen határozat állít és kinyilvánít.

 1. fejezet: A természet és a törvény erőtlensége az emberek megigazulásához

[1521] Először a szent zsinat kinyilvánítja: a megigazulás tanának tiszta és sértetlen megértéséhez mindenkinek tudnia és vallania kell, hogy amikor Ádám törvényszegése következtében minden ember elveszítette ártatlanságát [Róm 5,12; 1Kor 15,22; DH 239], akkor valamennyien „tisztátalanná lettek” [Iz 64,6] és ahogyan az Apostol mondja: „természettől a harag fiai” [Ef 2,3], és amiként az eredeti bűnről hozott határozatban kifejtettük, olyannyira „a bűn szolgái lettek” [Róm 6,20] és az ördög és a halál hatalma alá kerültek, hogy nem csak a pogányok a természet ereje által [1. kánon], de még a zsidók Mózes Törvénye betűjének a segítségével sem képesek megszabadulni onnan, vagy fölkelni, noha a szabad akaratuk a legkevésbé sem szűnt meg [5. kánon], bár meggyöngült és rosszra hajló lett [DH 378].

2. fejezet: Krisztus eljövetelének rendje és misztériuma

[1522] Ezért történt, hogy a Mennyei Atya, az „irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene” [2Kor 1,3] Jézus Krisztust [1. kánon], saját Fiát, akit a Törvény ideje előtt és alatt a szent atyák sokaságának meghirdetett és megígért [vö. Ter 49,10 18], az „idők ama boldog teljességében” [Ef 1,10; Gal 4,4] elküldte az emberekhez, hogy mind a törvény alatt élő zsidókat kiváltsa rabságukból, mind pedig „a pogányokat, akik nem törekedtek a megigazulásra, megigazulttá tegye” [Róm 9,30], és mindnyájan „a fiúvá fogadást elnyerjék” [Gal 4,5]. „Őt adta oda Isten engesztelő, véres áldozatul a hitben a mi bűneinkért [Róm 3,25], és „nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” [1Ján 2,2].

3. fejezet: Akik Krisztus által megigazulnak

[1523] Jóllehet Ő valóban „mindenkiért halt meg” [2Kor 5,15], nem mindenki kapja meg halálának jótéteményét, hanem csak azok, akik részesednek szenvedésének érdemében. Mert való igaz, hogy az emberek, ha nem Ádám magvából, az ő utódaiként születnének, nem születnének a megigazulatlanság állapotában, mivel a tőle való továbbszármazás révén, miközben fogantatnak, saját megigazulatlanságukat szerzik meg; ugyanígy soha senki sem igazulhat meg, csak ha Krisztusban újjászületik [2. és 10. kánon], mivel ebben az újjászületésben, Krisztus szenvedésének érdeme által, a megigazulás kegyelme révén részesülnek. Az Apostol buzdít bennünket, hogy szüntelenül adjunk hálát ezért a jótéteményért az Atyának, „aki arra méltatott bennünket, hogy részünk legyen a szentek örökségében, a világosságban” [Kol 1,12], és aki kiragadott minket a sötétség hatalmából, és átvitt az ő szeretett Fia országába, amelyben elnyerjük a megváltást és bűneink bocsánatát [Kol 1,13k].

4. fejezet: A bűnös megigazulásának leírása és kegyelmi állapotának módja

[1524] Ezek a szavak körvonalazzák a bűnösök megigazulásának leírását, hogy ti. abból az állapotból, amelyben az ember az első Ádám fiaként születik, hogyan kerül át a kegyelem és a „fogadott fiúság” [Róm 8,15] állapotába, a második Ádám, a Megváltó, Jézus Krisztus által. Ez az átkerülés pedig az evangélium meghirdetése után az újjászületés fürdője [5. kánon], vagy annak kívánása nélkül nem lehetséges, mint írva van: „Aki nem születik újjá vízből és Szentlélekből, az nem megy be Isten országába” [Jn 3,5].

5. fejezet: A felnőtt embert elő kell készíteni a megigazulásra, és ennek indoka

[1525] (A zsinat) kinyilvánítja továbbá, hogy a felnőttek megigazulását Isten Jézus Krisztus általi megelőző kegyelméből [3. kánon] kell eredeztetni, vagyis az Ő elhívásából, amely anélkül hívja el őket, hogy bármiféle érdemük lenne, úgyhogy azok, akik a bűn által elfordultak Istentől, azoknak az Ő serkentő és segítő kegyelme a Hozzá való visszaforduláshoz és a saját megigazulásuk felé való törekvésre előkészítést ad úgy, ha szabadon [4. és 5. kánon] egyetértenek és együttműködnek ugyanazon kegyelemmel, hogy — miközben az Isten megérinti az ember szívét a Szentlélek megvilágítása által — sem az nincs, hogy az ember maga egyáltalán semmit sem tesz, befogadva ezt a sugallatot, mert hisz ezt el is vethetné, de mégis Isten kegyelme nélkül nem mozdulhat a megigazulás irányában, az Ő színe előtt, csak a saját szabad akaratából. Ezért, amikor a Szentírás azt mondja: „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok” [Zak 1,3], szabadságunkra kell gondolnunk; mikor pedig azt mondjuk: „Téríts magadhoz minket Uram, és mi megtérünk” [Siralm 6 5,21], megvalljuk, hogy Isten kegyelme megelőzi a mi elhatározásunkat.

6. fejezet: Az előkészület módja

[1526] Magára a megigazulásra úgy készülnek elő [7. és 9. kánon], hogy akik — az isteni kegyelem által felindítva és segítve — a hitet, amely „hallásból van” [Róm 10,17], befogadják, szabadon haladnak Isten felé, s mindazt igaznak hiszik, amit Isten kinyilatkoztatott és megígért [12-14. kánon], és elsősorban azt, hogy — Isten kegyelme által — a bűnös megigazulttá lesz, a „megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” [Róm 3,24]. Midőn pedig magukat bűnösnek tartva, az isteni igazságosságtól való félelemről, mely üdvösen érinti meg őket [8. kánon], az isteni könyörület szemléletére fordítva figyelmüket, reményük felébred, hogy bízhatnak: Krisztusra való tekintettel Isten kegyes lesz majd irántuk, s ezért Őt mint minden igazság forrását, szeretni kezdik, és ezért gyűlölettel és elutasítóan fordulnak szembe a bűnnel [9. kánon], mégpedig azon bűnbánat által, amelyet a keresztség előtt kell tartani [vö. ApCsel 2,38]. És végre előterjesztik elhatározásukat a keresztség felvételére, új élet kezdésére, és Isten parancsainak megtartására.

[1527] Erről az előkészületről olvassuk: „Aki ugyanis Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” [Zsid 11,6]. És másutt: „Bízzál, fiam: bocsánatot nyertek bűneid” [Mt 9,2; Mk 2,5]. És: „Az Úr félelme eltörli a bűnt” [Sirák 1,27]. És újra: „Tartsatok bűnbánatot és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára. Így megkapjátok a Szentlélek ajándékát” [ApCsel 2,38]. És megint: „Menjetek tehát és tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit megparancsoltam nektek” [Mt 28,19]. És végül: „Szíveteket készítsétek elő az Úrnak” [1Sám 7,3].

7. fejezet: Mi a bűnös megigazulása, és melyek az okai

[1528] Ezt a felkészülést, vagy előkészületet maga a megigazulás követi, mely nem csupán a bűnök bocsánata [11. kánon], hanem a belső embernek a kegyelem és a kegyelmi adományok akaratlagos befogadása által megvalósuló megszentelődése és megújulása, hogy az ember így megigazulatlanból igazzá, az ellenségből baráttá, „az örök élet reménybeli örökösévé” [Tit 3,7] váljék.

[1529] Ennek a megigazulásnak az okai a következők: cél-oka Isten és Krisztus dicsősége és az örök élet. Létesítő oka pedig a könyörülő Isten, aki ingyen megtisztít és megszentel [1Kor 6,11], és megjelöl és felken a megígért Szentlélekkel, aki a mi örökségünknek a záloga [vö. Ef 1,13]. Kiérdemlő oka: Isten felülmúlhatatlanul szeretett Egyszülötte, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki, „amikor még ellenségek voltunk” [Róm 5,11], „végtelen nagy szeretetével, amellyel irántunk viseltetett” [Ef 2,4], a keresztfán elszenvedett szentséges szenvedése által kiérdemelte számunkra a megigazulást [10. kánon], és elégtételt nyújtott helyettünk az Atyának. Eszköz-oka pedig a keresztség szentsége, amely „a hit szentsége” [1], amelynek híján soha senki nem részesülhet a megigazulásban.

Végül egyetlen formai oka „Isten igazságossága, nem ahogyan Ő igaz, hanem amivel megigazulttá tesz bennünket” [2] [10. és 11. kánon]. Mert ha Ő ezzel megajándékozott minket, szellemünkben újjászületünk [vö. Ef 4,23], és nemcsak számítunk annak, hanem valóban igazaknak neveztetünk [vö. 1Ján 3,1], és azok is vagyunk! Mindegyikünk a magára szabott igazságot fogadja be, olyan mérték szerint, amelyet „a Szentlélek tetszése szerint oszt kinek-kinek” [1Kor 12,11], és az egyes ember felkészültségének és együttműködésének arányában.

[1530] De senki sem igazulhat meg, csak ha részesedik a mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésének érdemeiben. A bűnösnek ez a megigazulása pedig akkor megy végbe, amikor ugyanezen szent szenvedés érdeméből a Szentlélek által kiárad Isten szeretete [vö. Róm 5,5] mindazok szívébe, akik megigazulnak, s ezekben ez a szeretet szállást vesz [11. kánon]. Ezért az ember magában a megigazulásban, a bűnök bocsánatával együtt Jézus Krisztus által, akinek tagjává lett, elnyeri együtt belé öntve mindezt: a hitet, a reményt és a szeretetet.

[1531] Mert a hit, hacsak nem társul hozzá a remény és a szeretet, sem nem egyesít tökéletesen Krisztussal, sem nem tesz az Ő testének élő tagjává. Ezért igaz a mondás: „Tettek nélkül a hit halott” [Jak 2,7], és tétlenné válik [19. kánon], és „Jézus Krisztusban nem az számít, ha valaki körülmetélt, vagy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretet által hat” [Gal 5,6; 6,15].

A keresztség szentsége előtt, az apostoli hagyomány szerint, a hittanulók az Egyháztól kérik ezt a hitet, amikor ugyanis „örök életet megadó hitet” [1] kérnek; amely örök életet a remény és a szeretet híján a hit nem képes megadni. Ezért rögtön hallják is Krisztus szavát: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsolatokat” [2] [Mt 19,1,7; 18-20. kánon]. S miután így elnyerték a valódi és keresztény megigazulást, a frissen újjászületett lelkeknek erősen meghagyják, hogy azt mintegy a „legdrágább ruhát” [Lk 15,22], amelyet Jézus Krisztus ajándékozott nekik, tisztán és szeplőtelenül őrizzék meg, hogy magukkal vihessék majd a mi Urunk Jézus Krisztus ítélőszéke elé, s örök életük legyen [3].

8. fejezet: Hogyan kell érteni azt, hogy Isten a bűnöst a hit által és ingyen teszi megigazulttá

[1532] Amikor pedig az Apostol azt mondja, hogy ti. az ember „hit által” (9. kánon) igazul meg és „ingyen” [Róm 3,22-24], ezeket a szavakat olyan értelemben kell érteni, amely felől az Egyház mindenkor ugyanúgy gondolkozott és nyilatkozott, mégpedig úgy, hogy azért igazulunk meg a hit által, mivel „a hit az ember üdvösségének kezdete” [1], minden megigazulás alapja és gyökere, „amely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” [Zsid 11,6], és eljutni az Ő fiainak közösségébe. Ingyenesnek pedig azért mondjuk a megigazulás kegyelmét, mert azon mozzanatok közül, amelyek megelőzik a megigazulást, sem a hit, sem a cselekedetek magát a megigazulás kegyelmét nem érdemlik ki. „Ha a kegyelem alapján, akkor nem tettek fejében, különben a kegyelem már nem volna kegyelem” — mondja ugyanazon apostol [Róm 11,6].

9. fejezet: Az eretnekek hiábavaló bizakodása ellen

[1533] Mert bár hinni kell, hogy az Isten kizárólag könyörületből és Krisztusért bocsátotta és bocsátja meg ingyenesen a bűnt, azonban az mégsem mondható, hogy Isten megbocsátotta vagy megbocsátja valakinek is a bűneit, mert hetvenkedve bizakodik ezek bocsánatában, s ebben bizonyos lévén nem is aggódik, hogy bűneit elengedték vagy megbocsátották-e, amint az eretnekek és szakadárok teszik, sőt, a mi időnkben is megtörténik, és ezt a hiábavaló és minden jámborságtól távol eső bizakodást a katolikus Egyház ellen erősen tusakodva hirdetik [12. kánon].

[1534] De azt sem szabad állítani, hogy azoknak, akik valóban megigazultak, magukról mindennemű kétely nélkül állítaniuk kell, hogy megigazultak; az sem tartható, hogy senki sincs feloldozva bűnei alól, és senki sem megigazult, csak az, aki biztosan hiszi, hogy Isten feloldozta és megigazulttá tette, s hogy egyedül e hit miatt nyerte el a feloldozást és a megigazulást [14. kánon], mintha — mint mondják — aki nincs ebben a hitben, valójában Isten ígéreteiben és Krisztus halálának és feltámadásának erejében kételkednék. Mert amiként egyetlen jámbor ember sem kételkedhetik Isten irgalmában, Krisztus érdemében, vagy a szentségek erejében és hatékonyságában, úgy bárki, aki csak tekintetbe veszi saját gyöngeségét és fölkészületlenségét, nagyon is félhet és retteghet a neki juttatott kegyelmek felől [13. kánon], minthogy senkinek sem lehet oly erős tudása, hogy megingathatatlan hittel, amely tévedésnek nincs kitéve, tudja: elnyerte Isten kegyelmét.

10. fejezet: Az elnyert megigazulás növekedése

[1535] Így tehát a megigazultak, akik már „Isten barátai” és „családjának tagjai” [Jn 15,5; Ef 2,19], „erényről erényre haladnak” [Zsolt 83,8], „megújulnak napról-napra”, ahogyan az Apostol mondja [2Kor 4,16], azaz „testüket halálra adva” [Kol 3,5] és „tagjaikat az igazság fegyvereiül adva” [Róm 6,13] a megszentelődésre, megtartják Isten és az Egyház parancsait, és „a hittel együtt munkálkodva a jócselekedetek révén” [Jak 2,22] növekednek a Krisztus kegyelme által kapott megigazulásban és egyre igazabbakká lesznek (24. és 32. kánon), amint írva is van: „Aki igaz, legyen továbbra is igaz” [Jel 22,11] és másutt: „Ne halálod napján várd, hogy megigazulj” [Sir 18,22], és megint: „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában” [Jak 2,24]. A megigazultságnak éppen ezt a növekedését kéri az Egyház, amikor így könyörög: „Add meg nekünk Urunk, a hit, a remény és a szeretet növekedését” [1].

11. fejezet: A parancsok megtartása, ennek szükségessége és lehetősége

[1536] Bármennyire is megigazult legyen valaki, nem tekintheti mentesnek magát a parancsok megtartásának kötelezettsége alól [20. kánon], senki se éljen azzal az alaptalan és az Atyák által kiközösítés terhe alatt megtiltott tétellel, hogy a megigazult ember számára Istentől előírt dolgokat megtartani lehetetlen (18. és 22. kánon). „Mert Isten nem parancsol lehetetlent, hanem parancsolván arra figyelmeztet, hogy tedd meg, amire képes vagy, és kérd, amire nem vagy képes” [1], és segít is, hogy képes légy. Mert az Ő „parancsai nem nehezek” [1Ján 5,3], és „az ő igája édes, az ő terhe könnyű” [vö. Mt 11,30]. Mert akik Isten fiai, szeretik Krisztust, akik pedig szeretik Őt, (amint Ő maga tanúsítja), megtartják az Ő szavait [vö. Jn 14,23], amit mindenképpen csak isteni segítséggel képesek megtenni.

[1537] Mert ebben a földi életben bármennyire szent és igaz legyen is valaki, nap mint nap elkövet kevésbé súlyos vétkeket, amelyeket bocsánatos bűnöknek mondunk [23. kánon], de ettől még továbbra is igaz. Mert az igaz és alázatos emberek helyesen könyörögnek így: „Bocsásd meg a mi vétkeinket” [Mt 6,12]. Amiből következik, hogy az igazaknak még inkább kötelezve kell érezniük magukat, hogy az igazság útján járjanak, hiszen általa „felszabadultak a bűn alól és Isten szolgái lettek” [Róm 6,22], és „fegyelmezetten, szentül és buzgón” élve [Tit 2,12] így előbbre tudnak jutni Jézus Krisztus által, aki révén a kegyelemhez jutottak [Róm 5,2]. Mert Isten az Ő kegyelmével az egyszer már megigazultakat „nem hagyja el, hacsak ők előbb Őt el nem hagyják” [1].

[1538] Ennélfogva senki se hízelegjen magának a „csak a hit által” elvét hangoztatva, azt gondolva, hogy egyedül a hit által lett örökös és az örökség várományosa, miközben a Krisztussal együtt való szenvedés nélkül akar megdicsőülni [vö. Róm 8,17]. Mert maga Krisztus is, mint az Apostol mondja: „annak ellenére, hogy Ő volt az Isten Fia, a szenvedésből tanult engedelmességet, műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek Neki” [Zsid 5,8-9]. Ezért az Apostol maga így inti a megigazultakat: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!... Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” [1Kor 9,24k]. Ha az apostolok fejedelme pedig így szól: „Még inkább törekedjetek rá, hogy hivatásotokat és kiválasztottságotokat jótetteitekkel megpecsételjétek, mert ha ezt megteszitek, sohasem fogtok vétkezni” [2Pét 1,10].

[1539] Ezért bizonyos, hogy az igazhitű vallási tanításnak ellenségei azok, akik szerint az igaz ember minden jócselekedetében legalább is bocsánatos bűnt követ el [25. kánon], vagy (ami még tűrhetetlenebb) jócselekedeteivel örök büntetést érdemel; és azok is ellenségei, akik azt állítják, hogy az igazak annyiban követnek el bűnt minden cselekedetükben, amennyiben azokban saját lustaságukon felülkerekedve és magukat a versenypályán futásra bíztatva, Isten megdicsőítésének vágyával együtt, az örök élet jutalmát is figyelembe veszik [26. és 31. kánon]. Hiszen meg van írva: „Hajlik az én szívem a te rendelkezéseid teljesítésére a te jutalmad miatt” [Zsolt 118,112]; és Mózesről azt mondja az Apostol, hogy „a jutalomra tekintett” [Zsid 11,26].

12. fejezet: Az eleve elrendelés meggondolatlan értelmezésétől óvakodni kell

[1540] Amíg valaki ebben a halandó testben él, az isteni eleve elrendelés elrejtett titka felől nem gondolkodhat előre úgy, hogy bizonyosan állíthassa, ő maga mindenképpen az eleve kiválasztottak közé tartozik [1] [15. kánon], mintha igaz volna, hogy a megigazult súlyosabb bűnt nem követhet el többé [23. kánon], vagy ha el is követ, biztosra vehetné, hogy meg is bánja azt. Mert senki sem tudhatja, hogy Isten kiket választott ki magának, legfeljebb külön kinyilatkoztatás útján [16. kánon].

13. fejezet: Az állhatatosság ajándéka

[1541] Az állhatatosság ajándékáról [16. kánon] írva van: „Aki mindvégig kitart, üdvözül.” [Mt 10,22; 24,13]. Ebben az ajándékban senki sem részesülhet, senki sem adhatja meg az embernek, hacsak nem az, „Aki elég hatalmas ahhoz, hogy aki áll, azt meg is tartsa” [Róm 4,4], hogy ti. állhatatosan állva maradjon, s aki elesik, azt fölemelje. Az állhatatosság ajándékát ezért senki sem ígérheti magának teljes bizonyossággal, ámbár Isten segítségében mindenki köteles rendíthetetlenül reménykedni. Mert Isten, ha kegyelmét el nem utasítják, amiként elkezdte, úgy be is végzi a jó művet, munkálva az akarást és a végrehajtást is [Fil 2,13; 22. kánon].

Mindamellett, akik úgy vélik, hogy állnak, csak vigyázzanak, hogy el ne essenek [1Kor 10,12], és félelemmel és reszketéssel munkálkodjanak saját üdvösségükön [Fil 2,12] fáradozásban, virrasztásban, alamizsnálkodásban, imádságban és felajánlásokban, böjtölésben és tisztaságban [vö. 2Kor 6,3k]. Mert remegniük kell, hiszen tudják, hogy csak a dicsőség reményében születtek újjá [vö. 1Pét 1,3], s nem magára a dicsőségre, és a harc miatt, ami még hátra van a test, a világ és az ördög ellen; szót fogadnak az apostolnak, aki ezt mondja: „Nem vagyunk a testnek lekötelezve, hogy a test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, biztosan meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test szerinti tetteket, élni fogtok” [Róm 8,12].

14. fejezet: Az elbukottak és megtérésük

[1542] Akik pedig az elnyert megigazulás kegyelméből kiestek, mert bűnt követtek el, ismét megigazulhatnak [29. kánon], amikor ugyanis Istentől felindítva Krisztus érdeméből a bűnbánat szentsége által az elveszített kegyelem visszaszerzését nyerik el. Mert a megigazulásnak ez a módja az elbukottak megtérése, melyet a szent atyák helyesen neveztek a „hajótörés következtében odalett kegyelem második mentődeszkájának” [1]. Azok számára ugyanis, akik a keresztség után bűnbe estek, Jézus Krisztus megalapította a bűnbánat szentségét, amikor ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, és akinek megtartjátok, bűnben marad” [Jn 20,22-23].

[1543] Ezért kell tanítani, hogy az elbukott keresztény ember bűnbánata sokban különbözik a keresztelésre való felkészülés bűnbánatától; éspedig abban, hogy nemcsak a „megtört és megalázkodó szívet” tartalmazza, és hogy (a bűnös) megszűnik vétkezni és a bűnöket megutálja [Zsolt 50,19], hanem ugyanazon bűnök szentségi megvallását is, legalább szándék szerint s azzal az elhatározással, hogy a maga idejében meg is teszi, és a pap feloldozását, és nemkülönben az elégtételt, amely böjtölés, alamizsnálkodás, könyörgések és a lelki élet más jámbor gyakorlatai által róható le, de nem az örök büntetés helyett, amelyet a szentség vagy a szentség felvételének megfogadása a bűnnel együtt elenged, hanem az időleges büntetésért [30. kánon], amely (mint a Szentírás tanítja), nem mindig teljesen – amint a keresztségben történik – engedtetik el azoknak, akik – Isten elnyert kegyelme iránt hálátlanul – megszomorították a Szentlelket [vö. Ef 4.30], és nem átallották Isten templomát megszentségteleníteni [vö. 1Kor 3,17].

A bűnbánatról pedig írva van: „Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Tarts bűnbánatot és térj vissza korábbi magatartásodhoz!” [Jel 2,5]. És másutt: „Az Istennek tetsző szomorúság töredelmet eredményez” [2Kor 7,10]; és ismét: „Tartsatok bűnbánatot” [Mt 3,2; 4,7], valamint: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit” [Mt 3,8].

15. fejezet: Bármely halálos bűn miatt elveszítjük a kegyelmet, de nem a hitet

[1544] Némely csavaros eszű egyénekkel szemben, akik „szép szavakkal meg hízelgéssel megtévesztik a gyanútlanok szívét” [Róm 16,18], ki kell jelentenünk, hogy nem csak magát a hitet is megszüntető hitetlenség [27. kánon], hanem bármilyen, bár a hitet meg nem szüntető más halálos bűn miatt is [28. kánon] elveszítjük a megigazulás elnyert kegyelmét. És meg kell védenünk az isteni törvény tanítását, amely az Isten országából nem csak a hitetleneket rekeszti ki, hanem azon hívőket is, akik „tisztátalanok, házasságtörők, kéjencek, kicsapongók, tolvajok, kapzsik, részegesek, átkozódók, rablók” [vö. 1Kor 6,9k], és a többieket is, akik halálos bűnöket követnek el, amelyekről az isteni kegyelem segítségével tartózkodhatnak, de amelyek következtében kirekesztődnek Krisztus kegyelméből [27. kánon].

16. fejezet: A megigazulás gyümölcse, azaz a jócselekedetek érdeme, és az érdem mibenléte

[1545] Ebből a megfontolásból, akár folyamatosan megőrizték az elnyert kegyelmet, akár visszakapták az elveszítettet, a megigazultak tartsák szemük előtt az Apostol szavait: „Bővelkedjetek minden jócselekedetben, tudván, hogy az Úr ügyeiben való fáradozástok nem hiábavaló” [1Kor 15,58]. „Az Isten nem igazságtalan, nem feledkezik meg fáradozástokról és szeretetetekről, amelyet az Ő nevében gyakoroltatok” [Zsid 6,10]. És: „Ne veszítsétek el bizalmatokat, hiszen nagy jutalom jár érte” [Zsid 10,35]. Ezért azoknak, akik „mindvégig” [Mt 10,22] jót cselekszenek és Istenben reménykednek, szemük elé kell állítani az örök életet, egyrészt mint a könyörülő Jézus Krisztus által Isten fiainak megígért kegyelmet, másrészt mint „jutalmat” [1], amelyet jócselekedeteiknek és érdemeiknek megfelelően magának Istennek ígérete szerint el kell nyerniük [26. és 32. kánon]. Mert éppen ez az igazság győzelmi koszorúja, amely az Apostol állítása szerint, minthogy a harcot megharcolta és a pályát végigfutotta, fenn van tartva számára, s amelyet megad neki az igazságos bíró, s nem csak neki, hanem mindenkinek, „aki örömmel várja az Ő eljövetelét” [2Tim 4,7k].

[1546] Minthogy pedig maga Jézus Krisztus, mint „fej a test tagjaiba” [Ef 4,15], s mint „szőlőtő, a szőlővesszőbe” [Jn 15,5], a megigazultakba szakadatlanul árasztja erejét, s ez az erő a tagok minden jócselekedetét megelőzi, kíséri és követi is, és ezen erő nélkül semmilyen módon Istennek kedves és érdemszerző tett nem jöhet létre (2. kánon), hinnünk kell, hogy a megigazultaknak többé semmi nem hiányzik, hogy azon tettekkel, amelyeket Istenben műveltek – amennyire ennek az életnek körülményei között lehetséges – teljesen eleget tegyenek az isteni törvénynek, és a maga idején elérendő örök életet (ha csakugyan kegyelemben haltak meg, Jel 14,13) igazán megszolgáltnak gondolhatják, amiként Megváltónk is, Krisztus mondja: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik soha többé, hanem örök életre szökellő vízforrás lesz benne” [Jn 4,14].

[1547] Így tulajdon igaz voltunkat sem mondjuk sajátunknak, és nem hagyjuk figyelmen kívül és nem is vetjük meg Isten igazságosságát [Róm 10,3]. Ezt az igazságosságot valóban a sajátunknak mondjuk, mert ahhoz ragaszkodva igazulunk meg, de ugyanúgy Istené is, mert Isten árasztja belénk Krisztus érdemeiért.

[1548] Nem szabad elfelejteni azt sem, hogyha bár a Szentírás mindenütt méltatja a jócselekedetek értékét, olyannyira, hogy – Krisztus ígérete szerint – aki az Ő legkisebbjei közül egynek akárcsak egy pohár friss vizet is ad, nem lesz híján a jutalomnak [Mt 10,42], s hogy – az Apostol tanúságának megfelelően – ha a mostani pillanatnyi könnyű szenvedést elviseljük, a mennyei örök jutalom túláradó mértékét szerezzük meg magunknak [2Kor 4,17]: mindennek ellenére kizárt dolog, hogy a keresztény ember önmagában bizakodjék, vagy önmagával dicsekedjék, s nem az Úrban [vö. 1Kor 1,31; 2Kor 10,17], akinek az emberek iránti jósága oly nagy, hogy az Ő érdemeiknek tudja be azt [32. kánon], ami az Ő ajándéka [DH 248].

[1549] És mert „sokban vétkezünk mindannyian” [Jak 3,2; 23. kánon], valamennyiünknek szem előtt kell tartania mind a könyörületet és a jóságot, mind a szigort és az ítéletet is. És ha valaki nem is lát magában bűnt, azért senki se ítélje meg magát, minthogy az ember egész élete nem lehet az emberi belátás vizsgálódásának és ítéletének tárgya, hanem Istenre tartozik, „aki megvilágítja a sötétség titkait és földeríti a szívek szándékait, s akkor mindenki megkapja az elismerést Istentől” [1Kor 4,4k], aki, mint írva van: „kinek-kinek tettei szerint fizet” [Róm 2,6].

[1550] A megigazulásról szóló katolikus tanítást [33. kánon] áttekintve, melynek hívő és határozott elfogadása nélkül nem lehet megigazulni, úgy tetszett a szent zsinatnak, hogy a most következő kánonokat is határozatához csatolja, hogy a hívek ne csak azt tudják, hogy mit kell tartani és követni, hanem azt is, hogy mit kell elkerülni s mitől kell menekülni.

Kánonok a megigazulásról

[1551] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember saját tettei alapján, amelyek vagy az emberi természet erőiből, vagy a Törvény tanításából származnak, Jézus Krisztus isteni kegyelme nélkül is megigazulttá lehet Isten színe előtt: legyen kiközösítve [vö. DH 1521].

[1552] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember Jézus Krisztus által csak azért nyeri el az isteni kegyelmet, hogy könnyebben tudjon igazul élni, kiérdemelhesse az örök életet, mintha a szabad akarat által és kegyelem nélkül is mindkettő – bár keservesen és nehezen – elérhető volna: legyen kiközösítve [vö. DH 1524k].

[1553] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a Szentlélek sugallatának és segítő erejének előzetes beavatkozása nélkül is képes az ember hinni, remélni és szeretni, ill. bűnbánatot tartani, ahogyan azt kell, hogy megkaphassa a megigazulás kegyelmét: legyen kiközösítve [vö. DH 1525].

[1554] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ember Istentől felindított és mozgásba hozott szabad akarata sem a felindításban, sem a hívásban nem működik együtt Istennel, hogy így a megigazulás kegyelmének elnyerésére magát előkészítse és felkészítse, és Isten akaratának ellentmondani sem képes, ha akar, hanem mintha lelketlen tárgy volna, egyáltalán semmit nem tesz és merőben tétlenül viselkedik: legyen kiközösítve [vö. DH 1525].

[1555] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Ádám bűnbeesése után az emberi szabad akarat elveszett és megsemmisült, vagy csak névleges érvényű dologról van szó, sőt, puszta névről, valóságos tartalom nélkül, azaz végül is egy koholmányról, amelyet a sátán csempészett be az Egyházba: legyen kiközösítve [vö. DH 1521,1525,1486].

[1556] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az embernek nem áll hatalmában a gonosz utat választani, hanem úgy a rossz, mint a jótetteket Isten munkálja benne, s nem csak megengedően, hanem sajátosan és közvetlenül, annyira, hogy Júdás árulása éppen úgy Isten műve, mint Pál apostol meghívása: legyen kiközösítve.

[1557] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulás előtt minden cselekedete, bármilyen szándékkal történt is, valóságosan bűn, vagy Isten gyűlöletére méltó, és hogy minél erőteljesebben törekszik valaki a kegyelem elnyerésére előkészülni, annál súlyosabban vétkezik: legyen kiközösítve [vö. DH 1526].

[1558] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, a pokol tüzétől való félelem, amely segít nekünk, hogy bűneinken bánkódva Isten irgalmasságához meneküljünk, és hogy megtartóztassuk magunkat a bűntől, maga is bűn, vagy a bűnöst még rosszabbá teszi: legyen kiközösítve [vö. DH 1526,1456].

[1559] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnös egyedül a hit által igazul meg, s ezt úgy érti, hogy semmi mással sem kell hozzájárulnia a megigazulás kegyelmének az elnyeréséhez, és hogy az embernek egyáltalán nem kötelessége, hogy akarati tevékenységgel előkészüljön és felkészüljön a megigazulásra: legyen kiközösítve [vö. DH 1532, 1538, 1465, 1460k].

[1560] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az emberek megigazulnak Krisztus igazságossága nélkül, amellyel kiérdemelte nekünk azt; vagy, hogy az Ő igazságossága által csak forma szerint igazak: legyen kiközösítve [vö. DH 1523, 1529].

[1561] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az emberek pusztán Krisztus igazságosságának a beszámítása révén, vagy egyedül a bűnök bocsánata által igazulhatnak meg, a kegyelem és a szeretet kizárásával, amelyet a Szentlélek áraszt ki szívükbe s az abban is marad, vagy azt állítja, hogy a bennünket megigazulttá tevő kegyelem csak Isten jóindulata: legyen kiközösítve [vö. DH 1528k 1540k].

[1562] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulttá tevő hit nem más, mint bizalom a Krisztusért bűnbocsátó isteni könyörületben, vagy hogy egyedül e bizakodás tesz megigazulttá: legyen kiközösítve [vö. DH 1533k].

[1563] 13. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez minden embernek szükségszerű, hogy biztosan és a saját gyöngeségéből vagy a felkészületlenségéből eredő minden tétovázás nélkül higgye, bűnei meg vannak bocsátva: legyen kiközösítve [vö. DH 1533k 1460k].

[1564] 14. kánon. Ha valaki azt állítaná, az ember feloldozást nyer bűneitől és megigazul pusztán azáltal, hogy biztosan hisz abban, hogy feloldozást nyer és megigazul; vagy hogy senki sem igazult meg igazán, csak az, aki magát megigazultnak is hiszi, és egyedül e hit által nyeri el a feloldozást és a megigazulást: legyen kiközösítve [vö. mint fent].

[1565] 15. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az újjászületett és megigazult embert a hite kötelezi, hogy higgye, ő bizonyosan az eleve elrendeltek között van: legyen kiközösítve [vö. DH 1540].

[1566] 16. kánon. Ha valaki feltétlen és csalhatatlan bizonyossággal állítaná, hogy a mindvégig való állhatatosság ama nagy ajándékát bizonyosan birtokolni fogja, anélkül, hogy ezt külön kinyilatkoztatásból megtudta volna: legyen kiközösítve [vö. DH 1540k].

[1567] 17. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulás kegyelme csupán az életre eleve elrendelteket illeti, de már mindenki más, aki meghívást kap, hívást ugyan kap, de nem kap kegyelmet, úgy mint akit az isteni hatalom eleve a rosszra rendelt: legyen kiközösítve.

[1568] 18. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten parancsait a megigazult és kegyelem állapotában lévő lelkeknek is lehetetlen megtartani: legyen kiközösítve [vö. DH 1536].

[1569] 19. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az evangéliumban semmi más parancs nem áll, csak a hit, s a többi közömbös; sem nem parancs, sem nem tiltás, hanem szabad viszonyulás kérdése, s hogy a tízparancsolatnak semmi köze a keresztényekhez: legyen kiközösítve [vö. DH 1536k].

[1570] 20. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazult és akármilyen mértékben tökéletes embernek nem kell megtartania Isten és az Egyház parancsait, hanem csak hinnie kell, mintha bizony az evangélium az örök élet mindentől független és egyedüli ígérete lenne, a parancsok betartásának feltétele nélkül: legyen kiközösítve [vö. DH 1536k].

[1571] 21. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten Jézus Krisztust az emberek Megváltójául adta, akiben bízniuk kell, de már nem törvényhozóul is, akinek engedelmeskedniük kell: legyen kiközösítve.

[1572] 22. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazult ember Isten különleges segítsége nélkül is képes kitartani az elnyert megigazultságban, vagy, hogy még Isten segítségével sem képes erre: legyen kiközösítve [vö. DH 1541].

[1573] 23. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egyszer már megigazult ember nem képes súlyos bűnt elkövetni többé [1], sem a kegyelmet elveszíteni, s ezért, aki elesik és bűnt követ el, valójában soha nem is igazult meg; avagy ellenkezőleg azt állítja, hogy az ember képes egész életében elkerülni az összes bűnt, beleértve a bocsánatos bűnt is, nem csak Isten különleges kiváltsága révén, mint ezt a Boldogságos Szűz Máriáról tartja az Egyház: legyen kiközösítve [vö. DH 1537, 1549].

[1574] 24. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a jócselekedetekkel az elnyert megigazulás nem őrződik meg, s nem is nyer növekedést Isten szemében, hanem a tettek csak az elnyert megigazulás gyümölcsei és jelei, de nem növekedésének okai is: legyen kiközösítve [vö. DH 1535].

[1575] 25. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az igazak legalább bocsánatos, vagy (ami még tűrhetetlenebbül hangzik) egyenesen halálos bűnt követnek el bármilyen jócselekedetükkel, s ezért örök büntetést érdemelnek, és csak azért nem kerülnek ítélet alá, mert Isten e tetteket nem tudja be ítéletre: legyen kiközösítve [vö. DH 1538,1481k].

[1576] 26. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Istenben tett jócselekedeteik fejében az igazak nem várhatnak vagy remélhetnek örök jutalmat Istentől, az Ő könyörületéből Jézus Krisztus érdeméért, ha mindvégig kitartanak jócselekedeteikben és az isteni parancsolatok megőrzésében: legyen kiközösítve [vö. DH 1538k].

[1577] 27. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy nincsen más halálos bűn, csak a hitetlenség, vagy hogy az egyszer elnyert kegyelmet semmilyen más, akármennyire súlyos vagy szerfölött nagy bűn nem távoztatja el, csak a hitetlenség: legyen kiközösítve [vö. DH 1544].

[1578] 28. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűn által elveszített kegyelemmel együtt a hit is mindig elvész, vagy hogy a bűn után visszamaradt hit, ha mindjárt nem is élő, nem igazi hit, vagy hogy akinek szeretet nélküli a hite, nem keresztény: legyen kiközösítve [vö. mint fent].

[1579] 29. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy aki a keresztség után elbukott, Isten kegyelmével sem képes felállni, vagy hogy az elveszített megigazultság pusztán a hit által visszanyerhető, s nem a bűnbánat szentsége által, ahogyan ezt a szent Római és egyetemes Egyház Krisztus Urunk és apostolainak tanítása szerint egészen idáig vallotta, gyakorolta és tanította: legyen kiközösítve [vö. DH 1542k].

[1580] 30. kánon. Ha valaki az állítaná, hogy a megigazulás kegyelmének elnyerése után bármelyik bűnösnek a bűnbánat oly mértékben eltünteti a vétkét, és eltörli az örök büntetést érdemlő vádlott-állapotot, hogy megszűnik az időleges büntetést érdemlő bűnösség is, amelytől ti. vagy ebben a világban, vagy a tisztítóhelyen kell megszabadulni, mielőtt bárki is beléphetne a mennyek országába: legyen kiközösítve [vö. DH 1543].

[1581]   31. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy mikor a megigazult az örök jutalomra való tekintettel cselekszi a jót, bűnt követ el: legyen kiközösítve [vö. DH 1539].

[1582] 32. kánon. Ha valaki azt állítaná, a megigazult ember jócselekedetei oly módon Isten adományai, hogy egyben nem a megigazult ember érdemei, vagy hogy maga a megigazult ember jócselekedeteiért, amelyeket Isten kegyelme által és Jézus Krisztus – akinek élő tagja – érdeméből tesz, nem érdemli ki valóságosan a kegyelem növekedését, az örök életet, és (amennyiben a kegyelem állapotában hal meg) az örök életbe lépést, s ugyanígy a dicsőség növekedését: legyen kiközösítve. [vö. DH 1548, 1545k].

[1583] 33. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megigazulásról szóló ezen katolikus tanítás, amelyet a szentséges zsinat a jelen határozatban kifejtett, Isten dicsőségét vagy a mi Urunk Jézus Krisztus érdemeit akárcsak részben is csökkenti, s nem inkább megvilágítja hitünk igazságát, Isten és végül is Jézus Krisztus dicsőségét: legyen kiközösítve.

7. ülés,

1547. március 3.

Határozat a szentségekről

 (DH 1600-1630)

1547. július 17-én kezdtek dolgozni ezen a határozaton. A tervezetet február 26-án nyújtották be (SGTr 5,835-839 / TheiTr 1,383-385; 456). A szentségeket illető tévedések, amelyeket ennek az ülésnek és a következőknek a határozatai ítélnek el, elsősorban Luther 1520-ban írt, De captivitate Balylonica ecclesiae praeludium című művéből származnak (Weimari kiadás 6,497-573); továbbá az Ágostai hitvallásból, amelyet lutheránus teológusok bizottsága dolgozott ki, és az 1530-ban tartott augsburgi birodalmi gyűlésen nyújtottak át a császárnak (BekSchELK 44-137 / CpRef 26,263-336), Art. 9-13 22-25; végül a Philippus Melanchton által 1530-ban írt Apologia Confessionis Augustanae-ból, melynek kibővített 1531-es kiadása különös jelentőségre tett szert (BekSchELK 141-404 / CpRef 27,419-646); vö. uo. ugyanazon cikkelyek.

Kiadva: SGTr 5,994-996 / RiTr 40-42 47 / MaC 33,51E-55B / HaC 10,51D-55A / COeD³ 684-686.

Előszó

[1600] A megigazulásról szóló üdvös tanítás betetőzéseként, melyet a legutóbbi ülésen az Atyák egyhangú beleegyezésével kihirdettünk, megfelelőnek látszik, hogy az Egyház legszentebb szentségeivel foglalkozzunk, melyek által kezdődik, vagy, ha már elkezdődött, növekszik, vagy, ha elveszett, helyreáll minden valódi megigazultság.

Ezért tehát a szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat úgy vélte ...,

hogy a tévedések kiküszöbölésére és az eretnekségek kiirtására, melyek éppen a legszentebb szentségekkel kapcsolatban a mi korunkban vagy az Atyáktól már régebben elítélt formában támadtak fel újra, vagy újonnan keletkeztek, és nagymértékben ártanak a katolikus Egyház tisztaságának és a lelkek üdvének:

a Szentírás tanításához, az apostoli hagyományokhoz, valamint a régi zsinatok és az Atyák közmegegyezéséhez ragaszkodva,

az itt következő kánonokat kell megfogalmaznia és eldöntnie, és a többit, ami a megkezdett munka teljessé tételére még hiányzik, (a Szentlélek segítségével) később kell kiadnia.

Kánonok a szentségekről általában

[1601] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségeit nem mind a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, avagy több vagy kevesebb volna mint hét, ti.: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság —, vagy hogy a hét közül bármelyik is nem volna valódi és sajátos értelemben vett szentség: legyen kiközösítve.

[1602] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség mindezen szentségei nem is különböznek az Ószövetség szentségeitől, csak abban, hogy a szertartások és külső rítusuk más: legyen kiközösítve.

[1603] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a hét szentség egymásközt úgy egyenlő, hogy semmilyen szempontból sem különb egyik a másiknál: legyen kiközösítve.

[1604] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei nem szükségesek az üdvösségre, sőt fölöslegesek, és nélkülük vagy a rájuk vonatkozó óhaj nélkül is, csupán a hit által, az emberek elérik Istentől a megigazulás kegyelmét [vö. DH 1559], — még ha nem mindegyikre van is minden egyes embernek szüksége) —: legyen kiközösítve.

[1605] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ezeket a szentségeket csupán a hit táplálására alapította Jézus Krisztus: legyen kiközösítve.

[1606] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei nem tartalmazzák azt a kegyelmet [vö. DH 1451], amelyet jelölnek, vagy magát a kegyelmet az elébe akadályt nem gördítő személlyel nem közölnék, hanem ezek csak külső jelei a hit által kapott kegyelemnek vagy megigazulásnak, és a keresztény hitvallás bizonyos ismertetőjegyei, amelyek elválasztják a hívőket a hitetlenektől: legyen kiközösítve.

[1607] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentségek nem közvetítenek kegyelmet mindig és mindenkinek az Isten részéről — mégha szabályosan is vették volna fel —, hanem csak néha és csak egyeseknek: legyen kiközösítve.

[1608] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségei az elvégzett cselekmény által nem közvetítenek kegyelmet, hanem az isteni ígéret hite önmagában is elég a kegyelem elnyerésére: legyen kiközösítve.

[1609] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy három szentségben, ti. a keresztségben, a bérmálásban és az egyházi rendben nem nyomódik jegy (karakter) a lélekbe, azaz valami lelki és eltörölhetetlen jel, amiért lehetetlen megismételni azokat: legyen kiközösítve.

[1610] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden egyes kereszténynek hatalma van az Igének és minden szentségnek kiszolgáltatására: legyen kiközösítve.

[1611] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltatóknak, amikor a szentségeket létrehozzák és közlik, nem szükséges a szándékot felindítaniuk, hogy azt tegyék, amit az Egyház tesz: legyen kiközösítve [vö. DH 1262].

[1612] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kiszolgáltató, ha történetesen halálos bűnben volna, ám minden lényegest, ami a szentségek kiszolgáltatásához és közléséhez tartozik, megtart, mégsem közvetíti vagy közli a szentséget: legyen kiközösítve [vö. DH 1154].

[1613] 13. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyház elfogadott, jóváhagyott és megszokott szertartásait a szentségek ünnepélyes kiszolgáltatásánál a kiszolgáltató megvetheti, vagy bűn nélkül tetszés szerint el is hagyhatja, vagy ezeket bármelyik templom bármely lelkésze megmásíthatja: legyen kiközösítve.

Kánonok a keresztség szentségéről

[1614] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy János keresztségének ugyanaz volt a hatása, mint a Krisztustól rendeltnek: legyen kiközösítve.

[1615] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a valódi és természetes víz nem szükséges a keresztséghez, és emiatt a mi Urunk Jézus Krisztus ezen szavait [Jn 3,5]. „Aki nem vízből és Szentlélekből születik újjá”, csak valami metaforává ferdíti el: legyen kiközösítve.

[1616] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a római Egyház, amely az összes helyi egyházak anyja és tanítómestere, nem az igazi tanítást tanítja a keresztség szentségéről: legyen kiközösítve.

[1617] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az a keresztség, melyet még az eretnekek is az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében szolgáltatnak ki azon szándékkal, hogy azt teszik, amit tesz az Egyház, nem volna igazi keresztség: legyen kiközösítve.

[1618] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a keresztség szabad tetszés tárgya, vagyis nem szükséges az üdvösségre: legyen kiközösítve [vö. DH 1524].

[1619] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkeresztelt a kegyelmet, még ha akarja, sem bírja elveszíteni, bármekkorát is vétkezett volna, csak ha nem akar hinni: legyen kiközösítve [vö. DH 1544].

[1620] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy megkeresztelt ember a keresztség által csakis a hitnek lett adósa, és nincs kötelezve Krisztus egész törvényének megtartására: legyen kiközösítve.

[1621] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkeresztelt az Egyház összes parancsától már szabad, akár írott, akár áthagyományozott törvényekről van szó, olyannyira, hogy azok megtartására nem kötelezhető, csak ha önmagát szabadon alá akarja azoknak vetni: legyen kiközösítve.

[1622] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy úgy kell az embereket a keresztség fölvételére emlékeztetni, hogy megértsék, hogy minden fogadalmat, amit csak a keresztelés után tesznek, a keresztség alkalmából tett ígéret előre érvényteleníti, mintha egy fogadalommal a letett hitvallás szenvedne kárt, sőt még maga a keresztség is: legyen kiközösítve.

[1623] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden bűnt, amely a keresztség után megesik, csupán a felvett keresztségre való visszaemlékezés és a hit már meg is bocsátja, vagy bocsánatossá tesz: legyen kiközösítve.

[1624] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az igazi és szabályszerűen kiszolgáltatott keresztséget meg kell annak ismételnie, amikor utólagosan bűnbánatot tart, aki a hitetleneknél Krisztus hitét megtagadta: legyen kiközösítve.

[1625] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csak azt lehet megkeresztelni, aki elérte azt az életkort, amelyben Krisztust megkeresztelték, vagy csupán a halál pillanatában: legyen kiközösítve.

[1626] 13. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a kisdedeket, mivel a hit kifejezésével még nem rendelkeznek, bár a keresztséget felvették, nem kell a hívők közé számítani, és ezért, amikor az érett megkülönböztetés éveit elérik, újból meg kell őket keresztelni, avagy előnyösebb keresztségüket inkább elmulasztani, mintsem őket mint olyanokat, akik nem a saját indíttatásukból hisznek, csupán az Egyház hitére támaszkodva megkeresztelni: legyen kiközösítve.

[1627] 14. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a fentiekben említett minden megkeresztelt kisdedet, ha fölserdültek, meg kell kérdezni, vajon érvényesnek ítélik-e, amit a keresztszüleik az ő nevükben megígértek, és akik nemmel felelnek, saját véleményükben meg kell hagyni őket, és semmiféle büntetéssel nem kell a keresztény életre kényszeríteni őket, csak az Oltáriszentség és a többi szentségek felvételétől tartózkodjanak, míg észre nem térnek: legyen kiközösítve.

Kánonok a bérmálás szentségéről

[1628] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkereszteltek bérmálkozása fölösleges szertartás, és nem valódi és sajátos értelemben vett szentség; vagy, hogy valaha ez nem volt egyéb, mint valami hitoktatás, amellyel a felserdüléshez közeledők hitükről számot adtak az Egyház színe előtt: legyen kiközösítve.

[1629] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy igazságtalan a Szentlélekkel szemben az, aki a bérmálás szent krizmájának valami erőt tulajdonít: legyen kiközösítve.

[1630] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bérmálás szentségének rendes kiszolgáltatója nem egyedül a püspök, hanem bármely egyszerű pap: legyen kiközösítve [vö. DH 1318].

A Tridenti zsinat folyatása III. GYULA idején:

(III. GYULA, 1550. február 7. –1555. március 23.)

13. ülés,

1551. október 11.

Határozat a legszentebb Oltáriszentségről

(DH 1635-1661)

1547 márciusában kezdték megvizsgálni a legszentebb Eucharisztiát érintő eretnekgyanús cikkelyeket. Ezek többsége a DH 1600° bevezetőjében említett művekben található; ezen felül megvizsgálták: Johannes Oecolampadius, De genuina verborum Domini „Hoc est corpus meum” iuxta vetustissimos authores expositione liber (Basel 1525) [mindenekelőtt az 1. és 8. kánonhoz] és Ulrich Zwingli, De vera et falsa religione (1525; CpRef 90.773-820); Subsidium sive Coronis de eucharistia (1525; CpRef 91, 462-504); Eine klare Unterrichtung vom Nachtmahl Christi (1526; CpRef 91,786-862) műveit.

A zsinat Bolognába való áthelyezése után május 9-31. között megtárgyalták az egyes kánonokkal kapcsolatos tervezeteteket (SGTr 5,1007-1012; 6,123kk / TheiTr 1,466kk; a bolognai periódust kihagyja). A zsinati atyák 1551. szeptemberében Tridentben ismét felvették a vita fonalát e fejezetekről (SGTr 7,111kk / TheiTr 1,488k); október 2-án és 9-én terjesztették elő a kánonok tervezetét (SGTr 7,178k 187 / TheiTr 1,520 525).

Kiadva: SGTr 7,200-204 / RiTr 62-67 / MaC 33,80C-84B / HaC 110,79A-84C / COeD³ 693-698.

Előszó

[1635] A szent, általános, és egyetemes Tridenti zsinatnak ..., bár a Szentlélek különleges vezetésével és irányításával azon célból ült össze, hogy a hitről és a szentségekről az igaz és ősi tanítást kifejtse, továbbá, hogy az összes eretnekségekre és más, igen súlyos zavarokra orvosságot nyújtson, amelyektől Isten Egyháza most nyomorultul gyötrődik, sőt sok és eltérő jellegű részekre szakadozik, már kezdet óta különleges szándékában állt, hogy az átkozott tévedések és szakadások konkolyát tövestől kitépje, melyeket az ellenséges ember a mi zavaros időnkben az Oltáriszentség hittanításában [vö. Mt 13,25], használatában és tiszteletében elhintett, melyet a mi Üdvözítőnk mint az egység és szeretet jelképét hagyott az Ő Egyházában, amely által az Ő akarata szerint minden kereszténynek egymással össze kell kapcsolódnia és egyesülnie.

Ezért ugyanazon szentséges zsinat,

miközben az Oltáriszentségnek erről a tiszteletreméltó és isteni szentségéről azt a józan és valódi tanítást hagyományozza, amelyet a Római Katolikus Egyház magának a mi Urunk Jézus Krisztusnak és az ő apostolainak, valamint a Szentléleknek, aki neki az igazságot nap mint nap sugallja, a tanítása szerint [vö. Jn 14,26] mindig megtartott

és az idők végezetéig meg fog őrizni, minden Krisztusban hívőnek megtiltja, hogy ezentúl a legméltóságosabb Oltáriszentségről másképpen hinni, tanítani vagy prédikálni merészeljen, mint azt a jelen rendelkezés kifejti és meghatározza.

1. fejezet. Jézus Krisztus valóságos jelenléte a legszentebb Oltáriszentségben

[1636] A szent zsinat először is azt tanítja, és nyíltan és egyszerűen megvallja, hogy az Eucharisztia áldott szentségében a kenyér és bor átváltoztatása után a mi Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és lényegileg [vö. 1. kánon] az említett érzékileg tapasztalható dolgok színe alatt jelen van. Nem ellentmondás ugyanis, hogy Ő maga, a Megváltónk, mindig az Atya jobbján ül a mennyekben a természetes létrend szerint, és közben sok más helyen viszont szentségileg legyen jelen számunkra az Ő lényegével, olyan létmódban, amelyet ugyan szavakban kifejezni alig bírunk, de hogy Istennél ez lehetséges, azt – a hittől megvilágított gondolkozással – követni tudjuk, és állhatatosan hinni tartozunk [vö. Mt 19,26; Lk 18,27].

[1637] Azt vallották ugyanis teljes nyíltsággal összes elődeink, ahányan csak voltak Krisztus igaz Egyházában, és erről a szent szentségről értekeztek, hogy e csodás szentséget az utolsó vacsorán a mi Megváltónk alapította, amikor a kenyér és bor megáldása után világos és érthető szavakkal tanúsította, hogy saját testét és saját vérét nyújtotta nekik; mivel ezek a szavak, melyeket a szent evangélisták említenek [vö. Mt 26,26-29; Mk 14,22-25; Lk 22,19k], Szent Pál pedig később megismétel [vö. 1Kor 11,23k], azzal a sajátos és egészen nyilvánvaló jelentéssel bírnak, amint az Egyházatyák értelmezték, nagyonis méltatlan és gyalázatos bűn, hogy nyakas és gonosz emberek a Krisztus testéről és véréről szóló igazságot tagadva, a Megváltó szavait színlelő és képzeletbeli szóképnek forgatják ki az egyetemes Egyház véleménye ellenére. Az Egyház mint az igazság oszlopa és biztos alapja [1Tim 3,15] ezeket az istentelen emberektől kigondolt magyarázatokat mint sátánit megveti, és hálás emlékezéssel ismeri fel Krisztus eme igen kiváló jótéteményét.

2. fejezet. Ezen legszentebb szentség alapításának módja

[1638] A mi Üdvözítőnk, mikor e világból az Atyához készült, akkor alapította e szentséget, melyben az emberek iránt tanúsított isteni szeretetének gazdagságát mintegy kiöntötte, „csodáit örökre az emlékezetbe vésve.” [Zsolt 110,4] Meghagyta, hogy ennek vételekor „az Ő emlékét” tiszteljük [vö. Lk 22,19; 1Kor 11,24], és az Ő halálát hirdessük, amíg el nem jön a világot megítélni [vö. 1 Kor 11,26].

Úgy akarta azonban, hogy ezt a szentséget, mint a lélek szellemi eledelét vegyék [vö. Mt 26,26], amellyel táplálkoznak és megerősödnek [5. kánon] annak az életével élők, aki azt mondta: „aki engem eszik, maga is élni fog énáltalam” [Jn 6,57]. És mintegy ellenméregül nyújtotta, hogy ez megszabadítson a mindennapi bűnöktől, és előre megvédjen a halálos bűnnel szemben.

Ezen felül azt kívánta, hogy ez legyen a mi eljövendő dicsőségünk és örök boldogságunk záloga, és jelképe annak az egyetlen testnek, amelynek Ő a feje [vö. 1Kor 11,3 ; Ef 5,23], s amelyhez mi, mintegy tagjaiként akarata szerint a hit, a remény és a szeretet legszorosabb kötelékével kapcsolódjunk: hogy „mindnyájan ugyanazt valljuk és ne szakadozzunk pártokra” [vö. 1Kor 1,10].

3. fejezet. A legszentebb Oltáriszentség kiválósága a többi szentség fölött

[1639] Jóllehet közös az Oltáriszentségnél a többi szentséggel, hogy „jelképezi a szent dolgot, és egy láthatatlan kegyelem látható alakja” [1], de megtalálható benne egy kimagasló és egyedülálló vonás, hogy tudniillik a többi szentség csak akkor bír megszentelő erővel, amint valaki élni is kezd velük, az Oltáriszentségben azonban maga a szentség teremtője már a használat előtt jelen van [4. kánon].

[1640] Az apostolok ugyanis még nem is vették az Úr kezéből az Oltáriszentséget [vö. Mt 26,26; Mk 14,22], amikor Ő már állította róla, hogy az valóban az Ő teste, amit nyújtani fog; és ez a hit mindig élt is az Isten Egyházában, hogy azonnal az átváltoztatáskor az Úr valódi teste és valódi vére van a kenyér és a bor színe alatt, s egyben ott van lelke, sőt istensége is. Teste a kenyér színe, vére a bor színe alatt van a szavak erejéből; sőt: a teste a bor színe alatt, vagy vére a kenyér színében, lelke pedig mind a kettőben, ama összefüggés és következés természetes ereje révén, hogy Krisztus Urunk részei, aki a halálból föltámadva már többé nem hal meg [Róm 6,9], egymással így egyesültek. Istensége pedig azért van jelen, mert a testével és emberi lelkével a személyes egységben csodálatosan egyesült [1. és 3. kánon].

[1641] Ezért nagyon is igaz, hogy bármelyik szín alatt és mindkét szín alatt is benne van mindene. Az egészen és teljesen van Krisztus a kenyér színében és annak bármelyik részében, és az egész Krisztus úgyszintén a bor színében és annak részeiben [3. kánon].

4. fejezet. Az átlényegülés

[1642] Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt, amit a kenyér színe alatt felajánlott [Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24] igazán az Ő testének mondta, ezért az Isten Egyháza mindig meg volt győződve, és ezt most a jelen szent zsinat újból kinyilvánítja: az átváltoztatás a kenyér és a bor átalakulásával jár, a teljes lényege szerint lesz a kenyérből Krisztus Urunk testének szubsztanciája, a bor teljes lényege válik az Ő vére szubsztanciájává. Ezt az átváltozást a szent, katolikus Egyház megfelelően és sajátosan az átlényegülés szóval illeti. [2. kánon]

5. fejezet. Ezt a legszentebb szentséget megillető tisztelet és imádás

[1643] Nincs helye kétkedésnek azon kérdésben, hogy minden keresztény az igaz Istennek járó imádó tiszteletet – a katolikus Egyházban mindig is elfogadott módon – e legszentebb szentség iránt is hódolattal fejezze ki. Nem csökkenhet amiatt az imádás, mert Krisztus Urunk abból a célból alapította, hogy magunkhoz vegyük [vö. Mt 26,26]. Mert hisszük, hogy egy és ugyanaz az Isten van jelen benne, akit az örök Atya küldött a világba, mondván „Imádják Isten minden angyalai” [Zsid 1,6; Zsolt 96,7], akit a bölcsek leborulva imádtak [vö. Mt 2,11], s akiről a Szentírás tanúsítja, hogy Galileában az apostolok imádták [vö. Mt 28,17; Lk 24,52].

[1644] Ezenfelül a szent zsinat nyilatkozik arról is, hogy nagyon jámborul és vallásosan vezették be Isten Egyházába azt a szokást, hogy minden évben egy külön ünnepen ezt a kiváló és tiszteletreméltó szentséget kiemelkedő tisztelettel és ünnepélyességgel magasztalják, és körmenetben is tisztelettel és hódolattal vigyék körbe a nyilvános utakon és tereken át [1].

Méltányos dolog ugyanis olyan szent napokat kijelölni, amikor az összes keresztények egyedi és ritka jellel tanúsítják hálás emlékezetüket közös Uruknak és Megváltójuknak ezért a kimondhatatlan és egészen isteni jótéteményért, amely az Ő halálának győzelmét és diadalát jeleníti meg. Így illett a győztes igazságnak a hazugságon és eretnekségen diadalt ülnie, hogy ellenfelei ekkora dicsőségnek és az egyetemes Egyház ekkora örömének látványától elgyengülve és megtörten elenyésszenek vagy a szégyentől megzavarodva végre kijózanodjanak.

6. fejezet. Az Oltáriszentség őrzése, és elvitele a betegekhez

[1645] Az Oltáriszentségnek szent helyen való őrzése oly régi szokás, hogy már a Nikaiai zsinat idején is ismerték. Ugyanígy arról is, hogy az Oltáriszentséget a betegeknek el kell vinni, s éppen e célra a templomokban gondosan kell őrizni, – azon túl, hogy e két dolog a legnagyobb méltányossággal és ésszerűséggel kapcsolódott össze –, igen sok zsinati határozat található, és a katolikus Egyház legrégibb szokásjoga is megőrizte. Ezért e szent zsinat elhatározza, hogy mindenképpen fenntartja ezt az üdvös és szükséges szokást. [7. kánon]

7. fejezet: Az előkészület, amely az Oltáriszentség méltó vételéhez szükséges

[1646] Habár bármilyen szent cselekményhez csakis megszentelt lélekkel szabad járulni, biztos, hogy minél inkább tudatosul ezen égi szentség isteni és szent mivolta a keresztény ember előtt, annál lelkiismeretesebben kell őrizkednie, nehogy nagy tisztelet és szentség [11. kánon] nélkül járuljon a felvételéhez, különösen mert a szent Apostolnál ezen rettegéssel teljes szókat olvassuk: „aki eszik és iszik méltatlanul, anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” [1Kor 11,29]. Emiatt az áldozni kívánóknak emlékezetébe kell idézni az Ő parancsát: „Vizsgálja meg magát mindenki” [1Kor 11,28].

[1647] Egyházunk szokása nyilvánvalóvá teszi annak a vizsgálatnak a szükségességét, hogy halálos bűn tudatában senkinek (mégha magában elég tökéletes bánatot is érez) előzetes szentségi gyónás nélkül a legméltóságosabb Oltáriszentséghez járulni nem szabad. Ezt minden kereszténynek, még maguknak a papoknak is, akiknek kötelessége a misézés, e szent zsinat egyszer s mindenkorra megtartani parancsolja, csak ne hiányozzék a gyóntató pap elérésének lehetősége. De ha szükség sürget, és a pap előzetes gyónás nélkül misézett, akkor szentgyónását mielőbb pótolja [vö. DH 2058].

8. fejezet. Ennek a csodálatos szentségnek a használata

[1648] Atyáink e Szentség használatával kapcsolatban helyesen és bölcsen a magunkhoz vétel három módját különböztették meg. Egyesekről azt tanították: csak szentségileg vehetik, például a bűnösök. Mások csak lelkileg, akiknél ti. megvan az elhatározás, hogy az égi kenyeret élő hittel, mely [Gal 5,6] „a szeretetben működik”, vennék, s így érzik is a gyümölcsét és hasznát. A harmadik csoport, akik szentségileg és lelkileg is veszik [8. kánon], ők azok, akik előbb megvizsgálják és előkészítik magukat, úgy hogy „mennyegzős ruhába öltözve” járuljanak az isteni asztalhoz [Mt 21,11k].

A szentségi vételnél pedig mindig szokás volt Isten Egyházában, hogy a hívek a papoktól kapják a szentáldozást, a miséző papok viszont önmagukat áldoztassák [10. kánon]. E szokást, mint amely az apostoli időkre megy vissza, joggal és méltán meg kell őrizni.

[1649] Végül pedig atyai érzéssel figyelmeztet, buzdít, indítványoz és kér a szent zsinat „Istenünk könyörülő irgalmából” [Lk 1,78] mindenkit egyénenként, aki csak keresztény névre hallgat, hogy az „egység e jelében”, a „szeretet kötelékében” [1], az egyetértés e jelképében már végre egyszer egyezzenek meg és értsenek egyet, és emlékezve Urunk Jézus Krisztus oly nagy fenségére és oly kiváló szeretetére, aki szeretett lelkét a mi üdvösségünk váltságául és testét táplálékul adta nekünk, [vö. Jn 6,48-58] teste és vére ezen szent hittitkait azzal a hittel, bizonyossággal és erősséggel, a lélek azon ájtatosságával, jámborságával és tiszteletével higgyék és magasztalják, hogy ezen mindennapi kenyeret [vö. Mt 6,11] gyakran magukhoz vehessék, és így az valóban a lélek élete és a szellem örök gyógyszere legyen, melynek „erejével fölfrissülve” [vö. 1Kir 19,8] e nyomorult földi vándorlás útjáról az égi hazába érkezhessenek, és az „angyalok eme kenyerével” [Zsolt 78,25], mellyel most még csak a szent színek leple alatt táplálkoznak, majd egyszer titok-lepel nélkül töltekezhessenek.

[1650] Mivel pedig nem elég az igazságot csak kimondani, ha a tévedéseket nem fedjük fel és nem verjük vissza, úgy tetszett a szent zsinatnak, hogy ezen kánonokat is idekapcsolja, hogy mindenki, aki a római katolikus tanítást felismerte, megértse, hogy ezen eretnekségektől őrizkedni kell, és azokat el kell kerülni.

 Kánonok a legszentebb Oltáriszentségről

[1651] 1. kánon. Ha valaki tagadná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, együtt az Ő lelkével és istenségével, — s emiatt az egész Krisztus, — hanem azt mondaná, hogy ez csak jel vagy ábra, vagy erő szerint van: legyen kiközösítve [vö. DH 1636, 1640].

[1652] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben megmarad a kenyér és bor szubsztanciája is, együtt a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével, és tagadná, hogy a kenyér és a bor egész lényege csodálatos és egyedi átváltozással Test és Vér lett, míg a kenyérnek és a bornak csupán külső színe marad, amely átváltozást a katolikus Egyház igen megfelelően átlényegülésnek nevezi: legyen kiközösítve [vö. DH 1641].

[1653] 3. kánon Ha valaki tagadná, hogy a tiszteletreméltó Oltáriszentség mindkét színében, és bármely színnek bármelyik részében elkülönítve is az egész Krisztus van jelen: legyen kiközösítve [vö. DH 1641].

[1654] 4. kánon. Ha valaki azt mondaná, hogy az átváltoztatás után az Oltáriszentség csodás szentségében nincsen Krisztus teste és vére, hanem csak a gyakorlati használatánál, amíg magunkhoz vesszük, de előtte és utána nem; és az átváltoztatott ostyákban vagy részecskékben, amelyeket az áldoztatás után félretesznek vagy fennmaradnak, már nem marad meg Krisztus valódi teste: legyen kiközösítve [vö. DH 1639k].

[1655] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségnél a bűnök bocsánata maga a legfőbb gyümölcs, vagy más egyéb hatást nem is hoz létre: legyen kiközösítve [vö. DH 1638].

[1656] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben Krisztus, Isten egyszülötte, nem érdemel külső tiszteletben is megnyilvánuló imádást, és emiatt nem is jár neki külön ünnepnap, sem az Egyház dicséretes és elterjedt rítusai és szokása szerinti ünnepi körmenet, sem nem kell nyilvánosan a nép imádására kihelyezni, sőt, hogy az ilyen imádók bálványimádók lennének: legyen kiközösítve [vö. DH 1643k].

[1657] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Oltáriszentséget nem szabad szent helyen őrizni, hanem azonnal az átlényegülés után szükségszerű a jelenlévőknek kiosztani, — vagy hogy nem szabad azt a betegekhez teljes tisztelettel elvinni: legyen kiközösítve [vö. DH 1645].

[1658] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztussal csak lelkileg táplálkozunk és nem szentségileg és valóságosan: legyen kiközösítve [vö. DH 1648].

[1659] 9. kánon. Ha valaki tagadná, hogy minden egyes és mindkét nembeli római katolikus hívő, amikor az értelmi megkülönböztetés éveihez elérkezik, köteles évente legalább Húsvétkor szentáldozáshoz járulni az Atyaszentegyház parancsa szerint: legyen kiközösítve [vö. DH 812].

[1660] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a miséző pap önmagát nem áldoztathatja meg: legyen kiközösítve [vö. DH 1648].

[1661] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy egyedül a hit az elégséges előkészület a legszentebb Oltáriszentség vételéhez: legyen kiközösítve [vö. DH 1646] És nehogy e Szentség méltatlanul, és ezért a halálra és ítéletre vétessék, maga a szent zsinat elhatározza és kinyilvánítja, hogy azok, akiknek lelkiismeretét halálos bűn nyomja, mégha tökéletesen meg is bánták, ha van gyóntató, szükségképpen előtte végezzenek szentségi gyónást. Ha pedig valaki ennek ellenkezőjét tanítja, prédikálja, vagy makacsul kitart mellette, sőt esetleg nyilvánosan hitvitán merészelné megvédeni, magánál a ténynél fogva: legyen kiközösítve [vö. DH 1647].

14. ülés,

1551. november 25.

(DH 1667-1719)

A zsinati atyák Bolognában több tervet készítettek a bűnbánat szentségéről és az utolsó kenetről szóló határozatokhoz (SGTr 6,7-90 192-288 307-321). Tridentben 1551. október 15-én (SGTr 7,233-287 / TheiTr 1,531-581) folytatták erről a tanácskozást és november közepén megszerkesztették a tanítás és a kánonok tervezetét (SGTr 7,324-327 / TheiTr 1,582-590), amelyet néhány nappal ezután a végleges határozat formájába öntöttek.

Kiadva: SGTr 7,343-357 [= tanítás]; 357-359 [= kánonok] / RiTr 75-87 / MaC 33,91C-99B; 99C-102C / HaC 10,89D-97D; 97D-100D / COeD³ 703-711; 711-713.

a) Tanítás a bűnbánat szentségéről

Előszó

[1667] Jóllehet már a megigazulásról szóló határozatban [vö. DH 1542k, 1579] közbevetőleg szükségszerűen sok szó esett a bűnbánat szentségéről is a témák rokonsága miatt, de e tekintetben manapság a tévedések oly nagy tömege terjedt el, hogy a szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat úgy ítélte, nem kis haszonnal jár a nyilvánosság számára, ha erről pontosabb és teljesebb meghatározást nyújt, amelyben, miután a Szentlélek vezetésével kimutatta és megdöntötte az összes tévedést, a katolikus igazság áttekinthetővé és világossá válik; ezt a meghatározást ez a szentséges zsinat az összes keresztényeknek a következőkben úgy terjeszti elő, hogy azt mindig meg kell őrizni.

1. fejezet. A bűnbánat szentségének szükségessége és alapítása

[1668] Soha nem lett volna szükség arra, hogy a keresztség szentségén kívül a bűnök megbocsátására másik szentséget alapítson Krisztus, ha az összes újjászületettek hálája Isten iránt olyan lenne, hogy a keresztségben az Ő jótéteménye és kegyelme által kapott megigazulást állhatatosan megőriznék [2. kánon]. Mivel azonban Isten „irgalomban gazdag” [Ef 2,4] és „tudja jól, hogy milyen az alkatunk” [Zsolt 102,14], azoknak is megadta az életet adó gyógyszert, akik magukat később a bűn szolgaságába és az ördög hatalmába átadták. Éppen ez a bűnbánat szentsége [1. kánon], mellyel a keresztség után elbukottak Krisztus halálának jótéteményében részesülnek.

[1669] A bűn fölötti bánat minden embernek, aki magát halálos bűnnel mocskolta be, mindig szükséges volt a kegyelem és megigazulás elnyerésére. Azoknak is, akik a keresztség szentségével való lemosást kérték, hogy elvetve és kiigazítva a visszásságot, Isten ekkora megsértését a bűn gyűlöletével és a lélek jámbor fájdalmával elutasítsák. Ezért mondja a próféta „Térjetek meg és forduljatok el bűneitektől, ne vigyenek többé titeket romlásba.” [Ez 18,30]. Az Úr is mondta: „Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mind.” [Lk 13,3]. És Péter is, az apostolok feje, a még keresztségre készülő bűnösöknek javasolta a bűnbánatot: „Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjék meg mindegyiktek” [ApCsel 2,38].

[1670] Krisztus eljövetele előtt azonban a bűnbánat nem volt kifejezetten szentség, sőt még eljövetele után sem, kinek-kinek a megkeresztelése előtt. Az Úr a bűnbánat szentségét jelesen akkor alapította, amikor a halálból feltámadt, s rálehelt a tanítványokra, mondván: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad” [Jn 20,22].

Ezzel a rendkívüli tettel, s ezekkel a félreérthetetlen szavakkal a bűnök megbocsátásának és megtartásának hatalmát közölte az apostolokkal és az ő törvényes utódaikkal a keresztség után bűnbe esett hívek kiengesztelődése végett. Ezt az összes atyák [3. kánon] egybehangzóan mindig így értették. Amikor a novaciánusok csökönyösen tagadták, hogy van megbocsátási felhatalmazás, a katolikus Egyház nagyon ésszerűen eretnekekként vetette ki és ítélte el őket.

Ezért az Úr ama szavainak ezt a legigazabb értelmét e szent zsinat jóváhagyja és újra elfogadja, egyben elítéli azok kitalált értelmezését, akik ezen szavakat – meghamisítva – az Isten igéjét hirdető vagy Krisztus evangéliumát hírül adó hatalomra forgatják ki a szentségalapító szándék ellenére.

2. fejezet. A bűnbánat és a keresztség szentségeinek a különbsége

[1671] Ez a szentség egyébként nyilvánvalóan sok szempontból különbözik a keresztségtől [2. kánon]. Teljesen eltérő az anyaga és a formája, amelyek egy szentségnek a lényegét alkotják: teljesen nyilvánvaló az is, hogy a keresztség kiszolgáltatójának nem kell bírói tisztet ellátnia, minthogy az Egyház nem is gyakorol ítéletet olyanon, aki előzőleg a keresztség ajtaján át tagként be nem lépett. „Nem tartozik rám, mondja az Apostol, hogy kívülállókon bíráskodjam” [1Kor 5,12].

Másképpen áll a helyzet a hívek házanépénél [vö. Gal 6,10], akiket Krisztus Urunk a keresztelés fürdőjével már egyszer saját testének tagjaivá tett [1Kor 12,13]. Mert azt akarta, hogy ők, ha azután magukat valamilyen bűnnel megfertőzték, már ne a megismételt keresztséggel legyenek megtisztítva, minthogy ez a katolikus Egyházban semmi módon sem lehetséges, hanem ezen ítélőszék elé vádlottként álljanak, hogy a papok ítélete által nem csak egyszer, hanem akárhányszor csak az elkövetett bűnök elől ehhez menekülnek, megszabadulhassanak.

[1672] Eltérő azonfelül a keresztség és a bűnbánat gyümölcse is. A keresztség által ugyanis Krisztusba öltözünk, [vö. Gal 3,27] s Őbenne új teremtménnyé válunk, teljes és hiánytalan megbocsátást kapva minden bűnünkre. Ehhez a megújuláshoz és épséghez a bűnbánat szentsége révén, a mi nagy sírásunk és fáradozásaink nélkül — amit az isteni igazságosság megkövetel — egyáltalán nem juthatunk el. Ezért a szent atyák méltán nevezték a bűnbánatot „bizonyos fáradságos keresztségnek” [1]. Így tehát a bűnbánat e szentsége a keresztség után elesőknek az üdvösségre éppúgy szükséges, mint a még újjá nem születetteknek maga a keresztség [6. kánon].

3. fejezet. A bűnbánat szentségének részei és gyümölcse

[1673] Tanítja továbbá e szent zsinat, hogy a bűnbánat szentségének formáját, amelyen kiváltképpen alapszik az ereje, a kiszolgáltató ezen szavai alkotják: „Én téged föloldozlak stb.” — melyhez az Egyház szokása szerint bizonyos könyörgéseket is dícséretreméltóan hozzá szoktak fűzni, de a forma lényegét ezek a legkevésbé sem befolyásolják, és a szentség kiszolgáltatásához sem szükségesek.

Mintegy „anyagát” képezik e szentségnek a bűnbánó cselekedetei, úgymint: a bánat, a bűnbevallás, és az elégtétel [4. kánon]. Ezeket oly szempontból nevezhetjük a bűnbánat részeinek, amennyiben a bűnbánó részéről Isten rendelése szerint a szentség teljességéhez, és a teljes, tökéletes bűnbocsánathoz megkívántatnak.

[1674] Végül e szentség dologi hatása erejére és hatékonyságára nézve a kiengesztelődés Istennel, s e hatást olykor a jámbor emberekben, akik áhítattal veszik e szentséget, a lelkiismeret nyugalma és békéje, a lélek erős vigasztalása szokta követni.

[1675] Amikor a szent zsinat e tanítást ezen szentség részeiről és hatásáról átadja, egyszersmind elítéli azok véleményét, akik a bűnbánat részeit csakis a lelkiismeret rémületének a felgerjedésében és a hitben akarják látni [4. kánon].

4. fejezet. A bánat

[1676] A bűnbánó előbb fölemlített tettei közül első a bánat, amely a lélek fájdalma és utálata az elkövetett bűn miatt, azzal az elhatározással, hogy nem akar a jövőben is vétkezni. A bánatnak ez a mozzanata a bűnök bocsánatának a kiesdeklésére minden időben szükséges volt, és a keresztség után elesett embert úgy készíti újból elő a bűnök bocsánatára, ha az isteni irgalomba vetett bizalommal és mindazon dolgok teljesítésének szándékával van összekötve, amelyek a szentség szabályszerű felvételéhez szükségesek.

Kinyilvánítja tehát e szent zsinat, hogy a bánat nemcsak azt foglalja magában, hogy elhagyja a bűnt, és egy új élet elkezdését határozza el, hanem a régi életet gyűlölnie is kell, Ezekiel szerint: „Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket!” [Ez 18,31].

Bizonyos, hogy aki a szenteknek ezen jajkiáltásait megfontolta: „Egyedül Teellened vétettem, és ami színed előtt gonosz, azt tettem.” [Zsolt 51,6]; „Elfáradtam a sóhajtozásban, éjjelente sírástól nyirkos az ágyam.” [Zsolt 6,7]; „Újra megfontolom előtted minden éveimet, lelkem keserűségében.” [Iz 38,15], s más effélék, azokból könnyen megérti, hogy ezek az előélet heves gyűlöletéből és a bűnök igen nagy utálatából származtak.

[1677] Tanítja továbbá e zsinat, hogy ez a bánat néha a szeretet miatt már tökéletes, s így az embert az Istennel kibékíti, mielőtt ezt a szentséget valóságosan is felvenné, mégis magát a kiengesztelődést nem lehet magának a bánatnak tulajdonítani a szentség vágya nélkül, mert azt magában kell foglalnia.

[1678] A tökéletlen bánatról [5. kánon], amit „kevésbé tökéletes bánatnak” is hívnak, mivel általában a bűn undokságának a meggondolása, vagy a pokoltól és a büntetésektől való félelem okozza, a zsinat kinyilvánítja, hogy ha a bűn akarását kizárja a bocsánat reményével, nemcsak nem teszi az embert képmutatóvá és még bűnösebbé [vö. 1456], hanem az az Isten ajándéka és a Szentlélek ösztönzése. Nem lakik ugyan még benne a Lélek, hanem csak mozdít arra, hogy a bűnbánó, akit Ő segített, utat készítsen magának a megigazulásra. S ámbár a bűnbánat szentsége nélkül, önmagában az ilyen bánat a bűnöst még nem teheti megigazulttá, mégis őt Isten kegyelmére előkészíti, amelyet a bűnbánat szentségében fog elnyerni. Ez a félelem rendítette meg üdvösen Ninive lakóit, akik Jónás beszédére rémülettel eltelve tartottak bűnbánatot, és elnyerték az Úr irgalmát [Jón 3].

Hamis ürüggyel rágalmazzák tehát a katolikus írókat, mintha ők azt tanították volna, hogy a bűnbánat szentsége akkor is közöl kegyelmet, ha a felvevőnek nincs jóra való készsége. Ilyet Isten Egyháza sohasem tanított, s így nem gondolkodott. De azt is hamisan tanítják, hogy a bánat csak kicsikart és kikényszerített, s nem szabad és önkéntes [5. kánon].

5. fejezet. A gyónás

[1679] A bűnbánat szentségének imént megvilágított alapításából az egész Egyház mindig értette, hogy az Úr a teljes bűnbevallást is elrendelte [vö. Jak 5,16; 1Jn 1,9; Lk 17,14]. Sőt mindenkinek, aki a keresztség után elbukott, isteni jogon szükséges, mert a mi Urunk, Jézus Krisztus, mikor a földről a mennybe készült felmenni, a papokat hagyta önmaga helyetteseiül [Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23], mint elöljárókat és bírákat, hogy eléjük kerüljön minden halálos bűn, amelybe a keresztények estek, hogy így a kulcsok hatalmával a bűnök megbocsátásának vagy megtartásának ítéletét kimondják. Biztos ugyanis, hogy a papok ezt az ítélkezést nem tudják gyakorolni, ha nem ismerik az ügyet, és a büntetések kiszabásában a méltányosságot sem őrizhetik meg, ha csupán általánosságban, s nem részletesen és egyenként tárják fel a bűnöket előttük.

[1680] Ezekből arra kell következtetni, hogy a bűnbánóknak minden halálos bűnt, amely szorgos önvizsgálat után tudatosul, a gyónásban elő kell számlálniuk, még ha teljesen titkosak volnának is, és csak a tízparancs utolsó két parancsa ellen követték el [Kiv 20,17; MTörv 5,21; Mt 5,28]; — ezek nemritkán súlyosabban mardossák a lelket és veszélyesebbek azoknál, amiket nyíltan követünk el. Mert a bocsánatos bűnök, melyekkel még nem vagyunk kizárva Isten kegyelméből, s melyekbe gyakrabban esünk bele, jóllehet helyesen és hasznosan, minden előítélet nélkül előadhatók a gyónásban [7. kánon], amit a jámborabb emberek gyakorlata igazol, mégis bűn nélkül el lehet hallgatni és sok másféle lelki gyógyszerrel is el lehet törölni. Valóban, minthogy minden halálos bűn, még a gondolatilag elkövetettek is, az embereket a „harag fiaivá” [Ef 2,3] és Isten ellenségeivé teszi, ezért szükséges, hogy mindennek a bocsánatát is nyílt és szemérmes gyónásban az Istentől nyerjük el.

Tehát, amikor a krisztushívők minden bűnt, ami emlékezetükbe jut, meggyónni törekszenek, kétségkívül mindet az isteni irgalom elé tárják, hogy bocsássa meg azokat. [7. kánon] Ha pedig valaki másképpen csinálná és tudatosan valamit elhallgatna, akkor az isteni jóság előtt semmit nem mutatna meg, hogy a pap által azt elengedje. „Ha ugyanis szégyelli a beteg, hogy az orvos előtt feltárja a sebét, az orvostudomány nem tud segíteni azon, amit nem ismer.” [1]

[1681] A tárgyaltakon kívül az is következik, hogy a gyónásban azokat a körülményeket is ki kell fejteni, amelyek a bűn fajtáját megmásítják [7. kánon], mert nélkülük magukat a bűnöket sem mondják el teljesen a bűnbánók, s a bírák számára sem lesznek teljesen világossá, és így a bűnök súlyosságát sem képesek helyesen felmérni, olyan büntetést sem tudnak kiróni a bűnbánóra, amely éppen célszerű. Ez okból ésszerűtlen dolog azt tanítani, hogy a körülményekről való tan ráérős emberek ötlete, és csak egy körülményt kell megvallani, hogy ti. vétkezett testvére ellen.

[1682] Nagy istentelenség, hogy a gyónást, melynek ily módon való lefolytatása elő van írva, lehetetlennek mondják, [8. kánon] vagy a lelkiismeret kínpadjának nevezzék [1]. Világos ugyanis, hogy az Egyház nem követel többet a bűnbánótól, minthogy ki-ki szorgalmasan vizsgálja meg lelkiismeretét, kémlelje ki annak zugait és rejtekeit, s azon bűnöket vallja meg, amelyekre úgy emlékezik, hogy azokkal Urát, Istenét halálosan megsértette. A többi bűnök, amelyek szorgalmas gondolkodással se jutnak eszébe, mindig úgy értendők, hogy általánosságban belefoglalta ugyanabba a gyónásba. Itt a 18. (19.) zsoltár prófétai szavaival együtt mondhatjuk: „Tisztíts meg mindtől, ami rejtve maradt” [Zsolt 19,13]. Az ilyesfajta bűnbevallás nehézsége és a bűnök feltárásának szégyene terhesnek tűnne, ha nem könnyítené meg oly nagy haszon és vigasztalás, amely mindenkinek, akik e szentséghez járulnak, a feloldozással a legbiztosabban megadatik.

[1683] A gyónás módja titkos, egyedül a papnak kell bevallani. Igaz, Krisztus nem tiltotta, hogy valaki vétkei megtorlására és önmaga megalázására részint, hogy másoknak példát adjon, részint a megsértett Egyház épülésére, nyíltan is megvallja bűneit. Mégsincs erre isteni parancs, és elég megfontolatlanul írná elő egy emberi törvény, hogy a bűnöket, főleg a titkosakat, nyilvánosság előtt kelljen föltárni [6. kánon].

Ezért minthogy a legszentebb és legrégibb atyák teljes és egyöntetű megegyezése a titkos szentségi gyónást ajánlotta mindig, amely az Egyház kezdete óta használatos és jelenleg is így van, azért nyilvánvalóan hamis azok hiábavaló rágalma, akik ezt az isteni paranccsal ellentétes emberi találmánynak állítják be, vagy nem szégyenlik a IV. Lateráni zsinatra gyűlt atyák kezdeményezésének beállítani [8. kánon]. A Lateráni zsinaton ugyanis nem azt rendelte el az Egyház, hogy a keresztények gyónjanak, mert ezt már isteni jogú szükségességnek és intézménynek értették addig is, hanem azt, hogy a gyónás parancsát teljesítsék egy évben legalább egyszer mindazok külön-külön, akik a megkülönböztetni tudás éveit elérték. Ezért van, hogy az egyetemes Egyház a hívek lelkének óriási hasznára megőrzi azt az üdvös szokást, hogy a gyónást a Nagyböjt szent és leginkább elfogadható időszakába tegyék. E szokást a jelen zsinat is a legteljesebb mértékben helyesli, és mint jámbor és méltán megtartandó szokást felkarolja [8. kánon; vö. DH 812].

6. fejezet. Ennek a szentségnek a kiszolgáltatója és a feloldozás

[1684] E szentség kiszolgáltatójáról pedig kinyilvánítja a szent zsinat, hogy hamis, és az evangélium igazságától távol áll minden olyan tanítás, mely a püspökökön és papokon kívül bárki másra veszedelmesen kiterjesztené a kulcsok hatalmának szolgálatát [10. kánon], azt gondolva, hogy az Úr ama szavai: „Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, stb.” [Mt 18,18] és: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, stb.” [Jn 20,23], minden keresztényre egyaránt megkülönböztetés nélkül, a szentség alapítása ellenére úgy vonatkoznak, hogy bárkinek lehet bűnbocsátó hatalma, a nyilvános bűnökre megfeddéssel, ha a megfeddett is bele egyezik, a titkosakra pedig a bárkinél végzett önkéntes gyónással.

Azt is tanítja a zsinat, hogy azon papok is, akik halálos bűnben vannak — a Szentlélek erejével, amit a szentelésben kaptak — mint Krisztus szolgái gyakorolják a bűnök megbocsátását, és helytelenül gondolkodnak azok, akik azt állítják, hogy a rossz papokban ez a hatalom nincs meg.

[1685] Jóllehet a papi feloldozás másvalaki jótéteményének a kiosztása, mégsem lehet állítani, hogy csak egy üres hivatalnoki ténykedés az evangélium hirdetésére, vagy annak kinyilvánítására, hogy a bűnök meg vannak bocsátva. Ezzel szemben a bírói ténykedés mintájára a pap mint egy ítélő bíró nyilvánítja ki az ítéletet [9. kánon].

És ezért nem szabad a bűnbánónak a saját hitével annyira hízelegnie magának, hogy ha nincs is semmilyen bánata, vagy a papban nem volna meg a szándék komolyan cselekedni és valóban feloldozni, akkor is azt vélheti, hogy csupán a hite miatt valóban és Isten előtt is fel lett oldozva. Mert még a hit sem nyújthatja bűnbánat nélkül semmilyen bűn megbocsátását, és az a személy lenne üdvösségére nézve a leghanyagabb, aki ha rájönne, hogy a pap csak tréfából oldozza fel, nem keresne szorgosan egy másikat, aki komolyan jár el [vö. DH 1462].

7. fejezet. A fenntartott esetek

[1686] Mivel az ítélet természete és ésszerűsége azt követeli, hogy bírói ítéletet csak az alárendeltekről hozzanak, Isten egyháza mindig is meg volt győződve, és ebben e zsinat is megerősíti, hogy semmilyen súlya nincs az olyan feloldozásnak, amilyet a pap annak ad, akire nézve rendes vagy átruházott joghatósága nincs.

[1687] Nagyon is hozzátartozik a keresztény nép fegyelméhez, és a szent atyák ezt így is látták jónak, hogy egyes rettenetesebb és súlyosabb vétkeket nem akárki, hanem csak a legfőbb papok oldozzanak fel. Ezért a pápák az egész Egyházban nekik adott legfőbb hatalomnál fogva, egyes súlyosabb bűnügyeket méltán a saját különleges ítélőszéküknek tarthattak fenn.

És nem kell kételkednünk abban, mivel minden, ami Istentől való, jól van elrendezve [vö. Róm 13,1], hogy ugyanez szabad minden püspöknek a saját egyházmegyéjében – az épülésre ugyan, nem a rombolásra – [vö. 2Kor 13,10], éspedig az alattvalóikra kapott, a többi alacsonyabb rangú papok fölötti tekintély révén, különösen az olyan ügyekre nézve, amelyek kiközösítő büntetéssel vannak egybekötve. A bűnök ezen fenntartásának [1], az isteni tekintéllyel összhangban, nemcsak a külső hatalom szintjén, de Isten előtt is van ereje [11. kánon].

[1688] Nehogy mégis valaki esetleg így kárhozzon el, Isten Egyházában – igen kegyesen – mindig ügyeltek arra, hogy a halál órájában semmi se essék fenntartás alá. Ezért ilyen esetekben minden pap bármely bűnbánót bármilyen bűntől és fenyítéktől feloldozhat. Ezen órán kívül a papok, mivel semmit nem tehetnek a fenntartott esetekben, arra az egyre törekedjenek, hogy a bűnbánókat rábeszéljék, hogy forduljanak a feljebbvaló és törvényes bírákhoz a feloldozás jótéteményéért.

8. fejezet. Az elégtétel szükségessége és gyümölcse

[1689] Ami végül az elégtételt illeti, amelyet egyrészt atyáink mindig is ajánlottak a keresztény népnek, másrészt korunkban a leginkább támadják a bűnbánat összes része közül a legnagyobb jámborság ürügyén azok, akik a jámborság látszata alatt erejét letagadják [vö. 2Tim 3,5], a szent zsinat kijelenti, hogy teljességgel hamis és az Isten igéjétől idegen nézet, miszerint a bűnt az Úr sohasem bocsátja meg anélkül, hogy az egész büntetést is el ne engedné [12., 15. kánon]. A Szentírásban ugyanis szembeszökő és szemléletes példákat találunk [vö. Ter 3,16k; Szám 12,14k; 20,11 k; 2Sám 12,13k stb.], amelyek — az isteni hagyomány mellett – ezt a tévedést a lehető legnyilvánvalóbban megcáfolják.

[1690] Nyilvánvalóan látható, hogy az isteni igazságosság indokoltan kívánja meg, hogy egész másképpen kell a megbocsátást megkapnia annak, aki a keresztség előtt még tudatlanságból vétkezett, mint azoknak, akik már egyszer megszabadultak a bűn és a sátán szolgaságától, és a Szentlélek adományait megkapták, de nem szégyellték tudatosan „Isten templomát megszentségteleníteni” [vö. 1Kor 3,17] és „a Szentlelket megszomorítani” [vö. Ef 4,30].

Az isteni kegyességhez is illik, hogy a vétkeink ne minden elégtétel nélkül engedtessenek el, nehogy – amint alkalom adódik – kisebbnek vélve a bűnöket, mint a Szentlélekkel szemben igazságtalanok és rágalmazók [vö. Zsid 10,29], a súlyosabbakba csússzunk, „haragot gyűjtve fejünkre a harag napjára” [vö. Róm 2,5; Jak 5,3]. Kétségkívül az elégtétel büntetései nagymértékben vissza is rántanak a bűntől, és fékként húznak vissza, óvatosabbá és elővigyázatosabbá teszik a bűnbánókat a jövőben. Gyógyítgatnak is a bűnök maradványaitól, és a rossz életmóddal szerzett bűnös habitusokat, a velük ellentétes erények gyakorlásával elveszik.

Sohasem véltek még biztosabbnak ugyanis az Isten Egyházában más utat az Úrtól fenyegető büntetés távoltartására, mint hogy a bűnbánat ezen tetteit az emberek a lélek igaz fájdalmával gyakorolják [vö. Mt 3,2 és 8;4,17;11,21].

Ehhez járul még, hogy ha elégtétellel szenvedünk a bűnökért, Jézushoz válunk hasonlókká, aki bűneinkért eleget tett [vö. Róm 5,10; 1Ján 2,1k]. „Minden alkalmasságunk Krisztusból ered” [vö. 2Kor 3,5] ugyanis, és ezért igen biztos zálogunk az, hogy ha Vele szenvedünk, Vele is dicsőülünk meg [vö. Róm 8,17].

[1691] Nem is lehet tehát a mi elégtételünk olyan, amit a bűneinkért fizetünk, hogy az ne Jézus Krisztus által történjék. Mert mi, akik a magunk erejéből, mint ami a miénk, semmit sem tehetünk, az Ő közreműködésével, „aki minket megerősít, mindenre képesek vagyunk” [vö. Fil 4,13]. Ezért nincs mivel dicsekednie az embernek, hanem minden dicsekvésünk Krisztusban van [vö. 1Kor 1,31; 2Kor 10,17; Gal 6,14], „akiben élünk” [vö. ApCsel 17,28]. Őbenne tudunk érdemeket szerezni, Őbenne tudunk elégtételt nyújtani, Őbenne „teremjük a bűnbánat méltó gyümölcseit” [Lk 3,8]. És akik így Őbelőle erőt merítenek, azokat Ő ajánlja fel az Atyának, s Őáltala is fogadja el az Atya [13. kánon].

[1692] Ezért az Úr papjainak, ahogy csak lelkük és okosságuk sugallja, kötelességük a bűnök minősége és a bűnbánók képessége szerint üdvös és megfelelő elégtételt kiszabni. Máskülönben, ha a bűnök felett szemet hunynak, és a bűnösökkel engedékenyebben bánnak, ami akkor fordul elő, ha igen könnyű tetteket írnának elő a legsúlyosabb bűnökre, részesei volnának mások bűneinek [vö. 1Tim 5,22]. Szemük előtt kell tartani, hogy az elégtétel, amit föladnak, ne csupán őrség legyen az új élet mellé, és orvosság a betegségre, hanem a meggyónt régi bűnökre megtorlás és vezeklés is. A papok kulcsai ugyanis nemcsak a feloldozásra, de a megkötésre is szolgálnak [vö. Mt 16,19; 18,18; Jn 20,23; 15. kánon], a régi atyák hite és tanítása szerint is.

Mégse vélték emiatt, hogy a bűnbánat szentsége a harag és büntetés tere volna, mint ahogy egy katolikus se vélte soha, hogy a gyónási elégtétel a mi Urunk Jézus Krisztus érdemének és elégtételének erejét elhomályosítaná, vagy részben is csökkentené. Míg azonban az újítók ezt el akarják ismerni, azt tanítják, hogy a legjobb bűnbánat a megújított élet [vö. DH 1457], hogy az elégtétel minden erejét és gyakorlatát megszüntessék [13. kánon].

9. fejezet. Az elégtétel cselekedetei

[1693] Ezenkívül tanítja (a zsinat), hogy oly nagy az Isten jótékonysága és bőkezűsége, hogy nemcsak a bűnök megtorlására részünkről önként vállalt büntetésekkel, vagy azokkal, amelyeket a pap megítélése szerint a vétek mértékének megfelelően kiszab ránk, vagyunk képesek eleget tenni az Atya Istennél Krisztus Jézus által, hanem (ami a szeretet legnagyobb bizonyítéka) azokkal az időleges csapásokkal is, amelyekkel Isten sújt minket, ha azokat türelmesen elviseljük [13. kánon].

b) Tanítás az utolsó kenet szentségéről

Előszó

[1694] Úgy tartja helyesnek a szent zsinat, hogy a bűnbánat szentségéről szóló, előzőekben lefektetett tanítást kiegészítse még az utolsó kenet szentségéről szóló tanítással. Ezt nemcsak a bűnbánat szentségének, de az egész keresztényi életnek is, amelynek állandó bűnbánatnak illik lennie, a betetőzéseként értékelték az Atyák [1].

Először is a megalapításáról azt tanítjuk és azt nyilvánítjuk ki, hogy a mi legkegyesebb Megváltónk, aki azt akarta, hogy szolgái minden időkre az összes ellenség minden nyila ellen föl legyenek vértezve üdvös eszközökkel, ahogyan a többi szentségekben a lehető legnagyobb segítséget készítette elő, hogy azokkal életükben a keresztények minden súlyosabb lelki kártól épen maradjanak, így az utolsó kenet szentségével az élet végét is mintegy hatalmas bástyával erősítette meg [1. kánon]. Mert ámbár ellenségünk az egész életen át keresi az alkalmat, és megragadja, hogy elnyelje lelkünket [vö. 1Pét 5,8] amilyen módon csak tudja, még sincs más időpont, amikor hevesebben feszíti meg agyafúrtságának összes íját, hogy teljesen elveszítse és — ha lehet — az Isten irgalmába vetett bizalomtól is megfosszon bennünket, mint amikor életünk végét látja közeledni.

1. fejezet. Az utolsó kenet szentségének alapítása

[1695] A betegeknek ezt a szent kenetét Krisztus Urunk alapította, mint az Újszövetség igazi és sajátos szentségét. Már Márk utal rá [vö. Mk 6,13], Szent Jakab apostol, az Úr testvére pedig ajánlotta és hirdette a híveknek [1. kánon] e szavakkal [vö. Jak 5,14k] „Beteg valaki köztetek?” stb., [vö. DH 216].

E szavakból, mintegy az apostoli hagyományból kézhez kapva, az Egyház megtanulta és tanítja is, hogy mi az anyaga, formája, sajátos kiszolgáltatója és a hatása ezen üdvös szentségnek. Megértette ugyanis az Egyház, hogy az anyaga a püspöktől megszentelt olaj, mivel a megkenés fejezi ki legalkalmasabban a Szentlélek kegyelmét, mellyel a beteg lelkét láthatatlanul megkeni. Formája pedig az „E szent kenet által” — ima.

2. fejezet. Ennek a szentségnek a hatása

[1696] Ennek a szentségnek a hatásait és lényegét a következő szavak világítják meg: „A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, az Úr könnyebbséget ad neki, és ha bűnökben van, bűnbocsánatot nyer” [Jak 5,15]. Ez a lényegi rész a Szentlélek kegyelme, akinek kenete a még kiengeszteletlenül maradt bűnöket, s a bűn maradványait is eltörli, sőt a beteg lelkét is megkönnyebbíti és megerősíti [2. kánon]. Fölserkenti ugyanis benne az isteni irgalom iránti nagy bizalmat, amellyel a vigasztalást nyert beteg könnyebben viseli el a betegség nehézségeit és szenvedéseit, de az ördög kísértéseinek is, aki a sarkára leselkedik [vö. Ter 3,15], könnyebben ellenáll, és olykor a test egészségét is elnyerheti, ha a lélek üdvösségének ez felel meg.

3. fejezet. E szentség kiszolgáltatója, és felvételének ideje

[1697] Eme szentség kiszolgáltatóira és felvevőire vonatkozó előírásokat illető tanítás világosan következik az előbbiekből. Kiviláglik onnan, hogy ennek a szentségnek a sajátos kiszolgáltatói az Egyház presbiterei [4. kánon], s e néven ezen a helyen nem az életkor szerinti öregeket kell érteni, sem a nép vezetőit, hanem vagy a püspököket, vagy az általuk kézföltétellel szabályosan [1Tim 4,14; 4. kánon] fölszentelt papokat.

[1698] Nyilvánvaló az is, hogy ezt a kenetet a betegeknek kell kiszolgáltatni, főleg azoknak, akik már olyan veszélyesen ágynak estek, hogy látszik, életük végére értek. Ezért is hívják ezt a haldoklók szentségének. Ha pedig e szentség fölvétele után a betegek fölgyógyulnának, e szentség erejéből ismét segítséget kaphatnak, ha hasonló életveszélybe kerülnének.

[1699] Ezért semmi ok sincs arra, hogy azokra hallgassunk, akik Szent Jakab apostol ilyen nyílt és világos tanítása [vö. Jak 5,14] ellenére azt tanítják, hogy e kenet vagy csak emberi kitalálás, vagy az Atyáktól bevett szertartás, amely sem Isten parancsát, sem a kegyelem ígéretét nem tartalmazza. [1. kánon] Másokra se hallgassunk, akik azt állítják, hogy ez már meg is szűnt, mert a gyógyítás adománya csupán a kezdeti egyházban volt meg. Vagy hogy az a szertartás és gyakorlat, melyet a szent római Egyház e szentség kiszolgáltatásában megtart, összeférhetetlen Jakab apostol véleményével, és ezért meg kell változtatni. Sőt, egyesek állítása szerint ezt az utolsó kenetet a hívek bűn nélkül meg is vethetik [3. kánon].

Ezek ugyanis mind a legnyilvánvalóbban ütköznek a nagy apostol világos szavaival. A római Egyház pedig, minden más Egyház anyja és tanítómestere változatlanul azt őrzi a szent kenet kiszolgáltatásánál a szentség lényegét alkotó mozzanatokra nézve, amit Szent Jakab is előírt. Nem is eshetik meg ilyen fontos szentség megvetése nagy bűn, sőt magának a Szentléleknek megsértése nélkül.

[1700] Íme, ezek azok az elvek, amelyeket a bűnbánat és az utolsó kenet szentségéről ez a szent és egyetemes zsinat vall és tanít. Minden kereszténynek ezt kell hinnie és megtartania. A következő kánonokat pedig úgy tanítja, hogy azokat sértetlenül meg kell tartani, s akik mégis az ellenkezőjét állítják, azokat örökre elítéli és kiközösíti.

c) Kánonok mindkét tanításhoz

Kánonok a bűnbánat szentségéről

[1701] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyházban a bűnbánat nem valódi és szoros értelemben vett szentség a hívek számára, ahányszor a keresztség után bűnbe esnek, hogy az Istennel kibéküljenek, és nem Krisztus Urunk alapította: legyen kiközösítve [vö. DH 1668k].

[1702] 2. kánon. Ha valaki a szentségeket összekeverné, s magát a keresztséget tartaná a bűnbánatnak, mintha e két szentség nem volna világosan megkülönböztetve, és emiatt a bűnbánatot helytelenül már nem „a lélek hajótörés utáni második mentődeszkájának” nevezné [1]: legyen kiközösítve [vö. DH 1671k, 1542].

[1703] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Megváltó Urunk ama szavai: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad” [Jn 20,22k], nem a bűnök megbocsátásának és megtartásának hatalmára értendők a bűnbánat szentségében, amint a katolikus Egyház kezdettől fogva mindig is értette; hanem kiforgatná ezeket a szavakat, a bűnbánat szentségének rendeltetésével ellentétben, az evangélium hirdetésének tekintélyére értve: legyen kiközösítve [vö. DH 1670].

[1704] 4. kánon. Ha valaki tagadná [1], hogy a bűnök teljes és tökéletes megbocsátására a gyónó három dolgot köteles teljesíteni, és ez egyben „mintegy anyaga” is e szentségnek, ti. bánatot, gyónást és elégtételt, melyek a szentség három részét alkotják; vagy azt állítaná, hogy csupán kettő a bűnbánat része: a lelkiismeret gyötrődése a bűn felismerésétől, és az a hit, ami az evangéliumból fogant, vagy a feloldozásból, amellyel hiszi mindenki, hogy Krisztus megbocsátotta bűneit: legyen kiközösítve [vö. DH 1673, 1675].

[1705] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az a bánat, amely a bűnök boncolgatásában, összegyűjtésében és elutasításában áll, amellyel valaki újra átgondolja éveit lelke keserűségében [vö. Iz 38,15], mérlegelve bűnei súlyát, sokaságát, rútságát, az örök boldogság elveszítését, az örök kárhozat kiérdemelését, valamint elhatározást tesz élete megjavítására, — ez nem igaz és hasznos fájdalom, és nem is készít elő a kegyelemre, sőt az embert képmutatóvá és még bűnösebbé teszi; sőt ez egy kikényszerített sajnálkozás, nem szabad, és nem önkéntes: legyen kiközösítve [vö. DH 1676, 1456].

[1706] 6. kánon. Ha valaki tagadná, hogy a szentségi gyónás isteni jogú intézmény, és isteni jogon szükséges az üdvösségre [1]; vagy azt állítaná, hogy titokban, egyedül csak a papnak gyónni, amit az Egyház kezdettől fogva gyakorolt, és meg is tart, ellenkezik Krisztus intézkedésével, parancsaival, és csak emberi találmány: legyen kiközösítve [vö. DH 1679k].

[1707] 7. kánon. Ha valaki tagadná, hogy a bűnbánat szentségében nem szükséges isteni jogon meggyónni minden egyes halálos bűnt, amelyre illő és szorgalmas lelkiismeretvizsgálattal visszaemlékezni bírunk, a titkosakat is, és amelyek a tízparancs két utolsó törvénye ellen történtek, továbbá a körülményeket, amelyek a bűn fajtáját megváltoztatják, hanem a gyónás csak arra használ, hogy oktassa és vigasztalja a gyónót, és egykor csak a kánoni elégtétel feladására szolgált; vagy valaki azt mondaná, hogy aki minden bűn megvallására törekszik, már nem is hagy helyet az isteni irgalom megbocsátásának, vagy végül nem szabad a bocsánatos bűnöket meggyónnia: legyen kiközösítve [vö. mint fent].

[1708] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy minden bűn meggyónása, ahogy az Egyház tartja, lehetetlen, csak emberi hagyomány, amelyet a jámboroknak el kell törölniük; vagy erre nem lehet kötelezni minden egyes, mindkét nembeli krisztushívőt, a nagy Lateráni zsinat döntése szerint, évente egyszer, és hogy azt kell ajánlani emiatt minden kereszténynek, hogy ne gyónjanak a Nagyböjt idején: legyen kiközösítve [vö. DH 1682k].

[1709] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a paptól kapott szentségi feloldozás nem bírói cselekmény, hanem csupán szolgálat annak megállapítására és kinyilvánítására, hogy a bűnbánó bűne meg van bocsátva, föltéve, hogy hiszi magáról, hogy fel van oldozva, vagy ha [1] a pap nem komolyan, hanem tréfából oldozta is fel; vagy azt állítaná, hogy nincs is szükség a bűnbánó gyónására ahhoz, hogy a pap feloldozhassa: legyen kiközösítve [vö. DH 1685, 1462].

[1710] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azok a papok, akik halálos bűnben vannak, elvesztik a megkötés és feloldozás hatalmát; vagy nem egyedül a papok a feloldozás kiszolgáltatói, hanem mindenegyes krisztushívőre vonatkoznak Krisztusnak eme szavai: „Amit megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldoztok a földön, fel lesz oldva a mennyben is”, „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek megtartjátok, az bűnben marad” [Mt 18,18 és Jn 20,23] és ezen igék erejével bárki feloldozhatja [1] a bűnöket, a nyilvánosakat csak feddéssel, ha a megfeddett belenyugszik, a titkosakat pedig az önkéntes gyónással: legyen kiközösítve [vö. DH 1684].

[1711] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspököknek nincs joguk arra, hogy maguknak tartsanak fenn egyes bűneseteket, ezekre nézve csak külső hatalommal bírnak, és ezért egyes bűnök fenntartásánál nem tilthatják meg, hogy ezeket a pap is valóságosan feloldozza: legyen kiközösítve [vö. DH 1687].

[1712] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egész büntetést a bűnnel együtt Isten mindig elengedi, s ezzel a bűnös elégtétele semmi más, mint a hit, amelynek középpontjában Krisztus elégtétele áll: legyen kiközösítve [vö. DH 1689].

[1713] 13. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a bűnökért járó ideig tartó büntetésekért legkevésbé sem lehet Krisztus érdemei által Istennek eleget tenni az általa adott kellemetlenségek türelmes elviselésével, de a pap által kiszabott elégtétellel sem, sőt az önként elvállalt böjtökkel, imákkal, alamizsnákkal, és a jámborság egyéb tetteivel sem, s ezért a legjobb bűnbánat csak a megújított élet: legyen kiközösítve [vö. DH 1690k ].

[1714] 14. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az elégtételek, amelyekkel a bűnbánók Jézus Krisztus által megváltják bűneiket, nem tekinthetők Isten tiszteletének, hanem az merő emberi hagyomány, amely még el is homályosítja a kegyelemről szóló tant és Isten igaz tiszteletét, vagy még magának Krisztus halálának a jótéteményét is: legyen kiközösítve [vö. DH 1692].

[1715] 15. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház a kulcsokat csakis a feloldozásra kapta, de nem a megkötésre is, s emiatt a papok, ha a gyónókra büntetéseket szabnak ki, a kulcsok célja ellen cselekszenek, sőt Krisztus rendelése ellenére, és üres föltételezés, hogy miután a kulcsok erejével az örök büntetés eltörlődött, a letöltendő ideig tartó büntetés többnyire még marad: legyen kiközösítve [vö. DH 1692].

Kánonok az utolsó kenetről

[1716] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az utolsó kenet nem a mi Krisztus Urunk által alapított igazi és valódi szentség [vö. Mk 6,1.3], amelyet Szent Jakab apostol hirdetett ki [vö. Jak 5,14], hanem csak az Atyáktól bevett szertartás [1] vagy emberi koholmány: legyen kiközösítve [vö. DH 1695,1699].

[1717] 2. kánon. Ha valaki azt állítana, hogy a betegek szent kenete nem közöl kegyelmet, sem a bűnöket meg nem bocsátja, sőt a betegeket sem könnyíti meg, hanem egy már megszűnt és csak régebben meglévő gyógyító karizma: legyen kiközösítve [vö. DH 1699,1696].

[1718] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az utolsó kenet szertartása és gyakorlata, melyet a szent római Egyház tart, ütközne Szent Jakab apostol véleményével, ezért azt meg kell változtatni, s a keresztények bűn nélkül meg is vethetik: legyen kiközösítve [vö. DH 1699].

[1719] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ne az Egyház presbiterjeit (papjai), akikről Szent Jakab a buzdítást írta, hívják csak el a betegek megkenésére, hogy ne csak a püspök által felszentelt papokat, hanem bármilyen a közösség élén lévő, életkor szerinti véneket, s ennek következtében az utolsó kenet sajátos kiszolgáltatója nem egyedül a pap: legyen kiközösítve [vö. DH 1697].

A Tridenti zsinat folytatása és befejezése IV Piusz idején:

(IV PIUSZ, 1559. december 25. —1565. december 9.)

21. ülés,

1562. július 16.

Tanítás és kánonok a mindkét szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról

(DH 1725-1734)

1562. június 6-án kezdték el a vitát az Eucharisztia vételéről, ill. az egy szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról (SGTr 8,528kk / TheiTr 2,7kk); a szavazatok összefoglalását ld. in SGTr 8,614kk és TheiTr 2,35kk. Június 24-én terjesztették elő négy kánon tervezetét az Eucharisztia vételéről és két cikkelyét a laikus hívek kelyhének engedélyezéséről (SGTr 8,618 / TheiTr 2,39). Ehhez társult egy tervezet a tanításról (SGTr 8,653k / TheiTr 2,45k), melyet később átfogalmaztak (SGTr 8,685). A kánonokat is átdolgozták még egyszer. A 21. ülésen benyújtottak egy határozatot, mely nyitva hagyta a laikusok kelyhének engedését illető kérdést, miután a kérdést újból megtárgyalták, a zsinati atyák végülis lemondtak a tisztázásáról és a 22. ülésen (1562. szeptember 17.) úgy szavazták meg a kehely engedélyezését (DH 1760), hogy a döntést a pápára bízták.

Kiadva: SGTr 8,698-700 / RiTr 109-111 / MaC 33,121E-123E / COeD³ 726k.

Előszó

[1725] ... Minthogy a legszentebb Oltáriszentségről, amely előtt remegnünk kell, a különböző vidékeken a leggonoszabb démon mesterkedésére változatos szörnyűségeket terjesztettek, amelyek miatt néhány tartományban sokan eltávolodtak a katolikus Egyház hitétől és a neki való engedelmességtől, a szentséges, egyetemes és általános Tridenti zsinat úgy ítélte meg, hogy azokat a dolgokat, amelyek a mindkét szín alatti és a kisgyermekek áldozására tartoznak, ezen a helyen kell kifejteni. Ezért az összes krisztushívőknek megtiltja, hogy ezután ezekről a dolgokról akár mást hinni, akár másképpen tanítani vagy igét hirdetni merjenek, mint azt nekik a zsinati határozatok kifejtik és meghatározzák.

1. fejezet. A laikusok és a nem miséző klerikusok nincsenek isteni jogon arra kötelezve, hogy mindkét szín alatt áldozzanak

[1726] Tehát maga a szent zsinat, a Szentlélek által, aki a bölcsesség és értelem lelke, a jó tanács és jámborság lelke [vö. Iz 11,2], felvilágosítva, továbbá követve magának az Egyháznak a megítélését és szokását, kinyilvánítja és tanítja, hogy semmiféle isteni parancs nincs arra, hogy mindkét szín alatt kellene vennie az Oltáriszentséget a laikusoknak és azon klerikusoknak, akik nem miséznek. Semmiféle jogcímen igaz hittel nem lehet kételkedni abban, hogy az egyik szín vétele is elég számukra az üdvösséghez.

[1727] Mert igaz ugyan, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán ezt a tiszteletreméltó szentséget a kenyér és bor színeiben alapította és hagyományozta át az apostoloknak [vö. Mt 26,26; Mk 14,22; Lk 22,19; 1Kor 11,24], ennek az alapításnak és hagyománynak mégsem az volt a célja, hogy minden egyes keresztény hívő köteles legyen az Úr parancsára mind a két színt venni [1. és 2. kánon].

De még a János evangélium 6. fejezetéből sem lehet levezetni, hogy a mindkét szín alatti áldozást előírta volna az Úr [3. kánon], ahogy ezt a szent atyák és doktorok magyarázatából is értelmezzük. Mert, aki azt mondta, hogy „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek” [Jn 6,54], azt is mondta: „Ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké él” [Jn 6,52]. És aki azt mondta, hogy „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” [Jn 6,55], azt is mondta: „a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” [uo. 6,52]. Továbbá aki azt mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad, és én őbenne” [Jn 6,57], mindazonáltal azt is mondta: „Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” [Jn 6,58].

2. fejezet: Az Egyház hatalma az Oltáriszentség kiszolgáltatásánál

[1728] Ezeken kívül a szent zsinat kinyilvánítja, hogy az Egyházban mindig is megvolt a hatalom arra, hogy a szentségek kiszolgáltatásánál, természetesen lényegük megváltoztatása nélkül, olyat vezessen be vagy változtasson, amit a felvevők hasznára vagy maguknak a szentségeknek a tiszteletére a dolgok, helyek és idők különfélesége szerint hasznosabbnak ítél. Ezt úgy látszik, az Apostol is nyíltan helyeselte: „Úgy tekintsenek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak gondnokait” [1Kor 4,1]; és bizonyos, hogy maga is élt ezzel a hatalommal, mind több más ügyben, mind pedig e szentség dolgában, hiszen ennek vételéről szóló néhány rendelkezés után azt mondja: „A többit majd megérkezésem után rendezem el.” [1Kor 11,34]

Ezért az Egyház, felismerve a szentségek kiszolgáltatása ügyében való joghatóságát, jóllehet a keresztény vallás kezdete óta gyakori volt a mindkét szín alatti áldozás használata, mégis mivel az idők múlásával már széles területen megváltozott a szokás, súlyos és jogos okok vezették arra, hogy a szokást csak egy szín alatti áldozásként hagyta jóvá, sőt törvényként határozta el, amelyet visszavetni, vagy magának az Egyháznak a tekintélye nélkül tetszés szerint megváltoztatni nem szabad [2. kánon].

3. fejezet. Bármelyik szín alatt az egész és tejes Krisztust, és igazi szentséget veszünk magunkhoz

[1729] Ezen felül kihirdetjük, hogy ámbár a mi Megváltónk — amint már mondtuk — az utolsó vacsorán e szentséget két szín alatt alapította s adta át az apostoloknak, mégis azt kell vallani, hogy egyetlen szín alatt is az egész és teljes Krisztus van jelen, és igazi szentséget veszünk magunkhoz így is. Ezen okból a gyümölcsében sem csalódik, és semmi szükséges kegyelem nem hiányzik az üdvösségéhez annak, aki csak egy színt vesz magához [3. kánon].

4. fejezet. A kisgyermekek nincsenek kötelezte a szentáldozásra

[1730] Azt is tanítja e szent zsinat, hogy az értelmük használatára még el nem jutott kisgyermekeket semmi sem kényszeríti a szentségi áldozásra [4. kánon], hiszen a keresztség „vizében újjászületve” [vö. Tit 3,5] és Krisztusba testesülve az istenfiúság kegyelmét elnyerték, s ebben a korban ezt el sem veszíthetik. Ezzel mégsem ítéljük el az ősidők e szokását, ha azt egyes helyeken valamikor így tartották meg. A szent atyáknak saját koruknak megfelelő, helyeselhető okuk volt erre a szokásra, ma viszont ellentmondás nélkül hinni kell, hogy semmilyen szükségessége az üdvösségre nézve nincs ennek a szokásnak.

Kánonok a mindkét szín alatti áldozásról és a kisgyermekek áldozásáról

[1731] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy Isten parancsából vagy az üdvösség szükségszerűségével minden egyes krisztushívő köteles a legméltóságosabb Oltáriszentséget mindkét szín alatt venni: legyen kiközösítve [vö. DH 1726k].

[1732] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent katolikus Egyház nem jogos és ésszerű okoktól vezetve áldoztatja a laikusokat és a nem-miséző klerikusokat csakis a kenyér színe alatt, vagy hogy e dologban tévedett: legyen kiközösítve [vö. DH 1728].

[1733] 3. kánon. Ha valaki tagadná, hogy az egész és teljes Krisztust, aki minden kegyelem forrása és szerzője, elég csak a kenyér színe alatt venni, mert mint egyesek hamisan állítják, Krisztus alapítási parancsából mindkét szín alatt kell vennünk: legyen kiközösítve [vö. DH 1726k].

[1734] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a gyermekeknek, mielőtt a megkülönböztetni tudás idejéhez érkeznének, szükséges az Oltáriszentség vétele, legyen kiközösítve [vö. DH 1730].

22. ülés,

1562. szeptember 17.

a) Tanítás és kánonok a legszentebb miseáldozatról

(DH 1738-1760)

Bolognában 1547. augusztusában a zsinati teológusok elkezdték megvizsgálni a miséről és az egyházirend szentségéről vallott eretnek kijelentéseket (SGTr 6,321391); a legfontosabb források a DH 1600° bevezetésében megjelölt művek voltak. Tridentben a teológusok 1551. decemberében (SGTr 7,375kk) folytatták ezt a munkát. 1552. januárjában kidolgozták a miséről és az egyházirend szentségéről szóló kánonok és a tanítás tervezetét (SGTr 7,460k 483-489), a vitát azonban nem lehetett lezárni, minthogy a zsinatot felfüggesztették. Csak 1562. július 19-én folytatták a témát a miséről szóló 13 cikkely előterjesztésével (SGTr 8,719 / TheiTr 2,58); augusztus 6-án és szeptember 5-én egy-egy új tervezetet nyújtottak be (SGTr 8,751-755 909-912 / TheiTr 2,74-76 116-118).

Kiadva: SGTr 8,959-962 / RiTr 124-127 / MaC 33,128C-132C / HaC 10,126A-129A / COeD³ 732-736.

Előszó

[1738] A szentséges és egyetemes Tridenti zsinat ..., hogy az Oltáriszentség nagy titkának a szent katolikus Egyházban meglévő ősi, kiforrott és minden részletében tökéletes hite és tanítása megtartassék, és a tévedések és az eretnekségek elhárítása után a maga tisztaságában megmaradjon: erről, mivel valódi és egyedülálló áldozat, a Szentlélek megvilágosítása által kioktatva a következőket tanítja, kinyilvánítja, és a hívő népnek hirdetni rendeli.

1. fejezet: Az Miseáldozat alapítása

[1739] Mivel (Pál apostol tanúsága szerint) az Ószövetség alatt a levita papság gyarlósága miatt nem volt tökéletes áldozat, kellett (az Atyaisten irgalmas rendeléséből) „Melkizedek rendje szerint” [vö. Ter 14,18; Zsolt 109,4; Zsid 7,11] egy másik papnak támadnia, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak, aki képes mindent, amit csak meg kell szentelni, tökéletessé tenni [vö. Zsid 10,14] és beteljesíteni.

[1740] Ez a mi Istenünk és Urunk tehát, noha halálával önmagát egyszer s mindenkorra kész volt feláldozni a kereszt oltárán az Atyaistennek önmagát egyszer ajánlotta fel, hogy nekik [ott] az örök megváltást megszerezze, de mivel a halála nem szüntette meg papságát, [vö. Zsid 7,24-27],

az utolsó vacsorán, „azon az éjszakán, amelyen elárultatott” [1Kor 11,23],

hogy szeretett jegyesének, az Egyháznak, látható áldozatot (ahogy az emberi természet is igényli) hagyjon hátra, hogy azzal jelenítse meg a kereszten ama egyszer véresen megtörténtet, és az Ő emléke a világ végéig fennmaradjon, és annak az áldozatnak az üdvösségszerző ereje a tőlünk naponta elkövetett bűnök megbocsátására szolgáljon, „önmagát mindörökké Melkizedek rendje szerinti papnak” [Zsolt 110,4; Zsid 5,6; 7,17] nyilvánítva,

testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt az Atyaistennek fölajánlotta, és ugyanazon dolgok színei alatt az apostoloknak nyújtotta, hogy magukhoz vegyék: őket akkor az Újszövetség papjaivá tette, és ezen szavaival megparancsolta nekik és a papságban utódaiknak, hogy ők is ajánlják föl: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk 22,19; 1Kor 11,24], amint ezt a katolikus Egyház mindig is így értette és tanította [2. kánon].

[1741] Miután ugyanis megünnepelte a régi Húsvétot, melyet az Egyiptomból való kivonulás emlékére Izrael fiainak sokasága áldozott fel [vö. Kiv 12,1], új Húsvétot alapított, hogy önmagát majd az Egyház által feláldozhassa, éspedig a papok által, látható jelek alatt, ebből a világból az Atyához történő átmenetének emlékére, amikor saját vérének kiontásával megváltott minket és „kiragadott minket a sötétség hatalmából és áthelyezett minket az Ő országába” [Kol 1,13].

[1742] Éppen ez a tiszta áldozat az, amelyet az áldozatbemutatók semmilyen méltatlansága vagy rosszasága sem szennyezhet be; erről az Úr Malakiás által [Mal 1,11] előre megmondta, hogy minden helyen tisztán fogják feláldozni az Ő nevének, mely nagy lesz a nemzetek között. Az Apostol is világosan megerősíti ezt a korintusiaknak írva, hogy akik a démonok asztalának részeseiként bemocskolódtak, nem lehetnek részesei az Úr asztalának, [vö. 1Kor 10,21] az oltárt értve mindkét helyen asztalon. Ez végül azon áldozat, melyet a természet és a Törvény időszakának különféle áldozatai [vö. Ter 4,4; 8,20; 12,8 ; 22; Kiv: passim] hasonlatokban ábrázoltak. Így a szentmise azon javakat, melyeket azok jeleztek, mint mindazoknak összegzése és tökéletessége foglalja magába.

2. fejezet. A látható áldozat engesztelő jellegű élőkért és holtakért

[1743] Mivel a misében történő isteni áldozat ugyanazt a Krisztust foglalja magában, s áldozza fel vértelenül, mint aki a kereszt oltárán „egyszer sajátmagát adta vérontásával áldozatul” [vö. Zsid 9,14.27], ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő [1. kánon]. Így már megtörténhet, hogy ha igaz szívvel és helyes hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmesen és bűnbánóan járulunk Istenhez, „irgalmat találunk és kegyelmet kapunk, amikor segítségre szorulunk” [Zsid 4,16]. Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is. Egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a felajánló is — most a papok szolgálata által —, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.

Eme (valóban véres) fölajánlás gyümölcsét mi e vértelen áldozatban nagyon termékenyen kapjuk meg, s nagyonis távol esik hitünktől, hogy a vértelen által a kereszt értéke bármi módon is csökkennék [4. kánon]. Épp ezért nem csupán az élő hívek bűneiért, büntetéseiért, elégtételeiért, s más szükségleteiért, de a Krisztusban elhunytakért is, ha még teljesen meg nem tisztultak volna, az apostolok hagyományai szerint szabály szerint föl lehet ajánlani [3. kánon].

3. fejecet.  Misék a szentek tiszteletére

[1744] Ámbár a szentek tiszteletére és emlékére az évszázadok alatt az Egyház szokása volt számtalan mise bemutatása, de tanítása szerint sohasem őnekik mutatták be az áldozatot, hanem egyedül Istennek, aki őket megkoronázta [5. kánon]. Ezért „még a pap sem azt szokta mondani, hogy: „Péter és Pál, most áldozatot ajánlok fel néked” [1], hanem, Istennek az ő győzelmeikért hálát adva, az ő védelmükért esedezik, hogy „érettünk az égben közbenjárni méltóztassanak azok, akiknek emlékét üljük a földön” [2].

4. fejezet. A mise kánonja

[1745] Minthogy a szent dolgokat szentül is kell kiszolgáltatni, és ez mindenki legszentebb áldozata, a katolikus Egyház, hogy méltón és tisztelettel mutassa be az áldozatot és vegye gyümölcseit, már sok évszázaddal ezelőtt összeállította szent kánonját, minden tévedéstől tisztán [6. kánon]. Nincs is abban semmi, ami ne legfelső fokban mutatná a szentséget és jámborságot, és a felajánlók lelkét Istenhez ne emelné. E kánon ugyanis magának az Úrnak a szavaiból, az apostoli hagyományokból és a szent pápák kegyes intézkedéseiből áll.

5. fejezet. A miseáldozat ünnepélyes szertartásai

[1746] Ám az emberi természet olyan, hogy nem egykönnyen tud külső segédeszközök nélkül az isteni dolgok megfontolására fölemelkedni, ezért a kegyes Anyaszentegyház egyes szertartásokról azt rendelte el, hogy csendes szavakkal ejtsék a misében [9. kánon], másokat hangosabban. Használt szertartásokat is [7. kánon], mint megszentelő áldásokat, gyertyákat, tömjénezéseket, ruhákat, és sok más efféléket, melyek apostoli tanításból és hagyományból származnak, hogy ezáltal e nagy áldozat fenségesebben hasson, és a hívek elméjét a vallásosság és jámborság e látható jelei az ezen áldozatban láthatatlanul rejlő legmélyebb dolgok megfontolására serkentsék.

6. fejezet. Mise, amelyben egyedül a pap áldozik

[1747] Bár azt óhajtaná a szentséges zsinat, hogy minden egyes szentmisénél az ott álló hívek nemcsak lelki érzülettel, hanem szentségi vétellel is áldozzanak, hogy így e legszentebb áldozat gyümölcse bővebben teremjen számukra; ha ez mégsem mindig lehetséges, azért még azon miséket, melyekben szentségileg egyedül a pap áldozik, mint magánmiséket és tilosakat mégsem ítéli el [8. kánon], inkább helyesli és ajánlja, föltéve, hogy e misék is tulajdonképpen közöseknek minősíthetők, részben, mivel azokban a nép lelkileg áldozik, részben mivel az egyházi közösség szolgája nemcsak magáért, hanem minden hívőért mutatja be, akik Krisztus testéhez tartoznak.

7. fejezet. A víz, amelyet a kehelyben a felajánlandó borhoz elegyítenek

[1748] Ezenfelül a szent zsinat figyelmeztet arra is, hogy a papok számára az Egyháztól való parancs, hogy a kehelyben feláldozandó borhoz vizet is keverjenek [9. kánon]. Egyfelől, mert hisszük, hogy Krisztus Urunk is így tette, másrészt mert az oldalából vér és víz együtt folyt ki [Jn 19,34], amire e szentségben a vegyítés emlékeztet. Szent János továbbá a Jelenések Könyvében [vö. Jel 17,1,15] a „vizek” szót a népekre érti, ezáltal a hívő népnek Krisztussal, a fővel való egysége jelenítődik meg.

8. fejezet. A misét ne végezzék szerte mindenhol népnyelven; misztériumait magyarázni kell a népnek

[1749] Jóllehet a szentmise a hívő nép nagy oktatója, mégsem látták hasznosnak az Atyák, hogy mindenhol népnyelven mutassák be [9. kánon]. Ezért mindenütt, minden egyháznak megtartva ősi szertartását, amelyet a Római Szentegyház, minden Egyház anyja és tanítómestere jóváhagyott, mégis, nehogy Krisztus juhai éhezzenek, sőt nehogy „a kisdedek kenyeret kérjenek és nincs, aki megtörje nekik” [vö. Siral 4,4] előírja a szent zsinat mindenegyes lelkipásztornak és lelki vezetőnek, hogy a misézés közben maguk, esetleg mások által gyakran ki is fejtsenek valamit azokból, amik a misében elhangzanak, s többek között e szent áldozat titkaiból is mindig magyarázzanak el valamit, különösen az Úr napján és az ünnepeken.

9. fejezet. Bevezető a következő kánonokhoz

[1750] Mivel ezen ősi hit ellen, amely a legszentebb evangéliumon, az apostoli hagyományokon és a szent atyák tanításán alapul, a mostani időkben sokfelé hintettek szét tévtanokat, és sokan sokféleképpen tanítják és vitatják, ezért a szent zsinat, miután ezen ügyekről sok éretten megfontolt és komoly vitát tartott, az Atyák egyhangú beleegyezésével elhatározta, hogy mindazt, ami ezzel a legtisztább hittel és a szent tanítással ellenkezik, elítéli, és az Egyházból a most következő kánonok által kiküszöböli.

Kánonok a legszentebb miseáldozatról

[1751] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmisében Istennek nem igazi és tulajdonképpeni áldozatot mutatnak be, vagy hogy e szertartás nem más, minthogy magunknak Krisztust vesszük táplálékul: legyen kiközösítve.

[1752] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy ezen szavakkal: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk 22,19; 1Kor 11,24] Krisztus nem tette az apostolokat papokká, avagy nem is rendelte, hogy ők és a többi papok is átváltoztassák az Ő testét és vérét: legyen kiközösítve [vö. DH 1740].

[1753] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat; vagy hogy csak annak használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, büntetéseikért, elégtételükért, és más szükségleteikért nem szabad felajánlani: legyen kiközösítve [vö. DH 1743].

[1754] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozat káromkodással becsmérli Krisztus legszentebb áldozatát, amelyet a kereszten hozott meg, vagy hogy annak értékét csorbítja: legyen kiközösítve [vö. DH 1743].

[1755] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csalás a szentek tiszteletére misét bemutatni, és hogy elnyerjük közbenjárásukat Istennél, amint az Egyház szándékában áll: legyen kiközösítve [vö. DH 1744].

[1756] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a mise kánonja tévedéseket tartalmaz, és emiatt meg kell szüntetni: legyen kiközösítve [vö. DH 1745].

[1757] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azok a szertartások, ruházatok és külső jelek, amelyekkel a szentmise bemutatásánál a katolikus Egyház él, nem annyira kegyes szolgáltatások, mint inkább az istentelenség ingerlő megnyilvánulásai: legyen kiközösítve [vö. DH 1746].

[1758] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy azon szentmiséket, ahol csak a pap egymaga áldozik szentségileg, be kell szüntetni, mert tilosak: legyen kiközösítve [vö. DH 1747].

[1759] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a Római Katolikus Egyház azon szertartását, hogy a kánont és átváltoztatást halk szavakkal végzik, el kell ítélni, vagy a misét csak népnyelven szabad végezni, vagy hogy nem kell vizet keverni a kehelyben felajánlandó borba, mert ez Krisztus szándéka ellen van: legyen kiközösítve [vö. DH 1746, 1748k].

b) Határozat a kehely megengedésének kéréséről

Vö. DH 1725°. — Kiadva: SGTr 8,968 és 952k / RiTr 172 / I\.1aC 33,137CD / COeD3 717 / TheiTr 2,128b.

[1760] Ezen felül, minthogy ugyanez a szent zsinat az elmúlt ülésszakon két, máshol előadott, és akkor még meg nem vitatott szakaszt más időre tartogatott azzal, hogy ha alkalom kínálkozik, megvizsgálja ezeket és határozatot hoz róluk, vagyis:

Vajon azokat az érveket, amelyeket a szent katolikus Egyház felsorakoztatott amellett, hogy a világiakat és az éppen nem celebráló papokat is a kenyér egyetlen színe alatt áldoztassa meg, úgy kell-e fenntartani, hogy semmilyen meggondolásból senkinek ne legyen megengedhető a kehely használata; – és:

Ha tisztességes és a keresztény szeretettel egybehangzó indokok alapján kitűnik, hogy valamelyik nemzet vagy ország számára meg kell engedni a kehely használatát, vajon bizonyos feltételekkel megengedhető-e ez, és melyek legyenek azok; most azoknak az üdvére, akikért szól a kérés, a legjobb végzést óhajtva azt határozta, hogy az ügyet a maga teljességében a Szentséges Atya elé kell terjeszteni, amint a jelen határozattal beterjeszti a zsinat; ő a saját egyéni belátása szerint úgy fogja az ügyet eligazítani, ahogyan ítélete szerint a kehely használata hasznos lesz a keresztény közösségnek, és üdvös a kérelmezőknek.

23. ülés,

1563. július 15.

Tanítás és kánonok az egyházi-rend szentségéről

(DH 1763-1778)

Az eretnek cikkelyek vizsgálata (vö. DH 1600° idézett művek) és a kánonok tervezeteinek szerkesztése már Bolognában 1547. április 26-tól (SGTr 6,97 308), és azután ismét Tridentben, 1551. december 3-tól 1552. január 21-ig megtörtént (SGTr 7,375-489; tervezetek uo. 460k 483-489). A zsinati atyák előkészítő munkájukat 1562. szeptember 18-án folytatták (SGTr 9,5 / TheiTr 2,133), és új tervezeteket dolgoztak ki a kánonokhoz. Október 13-án és november 3-án a kánonok elé egy tanítást is csatoltak az egyházi rend szentségéről (SGTr 9,38-41; 105-107; további változatok uo. 226241; TheiTr 2,151-153 155k).

Kiadva: SGTr 9,620-622 / RiTr 172-174 / MaC 10,135D-138A / HaC 10,135D-138A / COeD3 742-744.

[1763] Az igaz és katolikus tanítás az egyházirend szentségéről a mi időnk tévedéseinek elítélésére, amelyet a szent Tridenti zsinat határozott és hozott nyilvánosságra hetedik ülésen [IV. Plusz alatt].

1. fejezet. Az újszövetségi papság alapítása

[1764] Isten rendeléséből az áldozat és papság úgy össze van kötve, hogy mindkettő megvolt mind a két szövetségben. Ha tehát az Újszövetségben az Oltáriszentség szent áldozatát a katolikus Egyház az Úr rendelése szerint mint látható áldozatot kapta meg, akkor azt is vallani kell, hogy abban egy új, látható és külső papság létezik [1. kánon], amelybe a régi papság átalakult [vö. Zsid 7,12]. Igazolja a Szentírás, és ezt mindig tanította a katolikus Egyház hagyománya, hogy ugyanaz az Üdvözítő Urunk alapította ezt is [3. kánon], és az apostoloknak és utódaiknak a papságban átadta a hatalmat teste és vére átváltoztatására, felajánlására és kiosztására, valamint a bűnök megbocsátására vagy megtartására is. [1. kánon].

2. fejezet. Az egyházirend hét fokozata

[1765] Minthogy pedig isteni dolog az ennyire szent papság szolgálata, illő volt, hogy az Egyház legrendezettebb tagolásában több és különféle foka legyen a szolgálatnak, hogy ezáltal annál méltóbb és nagyobb tisztelete legyen [Mt 16,19; Lk 20,22k]. Akik a papság hivatalában szolgálnak, úgy vannak elosztva, hogy akiket már az egyházi tonzúrával megjelöltek, a kisebb rendekből lépjenek a nagyobbakba [2. kánon].

Mert a Szentírás nemcsak a papokat, hanem a szerpapokat is kifejezetten említi [vö. ApCsel 6,5; 1Tim 3,8k; Fil 1,1], és súlyos szavakkal tanít, hogy leginkább mire kell figyelni az ő szentelésüknél; és már az Egyház kezdetétől köztudottan használatban voltak a következő rendek nevei, és mindegyikük sajátos szolgálata is, tudniillik az alszerpapé (subdiaconus), a gyertyavivőé (acolitus), az ördögűzőé (exorcista), a felolvasóé (lector), az ajtónállóé (ostiarius), bár rangjuk nem mindenütt volt egyenlő. Mert az alszerpapságot az Atyák és a szent zsinatok a nagyobb rendekhez számítják; náluk még a többi alacsonyabb (rendről) is gyakran olvashatunk.

3. fejezet. Az egyházirend valóban szentség

[1766] Mivel nyilvánvaló a Szentírás tanúságából, az apostoli hagyományból és az Atyák egyhangú megegyezéséből, hogy a szent rendek fölvétele, amely szavakkal és külső jelekkel történik, kegyelmet ad át, ezért senki sem kételkedhet abban, hogy az egyházirend igazi és szoros értelemben vett szentség, egy az Egyház hét szentsége közül [3. kánon]. Így szólt ugyanis az Apostol: „Figyelmeztetlek, éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hisz Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” [vö. 2Tim 1,6-7; vö. 1Tim 4,14].

4. fejezet. Az egyházi hierarchia és a felszentelés

[1767] Mivel az egyházi rend szentségében, mint a keresztségben és a bérmálásban is, eltörölhetetlen jegyet kap az ember [4. kánon], amelyet sem kitörölni, sem elvenni már nem lehet, joggal ítéli el a szent zsinat azok véleményét, kik azt állítják, hogy az Újszövetség papjai csak valami időszakos hatalommal bírnak, és hogy az egyszer szabályszerűen fölszenteltek újból laikussá lehetnek, ha nem gyakorolják Isten igéjének hivatalát [1. kánon].

Hogyha valaki azt állítja, hogy minden keresztény egyformán az Újszövetség papja, vagy mindenki egyenlő lelki hatalommal van ellátva, akkor semmi egyebet nem tenne, mint hogy az egyházi hierarchiát is összekeverné [6. kánon], amely pedig „rendezett seregek élcsapata” [vö. Én 6,3]. Így Szent Pál tanítása ellenére mintha mindenki apostol, mindenki próféta, mindenki evangélista, mindenki pásztor, mindenki tanító lenne. [vö. 1Kor 12,29; Ef 4,11]

[1768] Ezért a szent zsinat kijelenti, hogy az összes egyéb egyházi rendeken felül a püspökök, akik az apostolok helyére léptek, különösképpen beletartoznak ebbe a hierarchiába, és őket helyezte (amint ugyanaz az Apostol mondja) a Szentlélek „az Egyház kormányzására” [ApCsel 20,28]; ők a papoknál feljebb valók, kiszolgáltatják a bérmálás szentségét, az Egyház új szolgáit fölszentelik, s egyéb szenteléseket is végezhetnek, amely feladatok ellátására a többi alacsonyabb rendnek nincs hatalma [7. kánon].

[1769] Tanítja még a szent zsinat, hogy egy püspök, pap vagy más egyházi rendű felszenteléséhez sem a népnek, sem bármiféle világi hatalomnak és hivatalnak a beleegyezése, meghívása vagy tekintélye nem szükséges olyan módon, hogy e nélkül érvénytelen lenne a szentelés. Sőt inkább elhatározza, hogy mindazokat, akik csupán a néptől vagy világi hatalomtól és hivataltól meghívva és képesítve akarják gyakorolni ezeket a szolgálatokat, és akik ezeket saját vakmerőségükkel teszik magukévá, nem az Egyház szolgájának kell tartani, hanem „tolvajnak és rablónak, aki nem az ajtón lép be” [Jn 10,1; 8. kánon].

[1770] Ez az, amit a szent zsinat fontosnak tartott a keresztényeknek az egyházirend szentségéről általában tanítani. Az ellenkező tanításokat biztos és a tárgyat illető kánonokkal az itt következő módon rendelte elítélni, hogy mindenki, Krisztus segítségével a hit szabályaival élve, könnyebben felismerhesse és megtarthassa a katolikus igazságot a tévtanok oly nagy sötétségében.

Kánonok az egyházirend szentségéről

[1771] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetségben nincs látható és külső papság, vagy hatalom arra, hogy felajánlják és átváltoztassák az Úr testét és vérét, vagy a bűnök megbocsátására és megtartására, hanem csak egy hivatal és egy puszta szolgálat az evangélium hirdetésére, vagy akik nem szoktak prédikálni, egyáltalán nem is papok: legyen kiközösítve           [vö. DH 1764, 1767].

[1772] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a papság mellett nincsenek a katolikus Egyházban más nagyobb és kisebb rendek, amelyek révén mint lépcsőfokokon lehet a papság felé közeledni: legyen kiközösítve [vö. DH 1765].

[1773] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az egyházirend, vagyis a felszentelés nem is igazi, szoros értelemben vett szentség, amelyet Krisztus alapított, hanem csak emberi kitalálás, egyházi dolgokban tudatlan emberek kigondolása, vagy hogy ez csak egy olyan szertartás, amellyel kiválasztanak valakit az Isten igéjének és szentségeinek szolgálatára: legyen kiközösítve [vö. DH 1766].

[1774] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a fölszentelésben nem adatik a Szentlélek, s emiatt a püspök hiába mondja: „Vedd a Szentlelket”, vagy hogy nem nyom eltörölhetetlen jegyet a lélekbe, vagy hogy az, aki egyszer már pap volt, ismét laikussá lehet: legyen kiközösítve [vö. DH 1767].

[1775] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent fölkenésre, amivel az Egyház a papszentelő szertartásban él, nemcsak hogy nincs szükség, de megvetendő és veszélyes dolog, hasonlóan a többi szertartáshoz: legyen kiközösítve.

[1776] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a katolikus Egyházban nincs hierarchia, melyet isteni rendelés állított fel, s amely püspökökből, áldozópapokból és szolgálókból (ex ministris) [1]: legyen kiközösítve         [vö. DH 1768].

[1777] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspökök nem feljebbvalók a papoknál, vagy hogy nincs hatalmuk bérmálni és papot szentelni, vagy hogy hatalmuk közös az áldozópapokéval, vagy hogy az általuk közölt rendek érvénytelenek a nép, esetleg a világi hatóság hozzájárulása, vagy meghívása nélkül; vagy hogy azok is lehetnek az igének és a szentségeknek törvényes szolgái, akiket se az egyházi és kánoni hatalom szabályszerűen se föl nem szentelt, se nem küldött, hanem máshonnan érkeznek: legyen kiközösítve [vö. DH 1768k].

[1778] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a püspökök, akiket a római pápa tekintélye szemel ki, nem is igazi és törvényes püspökök, hanem ez emberi találmány: legyen kiközösítve.

24. ülés

1563. november 11.

(DH 1797-1816)

Ennek az ülésnek a határozatait Bolognában kezdték el előkészíteni. 1547. április 26-tól tanácskoztak a zsinati atyák a házasságról szóló tanításról, 1547. augusztus 29-től szeptember 6-ig a titokban kötött házasságokról (SGTr 6,98 407-435). A kánonok egy tervezetét (SGTr 6,445-447) szeptember 9-től kezdve vitatták meg. Tizennégy évvel később Tridentben 1562. december 6-án eretnekgyanús tételeket terjesztettek be felülvizsgálatra. Ezek többnyire a már többször említett könyvekből származnak: M. Luther, De captivitate Babylonica ecclesiae praeludium: De matrimonio (Weimari kiadás 6,550-560); Confessio Augustana, Art. 23 (BekSchELK 86-91 / CpRef 26,294-297); Ph. Melanchthon, Apologia Confessionis Augustanae, art. 13 (BekSchELK 291-296 / CpRef 26,570k). A kánonok és a „Tametsi” reformdekrétum tervezetét 1563. július 20-án, augusztus 7-én és szeptember 5-én terjesztették elő (SGTr 9,639 682-685 760-765 / TheiTr 2,313 335 387). A „Tametsi” dekrétum németországi érvényességéhez vö. DH 3385.

Kiadva: SGTr 9,966-968 (a „Tametsi” dekrétum közvetlenül a kánonok után következik) / RiTr 214-217 / MaC 33,149E-151E / HaC 10,147A-150A / COeD³ 753-756.

a) Tanítás a házasság szentségéről

[1797] Azt, hogy a házasság örök és felbonthatatlan kapocs, először az emberi nem ősapja, mégpedig az isteni Lélek ihletésében, így fejezte ki szavakban: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból, ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” [Ter 2,23k; vö. Ef 5,31].

[1798] E kötelékkel csakis két embernek lehet összekapcsolódni és összefűződni, amit Krisztus Urunk még világosabban tanított, midőn a fenti, mintegy az Istentől kimondott szavakat is megismételte, de meg is magyarázta: „Így már nem kettő, hanem egy test”. [Mt 19,6] Ennek a köteléknek, amiről annyival előtte Ádám beszélt, rögtön új erőt is adott e paranccsal: „Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza” [Mt 19,6; Mk 10,9].

[1799] Azt a kegyelmet, amely ezt a természetes szerelmet tökéletesíti, felbonthatatlan egységgé erősíti, s a hitveseket megszenteli, maga Krisztus, a tiszteletreméltó szentségek alapítója és tökéletesítője, saját szenvedésével számunkra kiérdemelte. Ezt Szent Pál is tanúsítja: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette Egyházát, és föláldozta magát érte” [Ef 5,25], majd hozzáteszi: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” [Ef 5,32].

[1800] Mivel tehát az evangéliumi törvényben szereplő házasság az ősi életközösséget kegyelemben Krisztus által felülmúlja, ezért méltán tanították mindig szent atyáink, a zsinatok és az egész Egyház hagyománya, hogy az Újszövetség szentségeihez kell sorolni. Csakis jelen századunk esztelen és istentelen emberei vannak ellene, akik nemcsak tévesen értelmezik e tiszteletreméltó szentséget, de annak erkölcsi vonatkozásairól — az evangélium ürügyén a test szabadságát bevezetve — írásban és élőszóban több olyan tanítást terjesztenek a keresztény nép nagy lelki kárára, amelyek a katolikus Egyház szellemétől és az apostoli időktől kipróbált hagyományától idegenek.

Az ő vakmerőségükkel kíván e szent és egyetemes zsinat szembeszegülni, amikor az említett szakadárok főbb eretnekségeit és tévedéseit ki akarja irtani, nehogy veszedelmes ragályuk még többeket megfertőzzön. Ezért az eretnekek és tévtanításaik ellen elhatározta a következő kiközösítéseket:

Kánonok a házasság szentségéről

[1801] 1. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házasság nem valódi, szoros értelmében vett és Krisztustól alapított szentség, egy az evangéliumi Törvény hét szentségéből, hanem csak az Egyházon belüli emberek találmánya, amely kegyelmet nem is közöl: legyen kiközösítve [vö. DH 1800].

[1802] 2. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy egy kereszténynek szabad egyidejűleg több feleséget is venni, s ettől semmi isteni törvény nem tilt [vö. Mt 19,9k]: legyen kiközösítve [vö. DH 1798].

[1803] 3. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy csakis az lehet a házasság akadálya, amit a vérrokonság és sógorság fokairól a Leviták könyve [18,6k] kifejt, és ez bontja fel a már megkötötteket is; vagy hogy nem áll az Egyház hatalmában, hogy azok közül egyes akadályoktól fölmentsen, újakat meg felállítson, hogy azok is akadályozzanak vagy érvénytelenítsenek: legyen kiközösítve [vö. DH 1559].

[1804] 4. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház nincs felhatalmazva, hogy érvénytelenítő akadályokat állítson fel, vagy hogy ezeknek meghozásában tévedett: legyen kiközösítve.

[1805] 5. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy eretnekségbe-eséskor vagy kínzóvá fajuló együttélés idején, vagy ha valaki vágyódik távol élni a hitvesétől, már fel is lehet a házassági köteléket bontani: legyen kiközösítve.

[1806] 6. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a megkötött, de el nem hált házasságot a házasfelek egyikének szerzetesrendben tett ünnepélyes fogadalma nem érvényteleníti: legyen kiközösítve.

[1807] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház [1], amikor azt tanította és tanítja evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként [vö. Mt 5,32; Mk 10,11 k], hogy az egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre), köthet a másik hitves életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, meg az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve.

[1808] 8. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Egyház téved, amikor számos okból lehetségesnek mondja a házasfelek közt az ágytól való elválást, vagyis az együttlakás kötelezettségének megszűnését meghatározott vagy bizonytalan időre: legyen kiközösítve.

[1809] 9. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a szent rendekben fölszentelt klerikusok, vagy az ünnepélyes tisztasági fogadalmat tett szerzetesek köthetnek házasságot, és ez érvényes lesz, nem áll útjában az Egyház törvénye, sem a fogadalom, s az ellenkezője nem más, mint a házasság megvetése; vagy hogy mindenki köthet házasságot, aki nem érzi, hogy az önmegtartóztatás (mégha tett is erre fogadalmat) ajándékát bírja: legyen kiközösítve. Mert az Isten az ezt helyesen kérőknek nem tagadja meg, s „erőnkön felül nem hagy megkísérteni” [vö. 1Kor 10,13].

[1810] 10. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házas állapotot a szüzesség vagy nőtlenség elé kell helyezni, és nem jobb és boldogabb a szüzességben vagy nőtlenségben megmaradni, mint házasságot kötni [vö. Mt 19,11 k; 1Kor 7,25k, 38 és 40]: legyen kiközösítve. [vö. DH 3911-3912]

[1811] 11. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az ünnepélyes esküvő megtiltása az év meghatározott időszakaiban zsarnoki babona, amely a pogány babonák lecsapódása, vagy elítélné az áldásokat és a többi szertartásokat, amelyekkel ilyenkor az Egyház élni szokott: legyen kiközösítve.

[1812] 12. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy a házassági ügyek nem tartoznak az egyházi bírák elé: legyen kiközösítve [vö. DH 2598, 2659].

b) Kánonok a házasság megreformálásáról: a „Tametsi” rendelet

[1813] 1. fejezet. [A törvény indítéka és tartalma] Noha nem kell kételkednünk, hogy a titkos házasságok, amelyeket a házasságot kötők szabad beleegyezése hoz létre, érvényes és valódi házasságok, ameddig azokat az Egyház nem érvénytelenítette, és ezért joggal elítélendők azok – ahogyan őket a szent zsinat kiközösítésre is ítéli –, akik tagadják azok valódiságát és érvényességét, és akik hamisan azt állítják, hogy azok a házasságok, amelyeket a gyermekek a családok beleegyezése nélkül kötöttek, érvénytelenek, és a szülők azokat érvényessé vagy érvénytelenné tehetik [1]: mindazonáltal az Isten szent Egyháza igen alapos okokból azokat mindig elítélte és tiltotta.

[1814] De minthogy a szent zsinat figyelembe veszi, hogy a régi tilalmak az emberek engedetlensége miatt már nem használnak, és mérlegeli a súlyos bűnöket, amelyek ugyanezekből a titkos házasságokból keletkeznek, különösképpen azon személyek esetében, akik az ítélet állapotában tartósan megmaradnak, mivel az előző feleséget, akivel titokban házasodtak elhagyva a másikkal nyilvánosan lépnek frigyre, és azzal folyamatos házasságtörésben élnek; és minthogy az Egyház, amely a rejtett dolgokról nem ítél, ezen a bajon nem tud segíteni, hacsak valami hatékonyabb gyógyeszközt nem alkalmaz, ezért a III. Ince uralkodása idején megtartott szent Lateráni zsinat [vö. DH 817] nyomdokain haladva előírja, hogy ezután, mielőtt megkötnék a házasságot, három egymást követő ünnepnapon a templomban a mise közben a házasulandók saját plébánosa háromszor hirdesse ki nyilvánosan, kik akarnak házasságot kötni. Miután ezek a hirdetések megtörténtek, ha semmi törvényes akadály nem merült fel, a házasság megünneplésére az Egyház színe előtt gyülekezzenek össze, ahol a plébános, miután megkérdezte a férfit és a nőt, és azok közös beleegyezését megértette, mondja azt: „Én titeket összekötlek a házasságra, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”, vagy más szavakat használjon, minden egyes tartomány elfogadott rítusa szerint.

[1815] [A törvény megszorítása] Hogy ha valamikor felmerül a gyanú, hogy a házasságot rosszakaratúan megakadályozhatják, ha annyi kihirdetés előzi meg, akkor vagy csak egy hirdetés legyen, vagy legalább a plébános és két vagy három tanú jelenlétében kössék meg a házasságot; azután ennek elhálása előtt történjenek meg a kihirdetések a templomban, hogy ha még lappang valamilyen akadály, könnyebben fel lehessen fedni, hacsak maga a főpásztor nem ítélte úgy, hogy enyhíti a nehézséget, ha a mondott hirdetéseket elhagyják; ezt a szent zsinat az ő belátására és ítéletére bízza.

[1816] [Büntető záradék] Akik másképpen kísérelnek meg házasságot kötni, mint a plébános, vagy a plébánosnak ill. a főpásztornak az engedélyével más pap, és két vagy három tanú jelenlétében: az így kötött házasságokat a szent zsinat teljesen törvénytelennek nyilvánítja, és kijelenti, hogy az ilyen kötések érvénytelenek és semmisek, amint azokat a jelen rendelkezéssel érvénytelenné is teszi és megsemmisíti.

25. ülés

1563. december 3. és 4.

(DH 1820-1835)

a) Határozat a tisztítóhelyről

1563. december 3.

A tisztítóhely kérdését — összekötve a búcsúkéval — először Bolognában tárgyalták meg 1547. június 19. és július 15. között (SGTr 6,223-299). A zsinati atyák 1563. november végén újra elővették és a legnagyobb sietséggel fogalmazták meg a határozatot, hogy minél előbb befejezhessék a zsinatot (SGTr 9,1069-1076 / TheiTr 2,499-501).

Kiadva: SGTr 9,1077 / RiTr 391 / MaC 33,170D-171A / HaC 10,167CD / COeD³ 774.

[1820] Miután a katolikus Egyház, a Szentlélektől kioktatva, a Szentírás és az ókori atyák hagyományai alapján szent zsinatain és legújabban ezen az egyetemes zsinaton azt tanította, hogy létezik a tisztítóhely [vö. DH 1580], és hogy az ott fogva tartott lelkeket a hívek közbenjáró imái, de leginkább az oltár kedves áldozata megsegíti [vö. DH 1743, 1753], a szent zsinat előírja a püspököknek, hogy a tisztítóhelyről szóló józan, a szent atyáktól és a szent zsinatoktól átvett tanítást szorgosan igyekezzenek a krisztushívőkkel hittel elfogadtatni, megtartatni, arról őket kioktatni és mindenütt prédikálni.

Azokat a kérdéseket pedig, amelyek a járatlan nép számára nehezebbek és elvontabbak, és amelyek nem szolgálnak épülésükre, és amelyek legtöbbször nem járulnak hozzá a jámborság növeléséhez, hagyják ki a népszerű oktatásokból. Éppen így mindazt, aminek bizonytalan, vagy éppen hamis látszata van, ne engedjék vitatni vagy terjeszteni. Azokat a vélekedéseket, amelyek bármiféle kíváncsiság vagy babonaság jeleit mutatják, vagy rút haszonleséssel gyanúsíthatók, tiltsák el, mint botrányos és a hívek megütközésére alkalmas dolgokat. ...

b) Határozat a szentek segítségül hívásáról, tiszteletéről és ereklyéiről, és a szentképekről

1563. december 3.

Kiadva: SGTr 9,1077-1079 / RiTr 392k / MaC 33,171A-172C / COeD³ 774-776.

[1821] A szent zsinat utasítja az összes püspököt és a többi személyeket, akik a tanítás tisztét és gondját magukra vállalták, hogy a katolikus és apostoli Egyháznak a keresztény vallás ősidejétől elfogadott gyakorlata, valamint az egyházatyák egybehangzó véleménye és a szent zsinatok határozatai szerint elsőrendűen oktassák ki a híveket a szentek közbenjárását, segítségül hívását, az ereklyék tiszteletét és a szentképek törvényes használatát illetően, és tanítsák meg őket arra, hogy a Krisztussal együtt uralkodó szentek felajánlják az Istennek imádságaikat az emberekért, valamint hogy jó és hasznos dolog esdekelve segítségül hívni őket, és imáikhoz, támogatásukhoz és segítségükhöz folyamodni, hogy eszközöljék ki Istentől jótéteményeit Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki a mi egyedüli Megváltónk és Üdvözítőnk. Azok pedig, akik tagadják, hogy a mennyben örök boldogságot élvező szenteket segítségül szabad hívni; vagy akik azt állítják, hogy a szentek nem imádkoznak az emberekért, ill. az ő segítségül hívásuk, ti. hogy értünk, egyesekért is imádkozzanak, voltaképpen bálványimádás, és egyébként is vitában áll Isten szavával, és ellenkezik „az egyetlen közvetítő Isten és az ember között, Jézus Krisztus” [vö. 1Tim 2,5] tiszteletével, továbbá ostoba dolog a mennyben uralkodó szentekhez szóval vagy lélekben könyörögni, istentelenül vélekednek.

[1822] Tanítsák meg őket arra is, hogy a szent vértanúk és a többi Krisztussal élők szent testét, amely egykor Krisztus élő tagja és a Szentlélek temploma volt [vö. 1Kor 3,16; 6,19; 2Kor 6,16], ő az örök életre fel fogja támasztani és meg fogja dicsőíteni. Ezért ezen testek iránt a hívőknek tiszteletet kell tanúsítaniuk, mert ezek révén sok jótéteményt adott Isten az embereknek, úgyhogy akik azt állítják, hogy a szentek ereklyéinek nem tartozunk tiszteletadással és tisztelettel, vagy hogy ezeket és egyéb szent tárgyi emlékeket a hívők haszontalanul tisztelik, és az ő segítségük elnyerése végett a szentekről való megemlékezést hiába ápolják, azokat mindenképpen el kell ítélni, amint már azelőtt is elítélte őket, és most is elítéli az Egyház.

[1823] Továbbá, Krisztus, az Istenszülő Szűz és más szentek képmásai különösen a templomokban kell legyenek, és ezeket illő tiszteletben és tiszteletadásban kell részesítenünk, nem azért, mert azt hisszük, hogy valamilyen isteni erő van bennük, ami miatt tisztelni kell ezeket, vagy hogy valamit kérnünk kell ezektől, vagy hogy bizalommal kellene csüggeni a szentképeken, amiként egykor a pogányok tették, akik a bálványokba vetették bizalmukat [vö. Zsolt 134,15k], hanem azért, mert az irántuk tanúsított tisztelet azokat az előképeket illeti, akiket ábrázolnak. Ily módon a szentképek közvetítésével, amelyeket megcsókolunk, és amelyek előtt fedetlen fővel leborulunk, Krisztust imádjuk, és a szenteket tiszteljük, akikre hasonlítanak. Ez az, amit a zsinatok, különösen pedig a II. Nikaiai zsinat határozatai a képrombolók ellenében szentesítettek [lásd DH 600-603].

[1824] Azt pedig gondosan tanítsák a püspökök, hogy megváltásunk misztériumainak történeti elbeszélése, amelyet a festmények vagy más ábrázolások kifejeznek, műveli és erősíti a népet a hitigazságok felidézésével és a rájuk való folytonos emlékeztetéssel. Másrészt pedig azt is tanítsák, hogy minden szentkép bőséges gyümölcsöt terem, nemcsak mivel figyelmezteti a népet a jótéteményekre és ajándékokra, amelyekkel Krisztus elhalmozta, hanem azért is, mert Istennek a szentek által művelt csodáit és az ő üdvös példájukat a hívők szeme elé tárja, hogy azokért Istennek hálát adjanak, a szentek példája szerint rendezzék el életüket és erkölcseiket, és felbuzduljanak az Isten imádására és szeretetére, és a jámborság ápolására. Ha pedig valaki ezen rendelkezésekkel ellentétes dolgot tanítana, vagy úgy vélekednék: legyen kiközösítve.

[1825] Ha visszaélések csúsznak be e szent és üdvös rendelkezésekbe, akkor a szent zsinat hőn óhajtja, hogy azokat teljesen szüntessék meg, tehát semmi olyan képmást ne állítsanak fel, amely hamis tanítást ábrázol, és alkalmat ad az egyszerű embereknek a veszélyes tévedésre.

Hogyha időnként előfordul, hogy a Szentírás történeteit és elbeszéléseit – amennyiben ez a tanulatlan nép számára hasznos lesz – képszerűen ábrázolják, oktassák ki a népet, hogy azok nem az istenséget ábrázolják, mintha testi szemmel látható, vagy színekkel és alakokkal ábrázolható lenne. Továbbá a szentek segítségül hívásában, az ereklyék tiszteletében és a képek szent célú használatában minden babonaságot el kell törölni, minden piszkos nyerészkedést ki kell küszöbölni, s végül minden komolytalanságot el kell kerülni. ...

Hogy mindezt hívebben megtartsák, határozatot hoz a szent zsinat, mely szerint senkinek sem szabad, semmilyen helyen ... semmi szokatlan képmást elhelyezni vagy elhelyezéséről gondoskodni, hacsak a püspök előzetesen jóvá nem hagyta. Ugyancsak semmilyen új csodát nem szabad elfogadni, sem új ereklyéket befogadni, hacsak a püspök jóvá nem hagyja.

c) Határozat az általános reformról

1563. december 3.

Kiadva: SGTr 9,1093 / RiTr 467 / MaC 33,192B—D / HaC 10,188E-189A / COeD³ 795.

A párbaj

[1830] 19. fejezet. A párbajok átkos szokását, amelyet az ördög sugallatára vezettek be, hogy a testek véres halála mellett a lelkek elvesztését is elnyerje, a keresztény világban teljesen meg kell szüntetni. A császár, a királyok ... és bármely más evilági urak, akik helyet engednek vidékükön a keresztények közötti párviadalnak, magánál a ténynél fogva ki vannak közösítve.

Akik pedig harcba bocsátkoztak, és azok, akiket az ő segédjeikként neveztek meg, a kiközösítés ... és az örökös rosszhírűség büntetésébe esnek, és mint gyilkosokat kell őket a szent kánonok szerint büntetni, és ha magában az összecsapásban elestek, örökérvényűen egyházi temetés nélkül legyenek [1].

d) Határozat a búcsúkról, 1563. december 4.

Vö. DH 1820°. – Kiadva: SGTr 9,1105 / RiTr 468 / MaC 33,193E-194A / HaC 10,190C–D / COeD³ 796k.

[1835] Mivel Krisztus megadta a búcsúk engedélyezésének a hatalmát Egyházának és már a legrégebbi időktől az Egyház élt is ezzel az Istentől kapott hatalommal [vö. Mt 16,19;18,18]: a szent zsinat tanítja és előírja, hogy a búcsúk gyakorlatát, amely a keresztény nép számára igen-igen üdvös, és amelyet szent zsinatok tekintélye szavatol, az Egyház életében meg kell tartani, azokat pedig kiközösítéssel sújtja, akik akár hasztalannak mondják ezeket, akár tagadják, hogy az Egyháznak megvan a hatalma búcsúkat engedélyezni.

A zsinat mégis azt kívánja, hogy a búcsúk engedélyezésében ... mérsékletet tanúsítsanak, nehogy a túlzott engedékenység gyengítse az egyházi fegyelmet. Azt kívánja, hogy a visszaéléseket, amelyek a búcsúk terén beszüremkedtek, és amelyek alkalmat adtak arra, hogy az eretnekek káromolják a búcsú elnevezést, javítsák ki és szüntessék meg, ezért a jelen határozattal általánosan elrendeli, hogy minden gonosz nyerészkedést azok elnyerése fejében ... teljesen meg kell szüntetni.

JEGYZETEK

1515/1. Vö. Szt. Ágoston, Contra duas epistulas Pelagianorum I 13, no. 26 (CSEL 60,445 / PL 44,562).

1529/1. Szt. Ambrus, De Spiritu Sancto I 3, no. 42 (PL 16 [1866] 743A); Szt. Ágoston, Levél (98.) Bonifác püspökhöz, cap.9k (CSEL 43/II,531_{9 12 20} 532₁₂ / PL 33,364); III. Ince, ld. DH 769 788.

1529/2. Vö. Szt. Ágoston: De Trinitate XVI 12, no. 15 (W.J. Mountain – Fr. Glorie: CpChL 50A [1968] 442k / PL 42,1048).

1531/1. Rituale Romanum, 1. keresztelési rend.

1531/2. Uo. no. 2.

1531/3. Uo. no. 24.

1532./1. Ruspei Fulgentius, De fide liber ad Petrum, Prologus, no. 1 (J. Fraipont – C. Lambot: CpChL 91A [1968] 711_9k / PL 65,671 / PL 40,753 [Ps.-Augustinus]).

1535/1. Missale Romanum (1962), Pünkösd utáni XIII. vasárnap könyörgése.

1536/1. Szt. Ágoston, De natura et gratia, 43, no. 50 (CSEL 60,270_20-22 / PL 44,271).

1537/1. Vö. uo. 26, no. 29 (CSEL 60,255₃ / PL 44,261).

1540/1. Vö. Szt. Ágoston, De correptione et gratia 15, no. 46. (PL 44,944).

1542/1. Tertullianus, De paenitentia 4,2; vö. 12,9: „Az emberi üdvösség két deszkája” (CpChL 1 [1954] 326₁₀; 340_35k; / FlP 10,14 28 / PL 1,1343B 1360A); Szt. Jeromos, Levél (84.) Pammakhioszhoz és Okeánoszhoz, Kap.6 (CSEL 55,128_5k / PL 22,748), uő 130. levél Démétriadészhoz, cap.9 (CSEL 56,189_4k / PL 22,1115), onnan átvette Gratianus, Decretum, p. II, cs. 33, q. 3, cap. 72 (Frdb 1,1179) és Petrus Lombardus, Sententiae, l. IV, dist. 14, cap. 1-2 (Specilegium Bonaventur. 5 [Grottaferrata 1981] 315-318); Szt. Jeromos, Commentarii ad Isaiam [3,8-9] II (M. Adriaen: CpChL 73 [1963] 51_21k / PL 24 [1865] 66C); Barcelonai Pacianus, Levél (1.) Sempronianushoz (ill. Sympromannus), cap. 5 (PL 13,1056A); Pseudo-Ambrosius ( = Remesianai Nicetas?, Szt. Ambrus neve alatt), De lapsu virginis consecratae 8, no. 38 (PL 16 [1866] 395B).

1545/1. Vö. Szt. Ágoston, De gratia et libero arbitrio 8, no. 20 (PL 44,893).

1573/1. Jovinianus, utalás a begárdok és a beginák tévedéseire: vö. SGTr 5,449₂₆.

1639/1. Vö. Gratianus, Decretum, p. III, dist. 2, cap. 32 (Frdb 1,1324); vö. Szt. Ágoston, Quaestiones in Heptateuchum III 84 [Lev 21-hez] (J. Fraipont: CpChL 33 [1958] 228 / CSEL 28/II,305 / PL 34,712); hasonlóképpen De civitate Dei X 5 (B. Dombart – A. Kalb: CpChL 47 [1955] 277 / CSEL 40/I,452_18k / PL 41,282).

1644/1. Úrnapja ünnepét 1264-ben vezették be: vö. DH 846°.

1649/1. Vö. Szt. Ágoston, In Evangelium Iohannis, tract. 26,13 (R. Willems: CpChL 36 [1954] 266₂₇ / PL 35,1613.

1672/1. Nazianzi Szt. Gergely, Oratio 39,17 (PG 36,356A); Damaszkuszi Szt. János, De fide orthodoxa IV 9 (PG 94,1124C / B. Kotter: PTS 12 [Schriften 2] 185), = cap. 82_90k (kiadta E.M. Buytaert, S. John Damascene: De fide orthodoxa, Versions of Burgundio and Cerbanus [New York 1955]).

1680/1. Szt. Jeromos, Commentarii in Ecclesiasten [Kap. 10,11-hez] (M. Adriaen: CpChL 72 [1959] 338_195k / PL 23 [1865] 1152A).

1681/1. Vö. Luther Márton, De captivitate Babylonica Ecclesiae: De sacramento paenitantia (Weimari kiadás 6,548₁₀).

1682/1. Vö. Luther Márton, Prédikáció 1524. Virágvasárnapjára (Weimari kiadás 15,484₁₀-485₂); Ph. Melanchton, Apologia Confessionis Augustanae (1531), art.11, no.7 (BeKSchELK 251_{18 51k} / CpRef 27,536); uő, Loci communes theologici, aetas IIa (CpRef 21,493); Kálvin János, Institutio Christianae religionis (1536), cap.5 (CpRef 29,158).

1687/1. Vö. Ph. Melanchton, Apologia Confessionis Augustanae 13 (BeKSchELK 291 / CpRef 27,569).

1694/1. Vö. Aquinói Szt. Tamás, Summa contra gerntiles IV 73 (Editio Leonina 15,234a₁₈; Parmai kiadás 5,365b).

1702/1. Kálvin János nézeteinek cáfolata: vö. tőle Institutio religionis christianae (1539²) 19, no.17 (CpRef 29,1078).

1704/1. Így a Confessio Augustana (ágostai hitvallás), art. 12 (BeKSchELK 66k / CpRef 26,279); Ph. Melanchton, Apologia Confessionis Augustanae, art.12 (BekSchELK 257k / CpRef 27,540); uő, Disputatio de partibus paenitentiae, no. 3-6 (CpRef 12,506), és Loci communes, aetas IIa, a Szentlélek elleni bűnökről szóló fejezet (CpRef 21,489k).

1706/1. Vö. Luther Márton, Contra malignum Ecci iudicum …defensio (1519), art. 7 (Weimari kiadás, 2,645); Kálvin János, Institutio religionis Christianae (1539²) 9, no. 22 (CpRef 29,700).

1707/1. Vö. Luther Márton, Confitendi ratio (1520) 9 (Weimari kiad. 6,163k). Vö. még Luther cikkelyeinek párizsi cenzúráját is (1521), tit. III a gyónásról, 5-6. tétel (Weimari kiadás 8,278k).

1709/1. Olvasható „etiamsi” is („még ha”; vö. E. David, in: RömQ 34 [1926] 75-82; SGTr 7,358, 3. megj.); a vázlatban (cap.10, TheiTr 1,592a) ez áll: „… credat, se esse absolutum, etiam si contritus non sit aut sacerdos non serio, sed ioco absolvat” („… hiszi, hogy fel van olozva, még ha bűnbánata nem is teljes, vagy a pap nem komolyan, hanem tréfából oldozza fel”).

1710/1. Vö. Luther Márton, Grund und Ursach aller Artikel D. Martin Luthers (Weimari kiadás 7,380-385); De captivitate Babylonica Ecclesiae: De sacramento paenitentiae (Weimari kiadás 6,547).

1716/1. Vö. Ph. Melanchton, Apologia Confessionis Augustanae 13 (BekSchELK 293 / CpRef 27,570); Kálvin János, Institutio religionis Christianae 19, no.18-21 (CpRef 29,1078-1081).

1744/1. Vö. Szt. Ágoston, Contra faustum manichaeum XX 21 (CSEL 25,562₁₄ / PL 42,384).

1744/2. Missale Romanum (1862), miserend, a kézmosás után.

1754/1. Vö. Urban Rieger, Responsio ad duos libros primum et tertium de Missa Iohannis Eccii (Augsburg 1529) Fol. H. 8v.

1776/1. Az ülést megelőző napon az „aliis” („más”) szót a „ministris” („szolgálattevők”) előtt törölték: vö. SGTr 9,622 1. megj.; 3,690₃₃ (Gabriel Paleottis naplója).

1807/1. Az elítélésnek ezt az enyhébb formáját a görögökre való tekintettel választották, akik ezzel ellentétes gyakorlatot folytattak, de a latin Egyház tanítását nem vetették el. – A kánonra utal XI. Piusz az 1930. december 31-én kelt, „casti Conubii” enciklikájában: „Ha azonban az Egyház nem tévedett és nem téved, amikor ezt tanította és tanítja, és ezért egészen bizonyos, hogy a házasságot még házasságtörés miatt sem lehet felbontani, akkor nyilvánvaló, hogy a többi, jóval gyengébb válóok, melyet idézni szoktak, még kevésbé érvényes és ezért teljesen semmisnek tekintendő” (AAS 22 [1930] 574).

1813/1. Így pl. Luther Márton, De abroganda missa privata III (Weimari kiadás, 8,466_9-13).

1830/1. Vö. IX. Gergely, Decretales l. 5., tit. 13, cap. 1-2 (Frdb 2,804).